2010. január 19., kedd

KOSSUTH LAJOS ÍRÁSOK ÉS BESZÉDEK 1848-1849-BŐL

KOSSUTH LAJOS

ÍRÁSOK ÉS BESZÉDEK

1848-1849-BŐL

Válogatta, sajtó alá rendezte,
az összekötő szöveget,

jegyzeteket és névmagyarázatokat
írta Katona Tamás

Budapest : Neumann Kht., 2003

Előszó

Kossuthról sokat olvasunk, Kossuthtól szinte semmit. Évtizedek óta nem jelent meg írásaiból összeállított kötet. Engedelmesen ismételgetjük azokat az igazságokat, amelyeket a róla szóló könyvtárnyi irodalomból kiválogatunk, ki-ki ízlése szerint – de nem szembesítjük ezeket Kossuth szavaival. Nem csoda tehát, ha róla való képünk megmerevedett, körülbelül olyan hősi pózban, amilyen Kossuth a minden vidéki városunkban megtalálható szobrokon, és amilyen az életben sohasem volt. A róla szóló irodalom évről évre szaporodik, de többnyire megelégszik azzal, hogy kalaplengetve tiszteletköröket fusson a hős szobra körül.

Ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, milyen volt a XIX. századnak ez az óriása a valóságban, magához Kossuthhoz kell fordulnunk, cikkeihez, beszédeihez, hivatalos irataihoz. És még így sincs könnyű dolgunk. Kossuth életpályája több mint kilencven évre, politikai pályája több mint hat évtizedre nyúlik. Hallatlanul szorgalmas ember lévén, magánélete szinte nem is volt. Hivatalos és hivatásbeli teendői elborították, nem volt sem ideje, sem kedve naplót vezetni, mint oly sok kortársának. A politikai írásokból pedig inkább csak szelleméről és meggyőződéséről alkothatunk képet, mint jelleméről és egyéniségéről. Szellemi kiválóságát, műveltségét még ellenségei sem vonták soha kétségbe. Azt sem, hogy elveihez, meggyőződéséhez szilárdan ragaszkodott, hogy mélyen átélt hivatás-, sőt küldetéstudat vezette. De mihelyt az egyéni tulajdonságokról kell nyilatkozni, a kortársak nyomban politikai hitvallásuk és egyéni rokon- vagy ellenszenvük szerint foglalnak állást. (Ma sincs ez másképp.) A radikálisok lágyszívűnek és erélytelennek mondták, az ellentábor elbizakodottan vakmerőnek és erőszakosnak. Barátai örömmel állapították meg, hogy egyszerűen, szinte szerényen él, ahogy egy értelmes és felvilágosodott polgárhoz illik is; ellenfelei pedig éppen azt vetették a szemére, hogy hiú és színpadias. Ezek a hangsúlyozottan ellentétes tulajdonságok a valóságban azonban nem egymást kizáró ellentétek, inkább csak a nézőpontok különböző voltát jelzik. Kossuth elvi kérdésekben csakugyan szigorú és következetes volt, helyeselte, ha utasításait kemény kézzel teljesítik, de végképp nem volt vérszomjas egyedi esetekben. És bármilyen egyszerűen élő, művelődni és fejlődni kívánó ember legyen is valaki, ha változtatni akar hazája sorsán, közszereplővé kell hogy váljon, vezető szerepre kell hogy vágyjon – és nem szakadhat el a maga érzelemgazdag, a pátosz iránt fogékony korától, hiszen az ezekkel átitatott kortársakra kell hatnia.

Kötetünk anyagát annak a másfél évnek az irataiból állítottuk össze, amikor Kossuth valóban az ország első embere volt: 1848 márciusától 1849 szeptemberéig sorakoztatunk fel Kossuth-leveleket, -cikkeket, -beszédeket az „országgyűlési teendők tárgyában” elmondott nagy programbeszédtől a szabadságharc leverése utáni önigazoló, új célokat kitűző, hatásos, de igaztalan vidini levélig. Fontos és kevésbé fontos iratok egyként megtalálhatók összeállításunkban – az utóbbiak azzal a nem is titkolt céllal, hogy körüljárhatóbbá tegyék Kossuth alakját, hogy felvillanthassunk valamit abból is, milyen szerteágazó figyelemmel és aprólékos gonddal kísérte az ország sorsának minden rezdülését, milyen vonzó egyéni tulajdonságai voltak, de abból is, hol húzódtak szemléletének korlátai, hol mutatkoznak meg egyéniségének árnyoldalai. Az eddiginél árnyaltabb, sokszínűbb Kossuth-képhez szeretnénk eljutni: kevésbé tévedhetetlenhez, de sokkal emberibbhez – és talán éppen ezért sokkal csodálnivalóbbhoz.

Kossuth 1848–1849. évi iratainak eddigi legteljesebb (teljesnek így sem mondható) gyűjteménye öt vaskos kötetet tölt meg. Természetes tehát, hogy számos híres és fontos dokumentum hiányzik összeállításunkból. Alig-alig tudunk meg valamit a pénzügyminiszter munkájáról, édeskeveset vehetünk fel a szabadságharc irányítójának rengeteg aprósággal személyesen vesződő irataiból, háttérbe szorul az egyébként sarkalatos fontosságú úrbéri kérdéssel kapcsolatos Kossuth-megnyilatkozások sora, és 1848 novemberétől fogva túltengenek a katonai tárgyú rendelkezések. Ezt az utóbbit azonban magától értetődőnek kell tartanunk, hiszen ettől az időtől fogva a magyar szabadságharc mindenekelőtt háború, melynek sorsa a harctereken dőlt el, nem országgyűlési vagy népgyűlési vitákban.

