Virág Jenő - Dr. Luther Márton önmagáról

Virág Jenő

Dr. Luther Márton önmagáról

Bevezetés

Ez a könyv történelmi dokumentumok gyűjteménye. A következőkben nem a történetíró mondja el, hogy ő milyennek látja Luther Mártont, hanem maga a nagy reformátor beszéli el utolérhetetlen elevenséggel és kedvességgel élete legfontosabb eseményeit. Szavaiból közvetlenség, őszinteség és szívjóság sugárzik felénk. Minél közelebbről ismerjük meg, annál jobban megszeretjük őt és rajta keresztül azt az ügyet, amelyért életét is annyiszor kész volt feláldozni: Isten igazságának, a Krisztus Jézus evangéliumának ügyét.

Dr. Luther Mártonnak kedves szokása volt, hogy vendégeivel étkezések alkalmával a legkülönbözőbb kérdésekről közvetlenül elbeszélgetett. Ilyenkor barátai többször érdeklődtek életének egyes mozzanatai iránt is. Egyetemi hallgatói és jó barátai mindjárt az asztalnál jegyzeteket készítettek arról, amit "Márton doktor" elmondott. Egyesek ezekből egész gyűjteményeket írtak és később ki is nyomtatták azokat. Így keletkeztek az ún. "Asztali Beszélgetések" (Tischreden). Nagyrészt ezekből az asztalnál mondott baráti beszélgetésekből válogattam ki legérdekesebb életrajzi nyilatkozatait. Az asztali beszélgetések Luther összes műveinek weimari kiadásában hat, nagy lexikon alakú, egyenkint mintegy 700 oldalt kitevő kötetben vannak összegyűjtve. A reánk maradt asztali beszélgetések száma a weimari kiadás szerint 7075. Ahol az életrajz szempontjából az asztali beszélgetésekben nagyobb hézag mutatkozott, ott egyéb műveiből, főképpen leveleiből igyekeztem a hiányt pótolni. Ez a munka - természeténél fogva - nem lehet teljes, minden részletre kiterjedő életrajz. Célom nem is az, hogy a nagy reformátor életének külső állomásairól adjak számot. Belső fejlődését igyekeztem figyelemmel kísérni úgy, ahogyan azt ő maga mondotta el.

Voltak helyek, ahol a folytonosság érdekében néhány magyarázó szót kellett közbeiktatnom. Ezeket azonban, hogy az olvasó élesen meg tudja különböztetni Luther szavaitól, dűlt betűkkel nyomattam.

Minden munkáért és minden áldásért Istennek legyen dicsőség.

Budapest, 1937. a reformáció hónapja.

Előszó a harmadik kiadáshoz

"Luther teológiája egy egész óceán" - írja Paul Althaus, a kiváló német Luther-kutató. Külföldön és hazánkban is egyre szorgosabban igyekeznek ebből az óceánból meríteni. Nemcsak lutheránus, de régebbi egyháztörténet íróikhoz képest mind elfogulatlanabb katolikus teológusok is. Éppen ezért fájdalmas, hogy a hívek számára elfogadható, olvasmányos, hiteles evangélikus tudatukat is formáló Luther-életrajz máig sem jelent meg magyarul. Egy ilyen mű iránti kívánsággal és igénnyel naponkint találkozunk, s nagy számban az ifjúság soraiból is. Különösen sokan keresik Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról c. művét.

A könyv 1937 reformáció havában jelent meg, s három hét alatt elfogyott. A szerző az olvasók óhajának tett eleget azzal, hogy az 1942. évi második kiadásban a reformátor vallomásaiból összeállított fejezetek előtt dőlt betűkkel összefoglalást közölt, s teljessé tette az életrajzot a reformátor haláláról szóló tudósítással.

A magáról és életéről valló Luther nem folyamatos életrajzot, memoárt írt. Igehirdetéseiben, asztali beszélgetéseiben, irataiban, levelezéseiben villant fel egy-egy részletet életéből. E vallomások olvasása kiváltképpen való hasznot jelent. Luther azt vallotta, hogy a teológia "disciplina experimentális, non doctrinalis", nem ésszel elsajátítható tanrendszer, hanem az egész életet megragadó gyakorlati tudomány. Luther életrajzi vallomásai is a Krisztus halálának és feltámadásának evangéliumától megragadott reformátor példamutató bizonyságtételei a hitből fakadó életre.

