Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106. január 3., Arpinum – ma: Arpino, Olaszország – Kr. e. 43. december 7.,Formiae, Róma) az ókori Rómában élt író, filozófus és politikus. Kortársai – köztük ellenfelei is – ragyogó, már-már boszorkányos tehetségű szónoknak tartották, de írásai is remekművek. Mindenképp az antik irodalom egyik óriása, de a tankönyvek általában abban is megegyeznek, hogy ő az antik széppróza legnagyobb mestere. Ehhez hozzájárul az is, hogy azon kevés szerző közé tartozik, akinek művei nem töredékesek, hiánytalanul maradtak meg, ezek közé tartozik számtalan (magán)levele, bírósági vád- és védőbeszéde, tudományos (filozófiai és esztétikai) értekezése Emellett filozófusként is számottevő (elsősorban a sztoikus iskolához sorolható, de még inkább „eklektikus”, az iskolákból neki tetsző tanokat vegyítő filozófusnak szokás minősíteni).
A nyelvtan meg a stilisztika is az ő nevét hordja, amikor a példás, gondolatokat összekapcsoló körmondatokat „cicerói mondatok"-nak nevezi. Eötvös József regényeinek mondatépítése ugyanúgy magán viseli évezredek távolából is Cicero stílusának közvetlen hatását, mint Thomas Mann mondatóriásai. Tehát múlhatatlanul élő hagyomány világirodalomban.
Politikusi karrierje is rendkívüli, nemzetségéből elsőként (homo novus) tölthetett be állami tisztségeket (aedilis, praetor), végül egész a konzulságig eljutott, s e minőségében elsősorban az ő nevéhez fűződik az „államellenesnek” tartott (ma populistának mondanánk) Catilina-féle összeesküvés (coniuratio Catilinae) leleplezése, amiért a szenátus magas kitüntetésben (pater patriae – A Haza Atyja) részesítette. Élete erőszakos halállal ért véget, mivel a köztársaságkor végének köztársaságpárti politikusaként többször is a vesztes oldalra állt. Az utókor nem egységes politikájának megítélésében: hogy csak a szélsőségeket említsük, egyesek (például marxista regényírók) a köztársaság népellenes plutokrata elitjének hiú, törtető, kapzsi, cinikus, demagóg, és maradi szolgájaként festik le, míg mások a szabadság, a hagyományok és a régi értékek bátor védelmezőjének a kibontakozóban lévő emberellenes, egyeduralmi diktatúrával szemben.
Érdekesség, hogy állítólag ő találta meg Arkhimédész szicíliai sírját, melyet a helyi görögök már elfeledtek, és nem tudtak megmutatni az utazóknak.
Vincenzo Foppa: A fiatal Ciceró (freskó)
1464
Élete
A latiumi Arpinumban született Kr. e. 106-ban, apja római lovag. Quintus nevű öccsével együtt gondos képzésben (filozófia, retorika, jog, poétika) részesült.
(A latin nyelvű ókori Rómában a „lovag" (equites) szó nem lovon vitézkedő páncélos nemesembert jelentett, mint később a középkorban. A gazdag emberek társadalmi osztályát hívták ott lovagoknak, mivel ezek lovat vagy éppen lovakat is tarthattak A kereskedők, pénzemberek, hajósgazdák, sok kézművessel és rabszolgával dolgoztató nagyiparosok voltak a lovagok. A nemesi patríciusok alatt és a vagyontalan plebejusok fölött már ezek is párttá tömörültek, képviseletük volt a szenátusban is. Ebben az időben Crassus, a dúsgazdag bankár volt a politikai vezérük, ahogy a patríciusoknak Pompeius, a plebejusoknak pedig a szegények oldalára álló patrícius Julius Caesar.)