A válogatás során előnyben részesítettük Kossuth magyar nyelvű iratait, hogy minél kevesebbszer kelljen Kossuthot magyarra fordítani. A Bemhez, Dembińskihez szóló levelek esetében mégis kénytelenek voltunk megalkudni, hiszen Kossuth velük franciául vagy németül levelezett. Ezeknek az iratoknak azonban jobbára vannak régi felhasználható fordításai, a stiláris különbség tehát ezekben az esetekben sem nagyon szembeötlő. (Kossuth nyelvismereteivel kapcsolatban Móricz Zsigmond jogos büszkeséggel jegyzi meg, hogy „az ellene kiadott körözvény azt mondja: beszél németül, magyarul, deákul, tótul, franciául, olaszul, zsidóul, görögül, angolul és török nyelven, keveset oroszul”.)

Kötetünkben hivatalos iratokon kívül beszédek és hírlapi cikkek is olvashatók. Kossuth mind szónoknak, mind újságírónak kiváló volt – és roppant hatásos. Nemhiába írta róla (Kossuthtal egyébként nem rokonszenvező) emlékezéseiben Pálffy János, az 1848-as képviselőház alelnöke: „Én Kossuth Lajost a jó szónokokban nem szegény Magyarország legjelesebb szónokának, Európa egyik első zsurnalistájának s a világ legnagyobb agitátorának tartom.” Igen, Kossuth hatni akart, és ezekből a cikkekből és beszédekből azt is megítélhetjük, mikor, milyen közönségre hogyan és mivel tudott igazán hatni. A választékosan megírt cikkekben néha valóban találkozunk a kor kedvelt közhelyeivel, tetszetős, de olcsó fordulatokkal, nemegyszer hatásvadászattal is, de mindezek mögött szüntelenül kitapintható egy kortársaihoz képest korszerű újságíró fegyelmezett gondolkodása. Beszédeiben is megfigyelhetjük ugyanezt. Ha csaknem másfél évszázad távolából elolvassuk őket, nem fogunk egyetérteni Illyés Gyulával, aki ötven évvel ezelőtt (mikor még Pálffy Jánoshoz hasonlóan ő is úgy ítélte, hogy Kossuth „a nemzet fénylő tulajdonainak s gyöngeségeinek hű lenyomata”) azt írta, hogy Kossuth Lajost „elég közepes nyelvművésznek kell tartanunk, mondatai tele vannak latinossággal, germánizmussal, stílusa nemegyszer, a pátosz csúcsán, dagályossá válik”. Illyés ugyanis megfeledkezik róla, hogy a pátosz ennek a kornak, a kor szónoklatainak jellemző vonása, és hogy Kossuth ezt sokszor művészi fokra tudta emelni – és megfeledkezik arról is, hogy Kossuth beszédeiben nemcsak a dagály jelentette a hatóerőt, hanem a fegyelmezett szerkezet, a nyelvi gazdagság és a gondolatok sodra is. Még ellenfele, Kemény Zsigmond báró is elismeréssel ír az orátor Kossuthról (pedig barátainak is lehetőleg szűkmarkún mérte az elismerést): „Semmi kétség, hogy Kossuth csodálatosan szép orgánummal bírt, melynek a suttogástól kezdve a legélesebb hangokig saját varázsa volt, ellenállhatatlan, majdnem hódító! Őt az arckinyomattól egészen a kéz legkisebb mozzanatáig, ha nem is művészi, de gyakorolt, kellemes és néha kiválóan nemes előadási modor jellemzé. Beszédei, melyek félig készültek, félig rögtönzöttek voltak, soha az unalmasságig hosszúk vagy a figyelem fárasztásáig tartalmasak nem valának.”

Legfontosabbnak mégis a hivatalos iratokat kell tartanunk. Gondoljunk csak vissza rá, hogyan jellemzi az Országos Honvédelmi Bizottmány munkáját az egyik tag, Pálffy János, már idézett emlékezéseiben: „Elein a redut épületében tartotta üléseit (legtöbbnyire a Nyáry elnöklete alatt, miután Kossuth nem mindíg jelent meg), azután a Kossuth Nádor utcai szállásán, két szobában. A belsőben, melynek ajtaja mindig nyitva volt, Kossuth, csaknem leszegezve örökre, ült íróasztala mellett, s írt, és mindíg csak írt. Valóban megfoghatatlan, hogy mit tudott mindíg csak írni! S Nyáry szokott erős kifejezéseivel nem egyszer kiáltott fel: »De mi a fenét tud annyit írni az a prókátor?!« Ezalatt a tagok, rendesen Nyáry, Esterházy, Jósika és én, konverzáltunk, szivaroztunk.”

