JANCSÓ MIKLÓS ÉLETMŰVE
CD-SZÖVEGKÖNYV
TARTALOM
CSENDES KIÁLTÁS - Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal
Szegénylegények
Fényes szelek
Rövid szavak és hosszú snittek
Kol Nidré
Manipuláció és mítosz
Magánbűnök, közerkölcsök
Színházak és szerelmek
Mindhalálig: bújj, bújj zöldág
PARTTALAN HUMANIZMUS - Jegyzetek a Csillagosok, katonák bemutatójához
MAGYAR FILMMŰHELY: CSILLAGOSOK, KATONÁK - Jancsó Miklós új filmjéről
Fehér Ferenc: A HARMADIK "STÁCIÓ" - Csend és kiáltás
CSENDES KIÁLTÁS
Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal
Így jöttem
A családom Erdélyből származik; román ága nagyobb volt, mint a magyar. S ezen belül is az egyik fele románnak, a másik magyarnak vallotta magát. A nagybácsim, aki után a Miklós keresztnevemet kaptam, románnak tartotta magát. Ő vette a szárnyai alá az egész famíliát. Jenő bátyám, aki miatt apám elvette az anyámat - mert a legjobb barátok voltak - szintén a románok felé húzott. Ő a Nemzeti Parasztpárt, régebbi nevén az Erdélyi Parasztpárt egyik vezetője volt. Apám és közte a konfliktusok ironikusak voltak. Ugratták egymást, de sohasem gyűlölettel.
Anyámék tizenketten voltak testvérek. Egy nagyon nagy erdélyi családból jöttek. A legendák szerint valami kapcsolatuk is fűződik Vlad Tempeshez, akit a múlt század óta Drakulának neveznek. Állítólag az őseim közül találták ki a román történelem dákóromán kontinuitás elméletét. Az apámék magyarok voltak: székely parasztok, tízen testvérek. Az apám volt az első, aki kiemelkedett közülük.
1916-tól az erdélyi kormánybiztos titkáraként tevékenykedett. Az impériumváltáskor távollétében a románok halálra ítélték, ezért jött át a családjával Magyarországra. A 20-as években vissza akart apám menni Erdélybe, de a család közölte vele, hogy ez lehetetlen, mert halálra van ítélve. Apám akkor ezt kérte: "Intézzétek el!" A család pénzt adott össze, és az egyik nagybátyám - Fogaras polgármestere - elment Bukarestbe a parasztpárti tagtársához, az akkor belügyminiszterhez. Két értékes ház árát adták össze, azt tette Jenő bácsi egy borítékba, ahogy még a Monarchiában tanulta, és csúsztatva átadta. A belügyminiszter azt mondta: "Tedd csak nyugodtan az asztalra a pénzt!" Megnézte, megszámolta, és azt mondta: "Rendben van, jöhet". De akkor már apám nagyon ritkán ment vissza, mert már itt volt állása. Átmenetileg Vácon dolgozott, ahol megszülettem. Ezért teljesen véletlenül vagyok váci születésű. Rövidesen Székesfehérvárra kerültünk, ahol apám elnyerte a város főszámvevői állását.
Fehérváron jártam elemi iskolába. Persze gyakran járt vissza a család Erdélybe. Egy évet román kétnyelvű elemibe jártam. Fehérváron fejeztem be a gimnáziumot, ahol elkezdtem. A fehérvári cisztereknél, akiknek sok mindent köszönhetek. Liberálisak voltak, egyházon belül, tehát nem az ádáz hatalmi egyház álláspontját képviselték. Osztályfőnökünk örökre példát adott liberalizmusból. Nagyapját 1849-ben végezték ki az osztrákok, mint ellenállót. A szabadságharc végén néhány fehérvári iparos legény egy liget mellől rálőtt az osztrákokra. Ezeket kivégezték, s közöttük volt az én tanárom nagyapja. Ennek következtében Medi bácsi - mert Medárd volt a papi neve, egyébként Miklósnak hívták - nagyon nem szerette a németeket. Ezt állandóan éreztette velünk. Ezért mi abban nőttünk fel, hogy kellő fenntartással kell kezelni a német orientációt. Medi bácsinak rengeteg csipkelődő anekdotája volt a németekről és az osztrákokról. Egy-két dalt is tanultunk tőle. Például a "kerek a zsemle" dallamára, hogy:
Szennyes az én ingem,
szennyes a gatyám is,
Majd hoz Kossuth tisztát,
Türr Pista meg puskát,
Éljen Garibaldi...
Ezt a dalt sokaknak adtam magam is tovább, nem is tudják, hogy Medi bácsi hagyományát viszik tovább, ha ezt dalolják. Őt teszik vele folyamatosan halhatatlanná.
Nemcsak a Habsburg házon gúnyolódott. Sokszor elmondta - s ez nagyon megragadt bennem: "sajnálom, uraim, de Bródy Sándor, Kiss József, Szép Ernő és a többiek nélkül nincs magyar irodalom". Medi bácsi nem méricskélte, hogy az egyik vagy a másik ember ér e származása miatt többet. A kultúra volt számára lényeges, amelynek a nyelve-lelke magyar. Attól magyar az ember, ha gyermekkorában Adyt, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot olvas. Ha abban nőtt fel.
Ez a garibaldista függetlenségi hagyomány. A horthysta rezsimben is szerepelt a függetlenségi hagyomány, végülis az ő uralmuk alatt született meg az első független ország többszáz év óta. Hogy így sikerült ahogyan, hogy nem sikerült egy becsületesebb, egy demokratikusabb, egy megértőbb országot létrehozni, az a szélsőjobboldali dzsentri bűne. A mai napig.
Egyik oka Trianon menekültjeiben keresendő. Apámék furcsa módon nem hozzájuk tartoztak: a családom sokféle okból nem szigetelhette el magát a társadalmi problémáktól. Nem volt gazdag. A Horthy rendszerben már kevés olyan lehetőség nyílott, hogy nagyszámú rétegek teljesen kizárják magukat a társadalom egészéből. Ez már szegény ország, szegény társadalom. A vezető rétegek sem hunyhatták be a szemüket. Volt aki bevallotta magának, hogy mit látott, volt aki nem. Azok közé tartoztunk, akik tudomásul vettük, hogy alapvető társadalmi-gazdasági problémákkal állunk szemben.
Osztályfőnökömön keresztül kapcsolódtam be a cserkész, majd később a népi mozgalomba. Ez utóbbi majdnem szekta jellegű volt, mert mi műdalt soha nem énekeltünk csak eredeti népdalt, és csak néptáncot táncoltunk, - valamint a falukutatás amatőr ágát is űztük. Később, amikor lehetőségem nyílott valamit csinálni, akkor a munkáim mind plebejus jellegűek, vagy erősen "forradalmi irányzatúak" voltak. Aki a szegények, az elesettek vagy az elnyomottak mellé áll: az baloldali.
Erdély közvetlen visszacsatolása még Magyarországon ért. Lelkesek voltunk, nem tudván azt, hogy ebből nem lesz megbékélés. Pedig tudhattam volna, hogy az ellentétek mélyebbek. Ismerhettem volna a dzsentri Magyarországot, amelynek a gőgje elviselhetetlen. Egyetlen visszacsatolt területen sem tudtak megbékélést teremteni. Azt hiszem, nem is akartak. Nem volt hozzá kultúrájuk. Nem rendelkeztek mással, mint amit rosszul olvastak ki a történelmükből, vagy amit, Rákosi Jenő publicisztikái vertek beléjük. Amit műveltek az maga volt a tragédia.
Nagyon hamar sokan rájöttünk arra, hogy ez egy hiábavaló lépés volt. Azért jöttünk rá hamar, mert akkor apám egy kis időre visszaköltözött Erdélybe - Kolozsvárott lett főszámvevő - és azon igyekezett, hogy más fordulatot vegyenek az események. Mert nemhogy a megbékélést szolgálta volna a visszacsatolás, hanem még jobban elmélyítette a gyűlöltségeket. (Ezt a folyamatot most idős koromban van szerencsém még egyszer viszontlátni...) A mást nem értő dzsentri gőg tombolt bennük, még akkor is, ha nem is dzsentri származásúak voltak, hanem csak felvették a magatartást.
