DEÁK FERENC - KOSSUTH LAJOS PÁRBESZÉD A KIEGYEZÉSRŐL

DEÁK FERENC - KOSSUTH LAJOS

PÁRBESZÉD A KIEGYEZÉSRŐL

Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor

Budapest : Neumann Kht., 2003

TARTALOM

Magyarország 1867-ben
Az alkotmány visszaállításakor
A közös ügyek tárgyában készült javaslatról
Deák Ferencnek
Jegyzetek

Magyarország 1867-ben

Szigethy Gábor előszava

Száz éve vitatkozunk a kiegyezésről. Ártott-e, használt-e hazánknak, nemzetünknek. Az egyetlen lehetséges mód volt életben maradni az elviharzott forradalmas láznapok után, vagy az elárult forradalmat követően az utolsó lépés a lejtőn, amely mélybe, összeomlásba vitt? Vitatkozunk: tudósok, írók, történészek, önjelölt nemzetmentők, felelősen gondolkodó közemberek, politikusok, érdeklődők, érdekeltek, értők, értetlenek. Magyarok. Akiket önmaguk pillanatnyi jó vagy balsorsán túl érdekel e sok vihart megélt kis ország múltja, jövője.

Múltunkról vitatkozunk, jövőnkről töprengünk.

Soha, senki, komolyan s megfontoltan gondolkodó magyar nem állította, hogy Deák Ferenc, a haza bölcse, aki tető alá hozta Bécs és Pest-Buda között a kiegyezést, becstelen ember lett volna. Görgeyt nevezték árulónak, Deákot soha. Előnye a kiegyezésből nem származott, magas méltóságra nem pályázott, a neki felkínált miniszterelnöki bársonyszéket Andrássy Gyulának engedte át, s boldog sem volt; utolsó éveinek visszahúzódott csendben elpergetett napjai koszorúkkal ékesített magányos pályavégről vallanak. Kossuth Turinban volt magányos, Deák Pesten hódolói körében. Ha kiegyezett, nem magának egyezett ki. S ha voltak követői, hívei, talpnyalói között számosan, akiknek hivatalnokkarrierjét, méltóságban magasra emelkedését a kiegyezés tette lehetővé, s ha nem kevés a száma azoknak, akik 1867 után a megélénkülő gazdasági életben bankókkal tömködték vastagra zsebeiket, s ha sokan szónokoltak a nemzet felemelkedéséről, miközben csak a maguk emelkedésére, könnyen-boldogulására figyeltek – Deák Ferenc e korlovagok közé nem tartozott.

Kossuth Lajos – amikor turini magányában Deák haláláról értesül – tisztelettel s megrendülten emlékezik hajdani barátjára. Siratja közös ügyük vesztét, 1848 együtt vállalt eszméjének bukásán keserül. És fejet hajt az ember előtt, aki másként látta megmenthetőnek a hazát, mint ő, de megmenteni akarta, s nem eladni, mint a kiegyezést szorgalmazók közül annyian.

Szenteltvíz a történelemben a jó szándék.

1849. augusztus 13-án Magyarország fölött megállt az idő. Görgey letette a fegyvert. A legjobbak szívében golyó, nyakán kötél. A maradék számkivetésben külföldön vagy idehaza. A reformkor Széchenyi kimondta fényes jelszava „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni:lesz!” – messzi álom. Nem a jövőért, de a jelenért harcolni sincs lehetőség. Nem lenni, csupán életben maradni a tét. Kossuth a számkivetettségben – távol az itthon élő emberek mindennapi gondjaitól – a jelen reményeit végleg elveszítettnek látja, s hiszi: akkor marad életben népe, hazája, ha nem felejti, hogy életben maradni csak úgy érdemes, ha jövőjét egy tál lencséért nem adja el. Deák – testközelből tapasztalva maga körül nemzete, hazája hétköznapivá szürkülő sorvadását – legfőképpen azt akarja: maradjon életben hazája, népe, jogszerű alapon biztosítsa magának a mindennapi élethez való jogát, s így teremtsen lehetőséget gondolkodni s cselekedni eljövendő életének megharcolására.

Kossuth, amit Görgey eladott: jogunkat az önrendelkezésre, hogy magunk dönthessünk magunk sorsáról, akarja visszaszerezni. A jövő érdekében tiltakozik az egyezkedés ellen, mert abban Görgey lépésének betetőzését látja; olyan lépésnek ítéli a kiegyezést, amely visszafordíthatatlan irányba lendíti a magyar történelem szekerét. A kiegyezés: a nép – politikusok aláírásával hitelesített – lemondása az önrendelkezésről; tudomásulvétele annak, hogy nem maga dönt jelenről, jövőről – sorsáról.