Az alól a fáradhatatlan, szakadatlanul percegő lúdtoll alól kerültek ki 1848 nyarán az önálló magyar pénzügyeket megteremtő és rendbe hozó, 1848 őszétől fogva pedig a magyar hadügyeket szabályozó, a honvédséget felszerelő és ellátó legfontosabb rendelkezések. Bécs éppen ezen a két területen akarta lehetetlenné tenni az önálló magyar politikát. Kossuth csaknem üres – gondosan kiürített – állami pénztárakat vett át 1848 tavaszán. Először is létrehozta – kamatozó kincstári utalványok kibocsátásával és a „haza oltárára” tett önkéntes adományokból – a szükséges ércalapot az 1 és 2 forintos bankjegyekhez, majd az országgyűlés felhatalmazása alapján hatvanegymilliónyi értékben államjegyeket („Kossuth-bankókat”) bocsátott ki. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy elvileg nem ez a legtökéletesebb megoldási mód, de más eszköz nem állt rendelkezésre: az országot katonai támadás fenyegette, kölcsönt felvenni nem sikerült, és az adórendszert sem lehetett egyik percről a másikra kiépíteni. Ekkora adósságot békés időkben könnyű lett volna visszafizetni – és ne felejtsük el, hogy hasonló helyzetben Ausztria néhány évtizeddel korábban csak milliárdos államjegy-kibocsátással és devalvációval tudott pénzügyi nehézségein segíteni.

Az alól a lúdtoll alól került ki Kossuth korát megelőző pénz- és hitelpolitikai gondolatokon felépülő pénzügyminiszteri jelentése, költségvetési és adóterve, ez a szakmai mestermű, amelyet már csak terjedelmi meggondolásokból sem vehettünk fel kötetünkbe, de amelynek alapján vívhattuk egy esztendőn keresztül igazságos önvédelmi harcunkat.

Az alól a lúdtoll alól kerültek ki a hadügyi rendelkezések, melyek többnyire nem a haderő szervezésével vagy haditervekkel foglalkoztak (hiszen az a tábornokok feladata volt), hanem a hadiipari hátteret, a fegyver- és lőszergyártást, a ruházat és felszerelés előteremtését, a lópótlást, az élelmezést, a katonai szállításokat szabályozták vagy alkották meg, sokszor a legapróbb részletekig. A szabadságharcnak ebbe az egyszemélyes idegközpontjába futottak be a jelentések, és innen áradtak szét, mint megannyi idegpályán, az elképesztő szorgalommal és jellegzetes gyöngybetűkkel írt Kossuth-levelek, amelyek nélkül mind a szervezett kormányzás, mind a további ellenállás lehetetlenné vált volna.

Kötetünk nem tagolódik külön bevezető tanulmányra és külön okmányközlésre. Az egyes iratokat keletkezési körülményeikre és a megfelelő időszak eseményeire vonatkozó szövegek kötik össze. Ha folyamatosan olvassuk a könyvet, remélhetőleg nemcsak Kossuth egyéniségét ismerhetjük meg jobban, hanem a forradalom és szabadságharc egész történetét is áttekinthetjük. Utazzunk tehát vissza a múltba: először Pozsonyba, az utolsó rendi országgyűlés 1848. márciusi üléseire.

1. Kossuth beszéde az országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről
és az uralkodó elé terjesztendő feliratról⁺

Pozsony, 1848. március 3.

Uraim! Köszönettel fogadom Győr vármegye követének indítványát. Ámbár meg levén győződve, hogy a fennforgó rendkívüli körülmények speciális tárgyakon fölülemelkedni parancsolnak, indítványomat csupán alkalmul kívánom használni, hogy a tekintetes rendeket felkérjem, miszerint a percek roppant felelősségének érzetében az országgyűlés politikáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, melyet az idő elénkbe szab.

E szempontból indulva a bécsi bank viszonyainak részletes taglalásába ezúttal nem bocsátkozom. Nem fejtegetem azon tévesztett politikát, miszerint ezen banknak újnemű papirospénz kibocsátására intézett institúciója már eredetében oly lépés volt, mely roppant financiális áldozatokkal vásárolván azt meg, mit a kormány ezen áldozatok nélkül biztosabb sikerrel eszközölhetett volna, már eredetében annak magvát viselé, hogy a birodalmi közállomány nemcsak adósságaiból kibonyolódni nem fog, mit különben 1817–1825-ig eszközölni igen könnyű volt volna, sőt újabb meg újabb terhek áldozatába fog bonyolódni.

Azon viszonyok taglalásába sem akarok bocsátkozni, melyek a forgásban levő kamatlan bankjegyek s a birodalom kamatos kölcsönei közt annálfogva fennforognak, mivel ez utóbbiak kötelezvényei nagy részben az elsőbbek fedezését képezik, azoknak tehát árcsökkenése az elsőbbek hipotékáját^* is csökkenti.

Éspedig két oknál fogva nem akarok ezeknek fejtegetésébe bocsátkozni.

Először azért, mivel meg vagyok győződve, hogy a bankjegyek értékvalósága iránt megindult nyugtalanság^* Győr vármegyének egyszerű felszólalásával összekötve elég arra, hogy a fejedelem érezze, miként ha a magánosok birtokviszonyaiba oly mélyen beszövött financiális institúció iránt, minő a bécsi bank, legkisebb bizalmatlanság kezd a közönségben lábra kapni, ezt rögtön el kell oszlatni, különben a következések kiszámíthatlanok. Eloszlatni pedig sem leszavazások, sem bármiként ürügyelt titkolózások által nem lehet, hanem csak azáltal, ha a dolgok állása nyíltan, tartózkodás nélkül és hitelesen a közönség elébe terjesztetik. Hogy ezt a kormány is ekként fogja fel, biztosításul veszem azon körülményt, miszerint a bankigazgatás részéről ma reggel már többekkel a követi kar közül a bank állapotjáról hiteles kimutatások közöltettek, melyek a 214 millió forint értékig kibocsátott bankjegyeket fedezetteknek, s azonkívül még mintegy 30 millió forint aktív értéket mutatják. Akarom hinni, hogy a kormány érezni fogja annak szükségét, miszerint ezen megnyugtató kimutatást hiteles alakban a közönséggel hivatalosan is tudatni saját érdekében mulaszthatlan kötelessége, mit igen nagy hiba volna azon ürügy alatt akarni elmellőzni, hogy a bécsi bank privátvállalat, melyről a kormány felelősséggel nem tartozik, mert a közönség igen jól ismeri azon szolidaritást, melyben a bank a kormánnyal áll, miszerint a bankjegyek kibocsátására nézve ezen intézet nem egyéb, mint a birodalom financiális kormányrendszerének egyik, bár hibás alapú, de kiegészítő institúciója.

