Thaly Kálmán: Az első hazai hírlap (»Mercurius Veridicus ex Hungaria«). 1705–1710.

Forrás:
Thaly Kálmán: Az első hazai hírlap. (»Mercurius Veridicus ex Hungaria« 1705–1710)
Értekezések a történelmi tudományok köréből. VIII. 4. Budapest, 1879.

---

A hírlapirodalom embrióinak, az egyes nevezetesb történelmi események alkalmával kiadott röpíveknek keletkezése igen régi, csak nehány évtizeddel újabb magánál a könyvnyomtatás feltalálásánál. Mint mindenütt a renaissance-ban, úgy itt is közművelődés és művészeteknek középkori classicus földe: Olaszország járt elől. A velenczei nagy tanács 1500-ban Modena város ostromát és megvételét nyomatott röpívekben tudatá a polgársággal; hasonlóan ferrárai Hercules herczeg 1500 martius 4-kén és 1501 martius 23-án nyomatott két jelentést. A németek, fordítási és utánzási szenvedélyökhöz híven, a velenczei említett röpívet csakhamar német nyelvre fordítván, mint érdekkeltő újságot, negyedrétű lapokra nyomatva, kiadták, – úgy a ferráraiakhoz is 1501 január 25 s 26-án hasonló röpíveket nyomattak. (Müncheni udv. könyvt.)

1502 és 1503-ban szintén találkozunk velenczei röpívekkel alexandriai, cyprusi és perzsiai dolgokról; valamint a portugallok 1504-iki kalkuttai expeditiójáról is adatott ki röpíves jelentés, latin nyelven. A németek ezt is lefordíták s kiadták, a következő 1505-ik évben pedig Ágostában Oeglin Erhardt nyomdájából kikerült az első »Zeitung« czímű röpív, de ez is csak másolata volt egy braziliai újságnak, annak utánnyomataiból állván^[1]. Ettől fogva, valamint Olasz-, Franczia-, Spanyol- és Angolországban, úgy a német birodalomban is mind sűrűebben divatba jövének a nevezetesebb hadi és politikai eseményekről tudósításokat közlő röpívek, melyek különböző – a németek többnyire »Neuen Zeitungen« – czímek alatt, de időhöz nem kötve jelentek meg és árusitattak a hirsóvárgó közönség között.

A magyar történelemre közvetlenül vonatkozó legelső nyomtatott röpív, tudtunk szerint amaz ágostai »Zeitung,« mely Miksa császárnak Bécsben 1515-ben a lengyel és magyar királyokkal s az utóbbinak fiával, a későbbi szerencsétlen II. Lajossal való találkozásáról s az ez alkalommal tartott fényes ünnepélyekről jelent meg négy kiadásban^[2]. A gyászos mohácsi ütközetről pedig, mint egész Európát lázas izgalomba hozott nagy eseményről, mindjárt röviddel utána több specialis – német és latin nyelvű – röpív látott világot 1526-ban, melyek Németország akkori legkiválóbb nyomdászati főhelyein: Ágostán, Norimbergában és Köllnben nyomattak, és pedig némelyek közűlök fametszetű – természetesen igen kezdetleges – illustratiókkal.

Ezekből, úgy az 1540 táján már Bécsben is nyomatott röpívekből Nemzeti Múzeumunk könyvtára meglehetős gazdag gyűjteménynyel bír. (A német nyelvűek Wellernek már idézett művében gondosan elősoroltatnak.) Mennél ijesztőbb alakot öltött I. János király halála után hazánkban a török veszély Európára nézve is: annál nagyobb érdekkel kapdosta a német, franczia, olasz, lengyel stb. közönség, a török-magyar háborúk újabb-újabb eseményeiről mind sűrűebben kiadott röpíveket, melyek kivált Szulimánnak 1566-iki nagy hadjárata pusztításairól, a szigeti Zrínyi hős haláláról, valamint a híres hódító szultánnak is elhúnyta felől, feltűnő nagy számban jelentek vala meg, úgy latin, mint nemzeti nyelveken, leginkább 4-ed vagy 8-adrétű alakban. Két strassbourgi és egy bázeli nyomdász már folyó számokkal is (1-től 8-ig) kezdik megjelölni kiadott röpíveiket, melyek ekként mindinkább közeledni kezdenek vala a rendes hirlapokhoz.