Korán ismertségre tett szert igen bátor, a hatalmasságokat sem kímélő, túlkapásaikat leleplező védő- és vádbeszédeivel. Ezek közé tartozik a Sulla dictator ellen is irányuló beszéde (Pro Quinctio, Kr. e. 81); melynek eredményeképp el kellett menekülnie Rómából; Kr. e. 79-ben Görögországba utazott hol 2 évig tartózkodott, először Athénben, hol az akadémikus Antiochost, az apikureus Zénónt meg régi tanítóját Phaidrost továbbá Démétrios rétort hallgatta, később ellenben Kis-Ázsiában és kivált Rodosz szigetén, hol Molón, a neves rétor maradandó hatással volt szónoki tehetségének további fejlődésére.
Hazatérése után quaestorrá választják, a szicíliai ügyek intézésével bízzák meg (ez időszakban írja és mondja el a korrupt szicíliai kormányzó, Verres elleni beszédeit, a Verrinákat). Rómában elnyeri az aedilisi, praetoritisztségeket; Kr. e. 63-ban pedig a consulságot (társa ez utóbbi két hivatalban Caius Antonius Hybrida). Praetorsága idején mondja el azt a beszédét (De imperio Cn. Pompei), amellyel eléri, hogy a Mithridates pontusi király elleni háború vezetését Pompeiusra bízzák. Consulként (vitatható törvényességű eszközökkel ugyan) elfojtja az első igazán komoly erőszakos populista mozgalmat, a Catilina-féle összeesküvést, vezetőit sikerül számüzetnie, ő maga pedig megkapja a pater patriae címet.
A popularisok mozgalmait azonban ezzel nem sikerül végleg felszámolni. Megalakul az első triumvirátus, melynek vezetőjével, Caesarral és híveivel (elsősorban Clodius néptribunussal) szembekerül, akiknek végül is, Catilina híveinek bírói ítélet nélküli kivégeztetésére hivatkozva, sikerül másfél évre száműzniük Rómából (Kr. e. 58.). A Palatinuson lévő házát lerombolják és helyére Libertas istennő szentélyét állítják fel. Rómába való visszatérését nagyon sokan ünnepelték, de régi befolyását nem sikerül visszaszereznie. A Caesar és Pompeius hívei közti polgárháborúban (amely Kr. e. 48-ban a pharsalusi csatában Caesar győzelmét hozta) ismét a Caesar-ellenes oldalra áll, de Caesar megkegyelmez neki, és megengedi, hogy Rómában éljen. Itt Caesar meggyilkolásáig visszavonultan él, esztétikai és filozófiai művein dolgozik.
Az Antonius és Octavianus (a későbbi Augustus) közti konfliktusban végre a később győztes oldalra, Octavianuséra áll, ez azonban mégis végezetes hibának bizonyul. Octavianus és Antonius szövetséget köt, megalakul a második triumvirátus, Antoniusnak pedig sikerül elfogadtatnia a triumvirekkel azt a halállistát (proscriptiós listát), melyen Cicero neve is szerepel. Cicero megpróbál elmenekülni Rómából, de formiaei villájában utolérik és levágják a fejét. Ez utóbbit Antonius közszemlére teszi ki Rómában.
Cicero kétszer házasodott, egyszer harminc-, másodszor 60 éves korában, első felesége Terentia, a második Publilia volt Egyetlen, nagyon szeretett leánya, Tullia fiatalon meghalt. Sokat prédikált ellenfelei erkölcsi züllöttségéről; s bár sok jellemgyengeséggel vádolták, egy biztos: magánélete példamutató és kikezdhetetlen volt, ellentétben ellenfeleivel, akik igen szabados, a régi nemességet megbotránkoztató erkölcsökről tettek tanúbizonyságot, és legtöbben kétes körülmények közt szerezték vagyonukat.
Hibájaként talán az vehető csak szemére, hogy a maga tehetségétől nem látta a másokét, hiszen hiúsága, féltékenysége vitték a Pompejus pártjára is. De viszont hazaszeretete, jóért és szépért való rajongása el nem vitatható tőle, valamint óriási eloquenciája sem, melyről fényesebb bizonyítékot sem előtte, sem utána római elme nem adott.