Másik okom, miért e viszonyok mélyebb taglalásába bocsátkozni nem akarok, az: mert tudom, hogy amennyiben a státuspapírosok börzei kelete a bank állásának fokmérőjéül tekinthető, ez 1830-ban még rosszabbul állott, mint most, s általában én akkint vagyok meggyőződve, hogy a bécsi bank jelenben még alapos nyugtalanságot okozható veszélyben nincs, hanem veszélybe csak azáltal jöhetne, ha a bécsi kormánypolitika makacsul tovább is folytattatnék, s ezáltal a státus, melynek financiái már rendes viszonyok közt is folytonos deficitben vannak, napról napra több áldozatokba sodortatnék, melynek okvetlenül egy újabb bankrott^* lenne kikerülhetetlen következménye.

Ha ezen politika gyökeresen megváltoztatik, akkor nézetem szerint a bank iránt nyugodtak lehetünk, s azért én azon szempontokra kívánom a karok és rendek figyelmét intézni, melyek a közbajok veszélyének növekedését elhárítják.

Általában véve akkint vagyok meggyőződve, hogy miután látjuk, miképpen az ausztriai financiális viszonyok pénz- és értékviszonyainkra minő hatást gyakorolhatnak, nekünk a bank kimutatásának kívánatánál nem lehet megállapodnunk, mert ez csak egy részlet, mely az egésznek következménye, hanem nekünk a magyar státusjövedelmek és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar fináncminisztériumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végetlen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős fináncminisztériumunk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségeiről, kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondolkodhatunk, s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuációk ellen biztosságba helyezhetjük.

A bankviszonyokról tehát még csak annyit akarok szólani, miként hiszem, hogy a nélkülözhetlen két lépésre a szükséges intézkedések máris megtétettek, melyeknek egyike az, hogy a közönség a bank állapotja iránt hivatalos kimutatások által megnyugtattassék, másika pedig, hogy a bankjegyeknek ezüstpénzzeli beváltására az ország minden részeiben sikeres intézkedések tétessenek, és ha ehhez a kormánypolitikának iránya okszerűen megváltoztatik, reménylem, hogy a bizalom helyreáll, melyet helyreállítani saját zsebeink érdeke, de a dinasztia érdeke is múlhatlanul megkívánja.

És azért én a bajok kútfejének taglalatára s a mentőszerek kijelelésére intézem előadásomat.

Tekintetes rendek! Már midőn ez országgyűlés elején a válaszfeliratot indítványozám^*, kötelességemnek éreztem hazánk állapotának taglalatába bocsátkozni, úgy saját belügyeink, mint azon viszonyok tekintetében, melyek a Pragmatica Sanctio^* következtében köztünk és az ausztriai császári birodalom közt fennforognak.

Kimondottam meggyőződésemet, miként hazánk alkotmányos jövendője iránt mindaddig tökéletesen nyugodtak nem lehetünk, valameddig felséges királyunkat minden egyéb uralkodási viszonyaiban is alkotmányos országlási formák nem környezendik. Kimondottam meggyőződésemet, miszerint én a nemzet által várt reformok tekintetében sem érezhetem hazánkat arra nézve biztosnak, hogy irányuk alkotmányos s eredményök a nemzeti szabadságnak kedvező leend, valameddig a velünk egy fejedelmet uraló birodalom kormányrendszere az alkotmányossággal egyenesen ellentétben áll, valameddig azon státustanács, mely a monarchia közös ügyeit intézi, s hazánk belügyeire is, törvénytelenül bár, de túlnyomó behatást gyakorol, mind elemeiben, mind szerkezetében, mind irányában alkotmányellenes természetű; kimondottam meggyőződésem, hogy a köztünk és a császári birodalom szövetséges népei közt fennforgó érdektalálkozást önállásunk, szabadságunk s jólétünk kára nélkül csak a közös alkotmányosság érzelemrokonító alapján lehet kiegyenlíteni. Egy fájdalmas pillanatot veték a bécsi bürokratikus kormányrendszer eredetére s fejlődésére, említém, miként emelte föl zsibbasztó hatalmának épületét szövetséges szomszédink elnyomott szabadsága romjain, és elszámlálva e szerencsétlen kormánymechanizmus vészterhes következményeit, és betekintve az élet könyvébe, hol az események fátumszerű logikája a jövendőnek revelációját hirdeti, az uralkodóház iránti igaz hű ragaszkodásom meleg érzetében jóslatot mondék: hogy az leszen a Habsburg-ház második alapítója, ki a birodalom kormányrendszerét alkotmányos irányba reformálandja, s felséges háza trónusát hű népeinek szabadságára fektetendi le rendíthetlenül.

