Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Komoróczy Géza
Mezopotámia története az őskortól a perzsa hódításig (Kr. e. 539)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Tartalom
Bevezetés
Bevezető ismeretek
Mezopotámia őstörténete
Mezopotámia korai története
A városállamok kora
Birodalomalkotási kísérletek a 3. évezred utolsó harmadában
Az óbabiloni kor (20-17. század)
Dél- és Észak-Mezopotámia önálló államiságának kialakulása (16-11. század)
Az újasszír katonai nagyhatalom (9-7. század)
Az újbabiloni (káld) birodalom (605-539)
Kitekintés
Az ókori Mezopotámia történetének vázlatos összefoglalása során főleg a gazdaság- és társadalomtörténet, valamint a politikai események ismertetésére kellett szorítkoznunk, és a tudományok, az irodalom, a képzőművészet, a vallás fejlődését jelentőségének megfelelő mértékben nem mutathattuk be. Irodalmi alkotásokkal csak akkor foglalkoztunk, ha azok egy meghatározott kor kizárólagos vagy legfontosabb forrásait jelentik.
E munka csupán az Ókori Keleti Történeti Chrestomathia III. fejezetével együtt dolgozható fel, ezért - a párhuzamos tanulás megkönnyítésére - a források említésénél mindig utalunk a Chrestomathiára is (rövidítése: ÓKTCh).
Jelen írásban minden dátum Krisztus előtt értendő, külön megjelölés nélkül is.
A "Babilon", "Asszíria", "Tigris", "Eufrátesz" neveknél a nálunk meghonosodott névformákat használtuk (Báb-ili, Mát Assur, Idiglat, Purattu helyett), minden más nevet azonban sumer, illetve akkád formájában írunk. A sumer neveket tagolatlanul közöljük, kivéve, ha istenneveket tartalmaznak; az akkád nevek összetevőit azonban általában kötőjellel tagoljuk.
A "Mezopotámia" fogalom. Az ókori Mezopotámia államnevei
A "Mezopotámia" kifejezés a mai tudományos nyelvben a Tigris és Eufrátesz folyók által közrezárt terület egészét jelöli. E terület nagyjából a mai Irak állam, északnyugati része azonban Szíriához és Törökországhoz tartozik. A görög eredetű, "Folyóköz" (Mezopotámia) jelentésű szó egy akkád kifejezés fordítása, és eredetileg nem a két folyó közét nevezték vele, hanem csupán az Eufrátesz nagy kanyarulata által közrezárt területet, a folyó ún. "félszigetét", Északnyugat-Mezopotámiát - az egyiptomiak Naharina országát. A tudományos nyelv "Mezopotámia"-fogalma tehát jelentésbővítés. Az ókorban Mezopotámia egészének összefoglaló neve volt.
Azt a területet, amely északon körülbelül a mai Bagdad város magasságától délen a Perzsa-öböl partjáig terjed, tehát a mezopotámiai kultúra központját, a 3. évezredben két részre osztották. Déli részének neve Kenger volt, "nemes (vagy: megművelt) föld"; e szót az akkádok Sumer formában vették át, így innen ered a sumer népnév is. Északi részének neve Kiuri, majd pedig Akkád volt. A két név együtt is használatos volt a 3. évezred utolsó harmada óta, "Sumer és Akkád" formában. Ezt a politikai fogalmat jelölte meg a sumer "Ország" (Kalam) szó is. "Sumer és Akkád" földjét a görögök nevezték el legfontosabb városáról Babilóniának (babylónia chóra = "babiloni föld").
A görög írók Babilóniával állították szembe a Mesopotamia kifejezést, amely ily módon a tudományos értelemben vett Mezopotámia északi felének felelt meg.
Az "Ország" területén kívül eső mezopotámiai tájegységeket - Közép- és Észak-Mezopotámiát - az ókorban különböző, többnyire rövid életű nevekkel jelölték, a mindenkori politikai helyzettől függően. E nevek közül a legjelentősebb Assur, amely eredetileg egy Tigris-menti városnak és istenének neve volt, a 2. évezred közepe óta azonban "Assur országa"-ként Észak-Mezopotámia általánosan elterjedt elnevezésévé vált, sőt görög formája, Assyria, a Syria-Szíria név kiindulópontjává is lett.
Mezopotámia történeti földrajza
Mezopotámia legjelentősebb földrajzi tényezője a két határfolyó. A mintegy 2850 kilométer hosszú Eufrátesz az Örmény hegyvidéken két ágból ered, középső és alsó szakasza esik Mezopotámia területére. Hordalékának kisebb részét már középső szakaszán lerakja, nagyobb részét azonban mintegy Bagdad magasságáig viszi. Itt kezdődő alluviális szakaszán medermélysége egyre csökken, s a hordalékból képződött dűnék közt a meder helye szüntelenül változik. A folyó az ókorban a Perzsa-öbölbe ömlött, alsó szakasza hajózható volt - Mezopotámia legfontosabb útvonalát jelentette! -, de a torkolat körül nagy mocsarak képződtek. Középső szakaszának fontos bal oldali mellékfolyója a Balih és a Habur. Alsó szakaszán vizét az ókorban hat főbb csatorna vezette el az egész Sumert behálózó öntözési rendszerbe. Az Eufrátesz igen bővizű, ugyanakkor vízszintingadozása eléri a 4-5 métert is, ami gyakran okozott súlyos áradásokat, és megkívánta a csatornarendszer gondos karbantartását. Az áradás ideje kb. április. Az Eufrátesz mellett feküdt az ókori Mezopotámia számos fontos városa, például Mari, Szippar, Kis, Nippur, Uruk, de az 1. évezredben a folyó már Babilont érintette.
A Tigris mintegy 2000 kilométer hosszú; az Eufrátesz forrásvidéke közelében ered, de kelet felé folyik, és a Zagrosz-hegység folyóinak vizét is felveszi. Jelentősebb - bal oldali - mellékfolyói Mezopotámia peremterületén a Felső-Záb, az Alsó-Záb, a Turnatu (ismertebb a mai neve: Diyâlá [Sirwan]). Az Uknu és az Ulaj, mely ma (Karkheh Kúr és Kârún néven) a Tigrisbe ömlik, az ókorban közvetlenül a Perzsa-öbölbe torkollott. A Tigris - erős sodra miatt - gazdaságilag nehezen hasznosítható, viszont keleti partja mentén vezetett a legfontosabb dél-észak irányú útvonal, és mellékfolyói mellett kedvező összeköttetés nyílt a keleti hegyvidékkel. A Tigris torkolatvidéke nehezen megközelíthető terület volt. A folyó középső szakaszán - az asszír területek magjában - épült Assur és Ninua város.
Mezopotámia területét délről a sós vizű Perzsa-öböl zárja le. A Perzsa-öböl partvonala az ókorban a maihoz képest délebbre húzódott; a mocsaras területek kiterjedése ennek megfelelően nagyobb volt, mint ma. Az ókori történet folyamán e területen a talaj fokozatosan süllyedt, a Perzsa-öböl vize ennek megfelelően észak felé nyomult előre. E geológiai folyamat a középkortól kezdődően ellentétének, a Perzsa-öböl északi részét érintő lassú feltöltődésnek adta át helyét. Így keletkezett a Tigris és Eufrátesz vizét a feltöltött területen szállító Shatt al Arab.
A Perzsa-öböl egyik szigete, Tilmun - ma Bahrein - az ókorban fontos szerepet játszott Mezopotámia népeinek életében a tengeri kereskedelem átmenő állomásaként.
Mezopotámia az északi szélesség 29°-37°, valamint a keleti hosszúság 37°-49° koordinátákkal határozható meg: az e koordináták alkotta négyszög bal felső sarkától jobb alsó sarkáig, tehát északnyugat-délkelet irányban húzódik.
Mezopotámia területének északi része az eurázsiai gyűrthegység-rendszerhez tartozik. Északkelet-Mezopotámia - a mai Iraki Kurdisztán - az Örmény hegyvidék és a Zagrosz-hegység magas, a tengerszint feletti 2000 méter magasságot is meghaladó hegyeihez csatlakozik. Domborzata változatos; magas csúcsok, hosszan elnyúló gerincek, fennsíkok, folyami teraszok tagolják. Kőzete karsztos mészkő, homokkő és gipsz.
Északnyugat-Mezopotámia - a mai Al Jazírah - 300-500 méter magasságú fennsík, átmenet a déli alföld és az északi hegyvidék között. Egy része sivatagos, az ókorban azonban általában sztyeppe volt, amely kedvező lehetőségeket nyújtott az állattenyésztéshez.
Mezopotámia déli része, a szűkebb értelemben vett Irak, a történetileg legfontosabb terület alluviális síkság, alföld, melyet az Eufrátesz és a Tigris a földtörténeti jelenkorban (holocén) töltött fel. Tengerszint feletti magassága 50-100 méter között van; mintegy 375 kilométer hosszú, 70 kilométer széles terület. Itt, a két folyó alsó és torkolati szakaszán helyenként nagy mocsarak alakultak ki. A síkság nagy része árterület jellegű.
Nyugat felé Mezopotámia a szíriai és arábiai sivatagokhoz kapcsolódik; a sivatag határa - különösen délen - változó.
Dél-Mezopotámia éghajlata szubtropikus, illetve a trópusi övezet sivatagi és sztyeppe éghajlatú zónájába tartozik. Az évi csapadék mennyisége a tengerszint feletti magasság csökkenésével párhuzamosan csökken, északnyugaton eléri az 500-600, északkeleten a 800 millimétert is, a déli síkságon legfeljebb a 100-160 millimétert. A csapadék eloszlása igen kedvezőtlen; délen a teljesen száraz idő áprilistól novemberig, 200-220 napon át tart. Az esős földművelés Iraki Kurdisztán hegyeiben, a fennsíkokon és folyami teraszokon lehetséges. A hőmérséklet ingadozása nagy; a síkságon a napi ingadozás a 30 C°-ot is eléri; a nyári maximum 50-60 C° között van, a téli minimum 10 C° körül. Az évi átlagos középhőmérséklet Bagdad vidékén 20 C° körül van. Északon télen -10, -20 C°-os hőmérséklet és havazás sem ritka. Az esős évszak északon a tavasz, délen azonban a tél. A tavaszi-koranyári szél észak felől, a nyári viszont a nyugati sivatag felől fúj (simál, illetve számum). A terület a passzát szélrendszer leszálló ágának övébe tartozik.
Dél-Mezopotámia alluviális talaja rendkívül termékeny. Északon a folyóvölgyek és a teraszok alacsonyabb sávja alkalmas öntözésre is - az 1. évezredben különböző vízkiemelési eljárásokkal ezt a területet megnövelték -, az esős zónában (évi 200 milliméter csapadékmennyiség felett) azonban esős földművelés is folyhat. Mezopotámia földművelésre alkalmas területe mintegy 45.000 km2-re becsülhető.
Természeti kincsekben Mezopotámia igen szegény. Egyetlen jelentősebb ásványi kincse a kőolaj, melynek gazdag lelőhelyeit találjuk az Eufrátesz mellett (a mai Hit környékén) és Iraki Kurdisztánban (a mai Moszul és Kirkúk környékén). Mindkét lelőhelyet kiaknázták legkésőbb a 4. évezred óta. A szurkot világító- és kötőanyagként szigetelésre, tárolóedények készítésére stb. használták, és a külkereskedelemnek is fontos árucikke volt. A fémek közül a Felső-Záb völgyében ólmot találunk, ez a 2. évezred elején Assur külkereskedelmében nagy szerepet játszott. A déli részek kőben szegények, építőanyaguk az agyag, melyhez szalmát kevertek. A hegyes vidékeket kivéve Mezopotámia fában is behozatalra szorul.
Őshonos növényei közül legfontosabb a vadon is növő, a mostoha talajt jól tűrő datolyapálma, melyet nemesítve kertekben is termesztettek. A datolyapálma nagy aljterületet (mintegy 100 m2-t) és sok vizet kíván, de bő termést hoz (évente maximum 250 kilogramm) és hosszú életű (kb. 70 éven át terem). Gyümölcsét tömegtáplálékként fogyasztották, édességet és erjesztett italt készítettek belőle, szárítva lisztté őrölték, magját tüzelőanyagként vagy takarmányként használták el, fáját szerszámnyélhez, kérgét és levelét fonadékokhoz.