Deák azt mondja a kiegyezésről: „Tudjuk, hogy annak hiányai vannak; de célszerűbbet, amely helyzetünkben gyakorlatilag is kivihető lett volna, készíteni nem tudtunk.” Gondolkodásában a hangsúly a helyzetünk szóra esik. Kossuth arról gondolkodik, aminek lenni kellene. Deák azt mérlegeli, ami van. Kossuth lemondana a jelen korlátozott lehetőségeiről a korláttalan jövő lehetőségének megteremtése, kivívása érdekében. Deák a korlátozott jelen tudomásulvételében, biztosításában látja a kulcsot a lehetséges jövő megszerzéséhez.

Száz éve vitatkozunk: kinek volt igaza?

S ha egyiknek sem? S ha mindkettőnek?

Deák Ferenc hazánk legnagyobb tudású s legtehetségesebb jogásza volt. Jogi műveltsége páratlan, logikája kikezdhetetlen, szónoki talentuma lebilincselő. 1867-ben az 1723-ban keletkezett pragmatica sanctio alapján könyörtelen logikával bizonyítja, hogy tapodtat sem szabad elmozdulnunk évszázados jogalapunktól. Hogy megmaradásunk egyetlen biztosítéka a pragmatica sanctio elveinek mindkét fél részére nézve kötelező betartása. S mert mindenre van megfelelő paragrafus, majd a szerződések biztosítják, hogy a közös hadügy, külügy, pénzügy ellenére nemzeti önállóságunk csorbát ne szenvedjen.

Helyzetünkben gyakorlatilag ez kivihető.

Kossuth Törökország után Angliába ment, áthajózott Amerikába, s most Párizsból figyelte az itthoni eseményeket. Már rég lemondott új forradalmat kirobbantani óhajtó álmairól; a Makk József szervezte erdélyi rebellis összeesküvést 1854-ben leleplezték, vezetőit kivégezték, a Klapka Légió 1866-os fegyveres betörése kudarcba fulladt: az idők nem alkalmasak forradalmas változásokra. 1867-ben Kossuth számol ezzel, közeli megoldásban nem bízik, politikai fordulatban, nagyhatalmak támogatta átalakulásban nem reménykedik. Figyelmezteti Deákot a kiegyezés veszélyeire, a jövő elvesztegetésére, a nemzeti önállóság feladásának végzetes következményeire; de gyakorlati megoldást, lehetséges, célszerű cselekedeteket nem javasol, gyakorlatilag kivihető politikus lépést nem említ. Nem tud. Nincs. Nincs más, mint a kiegyezés. S az nem kiút.

1849. augusztus 13-án Világosnál letettük a fegyvert. Igaz ügyért, hazánkért, függetlenségünkért harcoltunk, s nem volt erőnk, bátorságunk meghalni igazunkért. Vae victis: a győztesek diktálták a feltételeket. Tudta ezt Kossuth, tudta ezt Deák. Deák kiegyezett, hogy a jelen megmentésével időt nyerjen a jövőnek. Kossuth ellenezte a kiegyezést, mert a megcsonkított jelen – hitte – felfalja a jövőt.

Állnak a szobrok. Deák Ferenc a haza bölcse, józan, megfontolt politikus, aki megmentette azt, ami még menthető volt maradék szabadságunkból, függetlenségünkből. Kossuth Lajos a tiltakozás, ellenállás mártírja, aki függetlenségünket védte, s nem alkudozott, nem egyezkedett a szabadságharcunkat vérbe fojtó Ferenc Józseffel.

Állítsuk egymással szembe a szobrokat, nézzenek farkasszemet.

Figyeljük, ahogy megtörik szemükben a fény.

Deák Ferenc

Az alkotmány visszaállításakor

(Pest. 1867. február 17.)

Azt mondjátok, tisztelt barátim, engem követtetek, az én zászlóm alá csoportosultatok, és én elhiszem, hogy ez úgy van. Köszönöm bizalmatokat, mellyel irántam mindig viseltettetek, és melynek most is kifejezést adtatok. De engedjétek megmondanom, hogy ez nem azért történt, mintha én lettem volna köztetek a legméltóbb arra, hogy elöl menjek. Hanem az út szoros, az ösvény keskeny volt, melyen előre kellett törtetnünk, csak egymás után mehettünk, valakinek elöl kellett menni, s talán a véletlen hozta úgy magával, hogy én menjek legelöl, talán azért történt így, mert én voltam köztetek a legidősebb veterán ezen a pályán. Általában azt tapasztaltam, hogy a magyar ember nem szeret vakon más után indulni, nem hagyja magát vezettetni; a magyar embernek, s itt nemcsak a magyar ajkúakról szólok, hanem általában a Magyarországot alkotó nemzetről, megvan azon tulajdona, hogy ha többen egy nézetben, egy véleményben vannak teljes meggyőződésök szerint, azok összetartanak, s együtt, egy úton járnak. Ezért van, hogy Magyarországon, ha valamire nézve az egy gondolkozású, egy meggyőződésű emberek összecsoportosultak vagy egy pártot alkottak, az nem egyhamar bomlik fel ismét, hanem tagjai kitartással maradnak egymás mellett. Mi egy úton indultunk meg, együtt vívtuk ki azon sikert, melynek ma örvendünk, s hiszem, hogy ezen az úton tovább is együtt fogunk maradni.

