KÖLCSEY FERENC
PARAINESIS KÖLCSEY KÁLMÁNHOZ
Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor
Budapest : Neumann Kht., 2003
„Szeresd a hazát!”
Szigethy Gábor előszava
Szavakból papíron épülnek birodalmak. Kölcsey Ferenc tudta: tettek mentik meg s emelik magasba hazánk.
Cselekedni: ez férfimunka. S amikor szaporodnak a szópaloták, ígéret-földrengések, fogalmazás-országok, a tettek hiányát kendőző álságos beszédek – fogytán bátorságunk: életünkben önzésünk uralkodik, s magunkra nézünk népünk s hazánk helyett.
De aki a cselekvéstől visszaretten, aki megriad a váratlantól, aki színes szavakba rejti gyávaságát – aki fél: pusztul az is. Csak épp értelmetlen a pusztulása.
„Tartózkodtam ugyanis minden állásfoglalástól, mert féltem a tévedés zuhanásától, pedig a bizonytalanság még jobban sorvasztott” – írta Szent Ágoston több mint másfél ezer éve. „Franco tábornok besorolt ádáz katonának, | nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy. | Féltem – azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság | ellen Irun falain. S így is elért a halál.” – írta fél évszázada József Attila.
A sorvadás fájdalmasabb, mint a zuhanás.
A többiekért férfiként halni: nehéz; gyáván önmagunkért: ostobaság.
Kölcsey Ferenc 1836-ban: Mi szebb? – halni-e az ostromlott vár falai alatt, a sokaság közt bujkáltodban, történetesen melletted elpattanó bombától lezúzva? Vagy halni az ellenség bástyái előtt, minekutána merész szökelléssel hazád zászlaját azokon kitűzted? A derék egyedüli célja: jeles tett; ki féltében nem lépett vele egy ösvényre, azt éppen úgy eléri a sors.
A Parainesis nemes veretű sorait száz éve felhígított tízparancsolatnak olvassuk: légy jó, őszinte, becsületes, tiszteld anyád, hazád s az emberiséget, imádd az istenséget, óvakodj a rossz könyvtől, hamis baráttól, léha kedvteléstől, másokét ne vedd el, magadét óvd, s legfőképpen hazádnak légy mindig hűséges, tettre kész fia.
Száz éve mondatokra daraboljuk Kölcsey álmait, reményeit, sóhajtásait, így jut minden iskola falára egy példabeszéd.
Szeresd a hazát! – írja Kölcsey, s mi bólintunk: szeretjük; légy jó – magunkba nézünk: iparkodunk; törekedjél ismeretekre – egyetértünk: tanulni, okosodni kell; óvd magad annak látszani ami nem vagy – elhatározzuk: tisztességesek leszünk; szeresd szülőanyád – szemünket könny homályosítja: hiszen szeretjük; a bölcsesség legnagyabb mestere az élet – ó, milyen igaz!
És mindig és újra: Szeresd a hazát!
Bárhol ütjük fel a Parainesist, hamar találunk szépen csiszolt mondatokat, melyekből egyértelműen kicseng Kölcsey Ferenc szívvel s értelemmel vállalt elkötelezettsége hazája s népe sorsa iránt. S a történet kerek, tanítható: az ifjú Kölcsey Kálmán lelkében a szép és nemes gondolatok megfogantak, férfiként, fegyverrel kezében áldozta életét a magyar szabadságért.
Hősi halott: a Parainesisből tanulta szeretni hazáját.
De Kölcsey Ferenc 1836-ban, csekei birtokára visszavonulva, elbúcsúzva az országgyűlés politikus küzdelmeitől, honnét a megyei maradiak távol maradni kényszerítették, aligha prédikálni kívánt unokaöccsének. Hősi haláláról sem álmodozott. Szép szavak, ünnepélyes szónoklatok, diétai pompanapok talmi tűzijátékát közelről szemlélte évekig az országgyűlés padsoraiban feszengve, s kínnal tűrte a lassú ügymenetet. Látta, hallotta a szavakból épült hazaszeretet számtalan változatát. A haza minden előtt – hangoztatták követeink a Kölcseytől kapott igét, de amikor tenni kellett, kiváltságokról, ősi jogokról, jövedelmekről lemondani, megcsendesedett a nagy hang, sokaknak eszébe jutott földje, bukszája, úri nyugalma, s óvta birodalmát: a kellemes békét, amelyet számára a rend biztosított.
(Életünket és vérünket! – ajánlkoztak eleink hősiesen s hangosan, ám csendben hozzátették: de zabot nem adunk!) Kölcsey Ferenc azt írta: szeresd a hazát! – az ember igazi élete: a többiekért, a közösségért munkálkodás öröme. Az elszenvedett fájdalmak, sérelmek, ütések, igazságtalanságok lelket-testet nyomorító fájdalmait a közösség boldogsága ellensúlyozza, s ha tudunk másoknak emberségesebb jelent, jövőt kívánni, boldogulást remélni, füstbement remények után sem fog vigasztalás nélkül maradni szívünk.
(József Attila, pillanattal árva halála előtt:
|
A haza minden előtt – írta Kölcsey elhíresült epigrammájában, s idézzük gyakorta, meghatódva: minden előtt. Ha a történelem kívánja: a legnemesebb tett, hazafiúi kötelesség családi életünket, mindennapjaink nyugalmát, magánéletünk boldogságát áldozni hazánkért, nemzetünkért. S csak titokban kívánjuk: legyen hozzánk kíméletes, könyörületes a történelem, ne követeljen túl sok áldozatot, s ha mégis, hozzák meg helyettünk azt mások, emelkedettebbek, erősebbek – akik képesek egyéni érdekük mindensége fölé magasodni s élni, halni értünk: másokért!
Kíméletet, könyörületet a történelemtől Kölcsey nem a maga számára kér. Hazájának remél boldogabb napokat, felhőtlenebb égboltú jövőt.
Remél; mert ha szertenéz a honban, aggódásra épp elég okot talál.
Mert könyörtelen a szembenézésben: Jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik.
A gyávaság nem hivalkodó.
Szeresd a hazát! – örömmel harsogott jelszó; ki mondaná: nem akarom szeretni; s miért mondaná? Mit veszít, mit kockáztat, aki így szónokol: szeretem a hazám – minden előtt!
Ha ég a ház, mindenki azt kiáltja: oltani kell a tüzet s menteni, ami menthető! De hányan rohannak a lángok közé, hogy kimentsék a bentrekedteket?
Tűzoltók, akiknek kötelessége.
Háztulajdonos, aki tulajdonát félti.
Néhányan, akiket ezért boldogan nevezünk hős-nek.
A haza mindannyiunk háza, írja Kölcsey s mégis: Hány embert láttam én, ki meggyúlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? S nem sokkal inkább természetes ily valamit a hazáért, azaz mindannyiunknak, az egész nemzetnek mindeneért cselekednünk?
Természetes – valóban; csak roppant nehéz.
Hazánk földjét tatárok, törökök, németek sanyargatták, néha darabokra omlott az ország, félhold s Habsburg-kereszt fénylett a magyar égen, Budán őrizték a koronát, Bécsben a hatalmat. Mohácstól Rodostóig hullott a könny, a vér. A hazaszeretet nemes érzelemmé párolódott. Ha tettekre nem volt lehetőség, szívében őrizte mindenki hazaféltő érzelmeit. S védte kőből, fából épült házikóját: azt lehetett.
A házam az enyém; a hazám: közös tulajdonunk. S birtokolni legkivált a magunkét szeretjük. Saját háza biztosnak hitt falai között ezért szaporodnak az emberiség boldogulásáért rajongó önző tétlenek. Akik szavakból építik a közösség birodalmát.
Kőből, fából a magukét.
Az emberiség: nagy tágasság – e megfoghatatlanságba rejtőzve nem feltűnő házikónkat építő önzésünk, tétlenségünk.
Aki családját s az emberiséget imádja, aki házát és a földkerekséget vallja otthonának, aki háza népe boldogságával, gazdagodásával törődik és hangosan imádja az emberiséget: túl szűk és túl tág kört szab érzelmeinek.
Bárha Kölcseyvel kiáltja: a haza minden előtt!
Szájukon a haza: szóbirodalom; a hajdani diadalmas Magyarország, ahol vitézek dolga, hazaszerető kötelessége volt hősként forgatni fegyvert, áldozni életet.
De Kölcsey Ferenc visszahívott diétai követ, tudós költő, földbirtokos magyar nemes 1836-ban nem a volt-Magyarország hadikopjás, lobogós múltját idézi emlékezetbe, amikor emléklapra írja: Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak - Hagyd örökül ha kihunysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.A jövő-Magyarország polgáraihoz szól, mindannyiunkat figyelmeztet: saját fészekalját s az emberiséget az szereti igazán, aki a családimádás és az emberiségért rajongás önző és öntelt szélsőségei helyett a hazáért mer élni, halni – cselekedni. Érzelmeink túl szűk és túl tág körének látóhatárán kijelöli azt a még belátható, de egyéni érdekeinknél tágasabb területet, melyért nemcsak szavakkal, de tettekkel lelkesedhetünk. Melynek emberléptékű határai között parányi tehetségünk fénye másoknak is haszonnal világít: a haza különösség, amelyben egyén és emberiség érdeke találkozik – embernyi látóhatár a mindenségben.
Kölcsey Ferenc nem volt hős. A hazaszeretetről szájalókat nem szerette, az emberiség nagyszerűségéről fecsegőket megvetette, az önérdekükben ügyeskedőket lenézte. Emberként életét adta hazájának.
Mindenkitől ezt követelte.
Amikor halála híre terjedt, Wesselényi Miklósból megrendült sóhaj szakadt fel: „nem közénk való volt” – mondta.
Ebben mindenki megnyugodott.
Elporladtak azóta Kölcsey Ferenc csontjai, messzi múlt a reformkor, ránk rakódott másfél évszázad történelme.
De: Itt az írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon.
S ne altassuk lelkiismeretünket a megnyugtató gondolattal: nem közénk való e tiszta lelkű, másokért élő, becsületes múlt századi magyar, aki nyugodt szívvel aludt el a legutolsó álom előtt.
A saját életünk a saját halálunk!
Parainesis Kölcsey Kálmánhoz
Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett magának, mely az élet minden szakában, a szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének. Sok szépet írának a bölcsek, s gyakran a nem éppen bölcsek is; gazdag forrást nyitának fel, honnan jó sorsban intést, balban vigasztalást, mindkettőben magasbra emelkedést, szív és észnemesülést meríthetünk; de azok is csak úgy hatnak reánk, ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban kiforrva lényünkhez kapcsolódtak, mint esti szélhez a virágillat, melyben megfürdött.