Az olajfa nem marad meg a dél-mezopotámiai talajban, ezért olajat a szezám magvából préseltek.
Északnyugat-Mezopotámiában vadon nőnek a gabonafélék. Az öntözéses gazdálkodás számos kultúrnövény termesztését tette lehetővé (füge, alma, gránátalma; hagyma, fokhagyma, saláta, kapor, répa, uborka; fűszernövények: sáfrány, izsóp, koriander; kömény, cikória stb.), a legfontosabb azonban a búza, a tönköly, az árpa, a borsó, a lencse. A táplálkozásban nagy jelentősége volt a folyami és tengeri halászatnak.
A mezopotámiai történelem kronológiai rendszere
A mezopotámiai kronológia fő forrásai a királylisták, melyek a királyok neve mellett uralkodásuk időtartamát is feltüntetik; e listák azonban nem folyamatosak, s ez bizonytalanná teszi a számítást. Az 1. évezred dátumait az asszír eponymos-jegyzékek (vö. ÓKTCh 167. oldal) segítségével biztosan meg lehet állapítani, minthogy utóbbiak említik 763. június 15. napfogyatkozását. A 2. évezred utolsó harmadában a királylisták alapján még néhány évnyi eltérés pontossággal állapíthatók meg a dátumok. Ezt az időpontot megelőzően azonban egyértelmű abszolút kronológiai átszámítási rendszert még nem sikerült kidolgozni. A 2. évezred első felében fontos szerepe van a mezopotámiai-egyiptomi szinkronizmusoknak. A 3. évezred második felének kronológiáját a sumer királylista adatai alapján becsülni tudjuk, de az abszolút kronológiai rendszerbe való átszámítás a 2. évezredi kronológia függvénye. Ennél korábbi időpontokat főként az ásatási rétegek relatív kronológiája alapján becsülhetünk. A bizonytalansági határ itt már több száz év is lehet. Újabban nagy jelentőségre tett szert a szerves anyagokban meglévő radioaktív szénizotóp (C14) megmaradt mennyiségéből való visszakövetkeztetés, az ún. C14-módszer, mely a radioaktív szén felezési idejét (kb. 5800 év) tekinti egységének. A vizsgált régészeti leletben és azonos mai anyagban mért C14-mennyiségek összehasonlítása következtetni enged arra, hogy a vizsgált lelet anyaga mikor szűnt meg élni, ugyanis az élő szerves anyag C14-szintje állandó (s a légkör C14-szintjével egyezik meg). E módszer egyelőre számos hibalehetőséggel rendelkezik, ám így is fontos eszköz, különösen az őstörténet kronológiájának vizsgálatánál.
A mezopotámiai kronológia kulcskérdése jelenleg az ún. óbabiloni kor datálása. Az egykorú csillagászati feljegyzések adatinak átszámítása nem vezetett egyértelmű eredményre. A legvalószínűbb számítások szerint a kor legjelentősebb uralkodója, a babiloni Hammurápi vagy 1792 és 1750, vagy 1728 és 1686 között uralkodott. A két dátum közül egyelőre nem lehet biztosan választani; alább minden kronológiai adat kiindulópontja az előbbi (1792-1750) időintervallum lesz, az ún. "középső kronológia".
A 3-2. évezredre vonatkozó, régészeti becslésből vagy a történeti hagyományból nyert adatok számos ellentmondást tartalmaznak, s a különböző számítások eredményei jelentősen eltérnek egymástól. A C14-módszer azonban e problémákat egyelőre nem tudja megoldani, mivel az ellentmondásos adatok többsége egyaránt belefér bizonytalansági határaiba (150-400 év), így nem dönthet egyik vagy másik számítás helyessége felől. Ugyanakkor az őstörténet C14-es kronológiai adatai jelenlegi ismereteink szerint kissé magasnak látszanak.
A paleolitikum és mezolitikum emlékei
Mezopotámiában és környékén nem került eddig elő az alsó paleolitikum korából származó lelet; körülbelül ebben az időszakban alakultak ki a területen a folyók teraszai, melyek később az első településeknek helyet nyújtottak.
Mintegy 100.000 éves - és az utolsó eljegesedési periódus (Würm) első időszakából való - a legkorábbi középső paleolitikus lelőhely, Barda Balka (a Zagrosz-hegység nyugati előperemén), melynek lakótelepén elefánt-, szarvascsontokat és kőeszközöket (kések, kaparók, balták) találtak.
Több más lelőhely után következik a középső paleolitikum legfontosabb mezopotámiai kultúrája, a téli szállásul szolgáló Sanidár-barlang, melyet a neanderthali ember egy önálló változata mintegy 50.000-30.000 táján lakott. Sanidár lakói intenzíven vadászták a vadkecskét; kőeszközeikhez a megmunkálatlan obszidiánt az Örmény hegyvidékről szerezték be. A sanidári barlang kisebb megszakításokkal mintegy a 10. évezredig lakott volt.
A felső paleolitikum és mezolitikum kultúráit a Zagrosz-hegység nyugati előhegyeiben, Irak kurd területén számos lelőhelyről ismerjük (Zarzi, Palegawra, Karim Sahir stb.). Zarzi, Palegawra lakói vadászták a juhot, sertést, gazellát, szarvast, lovat; táplálékul szolgált nekik a csiga is. Karim Sahir egy fennsíkon elhelyezkedő nyílt telep volt, kőépítkezésre utaló maradványokkal, mikrolit sarlókkal, kézimalmokkal. (Tehát már gyűjtötték és fogyasztották a vadgabonát.) Itt találjuk a legkorábbi kultikus agyagfigurácskákat, az ún. idolokat is.
A 10-8. évezred, Mezopotámiában (a Zagrosz-hegységben) a kései mezolitikum vagy másképp a proto-neolitikum időszaka, még az élelemgyűjtés kora volt, azonban ekkor választották ki a létfenntartásukhoz szükséges legfontosabb állat- és növényfajtákat, így megtették az első lépést ezek háziasítása felé. A vad fajták rendszeres hasznosítása fokozatosan szelekcióvá tudatosodott; a kedvező életlehetőségek a letelepülést mozdították elő.
A főbb neolitikus kultúrák
Mezopotámiában a neolitikum körülbelül a 7-6. évezredre tehető. A megelőző korszakoktól nem annyira a kőeszközök fejlődése különbözteti meg: a 7-6. évezred az élelemtermelés és a falusi települések kezdete. A Zagrosz-hegység nyugati előhegyei - Anatólia mellett - e forradalmi jelentőségű változás legfontosabb színtere voltak. A jégkorszak végét követő felmelegedés a klimatikus viszonyokban hozott kedvező változást. E terület csapadéka általában meghaladja az évi 300 millimétert, ami már lehetővé teszi az esős növénytermesztést. A két legfontosabb kalászosnak, a búzának (triticum) és az árpának (hordeum) vad fajtái a Zagrosz-hegységben is előfordulnak. Valószínű tehát, hogy Anatólia és Kelet-Afrika mellett épp ezen a területen ment végbe a legfontosabb gabonafajták háziasítása: a legkedvezőbb egyedek kiválasztása és továbbszaporítása hosszú időn keresztül. A kétsoros árpa (hordeum spontaneum) Iraki Kurdisztánban - és általában az esős földművelés zónáiban (dombvidékek, folyami teraszok) - a háziasítás során biológiailag változatlan maradt. Újabb kísérletek bebizonyították, hogy a megváltozott művelési feltételek mellett, az öntözés során - tehát az 5-4. évezredben - alakult ki később elterjedő változata, a hatsoros árpa (hordeum hexastichon). A búzafélék közül először a kétszemű búzát (triticum dicoccum) termesztették, s vele párhuzamosan egy búzaváltozatot, a tönkölyt vagy emmert (triticum spelta). A tönköly hosszú ideig fontos kalászos maradt; a kétszemű búzának később, ugyancsak kb. a 4. évezred során újabb változatát alakították ki a megváltozott művelési feltételek (triticum turgidum; triticum compactum).
A földművelés kezdetei Mezopotámia neolit kultúráiban mindig együtt jártak az állattenyésztéssel is, és ugyanakkor megfigyelhető, hogy az állattenyésztés a vadászat hirtelen abbamaradását okozta. Gazdasági jelentősége itt a juh, kecske, sertés, szarvasmarha háziasításának volt, ezek a legkorábban kimutatható háziállatok.
Az élelemtermelő falusi közösségek életét a legfontosabb mezopotámiai lelőhely, Dzsarmu emlékein tanulmányozhatjuk. Dzsarmu is Iraki Kurdisztánban fekszik, egy fennsíkon; a lakótelep mintegy másfél-két hektár kiterjedésű, 20-25 házból áll - körülbelül 150 lakos birtokolhatta. Tizenhat kultúrrétege a kerámia előtti korból (kőedények, fonatok) a keramikus korba vezet át. Tönkölyt, kétsoros árpát termesztettek, valamint borsót, lencsét; fő háziállatuk a kecske volt, de tartottak félig vad juhot, sertést, gazellát, szarvasmarhát is. Változatos kőszerszámaik obszidián anyaga anatóliai eredetű volt. Házaikat kő alapon függőleges, vert agyag fallal építették, s mindegyik épület számos apró helyiségből állt. A gazdálkodás családi keretek között folyt, a házak mérete és a tároló edények, vermek erre utalnak. Kő- és agyagszobrocskákat készítettek (állatok; terhes nő guggoló - szülő - helyzetben). Dzsarmu C14-dátumai a 7-6. évezredre utalnak. Észak-Mezopotámiában több párhuzamos lelőhelyet tártak fel már eddig is. Dzsarmu és párhuzamai a mezopotámiai neolitikum korai időszakát, a falusi települések megjelenésének korát képviselik.
A kerámia Mezopotámiában a 6. évezred elején jelent meg. Az első edények még kezdetlegesek voltak; a fonott tartók formáit utánozták, kézzel készültek, a díszítésük legfeljebb bekarcolt vonalakból - a fonatminták utánzásából - állt. Később változatos formájú és festett díszítésű edénytípusok jelentek meg. Ezek az edénytípusok (Mezopotámia neolitikumában közel harminc típust különböztethetünk meg) a korszak talán legjelentősebb történeti forrásai; népcsoporthoz ugyan többnyire nem tudjuk kötni őket, mégis a termelés és a kultúra fejlődésének számos jelét olvashatjuk le róluk. Ezért Mezopotámia neolitikumát is a legjellemzőbb kerámiatípusok lelőhelyeiről szokás elnevezni és tagolni.
A 6. évezredben vette kezdetét, de töretlennek mondható fejlődése során átnyúlt a következő, az 5. évezredbe is Észak-Mezopotámia egyik jellegzetes kultúrája, melyet lelőhelyéről, a Habur forrásvidékén fekvő Tell Halaf romdombról nevezünk Tell Halaf-kultúrának. Az egyszerű bekarcolásokkal díszített kerámiát fokozatosan kiszorította az elő-ázsiai "színes kerámia". A geometrikussá stilizált díszítő motívumok az edény felületén sávokban helyezkednek el, és kecskét, juhot, kígyót, madarat, valamint embercsoportokat (táncolók) jelenítenek meg, majd kedveltté vált az ökörfej-motívum (bukranion). Az égetés során az edények tetszetős, fényes külsőt nyertek. A Tell Halaf-lelőhelyek megőrizték a földművelés szerszámait, és a gabonamaradványok közül kimutatható Mezopotámia három legfontosabb kalászosának (búza, árpa, tönköly) vad és kitenyésztett változata is (hatsoros árpa: hordeum agriocrithon v. hexastichum). Megjelentek a termékenységi kultuszok is (bikaábrázolások; fej nélküli, a szexuális jegyeket kiemelő női idolok; stb.). Tell Halafban (különösen keleti lelőhelyein) már a fémfelhasználás kezdetei is megtalálhatóak (hidegen kalapált réztárgyak). A lakosság kapcsolatban állt az Örmény hegyvidékkel (obszidián) és a Perzsa-öböl partvidékére is eljutott (kagylók).