Lautenbach Konrád (Jacobus Francus) majnai-frankfurti író pedig 1591-ben »Relationes Historicae« czím alatt, az időközi röpívek tudósításaiból összeszerkesztett rendszeres jelentéseket kezdett kibocsátani félévenként, havonkénti átnézeti beosztásokkal. És ezzel a kezdet az időszaki rendes megjelenésre meg volt téve. E folyóirat aztán tovább folytattatott az egész XVII-ik századon át, a XVIII-iknak majdnem végéig (1792-ig) s frankfurti »Theatrum Europaeum« czím alatt egyikét képezi a teljesen ugyan ritka könyvtárban feltalálható, de a történetírók által annál szorgalmasabban használt egykorú forrásoknak. Tudósításai, – mint a régi röpívek és hírlapokéi (s tegyük hozzá: a maiakéi is) általában – sok irányzatos, koholt vagy elferdített előadást is tartalmaznak, számos való és érdekes följegyzés mellett, s ezért csak alapos történelmi kritika mellett használandók, – azonban így igen jó szolgálatot tesznek. Ugyanis ez a féléves, nagy ívrét alakú folyóirat az akkori, ma már nagyobb részben elveszett, elhányódott röpívek és hírlapok jelentéseiből lévén szerkesztve, tartalma magán viseli ezeknek közvetlen élénkségét s fris benyomásait, a mi a történészre nézve mindig bír bizonyos érdekkel.

Utánozá e folyóiratot Salerius Adolf, ki 1597-től kezdve Köllnben hasonlókép féléves vállalatot indít vala meg »Historische Beschreybung« stb. czím alatt; úgy szintén azon évben Frankfurtban Egenolph Keresztély örököseinél még egy más, féléves füzetekben (5–8 negyedrétű íven) megjelenő folyóirat indúla meg, ezen egészen magyar vonatkozású czímmel: »Vngerische vnd Siebenbürgische Kriegshändel«, hazánk történetei képezvén akkoriban az európai politikai és katonai világ legnevezetesebb eseményeit. E vállalat azonban csak 1601-ig folyt.

Friedlieb Jakab 1599-ben szintén féléves »Historicae Relationes«-t adott ki Köllnben; Dilbaum Sámuel pedig már tovább ment egy lépéssel: mert Rohrschachban (Schweitz, a Boden-tó partján) Straub Lénárdnál 1597-től kezdve 2–3 nyomott ívből (4-ed r.) álló havi füzeteket bocsáta világgá. Csakhogy ő (nagyobb érdekkeltés kedveért?) minden füzetnek más-más czímet adott, mindazáltal az évnek és hónak, a melyről szólottak, megjelölésével.

Csakhamar ezután több hasonló havi vállalat támadt; mígnem a frankfurti Egenolphék 1605-ben megindították az első rendes heti lapot Németországon. A XVII-ik század aztán bővelkedett német földön (Frankfurt, Kölln, Nürnberg. Augsburg, Lipcse, Drezda, Boroszló stb.) kiadott heti és hetenként kétszer megjelenő latin avagy német nyelvű lapokban, melyek – a dolgok természeténél fogva – hazánk történeteivel is sűrűen foglalkoztak, s rendes póstai szétküldéssel bírván, nálunk is nyertek – kivált a latin nyelvűek – aránylagos számú előfizetőket. Ennek daczára, csak igen kevés példányban (gr. Berényi és hg Koháry-könyvtár) maradtak fenn nálunk ilyen külföldi lapok is, miután, mint inkább momentán becsűek, többnyire elhányódtak, s csak ritka főúr bírt azon gondossággal, mint a XVII-ik század végén s a XVIII-iknak elején élt b. Berényi Ferencz, a ki hírlapjait évfolyamonként beköttetve, könyvtárába tevé.

A mi az osztrák journalisticát illeti: ez még aránylag igen későn is, csak határozatlan időben megjelenő röpívekre szorítkozik vala, minők a XVII-ik század nagy török háborúiból bőven maradtak fenn. És csak a mondott század utolsó negyedében indúla meg rendes heti, majd később hetenként kétszeri hírlap alakjában (in 4-to) a mai hivatalos Wiener Zeitung őse, »Wiennerisches Diarium.«

Ugyanezen időben, az 1683-ban megkezdődött nagy török háború egyes döntő eseményeiről Magyarországon is (Pozsony, Nagy-Szombat, Lőcse, Kassa?) nyomattak már röpívek, de csakis röpívek. És leviharzott a Thököly, s felhajnallott a Rákóczi-kor: de a magyar közönség még mindig a német s lengyelországi (bécsi, nürnbergi, köllni, frankfurti, drezdai, boroszlai, krakkai, varsai stb.) hirlapokból vala kénytelen kielégíteni tudvágyát a kor eseményeiről, a melyekben pedig újból hazánk is jelentős szerepet játszott. Franczia és angol hírlapok legföljebb csak maga az európai műveltségű s kiterjedt diplomatiai összeköttetésekkel bíró II. Rákóczi Ferencz fejedelem udvarába jutottak el.