Nézzük meg, hol vagyunk ma, s hogy jutottunk ide.

Az 1849-ik évben közbejött nagyszerű^* bonyodalmak belháborút szültek; a belháború legyőzetvén, abszolutizmus következett be. Mi ezen állapotban csak sóhajthattunk, annak ellenállani nem volt erőnk, a szólás sem volt szabad. Most azt halljuk, s alapos okunk van hinni, hogy a holnap felolvasandó leirat által az ország vissza lesz helyezve alkotmányának birtokába. Bármennyire elismerjük is azon barátink érdemét, kik ezen szerencsés fordulatot előmozdították, azt kell mondanunk, hogy ez az isteni gondviselés műve, s amit nem szabad felejtenünk, az a fejedelem kegyessége, ki elismervén jogos követeléseinket, minket a törvényes térre visszahelyezett.

De ne gondolja senki, hogy azáltal, ami most történik, minden be volna végezve, s hogy egészen készen állana azon nagy és dicső épület, mely hazánk jóllétének és boldogságának épülete. Csak azon tér, melyen ezen épületnek kell állani, lett szabaddá. Azon téren eddig egy nagy kő, egy súlyos szikladarab feküdt, mely miatt ott építkezni nem lehetett: a törvényes állapot helyét elfoglaló abszolutizmus. E követ szétmorzsolni nem voltunk képesek; helyéből kitolni hiányzott az erő. A fejedelem jóakarata hozzájárultával elsüllyesztettük azt; s most már azon súlyos szikla, mely eddig a legnagyobb akadályul szolgált, a legbiztosabb és legszilárdabb alap lehet, melyen azon épületet fölemelhetjük. Sok nehézség van még ugyan hátra, de nem kell elcsüggednünk, s ne higgyük magunkat gyöngébbeknek, mint vagyunk; csak erősebbeknek se, a világért se higgyük; az meglankasztaná további munkásságunkat, ez kockáztatná a sikert. Csak egyet akarok mondani, s erre nézve a szentkönyvből vett hasonlattal élek. A Biblia szerint a Bábel tornya építését azért nem fejezték be, mert Isten az építők nyelveit összevesztette. Vigyázzunk, nehogy a mi tovább építéseink is azáltal váljanak lehetetlenné, hogyha nyelveink – nemcsak a szó szoros értelmében véve, hanem értem: akaratunk, törekvéseink – összezavarodnának, egymással összevesznének. A reánk váró munkában mindenkinek az események, saját hivatása és önérzete ki fogják mutatni azon tért és szerepet, melyet be kell tölteni; töltse be azt mindenikünk legjobb tehetsége szerint, teljesítse kötelességét mindenki, s a meglevő alapból a legszebb épület fog emelkedni.

És mik voltak azon útnak, melyen idáig jutottunk, eddigi fázisai? Tizenkét évig teljes abszolutizmus uralkodott a hazában. 1860-ban, részint az események, részint addig szerzett tapasztalásai meggyőzték őfelségét, hogy ezen állapot tarthatatlan. Őfelsége kibocsátotta az októberi diplomát. De mielőtt, amit abban ígért, hogy azt a magyar országgyűlésnek is elébe terjesztendi, megtörténhetett volna, megkészült a februári pátens^*, mely, a mi megkérdezésünk nélkül, az egész birodalomra nézve bizonyos alkotmányt akart meghozni, mely a mi alkotmányunkkal tökéletes ellentétben állott. Összeült a magyar országgyűlés 1861-ben. Mi volt ennek teendője? Miután a magyar alkotmány megsemmisíttetett s ellenünk a jogeljátszás tana állíttatott fel, nekünk kötelességünk volt az egész világ előtt megmutatni, s minden lehető erősségekkel bebizonyítani, hogy a magyar alkotmány jogilag fennáll és nem vesztette el érvényességét; megmutatni, hogy követeléseink jogosak; egyszóval, hogy – igazunk van. Ezt törekedett bebizonyítani fölirataiban az 1861-i országgyűlés, s tudja Isten, nem is éppen sikertelenül, mert attól kezdve megszűntek a jogeljátszást emlegetni ellenünkben. Ennyiben a 61-i országgyűlés teljesítette föladatát, s eleget tett kötelességének.