Jobban látható képek a könyvről:
http://eprints.utas.edu.au/8615/1/bk_41_cicero_cover2.jpg
http://eprints.utas.edu.au/8615/2/bk_41_cicero_title.jpg
Munkássága
Cicero – aki példaképének Démoszthenészt tartotta – kétségkívül az irodalmi stílus elméletének és gyakorlatának mestere volt. Szónoklatai mind formai, mind tartalmi szempontból mintaadó remekek. Azonban ettől eltekintve irányzatba, stílusba sorolása nem egységes: egyesek szerint a dagályosságra és barokkos szónoklatcicomázásra törekvő asianizmus szónoki irányzatának követője volt, mások inkább az egyszerűségre és világosságra törekvő attikai stílusirányzathoz sorolják. Élete során 58 beszédet írt.
Művészi szintre fejlesztette a szónoki körmondat, szaknyelven periódus alkalmazását. Ez nemcsak gondolati, hanem az ezt támogató időmértékes ritmuselemeket is tartalmaz, ez a zenei elem is hozzájárul a mondatvezetés gördülékennyé, hatásossá, esztétikussá tételéhez, és nem utolsósorban jobb megjegyezhetőségéhez. A metrum különösen a mondatvégeken szembetűnő (quamdiu etiam furor iste tuus nos eludet [-*- **- ** | -**- | - **-]. A filológusok szerint Cicerónak voltak „kedvenc” mondatzáró ritmusai (clausulák) is, melyekhez hasonlóakat a kor más szónokai is alkalmaztak (stílusirányzattól függően).
A formai elemek mellett tartalmilag szónoki műveit a világos, rendkívül erőteljes (ellenfelei szerint túlzó és demagóg) fogalmazás, és a tartalmilag telített, sokszor a köznapi élethez kapcsolódó, de nem közhelyes szóképek, hasonlatok, kifejezések jellemzik (s ezért az egyszerűbb emberek számára nem csak gondolatokat, hanem inkább érzéseket közvetít és indulatokat vált ki).
Szónoklatai, illetve ezek írásban kiadott formái a csúsztatásoktól sem mentesek. Egyes filológusok szerint olyan részletek is szerepelnek bennük, melyek az élőbeszédben nem hangozhattak el (mivel jóval később történtek). Az tény, hogy a Verrinákat, és valószínűleg a Catilina elleni beszédeket is, különféle okokból, átszerkesztve adta ki.
De az élőbeszédben is annyira erőteljesen képes fogalmazni. Amikor Catilina gyilkos szándékairól beszél, nem felejti el a gladiátorok által használt rövid tőrt, a sicát említeni az általa használt fegyverként, utalva arra a gyanúra, hogy fel akarja lázítani a rabszolgákat (ez egy római politikus ellen a lehető legsúlyosabb vád volt, súlyosabb, mint egy „szimpla” hazaárulás). Akár igaz volt ez, akár nem, egy kimondott vád ellen lehet védekezni, de az ilyen, kiváló helyzetfelismerő képességgel alkalmazott szóképek ellen természetesen nem: a megvádolt személy vagy elsiklik a vád felett, ami nyilván nem jó, vagy pedig védekezni kényszerül (ami szintén már egy hátrányos pozíció). Cicero egyébként is bevallottan az érzelmekre alapozó szónoklatok híve volt (ezt a véleményét a modern pszichológia teljes mértékben igazolta): egyik ismerősének azt ajánlotta, ha egy anyát vagy gyermekes apát véd a bíróságon, ne habozzon annak gyermekével a karján megjelenni a bírák és a közönség előtt, mert az ilyesminek nagy hatása van. Az effajta fogások, melyeket ma demagógiának minősítenénk, egyébként akkor teljesen szokásosak és elfogadottak voltak: a szónoklatokat illett erőteljes hangulati elemekkel (hanghordozásváltoztatás, latinosan széles, temperamentumos gesztikuláció) tarkítva előadni.