E szavak óta híres, bölcsességgel támogatott trónusok dőltek öszve^*, s népek nyerték vissza szabadságaikat, miknek ily közel jövőjét három hónap előtt alig álmodták. – Mi pedig három hónapon át gördítjük fáradatlanul Sziszifusz kövét, és az én lelkemre epesztő aggodalommal borul a mozdulhatlanság fájdalma, vérző szívvel látom, miként izzad annyi nemes erő, annyi hű tehetség egy háladatlan munkában, mely a taposómalom kínjaihoz hasonlít. – Igenis, tekintetes rendek, mirajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül, a bécsi rendszer csontkamarájából egy sorvasztó szél fúj reánk, mely idegeinket megmerevíti, s lelkünk röptére zsibbasztólag hat.

De ha ekkorig csak azért aggódtam efelett, mivelhogy a bécsi rendszer befolyása miatt kifejlődésünket hazánk kipótolhatlan kárával minden mértéken túl feltartóztatva látni fájlalom, s mert látom, hogy haladásunk alkotmányos iránya biztosítva nincs, és mert látom, hogy azon divergencia, mely a birodalmi kormányrendszer abszolutisztikus természete s a magyar nemzet alkotmányos iránya között három század óta fennáll, kiegyenlítve mai napiglan sincs, kiegyenlítve egyik vagy másik irány feladása nélkül nem is lehet: most már, tekintetes rendek, nemcsak emiatt aggódom, hanem aggódom afelett, hogy a bürokratikus mozdulatlanság ama politikája, mely a bécsi státustanácsban megcsontosodott, a birodalmat disszolúcióba sodorhatja, szeretett dinasztiánk jövendőjét kompromittálhatja, hazánkat pedig, melynek önmagában önmagával annyi teendője, melynek saját boldogsága végett minden erejére, minden fillérjére nélkülözhetlen szüksége van, sorvasztó áldozatokba, végetlen bajokba bonyolíthatja.

Én a dolgokat ekképpen látom, s mivel ekként látom, halaszthatlan kötelességemnek tartom a tekintetes rendeket tisztelettel felkérni, hogy figyelmöket ezen állapotra s az emiatt hazánkat fenyegető bajok megelőzésére kiterjeszteni méltóztassanak.

Nekünk, tekintetes rendek, kiket a nemzet azzal bízott meg, hogy jelene felett őrködjünk s jövendőjét biztosítsuk, nekünk nem szabad szembehunyva várni, míg hazánkat a bajok özöne elborítja; megelőzni a bajt, ez hivatásunk, s én akként vagyok meggyőződve, hogy ha ezt elmulasztanók, Isten, világ s önlelkiesmeretünk előtt felelősökké válnánk mindazon szerencsétlenségért, mely az elmulasztásból következendik. Ha egyszer a bécsi politika fonáksága miatt a békés kiegyenlítésnek, a fátum megkérlelésének ideje lejárt, s a kocka visszavehetlenül elvettetett, ha ennek megelőzésére e nemzet képviselőinek szabadon emelt lojális szavát mérlegbe vetni elmulasztottuk, ha odáig engedtük a bonyodalmakat vitetni, hogy csak megtagadás vagy áldozatok között lehessen választanunk, melyeknek végét csak Isten láthatja be, akkor a bánat késői leszen, s a tétlenül elfecsérelt percet a Mindenható sem adhatja vissza. – Én legalább e késő bánatnak, ha mint hazafi következéseiben osztozni kénytelen lészek is, mint követ, felelősségében osztozni nem akarok.

Méltóztassanak a tekintetes rendek a francia háborúk idejére visszaemlékezni; mi közünk volt nekünk, magyaroknak a francia nemzet belügyeivel? Országgyűlésünk együtt volt 1790-ben, de figyelmét az internacionális politikára ki nem terjeszté, s mivolt a következés? Az, hogy a nélkülönk, de rovásunkra elkövetett hibának átka huszonöt nehéz év temérdek áldozatjával súlyosodott szegény hazánkra; a nemzet vére patakokban omlott, értéke, vagyona örvénybe hányatott, s e temérdek áldozat között menekvő futásba látták apáink a királyi házat^*, látták hazánk földén a távol nyugotnak diadalmas fegyvereit, e várost magát, törvényhozásunk szokott székhelyét a győző hatalmában, a monarchiát bomlásnak indulva, a büszke triumfátor kegyelmének fonalán függeni;^* és látták a siralmas financiális zavarokat, melyek a birodalommali szoros kapcsolatinknál fogva két státusbankrott^* irtózatos csapásával nehezedtek szegény ártatlan hazánkra. És e temérdek szerencsétlenségben még csak azon vigasztalás is meg volt tőlünk tagadva, hogy mondhatnók, miként a fenyegető vész elhárítására tettünk, amit lehetett, midőn még ideje volt. Isten ne adja, hogy az országgyűlésre is ily ítéletet mondjon a história. Isten ne adja, hogy lelkünkre nehezedjék a bánatos gondolat, miként láttuk közeledni a vészt királyunk trónja, láttuk közeledni hazánk felé, és nem léptünk fel férfias határozottsággal azt elhárítani, mindenesetre pedig emlékezetünket a kötelességmulasztás vádjától megmenteni. Én hát arra szólítom fel a tekintetes rendeket, emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára, merítsünk erőt a dinasztia iránti hűség érzetéből, merítsünk erőt a rajtunk fekvő felelősség s polgári kötelességünk érzetéből, nagy körülményekhez illő nagyszerű határozottságra.