A mindég szerencsében élő ily saját birtokot szerezni reá nem ér. Isten a szenvedőnek engedé a vigasztalást: az egész természetből, az emberi tettekből és tanításokból szívben élő tudományt szívhatni. Hála neki, hogy éltemet sem hagyá szenvedések nélkül folynia! Keserűek valának azok; és mégis áltatok tanultam az emberiség becsét érteni, való nagyságot hiú ragyogványtól megválasztani, balszerencse tekintetét nyugodtan tűrni, kevés híveimhez kölcsönös hűséggel csatlódni s mindenekfelett érezni: miképpen szenvedés és kebelszaggató áldozat tulajdon örömet hoz lelkeinknek, és sorsunkon felülemelkedni megtanít.
E gondolat egyike azoknak, miket életemben legtöbbszer, s legörömestebb írtam le. Lesz szenvedő, úgy hivém, kinek vigasztalást nyújtand ezt általam is olvasni; s lehetetlen volt e parányi írást azon nem kezdenem, midőn számodra írok, szeretett fiam, hogy vidám és bánatos napjaimban gyűjtött parányi kincsemből emléket alkossak.
Nem kérd, s nem vár az idő, sebes rohanással haladván felettünk; az én napjaim legszebb része leszállott; s ki tudja, melyik pillantatban hull el az élet hervadó virága? Ki tudja, melyik pillantatban kell költöznöm oda, hol korán előrement testvérem koporsója mellett a hely készen vár? Nem hívom az órát; de jöttét sem rettegem. Jókor támadt, s hamar eltűnt remények; lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok; sivatag jelen s alaktalan jövendő: íme, a tündérkar, mely ifjúságomat körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a férjfikor; és sorsomat mostohának mégsem mondhatom; mert találtam egy-két hű keblet; mert korunk s hazánk nehány jeleseinek szeretetét viendem síromba. Lassanként fognak ők is eltűnni; s nemsokára e nép emberei közül senki nem lesz, ki rólam emlékezzék. Megadja az ég: erősek lépnek majd a pályára, hol mint író és polgár parányi helyet foglalék el; s szebb jövendő feledtet el engem s társaimat. Csak neked kell végórádig emlékezetemet hű kebelben hordozni; csak te fogod e sorokat meg-megújuló érzelem közt olvasni s meleg kebelbe szedni intéseimet. És nem szedended hasztalan! A fiú, ki karjaimban forró szerelem ápolási között nevelkedik, szívem megszentelt tárgyai iránt hideg nem marad; s rényért*, hazáért és emberiségért olthatatlan lánggal égni megszokik.
Éveid száma is egymás után szaporodik, s nemsokára a tapasztalás tekinteteidet oly tárgyakra intézendi, miket a gyermekkor boldog szakában még nem ismersz. Túl az atyai ház falain más világ nyílik fel, hová midőn lépni fogsz, kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned: miképpen a legszentebb nevek vagy megtapodtatnak, vagy álorca gyanánt használtatnak gonosz célokat eltakarni. E látomány, jól tudom, kínos fájdalmat okoz keblednek, s annál kínosabbat, mennél tisztábban megőrzended szíved érzéseit; de vigyáznod kell, nehogy miatta vagy az emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél; vagy kísértetbe jöjj az erkölcsiség azon ideálát, mit a bölcsek rénynek* neveznek vala, hiú képzeménynek tartani. Gondold meg: sohasem volt idő oly mostoha, nemzet oly elsüllyedt, hely oly szerencsétlen körülmények közt, midőn és hol szív nem találkozott volna, való rénynek* hódoló; sohasem volt, legalább igen ritkán volt ember, ki erkölcsi süllyedése legalsó lépcsőjén is, a rény* szeretetre méltó voltát, hacsak pillantatokra is, hacsak kétségbeesés érzelmeivel is, meg nem ismerte; s mindenekfelett sohasem volt és sohasem leszen ember, ki szíve és lelke tisztaságát, üldözés és veszély közt is, ég áldásának nem tartotta, ki magát balsorsban is boldogabbnak nem hitte a szerencsében tündöklő gonosznál. Nyugalom és önérzés a jámborság elválhatatlan két sajáta. E kettő által lehetséges bal eseteket nemcsak eltűrni, de méltósággal szenvedni; s azokban nemcsak le nem alacsonyulni, de lélekben felemelkedni. E kettő teszen a sorssal küzdésre elég erőssé, erőssé a szerencse kísértetei ellen is, és e szerencse minden ragyogványai és biztatásai mit is tehetnének a férjfiúval, ki a maga emberi érdemét és boldogságát valóbb alapra építni megtanulá?
Azért jókor kell magadat szoktatnod a rényt* ismerni, szeretni, s úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel összeolvadjon s attól élted semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többé el ne válhasson. Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillantatnyi indulatok s az igen sokszor rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák meg; s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek; s hibájok csak az, mert nem alapra építék életöket, mert nem tűztek magok elébe bizonyos célt, hová minden különböző körülmények közt egyiránt siessenek. Kerüld ez alaptalanságot, mely többnyire erkölcsi süllyedés örvényébe visz; s mindenesetre legalább a mindennapi emberkék, a legalantabb járó köznép nyomorult körére kárhoztat.
Alig van ember, kinek keblében a jó és szép magvai természettől hintve ne lennének; s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni; ki már gyermekéveiben azon magvakat maga körül teljes virágzásra fejtve láthatja: mi könnyű annak önkeble mozdulatit s mások példáikat követve, magának az erkölcsiség legtisztább kívánatai felől való ismeretet szerezni? Ha a jelenlét nem szólna is, a nemzetek évkönyvei telvék szívragadó példányokkal; s bár többnyire gonosz, gyakran éppen borzasztó alakokkal vétetnek körül: ezek nem szolgálnak egyébre, hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.
Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják erénynek. És ez sokkal nagyobb, sokkal dicsőségesebb kincs, mintsem birtokába hosszú igyekezet nélkül juthatnánk. Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak. Mert valamint hosszú út vezet a tudomány magasb polcára; de a léleknek naponként újabb ismerettel gazdagulása annak fáradalmait kedvessé teszi; úgy a rény* pályáján a haladás önérzése, a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése s az a mondhatatlan édes jutalom, mit minden jótett önmagával hoz, virágokat hintenek. Sokan nevezék e pályát tövisesnek; de higgy nekem: az embert éltében sokszor éri szerencsétlenség, jót s gonoszt egyformán. A különbség csak az: mert a gonosz úgy nézheti azt, mint büntetést, mely őt leveri; a jó pedig, mint történetesen keresztülfutó szélvészt, melynek az ő lelkén hatalma nincs. Azért élted minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd a rény* felé tekinteteidet; soha ne múlass el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz; s ha a tett némelykor pillantatnyi hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni; így fog a szép és jó szerelme benned örökre hervadatlan virággá kifejleni; így fogsz oly erőre juthatni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a jövendőre munkálj, s társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg.
A világ az emberben és emberen kívül oly merész, oly nagy, oly szívemelő vonásokkal van rajzolva! Igyekezzél azokat szemlélvén, kebledet magas érzelmekkel megtölteni. Nem szeretem az ábrándozót; de a legjózanabb, legvilágosabb tekintet mellett is lehet felmelegedni: mint nagy ismeretű művész az előtte függő példány látásán felmelegszik; s annál inkább, mennél tisztább valóságban tűn elébe minden vonás, mely azt halhatatlan művé alkotja. Ily felmelegülés, ily emelkedő érzelem nélkül művész nem lehet; s éppen így nem lehet senki más, ki a köznépiségen felüllépni akar, ki magát nemes, s ha a sors engedi, nagy tettek cselekvésére készíti. Mert nem elég parányi tettekben gyakorolni a jót; az ember tökéletesülhető teremtmény; s mint olyannak meg is kell magát bizonyítani. Minden, úgymond a költő, ami felfelé nem hág, lefelé süllyed;* és így kell az emelkedni megszűnt embernek is süllyedni, s ki nem tudja, miképpen őt a süllyedés egyenesen az állathoz ragadja le?
Imádd az istenséget! Ez legelső rendszabás Pythagoras* aranyverseiben; s úgy hiszem, méltán. Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végetlenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzanak feléd. A legmesszebb s legközelebb, legnagyobb és legparányibb alakban, egyenként és egyetemleg, lehetetlen célra sietést és célra jutást, származatban és enyészetben örök fenntartási rendszert nem látnod. És ezen egység a milliom különbféleségben; e szakadatlan lánc a legnagyobbtól a legkisebbig; ugyanazon anyagok oly végetlenül változó, oly végetlenül sokféleképpen alakuló vegyülete, e temérdek hatás és visszahatás közt fennálló egyetemi nyugalom; e képzeletet meghaladó terjedtség és szám: oly tekintetek, mik az érző s gondolkodó embert ellenállhatatlanul magasb körbe vonják fel. S ha mindezek s az ilyenek szemlélete által a hatalom és értelem temérdek összehatásának ideája lelkedben fellobbant, s ha e fellobbanás fénye tisztán állítja elődbe annak tudását, hogy mindent, ami vagy, amivé lehetsz, mindent, amit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel és éldellesz, szóval egész lényedet, fenntartásod s tökéletesülésed minden eszközeit egyedül e hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted: akkor fog kebeledben felébredni a csudálat, tisztelet és hála legmélyebb érzeteinek azon kimagyarázhatatlan vegyülete, mit emberi nyelven imádásnak mondanak. Ez az, ami az előttünk lebegő idea végetlenségét saját kicsinységünk ellentételében támasztja fel; és mégsem alacsonyít le. Mert minden érzemény, mely bennünk szokatlan emelkedésre hág, lelkeinknek felsőbb erőket kölcsönöz; s nem süllyedésben érezzük magunkat, hanem közeledésben a nevezhetlenhez, ki felé kebleinknek oly fejthetetlen sejdítései vonzanak.