Kolozsvárott iratkoztam be a jogi karra. Abban a korban, ha valaki igazán nem tudta, hogy mit kezdjen magával, nem volt elképzelése a jövőről, hogy egy kis haladékot adjon magának, beiratkozott a jogi, vagy a bölcsész karra. Szabad bölcsésznek, vagy szabad jogásznak állt, ami alatt azt kell érteni, hogy nem járt be az előadásokra, hanem csak letette a vizsgáit. Én magam úgy jutottam diplomához, hogy egy adjunktus barátomnak száz koronát adtam érte. Ennyibe került akkoriban Kolozsvárott egy doktori diploma.
Egyébként nemigen foglalkoztam a jogi tanulmányaimmal, noha egy ideig még ügyvédbojtárkodam is. A fasizmusba torkolló Magyarország undorított. Még újságot sem olvastam, kivéve ha valaki külön fölhívta a figyelmemet egy-egy Szabó Zoltán cikkre a Magyar Nemzetben. Így sem akartam azonosulni a korral, amelyben éltem. Inkább kirándultam, és néprajzi gyűjtésekben vettem részt. És bekapcsolódtam a népi mozgalom baloldali irányába. Más tisztességes magatartásra nemigen nyílott mód. Magyarország ebben az időben periferikus ország volt. Egyre periferikusabb. Szellemileg is. Az én nemzedékem tagjai már nem lehettek olyan nagyvonalúak, mint Ady Endre. Hozzá képest már gyökeresen más országban éltünk. Ady Endre még egy nagy világjelentőségű országban élt. A népiek - ahová én is később tartoztam - egy szerencsétlen, megcsonkított, elnyomott országban küszködtek. Be voltak zárva egy országba, amelyből kitörni, fölemelkedni nemigen lehetett.
A Parasztpárthoz csatlakoztam. Nem hivatalosan, mert 1945 előtt a párt illegális volt. Amolyan népies ellenálló voltam. Mi népinek mondtuk. A népies kifejezés lejáratta magát, ezt Révai József újította fel. Tehát a népi mozgalomhoz kötődtem annak ellenére, hogy nem voltam paraszt. Sőt, a félig-meddig dzsentri középosztályból jöttem. A világ ami körülvett, tele volt iszonyatos társadalmi ellentétekkel. Nem mondom magamról, hogy én jaj de tisztességes ember volnék, de rendes ember nem érezhette jól magát, látva, hogyan bánnak a szegényekkel, a paraszttal, a proletárral. Azt nem lehet leírni sem. A népieken belül is az úgynevezett baloldaliakhoz tartoztam. Kovács Imre akkoriban baloldalinak számított. Erdei Ferenc is. Valahol középen helyezkedett el Németh László, Móricz Zsigmond. Ideológiai vitákban inkább Németh Lászlóhoz csatlakoztam, nem annyira Darvas Józsefhez. Darvas a barátom volt, akkor még. Móricz Zsigmonddal néhány hetet együtt töltöttem Erdélyben. Kísérgettem mindenhová. Akkor ismertem meg Erdei Ferit, Darvast, Kovács Imrét, Muharay Elemért. Végül is nem lettem politikus, hanem afféle művészféle; a népiek egyik szárnyához, a Muharay-féle kulturális szekcióhoz csatlakoztam.
Az én nemzedékem sokkal naivabb volt, mint az övék. Kevesebb információforrással rendelkeztünk. Amiket 45 előtt a szovjetről hallottunk, torzítások voltak: ezeket a nácik torzították el. Még Katyint is hajlandó voltam úgy elfogadni, hogy az hazugság, tehát hogy nem az oroszok követték el, hanem a németek, és rájuk akarták kenni. Irányultságunknak és a hiszékenységünknek a közvetlen tapasztalat hiánya volt az alapja. 45 előtt mi a nácizmusban, az antiszemitizmusban, a kirekesztésben nőttünk fel, a mérhetetlen paraszti szegénységben. A mozgalom, ami lassan kialakult, a Márciusi Front majd az illegális parasztpárton keresztül az elnyomott rétegek teljesen jogos igényét képviselte. Az ember érzelmileg ezek mögé állt, ha fizikailag nem is.
A jelenlegi apósom, aki valóságos illegális kommunista volt a feleségével együtt, ezenkívül zsidó származásúak, amikor néhány évvel ezelőtt az Ellie Wiesel film kapcsán a zsidóság kulturális-vallási hátterével kezdtem foglalkozni azt kérdezte: "Mit akarsz te ezzel kompenzálni?" Hát mit?
Lehet, hogy van mit kompenzálni. Rettenetesen szégyellem magamat, hogy 44-ben nem voltam valami módon ellenálló. Lehet, hogy nem maradtam volna meg, ahogyan Vitányi Iván is véletlen módon maradt meg. Talán a rokonai miatt, talán vagy mert szívós volt. Azt, hogy később nem vettem részt fegyveres ellenállásban ezt igazából később szégyelltem. Az ember hajlandó sunyítani, ha a bőréről van szó. A németek bejövetele 44 március 19-én Kolozsvárott ért. Addigra kialakult egy baloldali haladó kör. Március Baráti Körnek hívták. Elég széles spektruma volt. Március 19-e vasárnapra esett. Másnap hétfőn összeültünk. Azon ügyködtünk, hogy valamit csináljunk. Nyilatkozatot tegyünk? Akkor Bánffy báró, aki a Kállai kormány utolsó földművelésügyi minisztere volt, viszonylag fiatal ember, Kolozsvárra menekült Pestről, - azt tanácsolta: "Húzzátok meg magatokat, ezek az első pillanatban kinyírnak benneteket, bármit csináltok." Végül is ezt tettük. Se nyilatkozat, se más. De azért megpróbáltunk valami módon szervezkedni, együtt maradni, de aztán széthullottunk, mert jött a front. Amikor 1949-ben megtudtam, hogy mi történt - megtudtam a deportálásokat, a Dunába lődözött zsidók tízezreinek tragédiáját - még jobban elfogott a szégyenérzés, hogy nem fogtam puskát én sem, és a barátaim sem. Hatszázezer zsidó elpusztítását nem lehet kompenzálni. Azok helyett nem tudok kompenzálni, akik ezeket a halálba küldték. Ezért vonzódom mindig a más felé. Feltehetőleg ezért alakult úgy, hogy én mindig mást csinálok. Lehet, hogy többek között azért is, mert én félig román, félig magyar vagyok, és nem tanultam soha azt, hogy a másikat ki kell közösíteni.
Néhány hónapot voltam katona, akkor sem valóságosan. A nővérem férje repülőtiszt volt; s hogy nekem ne kelljen a frontra menni, magához vett. Nagy magyar volt (noha szerbnek született) nem ment ki nyugatra sem. Megvártuk az oroszokat, így kerültem hadifogságba. Pár hónapot csak, mert 1945-ben hazajöttem. Karéliában dolgoztam fakitermelésen. Megbetegedtem. Fiatal voltam, és egy orvos megsajnált, hazaküldött. Kolozsvárra mentem vissza, de mivel a szüleim átjöttek, én is követtem őket. Budapesten majdnem egy évig feküdtem betegen, tüdőbajban. Még mielőtt felépültem erről Vitányi Iván nagyon szépen írt utolsó könyvében - bekapcsolódtam a Muharay Elemér körül szerveződött tánc- és színházcsoport munkájába. Jó lenne, ha Muharay Elemért ma többen ismernék, mert nagyon jelentős személyisége volt annak az átmeneti kornak. Muharay szerint Bartók és Kodály volt a nagy kulturális példa. Ők csinálták meg a népi kultúra értékeinek az átemelését az magas kultúrába. Muharay programja szerint ugyanezt meg lehet csinálni a nép játékos hagyományaiból és táncaiból. Nem sokan foglalkoztak akkoriban néptánccal. Elsőnek Molnár István robbant be azzal, hogy a néptáncot felvitte a dobogóra. Ő koreografálta meg a magyar kardtáncot, amelynek az eredetét a cigány botozóig lehet követni. Molnár Pista - ha mai kategóriákban lehet fogalmazni - inkább népnemzeti misztikus volt, Elemér pedig plebejus-baloldali művész.