Marcus Tullius Cicero Az istenek természete (De natura deorum)
(részlet)
"Sok olyan dolog van a filozófiában, amit eddig egyáltalán nem magyaráztak meg eléggé, s - miként te is nagyon jól tudod, Brutusom - az istenek természete roppant nehéz és igen homályos kérdés, azonban rendkívüli jelentősége van a lélek megismerése szempontjából, és a vallás előírásait is szükségképpen érinti. E tárgykörben nagyon különböznek és szerfölött eltérnek egymástól a legkiemelkedőbb tudósok nézetei. A megvitatás részletes okfejtést igényel, leszögezve, hogy a filozófia kiinduló pontja mind a mai napig a tudomány, és hogy az Academia hívei bölcsen nem értenek egyet a bizonytalan föltevésekkel..."
Havas László
Filozófiai munkássága
Cicero vallotta, hogy a szónoknak a jogi és történelmi ismeretei mellett a filozófiában is jártasnak kell lennie; még ifjúkorában, alighogy tanulmányait befejezte Rómában, Görögországba ment, Athénban és Rhodosz szigetén valamennyi uralkodó filozófiai irányzattal megismerkedett és behatóan foglalkozott. Különösen rhodoszi mestere, az apámeiai Poszeidoniosz (i.e. 135-84) tanítása hatott rá: filozófiai felfogásának kialakulására és írói tevékenységére.
Cicero különösen sokat tett a filozófia népszerűsítése érdekében. Jól ismerte a régi nagy iskolák tanításait (Platónt, Arisztotelészt), a Szókratész és Platón módszereit felújító újakadémikusok, valamint a sztoikus és epikureus mesterek tanítását, s azok alapelveit - eredetiségre alig törekedve - érthető formában, gyakran népszerűsítő céllal, latin nyelven fejtette ki. Anélkül, hogy egyetlen iskola mellett kötelezte volna el magát – mint korának legtöbb gondolkodója -, válogatva alakította ki a maga filozófiai nézetét, ezért eklektikusnak nevezzük. Írásaiban nagymértékben függ a görög mintáitól, de filozófiai témái többségükben a kor Rómájának kérdéseihez kapcsolódnak.
Rómában előtte nem is volt latin nyelvű filozófia, kortársával, az epikuroszi filozófia tanait verses formában – tankölteményben – megfogalmazó Lucretiusszal egyidejűleg teremtette meg a latin filozófiai próza műnyelvét. Nem vallotta magát filozófusnak, jószerivel csak élete otiumaiban, kényszerű pihenőiben vigasztalta magát filozófiával. („Fordítások ezek, nem kerülnek különös fáradságomba, csak a szavakat adom, abból pedig van bőven” – írja Atticusnak filozófiai írásairól.)
Filozófiai műveihez soroljuk Cicero államelméleti műveit (például: De re publica, De legibus), erkölcstani műveit (például: Tusculanae disputationes, De finibus bonorum et malorum, Cato maior de senectute, Laelius de amicitia és De officiis), valamint teológiai műveit (például: De natura deorum, De fato, De divinatione)
Cicero felfedezi felfedezi Arkhimédész sírját
Martin Knoller (1725-1804)
Néhány idézet
§ tempora, o mores! – Ó idők, ó erkölcsök! (Catilina ellen I.)
§ Cicero szónoki stílusát jól érzékeltetik a Catilina elleni első beszéd kezdősorai:
Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? quamdiu etiam furor iste tuus nos eludet, quem ad finem sese effrenata iactabit audacia? Nihilne te nocturnum praesidium Palati, nihil urbis vigiliae, nihil timor populi, nihil concursus bonorum omnium, nihil hic munitissimus habendi senatus locus, nihil horum ora voltusque moverunt? Patere tua consilia non sentis? constrictam iam horum omnium scientia teneri coniurationem tuam non vides? Quid proxima, quid superiore nocte egeris, ubi fueris, quos convocaveris, quid consilii ceperis, quem nostrum ignorare arbitraris?