Ezen körülményeket, miként a monarchián belül és a külföldön vannak, rajzolni nem akarom, mert közönségesen tudvák; de kimondom erős meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának, s az ebből eredhető minden balkövetkezéseknek valódi kútfeje a bécsi kormányrendszerben fekszik és aggodalommal mondom ki meggyőződésemet, hogy ezen fonák politikához, a népek érdekeivel s az okszerű szabadság jogos igényeivel merőben ellenkezőhez ragaszkodni annyit tenne, mint a dinasztia jövendőjét kompromittálni.

Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életök megérett arra, hogy meghaljanak. Halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem.

Tudom én, hogy elvénhedett rendszernek, mint elvénhedett embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől, tudom, hogy fáj darabról darabra összedőlni látni, mit egy hosszú élet építgetett, de midőn az alap hibás, a dűlés fátuma kikerülhetlen, és mielőttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bízta – halandó ember gyarlóságai tekintetbe nem jöhetnek. A nép örök, s öröknek kívánjuk e nép hazáját, s öröknek ama dinasztia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk. A múlt kor emberei egy-két nap után sírba szállanak, de Habsburg-ház nagy reményű ivadékára, Ferenc József^* főhercegre, ki első föllépésekor e nemzet szeretetét magáévá tette^*, egy fényes trónus öröksége vár, melyet számára a népek azon ragaszkodásával, mely erejét a szabadságból meríti, ősi fényében megőrizni a bécsi politika szerencsétlen mechanizmusával bajosan lehet.

A dinasztiának tehát választania kell saját java s egy korhadó rendszer tartogatása között.

S én mégis félek, hogy ha a nemzetek lojális nyilatkozványai közbe nem jönnek, ama megcsontosult politika az Istenben boldogult Szent Szövetség egy újabb kiadásában keresend még a dinasztia rovására magának egy-két napi rövid tengődést.

Ők, akik semmit sem szoktak felejteni, egyet mégis nagy örömest elfelejtenek; elfelejtették, hogy a Szent Szövetség első kiadásakor is nem ez mentette meg a trónokat, hanem a népek lelkesedése, egy oly lelkesedés, melynek alapja szabadságígéret volt, és ez ígéret be nem váltatott.

Dinasztia iránt, mely népeinek szabadságára támaszkodik, keletkezni fog mindég lelkesedés, mert szívből hű csak szabad ember lehet, akit nyomnak, az csak szolgálni fog, amíg kénytelen, de bürokráciák iránt lelkesedés nem keletkezhetik. Életet és vért adhatnak a népek szeretett dinasztiájokért, de nyomasztó rendszer politikájáért egy verébfiúnak sem lesz kedve meghalni.

És különben is, ha volna ember Bécsben, ki rövid napjai hatalmának érdekében a dinasztia rovására abszolút hatalmak szövetségével kacérkodnék, meg kellene gondolni, hogy vannak hatalmak, melyek mint barátok veszélyesebbek, mint mikor ellenségek.

Igenis, tekintetes rendek, erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különbféle népeinek egy szívben-lélekben egyesüléséhez van csatolva, ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg. Büró és bajonett nyomorú kapocs.

Én hát indítványomban, melyet tenni akarok, dinasztiai szempontból indulok ki, és Istennek hála, hogy ezen szempont hazánk érdekével kapcsolatban van.

Ki gondolhat borzadás nélkül az eszmére, hogy e nép áldozatokba bonyolíttassék szellemi és anyagi kárpótlás nélkül? Ha mi ez országgyűléstől szétoszlanánk, anélkül hogy megvinnők a népnek, mit e törvényhozástól annyi joggal s oly méltán vár, ki merné magára vállalni a felelősséget azokért, amik következhetnek? Ki merné magára vállalni a jótállást, hogy a lelkesedés és áldozatkészség, mellyel e ház falait megrengethetjük, az életben is visszhangra talál? S ha nem találna visszhangra, ha éppen ellenkezőre találna, ki számíthatná ki ennek következményeit?

Nekünk hát ez országgyűlés eredményességét az alkotmányos kifejlődés, a belnyugalom, az érzelmek egybeolvadása s a nép érdekében biztosítanunk kell.

A tekintetes rendek érezni fogják a körülmények súlyát, azért e viszonyokat tovább nem fejtegetem, hanem egyszerűen általmegyek indítványomra, melyet ajkaimra a dinasztia iránti hű ragaszkodás, hazánk s a nép iránti tartozás s felelősségem érzete ád. – De mielőtt azt előterjeszteném, még csak azon egyet jegyzem meg, hogy indítványomban az országgyűlés némely teendőit elszámlálandván, sérelmeket, mint minők a Részek^* kérdése, a vallásügyi viszonyok, és különösen az oly fontos horvát ügy, azért nem említék, mert oly alapkívánatokat fogok előterjeszteni, melyek ha (amint joggal hiszem) teljesednek, egyszersmind ezen sérelmek orvoslásának biztosítékát is magokban foglalják. Indítványommal tehát ezen nagy fontosságú kérdéseket is, és különösen a horvát kérdést, melyet ez országgyűlésen megoldatlanul hagyni nem szabad, a biztos megoldás fokára akarva felemelni, változhatlanul el lévén határozva, hogy ha a megoldás ez úton, melyen egyszersmind a múltak sebeinek keserű fölszaggatása is elmellőzhető, nem sikerülne, legyen bár a múltak sebeinek felszaggatásával, a horvát kérdést lelkem egész rokonszenvével minden részleteiben felkarolni legsürgősebb kötelességeink közé számítom, s hiszem, a tekintetes rendek is hasonlóan vannak iránta lelkesítve.

