Puskin: Mese Szaltán cárról meg a fiáról, a dicső és hatalmas Gvidon hercegről, meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról (fordította Kormos István)

Alekszandr Szergejevics Puskin

Mese Szaltán cárról meg a fiáról,
a dicső és hatalmas Gvidon hercegről,
meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról
(fordította Kormos István)

Három ékes hajadon
Fonogat a guzsalyon.
Szól a legnagyobbik fennen:
"Kérne csak a cár meg engem!
Sütni-főzni állanék,
S mindenkit jóltartanék!"
Szól utána a középső:
"Engem kérne cári kérő!
Szőne-fonna gyors kezem
Új ruhát bőségesen!"
Szól kis húgocskájuk végül:
"Kérne engem feleségül!
Szülnék neki daliát,
Szebbet álmába se lát!"

Még a szava el se röppen,
Nyikordul az ajtó csöndben:
Szaltán cár a küszöbön,
A leányokra köszön.
Csacsogásukat kihallva
Állt ablakuknak alatta,
Föl is buzdult hamarán
A legkisebbik szaván:
"Aj, te zsenge szál virágom!
Légy te cárné, azt kívánom.
S mire délre száll a lúd,
Szülj egy vasgyúró fiút!
És ti, kedves húgocskáim,
Kövessetek, báránykáim,
A nyomunkba lépjetek,
Udvaromba jöjjetek.
Az öregebb süssön-főzzön,
A kisebbik fonjon-szőjjön!"

A pitvarba lép a cár,
Egy ugrásra ott a vár;
Üzennek mindjárt a papnak,
S még azeste lagzit laknak.
Ül a cár a lakomán
Ifjú neje oldalán,
Végül viszik éjszakára
Elefántcsont nyoszolyára,
S otthagyják az ifjú párt,
Ott a cárnét és a cárt.
Fazekánál a szakácsné,
Székénél sír a takácsné,
Dúl-fúl, egyik se mulat,
Úgy irigylik húgukat.
Az pedig, amint ígérte,
Még el sem telt nászi éje,
Cár-urától megfogan.

Háború jő komoran.
Ül Szaltán cár jó lovára,
Homlokán a búcsú árnya;
Kéri asszonyát igen,
Várja őt haza hiven.
S indul hadaival messze,
Ütközetből ütközetbe;
Közben otthon rőfnyi szép
Fiút ád nekik az ég.
Óvja magzatát az anyja
Mint sas vigyáz fia-sasra,
S megy a hírrel gyors futár,
Hadd örüljön meg a cár.
De szakács- és takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Húguk elveszejtenék,
Hát elő csak hírnökét!
Három kígyó, három áspis,
Írnak ím Szaltánnak máris:
"Szült a cárné éjszaka,
Szörnyszülött a magzata,
Se nem egér, se nem béka,
Kutya kölyke-vakaréka."

Fut Szaltánig a futár:
Olvassa a hírt a cár,
És veszett haragra lobban,
Öli emberét el onnan,
De aztán lecsillapul,
S mérge ily parancsba fúl:
"Várjanak békén a cárra,
Hazaindul nemsokára!"
A futárnál a levél,
Nyargal haza, mint a szél.
De szakács- és takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Addig töltöget neki,
Míg eszét elvedeli,
S hoppsz! a tarsolyba könyékig;
A levelet kicserélik,
Hamisat dugván belé.
Szó dödög, a részegé:
"Urunk-cárunk azt ítélte,
Hányják tenger fenekére,
Ahol legmélyebb a víz -
A cárnét s a fattyut is!"