O tempora, o mores! senatus haec intellegit, consul videt, hic tamen vivit. Vivit? immo vero etiam in senatum venit, fit publici consilii particeps, notat et designat oculis ad caedem unumquemque nostrum. (Catilina ellen I.)
Fordítás: Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Hát sem a Palatium éjjeli őrzése, sem a nép rettegése, sem a legderekabbak összesereglése, sem a senatus üléshelyének megerősítése, sem a senatorok arca-tekintete, semmi sincs rád hatással? Terveid lelepleződtek, nem veszed észre? Bilincsekbe verve valamennyiünk tudatában összeesküvésed, nem látod? Hogy a mára virradó meg az előző éjjel mit műveltél, hol voltál, össze kiket hívtál, velük mifélékről tanácskoztál, melyikünk nem tudja, mit gondolsz?
Óh idők, óh erkölcsök! A szenátus mindezt tudja, a konzul is látja, ez itt mégis tovább él. Él?? Sőt, még a szenátusba is eljön, részt vesz az üléseken, és szemeivel egyenként választ ki, jelöl meg minket legyilkolásra.
(De – természetesen – a beszéd nem alaptalan vádaskodások halmozása. E sorok után a szónoklat alapos és tényszerű érveléssel folytatódik, melyben Cicero részletesen beszámol Catilina mozgolódásáról, az ő és társai szervezkedéséről (általában tanúvallomásokat is meghallgatott a bíróság ezzel kapcsolatban), hogy hol és mikor kivel és mit beszéltek meg, ismerteti az esetleg ide vágó törvényeket, és intézkedéseket javasol.)
§ Neque porro quisquam est qui dolorem ipsum quia dolor sit amet, consectetur, adipisci velit… – Nincs, aki szeretné a fájdalmat magát; aki keresné és érezni akarná, csupán mert az fájdalom…
Az 1500-as években egy máig ismeretlen nyomdász latin vakszöveget csinált a különböző nyomdai elrendezések bemutatására. A szöveg eltorzított latin volt, amit azért alkalmazott, mert az ember önkéntelenül elkezdi olvasni a számára értelmes szöveget – így nem tudva elvonatkoztatni attól és az elrendezésre koncentrálni. A szöveg így kezdődött: Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Avakszövegnek több formája ismeretes, de az eredeti származását sokáig homály fedte, míg Richard McClintock, a virginiai Hampden-Sydney College latin professzora rá nem akadt Cicero szavaira a szövegben. A nem túl gyakori consectetur szót követve rájött, hogy a szövegrész Cicero Kr. e. 45-ben írt A legfőbb jó és rossz című művének 1.10.32 és 1.10.33-as szakaszából származik.