De jóval előbb, mintsem ily valami benned ébredhet vala, mindjárt az élet küszöbén, öntudatod kívül, fejledezett egy érzés, az említetthez némely vonásaiban nem hasonlatlan: szeretet és esdeklés az anyához és után. Midőn még semmit sem ismertél a keblen kívül, melyhez gyengéden szorítva első táplálékot vől és első álmod aluvád: már akkor homályosan élt benned a mag, miből később a szülők iránti hálás indulat szép plántája kivirágzott. Imádás Isten iránt s hála a szülők jótékony fáradalmaiért: két sajátság, emberben, mindegyik képes őt az állatok körén felül magas emelkedésben tartani. Az érzéki természet enged a maga ösztöneinek, s minden előrement mozdulatban csak a jövő kifejlését eszközli. Az oroszlány feltáplálja kölykét, s ha az már elég erős, gond nélkül ereszti el; s az megy, barlangot és zsákmányt keresni; s nem kérdi: ki az, ki a végetlen pusztát, hol bolyong, alkotá? Nem kérdi: hová lőn az anya, ki őt hónapokig ápolá? Az ember nem a jelen pillantat, nem a pillantati szükség rabja; értelmi eszméletekre lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni. Innen van, hogy neme százados tapasztalásait ősi kincs gyanánt meggyűjtögetvén, szívemelő kilátást nyitott magának a mindenségbe, s alkalmassá lőn a titokban alkotó bölcsességet imádhatni. Innen van, hogy visszaemlékezni tud azokra, kik zsenge éveiben hűven táplálák; s nem hiszi elégnek saját gyermekeiben fizetni meg a természetnek, mit szülőivel érte tétetett: de hálaérzelmekkel fordul azokhoz aggságukban; s koporsóikat könnyek közt kíséri ki. E sajátságokhoz kapcsolja magát minden hála, melyet jóltevőink iránt érezünk, minden tisztelet, mellyel a múlt és jelenkor jeleseihez viseltetünk, minden készség, mellyel szűkölködő embertársainknak segédkezet nyújtunk, szóval az erényeknek egész hosszú sora. Mit kell neked s mit kell minden embernek e gondolatnál érezni! Mert íme, egyedül a rény* emel bennünket az állatokon felül; következőleg ki annak birtokába magát nem tette, az kimutatta magának az emberi méltóságot becstelenítő helyet, hol maradott. Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart. Azonban jól megértsd! – az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égitesteket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül, s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás* csak egy Spártáért, Regulus* csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.
Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely a rények*koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?
Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillantatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egyről egyig csak egészítő részei annak. Hány embert láttam én, ki meggyúlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? S nem sokkal inkább természetes-e ily valamit a hazáért, azaz mindnyájunknak, az egész nemzetnek mindeneért cselekednünk? És mégis kevesen vagynak, kik e gondolatot felfogván sajátokká tehetnék! Mert az ember, ha értelme s érzelme körét gondosan nem szélesíti, keskeny s mindég keskenyebb határok közé szorul; szemei az egész tekintetétől elszoknak; s parányi birtokában, háza falai közt elszigetelve csak önmagát nézi, s a legszorosb, legegyetemibb, legszentebb kapcsolatokat nem láthatja. Ezért a hazaszeretet valóságos példái oly igen ritkák; ezért vagynak, kik annak való értelmét soha magokévá nem tehették; s azt, amire saját szívünk oly természetesen vezethetne, rendkívüli tüneménynek tartják, mely szemeiket, mint az égen széjjelpattanó tűzgömb, legelteti, de lelkeikre benyomást nem teszen.
Jókor szokjál e gondolathoz: a társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társas életben naponként reánk háramlanak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját erődtől kitelik. Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyek kebledet mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod és élted bátorságos voltát: de az önérzést is, melyet, mint szabad ország polgára, magadban hordasz; mely veled született, mely gondolatidra, tetteidre s egész lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve ten emberi becsedet alacsonyítod le. Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.
Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál, mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát legfőbb gondjává tennie; s ez mindenekfelett oly hazákról értetik, hol az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége van. Mert jog és kötelesség egymástól soha el nem választhatók.
Ami Magyarországban nemzetnek neveztetik*, az öszvesen és egyenként az igazgatásra befolyással bír. Megyegyűléseink a nemzet mindegyik tagjának nyitva állanak, mindegyik szavat emelhet ott, s lelki erejének mértéke szerént a sokaságra munkálhat. E körülmény neked, mint nemzet tagjának, éltedet előre meghatározza.
A Stoa* bölcsei és Epikur* iskolája két, egymással ellenkező véleményt állítának fel: amazok minden polgárnak a közdolgokkal foglalatoskodást kötelességévé tévén; ez elvonulást s magányos kénynek élést tanítván. Csak azt csudálom, hogy mind két vélemény ugyanazon szabad társaság körében vett származást. Mert ha a Stoa* tudománya szabad polgárokhoz oly igen méltó vala; Epikuré* senkihez nem illett volna úgy, mint despotai üldözést megunt emberhez, ki messze rejtekben keres a vaspálca elől menedéket. Ezt fontolóra vévén, által fogod látni, miképpen azon jogokkal, miket sorsodtól nyerél, nemcsak élhetsz szabadon, de élni köteleztetel; és íme, ez a fő szempont, mi után élted tervét, gyenge ifjúságodtól kezdve, intézned szükséges.
Természet és kedvező körülmények soknak sokat nyújtanak; hanem e szerencsére támaszkodni hiú gondolat. A szerencse külső s belső adományit saját igyekezettel nemesíteni, s amit szerencse önkényt nem adott, fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni: oly szükség, mi alól nagyra és nemesre törekedő ember magát fel nem oldozhatja. Voltak idők, midőn a lelkeken bizonyos restelkedés ült; midőn gondolkozó fejek csak egyenként mutatkoztak; s kenyérkereső, parányi tudomány vala mindaz, amivel a közdolgok férjfiai a mindennapi világot százados formák szerént igazgaták. Most a földkerekség legnagyobb részét erős rendület járá keresztül; korunk új szükségeket s formákat vőn magára; minden pálya, minden láthatár szélesedni kezd; egész néptömegek kezdenek gondolkozni; s egy hatalmas egyetemi ország talpkövei tétettek le: az ismeretek országáé.
Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek. E vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan, hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely gazdag növésű szálakat hoz mag nélkül. Ítélet által rendbe szedett s keresztülgondolt ismeret ver mély gyökeret, s őriz meg a felűlegességtől; ízlés pedig adja azon kellemetes színt, mi nélkül a tudomány setét és zordon: mint a cellájába zárkózott remetének erkölcse.
Korunk sok ismeretet kíván, s ez jó oldalai közé tartozik; de sok ismeret után kapkodás könnyen oda viszen, hogy címmel és színnel elégedjünk meg; s e hibára hajlás a kor rossz oldalai közt talán legrosszabb.
Ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni, vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni, az könnyű módon elérheti célját, de értelmesektől megvettetik. Hogy a dologhoz értők előtt méltólag felléphess, hogy ismereteid mind magadra, mind másokra jóltevőleg hassanak: hosszú, fáradalmas munkára kell elszánva lenned. Mert alapos s egyszersmind sokoldalú tudományt szerezni felette nehéz. Sok olvasás, még több gondolkozás, sok egybehasonlítás, még több gyakorlás, s fogyhatlan béketűrés és állandóság az, ami itt megkívántatik.
Ne gondold, mintha a tanulás csak bizonyos időkhez, az ifjúság éveihez köttetnék. Ifjú körünk oly szűk, s oly sokféle tanulmányokkal elfoglalt, hogy gyors elfolyása alatt erős alapon épült tudományra jutni csaknem lehetetlen. Boldog ifjú az, ki annyira mehetett, hogy keblében a tudomány iránti szeretet állandólag felgerjedett; s azon utakkal, melyeken az ismeretek kútfejeihez eljuthat, megbarátkozhatott! Neki csak keble sugallatit kell követnie, s szakadatlanul előre haladva, bizonyosan oda ér, hol tudományi szomja gazdag táplálattal fog kielégíttetni. Azonban e kielégítés csak mindennapi haladás jutalma; ki szüntelen előbbre nem törekszik, az hátramarad, mond a példabeszéd.
Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férjfiának törekednie kell. Tiszteletet érdemel a tudós is, ki négy fal közt halványulva a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik: de a jelenkorra hatni kívánó polgárnak más pályán kell indulnia. Magányos ismereteket szerezni, hogy azok a sokaságra által plántálva közkinccsé váljanak; világos ideákból fáklyát gyújtani, melynél az együttélők előítéleteik setétségéből kiléphessenek, régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni, hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt ragyogjanak; szóval minden ismeretet a kor szükségeire s kívánataira, a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére fordítani s a tehetségig életbe hozni: ezt kívánom én mindazoktól, kik a közdolgokban forgandók. Ily szempontokból nevezé Sokrates* a maga ifjait; ily szempontokból indultak ki Perikles* és Demosthenes*, Cato* és Cicero*. Ezeket s az ilyeneket hasonlítsd az iskola tudósaival, s ha majd rajtok és körűlök a gazdagon viruló életet (mitől az iskola emberei oly távol vagynak) tisztán látandod: örülj; mert tisztán látni, a bölcsességnek kezdete.
Hellen és római férjfiakat nevezék, figyelmeztetni kívánván a különbségre, mely életök s életünk módja közt, az itt felvett pontból is tekintve, találkozik. Ki ifjúságában avult formák szerént alkotott intézetekbe nem záratott; ki gyermekéveitől fogva a való élet könyvét kinyitva szemlélte maga előtt; ki férjfikora legtöbb idejét közhelyeken, polgártársai tömegében, hazai dolgokkal elfoglalva töltötte: annak minden gondolatai, ismeretei, tettei természetesen a legvirulóbb élet színét hordozhaták. Az jókor megszokta magát nem saját falai közt, háznépi keskeny körben elszigetelve, hanem a közös hazában, a nyilvános élet zajában az egészre munkálva gondolni. Annak könnyűvé lőn minden gondolatit, szerelmét és tudományát a haza és nemzeti élet ideájával egyesíteni, s ifjúságát s egész életét aszerént intézni.
De nem így, legalább nem ilyformán kellene-e nevekedni s élni azoknak is, kik a mi megyei összejövetelinkben s országgyűléseinken jogaikkal méltólag élni, s kötelességeiknek férjfiasan megfelelni kívánnak? Azért elejétől fogva gondold ki magad a négy fal közül, hol bölcsődet ringatták; gondold ki a házi körből, hol kívánataidat tekinteteidből lesegették. A mi háznépünk e nemzet, s ősi házunk ez egész ország; ennek határain kiterjedve virul az élet, melynek zajában munkálva és hatva forognunk kell.
Eljön az idő, s társaid körében neked is fel kell állanod, s a köztanácskozásokban élőszóval részt venned; s érzeni fogod, miképpen az ékesszólás, s mindaz, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül közdolgokban részt vevő polgár közvetlen nem hat. Ez okon már az ifjúság küszöbén ismerkedjél hazánk dolgaival, állásával, törvényeivel s történeteivel; s ismerkedjél mindazon tudományokkal, miket az emberi elme régibb és újabb korban a nemzetek kormányzására s boldogabbá tételére feltalált. De ismerkedjél a régi és újabb kor nevezetes szónokaival, s mindenekfelett ama kettővel, kiknek egyikét Athene, másikát Róma nevezé magáénak, Demosthenesszel* és Ciceróval. Törekedjél ezeknek lelkeikbe pillantani; törekedjél kitalálni a módokat, miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek; törekedjél kilesni a forrást, honnan azt a lélekrázó erőt, azt a teljességet, azt a művészi színt és virágzást, miket minden soraik bizonyítanak, merítették; s ha törekedésed szerencsés leend, bőv jutalmat hoz fáradságodért.
A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik. Ének hangja szelídíté meg a vad csoportokat; a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli, s ennélfogva nem hiú gond az, melyet ékesszólás elérésére szentelünk. Szó szavat húz maga után; élő tanácskozásban fejlik ki, s tartatik fenn a szabadság szelleme; s jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik! Add hozzá, hogy a szónokság sok és mély tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szívrázó erőt kíván, s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot, mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik?
Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.
Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch* a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus* a római zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.
A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is, kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által gyűjtött kincseiket a maradék számára könyveikbe letették. De jusson eszedbe: a könyvek száma végetlen, a te éveid pedig végesek; s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint az üresbeszédű társalkodót: úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt ne könnyen végy kezedbe oly művet, mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja; a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül. Így az olvasásnak szentelt órák nem lesznek elvesztve, mint azoknál, kik választás és cél nélkül ezer meg ezer köteteket forgatnak keresztül, vagy hogy emlékezetöket terheljék, vagy jegyzőkönyveiket becsnélküli apróságokkal megtömjék, vagy unalmas pillantataikat megöldököljék. Az élet csak úgy éri célját, ha tetteknek szenteltetik. Célt és véget nem tudó olvasás rest életnek vagy következménye vagy szerzője; nyavalya az, mely a való élet gyökereit elrágja; s melyből kigyógyulni éppen úgy nehéz, mint a játékszenvedelemből; s mely a lelket éppen úgy elzsibbasztja, s minden munkára és hatásra alkalmatlanná teszi.
Könyvet írni: ez is egyike korunk betegségeinek. Ki kenyérért írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál. Kit hajlandóság vonz írásra, jusson eszébe: miképpen hajlandóság és tehetség két különböző dolog; s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi: az mindég csalatkozik. Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől. Ennek szavai elhangzanak, az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait, s messze vidéken s jövendőben is óhajt olvastatni. Azért ha valaha könyvírásra kedved leend, vizsgáld meg jól magadat, gyűjtöttél-e elég erőt, tapasztalást és tudományt? Mert oly ember is, ki a maga életkörét híven betöltvén, jámborsága és szorgalma által tiszteletet érdemel, nevetséges leend, mihelyt azon pályára lép, mire természet őtet nem szánta. Kinek a közönségesen, a mindennapin felülemelkedni erő nem jutott: az kitetsző helyre ne álljon. S ez intés itt az írónak adva, minden más helyzetbeli embernek szól.
Nem boldogtalan volt az, mond a költő, kinek születéséről s haláláról a világ semmit sem tudott. E tanítás a pórnépre nézve helyes lehet; de ki fennérzést nyere sorsától, ki magasbra törekedő társaságban a szép és jó példáit jókor szemlélhette: annak kötelessége úgy élni, hogy a pórnépen felülemelkedve, a mindennapiság keskeny köréből kiléphessen; s nevének maradandó emlékezetet szerezzen. Hazát és emberiséget csak jelesek boldogíthatnak; s e célra munkálás kötelessége alól nem vétetik ki más, mint a természettől tehetség nélkül hagyott szerencsétlen.
Sok út visz magasra; s ez utak közt nem egy van, mely mindenkinek hatalmában áll. Ha bámulatos művet írni, fontos ütközetet nyerni, phidiási* szobrot alkotni, országos alkotmányt alapítani stb. nem mindentől telik: de elveit s érzéseit minden megtisztíthatja, magát erény követésre minden szoktathatja, hasznos ismereteket minden gyűjthet, s napjait célirányos tettekben minden eltöltheti. Ne hidd, mintha a terhektől s kötelességektől, mik reád, mint szabad nemzet polgárára, természetesen háramlanak, tehetséged kicsiny voltának színe alatt magad felmenthetnéd. Lángerő kevésnek adatik; azonban minden egészséges lélek hosszú szorgalom által más tudományát, tapasztalását, példáját magáévá teheti; helyesen ítélni s pontosan egybehasonlítani megtanulhat; s vizsgálat s gyakorlatnál fogva a teremtő lelkét ha el nem érheti, hozzája legalább közelíthet. Többször mondám: az élet fő célja – tett; s tenni magában vagy másokkal együtt senkinek nem lehetetlen. Tehát tégy! S tégy minden jót, ami tőled telik, s mindenütt, hol alkalom nyílik; s hogy minél nagyobb sikerrel tehess, lelkedet eszközekkel gazdagítani szüntelen igyekezzél.
Hol élő példából s tulajdon tapasztalásból tanulhatsz, ott tudományod legjobb alapon áll. Tettlegi tudományt találsz a világ történeteiben is; s kincs gyanánt kell tartanod azon következményeket is, miket a nagy emberek saját tapasztalásaik után feljegyeztek. De amit a magányos tudós előre feltett elvekből kikövetkeztetett, s összeilletett rendszerben előadott, kétkedve tekintsd még. Mert észleges vizsgálatokat ragyogó színbe öltöztetni könnyű: életre alkalmaztatni pedig nehéz, s nem ritkán veszedelmes. Minos* és Lykurgus*, Solon* és Pythagoras* tettleges bölcsességgel alkották öszve a köztársaságokat; s midőn Aristoteles* az igazgatás tudományát rendszerbe foglalá, nem tett egyebet, mint amit a maga Organumának írásakor cselekedék vala. Valamint itt az emberi ész szokott járását kitapogatván, azon rendet, miszerént az elejétől és egyetemleg gondolkozni meg nem szűnt, tapasztalás után leírá: úgy amott a régi és új országalkotványok módját és állapotát vizsgálá meg, s a fennálló valóságon építé tudományát.
Minden ismeret kútfeje a tapasztalás. Nem elég tudni: Athenében s Rómában, Angliában vagy Amerikában mi és miképpen volt vagy van? Ugyanazon idea különböző fejekben, különböző helyben, korban és környületben, különböző foganattal, munkálhat. Tapasztaláson épült vizsgálat fog megtanítani; hol a hiány? Hol a tennivaló? S mi a különféle eszközek közt választásra érdemes? Fordíts a népek kifejlése történeteikre mély figyelmet. Egész nép, mint egyes ember születhetett s nevelkedhetett oly meghatározó körülmények közt, melyek neki bizonyos véralkatot, karaktert, hajlandóságokat, szeszélyt és szenvedelmet természetébe öntöttek. Ez adatok szerént kell őt a kifejlés lépcsőin nyomról nyomra kísérni; s ha e nyomról nyomra kísérést elhibáztad, s az állást, melyre előrement adatainál fogva jutnia kellett, tisztán ki nem láthattad: botlásokat teszesz, miket a világ minden teóriái jóvá nem változtatnak. Úgy jársz, mint az orvos, ki minden növénynevet tudott, de növényt egyet sem ismert; ki a nyavalyák egész lajstromát ujjain elszámlálta, de betegének baját ki nem találhatá.
Egyetemi formák sem egyes emberre, sem egész nemzetre állandóul nem alkalmaztathatnak. Az ember s az emberiség korához s helyzetéhez képest időről időre más-más testi és szellemi alakot vált. Ezen alakváltások észrevétlen jőnek; s csak akkor rohannak zajogva, ha véletlen akadály vettetik ellenökbe. Azonban ne hidd, mintha elhárító eszközeket találni nem lehetne. Ki tiszta pillanattal önkeblébe tekinteni megszokott; ki előtt lelkének minden mozdulati lepletlen állanak: annak csak akarat kell, hogy magát saját hatalmában mindég megtartsa, s lélekalakot önmaga formáljon magának. Ily férjfi felülemelheti magát a századon, s annak alakváltozásaira hatalmas befolyással munkálhat.
Két erő tart felül a sokaságon: ítélet és akarat ereje. E kettő nélkül ismereteid csak eltanult ismeretek, tetteid csak alárendelt tettek lehetnek; azonban mindkettőnek válhatlanul kell egybefűzetni. Mert ítélet erős akarat nélkül lelkedet a szenvedő állapotból, miben körülmény s társaság fogva tartják, ki nem emelheti; erős akarat pedig ítélet nélkül átalkodottá s vakmerővé csinál, s hibásan választott célok után törekszik.
Tapasztalás, tanulás, figyelem és gondolkozás: négy eszköz, minek szorgalmas használata által az ítélet napról napra erősödik. Ezt is, mint a lélek és test minden más tehetségeit szakadatlan gyakorlás fejleszti és neveli; s e gyakorlás az út, akaratod erejét is óránként öregbíteni. Puhálkodás, indulat és szenvedelem sugallatit meggyőzni nem lehetetlen; jót, szépet, nagyot és nemest tenni természetes óhajtás; s ama meggyőzést mennél gyakrabban viszed véghez, s emez óhajtást mennél sűrűbben változtatod gyors tetté: annál nagyobb leend akaratod hatalma. Indulat és szenvedély által vezetett ember akarata is lehet erős, lehet rohanó hatalmú; de nem tiszta s nem szabad. Annak, ki egykorúira jótékony befolyással kíván hatni, rénnyel és nyugalommal tölt keblet kell bírnia. Indulat és szenvedély vadsága csak forrásban nyugtalankodó sokaságra munkál, s annak vétkeibe vegyülvén, vészt és pusztulást hoz; s mivel az emberiség saját fenntartását szem elől egészen soha el nem téveszti: ily vész és pusztulat jelenetei sokáig nem tarthatnak. Az erény nyugalmával párosult akarat az, mely szelíd hatalommal munkálva, állítja elő a jót, s hárítja el a gonoszat.
Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? De milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki. Ez egyszerű, mindennapi példa tudtodra adhatja: mily becses az egyesület!
Légy kész egyesülni. A nép, melynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak, s parányi célaikat csak egyenként űzik, még félig vad nép. Neki óriásinak tetszik minden, ami az egyes ember erejének s eszközeinek mértékét felülmúlja; ő nem tudja, miképpen az erő s eszközök, mikkel feszített munka közt sem ér véget, milliomok erejével s eszközeivel, sokkal kisebb részben egybekapcsolva, csudákat teremthet. És az egyesülés ily haszna mily természetesnek, mily könnyen kitalálhatónak látszik!
Jegyezd meg: azt, ami legegyszerűbben s legtermészetesben vezet célra, kitalálni kevés ember dolga. Az emberek legnagyobb része saját fejével nem gondolkozik; s régi állásából annál kevésbé mozdul ki saját akaratánál fogva. A sokaságot szokás és előítéletek tartják fogva; s azoktól megszabadulni a lélek restsége nehezen engedi.
Tisztábban látni, mint a pórnép, nem ritka dolog; de annak balszokásaival s előítéleteivel megküzdeni egyes embernek mindig veszedelmes. Elszórt magvakból apródonként csírázik és nő fel a kor, mely változásokat hoz magával. Annak feltüntekor mintegy tudat s akarat elleni forrás, mozgás s haladás látszik mindenfelé; s boldog a reformátor, ki e feltűnés első jelenségeit biztos pillantattal észrevette! – ő nem fog egyedül maradni felléptekor, s győzedelemmel teszi magáévá a pályaágot, melyért a kor előtti küzdők hiában s többnyire nyugalom és életveszély közt fáradtanak. Az ő osztályrésze dicsőség; midőn az előtte elsüllyedt küzdők sírján egykorúiknak átka fekszik, melyet a később jött maradék szánakozása többé jóvá nem teszen.