Aj, a sok bojár de ajgat,
Cárt úgy senki nem sirathat,
A cárnét is kedvelik,
Mégis indul mindegyik
Cári ágyasházba sebten
És a hírt jelenti fennen
- Mit üzent a messzi cár -
Egy szakállas vén bojár.
Abroncsos hordó a börtön,
Görgetik végig a földön,
Benn a cárné s gyermeke -
Zsuppsz! a tengerbe vele!
Fenn az ég, csillaggal ékes,
Lenn a víz, hulláma széles,
Felhő lebeg az egen,
Hordó ring a tengeren.
Belül hang: jajos sírásé,
Börtönében sír a cárné,
Fia meg csak rikogat,
S egyre nő, hogy még olyat!...
Anyjának aj-baj az élet,
S ő a tengerrel beszélget:
"Héj, hullám, te víg s szabad!
Fusd ki kedvedre magad!
Tajtékod magasra csapjon,
Úr vagy te a sziklaparton,
A földet elnyelheted,
Gályák csak pihék neked;
Szánj meg, mert az életünk kell,
S vess szárazra börtönükkel!"
Szót fogad a víz neki,
A hordót ím görgeti
Tarajos hulláma partra,
S zúdul vissza már rohanva.
Érzi a két rab madár,
Hogy hordójuk földön áll,
De belé zárolva tétlen
Meddig ülnek a sötétben?
Hát föláll nyújtózni benn
A kis cárfi könnyeden;
Még csak mostan látni nagynak.
"Elkelne igen egy ablak!" -
Szól s nem mond több betűt,
S hordaján nagy léket üt.

Szabad anya s fia végre.
Lépnek sziget fövenyére;
Körös-körül sík mező,
Rajt egy tölgyfa, zöldellő.
Áll töprengve, áll a cárfi:
"Jó volna már vacsorázni."
Tör egy ágat hirtelen,
Meghajlítja ívesen,
Húrnak pedig a keresztje
Zsinórját köti keresztbe,
Nyílvesszőnek ott a nád,
Tördeli a szálasát,
És mezőn túl, halmon is túl,
Part felé vadászni indul.

Tengerpartra alig ér,
Éles sikolyt hoz a szél...
Harsogó hullámmorajban
Látván látja, hogy mi baj van:
Lenn az ár hattyút dobál,
Fenn karmos keselyű száll.
Csapkod a hattyú ijedten,
Szárnya vizet szántva rebben,
Vijjogást hallat magas
Röpte közben fenn a sas...
Akkor pendül az íj húrja,
Sas nyakát a nyíl átfúrja,
Hull alá a keselyű -
Körül a víz vérszínű.
Áll a cárfi vont ijával,
Többet az a sas se szárnyal;
A hattyú is ott terem,
Sújtja-vágja szüntelen,
Szép fehér szárnytolla borzas,
Sasra hét halált kiolvas.
S szól - szava ámultató,
Mert emberi az a szó:
"Cárfi, te! mentő vitézem!
Szavamat hozzád idézem!
Mostan három nap alatt
Nem jut egy szűkös falat,
Mert örvény forog nyiladdal,
De ne bánd; baj s mégse nagy baj:
Meghálálom ezt neked,
Jóért jóval fizetek.
Nem hattyú a megmentetted:
Szűz életét védelmezted,
S nem rabló sas halt halált:
Varázsló, ki sírba szállt.
Téged soha nem feledlek,
Mindig megtalálsz, ha kellek;
Most ne hagyd anyád maga,
Mert közel az éjszaka."

Azzal felröppen magasba.
Ím a cárfi s édesanyja
Várta nyugtalan az éjt,
S éhesen aludni tért.
Valahára jő a reggel;
Néz a fénybe vizsla szemmel,
S lát a cárfi nagy csodát:
Földből szökkent palotát.
Vára bástyaorma cifra,
És fala mögött vakítva
Tornyok erdeje ragyog,
Rajtuk bíbor ablakok.
Kelti ám anyját repesve.
Ámul az: "Hát ez mi lenne?"
Szól a cárfi: "Azt hiszem,
Így fehér hattyúm izen."
S lépnek boldog sóhajtással
Ama várküszöbön átal,
Akkor pedig - gingalang -
Bongva koldul száz harang;
Tódulnak elő a népek,
Kórus zeng, magasztos ének,
Aranyos hintón pedig
Fényes udvar érkezik.
És míg száll a hála fennen,
Koronát hoznak dús selymen:
Cárfi homlokára föl -
Ott szikrázva tündököl.
S mert az cári anyja vágya,
Lépve fényes trónusára
Kap a cárfi hát nevet:
Ez a Gvidon nevezet.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab,
Míg hajójuk fut a széllel,
A hajós mind partra kémlel,
S ámuldoznak: "Még ilyet!
Ez csak még csudás sziget!
Város nőtt ott! arany tornyok!
Őrzik szálas darabontok!"
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
"Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?"
S hallja ím válaszukat:
"Behajóztunk nagy utat!
Drága prémet adtunk-vettünk,
Sok aranymarhát szereztünk.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába."