A 6. évezredi Tell Halaf-kultúrával párhuzamos a Tigris középső szakaszának helyi kultúrája, mely szűk területen virágzott ugyan (két legfontosabb lelőhelye Tell Hassuna és Szamarra - mindkettő a Tigris jobb partja közelében, Északkelet-Mezopotámiában), mégis nagy a jelentősége, mert egyfelől kerámiája (ún. "forgó" motívumba épített geometrizált kecske, hal, madár, ember motívumok; "lépcső" motívum; negatív, kihagyott festésű minták) arra mutat, hogy közvetlen leszármazási kapcsolatban áll a Zagrosz-hegység vadászatból élő lakosságának kerámiájával, vagyis e terület első betelepülése Irán felől történt; másfelől, mert első jele annak, hogy az ember kezdte birtokba venni a mezopotámiai alluviális síkságot is.
A neolitikum korában egyelőre csupán Észak-Mezopotámia volt lakott terület: a nyugatról, azaz Szíria felől több hullámban érkező lakosság az Örmény hegyvidék déli lejtőin és az Eufrátesz mellékfolyóinak vidékén telepedett meg, olyan tájon, ahol a csapadék lehetővé tette a földművelést, és ahol bizonyos fokú állattenyésztés is kifejlődhetett; e lakosság gazdasági kapcsolatai jóformán egész Mezopotámiára kiterjedtek. A Kelet, azaz a Zagrosz-hegység nyugati előhegyei, a mai Irak kurd területei - a paleolitikum és mezolitikum lakott vidékei - felől érkező lakosság pedig - egy ideig megtartva korábbi életmódját, különösen a vadászatot - a Tigris vidékét foglalta el, az alluviális alföld északi peremét. A Hassuna-kultúra lényegében új betelepülés emléke; Dzsarmu és közte nincs folytonosság. E kor az élelemtermelés kezdeteinek, az első földművelő településeknek (falvaknak) a kora volt. Vallási képzeteit a termékenységi mágia különböző formái jellemezték.
Észak-Mezopotámia első élelemtermelő falusi telepeinek, de különösen Dzsarmunak a régészeti anyaga lehetővé teszi, hogy az ősi társadalomszervezet egyik döntő tényezőjét, a földközösséget keletkezésében figyeljük meg. A földközösségnek az írásos források legfeljebb bomlását, még inkább azonban szokásjogi maradványait tükrözik. Dzsarmu földművelő lakosai valószínűleg korlátlan földhasználati lehetőségekkel rendelkeztek. A kezdetleges agrotechnika a művelt földek sűrű elhagyását igényelte, egyfajta félnomád földművelést, ahol azonban a telep állandó volt, csupán a művelés alá fogott földek változtak. A földek időszakos parlagon hagyása már a rendelkezésre álló földterület korlátozott voltát jelzi (két- vagy háromnyomásos gazdálkodás); Mezopotámiában csak az esős földművelés zónájában találkozunk majd vele. A földhasználat korlátozásának későn megjelenő formája a földközösség: magas lélekszámot, viszonylag sűrű települési viszonyokat előfeltételez. Dzsarmuban még nem volt meg, csak az 5-4. évezred fordulója táján alakult ki délen, ahol a kedvező termelési lehetőségek hatása alatt megnövekedett lélekszám minden termőföld kihasználását kívánta meg, s ahol a talaj termőképességének fenntartásához nem volt szükség művelési szünetekre. A földközösségi szervezet a település lakóinak - s csakis nekik - biztosította a határ földjeinek használatát. A művelés azonban változatlanul családi maradt, mint volt Dzsarmuban is, és ezért a földközösség társadalmi-jogi szervezetként, nem pedig gazdálkodási egységként működött. (Csupán a közösséget egyetemlegesen érintő, létfontosságú munkákat végezték együtt, pl. az áradás elleni védekezést, majd a csatornázást.) A földközösség kialakulása így már a termelőerők viszonylag fejlett stádiumára tehető, mindenesetre akkorra, amikor már védeni kellett a földeket, mert a magas lélekszám miatt nem volt korlátlanul növelhető a szabad terület. Ilymódon a földközösség megjelenése már bizonyos társadalmi differenciációt jelzett, s ennek szolgálatában állt intézményként; a tulajdon kollektív voltát jelentette, de a birtoklás vagy a művelés kollektív voltát nem, s elosztási viszonyai is inkább a megelőző stádium, a családi földhasználat vonásait őrizték.
Az "őstörténet" és a "történelem" között azon a ponton vonhatjuk meg a határt, amelytől kezdődően a régészeti anyagból ismert kultúrát már valamely meghatározott "nép" alkotásának, emlékének minősíthetjük, még ha e nép - írásos emlékanyag vagy szóbeli hagyomány híján - névvel nem is nevezhető meg. Ilyen értelemben Mezopotámiában a történeti kor kezdete, az előtörténet (protohistória) hozzávetőlegesen - a C14-kronológia alapján - az 5. évezred; e kor lakosságát régészetileg pontosan meg lehet határozni, s a később megjelenő "nép"-ektől jól elkülöníthetők.
Betelepülés Dél-Mezopotámiába (Az Ubaid-kultúra)
A Perzsa-öböl északi partvidékére, az Eufrátesz alsó szakaszához és deltájába már az érett Tell Halaf-kultúra lakossága is eljutott. Az emberi település első nyomai azonban az 5. évezred derekáról valók; az alluviális síkság betelepítése - észak-déli irányban - fokozatosan történt. Dél-Mezopotámia történetének ezt az időszakát - régészetileg a chalkolitikumot - az 5. évezred második harmadától a 4. évezred közepéig számíthatjuk; bár több, viszonylag önálló fokozatát különböztethetjük meg, utolsó - egyben legjelentősebb, az Ur város mellett, Mezopotámia legdélibb részén feltárt fontos lelőhelyről elnevezett - korszakáról összefoglalóan Ubaid-kornak vagy -kultúrának nevezhetjük.
A dél-mezopotámiai alföldre először talán a Tell Halaf-kultúra lakossága juthatott el, útban a Perzsa-öböl felé; a terület betelepítésében azonban kezdeményező szerepet az Irán felől érkező népcsoportok hullámai játszottak, akiknek útvonalát a Tigris középső szakaszától követni tudjuk.
Az Ubaid-kultúra elején jelent meg a forgatható mintázólap (tournette), majd az 5-4. évezred fordulóján tökéletesített utódja, a fazekaskorong, mely forradalmasította az edénytermelést: ipari méretűvé tette, ugyankkor művészi értékétől lassan megfosztotta.
A rézöntés Mezopotámiában e korban jelent meg. Szerszámok (balta, kés, kaparók) és fegyverek (nyílhegy, buzogányfej) készültek rézből. Északon feltűnt - ékszerként - az arany is.
Az Ubaid-kultúra lényegében egész Dél-Mezopotámiában elterjedt. Számos későbbi városi település alsó rétegei e korba nyúlnak vissza (Uruk, Ur, Eridu, Nippur, a Diyâlá-völgy városai stb.). Hatása - ezen túl - Észak-Mezopotámiára is kiterjedt. Az Ubaid-kultúrában jött létre Dél-Mezopotámia, pontosabban a későbbi Sumer egységes fejlettségű gazdasága. A rendelkezésre álló gyér forrásanyag alapján ítélve megkezdődött az öntözéses földművelés. E területen az évi csapadékmennyiség általában nem éri el a 150-200 millimétert, viszont az Eufrátesz nyáreleji áradása elegendő vizet biztosít. A folyó alsó szakaszán nagy a hordaléklerakás, így a meder állandóan változik. A földművelés először az éppen elhagyott árterületeket hódította meg; e kor a csatornázást még nem ismerte. Az Ubaid-kultúra mezőgazdasága tehát átmenetet képviselt az északi dombvidék esős földművelése és a később kialakuló csatornázó öntözés között. Az öntözés eleinte a vízmeder szabályozása volt csupán. Ekkor honosodtak meg e területen a legfontosabb kultúrnövények, a gabonafélék (búza, árpa, tönköly), a borsó, a lencse, s talán már a len is.
A későbbi sumer mitológia e kor emlékét őrzite azokban a hagyományokban, amelyek szerint a gabona a Zagrosz-hegységből jött Dél-Mezopotámiába. Egy mitikus szöveg szerint "Az ország úrnője" kezdeményezte a gabona és bab átplántálását: "Menjünk hát a hegységbe; a hegységbe, hol gabona és bab nő; a tiszta folyóhoz, hol a víz kibuggyan a föld alól; hozzuk el a hegységből a gabonát; hozzuk hát el a gabonát Sumerbe, ismertessük meg hát Sumert, mely nem ismeri, a gabonával."
Az Ubaid-kultúra korában Dél-Mezopotámia lakossága gyors ütemben nőtt. A települések falujellege némileg módosult. Részben - a korábbi észak-mezopotámiai településekhez viszonyítva - fokozódott a koncentráltság (Eridu temetője - a korszak végéről - több mint ezer sírt tartalmaz), nagy lélekszámú, bár még mindig túlnyomó többségben földművelésből élő települések jöttek létre; részben pedig az első közösségi intézményekkel is találkozunk: a "templom"-mal, mely a termékenységi kultusz állandó színterévé vált, s melyek helyén a rendszeres átépítések lassan feltöltötték a talajt, mesterséges teraszt, a későbbi magastemplom, akkád nevén zikkuratu előzményét hozván létre. Valószínűleg megkezdődött a munkamegosztás és a lakosság társadalmi rétegződése is. A falusi települések megtették az első lépéseket a várossá szerveződés felé.
Az Ubaid-kor lakossága Mezopotámiában kétségtelenül heterogén volt. Ezt a lakosságot azonban csupán negatívan tudjuk meghatározni: nem sumerek voltak, nem azonosak azzal az etnikummal, amelyet a 3. évezredi mezopotámiai történelemben e terület lakosaiként megismerünk. A sumer nyelv jövevényszavai, Dél-Mezopotámia földrajzi nevei egyöntetűen tanúsítják, hogy e területen a sumereket megelőzően más nyelvet vagy nyelveket beszélő népcsoportok is éltek. Dél-Mezopotámia anyagi kultúrája viszont töretlen fejlődést mutat egészen addig az időszakig bezárólag, mikor már a sumerek ottléte valószínűnek látszik. Így, ha a sumerek megjelenését régészetileg egyelőre nem is sikerül pontosan rögzíteni, az kétségtelen, hogy az Ubaid-kultúra lakossága nem ők voltak. Az Ubaid-kultúra dél-mezopotámiai lakosságát ezért jelenleg célszerű a "sumerek előtti", presumer elnevezéssel jelölni, számításba véve azt is, hogy valószínűleg nem egységes etnikummal van dolgunk. Ez a presumer lakosság - mint az Ubaid-kerámia maga is - Dél-Mezopotámiára korlátozódott, noha hatása távolabbi területen (észak felé a Tigris völgyében, nyugat felé egészen a Földközi-tenger partvidékéig) is észrevehető.
Valamivel világosabb a helyzet Észak-, s különösen Északnyugat-Mezopotámia lakosságát illetően. E területen az Ubaid-kultúrával párhuzamosan a Tell Halaf-kultúra utolsó korszakának továbbélő hagyományai voltak az uralkodók. Jelentős helyi módosulásokat okozott az Ubaid-kultúra hatása. Megfigyelhető azonban, hogy a 4. évezred legelején Szíria felől előbb csak a Balih és Habur vidékén, majd az Eufrátesz egész középső szakaszán, végül Észak-Mezopotámia területén hirtelen egy új kerámia-kultúra terjedt el, egyszerű vonalas festésű edényekkel. E kerámia előzőleg a Tell Halaf-kultúra észak-szíriai helyi változata volt. Az új kerámia megjelenését valószínűleg a sémi "nyelvcsaládhoz" tartozó népek hullámszerű nyugat-keleti vándorlásával kell kapcsolatba hoznunk. Észak-Szíria és a Habur-vidék lehetett a sémi népek elvándorlásának kiindulópontja, őshazája. A Mezopotámia területére érkezett sémi törzseket későbbi elnevezésük felhasználásával protoakkádoknak, az akkádok őseinek nevezhetjük. A protoakkádok a 4. évezred óta Észak-Mezopotámia legfontosabb etnikuma lehettek.