Engem a színház vonzott, egy olyan fajta színház, amelyben sok táncos elem van. Már gyermekkoromban is sokat szavaltam. A gimnáziumban egy Ispánovitz nevű fiatal matematika tanár vezetett egy haladónak vagy inkább eltérőnek tekinthető önképző kört. Adyt szorgalmazta. Nagyon sok Ady verset szavaltam akkoriban. Egyszer rendeztem is színházi előadást a Muharay együttesnek. Muharayék még 45 előtt is léteztek, a leventék zászlaja alatt működött két amatőr együttesük. Az egyiket Molnár Pista vezette, a másikat Muharay Elemér. Molnár Pistáé hagyományőrző, népnemzeties csoport volt, Muharayé pedig radikális baloldali. Számukra dolgoztam föl egy balladát, amit be is mutattak a Városi Színházban. Molnár Kata balladáját, a sok ismert ballada közül az egyiket, ami igazából a gyilkolásról szólt. Szintén még 45 előtt Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgató-főrendezője indított egy rendezői tanfolyamot. Még Kolozsvárról jelentkeztem oda, de nem vettek fel.
A felszabadulás utáni rövid korszakban a baloldali fiatal és forradalmi gondolkodású értelmiségiek kollégiumok köré csoportosultak. A baloldaliak, a kommunisták és parasztpártiak a NÉKOSZ-ba. A Muharay együttes is ide tagozódott be; egyidejűleg kollégiumi titkárnak is megválasztottak a Kis Áron kollégiumban. Innen jelentkeztem főiskolára. Felvételi is volt, vagy inkább felvételi beszélgetés. A bizottság egyik tagja Lajtai Andor volt, aki filmlexikont jelentetett meg. Öreg feleségével Zuglóban lakott egy zsidó imaházban. A másik felvételiztető Balázs Béla volt. Nem tudni miért, de ő beszélt rá, hogy filmes legyek.
A főiskola leginkább politikáról, a kollégiumi mozgalomról szólt. Három év alatt diplomáztam, mivel beszámították a jogi végzettségemet. Az utolsó főiskolai évemben - 51-ben - már valóságos órákat is tartottak. Ranódi Laci, Máriássy Félix, Nádasdy Kálmán tanítottak, Major Tamás oktatta a színészvezetést. Vizsgafilmet nem csináltunk, mert erre nem jutott pénz, helyette az osztályunk csinált egy dokumentatívnak mondható filmet, amelynek gyönyörű címe volt: "Kezünkbe vettük a béke ügyét!" A magyar film nagy mítosza és öregje, Szőts István is tanított meghívottként, filmeket elemeztünk vele. Emlékszem nem egyszer összeugrottunk ideológiai különbözőségünk miatt. Számunkra a példa a nagy szovjet realizmus volt. Különösen tetszett a Csapajev című film, amely a kor nagy mítosza volt, máig elevenen él bennem. Úgy jó 15 évvel ezelőtt olasz barátnőmnek megmutattam ezt a filmet. Együtt néztük meg, és rettenetesen elszégyelltem magam, mert ennél sztalinistább filmet el sem lehet képzelni. De akkor tetszett. És ezt ma sem tagadom. Ma nagyon sokan gúnyolódnak 1945 tavaszán, és vissza akarják az egészet csinálni. Én ma is vállalom, hogy akkor azt a tavaszt felszabadulásnak éreztem. Annak ellenére, hogy tudtam, kik az oroszok, tudtam, hogy lopnak, erőszakoskodnak, leteperik a lányokat, asszonyokat. Csakhogy ez háború volt. A háború: ilyen. Túl kell lépni rajta, meg kell emészteni. Persze nem lehet megemészteni. Az egyén nem tudja. Az ember ilyen premisszákból sodródott akkor a radikalizmusba...
Főiskola után a híradósokhoz kerültem. Itt rengeteg régi ember is dolgozott, akik 45 előtt is filmcsinálással foglakoztak: Rodriguez André, Nagy Laci vágó, Török Vidor operatőr. Velük jártam a vidéket.
Egy kicsit megégették magukat a szélsőjobbal annak idején, és ezért a partvonalra kerültek, de szakemberek voltak. Kellő iróniával nézték az eseményeket, mi pedig, akik benne voltunk, egyszer csak szembesültünk a tényekkel.
55-ig csináltam híradókat. Vagy ahogy ma mondanák: "Dokumentum" filmeket. Aratás, zárszámadás. Ilyesmi. A helyszínre is le kellett menni. Motívumra, - így nevezik filmes nyelven. Itthon, Pesten részletes forgatókönyvet írtunk. Írtunk, mondom írtunk, mert nem egyedül voltam. Írót is szerződtettünk. Valódit. Az Író vagy az Újságíró szövetség tagját... Elfogadás, vita előzött meg minden ilyen mű forgatókönyvet. Esetleg átírás. Így indult akkoriban egy "dokumentum" film.
Több napot, sokszor több hetet forgattunk tíz percért. A parasztokkal előre megbeszéltünk mindent. Tudták a dolgukat. Legjobb ruhájukba öltöztek. Akinek volt, felvette az ünneplőt. Munkaérdemrend: kitűzve. A "szereplőket" néha még sminkeltük is. Ha mindennel elkészültünk, kezdődhetett a disznóetetés.
Szegény Török Vidor sokat szenvedett. Igazi riporter-alkat volt, nehezen viselte a "rendelt dokumentumot". Filmezte a merev, élettelen jeleneteket, néha odaszólt a parasztoknak: "...csak tessék úgy viselkedni, mintha itt sem lennénk". A forgatás végén aztán megörvendeztetett aranyköpései egyikével. Például ezzel: "Sebaj, úgyis zene jön ez alá."
A kocsiban a sofőr mellé ült, ölében tartotta a kamerát. Hátha valami "igazi" történik útközben. Felénk léptet Szvatopluk fehér lován az országalapító. Esetleg leszáll ejtőernyővel a walesi herceg a kombájnok közé. "Csak esemény legyen!" Ez volt a vidori dramaturgia kulcsmondata.
Hát megért néhány eseményt, volt haditudósító, de megutálta. Nem engedték ki a frontra. A háborús riportokat egy Pest melletti gyakorlótéren csinálta.
A "hátország"-ban jelen volt mindenütt. Filmezte vitéz Endre László alispáni eskütételét és azt, amikor József főherceg jelenlétében letette az esküt a szentkoronára. Igaz, filmezte mindkettőjük akasztását is. Endre László részegen tántorgott, de felismerte Vidort. Szálasi mereven maga elé nézett. Azt várta, hogy hívei kimentik a bitó alól. Egyszer hajnalban egy galgamenti lakodalom hajnalán a fogamat ápoltam. Gyertyát gyújtott, annak a kormát kente rá a lyukra. Hiába, később ki kellett húzni. Azóta is minden elkészült filmért egy foggal fizetek. Akkor mertem rákérdezni a pletykára, amit sokan régóta suttogtak: "Vidor, igaz, hogy te fotóztad Rajk akasztását?" Sokáig nem válaszolt. Jól meghúztuk a nohabort. Lefeküdtünk. "Azt kiáltotta: ti rohadtak, becsaptatok!" - mondta.
Igaz? Nem igaz? Ha majd egyszer "éji órán" bekopog, felszólítom, hogy hozza elő bizonyítékait. Azóta is ha riportra indulok, arra kérem az operatőrt, üljön a sofőr mellé és vegye ölébe a kamerát.
Ugyanezen a galgamenti forgatáson történt velem a legmegrázóbb szembesülés. Egy darabig a régi országút a sínek mellett futott. Erre tartottunk mi is a riportunkra. Itt haladt el mellettünk egy tehervonat. A vagonok ablakát bedrótozták, mögöttük emberek szorongtak. Emberek, akiket Magyarországról deportáltak.
Az akkori feleségem táncos volt és egy nyári tánctáborban próbált egy Szombathely, vagy Körmend környéki kastélyban. Leutaztam utána. A vonatra szálltak a határőr katonák és kérték az engedélyemet. "Milyen engedélyt?" "Hát a belépőt." "Hová?" "Ez határsáv!" Nem tudtam, hogy van ilyen. Le akartak szállítani. Egyszer csak kiderült számomra, hogy Magyarország körbe van drótozva. Keserves rádöbbenések voltak ezek. Az, hogy a pártom nem azt hajtja végre, amit a programja ígért.
