Móricz Zsigmond : Mikszáth Kálmán

MÓRICZ ZSIGMOND: MIKSZÁTH KÁLMÁN

Mikszáth Kálmán meghalt. Abban a percben, mikor megélte a teljes életet, mikor megaratta, ami neki termett s mikor megérett ő maga is a jó aratásra; abban a percben, mikor a jó Isten legtöbb áldással takaríthatta be őt régi rakott csűrébe.

Mikszáth Kálmán, az utolsó öreg bölcse a magyar irodalomnak, az összekötő kapocs a nyugodt tempójú, régi, beatus illevel pihenő magyar világ s az új, ideges, lázas, modern, nyugati szelektől fölpezsdített élet között: halálában is megvalósította azt, amit élve csinált. Szépen halt meg, szabállyal, borzalom és keserűség és szívfájás fölriasztása nélkül és mégis épp olyan megdöbbentően, mint mindenki, aki meghal. Megcsinálta a klasszikus ideált: a szép halált. S minket ismét ráébresztett arra az embertelen emberi két bajra, ami örökké tudatunk mélyén sötétedik: az életre és a halálra. Mert íme élni kell és meghalni is kell.

És tovább viseljük ezt a kettős keresztet és tovább dolgozunk, irigykedünk, lelkesedünk, csüggedünk, gyűlöljük egymást és egymásból élünk, szeretjük magunkat és kiöntünk magunkból mindent, hogy mások turkálhassanak benne és átalszunk gazdag napokat s vért izzadunk satnya éjszakákon és egy semmi szót mondogatunk magunkban éjjel-nappal, az unalomig: halhatatlanság. És a tenger partján falevelet eregetünk a vízre s utána nézünk, utána, míg nem káprázik a szemünk.

Óh jaj be gyávák, be gyámoltalanok, be puhák, be parányiak vagyunk. Be csak addig ér valamit a halhatatlanságunk, míg élünk!

Jaj be könnyen tudunk meghalni!

*

Mikszáth Kálmán azt írta valahol, nem régen, egy-két éve, hogy negyven esztendei munkával sem tudta elérni, hogy iskolát csináljon. Inkább úgy látja, hogy a magyar írók közt kihalt az ő fajtája s fogy a régi nemes magyar nyelv gyönyörű tüzes hangja.

Hogy Mikszáth nem tudott Mikszáthokat teremteni.

De hát a nap az égen, tudott-e új napot teremteni?

Ki fogja valaha elvégezni az analízist, miért terem meg a napsugarára a földben egymás mellett a búza, meg a búzavirág, az agavé s a komló? Ki keresi meg áthasonult eredményét egy nagy lélek kisugárzásának más lelkekben? S különösen ebben a csodálatos vegetációban: az irodalomban, a művészetben, az emberi életben, ahol valósággal hatása van egymásra a minden ember lelkében ott égő napnak! S ki fogja valaha tisztán látni az ellenkező végleteknek egymásból való eredését?

*

Hát nem elég az, hogy Mikszáth Kálmán, az élő, dolgozó, itt volt harminc év óta mindnyájunk legbelsőbb öntudatában? Hiszen Mikszáthnak nem is volt több igazi közönsége, csak mi, az írómesterségben céhbelijei. Jókai egy egész országot állandóan tudott kápráztatni, de Mikszáth az értők szemét gyönyörködtette különösen. Ki merte volna valaha fölvenni vele a versenyt, hogy olyan mondatokat írjon, olyan ötleteket mondjon, olyan képet rögtönözzön, mint ő? Csak mi, akik minden öltésnek ismerjük a technikáját, s akik izzadtunk és kínlódtunk a referáda-sablonok nyűgében, mi tudtuk azt, micsoda bűvész és művész Mikszáth Kálmán. Van-e csak egy újságíró is Magyarországon, pedig többen vagyunk ezeregynél, aki ne tudja, hogy pótolhatatlan veszteség érte a magyar sajtót!

Örökre lemarad a Mikszáth-tárca!

Az írásgourmet legízesebb csemegéje.

És ha Mikszáth Kálmánt igaz érdeme szerint akarják elsiratni, ne beszéljen senki "nagy mesemondóról", a "magyar élet nagy meglátójáról s megörökítőjéről", a "világhírű humoristáról s a páratlan szatirikusról" - vagy ha ezekről beszél, mert van joga rá, tegye hozzá, hogy "egy tárca keretében".

Mikszáthnak minden újsága, eredetisége, nagy sikere és nagy értéke itt van: a tárcában.