A 4. évezredben tehát a későbbi történeti fejlődés szempontjából legfontosabb két etnikum Mezopotámia területén egyrészt délen a presumerek, másrészt északon a protoakkádok voltak.
Az Uruk-kultúra
Dél-Mezopotámia egyik legfontosabb települése Uruk volt; a város helyén a legkorábbi, még az Ubaid-kultúrához tartozó település az 5. évezred végén (C14-dátum: 4115±160 év) keletkezett, tehát az alföld betelepítése után nem sokkal; fontosságát nem utolsósorban az adja, hogy ettől az időtől kezdődően kultúrrétegei folyamatosan követik a mezopotámiai történelem változásait - a parthus korig! -, így Uruk a mérce lehet más lelőhelyek rétegeinek datálásánál. Több mint fél évezreden át Uruk az Ubaid-kultúra egyik legjellegzetesebb lelőhelye volt, lakói az Eufrátesz közeli vizének spontán eloszlására alapított földművelésből, valamint halászatból éltek. Urukban a nád fontos haszonnövény volt, különböző fonatok készültek belőle, s részben a lakóházak is - később a döngölt agyag épületek még sokáig megőrizték a nádépítkezés stílusjegyeit. A termékenységkultusz központjában a nád állt.
Uruk a 4. évezred közepe táján hatalmas fejlődésnek indult. Az uruki leletanyag valójában csak reprezentálja Dél-Mezopotámia ekkori fejlődését, a folyamat más településeken hasonlóan mehetett végbe, egyelőre azonban Urukot ismerjük a legalaposabban. Így Dél-Mezopotámia történetét a 4. évezred második felében uruki kultúrának nevezhetjük.
A 4. évezred második felében elvált egymástól Észak- és Dél-Mezopotámia fejlődése. Északon, ahol a következő mintegy másfél évezrednyi időszak jellegzetes lelőhelyei Tepe-Gavra és Ninive voltak, az öntözéses földművelés kialakításának technikai nehézségei - a víz kiemelését nem tudták megoldani - folytán a földművelés megmaradt az eső biztosította keretek között, vagyis stagnált, és a gazdasági élet más ágai kerültek előtérbe, részben bizonyos állattenyésztés, főként azonban a kedvező földrajzi helyzet hatására a közvetítő kereskedelem. Észak-Mezopotámián át vezetett minden fontos útvonal közvetlenül az Örmény hegyvidék felől, távolabbról azonban a Kaszpi-tenger keleti partján, a Zagrosz-hegységen, illetve nyugaton a Taurus hegyeiben fekvő fémlelőhelyek felől. Észak-Mezopotámia tehát a rajta át vezető kereskedelmi utakból gazdagodott, még ha saját termékeit (követ, ólmot) is cserélte. E területnek azonban a 4. évezred közepén kezdődő időszak gazdasági fejlődésében csak másodlagos szerep jutott, így jelentősége is nagymértékben csökkent.
A 4. évezred közepén Dél-Mezopotámia az egyetemes emberi társadalom fejlődésének élvonalába került, az Uruk-kultúra ennek első jele volt. Az Ubaid-kor anyagi kultúráját fejlettségben Uruk körülbelül a VI. archaikus ásatási rétegben hagyja el. (Urukban összesen tizennyolc archaikus réteget különböztetünk meg, a XVIII. a legkorábbi, az I. a 3. évezred elejének korába esik.) Eddig - és ezen a ponton - a termelőerők fejlettsége a falusi települések fejlettségének felelt meg. Erre vonatkozóan fontos forrásunk a sumer nyelvbe átkerült presumer jövevényszavak néhány csoportja: az átvett szavak azt az állapotot tükrözik, amelyben a sumerek a dél-mezopotámiai kultúrát megismerték. A presumer jövevényszavak egy része a mezőgazdaság szókincse: "eke"; "vetőbarázda"; "szántó paraszt"; "tönköly"; "tönkölysör"; "datolyapálma"; "datolya"; "datolyafürt". Az eke feltalálása a 4. évezred elejéhez fűződik. A sumer mitológia később ősi hagyományokat dolgozott fel, s e kor emlékét őrizte meg, amikor különböző mítoszokban a mezőgazdasági szerszámok (eke, kapa, balta) és a növényi kultúrák (gabona), valamint a szarvasmarha- és juhpásztorság égi eredetét hirdette; e kor, az antropomorf istenek megjelenésének is kora, ajándékozta meg az embereket a civilizáció termelőeszközeivel. Az állattenyésztés és az állati nyersanyagok feldolgozása sokrétűen tükröződik a sumer nyelv presumer jövevényszavaiban: "pásztor"; "juhász"; "juhászbojtár"; "tímár"; "kallózó"; "ványoló". A meglévő kézművességek presumer jövevényszavai a következő mesterségeket ölelik még fel: "ács"; "kovács"; "fazekas"; "agyagos"; "építőmester"; "pék".
Jövevényszóként került a sumerbe - valószínűleg a protoakkád nyelvből - a "kereskedő" kifejezés; ismeretlen eredetű jövevényszó a "réz" szava.
A 4. évezred második felében "találták fel" Dél-Mezopotámiában a csatornázást. Indítékul valószínűleg az Eufrátesz elhagyott medrei és holtágai szolgálhattak, az első csatornák ezeken legfeljebb igazítottak. A dél-mezopotámiai csatornarendszer a 2. évezred elejéig épült, északabbra azonban - Babilon magasságában, Közép-Mezopotámiában - a csatornahálózat bővítése minden központi hatalom legfontosabb feladata maradt, s új területeket különösen északon csak új csatornák építésével kapcsolhattak be a földművelésbe. A csatornarendszer - az Eufrátesz hat "folyójából" kiindulóan - behálózta az egész Országot (sumerül "folyó" és "csatorna" egy szó). Az áradások vizére alapított földművelés Mezopotámia viszonyai között kezdetleges volt: részben azért, mert a talaj összetétele a víz szintjének szabályozását kívánta meg, részben pedig azért, mert az Eufrátesz - vízbősége és szintingadozása folytán - tulajdonképpen el is pusztította a növényzetet és a kultúrtalajt. A víz a mitológiában pusztító, romboló princípium. A csatornázás, mely nem csupán vízvezető árokrendszert, de gátakat és zsilipeket is jelentett, szabályozta a víz szintjét, lehetővé tette a víznek a gyökérzethez való eljuttatását, vagyis mindenekelőtt biztonságossá tette a termelést. Ezen túl is: magas termékenységet teremtett, megváltoztatta a gabonafajták biológiai tulajdonságait - az Európában elterjedt kultúrnövények többségének háziasítása itt fejeződött be (pl. hatsoros árpa) - és a talaj kémiai összetételét is.
A mezőgazdaság fejlődése az Uruk-kultúrában kezdődött; a növénytermelést az állattartás (szarvasmarha, juh) egészítette ki. A mezőgazdaság gyorsütemű fejlődése a munkamegosztás fejlődését - foglalkozások kialakulását - is kiváltotta, s ezáltal néhány korábbi falutelepülés elérte a városias szervezettségi fokot.
Uruk társadalmi képét a város települési formája mutatja. A 4. évezred közepe táján, a VI. ásatási rétegben a későbbi templomnegyed, az Eanna (An és Innin istenek székhelye) már fallal is elkülönül a város többi részétől, a következő, V. rétegben az első templom is megjelenik, hatalmas mérte (75×29 méter) a termékenységi kultusz nagy jelentőségét és a földművelést irányító réteg (a későbbi papság) vezető szerepét mutatja. A presumer eredetű jövevényszavak között megtaláljuk az "úr" jelentésű szót is, ez a sumerben mind a királyt, mind a főpapot jelölte; ugyancsak presumer eredetű a "követ, hírnök" jelentésű szó. Vagyis kialakulóban volt a kezdetleges államszervezet. Uruk tehát a 4. évezred második felében már városnak tekintendő, mind kiterjedését, mind munkamegosztási szintjét illetően; a társadalmi termelés adott fokán lehetséges területi munkamegosztást is megvalósította, a termékcserét a környező területekkel, de mindenesetre már fejlett társadalmi munkamegosztást mutat. A várost termelőegységként épp az utóbbi jellemzi. Uruk - a város - kétségtelenül önálló politikai-jogi egység is volt.
Az őssumer kor
A sumerek néhány hullámban, fokozatosan érkezhettek Mezopotámia területére az Uruk-kultúra időszakában. Eredetükről semmi biztosat nem tudunk, eredethagyományt nem őriztek meg, az Ország lakóinak tartották magukat. Valószínű legfeljebb annyi, hogy tengeri úton érkeztek, a Perzsa-öböl felől: a már jellegzetes sumer kultúra dél-északi irányban terjedt el. A sumerek korábban feltételezett hegyvidéki eredete tévedés. Antropológiailag a sumerek ugyanúgy keverék típust képviselnek, mint a protoakkádok. Nyelvük önmagában áll, rokonok nélkül; az eddigi rokonítási kísérletek a kártékony dilettantizmus határán, vagy éppen azon túl mozognak. (Így a magyar nyelvvel való egybevetés is.) Amit a 3. évezredi dél-mezopotámiai kultúrában jellegzetesen sumernek minősíthetünk, mind itt fejlődött ki Ubaid- és Uruk-kori előzményekből. A sumer nép és kultúra tehát történetileg nézve teljes egészében Dél-Mezopotámiához kötött; az eredetkutatás ebben az esetben is értelmetlen.
Az Uruk-kultúra valószínűleg fokozatosan sumerizálódott; a sumerek beépültek a már kialakult termelési viszonyokba, de az ő nyelvük vált Dél-Mezopotámia beszélt nyelvévé. Ugyanakkor átvették a presumer lakosságtól a folyó- és helyneveket - ezek némelyikét átértelmezték sumerre is, pl. a sumer uru, "város" szó változataival Uruk és Eridu nevét is (előbbit "Város", utóbbit "a szép város" jelentéssel) -; átvették a termékenységkultusz jelképeinek nevét, a kialakult istenfogalomnak megfelelően istennek minősítve e jelképeket (Innin = "a nád úrnője", de sumerül "az ég istene"). Az őssumer kultúra tehát a dél-mezopotámiai örökség sumerizálása.
A 4. évezred vége, amit őssumer kornak nevezhetünk, a termelőerők gyors fejlődését hozta. Erre vonatkozóan legfontosabb forrásunk az e korban, Uruk IVa rétegében megjelenő írás. Az Uruk IVa írás kép alakú jelei pontos képet adnak a kor termelőeszközeiről. Valamivel későbbiek a IIIb réteg táblái, amelyekhez hasonlók északabbról, Dzsemdet-Naszr egykorú rétegeiből is előkerültek (régebben Dzsemdet-Naszr e rétegét önálló történeti periódusként volt szokás elkülöníteni, valójában azonban csupán az őssumer kor egyik szakasza). Az Uruk III/II-, Dzsemdet-Naszr-táblák nyelve biztosan azonosítható a sumerrel (az írás fonetikus: néhány nyelvtani elemet is jelöl), így a segítségével rögzített jegyzékek szókészlete is a történeti forrásokat gyarapíthatja. Az, hogy az írás - az irányító bürokrácia segédeszköze - az állami életben megjelent, önmagában is az őssumer kor termelési viszonyainak fejlődésére vall.
Az írást - mondhatjuk - nem feltalálták: kialakult. Fejlődése valószínűleg a mezolitikum emlékeztető képjeleiig nyúlik vissza. Fejlődésének lényege az, hogy a rögzített képjelhez egy adott hangsor kapcsolódik, majd a jel - eredeti "jelentésétől" függetlenül - e hangsor felidéző eszköze lesz, a hangsor (hangkapcsolat, hang) pedig bármely nyelv adott hangsorát rögzítheti, e hangsor jelentésétől függetlenül. Az írás fonetizálódásának tehát fő eszköze az, ha más nyelvet próbálnak meg rögzíteni a jeleivel. A sumer írás jeleihez fűződő hangsorok csak kis részben jelentik sumerül azt a tárgyat, amit a kép maga ábrázol. Ebből következik, hogy a sumer írás előzményét, az emlékeztető képjelek Uruk IVa rétegében is megfigyelhető rendszerét nem sumer nyelvű nép alakította ki. De mint minden mást, amit Dél-Mezopotámia lakosaitól átvettek, a sumerek ezt is korábban ismeretlen tökélyre fejlesztették.