Legelterjedtebb volt hazánkban, természetesen, a »Wiennerisches Diarium«, mely hivatalos mivoltánál fogva, a szabadságharczos magyarokat következetesen per »Rebellen« tractálta, ócsárlá, róluk a legképtelenebb hazug híreket terjeszté; veszteségeiket óriásilag nagyította, győzelmeiket kisebbíté vagy teljesen elhallgatta, ellenben soha meg nem történt császári diadalokat kürtölt világgá; a magyarok vezérei között kitört viszályokról, hallatlan kegyetlenségeikről, hitszegéseikről stb. közölt merőben koholt híreket; úgy, hogy a mindig humorizáló Bercsényi gróf, e bécsi újságot s az ennek tudósításaiból merítő németországi lapokat^[3] elnevezé »nyomtatott hazugságoknak«^[4].

De épen e hazugságok, a Wiennerisches Diarium czélzatos koholmányai és rágalmazásai nemzetünk ellen, adák meg az első impulsust a magyar szabadságharcz vezérférfiainak, egy saját, hazafias irányú közlöny: az első magyarországi rendes hírlap megindítására. Belátták ők ugyanis, hogy az idegen udvarokhoz küldözött diplomatiai tudósítások nem elégségesek, – s tekintettel kell lenni a tágabb értelemben vett közvéleményre, a nagy közönség helyes irányú tájékozására is. Minthogy pedig idehaza a dolgok állását úgy is eléggé ismerék, és a magyar közvélemény a bécsi újság czélzatos koholmányaira semmit sem adott: legfőként a külföldi, nevezetesen a magyar ügygyel rokonszenvező barátságos külállamok (Lengyel-, Orosz-, Svéd-, Franczia- és Angolország, Hollandia) közvéleményére kell vala hatni, nehogy ez, a bécsi forrásból merítő német birodalmi időszaki sajtó ferde irányú közleményei által félrevezettessék. E czél elérésére tehát az akkor még jóformán internationalis latin nyelv kinálkozék legalkalmasabbnak, – minélfogva a Wiennerisches Diarium ellenlábasa gyanánt szolgálandó tervezett hírlapot szükségképen diákúl kellett szerkeszteni. E körülmény magyarázza meg azt, hogy a különben az országos végzeményeket, katonai szabályzatokat, nyilt-parancsokat és fejedelmi resolutiókat, stb. rendszerint magyar nyelven, az édes haza szeretett nyelvén közrebocsáttató Rákóczi, a »Mercurius Veridicus«-t latinúl szerkesztette s adatta ki.

Miután e Magyarországban nyomatott legelső rendszeres hírlapnak 1708 augustusi számát 1865-ben a gr. Károlyi-levéltárban fölfedezni szerencsés valék: tüzetes tanulmányaim tárgyává tevém ez ügyet, melyről a Magyar Történelmi Társulat előfutárjaként működött »Dunántúli történetkedvelők összejövetelei«-nek komárommegyei csepi kirándulása alkalmával értekezést olvastam föl. Ez értekezés aztán a Vasárnapi Újság 1866-ik évi 11 és 12-ik számaiban jelent meg, hol az említett hirlapszámnak is teljes szövegét közlém, azonban amaz ismeretterjesztő néplap közönségére való tekintettel, magyar fordításban. Az eredeti latin szöveg közlését, nagynevű és halhatatlan érdemű Toldy Ferenczünk felszólítása folytán a »Történelmi Tár« számára szántam volt, még akkor. (L. a V. Ú. 1866. évf. 138. 1.).

1866-iki idézett értekezésemben (»Nyomtatott hírlapok a kuruczvilágban«) az ott ismertetett 1705 és 1708-iki két szám után határozottan kifejeztem azon nézetemet, hogy lehetetlen csak elképzelni is, miszerint a magyar rendek, hasonló hirlapok útján ne tudatták volna háborújok egyéb nevezetesebb eseményeit is az érdeklődő külfölddel; s »ezen egykorú nyomtatott röpívek« még netalán lappangó példányai felkutatásának fontosságát hévvel hangsúlyozám.