Gvidon búcsúszót rebeg:
"Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem."
Indulnak seregesen.
Áll a parton, nézi őket,
Búsan a messzi menőket,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
"Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?" -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: "Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem,
Bánat nincs nagyobb talán:
Hogy nem láthatom apám."
Szól hattyúja: "Sose bánjad,
Mert valóra válik vágyad:
Szállj csak átal, hercegem,
Szúnyogként a tengeren."
S tárja szárnyait suhogva
Ím a hattyú a habokba,
És Gvidonra víz frecseg,
Bűvös-bájos permeteg,
S hát, abban a pillanatban,
Mint csöpp szúnyog, szárnyra pattan,
Huss! Repül, ahogy akar,
A hajóig ér hamar,
Föl! s egy vaksi szögletében
Megbúvik nagy észrevétlen.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szakán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásán ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
- Három ártó szellemek -
Körötte csellengenek.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
"Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?"
S hallja ím válaszukat:
"Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog.
Láttunk is egy csuda dolgot:
Egy lakatlan szigetet!
Kietlenebb nem lehet:
Partja sziklás, földje hitvány,
Egy szál tölgy magaslott síkján,
S város csöppent most oda -
Közepén nagy palota,
Arany tornyok, fényes termek,
Dús templomok, ékes kertek.
Gvidoné az a sziget,
Aki hódoló híved."
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: "Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont."
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony,
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.
"Csak ilyen csudára tellett?
Tudok én csudát, de szebbet!
- Herren a szakács banya. -
Város áll? Mi az maga?
Egy fenyő, az csuda látvány:
Mókus ül az egyik ágán,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje -
S ez valóság, nem mese."
Szaltán ámuldozva nézdes,
Ám a szúnyogocska mérges,
Szakácsnénak száll vadul,
És a jobb szemébe szúr.
Ijedez az rettenettel,
Könnybe lábadt vaksi szemmel;
Húga, napa s szolgahad
Szúnyog szállatán szalad:
"Álnok férge! ha elkaplak,
Pórul jársz!" - De ott az ablak:
Huss, ki rajt! s a tengeren
Hazaszálldos csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
"Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?" -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: "Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem,
Mert van egy csudás csuda,
Nem kell más nekem soha:
Egy fenyő a csuda látvány,
Mókus ül az egyik ágán,
Kis dalocskát dúdoló.
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje -
Valóság ez, vagy mese?"
Feleli a hattyú nyomban:
"Nincs hazugság a dologban.
Azt a mókust ismerem,
Hát ne búsulj, hercegem!
Szívesen segítek néked,
Semmit nem kell kétszer kérned."
Indul a herceg haza,
Tovatűnt a bánata.
Alig lép be udvarára,
Ugyan eláll szeme-szája:
Ott van a csudás fenyő,
Mókus bukkan rajt elő,
Mogyorót ropogtat ülve,
Gyűlik ám a héj körülte,
Magja meg külön halom;
Énekel nagy szilajon,
Hogy az udvar népe hallja:
"Ajjha, kerek erdő, hajjha!"
Még csak ez a nagy öröm!
Gvidon sóhajt: "Köszönöm!
Jó hattyúm, az ég megáldjon,
Teljes szívemmel kívánom!"
S ím: kristály kalit kerül,
A kis mókus benne ül,
Kalit mellett strázsa strázsál,
Egy kincstárnok kincset számlál;
Pince, kamra mind tele,
S ez a mókus érdeme.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget.
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak;
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
"Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?"
S hallja ím válaszukat:
"Behajóztunk nagy utat!
Eladtunk sok acélkardot,
Aranyláncot, ezüstcsattot.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába."
Gvidon búcsúszót rebeg:
"Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem,
S véle nagy tiszteletem."
Mély hajlások, hosszú bókok,
S mennek a vendég hajósok.
Hercegünk a partra megy -
Már hattyúja ott lebeg.
Szól Gvidon: "Nagy kín öl engem,
Messzi útra szállna lelkem!..."
Az a vízre csap megint;
Csepp! csepp! - a hercegre hint:
Száll Gvidon, mint csöpp legyecske,
Lenn víz, fenn ég végtelenje;
Hamar a hajón terem,
Be egy résbe hirtelen!