Az Uruk IVa rétegében talált több száz tábla összesen mintegy kétezer írásjelet használ. A jelek száma később fokozatosan csökken ugyan, mégis mintegy 500 jel az ékírás többé-kevésbé állandóan használt készletébe tartozik. Ez az írás - mind a sumer, mind az akkád nyelv jelölésére - hangírás: jelei egy-egy szó vagy szótag hangsorát, néhány jel pedig a magánhangzókat rögzítik. A jeleknek a különböző eredetű szójelentések maradványaként több olvasata is lehetséges (polifónia). Az olvasás megkönnyítésére ún. determinatívumokat használtak: valamely fogalomkörre (ország; folyó; női név; fatárgy; stb.) utaló jelet; továbbá a szójelek egy részét szótagolva is rögzítő fonetikus kiegészítéseket. A jeleket puha agyagba hegyes íróvesszővel nyomták, a sorok balról jobbra haladnak; a jelelemek ék alakú formája nyomán kapta az írás a Kr. u. XVIII. században az "ékírás" nevet.
Valószínű, hogy az Uruk IVa réteg írásának előzményei is voltak, ilyen emlék azonban mindeddig nem került elő.
Az őssumer korban az öntözés és csatornázás az egész mezőgazdaságban elterjedt. A "kert" szó jele: növény, csatorna mellett. A növényi kultúrák közül gyakori a tönköly, búza, árpa jele; találkozunk a sör és a kenyér jelével, megjelenik a datolya és a szőlő. Az állatok közül előfordulnak: szarvasmarha, tehén, borjú, bivaly, sertés. Az állattartás istállózó volt; a tejet egy kanna rajza jelöli (fejés!). A legfontosabb haszonállat a juh lehetett; több mint harminc jel különbözteti meg a juhfajtákat, -nemeket, -életkorokat. A halászat (halfajták, háló) ugyanilyen fontos. Az "enni" szónak két jele ismeretes: száj és gabona, száj és hal rajza - ez a két legfontosabb táplálékot határozza meg. A szerszámok közül jelként szerepel: ásó, eke, fúró, balta, kés; a fegyverek közül: tőr, íj, nyíl. A szállítóeszközök közül több fajta hajó, négykerekű szekér és szán rajzával találkozunk. A fémek jele ritka; a réz jele a szállításnál szokásos tömb formát mutatja. A "ház" jelentésű jelek részben kő- vagy agyagtégla, részben nád építkezésre vallanak.
A termelési viszonyokra utal a pecséthenger széleskörű használata: ez mindig a magántulajdont jelezte. A földhasználat magánjellegű lehetett, de kialakulóban voltak a nagy birtoktestekből álló templomgazdaságok is. Az írásos emlékek feltehetően utóbbiak igazgatását könnyítették meg.
A települések szervezetének nemzetségi eredetét jelzi, hogy az önigazgatás vezető testülete az "atyák" nevet viselte. A város azonban a nemzetséghez való tartozás kritériumának helyére a helyhez való tartozás kritériumát állította polgárjogi viszonylatban: az urbanizálódás, a társadalmi munkamegosztás a vérségi kötelékek jogi következményét háttérbe szorította. Egy város lakója - "a város fia".
A társadalmi munkamegosztás fejlettségét az önálló foglalkozásként elkülönült kézművességek helyzetéből ítélhetjük meg. A kézművesek külön szervezetben dolgoztak, volt elöljárójuk ("nagy kovács").
A presumer nyelvből átvett "úr" (en) szó mellett megjelent a katonai vezető sumer elnevezése ("nagy ember", lugal). Gyakori a "főpap" értelmű szó is.
Az őssumer kor társadalma tehát városias szervezettségű, korai osztálytársadalom volt. Az állam - e legprimitívebb formájában - a közösség (város) egészének összefogó, munkát szervező és vezető, egyben pedig kultikus szervezete volt.
A 3. évezred első fele Dél-Mezopotámiában a csatornázó-öntözéses gazdálkodás teljes kifejlődésének és virágzásának időszaka volt. Az Ország egész területe lényegében egységesen fejlődött, és azonos szintre érkezett el az időszak végén. A hasonló fejlettségű tájegységek önálló politikai egységekbe tömörültek, városállamokba, amelyek mindegyike egy-egy csatornát vagy csatornaszakaszt tartott fenn, s a politikai funkciókat is egyesítő, de főként gazdasági szervező város fennhatósága alatt állt. A dél-mezopotámiai csatornarendszer sajátossága folytán - ti. a csatornák, folyamágak észak-déli irányban szelik át az alföldet - minden város létérdeke volt, hogy minél nagyobb csatornaszakasz fölött rendelkezzék. Ezért e kor politikai története nem egyéb, mint a különböző városállamok küzdelme az egyeduralomért, idegen területek meghódításáért. A dél-mezopotámiai alföld zárt gazdasági egység: lakossága e korban lényegében sumer volt; a politikai széttagoltság ellenére is e két tényező hatása alatt élt elevenen az Ország egységének tudata, s jött létre Sumer egységes kultúrája: irodalma, művészete, mítoszai, vallása.
Uruk és Kis "mitikus" királyai
A 3. évezred elején Dél-Mezopotámia gazdasági-politikai életének erővonalai két pontban találkoztak. Uruk volt a legnagyobb déli város, Kis pedig az északi - már a protoakkádok lakta közép-mezopotámiai zónával érintkező - terület központja. Egy ideig Uruk tartotta kezében a déli és keleti kereskedelmet (a Perzsa-öböl keleti és nyugati partján fekvő országokkal, illetve a Zagrosz-hegységgel), Kis viszont a fém beszerzése miatt fontos északi útvonalak ellenőrzője volt.
A korszak politikai változásainak fontos forrása a sumer királylista (ld. ÓKTCh 85-88. oldal), melyet 2100 táján Urukban állítottak össze - később még többször kiegészítették -, éspedig úgy, hogy a városok történeti hagyományaiban szereplő királyneveket és dinasztiákat egymás után sorolták. E sorrend fiktív, a párhuzamosság azonban helyreállítható, és így - kellő kritikával használva - e királylista támpontokat nyújthat a történeti rekonstrukcióhoz. Ugyancsak fontos forrás a sumer mitológia. A szövegeket magukat csupán a 2. évezred elején jegyezték le, szóbeli hagyományozásuk azonban a 3. évezred első felébe nyúlik vissza, a mítoszok többsége a városállamok korát tükrözi. Változatlanul fontos történeti forráscsoportot jelentenek a sumer nyelv jövevényszavai; az átadó nyelvek közül ekkor már legnagyobb jelentősége a protoakkádnak volt. Végül, a legfontosabb forráscsoportot az egykorú okmányok és a korszak végén megjelenő történeti feliratok jelentik.
Uruk egyik korai királyához, Enmerkarhoz egy jellegzetes mítosz fűződik: Dél-Mezopotámia gazdasági helyzetének leghűségesebb tükre. E mítosz szerint Enmerkar a távoli Aratta urától - a Zagrosz-hegység lakóitól - aranyat, ezüstöt és drágakövet kíván. Aratta ura ismételten elutasítja Enmerkar követét, egészen addig, amíg a Sumer esőisten meg nem mutat neki egy uruki búzakalászt. Végülis Aratta ura rendszeresen ajándékoz Uruknak nemesfémet, építőkövet és drágakövet; Enmerkar pedig rendszeresen ajándékoz Arattának gabonát. A hosszú mitikus eposz hátterében a Dél-Mezopotámia és a Zagrosz-hegység között kialakult termékcsere (ajándékozás = termékcsere) áll. Sumer a kialakuló elő-ázsiai területi munkamegosztásban gabonatermelőként vett részt, és gabonafölöslege hosszú időre biztosította számára a vezető szerepet.
Észak felől, a protoakkádok közvetítésével érkezett Dél-Mezopotámiába a réz és a bronz (réz és ón ötvözet); protoakkád jövevényszó jelöli a sumer nyelvben a "hagyma", "cédrus", "ciprus", "puszpáng", "tölgy", "fenyő" szavakat, ami a kereskedelmi kapcsolatok irányát is jelzi. Ugyancsak protoakkád eredetű az "ár" (= "rögzített érték") szó is a sumerben.
Kis város lakosságában valószínűleg már jelentős hányadot tettek ki a protoakkádok. Kis királyai már viszonylag fejlett osztályállamban uralkodhattak. A város ásatásai a királyi palota elkülönültségét és fejlett védelmi rendszerét mutatják. A király itt világi hatalmasság volt, közvetlen papi funkciók nélkül. A társadalmi függőség két formáját ismerték; az "alávetett" szó később a rabszolga jelölésére szolgált - ebben a jelentésben vette át a protoakkádból a sumer nyelv is; egy sajátos kifejezés pedig - muska'inum, illetve muskénum akkádul, maska'en sumerül - a palotához nem személyében, hanem gazdaságilag kötött személyt jelölte. Mindkét szó már korán átkerült a sumerbe is, bizonyítva a korai sumer-akkád érintkezéseket.
Kis uralkodói közül többről jegyzi meg a királylista, hogy külföldön hódítottak. Etanáról később, a 19-18. században egy akkád nyelvű eposz is keletkezett. Kis hódításai alatt valószínűleg inkább kereskedelmi kapcsolatok felvételét kell értenünk. Mind Uruk, mind Kis a külkereskedelem biztosítására törekedett. A királylista az egyik uruki királyról is megjegyzi, hogy "alászállt a tengerbe, fölemelkedett a hegyekbe" - ez a Perzsa-öböl és a Zagrosz-hegység országaival kiépített kapcsolatokra vonatkozik.
Kis és Uruk mitikus hagyománya e kor királyainak tulajdonítja a város falainak felépítését. E hagyományt az ásatások más városokkal kapcsolatban is igazolták. A 29-28. század táján Dél-Mezopotámia jelentősebb városai mind falat építettek a lakott területek köré, sőt a fontosabb mezőgazdasági területeket is fallal vették körül. Uruk falainak hossza csaknem tíz kilométer volt; a védelem céljait mintegy kilencszáz, félkör alakú bástya szolgálta. A körülfalazott terület egyharmada gazdasági rendeltetésű volt: Innin istennő kertje. E falak a városállamok egymás elleni harcai során, védekezésül készültek. A városállamok már hadsereget is tartottak; ennek létszáma ugyan nem volt jelentős - az epikus hagyomány adatai alapján legfeljebb egy-kétszáz fő lehetett Urukban -, arra azonban alkalmas volt, hogy a szükség esetén mozgósított lakossággal együtt biztosítsa a védelmet, vagy támadjon, sőt talán, hogy kereskedelmi utazások fedezetéül is szolgáljon.
Kis és Uruk küzdelmét egy rövid eposz örökítette meg, ebben Kis királyának seregei Uruk alá vonulnak, Uruk királya, Gilgames azonban megvédi a várost. Az eposzban említett kisi királynak már felirata is ismeretes - ez a legkorábbi sumer királyfelirat -, a szereplők tehát történeti személyek, az epikus helyzet pedig legalábbis tipikus volt e korban. Gilgames Uruk királyaként a 28. század táján a várost jól erődített és jelentős erőforrások fölött rendelkező központtá tette. Alakját később isteni tiszteletben részesítették, és egy sor mítoszt kapcsoltak hozzá (küzdelem az égi bikával, hadjárat a cédrushegyre stb.). E mítoszok önálló feldolgozása volt a 19-18. században keletkezett akkád nyelvű Gilgames-eposz, mely később egész Elő-Ázsiában elterjedt. A sumer kiseposzokban Gilgames a városa dicsőségéért és virágzásáért küzdő király; az akkád eposz inkább a hős személyes sorsának kulcskérdéseit állítja előtérbe.