Mit mondottak azután? Mit mondott a külföld, vagy legalább a külföldnek némely országai? Azt mondták: mi elhisszük, sőt megengedjük, hogy nektek igazatok van; hogy Magyarország külön alkotmánya jogilag érvényes; de nekünk abban nincs semmi érdekünk, hogy ez Ausztriával szemben tovább is fennálljon; nekünk mindegy, akár van Magyarország, akár nincs; de az érdekünkben áll, hogy Közép-Európában azon állam létezzék és hatalmas legyen, melyet Ausztriának nevezünk. Ámde Ausztria nem állhat fenn Magyarországnak külön önállásával; ennek alkotmánya ellentétben áll Ausztria tételével és hatalmával; s annálfogva ellentétben a mi érdekünkkel is. Mi tehát a ti követeléseiteket, ha szintén jogosak is, nem pártoljuk, még erkölcsi támogatással sem; és hogy azokat Ausztria nem teljesíti, eléggé igazolva látjuk önfenntartásának szüksége által. Így szólt akkortájban a külföld; olvassátok az akkori európai sajtóban vagy legalább annak nagy részében történt nyilatkozatokat. Mi volt a mi teendőnk ezen nyilatkozatokkal szemben, mikor a jelen országgyűlés egybehívatván, ismét felszólalhattunk? Most teendőnk volt bebizonyítani s meggyőzni a világot arról, hogy a magyar alkotmány és Magyarország törvényes önállása nem ellenkezik Ausztria fennállásával és hatalmával, sőt ez a kettő egymás mellett igen jól megfér; bebizonyítani, hogy midőn mi saját alkotmányunkat és önállásunkat követeljük, azzal semmi olyat nem kívánunk, ami Ausztria fennállását s őfelsége többi országai jóllétét lehetetlenné tenné, vagy ami Európa érdekeivel ellenkeznék. Ezt akarta jelen országgyűlésünk bebizonyítani a trónbeszédre készült föliratában; erre törekedett, midőn a közös ügyek iránti javaslat készítésére a hatvanhetes bizottságot kiküldötte; erre törekedtünk a tizenötös albizottságban készült javaslatunkkal, erre annak revíziójával a hatvanhetes bizottságban. Ezen munkálat iránt különbözők lehetnek köztünk a nézetek; és ugyanazon tiszta hazafi érzettől vezéreltetve is egyik azt helyesebbnek láthatja, mint a másik. De végre is, amit tettünk, azt az országgyűlés többségének nézete szerint tettük, és törekvéseinket ezen többség magáéivá tette. Én azt hiszem, ezen törekvésünket is követte némi siker, mert íme, őfelségét meggyőztük arról, hogy követeléseink nemcsak jogosak, hanem a birodalom érdekével össze is egyeztethetők.

Ami azon tárgyat illeti, mely miatt, úgy látszik, ezen konferencia összehívatott, tudniillik a holnapi ülésben felolvasandó királyi leirat alkalmával mit kellessék tennünk, erre, azt hiszem, igen egyszerűen elmondhatom nézeteimet. Őfelsége leiratban adta tudtunkra, hogy felterjesztéseinket meghallgatta, a törvénytelen állapotot megszünteti, a magyar minisztériumot kinevezi, egy szóval mindent kifejezve – alkotmányunkat visszaállítja. Én azt hiszem, erre csak egyet mondhatunk: hogy köszönjük. Köszönjük, hogy őfelsége jogos kéréseinket meghallgatja és teljesíti. És ezen köszönetünket legcélszerűbbnek vélem őfelségéhez küldendő országos küldöttség által fejezni ki. Holnapi teendőnk tehát az lesz, hogy az őfelségéhez a képviselőház részéről küldendő tagokat megválasszuk, vagy, ami ily ünnepélyes küldöttségekre nézve tán célszerűbb: az elnök által ajánlandó egyéneket helybehagyjuk, kik őfelségének megvigyék az országgyűlés köszönetét. Ennyi a mi teendőnk holnap és semmi több.

Még egyet mondani ösztönöz szívem. Köszönetünket szeretném kifejezni azon barátink iránt, kik a fennforgott nehéz körülmények közt mindnyájunk legfőbb óhajtását annyi önmegtagadással, buzgalommal s oly sikeresen tolmácsolták és képviselték; szeretném különösen Andrássy barátom^* iránt, kit igazán az isteni kegyelemtől nekünk adott providenciális^* embernek tartok; de nem szólok róla többet, nehogy úgy tűnjék fel, mintha én és Andrássy barátom^*kölcsönösen dicsérnők egymást.