A Nagy Imre kormány idején is az úgynevezett "dokumentum" filmeket forgattam, Arat az orosházi Dózsa címmel. Képi megformálásában kísérleteztem egy-két újítással, különösen az akkori szemnek volt benne egy-két jópofa dolog. Széchenyi Feri volt az operatőröm, segédje Tóth Janó. A kombájnok arattak, azt hazudtuk, hogy a kombájnosoknál rádió van, persze egy szó sem volt igaz az egészből. A Nagy Imre kormány programja óriási felszabadulást váltott ki a parasztokból, de a tsz radikálisabb baloldali vezetőjéből nem. Dózsa Miskának keresztelték el ezt a téeszelnököt, aki azt mondta, hogy ebből nagy tragédia lesz. Engem is fellelkesített Nagy Imréék térnyerése a politikában. A film végén ezt a szellemet próbáltam celluloidra vinni. A félig kész filmet Hegedűs András, mint földművelésügyi miniszter jött megnézni. 54-ben is készítettem Nagy Imre szellemű dokumentumfilmet. Egy Pécs melletti faluban forgattunk, amit Rózsafának hívtak. Eredetileg Büdösfa volt a falu neve, de a szocializmus ezt nem viselte el. Ott az volt a téma, hogy önkéntes alapon folyik a mezőgazdaságban a részvétel. Aki ki akar a téeszcséből lépni az kilép, aki nem, az nem. Van aki önálló-paraszt kíván lenni, van, aki a téesz mellé áll. Ebből óriási botrány lett, különösen azután, hogy Nagy Imrééket a partvonalra szorították. Engem is ki akartak zárni a pártból, de Révész Miklós kezdeményezésére csak jelöltnek minősítettek vissza, ami elég nagy sokkot jelentett az életemben. Így jutottunk el 56-ig.
56 nyarán még részt vettem a Petőfi kör egy-két megmozdulásán. Leginkább mint hallgató a Tisztiházban, ahol máig élesen emlékezetemben maradó sajtóvitákat hallgattam. Losonczi Géza, Déry Tibor felszólalásaira emlékszem legélesebben. Különösen Déry Tibor szellemes megállapítása: a sánta paripák után jönnek a sánta szamarak. Ez tetszett. Mellettem legtöbbször egy fiatal tanítónő ült, akit később a Kádár-rendszer mindenható Politikai Bizottságának tagjaként láttam viszont. Benke Valéria rosszallóan ült mellettem, mert én állandóan lelkesedtem, ő pedig hidegen ülte végig a forró hangulatú üléseket. Az utolsó 10-15 évben amikor a Rózsadombra költöztem, gyakran találkoztunk a piacon. Kedvesen üdvözöltük egymást mindig, beszélgettünk, de politikáról soha. Maga az 56-os forradalom kitörése Kínában ért. Barátaim azt mondogatták: milyen szerencséd volt, ha itthon maradsz börtönbe kerülsz vagy fölakasztanak. Legjobb esetben elhagyod az országot. Én az utóbbit vettem volna szívesebben. A forradalom kitöréséről Kínában elég egzotikus körülmények között vettem tudomást, sokáig nem mondták be a híreket Kínában, hogy mi történik Magyarországon. Kantonban egy zsebrádióban hallottam a november 4-ei drámai felhívásokat. Gondolhatni, mit éreztem akkor.
Azt a bizonyos jó szerencsét annak köszönhettem, hogy a magyar néphadsereg művészeti együttesét kísértem Kínába egy két hónapos turnéra. Négy dokumentumfilmet készítettem a fellépéseikről, ezen kívül Pekingről, a fővárosról egy lírai etűdöt. Év végén, december utolsó napjaiban tértem vissza. Az akkori feleségemmel 57-ben arra gondoltunk, hogy elhagyjuk az országot. Elhatároztuk, hogy Izraelbe megyünk, sőt még azt is, hogy mindketten áttérünk. Ez már 1957-ben történt.
1955-ben a varsói VIT-ről készítettem egy úgynevezett dokumentumfilmet. Ott találkoztunk az izraeli fiatalok küldötteivel. Akkor még szalonképesek voltak egy szocialista állam fővárosában. Velünk jött Gordon Zsuzsa színésznő, neki voltak közöttük barátai. Szép lányok, fiúk, egészséges emberek. Érezni lehetett rajtuk, hogy egy most született állam polgárai. Ilyen mesterségesen létrejött vagy inkább intellektuálisan megkonstruált állam igen ritka az emberiség történelmében, talán csak Libéria hasonló. Nagyon érdeklődtünk irántuk. Vissza lehetne nézni a filmből; megtalálható benne néhány snitt róluk. A két küldöttség tagjait egy csoportba állítottam, így vettem fel róluk felvételeket. Bármennyire is akartam én vagy más a mélyére hatolni, nem tudnám megmondani az okát, hogy miért akartunk akkor Izraelbe menni. Később aztán eljutottam oda a Hajnal forgatása alkalmával és megértettem ezt a bennem lakozó atavisztikus vágyat.
Nekem igen keserves lett volna új életet kezdeni. Sokáig idéztem Fazekas Lajos kollégám mondását: aki a "menni vagy maradni" kérdésére mindig azt válaszolta: "Menjenek el ők! Én idevalósi vagyok." A forradalom leverése után mégis úgy éreztem, hogy innen el kell menni. Akár a háború alatt, úgy ekkor is, magyar újságot nem vettem a kezembe, egészen 61-62-ig. Ez alighanem pszichológiai védekezés volt. Ma sem tudom a kezembe venni azokat a lapokat, amelyekről úgy érzem, hogy sértik a nézeteimet. Ahogy régen nem tudtam a kezembe venni a Harcot vagy az Összetartást, úgy most is több újság érintése is undorít.
56 után csináltam egy-két képzőművészeti filmet. Az első Derkovits Gyula képeiről. A főszereplők maguk a képek voltak. Egy jelenetére emlékszem, az egyik kép egy macska árnyékát ábrázolja, és én megcsináltam egy macska árnyékát egy ablakban.
A második film Goldmann Györgyről szólt. Goldmann 45 előtt fiatal szobrász volt. Zsidó fiú, akinek csak egy-két műve maradt fent, és abból látszik, hogy nagy tehetségnek indult. A nácik megölték. Koncentrációs táborban pusztult el nyomtalanul. Mészöly Miklós játszotta benne a szobrászt. Vele a Lengyel Kultúra Házában találkoztunk. Ott jöttek össze azok, akik valami mást akartak. 58-tól a Lengyel Kultúra Háza adott valami kis európai kitekintést, többek közt ott vetítettek lengyel filmeket. Itt láttuk először Andzrej Wajda filmjeit: az Én nemzedékemet, a Csatornát és a többit. Akkoriban kerestem a Goldmann-filmhez egy jó fejet, és ott láttam egy nagyon markáns arcú, nem egészen fiatal embert, aki világos pulóverben járt. Többször láttam és a végén odamerészkedtem hozzá. Összebarátkoztunk, és megcsináltam vele a filmet. Aztán nem sokkal a kisfilm után küldött nekem egy levelet. Kiderült belőle, hogy mi már 47-ben is találkoztunk. Ő akkoriban Szekszárdon szerkesztett egy helyi lapot, a Kisgazdapárt és a Parasztpárt közös lapját. Én pedig akkoriban a Muharay együttes titkáraként szerveztem fellépést Szekszárdon.
Bevezetést is mondtam, és gondolom, hogy valami népi-radikális szöveget mondhattam. Ezután Miklóssal eszmét cseréltünk és neki ez a radikalizmus nem tetszett. Ezután írtam neki egy levelet Pestről. Molnár Miklósnak címeztem, mert akkor még így hívták. Ezt a levelet küldte el nekem a Goldmann-film forgatása után.