A városállamok mindegyike egy-egy kisebb terület korábbi faluközösségeiből szerveződött. A faluközösségek politikai szervezete az önigazgatás demokratikus formáját jelentette. A katonai vezetőből (lugal) fokozatosan király lett; Dél-Mezopotámiában bizonyos mértékig összefonódott a lugal tisztsége a korábban ismert gazdasági-kultikus "úr" (sumerül en, később enszi) funkcióval. Ahogy erősödött az uralkodó anyagi hatalma, ahogy növekedett az általa kisajátított földbirtok, úgy szorult egyre inkább háttérbe a demokratikus önigazgatás. E primitív demokrácia legfőbb szerve a fegyverbíró férfiak (sumerül: gurus) összességét egyesítő népgyűlés volt. A népgyűlés, mint ezt a Gilgames-eposz sumer előzményei is mutatják, a városállamok korában még tényleges hatalom volt, a háborút például ő határozhatta el. Később már csak tanácsadási joggal rendelkezett, és a 2. évezred első fele óta legfeljebb a városi polgárokért való egyetemleges felelősség szerveként maradt fenn, a királyi hatalom alá rendelve.
Ur az I. dinasztia korában
A 27. század táján Kis elveszítette tényleges politikai-gazdasági vezető szerepét, valószínűleg annak kapcsán, hogy a városállamok külföldi kapcsolataiban egyre fontosabb szerep jutott a Perzsa-öböl vízi útvonalának, valamint az Eufrátesz középső szakaszán épült, s a folyó mellett könnyen, veszélytelenül megközelíthető Mari városnak. Dél-Mezopotámia északi kapcsolatai egy időre háttérbe szorultak, talán a Zagrosz-hegység önálló politikai alakulatainak (Elam) fokozatos megerősödése és terjeszkedése miatt is. Helyettük a Perzsa-öböl országai és a Szíria felől elérhető nyugati területek váltak Dél-Mezopotámia partnereivé. Mindenesetre Kis egykori befolyását őrizte a "Kis királya" cím, mely az egész Dél-Mezopotámia fölötti uralom birtokosát illette. Ilyen uralkodó lehetett egy ismeretlen város királya, Meszalim is, aki saját feliratából is (ld. ÓKTCh 88. oldal), történeti utalásokból is (vö. ÓKTCH 92. oldal I/9. sor) ismert, mint külső döntőbíró két dél-mezopotámiai város, Lagas és Umma határviszályában.
Kedvező fekvése folytán tett szert nagy jelentőségére Ur város. A Perzsa-öböl legkedvezőbb kikötője volt az övé, így a tengeri úton érkező nyersanyag - drága- és féldrágakő, kagyló, nemesfém, kő - kereskedelmét hosszú időre magához tudta ragadni. Ur már nemcsak gabonát exportált, hanem a sumer kézművesség termékeit is. A nagy jelentőségű gyapjúfeldolgozás nyersanyaga helyi termék volt, Ur azonban - Mezopotámia történetében először - import nyersanyag (fémek, kő) export célokra való feldolgozását is megszervezte. Ettől kezdve Dél-Mezopotámia még intenzívebb külkereskedelemre törekedett, hogy kézművessége számára részben nyersanyagpiacot, részben késztermék felvevő piacot biztosítson.
Ur I. dinasztiája a sumer királylistában szerepel. Az ásatások napvilágra hozták a város 27-26. századi rétegeit. A templomnegyed mellett egy kb. 1800 egyszerű sírt tartalmazó temetőt tártak fel. A temető nagysága, a lakónegyed kiterjedése, valamint egyéb adatok alapján Ur e korban néhány tízezer főnyi lakossággal rendelkezett. A legértékesebb leletegyüttest királysíroknak szokták nevezni: 16 aknasír, mindegyikben gazdag mellékletek művészi nemesfém- és drágakőtárgyakkal, kagyló- és lazúrkő intarziákkal. Ez Mezopotámia legnagyobb kincslelete. A három legkorábbi királysírban emberáldozat (temetkezési szertartás) maradványai kerültek elő, közülük a legnagyobbikban 74 - többségében nő - halott csontváza. A temetkezési emberáldozat egyébként ismeretlen volt Mezopotámiában, s e kivételes előfordulását még nem sikerült kielégítően magyarázni.
Lagas a 26-24. században
A sumer királylista Lagas várost nem említi, valószínűleg Uruk-párti elfogultságból. E hallgatás ellenére is a városállamok korának egyik legfontosabb - és szerencsés leletek folytán a legalaposabban ismert - állama Lagas volt. Történetének ezen időszakát I. dinasztiának nevezhetjük.
Lagas állam Sumer egyik legjelentősebb csatornája mellett feküdt; területe - legnagyobb kiterjedése idején - elérte az 1000-2000 km2-t, lakossága a százezer főt.
Lagasnak mintegy 45 kilométeres közös határa volt északnyugati szomszédjával, Umma városállammal; vizet részben közös csatornaág révén kaptak. Umma és Lagas megerősödése egyaránt a 26. század táján kezdődött; terjeszkedésük során mindkét város meg akarta szerezni a közös csatorna körzetét. Az eseményekről - bár egyoldalú beállításban - a lagasi királyfeliratokból, e műfaj és a sumer nyelv első nagyobb terjedelmű emlékeiből értesülünk (ld. ÓKTCh 89-93. oldal). Umma és Lagas seregei (könnyű- és nehézfegyverzetű osztagok, harci szekerek) kölcsönösen betörtek egymás területére, letarolták a vetést, Umma elrombolta Lagas csatorna-töltéseit, feldúlták egymás épületeit stb. Umma és Lagas viszálya tipikus volt e korban; a hódítások - az egyesítés erőszak útján való megkísérlése - óhatatlanul is tönkretették a csatornarendszer egy részét, s így közvetve az alluviális talajt.
Lagas sikerei a 25. század elején Eannatum nevéhez fűződnek, aki előtt Umma leverésével megnyílt az út távolabbi hódítások felé is; Kis királyának nevezte magát, és Umma, Uruk, sőt Elam és Mari meghódításával dicsekedett. A mezopotámiai királyfeliratok nyelvezetének e fordulata távolabbi területeknél legfeljebb egyszeri adófizetést jelent; mindenesetre Eannatum (akinek seregét a feliratos Keselyű-sztélé képei mutatják) jelentékenyen kitágította a sumer városállamok politikai-katonai horizontját. A 25. században a termelőerők fejlettsége már szükségessé tette az egész Dél-Mezopotámiát felölelő egységes piac politikai egyesítését is.
A 25-24. század fordulója az egység megteremtésének különböző kísérleteit mutatta fel, részben városok közti szövetségek formájában (a Lagas-Uruk szövetséghez ld. ÓKTCh 93. oldal), részben hódításként. A termelés gyorsütemű bővülése és az egységes piac megteremtésének kísérleteivel kapcsolatos katonai feladatok összhatásukban az egyes városállamokon belül a királyi hatalom nagymérvű megerősödését és a vagyoni koncentrációt eredményezték. A természetbeni adók egy részét pénzbeni adó váltotta fel (ezüst = "pénz"), ami az önellátó gazdálkodás bomlásának és tudatos bomlasztásának folyamatát tükrözte, s ugyanakkor lehetővé tette a nagyobb vagyonfelhalmozást. Helyenként azonban már káros következményekkel járt: a lakosság elszegényedését vonta maga után (ha kevés a forgalomban lévő pénz, akkor a pénznek mint árunak aránytalanul magas lesz az értéke). A pénzt itt és alább közgazdasági fogalomként említjük; a pénzérmét az ókori Mezopotámiában nem ismerték.
A 24. század elején Lagasban egy uralkodó, Urukagina átfogó államreformmal akarta megváltoztatni e komplex folyamatot. Reformintézkedéseit tartalmazó felirata (ld. ÓKTCh 93-96. oldal) az intézkedések céljaként hatásosan az özvegyek és árvák védelmét jelöli meg, ami azért több, mint propaganda. A "szabadság" szót (amargi, "visszatérés az anyához") ő használta először. A felirat első része a régi helyzetet jellemzi. E helyzet leglényegesebb vonása az, hogy az előző uralkodók a szükséges anyagi erőforrásokat egyenesadók és - részben - birtok-kisajátítás útján akarták biztosítani. Adószedők voltak az egész országban mindenütt, s a hajósok, a szamár- és juhpásztorok, a halászok a termelt javak nagy részét adták át e királyi biztosoknak. A templomgazdaság alkalmazásában álló bérmunkás-kistermelőktől pénzbeni adót követelt a király, ugyankkor gabona és kézműves termékek beszolgáltatását is megkívánta. Urukagina mindezt megszüntette: eltávolította a királyi biztosokat, visszaadta a templomgazdaság korábban kisajátított földjeit, megszüntette a pénzbeni adót, leszállította az adó- és illetéktételeket (azokat is, melyeket - mint például a temetési illetéket - a papságnak fizettek), megvédte a kistermelők földtulajdon- vagy földhasználati jogát, eltörölte a fennálló adósságokat, rendezte több bérmunkás-kategória bérét. Uralkodása első két évében - a reformot trónra lépése után hozta! - a lagasi gazdasági okmányok a gabonafejadag észrevehető emelkedését mutatják, különösen az alacsony tételeknél, ami arra vall, hogy az intézkedéseknek legalábbis egy része életbe lépett.
Reformjai egészében véve az önálló termelőegységek megerősödését voltak hivatottak elősegíteni, függetlenül attól, hogy e termelőegységek milyenek: a legalacsonyabb sorban lévő kisparcella-tulajdonosoktól a hatalmas birtokú kizsákmányoló templomgazdaságig minden termelő gazdaság helyzetén könnyített. Intézkedéseinek távolabbi célja nyilván az volt, hogy a háborítatlan gazdasági felvirágzás elősegítésével végső fokon az állam termelési és katonai potenciálját emelje. A lagasi okmányok között nagy számban előforduló katona- és munkásjegyzékek kétségtelenné teszik, hogy a hadsereg zöme ugyanazokból állt, akiken Urukagina reformjai könnyítettek. Urukagina tehát közvetett eszközökkel, áttételesen akarta ugyanazt elérni, amit elődei direkt módon próbáltak. Kedvezményeinek jelentős része azonban a gazdaságilag önálló templomgazdaság érdekeit védte, s ennyiben egy már elavulóban lévő tulajdonformát konzervált.
Urukagina reformjai azonban nem segíthettek Lagason; az Ummából származó Lugalzaggiszi az Ország északi részének meghódítása után Lagas ellen fordult, és néhány éves háború során, Urukagina 8. évében a városállam területének nagy részét elfoglalta. Lugalzaggiszi hódítása egy új történelmi periódus kezdetét jelezte.
Tulajdonviszonyok és a társadalom szerkezete a városállamok korában
A városállamok korának tulajdonviszonyait főként a 25-24. századi gazdasági okmányok alapján tanulmányozhatjuk. Ezek többsége Lagas egyik nagy templomgazdaságából származik, de az innen nyert képet más városok forrásanyaga is kiegészíti. A források természetesen elsősorban a templomgazdaság viszonyait világítják meg: más szektorokat csak gyérebben ismerünk.
Jogos a feltevés, hogy a termőföldek Dél-Mezopotámiában is egy-egy nagycsalád, vagy pedig területi alapon szervezett közösség - földközösségek - "tulajdonában" voltak; a kollektív földtulajdon művelése azonban családi egységekben folyt (magán földhasználat). Ezt a helyzetet a csatornázó öntözés változtatta meg. Az öntözőrendszer kiépítése és karbantartása, valamint az öntözéssel lehetővé vált belterjes (intenzív) gazdálkodás rendkívül munkaigényes volt, ám ugyanakkor - minthogy a nagyobb termésnek, a gabonafeleslegnek volt felvevőpiaca - a bővített újratermelésre ösztönzött. A csatornahálózat ágai közelében fekvő földterületek vonzották a munkaerőt. E területek tulajdonosa - a földközösség - egyre növekvő számban alkalmazott bérmunkásokat, így tulajdonuk - minthogy ők a munkamegosztásban és a termékek elosztásában az irányító szerepet játszották, s a többletterméket jórészt maguk sajátították ki - fokozatosan kizsákmányoló jellegűvé vált. Az ilyen földközösségi szervezet alakult át lassan templomgazdasággá, ahol a tulajdonos elvben egy istenség volt: azaz a termelőeszközökkel és a termelési tapasztalatokkal monopóliumszerűen rendelkező testület, a papság, mely a munkálatokat szervezte és a többletterméket kisajátította. A sumer templomgazdaság tehát a maga klasszikus formájában testületi magántulajdon volt. A város legjobb földjei voltak birtokában, és a termelés bővülése során egyre több munkaerő került a hatalma alá.