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhitott öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásan ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Babariha s a takácsné,
Meg a félszemű szakácsné,
Három rút varangy csücsül
Mérgesen a cár körül.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
"Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?"
S hallja ím válaszukat:
"Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Abban arany tornyok s termek,
Dús templomok, ékes kertek,
Palota előtt fenyő,
Alatta egy illegő
Mókus ül kristálykalitban,
Mókás mókus, illan-villan,
Kis dalocskát dúdoló,
A foga közt mogyoró.
Hát azon csudálkozhatnak:
Színarany a héja annak,
Smaragdkő a belseje.
És a mókus élete?
Mellette szolgáló strázsa,
S egy kincstárnok ajtajába,
Ha ott marsol a sereg,
Mókusunknak tiszteleg.
Aranyhéjból sok pénzt vernek,
Hajigálja csak a gyermek,
S hordja a felnőtt, ahány,
A smaragdot vékaszám;
Ott nem látsz sehol egy házat,
Csak tündöklő palotákat.
Gvidoné az a sziget,
Aki hódoló híved!"
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: "Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont."
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Arra kéri cár-urát,
Ne higgyen ilyen csudát.

Hangja mint az éjszakáé,
Szól sötéten a takácsné:
"Még talán az is csuda,
Hogy követ rág mókusa?
Hogy smaragd lenne a magja,
S aranyhéjjal egybe rakja?
Ezzel el nem ámítasz,
Hátha csudád nem igaz!
Más csudát hallj - nincsen párja
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Ez csuda - jobbat ki mondhat?
Nem tudok csudát nagyobbat!"
Hallgat a vendégsereg,
Vitaszó ott nem pereg.
Néz Szaltán cár hüledezve;
Dong dühödten a legyecske,
S megcsípi - röpködve szét -
A takácsné bal szemét.
Telleget az rettenettel,
Könnybe lábadt vaksi szemmel.
Hajsza indul: "Üsd agyon!
Most!... Hamar!... Az asztalon!
Ott repül... Ohó, elkaplak!
Ej, te!" - Huss, ihol az ablak,
És a légy a tengeren
Hazaszálldos csendesen.

Néz Gvidon a parton állva
A morajló tengerárra,
S hát, hol ég-víz összeér,
Hattyú bukdos, hófehér.
"Üdvözöllek, ifjú herceg!
Oly borús vagy, mint a felleg;
Mondd, mi bánt olyan igen?" -
Kérdi tőle szelíden.
Sóhajt az: "Nagy kín öl engem,
Abban kell itt sínyledeznem:
Van egy csuda, nem titok,
Melyet én úgy áhitok!"
"Mire vágysz? Milyen csudára?"
"Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó."
Szól hattyúja: "Hercegem, te!
Én nem búsulnék helyedbe;
Azt a csudát ismerem,
Hadd a bú-bajt, kedvesem!
Ama híres harminchárom
Jó vitéz testvér barátom,
Siess haza mielőbb,
S várj nyugodtan - jönnek ők."

Bánatát ím sutba dobja,
S tenger ellen, bástyafokra
Ül a herceg, s várva vár -
Szirtre csapdos fel az ár,
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom vívni kész
Pikkelyvértes jó vitéz.
Elindulnak párosával;
Elöl galambősz hajával
Vén apóka lépeget,
Vezetvén a sereget.
Fut vendégei elejbe
Gvidon a partra sietve;
Vára népe is szalad.
Szól apó, a kedves agg:
"Ékes hattyú küldött minket,
Nyájas szóval arra intett,
Álljunk lenn a sánc alatt,
S védjük büszke váradat.
Mától fogva nappal-éjjel
Ne törődj te semmi vésszel:
Tengermélyből feljövünk,
S téged bátran őrizünk.
Látsz bennünket nemsokára,
De most vissza, tengerárba,
Mert fullaszt itt a világ."
S lebuknak a daliák.