És most minden további motiváció nélkül felírást indítványozok őfelségéhez, melynek tartalma az eszmékre nézve következő:

Mulaszthatlan kötelességünknek ismerjük figyelmünket a fennforgó fontos viszonyokra fordítani.

Históriánkra visszatekintve előttünk áll annak emlékezete, hogy három század óta nemcsak alkotmányos életünket ki nem fejthettük, de sőt leginkább csak fenntartásáról kellett gondoskodnunk.

Ennek oka, hogy felséged birodalmi kormánya nem lévén alkotmányos irányú, úgy kormányunk önállását, mint alkotmányos életünket paralizálta.

Eddig ezen irány csak alkotmányosságunk kifejlődését hátráltatta, most úgy látjuk, hogy ha tovább is folytattatik és az alkotmányossággal összhangzásba nem hozatik, felséged trónját a Pragmatica Sanctiónál fogva kedvelt kapcsokkal hozzánk kötött birodalmát elláthatlan következményekbe bonyolíthatja, hazánkra kimondhatlan kárt áraszthat.

Huszonöt évek áldozatai után harminckét évi béke nekünk gyümölcsöt alig hozott, most véltük erre a percet elérkezettnek.

Felséged minket reformokra hívott öszve, mi régi óhajtásunkat láttuk ezáltal teljesedve, s buzgó készséggel fogtunk a munkához.

Elhatároztuk, hogy a közös teherviselés alapján a nép közterheiben, mikkel a megyei közigazgatást eddig egyedül fedezi, osztozni fogunk, s az ország új szükségeinek pótlásáról is hasonló alapon gondoskodandunk.

Elhatároztuk, hogy az úrbéri viszonyokbóli kibontakozást kármentesítéssel öszvekötve eszközöljük, s ezáltal a nép és nemesség közti érdekeket kiegyenlítve hazánk boldogságának gyarapításával felséged trónját megszilárdítjuk.

A katonai élelmezés és szállásolás terheinek megkönnyítése gondjaink főbbjei közé tartozik.

A királyi városok és szabad kerületek közigazgatási és politikai rendezését halaszthatlan tárgynak tekintjük, s a népnek politikai jogokban illő részesítésére is az időt elérkezettnek véljük.

Hogy földmívelésünk, műiparunk, kereskedésünk felvirágzására sikeres lépéseket tegyünk, hazánk méltán várja mitőlünk.

De alkotmányos életünk is valódi képviseleti rendszerré fejlődést igényel, szellemi érdekeink a szabadság alapján ápolást követelnek, honvédelmi rendszerünk nemzeti jellemünknek s a honlakosok különböző osztályai érdekegységének alapján gyökeres átalakítást kíván, ez átalakítás pedig úgy felséged királyi széke, mint hazánk bátorléte tekintetéből nem halasztható intézkedést tesz szükségessé.

A magyar közállomány jövedelmeinek és szükségeinek számbavételét és felelős kezelés alá tételét tovább nem halaszthatjuk, hogy úgy felséged királyi székének díszéről, mint hazánk közszükségeiről minden jogszerű kötelességek teljesítéséről sikerrel intézkedhessünk.

Sokban e kérdések közül az ausztriai tartományokkali érdektalálkozás kiegyenlítésének szüksége forog fenn, mire nemzeti önálló jogaink s érdekeink megóvása mellett örömest nyújtunk segédkezet.

De arról is meg vagyunk győződve, hogy alkotmányos életünk kifejtésére s nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvényeink csak azáltal nyerhetnek életet és valóságot, hogy végrehajtásukkal minden idegen avatkozástól független nemzeti kormány leszen megbízva, mely a többség alkotmányos elvének legyen felelős kifolyása.

Azért kollegiális kormányrendszerünknek magyar felelős minisztériummá átalakítását minden reformjaink alapfeltételének s lényeges biztosítékának tekintjük.

Ezeket felségeddel egyetértve az országgyűlésen szerencsésen megoldani elhatározott komoly szándékunk.

Ezt várja tőlünk a haza, ezt várják a nép milliói, ezt sugalja a hűség és ragaszkodás ösztöne, mellyel felséged királyi háza iránt tántoríthatlanul viseltetünk: mert meg vagyunk győződve, hogy csak ezek által fektethetjük hazánkban a békét, nyugalmat s bizalmas egyetértést oly szilárd alapra, miszerint azt váratlan eseményviharok meg ne ingassák, s a békének és elégedésnek ily biztosításával szerezhetjük csak meg az erőknek azon lelkesült összhangzását s gyarapodását, melyre felséged királyi háza minden viszonyok között nyugodtan támaszkodhassék.