A templomgazdaság földjei három kategóriára oszlottak. Az első kategória művelése majorszerűen folyt (e földek neve: nigenna, "az úr [en] birtoka"), munkacsapatokba osztott és a központi raktárakból természetbeni bért (fejadagot) kapó munkásokkal. Az állattenyésztés és a mezőgazdasági nyersanyag feldolgozása (bőr-, gyapjú-, söripar stb.) e kategóriához tartozott. Ez a kategória a földek 30 százalékát fogta át. A második kategória - a földterület 40 százaléka - művelése kis kiterjedésű (0,3-10 hektár közötti) parcellákban folyt; ilyen parcellát mindenki kapott megművelésre és teljes haszonélvezetre, aki a templomgazdaság szolgálatában állt: a főpap is, a legszegényebb bérmunkás is. E földek haszonélvezeti joga mintegy bérkiegészítés volt. E kategóriát így is nevezték: kur (a KUR6 jellel), azaz "táplálék-(rész)". A földek harmadik kategóriáját (neve: uru4-lal, "művelési" vagy "paraszti" föld) ugyanilyen kisparcellás egységekben vehette át bárki megművelésére, meghatározott és a termés mennyiségétől független összegű (az átlagtermés 15 százalékát kitevő) bér vagy adó fejében, amit a templomgazdaság kapott.
A templomgazdaság alkalmazottjai a város lakosságának 30-50 százalékát tették ki. Ezek az alkalmazottak egyidejűleg voltak bérmunkások és kistermelők. Kizsákmányoltságukat fokozta, hogy a templomgazdaságban az elosztás raktárrendszerű, kiutalásos volt, ők tehát az árutermelésben önálló termelőként nem vehettek részt. A személyileg általában szabad templomgazdasági dolgozók között specializálódott, állandó réteget a kézművesek (ács, kőfaragó, kovács, ötvös, pék, mészáros, takács, borbély stb.) alkottak, a többi munkanemre szükség szerint rendeltek ki munkacsapatokat (mezőgazdasági idénymunkák: szántás, vetés, aratás; nádvágás; kertészet, csatorna-karbantartás, vízhordás, halászat; ökörhajtás, szamár- és juhpásztorság stb.). A munkacsapatok vezetői azonban mindig szakképzett és állandóan azonos munkát végző - privilegizált - személyek voltak.
Rabszolgákkal találkozunk ugyan a templomgazdaságokban, de számuk a személyzet létszámának 10-15 százaléka lehetett, és nem a termelés legfontosabb ágaiban foglalkoztatták őket. Természetbeni fejadagjuk nemenként, életkor szerint és a végzett munka fajtájának megfelelően is változott; mennyisége valamivel elmaradt az azonos elbírálás alá eső szabad fejadagja mögött, s a rabszolgák nem kaphattak "táplálék"-parcellát sem. A csatorna karbantartásánál dolgozó felnőtt férfi rabszolga havi fejadagja 22-38 kilogrammnak megfelelő gabona között mozgott; emellett zöldséget, gyümölcsöt, némi olajat kaptak. A rabszolgacsalád minden tagja dolgozni volt köteles.
A város művelésre alkalmas területeinek a templomgazdaságon kívüli része részben az uralkodó magántulajdona volt, részben pedig a még meglévő földközösségek közös tulajdona (ugyancsak magán földhasználat mellett). A királyi birtok a művelhető föld 10 százalékára terjedt ki, művelése körülbelül ugyanúgy folyt, mint a templomgazdaságé. A templomgazdaság és a királyi gazdaság hasonló tulajdonformát képviseltek, s így nem véletlen, hogy például Lagasban a kettő szervezetileg is közel került egymáshoz. A földközösségeket - amelyek az összterület 30-40 százalékát birtokolták - forrásainkban, mint hasonló körülmények között bárhol, csupán bomlásának folyamatában látjuk. A földközösségi földekre vonatkozó, s e korban még szórványos adásvételi okmányok azt a folyamatot tükrözik, amely során a közös tulajdon a közösség vezető rétegének magántulajdonává válik. A földközösségi földek általában rosszabbak voltak, mint a templomgazdaság földjei; a tulajdon koncentrációja az egyszerű földközösségi tagok - szabad emberek - nagy részét megfosztotta a megélhetéstől, így a szabad munkaerő átáramlott a templomgazdaságba vagy a királyi birtokra. A földközösség lassú felbomlásra volt ítélve. A föld magántulajdona Sumerben fokozatosan alakult ki.
A gazdasági élet objektív törvénye tehát egyrészt a magántulajdon koncentrációja irányában hatott - ezt követelte az öntözéses gazdálkodás bővített újratermelése is -, másrészt azonban a kistermelő gazdálkodás bizonyos, történetileg meghatározott formáit is szívósan megőrizte, mint a koncentráció kísérőjelenségét, s épp a nagyobb birtokokon dolgozók gazdasági kényszerítése egyik eszközeként (a kistermelői földhasználat biztosította a bérmunkások termelési optimalizálását, személyes érdekeltségét).
A mezőgazdaság helyzete a 3. évezred közepén
Dél-Mezopotámia mezőgazdasága - a csatornázó öntözéses földművelés - főként növénytermelésen alapult. A föld rendkívüli termékenysége folytán a terméktöbblet páratlanul magas volt. Egy hektár föld mintegy 2,5 tonna árpát termett, ami a jó európai termésátlagnak felel meg; vetőmagszükséglete ugyanakkor lényegesen alacsonyabb volt az európai átlagnál: mintegy 30 liter/hektár. Egy hektár föld megművelésének "önköltsége" (a vetőmag és az igásállatok takarmányának összessége) mintegy 0,2 tonna volt, ehhez járult a munkások bére, átlagban 0,2-0,3 tonna/hektár, vagyis a tiszta termés (a többlettermék) megközelítette a hektáronkénti 2 tonnát. Sumer 3. évezredi virágzásának ez a gabonafelesleg volt az alapja.
Hasonló volt a helyzet a kertészetben is. Az állattartás viszont főként az önellátást szolgálta (igásállatok; tejgazdaság); termékfelesleg főként gyapjúban és kecskeszőrben volt, ezt ugyancsak kivitelre dolgozták fel. A hússzükségletet leginkább hallal elégítették ki.
Eleinte a gabona volt Dél-Mezopotámiában az általános értékmérő (az elemi tömeg- és pénzegység neve egyaránt "gabonaszem"), a 3. évezred közepére azonban ezt a funkciót általában az ezüst vette át, amely ily módon a pénz szerepét töltötte be.
A csatornázó öntözés a vizet az altalajhoz juttatja el; laza szerkezetű talajoknál, amilyen a dél-mezopotámiai allúvium is, ez nem tudja a víz elosztását finoman szabályozni. Ezért a földek általában túlöntözöttek voltak. A túlöntözöttség: magas talajvíz-szint, s ez az itteni allúvium agyagtalajánál a talajvízzel mozgó - a folyami hordalék szilikátjainak mállásakor felszabaduló - nátriumsókat a talaj felszínére hajtja. Az erőteljes párolgás folytán egyre magasabbá válik a talajfelszín nátriumsó-tartalma. Dél-Mezopotámia lecsapolása lehetetlen volt, ezért az öntözés következtében az alföld egyre jobban elszikesedett. A 0,5 százalékos sótartalmú szikes talajban a búza nem terem meg, és az igénytelenebb árpa is csak egy határig (1 százalékos sótartalom). A 3. évezred közepén a búza és az árpa vetésaránya délen már 1 : 5 (az évezred elején még 1 : 1) volt, s ettől kezdve a búza néhány évszázad alatt a területen kipusztult. Az árpa termésátlaga is észrevehetően csökkent, 2000 táján Lagas területén már csak mintegy 1,4 tonna/hektár volt. Vagyis az öntözéses gazdálkodás egy-másfél évezred alatt lényegében tönkretette Mezopotámia legdélibb részeinek talaját. A földművelés súlypontja ekkor fokozatosan északabbra tevődött át; itt a magasabb fekvés folytán alacsony talajvíz-szintet találunk. Ezzel párhuzamosan azonban a déli városállamok gazdasági-politikai súlya csökkent: Sumer lassan elveszítette a jelentőségét.
Birodalomalkotási kísérletek a 3. évezred utolsó harmadában
A 24. században a városállamok gazdasági és politikai önállósága már a továbbfejlődés akadályává vált; az egymást keresztező érdekek gátolták a termelés és a piac bővítését. Szükségessé vált az ősi egységtudat átültetése a gyakorlatba. A gazdasági élet akadályait csupán a katonai erő háríthatta el, ezért a birodalomalkotási kísérletek mindig a legerősebb, a gazdasági életben vezető szerepet játszó és így saját érdekeiért küzdő városállamokból vagy területekről indultak ki. E korszak két csúcspontja - az Agade, illetve az Ur központtal kialakult birodalom létrejötte - a felszínen etnikumok küzdelmének, az akkádok térhódításának, illetve sumer "reneszánsz"-nak látszhat. Valójában nem az: a kor politikai-társadalmi kérdései között etnikai problémák fel sem vetődtek. A lakosság kétnyelvűsége - vagy: a két különböző etnikumhoz tartozó lakosság - mint természetes helyzet tükröződik az agadei dinasztia feliratainak kétnyelvűségében vagy Ur akkád uralkodóinak neveiben. Sumerek és akkádok e korban együtt hozták létre Mezopotámia magaskultúráját. Az egyesítési törekvések indítéka mindig gazdasági volt; a soknyelvűség vagy - egy sumer kifejezéssel élve - a nyelvi harmónia (eme-hamum, "a [kölcsönösen] megfelelő nyelv") művelődési jelenség volt, és semmi esetre sem ellentétek forrása.
Lugalzaggiszi hódításai
Lugalzaggiszi - a lagasi Urukagina idősebb kortársa - Umma uralkodói családjában született, s enszi címmel a trónra ülvén Umma kedvező fekvését és pillanatnyi erejét arra használta fel, hogy néhány déli várost - mindenekelőtt Urukot és Urt - meghódítson. Hódításai - modern államjogi kifejezést véve kölcsön - perszonáluniót hoztak létre: a győztes Lugalzaggiszi beiktatta magát a meghódított város enszijévé. Nippur városnak, a Sumer középpontjában fekvő ősi kultikus központnak a meghódítása nemcsak vallási formát, ideológiát adott a hódításoknak, de azt is jelentette, hogy Lugalzaggiszi "kisbirodalma" elválasztotta egymástól észak legerősebb városállamát - Kist - és dél legnagyobb politikai-gazdasági alakulatát - Lagast. A szokatlanul mozgalmas események eredményeiről feliratok tudósítanak (ld. ÓKTCh 96-97. és 100. oldal); a folyamatot magát kombinációval rekonstruálhatjuk. Urukagina kísérlete, mellyel gyökeresen változtatni akart Lagas gazdasági-katonai potenciálján, ezzel a fenyegető helyzettel számolt. Lugalzaggiszi először Kis ellen fordult, a várost legyőzte, majd megtámadta Lagast, és a néhány éven át folyó, valószínűleg igen nehéz háborúban területének nagy részét elcsatolta. Ezzel, ha történetileg csak egy pillanatra is, valóban "egyenessé tette az utakat" - lehetővé tette a kereskedelmet "az alsó tengertől" (a Perzsa-öböltől) az Eufrátesz mentén "a felső tengerig", azaz talán a Földközi-tengerig, legalábbis közvetve.
Feliratában Lugalzaggiszi életet kér Enliltől, a királyság védőistenétől. Ám nem ez ment teljesedésbe, hanem a Lagas dúlatását sirató pap átka: Lugalzaggiszi "vétke" a fejére szállt. Sarrukín - aki a Lagas elleni háború idején önálló királyságot alapított - először Kist ragadta el, majd meghódította Lugalzaggiszi rövidéletű birodalmát, s őt magát is foglyul ejtette.