A buzdítást azonban első sorban magamra alkalmazva, azóta folytatott történelmi búvárlataimban folytonos élénk figyelmet szentelék e tárgynak; és noha, a lengyel-, német- és francziaországi könyvtárakat még át nem vizsgálhatván, a Mercurius Veridicus-nak további példányaira nem akadhattam is: mindazáltal találtam számos oly egykorú följegyzésre, vonatkozásra és hirlapfogalmazatra, melyekre hivatkozva, most már bátran merem állítani, hogy az 1866-ban még általam is csak röpívekűl emlegetett »Mercurius Veridicus ex Hungaria« hat évfolyamon át fennállott rendszeres heti, utóbb havi közlöny volt. Ez tehát a hazánkban megjelent első hirlap, nem a Bél Mátyás-féle 1721–22-iki »Nova Posoniensia.«

Hogy ezen a hazai hírlapirodalom történetére nézve nagyfontosságú, mert annak kiinduló pontját képező állításomat mennél világosabban bebizonyíthassam: elhatározám, jelen értekezésemben kor szerinti renddel s szó szerinti hűséggel mindazon adataimat közzé tenni, a miket eddigelé, 14 évi kutatás után, a fennforgó tárgyról összegyűjtenem sikerűlt. Közlöm pedig, saját combinatióimmal kísérve, szó szerint azért, hogy belőlök mások is tetszésökhez képest kivonhassák okoskodásaikat, és ezek folytán a hazai hirlapirodalom valódi kezdetének kérdése véglegesen eldöntethessék. Alábbi adataim czáfolhatlanságára hivatkozva, erős meggyőződésem, hogy a kezdeményezés dicsőségét a Rákóczi-kortól elvitatni senki sem birandja!

Ezek előrebocsátása után lássuk említett adataimat.

A kurucz hirlap megindúlási ideje az 1705-ik év april havának első felére esik. És pedig az első szám, s ennek nyomán a május és június haviak is, úgy látszik, hogy Kassán nyomattak; a többiek július végétől fogva 1709 őszéig Lőcsén, az ezutániak 1710 april haváig Bártfán, s azontúl ismét Kassán, az 1710-ik év végéig, vagy 1711 tavaszáig, midőn a szabadságharcz ügyeinek mindinkább összebonyolódásával, e nemzeti szellemű irodalmi intézmény is örökre megszűnt.

Az eszme megpendítésének, sőt tényleges megvalósításának dicsősége Rákóczi egyik vitéz, bár nem nagy katonai tehetséggel bíró tábornagyát: az önzetlen hazaszeretettől buzgó gr. Eszterházy Antalt illeti. A legelső magyarországi hirlap létrehozójának, a hazai journalistica főrangú ősapjának – ki Thököly Imre fejedelemnek és hg Eszterházy Pál nádornak unokaöcscse, gr. Eszterházy Miklós nádornak pedig unokája volt – hamvai tehát a Márványtenger partjain pihennek, a rodostói templom sírboltjában. Melyik nemzet hirlapirodalma dicsekedhetik – kérdjük – ily előkelő eredettel? Eszterházy, ki az 1705-ik év elején Kassán vezényel vala, a szomszéd országok példájára s főként a Wiennerisches Diarium és ennek nyomán a magyar nemzetet mocskoló és rágalmazó német hírlapok czélzatos koholmányainak ellensúlyozása szempontjából jött egy magyar szellemű latin hirlap kiadása szükségességének eszméjére. Csakhamar össze is állított és kinyomatott egy számot, melynek egy példányát a következő levél, illetőleg indítvány kíséretében küldötte be Rákóczihoz, Kassáról, 1705 april 14-én:

Hogy Ngod méltóságához és édes hazámhoz való buzgó készségemet minden hasznossal s jóval megbizonyíthassam, – »vévén méltó consideratióban más, ezzel határos advicinált országoknak non absque fructu practikált dolgait, mellyek partim intuitu stratagematis bellici, partim vero de more regni et consolationem suorum regnicolarum, (tehát e belső szempont is lebegett Eszterházy szemei előtt!) extraneorum vero incutiendum metum, külemb-külemb állapotokat kinyomtattatván, idegen országokban is exmittálják, – ezt pedig látván hazánknak semmi kárára, se pedig Ngod praejudiciumjára vergálni: in omnem fortunae eventum, pro primo egy-két exemplárt de rebus in Hungaria^[5] gestis imprimáltattam, mellyek közzűl íme, praesentibus includálván egyet,^[6] alázatossan megküldettem Ngodnak; kit is erga ruminationem ha méltóztatik kegyelmessen approbálni, approbálván confirmálni, – az mint el is várom ez iránt való kegyelmes resolutióját Ngodnak, – minden halogatás nélkül Lengyel- úgy más országokba is, az hová Ngod méltóztatik disponálni, transmittálni fogom: ne láttassék mind igaznak lenni, az kit az idegen nemzet (a német) szokott promulgálni Novellákban.^[7]