A két képzőművészeti film között csináltam egy hosszabb filmet József Attila verseire, a Város peremén címmel. Ez egy afféle expresszionista film volt. Küzdöttem a kifejezéssel. A mi nemzedékünk abban különbözik az utánunk jövő számos nemzedéktől, hogy mi nem születtünk bele a mozgókép kultúrájába. Mi az irodalmon, a szociológián vagy a szociográfián keresztül érkeztünk a filmhez és az itt edződött gondolatainkat kellett később átvinni a film nyelvére.
A József Attila film szabad asszociációk halmaza volt. Ebben a filmben jelent meg először szegény barátom, Madaras Josti, aki mint illegális ifjúmunkás, plakátot ragasztott a falra. A játékfilmjeim sorában az első "A harangok Rómába mentek" című volt.
"A harangok Rómába mentek" kifejezés magyar szállóigéből vagy inkább szólásmondásból ered. Ez a Nagypéntektől Nagyszombatig terjedő időszakot jelenti, amikor a harangok is hallgatnak, Jézus kínszenvedésére emlékezendő. Helyettük - ahol van ilyen - fát vernek harangozás helyett. Hiszen Krisztus a sírban fekszik, ezért nem szólalhatnak meg az ünnepi harangok. Egy ilyen időszakról szól a filmem története.
A felszabadulásról.
Ahol egy gyerekcsoport valamiféle ellenállást kísérel meg. Túl romantikusan. Nem is igaz a történet, ráadásul többen beleszóltak a végébe. A vége hurráoptimizmusra kerekedett. Megérkeznek a felszabadítók... Nem igaz a film. Ekkor eldöntöttem, hogy nem hagyok beleszólni abba, amit forgatok.
Szegénylegények
Az "Így jöttem" még realista-romantikus film volt. Érzelmileg telített, gondolom, mert azóta sem láttam. Vadász Imre eredeti elképzeléséből gyúrtuk össze. (Imre fiatal író a Filmgyárban dolgozott dramaturgként, sajnos igen korán és ezért névtelenül halt meg.) Szegény Imrének nem sok köze volt az elkészült filmhez, de elfogadta és egyetértett vele. Imre a felszabadulás élményéről írt novellát. Megérkeznek az oroszok, Győr mellé egy nagy mezőre. Arra a mezőre, ahol a nagy győri ütközet zajlott le Napóleonnal "győri vitézségünk" idejében. Azon a mezőn legeltette a teheneket. Méghozzá az emlékmű körül, amelyik gúnyosan hívja fel a figyelmet arra a nagy napóleoni futásra. Mi ezt a helyzetet transzponáltuk és megspékeltük saját emlékeinkkel. Így kerültünk Pannonhalma mellé. Ez Hernádi Gyula gyermekkorának színhelye volt. Ezért került bele egy-két - egyházias, vallásos snitt. Nem sok, mert akkoriban nem volt szokás ábrázolni egyházi személyt. Kézdi Kovács Zsolt jelenik meg benne, mint bicikliző pap, és üdvözli Kozák Andrást, akit épp az előbb ejtettek fogságba és egy teherautóra löktek. Nem szívesen fogadták a filmet. Aczél akkoriban szóba sem állt velünk. Utólag premizálták a filmeket és Aczél azt mondta az "Így jöttem"-re: kapja a negyedik osztályt, de ha lenne rosszabb kategória, akkor azt kellene kapni a filmnek. Akkorra már volt némi nevem a játékfilm szakmában, mégpedig az "Oldás és kötés"-sel. Ez volt az első közös munkám Hernádi Gyulával.
Vele való megismerkedésemnek a története Nemeskürty Istvánnal kezdődik. Aczél György ötletére áthelyezték a Filmgyárba a Magvető kiadótól, ahol épp akkoriban lektor volt. Azzal a céllal, hogy teremtse meg vagy terelje mederbe az ottani játékfilmgyártást. Nemeskürtynek úgy látszik szimpatikus voltam, vagy látott bennem valamit és azt mondta - miután irodalmár - hogy szükségem lesz irodalmi háttérre. Bemutatott Hernádi Gyulának, akinek épp akkoriban jelent meg első novelláskötete "Deszkakolostor" címmel.
Gyula úgy könyvelődött el mint munkásíró. Ugyan nem volt ő soha munkás, de rengeteg munkahelyen megfordult, többek között dolgozott a Hajógyárban is, de mindig közgazdasági vonalon működött. Gyula első kötetében szerepelt néhány, hajógyári munkásokról szóló elbeszélés is, és azért tűnt munkásírónak. Nemeskürty azt gondolhatta, hogy ilyen aberrált embert mint én, össze kell eresztenie egy valódi és becsületes munkásíróval. Bár hamarosan kiderült hogy Hernádi mégsem lehet az, akinek beskatulyázták, mert következő könyvének - amelynek "Péntek lépcsői" volt a címe, és talán Nemeskürty volt a lektora, már botránykőnek számított. Ezt tartották a magyar egzisztencializmus első megnyilvánulásának. Támadták is utána eleget. Nemeskürty később rá is jött, hogy jobb lenne minket szétválasztani, de akkor már olyan mély barátságba kerültünk, hogy ez senkinek nem sikerült, és valószínűleg életünk végéig nem fog sikerülni senkinek, annak ellenére, hogy vannak néha nézetkülönbségek közöttünk.
Az "Oldás és kötés" témáját is Nemeskürty javasolta. Ez eredetileg egy Lengyel József novella volt, egyedül kezdtem írni belőle forgatókönyvet, s később lépett be Gyula. Lengyel Józsi bácsi bár nem értett egyet a filmmel, mindig kiállt mellette; becsületére legyen mondva. Valahol később nyilatkozta is, hogy igazából nem az övé a film, de az utolsó pillanatig harcolt érte, akkor is, amikor valamilyen okból nem igazán szívesen vették a magyar kritikusok. A kritikusok sokat számítottak a kulturális életben. Akkoriban találták ki - gondolom Aczél -, hogy a Kádár-rezsimnek, amely 62 után kezdte magát valamennyire konszolidálni, és megpróbálta véres kezeit valamennyire megmosni a patakban, hogy jót tenne a közhangulatnak egy kulturális vagy egy kvázi kulturális háttér. Ebben igen nagy szolgálatot tehetne a film, mert ez nemzetközi kitekintési lehetőséget is adott. Ehhez megtalálták később a megfelelő menedzsert, Dósai Istvánt. (Sokan azzal támadtak bennünket, hogy igazából Dósai csinált a magyar filmből magyar filmet, mert neki sikerült elterjesztenie a világban, hogy ezek a filmek milyen nagyszerűek.)
Tehát Aczél ötletének köszönhetően legalább húsz éven keresztül alapjában azt csinálhattuk, amit akartunk. Néhány dolgot mi magunk is tudtunk, hogy nem lehet kimondani. Nem lehetett kimondani azt, hogy ruszkik haza! Nem lehetett kimondani azt, hogy 56 forradalom volt és nem ellenforradalom. Ha mindezt az ember akceptálta, akkor szabadon dolgozhatott. Az utolsó tíz évünkben már voltak olyan filmek is, amelyek ezeket a tabukat is feszegették. Ilyen volt például az "Angi Vera", vagy Mészáros Márta néhány filmje, vagy a "Tanú", ami klasszikussá vált, és a magyar naranccsal bizonyára helyet foglalt az örökkévalóságban.
Az "Oldás és kötés" az alapkérdést nagyon szőrmentén tárgyalta. Mi volt az alapkérdés? Az, hogy mi történt itt az elmúlt 15 évben? A főszereplő - Latinovits Zoltán- parasztfiút játszott a filmben, akiből orvos lett, méghozzá valószínűleg jó orvos. Azzal kezdődik, hogy hazamegy a tanyára az apjához. Otthon azonnal rájön, hogy az apja hamarosan meg fog halni. Számára ez nagy sokk. Találkozik egykori szerelmével. Az ő párbeszédükben van egy kis allúzió arra, hogy mi történt ott: a Latinovits megformálta szereplőnek lehetősége volt arra, hogy tovább tanuljon, a lánynak meg nem, azért mert valószínűleg kulák vagy kulák származék. Tehát ő visszamaradt a faluban. A dialóg arról szól, hogy kollégiumi gyűlésen őt kidobták, ami a kollégiumok történetében elég tipikus történet volt. A filmnek egy másik vonulata a főhős, városi beilleszkedését mutatja be. Van ennek a filmnek egy ma talán érdekes jelenete, ami teljesen közvetlenül az én magán, vagy magán-társadalmi életemből került a filmbe. Az a bizonyos belvárosi asztaltársaság. Ez a társaság úgy ahogy élőben is, megjelenik a filmen. Ez azért érdekes, mert közülük a legtöbben a mai közélet jeles szereplői: olyanok, mint Konrád György, Csoóri Sándor, Gyurkó László, Hernádi Gyula, Orbán Ottó, Mészöly Miklós. És ezek az emberek ma aligha ülnek le egy ugyanazon asztal mellé. Pedig jó lenne - akkor is, ha jelentős nézetkülönbségek mutatkoznak köztük - ha még egyszer leülnének egymással ugyanahhoz az asztalhoz. (Mostanra annyira pesszimista vagyok, hogy úgy érzem, ez az asztal nem kerül soha újból össze. A következő nemzedékeknek kellene ebből valamilyen tanulságot levonniuk.)