Az agadei dinasztia (24-23. század)
Sarrukín, akinek neve az ókori keleti történelem legnagyobbjai közé tartozik, az alakjához kapcsolódó legendák (vö. ÓKTCh 99-100. oldal) és a sumer királylista szerint alacsonyabb származású volt; nemzetsége Észak-Mezopotámiában gyökerezhetett, a már régóta sémi népek lakta területen. Udvari tisztséget szerzett Kis királya mellett, majd Kis veresége után önálló királyságot alapított. Székhelyül új alapítású várost választott; városa, Agade nemcsak Sarrukín dinasztiájának adott nevet, de Mezopotámia sémi nyelvű (a korábbi időszakra vonatkozóan protoakkádoknak nevezett) letelepedett lakosságnak is: az "akkád" (akkadú) jelentése "agadei". Agade romjait még nem sikerült megtalálni, de az biztos, hogy Dél-Mezopotámia északi részén, Közép-Mezopotámiában, valahol a mai Bagdad magasságában állt. Az új király hangzatos nevet választott: "A király - törvényes!"
Sarrukín hosszú, 56 éves uralkodása elején sorra meghódította Közép- és Dél-Mezopotámia városait, kezdve Kisen, folytatva Urukon, majd a tengerpart városain. A déli városok - különösen Ur - sokáig ellenálltak, ami gazdag erőforrásaiknak köszönhető. Sarrukín azonban lényegében minden várost elfoglalt, s ha később még lázadásokkal is találkozott, uralma azért szilárd volt.
Birodalma két, Mezopotámia addigi történetében teljesen új politikai elven nyugodott. Az egyik: nem valamely város királya volt, hanem az Ország (Kalam) egészéé; csak azokat a címeket használta, amelyek már korábban is ezt a tartalmat fejezték ki (ezért "Kis királya"). A másik: nem engedett érvényre jutni semmiféle partikularizmust. Lerombolta a városok falát, ami az önálló államiság katonai védműve és egyben büszke jelképe is volt egy fél évezreden át. A korábbi uralkodók helyére kinevezett hivatalnokokat állított; az enszi cím értékcsökkenése ekkor kezdődött meg, a szó fokozatosan a "hivatalnok", "(vezető) tisztviselő" jelentést vette fel. A partikularizmus elfojtása persze aligha érintette a belső igazgatást, ez változatlanul belső feladat maradt. A városok - bizonyos módosulással - önálló termelőegységek maradtak, és ezzel a közigazgatás is számot vetett. A városállamok önállóságának korlátozását persze nem lehetett megoldani egy katonai mozdulattal, még ha vezérmotívuma az erőszak is volt. Sarrukín politikája - mint erre a későbbi omenszövegek történeti utalásai (az élő történeti hagyomány és emlékezet lecsapódásai) következtetni engednek - a primitív demokrácia vezető testületeinek, "az ország tanácsának", "az ország főembereinek" szembeszegülését váltotta ki (vö. ÓKTCh 99. oldal).
A birodalmi politika sikere azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e a katonai hódítást békés életté átalakítani, más szóval, hogy sikerül-e olyan társadalmi réteget kialakítani, amely a partikularizmus leküzdését érdekének tekinti, s így a központi hatalom fő támaszául szolgál. Ez természetesen a termelési viszonyok megfelelő módosításával járt együtt.
A feladat megvalósítása csak részben sikerült; az agadei dinasztia kora felvázolta a lehetőséget, a programot, ő maga azonban nem tudta maradéktalanul megvalósítani. Ez persze a dinasztia történelmi hatásának titka is: célkitűzése még merőben más viszonyok között is a történelmi példa maradt.
Sarrukín pályafutása volt a kor tipikus karrierje - ha mások nem is jutottak ilyen magasra. Az új birodalom a katonai felemelkedés gyors lehetőségét kínálta mindenkinek - elsősorban persze az alacsony szabad rétegeknek, akik mindig is a sereg zömét alkották. Sarrukín hatalmas reguláris sereget állított fel - a feliratok 5400 főt említenek. A gyors katonai karrier rendszerint igazgatási funkcióhoz vezetett el: helytartó (enszi) vagy más fontos tisztség viselője lett a sereg parancsnoka. A király a szolgálatot hatalmas földbirtokok használati jogának adományozásával viszonozta. Így a katonai és adminisztratív apparátus tagjai a királytól függő személyek voltak (az agadei pecséthengerek gyakori felirattípusa a tulajdonost - kisebb vagy nagyobb méltóság betöltőjét - a király szolgájának nevezi). Egyben persze egy új földtulajdonos-réteget alkottak; a sumer templomgazdaságok sajátos földhasználat-formája birodalmi méretekben egy új réteg kialakulását eredményezte. Ez a réteg volt a királyi hatalom támasza; a hatalom tehát szükségszerűen öltött despotikus formát. "Agade fiai egészen az alsó tengertől birtokolták az enszi (akkádul: issiakku) méltóságot" - írja Sarrukín egyik felirata, ami azt jelenti, hogy az új réteg tagjai, "Agade fiai", akiket a városállamok helyi érdekei nem kötöttek, az egész Ország területén a kezükben tartották a vezető tisztségeket.
A helyzet problémáit ez vetette fel: az államapparátus katonai-diktatórikus eszközökkel érvényesítette az uralkodó akaratát, és így a két ellentétes érdek (a helyi és az állami) összeütközésének kimenetele mindig a katonai erőviszonyoktól függött. Elmondhatjuk, hogy Agade királyai az egész Országot átfogó gazdasági egységnek csupán politikai kereteit teremtették meg maradéktalanul, magát a gazdasági tartalmat a korábbihoz képest legfeljebb részben változtatták meg.
Agade kora a tulajdonviszonyokban erőszakos változásokat hozott, de a változások a korábbi spontán fejlődés irányában hatottak, e fejlődés kiteljesedését szolgálták. A földmagántulajdon általánossá válásában Agade kora döntő szerepet játszott. Részben azzal, hogy a meghódított városok templomgazdaságait gyakorlatilag királyi birtokként kezelték, részben pedig a katonai-adminisztratív vezető réteg javadalmazásának rendszerével. A testületi vagy kollektív földtulajdon felbomlott, s kialakulófélben volt (hogy a 3. évezred végén rövid időre meg is valósuljon) a földterület összességének királyi tulajdona és már-már tulajdonjoggal egyenértékű magánhasználata. Ez a tulajdonforma az állami élet despotizmusával összhangban volt.
Az agadei dinasztia politikailag is, katonailag is realizálta azt a vezető szerepet, amelyet - gabona többletterméke révén - Mezopotámia az elő-ázsiai gazdasági életben, az elő-ázsiai piacon betöltött. A dinasztiaalapító, Sarrukín eljutott az Eufrátesz mentén Szíriában, sőt a "cédruserdőbe" és az "ezüsthegyre", vagyis az Amanusz és a Taurus hegységek vidékére; kereskedői előtt azonban Ciprus szigete és Anatólia is megnyílt. (Anatólia ekkor ónbányái miatt vált fontossá: a bronz készítéséhez szükséges ón korábbi lelőhelyei, az Oxusz folyó menti bányák, a Zagrosz-hegység politikai viszonyai folytán hozzáférhetetlenek voltak. Ciprus rezet szállított.) Sarrukín utódai, különösen a dinasztia negyedik királya, Narám-Szín keleten, a Zagrosz-hegység törzsei és az ekkor igen hatalmas Elam királya ellen harcoltak; Narám-Szín korában minden korábbit felülmúló méreteket öltött a Perzsa-öböl kereskedelme Ur kikötőjén át: nyugat-indiai, dél-arábiai, egyiptomi áruk özönlöttek vízi úton Mezopotámiába. Agade "egén az idegenek mint madarak húztak át" - írja a virágkorról egy sumer nyelvű költemény (ld. ÓKTCh 103-104. oldal). E szavak azt jelentik, hogy Mezopotámia e korban Elő-Ázsia árucseréjének gócpontja volt. Az árucsere részben a luxuscikkeket, egzotikumokat érintette, Mezopotámia vonatkozásában azonban nem ez volt a döntő, hanem az itt termelt fogyasztási cikkek - gabona, gyapjúkészítmények, hal, sör stb. - és használati tárgyak - edények - cseréje fontos termelőeszközökre, mindenekelőtt igásállatokra és fémekre. A csere Mezopotámia érdekeit szolgálta, de kedvező volt "a gabonát nem ismerő" helyi lakosság számára is.
A kereskedelem ebben a korban ha nem is állami monopólium, de lényegében állami vállalkozás volt, s a megelőző korok külkereskedelmétől abban különbözött, hogy az agadei király "követei" (kereskedők és - katonák!) sokkal távolabbi területeket és sokkal rendszeresebben kerestek fel; új útvonalakat tártak fel, új kapcsolatokat teremtettek. E téren a birodalom valóban megvalósította mindazt, amit a gazdasági helyzet, a termelőerők fejlettsége lehetővé tett. Minden későbbi mezopotámiai uralkodó Sarrukín és Narám-Szín nyomait követte.
Agade külkereskedelme indította el Mezopotámiában az önálló kereskedő osztály kialakulását. A kereskedők eleinte állami alkalmazottak voltak, azonban vagyonuk - mely a haszonrészből keletkezett - tulajdonná, áru-, illetve pénztőkévé változott, s ennek révén egyrészt beépültek a földtulajdonos rétegekbe (birtokokat vásároltak, ami nemcsak polgárjogi helyzetüket szilárdította meg, de lehetővé tette azt is, hogy saját többletterméküket értékesítsék vagy egyenesen árutermelést folytassanak), másrészt a külkereskedelemben az állami vállalkozás mellett - majd koronként annak helyén - a magánvállalkozásnak juttatott egyre nagyobb szerepet. Így a külkereskedelem is végeredményben a magántulajdon helyzetét erősítette.
A belső elosztásban a kereskedelem ekkor még nem töltött be érdemleges szerepet, s ezt a belső piac sajátos fejletlensége okozta. A létfontosságú cikkek ugyanis a naturálgazdálkodás formái között kerültek felhasználásra, illetőleg a naturál-gazdálkodás viszonyait városi vagy állami méretekre nagyítva megőrző raktári-kiutalásos rendszerben osztották el őket. Ez természetes következménye volt a föld rendkívüli termékenységének; éhen halni Mezopotámiában nem lehetett. Ezért a belső piac lényegében az exportárukra korlátozódott.
Az Agade-kori külkereskedelem új módszerei, s különösen a távolsági kereskedelem - amely gyakorlatilag azért legalábbis enyhe erőszakkal párosult - és a Mezopotámia-érdekeltségű elő-ázsiai piac megteremtése változást hozott Agade és közvetlen szomszédai viszonyában. Korábban ugyanis a dél-mezopotámiai városállamok a környező területek lakosságával cseréltek; az utóbbiak árucikkei részben tranzitáruk voltak. Mezopotámiai megbízottak alig jutottak el messzebb fekvő területre, legfeljebb a két folyam középső szakaszáig. Most viszont Mezopotámia legtávolabbi pontjain, például a Habur völgyében északnyugaton, vagy a Diyâlá mentén keleten, de Elam és a Zagrosz-hegység felé máshol is, sorra létesültek a jól megerősített katonai-kereskedelmi telepek, amelyek a forgalom zavartalanságát biztosították. A Diyâlá völgye ebben az időszakban a mezopotámiai gazdasági-kulturális élet szerves részévé vált. Mindez azt jelentette, hogy a Mezopotámia peremterületein élő népek elestek az áruközvetítés lehetőségétől (viszonteladás), sőt az árucsere egy részétől is. Ez viszont megfosztotta őket az alföld gabonájától. Vagyis az agadei dinasztia gazdaságpolitikája, amely a mezopotámiai gazdasági élet stabilitását akarta megteremteni, hirtelen bizonytalanságot okozott a környező területek gazdaságában, amellyel pedig együtt alkotott egy nagyobb gazdálkodási egységet. Agade tulajdonképpen megbontotta Elő-Ázsia történelmileg kialakult területi munkamegosztásának egyensúlyát. Ha figyelembe vesszük, hogy a 3. évezred végén a Zagrosz-hegység több zónája (Elam) maga is jelentékeny fejlettséget ért el és érdekében állt az árucsere további bővülése, akkor érthetővé válik, hogy a 23. században e terület lakossága erőszakkal kényszerítette Mezopotámiára az árucserét. Ez az agadei dinasztia bukásának háttere.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!