Önszeretet az emberi nem legegyetemibb vezetője; de ne hidd, mintha ez önszeretet mindég az önhasznot tenné céljának. Sok anya mondhatatlan szeretettel viseltetik gyermekéhez; s mégis e szeretet által vezérelve mindent tesz, ami gyermekének sirathatatlan romlást hoz. Így a sokaság önmagával! A való hasznot ismerni éppen oly ritka tulajdonság, mint minden más valót; s ha Demokritnak* igaza volt, midőn a valót, filozófi vizsgálatok tekintetéből kútfenéken lenni mondotta: éppen úgy igazunk lenne, ha mondását az emberek legmindennapibb tetteikre s gondolkozásaikra alkalmaztatnók. Az emberek többsége, hogy önszeretetének eleget tegyen, a mindenkori divattól, azaz idegen fejekben támadt s szokásba jött gondolat és cselekedet formáktól kér tanácsot. Ezek itt fájdalommal nem gondolva, orrcimpáikat fúrják keresztül, vagy tűszúrásokkal egész termeteiket tarka képekkel borítják be; amazok ott kárt fel sem véve, papirosért adják kincseiket, s levegői intézetekre egymást törve vesznek részvényeket; némelyek a valódi értéket üres címért cserélik el, mások a leghasznosb dolgokat elvetik magoktól a puszta név miatt, melyet történetesen hordoznak, s több effélék. S miért mindezeket? Felelet: mert másoktól úgy látják.
Embert, egyenként s csoportosan, a maga hasznáról felvilágosítani a legnehezebb feladások közé tartozik. Gondolni mindent lehet bátorságosan; gondolatot szóvá és tetté változtatni kétes következményű dolog. Mit és mikor és miként kell szólani s tenni? Ez a bölcsesség nagy titka, miről szabályokat adni nem lehet. Régi a tanács; minden tudja azt, s kevés követi: eszed járjon előbb nyelvednél s tettednél.
Van idő, mikor hallgatni s látszó veszteglésben ülni bölcsesség. Bölcsesség és okosság közt különséget tégy. Mert az okos hallgat és vesztegel, hogy önbátorságát megőrizze; a bölcs pedig, hogy polgártársai nyugalmát idő előtt s foganat nélkül ne zavarja fel. Amaz néz önmagára, ennek pillantatai az emberiség előhaladását kísérik.
Ok nélkül hágni vészes pályára vakmerőség és hiúság; de midőn közügy kívánja, akkor mindenre készen lenni polgári kötelesség. S e kötelesség parancsolja a valót és igazat nemcsak megismerni, nemcsak szeretni és tisztelni, de bátor szívvel kimondani és pártfogolni is. Az elpalástolt való s a pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz gyalázatára válik a nemzetnek, melynek körében az eset megtörtént.
Ezen, s minden más, ezzel határos kötelesség teljesítése bátor szívet teszen fel; de bátor szívet szerénységgel s bölcs előnézéssel párosítva. Szerénytelen bátorság szemtelenséggé lesz; s bátorság előnézés nélkül oktalan vakmerőséget szül.
Bátor szívet, mint minden más rényt*, magad szerezhetsz magadnak. Ki tanult ismerni, s ismeret által szeretni szépet, jót, nemest és valót: az kétségkívül minden ezekkel ellenkezőt utálni fog; s e szeretet és utálat győzhetlen erővel munkál szívére. A különben félénk, erőtlen anya lángba s vízbe rohan gyermekeért, kit szeret; a félénk, erőtlen hölgy tőrt taszít saját szívébe, hogy menekedjék üldözőjétől, kit utál; s ha e két hatalmas indulat gyenge kebelbe is önthet bátorságot: mi leszen még, ha az erős azokat sajátaivá teszi? A gyengének bátorsága pillantatnyi támadat, mely kétségbe s veszélybe sújt; az erősé pedig elveken alapuló léleksajátsággá leszen, mely nyugalmas alakot vehet magára, s mégis lángerővel törekszik szabadítás s szabadulás felé egyformán.
Bátorság kell nemcsak a pillantatnyi szükségben; hanem a szükség bármily hosszú tartósságában is: azért bátorság, türelem és állandóság nélkül kevés beccsel bír. E kettő nélkül nagy és következménnyel teljes tettek nem történhetnek; e kettő nélkül a bátorság tulajdonképpen nem is bátorság. Hiában tapodtál meg kezdetben minden félelmet, ha előbukkanó akadályok ellen is mindvégig küzdeni képes nem vagy. Mert bármint leplezzed, csak bátortalanság az, ami az akadályok által készségedet meggyőzetni engedi. Szünetet nem ismerő bátorság neveztetik állhatatosságnak; nagy karakter enélkül nem lehet, s ezáltal kisebb lelkek is bámulatos következésekre juthatnak.
Állhatatosság és makacsság úgy állanak egymás ellen, mint bátorság és vakmerőség. Valamint egyiket tisztelned: úgy a másikat megvetned illik. Állhatatosság és mély tekintet jelen és jövőre; makacsság és értelmetlenség: együtt járó dolgok. E két utolsó gyakran hamis szégyennel van egybekötve: mondásunkat vagy tettünket félbenhagyás által hibásnak ismerni nem akarjuk. De ha öntudatunk, s maga a dolog kiált: mit használ ellenkezőt kiáltoznunk? Az állhatatost még süllyedésében is önérzés boldogítja: a makacs szívét pedig késő, sikeretlen megbánás vérezi.
Küzdés az élet! Ez igazságot még azok is érezik, kik a mindennapiság nagy országútán a sokaság közt egy napról másra megrögzött formák határvonalain belől bolyonganak, anélkül hogy szemeiket felemelnék, s tekinteteiket új és szokatlan pálya felé röppentenék. Mi nem fog még történni azzal, ki a sokaságot elhagyván, kevesektől járt útra tér, vagy egészen új pályát nyitni készül! Minden ily törekedés ezer meg ezer ellenséget támaszt. Ez gyűlöl, mert régi szokásait megvetve s háborítva látja; amaz, mert törekvésed véleményt állít elő, az övével ellenkezőt; némelyek ok nélkül nyugtalankodónak tartanak; mások irigylik, hogy kitetszővé teszed magadat, holott kitetszeni csak ők vágynának. Mindezek s több ilyenek ezer módon igyekeznek célra jutásod megsemmisíteni; s ha megsemmisíthették, jaj neked! – a sokaság nem lát egyebet bukásodnál; s dolgaid rossz kimeneteléből kész gyávaságodat, oktalanságodat, gonoszságodat s száz meg száz ilyeneket következtetni. A pórnép ítélete a szerencse után jár. Bukásodban megvet és átkoz; lehető kiemelkedésed bámulat és öröm zajával ünnepli. E jegyzet mindennapi példákból van merítve; de nem kell általa elrettenned.
Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillantatótól fogva aratás idejéig; s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni? És jól adá isten, hogy sokszor s legtöbbszer a nemes küzdő elébe vetett akadályok éppen néki szolgálnak: mint Heraklesről* mondja a mítosz, kit a zsarnok veszteni akarván, halálos merényekre küldött ki, veszély helyett örök dicsőséget hozókra. Meggyőzött akadály mindég a tett becsét neveli; s a pórnép zajgó kiabálása, légyen az ellened vagy melletted, minden esetben megvetésre méltó. E közt s a való hír és dicsőség közt óriási a különség; s ki azt nem érzi, és méltánylani nem tudja, az nem is érdemel más bért utcai sokaság megtapsolásán kívül. Harsogva zúg az; a tapsok hőse vállakon hordoztatik; de kevés idő múlva méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad; boldog, ha sárral nem mocskoltatik be! A bölcs szánni fogja őt szenvedéseiben, de panaszára csak így szólhat: tenmagad választád jutalmadat, s azt, íme, elvevéd!
Mindég és mindenütt vagynak, bár kevesen, kik a jót és szépet szeretni s az arra törekvő tetteit méltánylani tudják. E kevesekhez csatold magadat, s mennél szorosabban. Egyesült erejök célra jutásod könnyítni, részvételök bukásodat vigasztalni fogja. A sokaságért híven munkálj, de ítéletével ne törődjél. Ha küzdéseidet szerencse koronázandja, úgyis melletted leszen az. Fáradalmaid jutalmát önérzéseden kívül a kevesek jóváhagyásában keresd; csak ezek körében alapul meg a maradandó hír, s a nemcsak maradandó, de megérdemlett hír.
Aminek okai előre elhintettek, s csírájokban meg nem fojtattak, annak kerülhetlenül meg kell történni; s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan; de egyszersmind lépcsőnkénti haladását rohanássá változtatják; mint lassú patak folyását az elébe vetett kődarab. Az emberiség történetei, valamint az egész természet, szakadatlan láncon függenek egymásba; s bölcs az, ki a láncot ismerni s követni tanulta. A pályaküzdő bukása gyakran, s talán mindég a lánc naponként egymásra nevekedő szemeihez tartozik; s talán éppen azon szem, mely a következő küzdő szerencsés célra jutását múlhatlanul vonja maga után. Ennek meggondolása bátorítson a pályán kedvetlen körülmények közt is.
Az emberi élet csak elröpülő pillantat, minek elenyészése előbb-utóbb kikerülhetetlen. Mi szebb? – halni-e az ostromlott vár falai alatt, a sokaság közt bujkáltodban történetesen melletted elpattanó bombától lezúzva? – vagy halni az ellenség bástyái felett, minekutána merész szökelléssel hazád zászlóját azokon kitűzted? A derék egyedüli célja: jeles tett; ki féltében nem lépett vele egy ösvényre, azt éppen úgy eléri a sors. Egyetemileg uralkodik az mindnyájunkon; de rajtunk áll nevünket vaspálcája alól kivívni.
Sidney Algernon* a vérpadon múlt ki; Washington* az övéinek karjai közt végzé életét. Egyik, mint a másik a maga népe történeteiben halhatatlan. Melyik vala kettő közt a szerencsésb? – mondod: az utolsó. De miért? Bizonyosan nem azért, mert néhány évvel többet élt; s talán nem is azért, mert halálos ítéletet nem a bíró, hanem az öregség mondott reája. Célra jutott! – úgy van; de kezdetben tudhatta-e, hogy célra jutni fog? Nem, s éppen úgy nem, mint ama másik. Dicsőségének elég lett volna, ha elsüllyedése a későbbi embernyom boldogságát húzta volna maga után. A keresztyénség apostolai vérökkel alapíták meg a még akkor csak leendő roppant alkotványt. Mi lenne az emberiségből, ha csak az küzdene, ki a végrehajtás bizonyosságát előre láthatná?