A Szegénylegények ötlete egy ellenérzéses magatartásból született. Mindig is mondtuk Nemeskürtynek, hogy a történelmi filmeket - amelyek Jókai vagy Gárdonyi műveiből születtek legtöbbször Várkonyi Zoli adaptálásában - nem így kellene megcsinálni. Egyszer Nemeskürty megelégelvén a dolgot, így felelt: "Ha ekkora a szátok akkor készítsetek egy ilyet; - a radikális népi politizálás romantikus lehetőségéről. Ugyanis a betyárok emlékét romantikusan kezelték a múltban is. Ahogyan például Jókai festi le emlékirataiban Rózsa Sándor bandáját. Többen állították, hogy Jókai személyesen nem is találkozott velük. Ez róla egyébként könnyen elhihető, mert ő terjesztette el a szabadságharc ötvenedik évfordulóján, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta el a Nemzeti dalt, amiből egy szó sem igaz.
A motívumkeresés során sokmindent gyűjtöttünk: irodalmat, folklórt, történelemtudományt, építészettörténetet. Három nagy epizód köré szerveződik a film. Az egyik a kötél történet, amelyet többek közt Móricz Zsigmond is feldolgozott a Barbárok című híres elbeszélésében. A másik az a történet, vagy inkább mítosz, hogy az elnyomó apparátushoz tartozó személyről azt állítják; hogy nem ő az aki, hanem megölt valakit és belebújt a bőrébe. Ezt a figurát Latinovits Zoltán játszotta. A történetet akkoriban olvastuk egy orosz tábornokról akit Sztálinék azzal vádoltak, hogy megölte a felettesét és belebújt az egyenruhájába, s a funkciójába. A harmadik pedig nem is inkább történet, hanem vissza-vissza térő sors: nevezetesen az, hogy a nemzet szabadságáért vagy annak a jelszaváért mindenkit át lehet verni. (Akkoriban ez még nem volt olyan élő jelenség mint ma, akkoriban ez csak nosztalgiákat keltett.) Tehát e három csomópont köré építkeztünk, s mint a téglákat megszilárdító maltert, saját tanulmányainkkal, bőrön megélt történelmi tapasztalatainkkal kötöttük meg őket. Tudtuk, milyen internálótábort állított fel itt Szeged környékén Ráday Gedeon, aki a szabadságharcban mint katonatiszt vett részt, aztán később az elnyomó apparátus legkíméletlenebb tisztviselőjévé vált. Én is, Gyula is eltöltöttünk darab időt szovjet hadifogságban. Ez volt a nyersanyag.
A filmet a díszlet és a puszta formálja egységessé.
Gyulával akkoriban még hittünk abban, hogy a film önálló művészeti műfaj vagy az lehetne. A nemzedékünkben ebben mindenki hitt. Azt kerestük, hogyan lehet kifejezni azt, ami örök. Mint az irodalomban a leírt nyelv, a stílus. Azt elemeztük, hogy mi az, ami örök és egyben összetéveszthetetlenül különös a magyarságban. A pszichés és egyéb magatartásokon kívül mi lehet az a környezet, ami a magyarokat jellemzi? Ez volt a puszta. A magyarok törzsét, vagyis a dunai magyarokat valószínűleg ez jellemezte mindig. Miután a mocsarakat lecsapolták, a puszta maradt számukra. Azért sikerült aztán mindenféle renitensséget kiirtani ezekből a szabad emberekből, mert a pusztából nem lehetett elmenekülni. Filmünk idején még léteztek a nagy mocsarak, ahová el lehetett bújni. Tehát a törvényen kívüliek, gazdasági vagy politikai okokból üldözöttek el tudtak rejtőzni, de ez később már nem sikerült. Ezért mi úgy gondoltuk, hogy a puszta lesz a látvány meghatározó eleme.
A másik pedig a sánc. Ezt is tanulmányoztuk Banovich Tamással. Banovichnak ez volt az első közös munkája velem, rendkívül nagy a beleérzőképessége, azóta is mindent együtt csinálunk. A sánc kialakításán sokáig gondolkodtunk. Azon a roppant széles területen gyűjtötték össze az embereket és később különböző szempontok szerint kezdték el szortírozni őket. Így találtuk ki ezeket a teret felosztó elemeket. Az elemek között a végső elemeket a kis kabinok jelentették. Ide zárták a gyanúsakat. Bezárták és egyúttal manipulálták is őket bennük, mint például a Görbe János játszotta szereplőt. Egy Kis-Ázsiát bemutató albumban törökországi nagy építmények fotóit láttam, ez alapján született meg a díszlet. A minta ennél absztraktabb volt, a mienket a dramaturgiai funkcióinak megfelelően alakítottuk ki. Ehhez persze sok minden kellett. Kellett Somló Tamás operatőr is hozzá, hogy ő ezt lefényképezze, kellett az a technika, amit ott kezdtünk el igazából kikísérletezni. Az úgynevezett hosszú beállítások. Az a fajta hosszú beállítás, ami később - a kollégák ironikus szóhasználatával - "szabadtéri színházzá, bújj, bújj zöldág" módszerré állt. A sánc egy részét megemeltük, mert már tudtuk, hogy onnan valakinek le kell ugrani. Tehát a díszlet mögött fölállítottuk a film idézte történelmi kor pszichés vázát és mozgásmechanizmusának keretét.
Már a Goldmann György portréhoz és a Város peremén rövidfilmhez elkezdtem tanulmányozni a modern fotográfiát. Bejártam különböző könyvtárakba. Abban a műszaki könyvtárban, ami a mai Nemzeti Szálló mellett működött, rendkívül bő fotóanyag közül válogathattam. Modern külföldi folyóiratok tucatját járatták. Ott tanulmányoztam őket, sok jegyzetet készítettem. Bizonyára ezek az előtanulmányok is befolyásolták a film konstruktivista képi világát. S persze ehhez Somló Tamás is kellett, akinek a fekete-fehér film volt a szenvedélye. (Az elválásunk igazán akkor történt, amikor a Fényes szelek után úgy éreztem, hogy sem a kameramozgást, sem a színkezelést igazán - lehet, hogy igazságtalanul éreztem ezt - nem tudja megoldani. Ugyanis a Fényes szelek volt az első, amit színes nyersanyagra forgattunk.)
Ebben a filmben jelenik meg először hangsúlyosan a meztelen női test, amely stílusjegy alapján - "enyhén szólva" leegyszerűsítő módon - azonosítanak engem a mai napig. Minden karakterisztikus stíluselem születése egyaránt táplálkozik a véletlenből, a tudatos meggondolásból és a gyermekkorra visszanyúló atavisztikus emlékekből. Az első meztelen lány az "Így jöttem"-ben szerepel. Mészáros Márta akkoriban már erősen a feminista témák iránt érdeklődött. Gyulát és engem állandóan azzal piszkált, hogy: "ti nőkről úgysem tudtok filmet csinálni. Nálatok nincs is nő. Nem volt igaza, mert a "Harangok Rómába mentek"-ben meg az "Oldás és kötés"-ben is hangsúlyos női figurák szerepeltek. Az "Így jöttem" előtt Márta egyre inkább játszotta a női felszabadulás harcosának szerepét. Bennünket Macho-nak tartott. Ezért nem szűnt meg bennünket froclizni. Egyszer dühösen így vágtam vissza neki: "rendben van, a következő filmünkben lesz lányszereplő, de akkor meztelen lesz!"