Ennek a sajátságos műfajnak ő a legnagyobb mestere nálunk. Három nagy kvalitása tette azzá: bámulatos újságírói érzéke; minden megvolt benne, amit ez alatt értünk: frissesség, okosság, tapintat, merészség, a lényeges vonások csalhatatlan megsejtése és a gyors előadó képesség. Az írói tehetség, amely lehetővé tette, hogy a szürke mindennapi mából az örökös típust csinálja meg s hogy kilenc lábas kis írással egy nagy irodalmi mű benyomását idézze elő. A harmadik a legsajátságosabb, és a másik kettőnek éppen alapja: Mikszáth a magyar dzsentri diskuráló tehetségét virágoztatta ki irodalmilag. Nem volt könyvszagú, mert nem könyvből tanult írni. A beszédjét írta le s ezért vitte be olyan üdén az élet hangját a nyomtatás ólom oszlopaiba. S nem fonográftű volt a tolla, hanem biztos művészet pompás eszköze. Mert egészében vérbeli, igazi művész volt Mikszáth Kálmán.

És ki tudta ezt róla úgy, mint az írók? Hát hogyne lett volna hatással számtalan, föllelhetetlen vékony roston át az ifjú irodalomra, amely olyan erős és falánk és olyan rohamosan akart nőni, hogy mindent fölszijt, amiből valami hasznot várt.

*

Csak azon a téren kell keresni a hatását, ahol ő maga is nagy volt: a hírlapirodalomban.

És hogy az egész magyar hírlapirodalomban ott van az ő nyelvének, stílusának, észjárásának akaratlan és öntudatlan hatása, azt minden ép szemű embernek meg kell látnia. Az ő műfajai, a közvetlen hangú tárca, a politikai croquis s a mindenütt szükséges jóízű magyaros sváda valósággal elöntötte és felüdítette a lapokat. Annyira, hogy itt igazán megvoltak, sőt ma is megismerhetők még az apró Mikszáthok, akik szapora gyűrűi, bolygói ennek a fényes Szaturnusznak.

Ha az igazi irodalomban nem érezni olyan erősen a Mikszáth hatását, annak nagy oka van: ott nem csinált forradalmat!

Mikszáth Kálmán a magyar irodalomtörténet egy sajátságos korszakának mindenképpen szerencsés, összes társai közt legszerencsésebb képviselője. Annak a korszaknak, mikor a hírlap megette az írást.

Az írás ugyanis azért lőn, hogy az örökkévalóság számára tartsa meg a ma életét. De jött az Újság, amely a mát csak a holnapi napnak akarja reggelihez szervírozni.

És eljött az az idő, a nyolcvanas évek táján, mikor a magyar közönség, amelynek Jókai felcsigázta az érdeklődését, hirtelen jött étvággyal napi munkája előtt minden reggel hatalmasan jól akart lakni: s megette a tegnap szenzációit és az egész magyar irodalmat egy-egy früstökre mindennap.

Mint a gomba, szaporodtak a hírlapok és a hírlapírók. S aki valami erjedést vett észre magában, mind a szerkesztőségek ajtaja felé dongott. Hírlapírás, irodalom bámulatosan összekavarodott s a lapok a legkényszerítőbb eszközökkel szítták fel az igazi írói tehetségeket. Még itt élnek közöttünk, velünk, csak egy-két hajszállal deresebben nálunk, ezek az igazi nagy tehetségek, egész seregre való számban. Ők is, mi is fájva tudjuk, mi történt velük. Idegen isten oltárán lettek áldozattá.

Az igaz, hogy ez az idegen isten kövérre hízott tőlük. Mert a magyar hírlapirodalom roppant gazdag irodalmiságban, betegesen, puhán zsíros tőle, annyira, hogy a saját csontjai nem fejlődhettek a hájtól: mert azt is mindannyian tudjuk, hogy a hírlapirodalom szempontjából nagyon egészségtelen jólét, hogy a lapok ünnepi száma undorító sok félértékű irodalmat s jóformán semmi igazi hírszolgálatot nem produkál.

Úgy elcsökevényesedett nálunk az igazi újságírói érzék, hogy ennek is ujjá kell születnie, meg kell tisztulnia az irodalmitól, hogy valami legyen belőle. Hol az a lap nálunk, amely Luigi Barzinit akar körülszalasztani a földön egy rongyos üstökös kedveért? Melyik tűzött már ki legalább ha nem pénzben, de ötletben szenzációs díjat a magyar repülőversenyen? Bizony szégyen, hogy azt a potom ezer koronát, amit a legelső repülő magyar ember elvitt, nem valamelyik hírlap tűzte ki. Kiben legyen érzék az újság iránt, ha az újságcsinálókban sincs? Elsőnek lenni! Ez a legolcsóbb és a legsikeresebb! De ehhez újságírásra kellene születnie valakinek!