Nemcsak a végrehajtás bizonytalan, de a hála is; bár azt küzdés, áldozat és jótétemény által százszorosan megérdemléd. Erkölcsi világban a hála legritkább tünemények közé tartozik, szintúgy egyes személyekben, mint a nép sokaságában. Ki hálát remélve teszen jót, ismeretlenségét bizonyítja meg a világgal. Minden jó, amit más az emberiséggel teszen, reád is, mint emberre háramlik; azért tégy jót te is, hogy tetteid az egészre s egész által az egyesekre jótékonyan háramoljanak. Oly igazságos viszonyozás ez, mely éppen igazságos volta miatt kötelességgé vál.
Hálaért tenni jót, uzsorástól is kitelik. Mert ki tetteért valamit kíván, nem csuda, ha annak mértékét is meghatározza; s tettére tetszés szerént tesz kamatot. Az ily tevő legtöbbszer csak hálátlant csinál, s később bűnösnek hiszi maga iránt az emberiséget, s annak gyűlölésére szívét teljes joggal véli felhatalmazottnak. Nyomorult! – ő nem gondolja meg, miképpen önmaga naponként és pillantatonként az általa gyűlölt embertársaság jótéteivel s jótéteiből él, melyek nagyobbak, fontosbak és gyakoribbak mindazoknál, miket ő élte napjaiban másokra árasztani képes vala.
Nincs nagyobb bolondság, mint magát a teremtés középpontjának gondolni; s mindent, ami nem egyedül érette tétetett, megvetni. S ilyen az, ki csak személyes hálát vár, s az egészre áradó jót figyelembe nem veszi.
Szerencse után jár a sokaság; s ezért a szerencse kedvencei megutálják azt, s benne az egész emberiséget. Ez is egyik bő forrása az embergyűlöletnek. Hidd el, a szerencse ragyogásai közt nehéz az emberiség való becsét érezni. Sok embert ezer meg ezer körülmény összeütközése szinte észrevehetlenül magasra tol; s ők azt hiszik, mintha felsőbb erők állanának szolgálatukra; s mintha a ragyogást bámuló vagy kegyelmet váró sokaság minden nagyra és nemesre alkalmatlan lenne. Nem tudják, hogy a körültök tolongó emberek lealacsonyulása egyedül az ő művek. Egy intésre készek lennének nagyot és nemest mívelni, éltöket szépért és jóért feláldozni, kik most porban másznak; mert tőlük úgy kívántatik.
Az emberek legnagyobb része saját karaktert nem bír; de annál inkább bír hajlékonyságot bizonyos körülmények közt mástól és más által minden jót elfogadni. A szerencse fiainak tartozása nem az, hogy egykorúikat bizonyos gyengeségek miatt gyűlöljék; hanem őket fogékonyságaiknál fogva magasb erkölcsi állásra segítsék.
Mit mondasz azokról, kik azért gyűlölik az emberi nemzetet, mert ők szerencsétlenek? Ki nem lehet szerencsétlen? Vagy ki az, ki éltében egyszer-akkor magát szerencsétlennek nem érzé? Magad vagy oka szerencsétlenségednek? Tűrd, amit okoztál. Sors hozta magával bajaidat? Mit tehet az emberiség róla, hogy így történt? Gonosz emberek miatt szenvedsz? De miért kell nehány gonosz miatt az egésznek gyűlöltetnie? Gondold meg: azalatt, míg téged gonosz emberek nyomorúságba süllyesztettek; másokat a jók nyomorúságból emeltek ki. Itt e falut vad kéz porrá égeté; ott egy másat jóltevő kezek porból újraépülni segítettek. Itt egy ember rabló által hal meg; amott egy nemes szívű önéltét veszélyeztetve ugrik hab közé, egy előtte ismeretlent megmentendő.
Örömedben és keserveid közt szünetlen szeretettel viseltessél az emberiséghez, melynek kebeléből az erény magvai még soha ki nem száradtak. Szakaszról szakaszra jőnek idők, midőn nagy kiterjedésű rendbomlások állanak elő; s azt vélnéd, olyankor a gonoszság fékei mind széjjelszakítvák. Nézd keresztül az évkönyveket, s valld meg: ha az erénynek emberi erőt felülhaladni látszó jelenetei nem ilyenkor tűnnek-e fel legsűrűbben? Mennél fenyegetőbb állást vesz a rossz, annál szorosb kapcsolatba teszik a jók egymással magokat; s közöttök az emberiség annál tisztább világításban mutatkozik.
Ezeket meggondolván, bizodalmadat az emberek iránt tisztán megőrizheted akkor is, ha az érdemet üldöztetve s a lelkes fáradozót céljától elüttetve látandod. Egyes történetekből egyetemi következményeket kihozni, tapasztalatlanság. Tekints az egészre; s lehetetlen meg nem vallanod, miképp a világ minden népei közt ezer jó látszik ugyan csírájában megfojtva, ezer küzdő pályája közepén elsüllyesztve stb.; mégis a míveltség nagyobb-nagyobb terjedését, az erkölcsök szelídülését, az ismeretek közönségesedését, múlt százakat jelenkorral egybehasonlítva, nagy tömegben szemléljük. Vesd öszve az időt, mikor Idomeneus* saját gyermekét megáldozni, gondatlan fogadása miatt, magát kénytelennek hívé vala; az időt, midőn a spártai nép Karthágó szövetségét csak úgy fogadá el, hogy ez templomait embervérrel többé ne fertőztesse; s ismét az időt, melyben a keresztyénség isteni alapítója ellenségeinket szeretni tanított. S nem látod-e e három lépcsőn keresztül az óriási emelkedést? Való, hogy az emberek az isteni tanító szavait közönségesen meg nem tartották; való, hogy időről időre borzasztó jelenetek gyakran tűnnek fel: és mégis odajutottunk, hol a rabszolgaság eltörlése, az ember becsének általános megismerése, s ezredek óta fennálló kasztok összeolvadása kivihetetlennek többé nem látszik; s ugyanazon emberfaj közt, mely valaha embert áldozott, gladiatorait egymást gyilkolni gyönyörködve nézte, a rabszolgává tett embert barmainál kevesbé kímélte, s több efféle. Ezek s az ilyenek jelei, miképpen a népek tanítói, gyakori veszélyeik mellett is, nem hiában szórták a magot. Gyökeret vert az, s az ismeretek temérdek masszájával egybeforrva, többé ki nem irtathatik.
Fáradj a hazáért s ne tenmagadért; így nem leszen okod panaszkodni. Ki magáért fárad, gyakran csalatkozik; ki lelke erejét hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak meg; s a siker felől az emberiség elismert haladása biztosít.
Hírt és dicsőséget vadászni hiúság. A való nagyságnak éppen úgy következése a dicsőség: mint jámbor életnek a becsület; kereset nélkül jön mindegyik.
Sokan a nagyember külsőjét mesterséggel teszik magokévá: mint kokett a szerelmesét; s azt hiszik, ez úton dicsőségre juthatnak. De ha van álnagyság, van áldicsőség is; s amannak kísérője csak ez lehet.
Óvd magad, annak látszani, ami nem vagy. Törekedjél való nagyságra, ha magadban erőt érzesz; de színlett nagyságot mutogatni, gyalázatnak tartsd. E színlés a hazugság minden fajai közt legundokabb.
Színlett nagyság mutogatója az oroszlánybőrbe öltözött szamárhoz hasonlít.
Nagyság és szerencse: két egészen különböző dolog; s mégis a sokaság e kettőt rendszerént összetéveszti. Nagyságot szerencsétlenségben megismerni s tisztelni, ritkának adatott.
Mindennapi mondás: ez az ember szerencsés, amaz szerencsétlen. Mit teszen a név: szerencse?
Timoleon* nyert győzedelmek után templomot emelt a Szerencsének. Ő tehát e néven oly valamit értett, ami hatalmas lény gyanánt az emberi tetteket igazgatja; s azoknak kéje szerént kedvező, vagy kedvetlen kimenetelt osztogat. A régi közmondás ellenkezőt tanít: mindenki önszerencséjének kovácsa. Azaz, szerencse kívül az emberen nincs; semmi nem egyéb az, mint az emberi okosság s ügyesség által előhozott jó következés. Aki tehát okos, az szerencsés is, s aki szerencsétlen, az nem okosan vitte dolgait. Ez a mondás értelme; s így tartá ezt Richelieu*.
Mindennapi példák bizonyítják, miképpen Richelieu-nek* s a közmondásnak igazok nincs. Sok oktalan kezdet koronáztatott meg szerencse által; sok okosan intézett terv semmivé lőn. A gazda híven megmívelé földeit; vetései szép reménnyel biztatják; s íme, felleg gyűl, s gabonáját aratás előtti napon jégeső veri el. Egy tékozló utolsó forintját lotteriába löki, s nehány nap múlva a sorshúzás ezrek birtokosává teszi. Mondhatod-e amaz elsőt saját balesete okának? – s e másik szerencséjét az ő okosságának tulajdoníthatod-e?
Ember a történet urává magát nem teheti. Fontold meg jól, mit kezdesz; válaszd meg az eszközeket okosságod szerént; munkálj fáradatlanul; s ha mindent, amit erőd s körülményed enged, megtettél: nem vádolhatod magadat, bár a kimenetel óhajtásodnak meg nem felel is.
Tenn erődre támaszkodjál; szerencsétől, ha mit nyújt, fogadd el, de ne várj semmit is. Az élet szebb ajándéka istennek, mintsem kockajáték gyanánt folytassuk. Nem csüggedő erőnek gyakran a sors maga is engedni látszik; azért a szerencse hatalmát ismerd meg ugyan, de általa sem kormányoztatni, sem elrettenteni magadat ne engedd.
Emberi tudomány legfőbb célja maga az ember. Ez a pont, mely körül minden vizsgálataink, törekedéseink kisebb-nagyobb körben forognak.
Ismerd magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül tudományod holt tudomány.
Tökéletes ismerettel embernek dicsekedni, esztelenség. Magunknak magunkról számot adni, már ez is felette nehéz, és hosszú figyelem s gyakorlat következése: másokról pedig ítéletet hozhatni, nemcsak felette nehéz, de felette bizonytalan. E planétáról, hol lakunk, hasonlítás s következtetés által szólunk a többihez: így saját természetünkből, melyet közelebbről vizsgálhatunk, hasonlítás s következtetés által szólhatunk másokról. S e módon nyert tudomány mennyi tévelygésnek adhat helyt!
Mennél több s mélyebb ismerettel bírsz: annál inkább érzed az emberi tudomány bizonytalanságát. Ez érzés önhittségtől meg fog őrizni; de vigyáznod kell, nehogy ellenkezőleg kétségeskedés szellemét ébressze kebledben. Az élet jól megfontolt, de biztos lépéseket kíván; a kétségeskedés határos a félénkséggel.