A "Szegénylegények" keretéhez megtaláltuk az örökérvényű helyet: a pusztát. És mi az, ami nem helyhez kötött? Az egyenruha, a parasztok világszerte ismert szegény viselete; a fehér ruha, a bő gatya. Ezek is a képi szótár alapszavai. Az ilyen irányú kutatás is, a nyelvkereséshez tartozott. Milyen egyenruha van ezeken kívül még a világon?
A meztelen férfi és női test. Ezeknek általánosabb a jelentésük. Az elnyomás vagy a manipuláció eszközei. Ezt a jelképrendszert sok filmben használtuk. Ezért születtek.
És ha a meztelenség szerepének a gyökereit filmjeinkben még tovább keressük, akkor ezeknek megvannak pandanjai a gyerekkoromban is. Sokat éltem románok közt falun és kisvárosban is, ahol a meztelenség nem volt erotika. Tehát ha lementünk az Oltra fürödni, akkor a román értelmiségiek, fiúk és lányok, de a parasztok is minden további nélkül meztelenre vetkőzve fürödtek. Sohasem felejtem el, hogy a vollai pap, aki román entellektüel, ortodox pópa volt, ha lement a patakra fürdeni, azt meztelenül tette. De ha lement a parasztcsalád bivalyszekérrel megfürdeni, akkor is az egész család meztelenre vetkőzött. Szóval ez számomra nem volt akkora különlegesség, mint ahogyan ezt itt látják. Az is éles emlékeim közé tartozik, amikor egyszer az 50-es években riportra mentünk az Alföldre, és egy gyógyvízben láttam alföldi magyar parasztokat, asszonyokat ruhában fürödni. Az emberek pedig ingben-gatyában, fejükön kalappal pipáztak a melegvízben. Nekem ez a kálvinista prüdéria volt a különös.
Később amikor már a meztelen nők szerepeltetése divattá kopott, lassan kezdtem abbahagyni a filmjeimben. Ma már csak dekorációként használom őket. Például a "Szörnyek évadjában". Radványi Géza azt hagyta örökül nekünk, hogy "gyerek, kutya, fóka, meztelen nő, - mi lehet hatásosabb egy filmben?"
A "Szegénylegények" után következő "Csillagosok, katonák" című filmem is egy olyanfajta történelemszemlélet igényében fogant, amely addig ismeretlen volt a magyar filmekben. A dramaturgia szervezője maga a történelem, amely a bevett filmdramaturgia helyett nem bomlik jók és rosszak, igazak és hamisak pólusaira. Minden pólus sokszorosan átszőtt. Az igazság egy szikrája mindegyik irányban, elemben megtalálható. Kozmikusan sokrétű, mint magának a történelemnek, a világnak a mozgása.
A film központi témája, vagy inkább problémája az ideológiai gyilkolás; az egymás pusztítás háborúja, függetlenül attól, hogy melyik oldal kit és hogyan gyilkol. A mostani balkáni háború, de maga a világtörténelem "fejlődése" is ezt az irracionalitást látszik indokolni.
Jó ügyért még igazságtalanságokat is szabad elkövetni. Minden ideológusnak ez a véleménye. A bolsevikok és bizony a nagy, klasszikus katolikus egyház is ezen a ki nem mondott alapelven működik. Sokan mindenféle más jelmezekben ma is ezt vallják. A nácik mindezt még palástolni sem igyekeztek. Erről a problémáról vagy konfliktusról szól a Csillagosok, katonák. Nem egyszerűen arról, hogy ki mellett van az igazság. A szívem - azt hiszem - minden filmemben egy kicsit balra húz. Egy kicsit sokat is, mert az ember sokáig nem akarta elhinni, hogy a baloldal képes a sztálinizmust kitermelni magából. Még később sem fogtam ezt fel, amikor például a "Még kér a nép" született. Abban is a baloldali mozgalmat idealizáltam. Még akkor is azt hittem; talán lehet lesz olyan formája a baloldalnak, amely erőszak vagy igazságtalanság nélkül tudja képviselni a megváltást. Ebben sokáig hittem, az olaszországi tapasztalataim hatására. Olaszországban ugyanis a baloldaliak tisztán képviselték a világmegváltás ideálját. Erről talán le kellene tenni. Lehetséges-e világmegváltás vagy nem?, ez az emberiség örök kételye marad. Még a katolikus kiskatekizmus is helyesen ragadja meg a konfliktus lényegét: az az első kérdése "mi végre vagyunk a földön?" Lehet erre a kérdésre laikus választ adni, vagy nem? Csak vallásos válasz van. A szovjet típusú társadalmak csődje, összeomlása és kegyetlen lelepleződései ezt a kérdést ma nem tudják megválaszolni. Nincs laikus válasz.
Ezek a kérdések éltek, munkálkodtak bennünk, amikor a Csillagosok...-at készítettük. Azért beszélek többes számban, mert mindez nem csak rám vonatkozik, hanem minden közeli munkatársamra. Nem is munkatársaimra, hanem a filmjeim együttcsinálóira. Filmet nem egyedül csinál az ember. Az én filmjeim sem születhettek volna meg Hernádi Gyula nélkül, Somló Tamás vagy Kende János nélkül, Banovich Tamás nélkül, a gyártásvezetők nélkül, a színészeim nélkül, akikkel így vagy úgy barátságba keveredtem. Tehát ezekkel az "együttcsinálókkal" abban értettünk egyet, hogy a világot nem lehet napos és árnyékos oldalként ábrázolni. Akkor sem, ha néha ezek a filmek úgy hatnak, mintha így ábrázolnánk őket. Ezért ilyen a Csillagosok... Benne nem arról van szó, hogy az átkozott fehérek gyilkolnak, a mieink pedig angyalok.
Ezt bizonyítja a film szovjetunióbeli furcsa utóélete is. A banketten egy veterán tábornok áthajolt az asztalon, bizalmasan a vállamba kapaszkodott, és vodkagőzösen a fülembe lehelte: "minden úgy történt, ahogy ti ábrázoltátok". Somló Tamás odasúgott: "ez nem azt a filmet látta, amit mi csináltunk". Sajnos, ez be is igazolódott. A filmet átvágták. A történet végén nem halnak meg a vörösök, hanem győzedelmeskednek. Ezért nem akarták, hogy megnézzem a filmet. Az eredeti változatát bemutatták egy szűk szakmai körnek. Eljött egy-két fiatal rendező is. Egyik kolléga hajlandó volt megszólalni. Kicsit fölháborodva közölte; hogy "mi nem ábrázoljuk az oroszokat valósághűen, mert - és ez egy klasszikus mondás marad egész életemben - a mi fehéreink nem voltak ilyen kegyetlenek". Mondta ezt a nagy szovjet korszak idején.
Szerencsére sikerült elérnünk, hogy a leforgatott anyagot Budapestre hozták, itt hívták elő a mustereket, tehát kezünkben volt az anyag. Mi végül is azt csináltunk belőle, amit akartunk.
A filmet magyar-szovjet koprodukcióban készítettük. Mártának nagyon széles baráti köre volt a Szovjetunióban. Ő ott élte át a rémes éveket emigránsként, készített is néhány szép filmet erről a korszakról. Széles orosz baráti körrel is rendelkezett. Így jutottunk el a filmgyár igazgatójához. Ő csinálta az Európa felszabadítása című sorozatot is. Pártolta a szovjet-magyar koprodukció tervét. Delegált mellém egy neves forgatókönyvírót. Egy grúz herceget, aki a szocializmusban is érvényesült. Ez a George Divani nevű nagyon helyes pali hagyta, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Igaz, a filmgyár igazgatójával Budapesten megnézték a filmet és technikai okokból a kétszalagos vetítésen a filmet cserélték, George azt mondta az igazgatónak: "Vologya, meleged van ugye, nagyon meleged van? - mert aztán később hallottuk, nagyon abajgatták őket a film miatt, hogy ennyire kiengedték a kezükből.