Fontosabb művei
Catilina ellen I. (Oratio in Catilinam prima)
Catilina ellen II. (Oratio in Catilinam secunda)
Verres ellen (Orationes in Verrem)
A szónok (De Oratore)
Az idősebb Cato (vagy) az öregségről (Cato maior de senectute)
Az államról (De re publica)
A törvényekről (De legibus)
A végzetről (De fato)
Brutus (Brutus);
Tusculumi eszmecsere (Tusculanae disputationes)
Cicero Philippicák Marcus Antonius ellen
(részlet)
„Ugyan miféle balsorsnak tulajdonítsam, összeírt atyák, hogy az utóbbi húsz évben nem akadt az államnak olyan ellensége, aki egyidejûleg ne üzent volna hadat nekem is? Valóban szükségtelen bárkit is megneveznem. Emlékezzetek csak vissza magatok. Jobban megbûnhõdtek érte, mint magam is kívántam. Csodálkozom rajtad, Antonius, hogy nem rettensz vissza azoknak a sorsától, akiknek a tetteit utánozod. A többiek esetében kevésbé csodálkoztam ezen. Közülük ugyanis egy sem lett önszántából az ellenségem, mindegyiküket én támadtam meg, államérdekekbõl. Te azonban, bár egy szóval sem bántottalak, magadtól támadtál rám szitkaiddal, hogy vakmerõbbnek tûnj, mint Catilina, dühödtebbnek, mint Clodius. S úgy gondoltad, hogy a velem való összekülönbözésed jó ajánlás lesz számodra az elvetemült polgárok elõtt. Mire véljem ezt? Talán megvetésbõl teszi? Sem magánéletemben, sem népszerûségemben, sem közéleti tevékenységemben, sem pedig szerény tehetségemben nem látok olyasmit, amit Antonius lenézhetne. Vagy az képzelte, hogy a senatusban csepülhet engem a legkönnyebben? Hiszen ez a rend számos kiváló polgárnak kifejezte ugyan elismerését azért, mert jól szolgálta az államot, de azért, hogy megmentette, egyedül nekem! Vagy talán szónoki küzdelemben kívánt megmérkõzni velem? Hisz az nekem valóságos jótétemény! Ugyan hol találnék a magam számára annál bõségesebb, gazdagabb témát, mint hogy a magam érdekében, illetve Antonius ellen beszéljek? Végül is biztosan azt gondolta: addig nem tudja meggyõzni a hozzá hasonlókat arról, hogy a haza ellensége, amíg nem lép fel ellenem is. Mielõtt bármi másra válaszolnék, röviden kitérek arra a szemrehányásra, hogy vétettem a barátság ellen, amit igen súlyos vádnak tartok. ... „
Maróti Egon
Beszédeiről, retorikai, filozofikus, költői műveiről és levelezéseiről, Pallas Nagylexikon alapján:
http://www.kislexikon.hu/cicero.html
Egyéb
Létezik egy Cicero nevű betűkép-típus is, bár a név eredete vitatott. Ez nevét onnan nyerte, hogy Sweynheym és Pannartz, 1467-ban Rómában ezen betűnemmel nyomtatták először Cicero leveleit. A C. betűtörzse tizenkét tipográfiai pont vastagságú.
Az említett betűtípus után a nyomdászatban cicerónak[1] hívják a 12 tipográfiai pontnyi (a hazánkban használtDidot-Berthold rendszerben 4,5 mm) egységet. Ez az egység – főleg a magasnyomtatás fénykorában – az általánosan használt alapegység volt.[2][3]
Más források szerint a név Ulrich Hans Cicerotól ered, aki a XV. században ugyanekkora betűkkel adott ki egy írást Rómában.
„Így Platón arra int minket, hogy testi izgalmaktól annyira mentesen térjünk nyugovóra, hogy semmi ne legyen, ami az elmét zavarja. Úgy gondolható, hogy ezért tiltották a püthagoreusok is a bab fogyasztását, hiszen az jelentős szélszorulást okozhat, és így kerülendő azok számára, akik az elme békéjére vágynak.”
Cicero A jóslásról.
Jegyzetek
1. A mértékegység nevét kisbetűvel és ékezettel kell írni, ellentétben a személynévvel. Lásd a következő forrásokban is.
2. Novák László: A magyar nyomdászat története - Magyar Elektronikus Könyvtár
3. http://oktav-prepress-06.freeblog.hu/files/elmelet.doc Word dokumentum formátum – HTML-változat a Google-n
Források
Marcus Tullius Cicero: Oratio in Catilinam I.. Cicero Catilina elleni első beszéde. Auctores latini sorozat. Szerkesztők: Havas László (szerk.-ford.), Szádeczky-Kardoss Samu (sorozatszerk.). Tankönyvkiadó, Bp., 1967. R.Sz. 4637.
Pallas Nagylexikon
wikipedia.org
literatura.hu
kislexikon.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!