A hős jól tudja, miképpen a győzelem isten akaratától függ; s szorongó kebellel kezdi legelső ütközetét. Megnyerte azt; s bizodalom támadt benne önerejéhez, mely minden újólag nyerendő győzelemmel nevekedni fog, s új meg új szerencsét von maga után. Így történ az ismerettel is. Minden jól húzott következés biztosbá tesz. De ha biztosnak lenni jó: elbízottnak lenni még rosszabb, mint kéteskedőnek. Mert a biztosság okos vigyázattal jár; az elbízottság pedig oktalan vakmerőségre vetemedik; s magamagát buktatja meg.
Az ember külsője és belsője közt természetes viszony van; s ha valakiről ítélni akarsz: mindkettőre figyelmezned kell. Embert egyedül külsőjéről ítélni meg: vendégfogadósi bölcsesség, melynek következményi aszerént változnak, amint felső ruhádat vagy hangodat változtatod. A belsőt ami illeti, arra csak a külsőn keresztül lehet pillantani; s azt vizsgáló szem elől rejtegetni nem nehéz.
Mint idegen kézírást, úgy idegen lélekállapotot, idegen érzelmeket és karaktert utánazni, mindennapi jelenet. Színészi ügyesség az emberek közt nagyon közönséges; ezért velök időt tölteni mindég lehet; de általok megcsalatni is könnyű.
Sok ember olyan, mint a kaméleon: tetszéseként válthat színt. Sok olyan, mint a vitorla: magában mozdulatlan áll; de minden támadó szélnek enged, s annak változásaként változtatja irányait, most éjszak, majd dél felé. Sok ember eszközzé tétetik; mert egyébre nem való. Sok eszközzé teszi magát, hogy saját célait érje el. Ez gonosz, amaz együgyű; s reájok támaszkodván, mindenikben kárt vallhatsz.
Bízni az emberi rényben*, az erények legnemesbjei közé tartozik; de e bizodalmat leginkább az egészben helyheztesd; egyesekben számtalanszor fogsz megcsalatkozni.
Az emberiség nagy tömegében az előre, a jobbra törekedés tisztábban vagy homályosabban mindég érezhető; egyesek pedig az egész szellemével, haladásával s boldogságával ellenkezők sűrűn találkoznak. Ezren hiszik, hogy magányos jólléteket az egész célainak feláldozásával alapíthatják meg; s ezek balul vezérlett önszeretet miatt hívtelenek az egészhez; nem tudván, vagy tudni nem akarván, hogy az egésznek, melynek részei vagyunk, ártani olyan, mint felgyújtani a várost, hol házat bírunk.
Egyesekből áll az egész; s mégis azokból erre és viszont ebből azokra az ítélet bizonytalan. Mert minden egyes magában a másiktól különbözik; s ezer egyesek ezerféle különbségeik az egészben összevegyülvén, vegyület által egészen más alakba olvadnak. A lég különféle vegyületekben most széllé, majd vízzé, majd tűzzé alakul; s ez alakváltozás uralkodik az erkölcsi világban is.
Nyílt szív s egyenes lélek egyesekben ritka tulajdonság; tettetés és rejtegetőzés pedig gyakori. A nagy tömegben lévő emberek közt, népben és sokaságban tettetés és rejtegetőzés természetesen nem foghat helyt. Ezért a sokasággal legalább minden jelen pillantatban tudhatod: mint állasz? – csak azt nem tudhatod: a jövő pillantatban mint fogsz állani?
Jól megértsd: nemzet és sokaság egymástól különböznek. Amaz együvé állott egész, ez több egyesek most ilyen, majd olyan számban és alakban történt összecsoportozása. Amannak van állandó pályaköre, melyen a vele összeköttetésben levő nemzetek sorában lassabban vagy gyorsabban, de bizonyos egyetemi rendszerrel mozog; emennek kimért útai nincsenek. Amaz a Balaton, mely saját partjai közt százak óta van és tápláltatik; ez a hullámok, mik a Balatonon gyakorta látható ok nélkül támadnak, s ismét eltűnnek.
Nemzet való szelleme s körülményein épült természetes szükségei s törekedései, a sokaság hullámzó, zajos tolongása miatt, igen sokszor nem kivehetők. Mert a sokaság egyesektől s gyakran saját haszna ellen ingereltetik; s vagy vezetője célai után értetlenül megy, vagy vezető nélkül hagyatva vakon rohan. De nem ritkán látni fogod azt is, miképpen az említett zajos tolongás egyenesen az egész belsőjéből forr ki. E két egymással ellenkező jelenést biztosan megítélni gyakorlott szemet kíván.
Egész nemzetnek is lehetnek és vagynak előítéletei, balszokásai, s más árnyékoldalai, miket felvilágosítani nem pillantat dolga. Gyűlölj minden rosszat; de a rosszak orvoslásában különséget tarts. Régiség által megszentelt vagy történetesen jó gyanánt elfogadott balság jó szívben is lehet; s általán fogva nemzet, mint nemzet nem is lehet rossz-szívű. Erőszak ritkán orvosol, mert nem világosít fel; példa és tapasztalás által figyelemre bírt emberek egymás után s észrevétlen térnek jobb útra.
Idő a nagy mester! Ez egy generációt természet rende szerént eltemet, s a következőben eléri célját. Ki tud várni, az sokat tud; s nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat. A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti. Ő tudja, miért kell várni; s ki várás után sok jót nyert, az munkálni a jövő korért sem rest.
Erős rendület viszi véghez nemegyszer, mit hosszú idők békésen nem hajthattak végre. Ez állítást a történetírás igazolni látszik. Azonban tekints mélyebben, s látni fogod a rendületet, vagy hosszú idő által előre készített végrehajtásnak lenni, vagy ha nem, akkor az előre nem készült s korán vagy kor ellen erőszakosan felkényszerített rengést cél nélkül pusztítani; s vagy az egyetemi szellem által nyomaiban semmivé tétetni, vagy ellenkező esetre következéseiben a késő maradék nyomorúságát is folyvást eszközleni.
Égiháború és volkánkirohanás miért és mikor szükségesek? Isten tudja, kinek bölcsessége s ereje milliom világokat kormányoz. Ily égiháborúk s volkánkirohanások az erkölcsi világban a néptámadások; s ezek, mint amazok, a sors örök haladású törvényeiben írattak meg. Vigyázz, nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgó kerekéhez nyúlj! Nagy Sándor és Etele, Mahomet és Nagy Károly császár, Julius* Caesar és Napoleon csak eszköz valának a sors kezében; kik más időben s más körülmények közt vagy tetteket előhozni nem tudtak, vagy előhozni akarván, mindjárt kezdetben elsüllyedtek volna. Sors választott embere a maga hivatását megérzi. De a választottak sokfélék. Egyik választva lőn, hogy elvettessék, mint a mag, jövő aratás reménye miatt elrothadandó; másik, hogy érett kalászként tűnjön fel, idejét töltve sarló alá jutandó. Így rothadásra szánt mag vala a két Gracchus;* így sarló alá jutott kalász Julius*.
Kit a sors meghívott, annak tiszta látást is ád, a kellő utat s eszközt meglelni. Azonban a sors nem szólal meg; s annál kevésbé hív neveden, hogy célait munkáljad. Az egész láthatlan, de szakadatlan szövedékkel van egymásba fűzve; s minden szem a láncban saját helyét jól betölteni köteles. Légy távol a bohóságtól, mintha ember szabad kéj szerént intézhetné a társaság szerencséjét; de buzgólkodjál lehetőleg s pillantatonként haszonra fordítani erőd s értelmed. Így nevetséges önhittségtől ment leszesz; s ahelyett saját becsed szerény érzése fog kísérni.
A sors a maga menetelét az emberiségben sem teszi oly láthatóvá, hogy azt minden szem olvashassa. Sokan tekintetet sem fordítanak reá; sokan azt hiszik, hogy nékiek figyelmezni sem szükséges, mivel az különben is a magáét megteszi; sokan olvasni akarják, de a betűk jelentését nem tudván, csak találgatnak, s idegennemű dolgokat tévelygőleg fejtegetnek ki; csak kevés szerezte meg magának a tehetséget, az örök folyamot a maga tisztaságában felvehetni. S ezen kevesek sem dicsekedhetnek, mintha tekinteteik minden időben egyformán élesek lennének.
Az emberiség sorsnak enged; de nem mint rabszolga. Mindenkinek lehet szabad akaratra felemelkedni. Földből egyéb nem jöhet ki, mint amit a természet belé alkotott; de vizsgálat és munka a természeti anyagokból mennyi ezer meg ezer alakot állíthatnak elő, ilyképpen a természetben nem létezőket! Azért ne hidd, mintha ember születnék kész tehetséggel, mint atyja fejéből Pallas Athene*. Kebledben és fejedben ezerféle erő szendereg, mit felkölteni, s kifejteni és alakítani tenn dolgod. Ugyanazon személy teheti magát jóvá vagy gonosszá, bölccsé vagy esztelenné, indulat és körülmény rabjává vagy urává; s ez az, ami az emberben szabadakaratnak mondatik. Isten teremtett, s azt ember nem teheti; de a teremtés által letett anyagnak alakot adni, vagy azt alakról alakra változtatni magában és magán kívül: ez az emberiség hatalmi és szabadsági nagy köre.
Időt kívánó, nagy tervet egész nemzet karakterén s hajlandóságain építni sikerrel lehet; sokaságon építeni vakmerőség, azt csak szempillantatnyi végrehajtásra lehet használni; egyes embereken egyetemi tervet alapítani tapasztalatlanság. Ezekkel csak segédképpen élhetsz, ha őket jól kiismerhetted, s annálfogva vagy tisztáknak találtad, kik bizodalmadat meg nem csalják, vagy gyengéknek, kiket tetszés szerént vezethetsz. Az elsőkkel sokra mehetsz; ez utolsók csak addig tiéid, míg csel vagy történet szerént más kézre nem jutnak.
Vagynak emberek, mint az állóvíz, mely bizonyos határokban áll, de tesped, s haladásra nem való. Mások, mint a csendes folyam, mely akadálya nem lévén, szokott útját egyformán járja. Amazoknak hasznát nem vehetni; ezeken pedig próba nélkül nem építhetsz. Vess útjokba akadályt, vagy várd, míg mások vetni fognak; s ha ekkor az akadállyal meg nem küzdve másfelé folynak, csak gyengéiket használhatod; ha pedig megküzdenek, s küzdenek lankadatlan, fűzd őket kebeledhez. Ily küzdők egyesülete bölcsesség által vezetve a legszebb társaság.
Saját karaktert ritka bír; állandót még ritkább. Sok karakter épül értelmi elveken, sok csupa vérmérsékleten vagy szenvedelmen. Elvet, mérsékletet s szenvedelmet változtatni oly dolog, mire ezer példánk van. Sok embert ismertem, kik bizonyos időben ilyen vagy amolyan lélekszínt viseltek; s később egészen másat vettek fel. Nem mintha tettetők lettek volna; hanem mivel karakteri alapjaik változván, magoknak is kellett változniok. Sok emberben ismét a karakter helyét dac pótolja ki; s ezek makacsok, míg ellenkezőjök van; nem lévén pedig, könnyen elhajolnak. Ilyenek gyakran lesznek mások játékává.