Nagyon gyorsan forgattunk. Náluk egy ilyen nagy volumenű film egy évig, ha nem kettőig készül. Néha megpróbáltak "betenni". Miért szerepeltettem meztelen lányokat a filmjeimben? A forgatásvezető közölte, hogy az orosz lányok nem vetkőznek le. Hoztunk egy magyar modell lányt, és elhoztuk Mikolajevszkát, a neves széptestű lengyel színésznőt. Ők vetkőztek. Aztán a gyártásnak az volt a sóhaja, akit Mikolajevszka alakított, legyen lengyel nevű. Legyen Wanda a keresztneve, mert Moszkvában a lengyel shopping-bolt Wanda névre hallgatott, és így mindenki fogja tudni, hogy a lány lengyel. A keresztnév nem hangzott el a filmben egyébként.
Akkoriban még minden forgatásunk nagy happening-nek számított. A kis folyó mellett, ahol forgattunk, mindenki megfürdött. Meztelenül. Fiatalok voltunk, és fickósak. Egyszer csak a sok gyönyörű fiatal orosz színésznő megjelent a folyó partján, ledobálták a ruháikat és lubickolva beszaladtak hozzánk a vízbe. Magamhoz intettem a gyártásvezetőt: "Mit is mondtál? Mit nem csinálnak az orosz lányok...?"
Később azt a felvételt akarták megakadályozni, amikor a fehérek légitámadása után a vörösök megfutnak, és élükre áll egy rang nélküli vörös katona aki támadásba viszi őket. Erre a szerepre egy neves színészt jelöltek ki. Álltunk, vártunk, már beálltunk a forgatásra de a neves színész csak nem akart megérkezni. Nem lesz forgatás? Egy fotóriporter sürgött körülöttünk. Megkérdeztem: "Hajlandó vagy játszani?" Azt mondta, igen. Akkor ezt a szerepet neki adtuk: a filmben ő alakítja a vörös katonát, aki megfordítja a menekülést. Egyébként fantasztikus volt, hogy az orosz színészek milyen lelkesedéssel megcsináltak mindent, amire kértük őket. Ilyen jellegű filmekben nem játszhattak és rendkívül élvezték. Nyikonyenkonak hívták a zseniális orosz színészt aki azt a kozákot játssza, akit lelövetnek. Az Így jöttem-ben találtunk rá, azóta is jó barátom. Aki pedig lelöveti az nem más, mint Mihalkov, aki később nagyszerű rendező lett. A stábban magyarok és oroszok dolgoztak. Magyarok voltak például a fahrtosuk és a világosítók. A statisztéria szovjet katonákból állt. Ejtőernyősökből, és egy külön filmesek számára fenntartott lovasezredből. Főparancsnokuk egy nyugállományú vezérezredes, aki arról volt nevezetes, hogy ő fogta el Paulust Sztálingrádnál, illetve - gondolom rá osztották azt a dicsőséget, hogy ő foghassa el Paulust.
Egy idő után megszűnt az a "kiváltság", hogy filmjeinkből Moszkvában bemutatót tartsanak. Egy nagyon kedves hölgy a magyar filmek nagy barátja és propagátora találta ki rólam: a szellemes mondást: Jancsó Miklós a leghíresebb magyar rövidfilmrendező a Szovjetunióban.
Fényes szelek
Az 1968-as év meghatározó és vízválasztó dátum. Olyasszerű, mint 1956, de annál is univerzálisabb jelentőségű, mert a megosztott világ mind a két féltekéjét megrengette. Különböző okokból támadt föl ez az új korszakot indító rengés, különböző dimenziókat mozgatott meg. Ugyanakkor ez a kétközpontú forradalmi változtatásigény együtt fejtette ki hatását politikában és kultúrában egyaránt. Így az én filmjeimben is. A "Fényes szelek"-et 68-ban forgattuk.
Ez a filmem 68 eszméjéből született. Tehát Prágából és Párizsból. A sémák és a rítusok mind a kettőből merítettek, de inkább a párizsi diáklázadásból. Arra rímelt, talán túlzottan is. A filmet véletlenül újra láttam, nemrégen ment a tv-ben és Zsuzsi, a feleségem nézte, és én is mellételepedtem. Mára a párizsi vörös májusra utaló allúziók kiestek belőle. Jobban lecsupaszodott az alapproblémáig: lehet-e igazságos egy forradalom? S ha igen, meddig?
Ugyanakkor nagyon is korhoz kötött. A lányok miniszoknyát hordanak, de sok emlék és rekvizitum kísért a közös ifjúkori múltunkból, az úgynevezett NÉKOSZ korszakból. Egyszer pedig maga a legkonkrétabb történelmi jelen is betévedt a film kulisszái mögé. Az egyik jelenetben a forradalmárok, azaz kollégisták, kövekkel dobálják a papnak készülő diákokat és a kolostort, ahol laknak. Ezt a snittet 1968 augusztus 21-én forgattuk. Munka közben egyszer csak berobog egy magyar katonasofőr vezette dzsip, nagyon testes, kövér hadnagy szállt le róla. A dzsip kerekeit fehérre festették. A hadnagy azt kérdezte: "Merre mehetek innen Pozsonyba?" Akkor kezdődött Csehszlovákia megszállása. Mi akkor tiltakozást írtunk alá, amit Csoóri Sándor és Gyurkó László szervezett. Hozzám Gyurkó jött, vele korábban nem álltam baráti kapcsolatban. Aztán a tiltakozás mégsem lett nyilvános, mert Aczél rábeszélte Csoórit és Gyurkót, hogy ne tegyék nyilvánossá, mert ez Kádár konszolidálási technikáját veszélyeztetné.
A bemutató után sok egykori NÉKOSZ-os támadta a filmet. Érthető volt ez a reakció, mert ez a film szolgáltatott először híradást két évtized után a NÉKOSZ-ról. Az egykori kollégisták nem azonosították magukat a filmmel. A megszépítő távolságból nem emlékeztek rá, hogy őket manipulálták volna, vagy ők is manipuláltak. Szimbolikával dolgoztunk; a kollégistákat össze-vissza öltöztettem, az egyházi diákokat szürkében járattam, és a NÉKOSZ vezetőségét fehér ingekbe bújtattam. Ez a kis mag manipulálja a sokszor naiv és erőszakos forradalmárokat. Tehát a forradalmárok között is egy kis csoport képes manipulálni a többséget. Gyula mindig mondta, hogy ennek a filmnek egyetlen dramaturgiai hibája van, nevezetesen az, hogy a végén a Drahota Andrea játszotta hősnőnek meg kellett volna halnia. Öngyilkosnak kellett volna lennie. Mi ehelyett ironikusan fejeztük be a filmet. A Drahota megjelenítette intranzigens forradalmárt, aki szélsőbalra sodródott, leváltották a manipulátorok. Sőt, leváltottak mindenkit, a mérsékelt forradalmárokat is, és a szélsőségeseket is. A "Fényes szelek" Drahota és Kozák András jelenetével végződik. Kozák, mint egykori kollégista rendőrtisztként szerepel. Civil ruhában jár, de tudni lehet, ő rendőrtiszt. Az Ő mondataival fejeződik be a film. Azt mondja Drahotának: "Ne keseredj el, mert leszel te még kollégiumi titkár, de még miniszter is." Volt ebben sok irónia, noha az irónia nem mindig jön át.
Kardos László a NÉKOSZ egyik alapítója azt mondta: "A filmnek igaza van, mi manipuláltunk." Szegénynek kijutott a történelmi tapasztalatból: 56 után börtönbe csukták, sokáig veszélyeztetett helyzetben élt. A másik NÉKOSZ alapító atya, Győrffy Sanyi a film ellen foglalt állást. Béres Ferenc pedig fölháborodott. Feri igazából a népi mozgalom jobb oldalán állt mindig. Ezek a múlt-újraidézések és az azokat követő viták nem sokat változtattak a jelenen. Csak a veszprémi püspöki palota titkárát váltották le - ott, a barokk palotában forgattunk, s a titkár nagyon élvezte a filmesekkel az együttműködést - mert nem kis zavart és megbotránkozást okozott a palota lépcsőjén anyaszült meztelenségüket papi palástokkal nemigen palástoló statiszta lányok látványa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!