Ámde felséged velünk együtt érezni fogja, miként ezeknek eszközlésére béke kell, és kellenek zavartalan nyugodt viszonyok. És e tekintetben lehetetlen aggodalommal nem tapasztalnunk a nyugalom bomlásának azon jeleit, melyek a Pragmatica Sanctiónál fogva velünk egyesült birodalom némely részeiben mutatkoznak, s melyeknek súlyát a legújabb külső események előreláthatlan fejleményei sokszerűen növelhetik. Nem akarjuk felséged atyai szívét a bomladozás ama jeleinek részletes felemlegetésével szomorítani, nem a pénzviszonyok tekintetében máris érezhető hatást fejtegetni, de a hűség ösztöne s a rajtunk fekvő felelősség kényszerít kimondani, hogy mi valamint a jelentkező bajok valódi kútfejét és saját elmaradásunk egyik főokát a birodalmi kormányrendszer természetében találjuk – úgy erősen meg vagyunk győződve, hogy felséged az elkövetkezhető balesemények legbiztosabb óvszerét hű népeinek legbarátságosabb egyetértését, a monarchia különböző tartományainak legerősebb forrasztékát, s mindezek által felséges trónjának s az uralkodóháznak legrendíthetlenebb támaszát abban találandja fel, ha fejedelmi székét minden uralkodói viszonyaiban a kor szüksége által múlhatlanul igényelt népszerű alkotmányos institúciókkal környezendi.

Azonban felséges úr, az események Isten kezében vannak, mi bízunk a gondviselés oltalmában, de érezzük a kötelességet: gondoskodni, hogy felséged hű Magyarországát a bizonytalan jövendő készületlenül ne lepje meg. E gondoskodás halaszthatlan kellékeihez számítjuk mi a fent említett reformkérdések alkotmányos iránybani rögtönös megoldását; és aggódunk afelett, hogy a szokásos országgyűlési alkudozások s kormányszéki kollegiális rendszer szülte tárgyalások hosszadalmassága a felséged atyai szándokának s hazánk méltó várakozásának megfelelő sikert veszélyesen késleltetheti.

És azért a királyi szék iránti tántoríthatlan hűségünk szilárd bizalmával esedezünk felségednek: méltóztassék a fennforgó rendkívüli körülmények tekintetbevételével legkegyelmesb királyi akaratának teljhatalmú orgánumai, egyszersmind a fennálló törvények szerint hazánk legfőbb kormányszékének, a magyar királyi helytartótanácsnak tagjai gyanánt a közigazgatás külön ágainak megfelelő számban oly egyéneket az országgyűlésre utasítani, kik mint a végrehajtó hatalomnak a hozandó törvények szerinti alakban gyakorlatára felséged kegyelmes bizalmával előlegesen kijelölt alkotmányos orgánumok, és kiknek mint ilyeneknek személyes felelősségük alá leszen a hozandó törvények végrehajtása is helyezendő, országgyűlési tárgyalásainkban közvetlen részt vegyenek, s felséged királyi szándokai iránt az ország renden tájékozva s a kellő felvilágosításokat s kimutatásokat a kormány részéről különösen a pénzviszonyok tekintetében is, megadva, a fennforgó fontos kérdések megoldását oly sikerrel előmozdítsák, miszerint a hozandó üdvös törvények mihamarabb felséged kegyelmes helybenhagyása alá terjesztethessenek, s általuk a jelen körülmények bármi váratlan fordulatának esetére is biztosítva legyen hazánkban a béke, megszilárdítva a bizalmas nyugalom, s ezeknek alapján kifejthető azon szellemi erő és anyagi tehetség, melyben felséged tántoríthatlan hűségünk mellett a bizonytalan jövendő minden eseményei között királyi székének legrendíthetlenebb támaszát foghatja feltalálni.

Ezekből áll alázatos indítványom. Méltóztassanak a tekintetes rendek tanácsot kérni a körülményektől, hivatásuktól s felelősségüktől, és határozzanak e haza sorsa felett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!

Keresés ebben a blogban

2010. január 19., kedd

KOSSUTH LAJOS ÍRÁSOK ÉS BESZÉDEK 1848-1849-BŐL

KOSSUTH LAJOS

ÍRÁSOK ÉS BESZÉDEK

1848-1849-BŐL

Válogatta, sajtó alá rendezte,
az összekötő szöveget,

jegyzeteket és névmagyarázatokat
írta Katona Tamás

Előszó

1. Kossuth beszéde az országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről
és az uralkodó elé terjesztendő feliratról⁺

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Adatkezelési Szabályzat

Adatkezelés

Viccek

Oxford English Dictionary

KÖZÖSSÉGI CSOPORTUNK A FACEBOOKON

Üzenőfal

Saját bloglista

Rendszeres olvasók

Szótárak

IP-cím ellenőrzése

Ajánlott weboldalak

Keresés ebben a blogban

2010. január 19., kedd

KOSSUTH LAJOS ÍRÁSOK ÉS BESZÉDEK 1848-1849-BŐL

KOSSUTH LAJOS

ÍRÁSOK ÉS BESZÉDEK

1848-1849-BŐLVálogatta, sajtó alá rendezte,az összekötő szöveget,

jegyzeteket és névmagyarázatokatírta Katona Tamás

Előszó

1. Kossuth beszéde az országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőirőlés az uralkodó elé terjesztendő feliratról+

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Adatkezelési Szabályzat

Adatkezelés

Viccek

Oxford English Dictionary

KÖZÖSSÉGI CSOPORTUNK A FACEBOOKON

Üzenőfal

Saját bloglista

Rendszeres olvasók

Szótárak

IP-cím ellenőrzése

Ajánlott weboldalak

1848-1849-BŐL

Válogatta, sajtó alá rendezte,
az összekötő szöveget,

jegyzeteket és névmagyarázatokat
írta Katona Tamás

1. Kossuth beszéde az országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről
és az uralkodó elé terjesztendő feliratról⁺