Jól mondja a közmondás: elválasztja hét tél, hét nyár! – de gyakran sokkal hosszabb időn túl is az ember változik. S csudáljuk-e? Kor, körülmény, jó vagy balszerencse, egészség és betegség s több effélék, a legerősb természetet is vagy hirtelen erőszakkal, vagy tartós befolyással elváltoztatják. Mindannyi ok, vigyázni! Mert ha az ember szíve gonoszsága nélkül is ily változékony; mennyire nem változékony még azon alak, melyet tettetőleg veszen magára!
Fájdalommal emlékezem sokra, kik tettetve vagy nem tettetve ily változékonysággal forogtak mellettem. Ily fájdalmat tapasztalni fogsz te is; de óvd magad, hogy általa el ne kedvetlenedjél, s lángod a közremunkálás iránt ne aludjék ki. Felebb is mondám: tekints egészre! Egy darab göröngy e földön, bármily színetlen legyen az; de amiatt e szép csillag, társai körében, nem kevesbé szép színnel ragyog. S e hasonlatot tedd által az emberiségre; s ne nézd, mit tettek egyes tagok? De szemléld: mivé lőn e nagy nemzetség, mely kezdetben állati hangnál s ösztönnél egyebet nem ismert? Szerencsétlen volna, ki foltokat látván a napban, annak fényességét nem ismerné meg.
Közdolgokbeli tapasztalást közdolgokban élés szerez, s emberismeretet társalkodás, s nem annyira társalkodás, mint együtt munkálás emberekkel.
Közre élj: ezt mondám előbb is; de a magányosságot becsülni s használni tanuld. Sok ismeret, sok érzés csak úgy ver gyökeret szívünkben, ha azt egyedül lévén, hosszú háborítatlan gondolkozás által tettük magunkévá. Az élet és munkazajban érzelem érzelemre, gondolat gondolatra tolul; most jön, majd röpül; csak a magányosságban van időnk s nyugalmunk minden egyes érzést, minden egyes gondolatot feltartóztatni, s a többiek sorához állandólag fűzni.
Mindig magányban ülő csak magát hallja, és sem ellenmondást tűrni nem tanul, sem a tárgy mások által így vagy amúgy nézett oldalait nem ismeri. A zajban élőnek önszívét és lelkét mélyen vizsgálni ideje nem marad; s így gyakorlat által ugyan készséget nyerhet, tettlegi, egyes ismereteket szerezhet: de talentumát rendszeres haladásban kifejtenie, s ismereteit egészítenie nem foghatja. Kettőt köss együvé, s méltasd a költő mondását:
|
Eszerént élted fő törvénye legyen: magányban tökéletesülni, s a köztársaságban magányos készületedet szünetlen haszonra fordítni.
Hazád szolgálni, s hazád dolgait kormányozni: e kettő nemcsak megfér, de összeköttetésben is van egymással. Kit saját keresménye nem táplálhat, az a társaság terhére él. Ki gazdagságot igazságos úton gyűjt, az a közös hazának gyűjt kincset; jól bíró lakosokban áll az ország gazdagsága.
Ki háznépet táplál, az a haza gyermekeinek egy részét táplálja; ki háznépet a rény* elveiben tart, az a közös hazának tart hív polgárokat.
Férj és atya: tiszteletre méltó két nevezet. Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít. Neki adatik a jutalom: közönségért tett szolgálatok után, szeretett hölgy és szülöttek karjain önérzéssel pihenni.
Társalkodás: az emberi természettel együvé forrva van; ki anélkül él, az a természethez hívtelen.
Különség van: közdolgok folytatásában másokkal együtt lenni; vagy azokon kívül másokat fogadni és felkeresni. Közdolgokban szoros igazságot szólani s tenni, bár ezren vegyék is kedvetlenül, el nem engedhető kötelesség. Társasági körben kedvetlenséget távoztatni, emberség. De emberség és hízelkedés vagy csapodárság, nem egyforma jelentésűek. Hízelkedni mindenütt alacsonyság.
Közdolgokban hallgatni, hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik, hű polgárnak nem szabad; társasági körben inkább hallgatni, mint haragot gerjeszteni, illendőség. De itt és ott csak egyenes, nyílt lélek, csak jóakarat és résztvevő kebel teszik az okos ember való becsét. És számláld ide a türelmet is.
Idegen véleményt tűrni kevés tud; pedig ki tűrni nem tud, hogyan kívánhat tűretni? Csak a gonoszt ne tűrd, egyébként az ellenkező véleményt, hol kell, ostromold, de azt, vagy érette birtokosát gyűlölnöd, igazságtalanság. Mert nem megtörténhetik-e, hogy két ellenkező közt igazad neked nincs? S feltéve, hogy igazad van, mit vét az, ki gonoszság nélkül, meggyőződés után ilyen vagy olyan véleményt lát valónak?
Tűretlenség a lehető megegyezést előre kizárja. Mit is okozhatna jót oly indulat, mely önhittségből s kevély szeretetlenségből származik?
Keressed a valót! Ez intés vizsgálatra int, s vizsgálat szelleme tisztelettel járul minden véleményhez, mely gonoszság bélyegét magán nem hordja.
Ki valót keres, annak lehetséges önhibáját elismerni, s mástól tanulni. Emberek közt ritka kincs, de a kincsek közt nem utolsó.
Fogadd el a jót mástól, de vizsgálva; s ten meggyőződésedet könnyen ne változtasd. Változékonyság és fejeskedés egyformán nagy hibák.
Rényt csak úgy bírhatsz, ha azt saját szívedből fejtetted ki; azt mástól általvenni s divatköntösként magadra venni nem lehet.
Meleg kebellel tégy mindent, amihez fogsz, s meleg kebellel szólj mindent, amit beszélesz; így beszéded és tetteid saját színt és erőt és kellemet nyernek. Idegen példa csak ily embernek használ; ilyen a más rényeit* nem utánozza, de mással hasonló rényt* követ el, önszíve mozdultából. Tedd hozzá: ilyen ember a mástól tanult ismereteket úgy plántálja által magába, hogy azok ott gazdag életre virulnak fel. Hidegség emberben, mint egész természetben, minden tenyészet gyilkosa.
Ki nem tett mindent, mit tennie kellett s lehetett vala, az boldog nem leszen. Ki pedig emberi s polgári kötelességeit híven teljesíté, az önérzésében boldog lehet; de leszen-e valósággal? – azaz, leszen-e általánosan? – más, kérdés.
Boldogság nem pillantatnyi gyönyör érzelme. Pillantatnyi gyönyört érezhet a hiában élő, a gonosz is; de a boldogságra önérzésből eredt léleknyugalom kívántatik; s ez csak annak lehet sajáta, ki a természet nagy és szent intéseit érteni tudta, s célirányosan követte.
A természet egyetemi törvénye: az egésznek fenntartása, kifejlése és haladása az érelem* végpontjáig; s mindezt halandó szem csak egyes jelenetekben láthatja s kísérheti. E törvény az, minek valamint a világ minden más egyenkénti részei, úgy az ember is alárendeltetett, hogy annak betöltésére kény és fájdalom után együtt munkáljon; azért bár boldog lenni mindenki szeretne, mindenki törekszik: mégse hidd, mintha Isten az emberi élet céljává e törekvést rendelte volna. Természethez, emberiséghez hű kebelnek kísérője lehet boldogság, mint magas erénynek a dicsőség: de kitűzött cél gyanánt tekinteni azt, csalatkozás.
Fásult szív boldogságot nem érezhet, nemtelen szív nem bírhat: a nemes keblű érezheti s bírhatja azt, de sokszor díjul mondhatlan gyötrelmet nyer. Jele, hogy a célt nem hibázó természet, más célokat tett ki számunkra.
Mi a boldogság?
Az emberek száz meg százfélét hittek annak lenni; s mindaz nem egyéb eszköznél, miáltal azt elérhetni reméllék vala, s elérni mégsem tudhaták. Mind azért, mert törekvésök célát az eszközzel összetéveszték; mind azért, mert oly valamit tettek céllá, ami csak más, való cél után küzdés következéseként tűnhet fel.
Boldogság fájdalommal s keserűséggel együtt meg nem állhat. Mondhatod-e, hogy ember általánosan boldog lehet? Embernek időről időre lehetnek örömei; de azok vagy hirtelen enyészve keservekkel váltatnak fel, vagy hosszasban maradva unalomba mennek által.
Érzékeny szívnek több fájdalom jut, mintsem általános boldogságra számot tarthasson: érzéketlen sem jót, sem rosszat nem érezhet. A megadás nyugalma csendes érzemény; de szenvedés következése, s annak emlékezetét le nem vetkezheti. Megkeményedés a fájdalom iránt, az öröm útát is bezárja; s érzéketlenséggé vál. Higgy nekem, e szó: boldogság, egyike a legbizonytalanabb s legszűkebb értelmű kifejezéseknek; s ki boldogságot vadász, árnyékot vadász. Teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése küzdés s bánat közt is nyugalmot tenyészt; s ha e nyugalommal, boldogság cím alatt, megelégszel: annak megnyerése szép, jó s erős léleknek keresés nélkül, csupán tettei következésében bizonyos.
Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is. Ki saját jóllétét egyetlenegy fő cél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt. Az emberiség, mint az óceán, melynek ezredekig, miriádokig tartó élet rendelteték: egy ember, mint egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillantat múlva széjjelpattan, a megmérhetlen tömegben eltűnendő.
Ez ellentételben vigasztaló gondolat fekszik. Mert saját kicsiny voltunk érzete az egész nagyságára vetett tekintet által magasztaltatik fel; s egyszersmind a kétségbeesés keserítő gyötrelmeit szenvedések közepette is elkerülhetjük. Ugyanis, bár minden küzdéseink mellett magunk számára jobb napokat nem vívhatánk ki: de tisztán érezve, hogy emberi rendeltetésünk fő céla nem is ez vala, nem nézünk átokkal vissza a pályára, mely ha nekünk töviset hozott is, nemünknek most vagy jövendőben virágot és gyümölcset teremhet.
Most pedig, szeretett gyermek, isten veled! Most még a gyermekkor bájos álmai kebeledhez gondot férni nem engednek; de eljön egyszer az idő, s a tapasztalás égető nappala téged is felébreszt. Ha majd e felébredés kínos óráiban e lapokat előveended, jusson emlékezetedbe: miképpen a felébredés kínos órájának gyötrelmeit én is teljes mértékben szenvedtem; azonban szerelmemet az emberiség s bizodalmomat az örök sors iránt híven megőrizni törekvém; s hidd el nekem, ki e kettőt bírja, az füstbe ment remények után sem fog vigasztalás nélkül maradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!