Szél fuvintgat, langy lehelet,
Part felé hajó közelget,
Árbocán vászon dagad,
Fröccsen szét orrán a hab.
Sziklás part felé suhannak,
Már a város mellett vannak,
Parton ágyú, durrogó,
Kikötést parancsoló.
Hát a révbe igyekeznek;
Hívja őket Gvidon herceg,
Lennének vendégei -
Mindet sorra kérdezi:
"Volt-e árutok temérdek?
Most hajótok hova tér meg?"
S hallja ím válaszukat:
"Behajóztunk nagy utat!
Szilaj doni paripákat
Elcseréltünk jónehányat.
Ám utunk végére jár,
Fordulunk keletre már,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába."
Gvidon búcsúszót rebeg:
"Jó urak, csak menjetek!
Szálljatok víg vitorlával,
S Szaltánnak adjátok átal
Hercegi üdvözletem,
S véle nagy tiszteletem."
Mély hajlások, hosszú bókok,
S mennek a vendég hajósok.
Hercegünk a partra megy -
Már hattyúja ott lebeg.
Szól Ovidon: "Nagy kín öl engem,
Messzi útra szállna lelkem!..."
Az a vízre csap megint,
Csepp! csepp! - a hercegre hint:
Icipici lett a herceg.
Kis dongócska, cseppnyi szerzet,
Züm-züm, száll a tengeren,
Hamar a hajón terem,
És leszállva észrevétlen,
Megbúvik egy repedésben.

Lengeteg szél fújdogál,
A hajócska szállva száll,
Bujánon túl vitorlázva,
Hős Szaltán cár országába.
Int feléjük messziről
A rég áhított öböl.
Csak kikötnek s már sietve
Mennek Szaltán cár elejbe,
Ám utánuk röppen ő,
Hősünk is, a vakmerő.
Minden arany, minden ódon,
Koronásan ül a trónon
A nagy cár, Szaltán, a hős,
Homloka ím gond-redős.
Szakácsasszony, takácsasszony,
S Babariha napamasszony
Hárman nézdelik a cárt,
Négy szemmel - több úgyse lát.
Ülteti hajósait le,
S kérdi cárjuk, lesve szinte:
"Merre vitorláztatok?
Hány világot láttatok?
Tengeren túl a nép boldog?
Esnek-e még csuda dolgok?"
S hallja ím válaszukat:
"Behajóztunk nagy utat!
Tengeren túl a nép boldog;
Láttunk is egy csuda dolgot:
Szigetet a tengeren,
Várost ama szigeten,
Csuda jő ott új csudára:
Zúgva forr a tenger árja
És tombolva háborog,
Tépdesi a partfokot.
Víz fröccsen a partra szerte,
S íme, ott a partra vetve
Harminchárom jó vitéz,
Pikkelyvértben, vívni kész;
Daliásak, karcsúk, szépek,
Mind egyforma, ifjú, délceg
Óriásnak mondható -
Velük Csernomor apó.
Kél a vízből ősz szakállal,
Hozza népét párosával,
Sánc körül az őrcsapat
Súlyos léptekkel halad.
Olyan harcra szánt sereggel
Az urának félni nem kell;
Gvidoné az a sziget.
Aki hódoló híved!"
Szaltánban megáll a lélek.
Annyit mond: "Ha addig élek,
Látnom kell e csudahont,
S hercegét, dicső Gvidont."
Szakácsasszony, takácsasszony
Meg se pisszen; napamasszony
Herren csak, Babariha:
"Mit csudáltok annyira?
Parton császkálnak az őrök?
Azzal én mit sem törődök!
Nyújtsd meséd, elszenvedem,
Csak hát nem csuda nekem!
Híre jár egy más csudának,
Csudák legnagyobbikának:
Él egy messzi cárleány,
Földre szállt tündér talán,
Napot elhomályosító,
Éjszakát világosító,
Csillag s hold a fejdísze,
Süt fehéren messzire,
Termetére ékes páva,
Ingó-ringó a járása,
És ha felcsendül szava,
Mintha forrás zsongana.
Higgyetek a vén szavának,
S ezt nevezzétek csudának!"
Hallgat a vendégsereg,
Egy pisszt ott nem ejtenek.
Szaltán ültiben elképed,
Cárfiban gyűlik a méreg,
De nem bántja, zsongva szét,
Vén Babariha szemét,
Zümmögélve-döngicsélve
Csak leszáll az orrhegyére,
S csíp belé fullánkosat,
Dagad is, hogy még olyat!
Támad nagy zsivaj, de nyomban:
"Ó! Jajajjaj! Itt van! Ott van!
Ide, őrök! Arra száll!
Üsse le valaki már!
Megvan! Aj, nem! Én lecsaplak!
Mégse!" - Nyitva ám az ablak,
Huss ki! és a tengeren
Hazaszáll szép csendesen.