A mi pohos, lomha, öreg lapjaink azonban arról álmodnak, hogy milyen finom volna, ha Arany Jánost leszerződtethetnék heti verses krónikákra, Jókait tárcaregényre, Csokonayt, hogy verset adjon a Vegyes rovat elé, Katona Józsefnek kiadnák egy újabb darabját a karácsonyi mellékleten s Anonymussal megíratnák a magyarok bejövetelét versben, szintén a mellékletre. Az volna az öregágyú!

Mert ha az irodalomra káros volt a hírlapirodalom által való túlságos abszorbeáltatás, még sokkal károsabb a hírlapírásra, ha a kellő időn és mértéken túl tele van tömve regényírókkal. Ezeknek utóvégre haszon, ha eltartja őket az újság, míg szárnyra nem kelhetnek, de a lapot tönkreteszi, ha acélos fantáziájú, idegzetű s életrevaló riporter helyett puha, álmodozó, csupa idealizmussal és szépségvággyal telített írók töltik meg a hasábjait. S valóban az egész világon megindult a két külön célú, rendeltetésű és érdekű irodalomnak valami belső kettéválasztására való törekvés. S lehet, hogy nálunk a Mikszáth Kálmán halála irodalomtörténeti dátuma lesz az új magyar irodalom s a hírlapirodalom külön való újjászületésének.

*

Mert Mikszáth Kálmán ennek a talán éppen lezáruló irodalomtörténeti korszaknak volt a legfőbb s legszerencsésebb képviselője. Azért volt legszerencsésebb, mert őt egész egyénisége, tehetségének berendezkedése éppen arra a munkára tették alkalmassá, amire másokat csak a balsors kényszerűsége vitt rá. Neki minden tárcája egy lapszámnak drága, szép virága volt, s a maga nemében páratlan is, tökéletes is. Meg tudta tenni, hogy mindig Pálffy Jánosnak írjon s Pálffy János csakugyan sohase vehette úgy a kezébe a lapját, hogy ne bólintson a Mikszáth-tárcára: ez már aztán remek!

Le ne kicsinyelje, valahogy ne kevesellje valaki az akarásnak és a sikernek ezt a mértékét. Pálffy Jánosék sokan vannak, csak most kaptuk az egész világ olvasóközönsége nevében fényes bizonyítékát. És Mikszáth olyan kornak írt, amelyiknek kevesebb: kevés, több: - még kevesebb lett volna.

Az átlagos színvonalú, újságfaló magyar közönséget meg kellett tártani az irodalmi szinten, míg odáig nő, hogy a könyvirodalom sem fogja megfeküdni az agyát. És ezek a kiváló erők, ezek a nagyszerűen indult írói tehetségek, akik kénytelenségből, majd megszokásból erejük legjavával szolgálták az álutakon az irodalmat: bizony missziót teljesítettek! Előkészítették egy szebb jövő utját s lehetőségét. Azét a jövő korét, mikor az irodalmi produkálásra született írók nem lesznek kénytelenek anyagi szükségből prostituálni magukat: mert a magyar közönség megbírja, hogy könyvet vegyen! Ekkor aztán magába merülhet, az életre ráeszmélhet és egy tárca követelésénél magasabb, örökebb szempontra is gondolhat az író.

És ezzel kezdődik meg a magyar irodalom újjászületése.

*

Isten áldjon Mikszáth Kálmán! Kedves szeretett mesterünk. Tanultunk tőled és okultunk a példádon. Követni fogunk és eltérünk tőled. Emlékezünk rád és lerázzuk a hatásodat. És talán rombolunk, de csak hogy építhessünk. Felejtünk, hogy teremthessünk... És ha az örök békesség nyugalmának boldogságához hozzájárulunk ezzel a szóval: hadd mondjuk ki ravatalod előtt, hogy életed boldog és lelkesítő példa nekünk, mert szép, termékeny, áldásos volt s mert egész hatásában ott vannak életcsirái annak az irodalomnak, amelynek a megteremtése a mi generációnknak, meg az utánunk jövőnek lesz boldogító kötelessége. Óh mert csak félig igaz a te szép szavad: hogy a költő az anyai test, a nép szeretetének melegétől lesz, mint a madár. Attól nő meg a szárnya, de az isteni tűz örömétől kél dalra... ha a balsors csapásai le nem törik, el nem fojtják dalos kedvét. Isten veled Mikszáth Kálmán! Eljutunk-e vajh oda, a magunk utján, ahova te eljutottál a magadén!... Bízunk a jövőben!