Azért jovallanám, Kegyelmes Uram, ha tovább is egy bizonyos novellista (újságíró) subordináltatnék, az ki is pure et praecise csak ebben industriálván, mindeneket seriesben venne. Magam is, a mennyire lehet, abban cooperálódom. Kegyelmes Uram, ha szintén mind igaznak nem comperiáltatik is, – azzal nem nagyot vétünk!«^[8]

Eszterházy tehát, mint e levélből látjuk, hírlapot készített és nyomatott, melynek példányait – ha a fejedelem jóváhagyását kinyerheti – Lengyel- s más országokba akarja küldeni, a császáriak újságai által a magyar ügyek felől terjesztett álhírek czáfolásáúl; sőt evvel meg nem elégedve: ezentúlra állandó hirlap alapítását, s egy sajátlagos lapszerkesztő kinevezését hozza javaslatba, a kinek egyedűli hivatása ez legyen. Ő maga is, az előkelő származású tábornagy, hazafias buzgalmában késznek nyilatkozik e szerkesztőt hírlapírói munkájában közreműködésével támogatni. Szóval, gr. Eszterházy Antal, mint valóságosjournalistai szellem tűnik föl e levelében előttünk, még ama tág lelkiismeretit felfogásban is hasonlítván úgy akkori, mint a mai hírlapírókhoz, hogy, ha nem mind talál is igaz lenni, a mit az újságba irunk, – »azzal nem nagyot vétünk!« Vagyis, a hírlapírónak nem tulajdonítja a történetíró sokkal komolyabb feladatát, sokkal magasztosabb szerepét: mindenütt az igazságot nyomozni, – hanem a journalista hivatását a politikai czélzatok ügyes impregnálásában s a közhangulatra való momentán hatásban keresi. Meglehetős közel járt a dolog kútfejéhez.

A fejedelemnek, – ki az irodalomra mindenkoron kiváló súlyt fektet vala, sőt írói, nevezetesen történet- és erkölcstan-írói hajlamokkal maga is nem kis mértékben bírt, – tetszék a tábornok eszméje. Hogy mit válaszolt közvetlenűl Eszterházynak? s megengedé-e az ez által kinyomatott első hírlapokat a külföldre széjjelküldözni? Arról ugyan nincs tudomásunk: de van, igenis, arról, hogy az indítványt tényleg elfogadta, – mert a vezénylő-tábornokokat és főbb várparancsnokokat mindenfelé szerte az országban azonnal utasítá az alattok és körűlöttük történő nevezetesb eseményeknek hirlapi közlésre szánt rövid leiratására s az (ekkor Egerben időző) fejedelmi udvarhoz mielőbbi beküldésére. Udvari cancelláriájának pedig meghagyá, hogy e beérkező jelentésekből, – azokat latin nyelvre fordítván, – hétről-hétre kinyomatandó hírlapokat szerkesszen. Így történt aztán, hogy a következő május hóban már megszületett a »Mercurius Hungaricus« vagy »Mercurius Veridicus ex Hungaria«.

Kétféle czímet írtunk, és pedig a következő okbúl: az általunk a gr. Károlyi-levéltárban használt 1708. augustusi nyomtatott példányon, valamint az 1710. január havi számnak a Bercsényi gróf cancelláriáján készűlt fogalmazatán »Mercurius Veridicus ex Hungaria« czím áll, – amaz 1705. május hó végén kelt számot pedig, mely néhai Szalay László kezében az 1860-as évek elején szintén a gr. Károlyi-levéltárban megfordult, ugyanő »Magyarország Története« VI. köt. 245–246.ll. »Mercurius Hungaricus«. czímen idézi.

A nevezett levéltárnak minő osztályában? melyik csomagában lelte volt e hirlapot Szalay? és hová reponálta? – fájdalom, feledé följegyezni; mi a mostani levéltárnok úrral több ízben és minden elképzelhető czímek alatt kerestük, de semmikép sem birtuk feltalálni. Lehet, hogy valami könyvbe téve, vagy levélhez mellékelve fordúl elő, Szalay is esetleg bukkant reá, és csak ott hagyta. Mindazáltal előbb rövid kivonatot készített belőle, s munkája írásánál ezt használá; a mint is e Szalay László kezével írott kivonatot, a boldogúlt jeles történettúdós hátrahagyott kéziratai közt, mindjárt halála után, (1864-ben) meglelvén, lemásoltuk, s szórúl szóra íme, itt közöljük, maga a majdan még bizonynyal előkerülendő hirlap teljes szövege helyett.