Budapest 1991. szeptember

Az Ordass Lajos Baráti Kör elnöksége

Dr. Luther Márton előszava

Valamikor szerzetes voltam s a pápa szenvedélyes híve. Mikor az egyházjavítás munkáját elkezdtem, annyira elvakult voltam s annyira belemerültem a pápa dogmáiba, hogy - ha módom lett volna rá - szinte arra is kész lettem volna, hogy öljek, vagy segédkezzem és beleegyezzem azok kiirtásába, akik a pápának csupán egyetlen szava iránt is megtagadják az engedelmességet.

Én is Saulus voltam, mint eddig már mások is oly sokan. Én azonban nem voltam olyan hideg és fagyos a pápaság védelmében, mint Eck és a hozzá hasonlók, akikről azt látom, hogy inkább saját gyomruk érdekében védelmezik a pápát, mintsem hogy komolyan foglalkoznának az üggyel. Sőt még ma is úgy látom, hogy kinevetik a pápát. Én azonban komolyan vettem a dolgomat, rettegve féltem az ítéletnaptól és bensőm legmélyéből vágyódtam az üdvösség után.

Eleinte a pápának igen alázatosan engedtem sok és fontos ügyben. Ezeket az engedményeket mind ma, mind a jövőben a legsúlyosabb káromlásnak és átoknak ítélem. Tévedésemet - avagy mint ellenségeim gonoszul állítják: ellentmondásomat - az időnek és tapasztalatlanságomnak a rovására írjad Kedves Olvasó. Kezdetben teljesen egyedül voltam és bizony az ilyen súlyos dolgok tárgyalásához nem voltam eléggé tapasztalt és tanult. Én ugyanis egészen véletlenül, akaratom és szándékom ellenére kerültem ebbe a perpatvarba. Isten a tanúm. Ezeket pedig Kedves Olvasó, azért mondom el: jól jegyezd meg, hogy én is azok közül való vagyok, akik - mint Augustinus írja magáról - írás és tanítás közben haladtak előre és nem azok közül, akik senkikből hirtelen a legnagyobbakká lettek, holott valójában továbbra is senkik; nem dolgoztak, nem próbáltattak meg, nem is tapasztaltak, hanem egyszerűen azt hiszik, hogy ők a Szentírás egész szellemét első tekintetre kimerítik.

Élj boldogul az Úrban Kedves Olvasó és imádkozzál, hogy az ige terjedjen és ellenálljon a sátánnak. Erősítse meg bennünk Isten, amit elkezdett és vigye véghez az ő munkáját (Fil. 1,6) bennünk az ő dicsőségére. Ámen.^[1]

Szülők. Ifjúkor

Dr. Luther Márton ősei a thüringiai Möhra nevű faluban egyszerű parasztemberek voltak. Szegény családból való származását a reformátor sohasem szégyelte, sőt azokkal szemben, akik őt emiatt támadták, önérzetesen hangsúlyozta is. Mivel a családi birtokot ottani szokás szerint mindig a legfiatalabb fiú örökölte, újabb földet pedig nem lehetett vásárolni, Luther János, mint családjának legidősebb fiútagja, feleségével, Ziegler Margittal 1483-ban Möhrából Eislebenbe, a rézbányászat egyik központjába költözött. Itt született dr. Luther Márton 1483. november 10-én. A szegénységgel küzdő bányászcsaládot egy évvel később Mansfeldben találjuk, ahol Luther János hamarosan nagy tekintélyre tett szert munkatársai között.

Luther Jánosék nagy szigorúsággal nevelték gyermekeiket. A törvény kíméletlen, rideg szelleme az evangélium melegsége nélkül, abban a korban jellemezte mind a családi, mind az iskolai nevelést. A reformátor mégis, élete végéig nagy szeretettel emlékezett vissza szüleinek komolyságára, szigorúságára és nevelői hatására. Édesapja minden szigorúsága mellett, alapjában jókedvű ember volt s szerette a tréfát. Édesanyját hagyományos komolysága már ritkábban hagyta el; néha-néha mégis dalolt gyermekeinek.

A kis Mártont már ötéves korában beíratták szüld a mansfeldi iskolába. Idejárt nyolc esztendeig, írást, olvasást, éneklést tanult latin nyelven. Abban a korban a latin nyelv alapos ismeretére volt szükség, hogy valaki magasabb tanulmányokat folytathasson. Latinul tanulta a Miatyánkot, Hiszekegyet, Tízparancsolatot, a reggeli és esti imádságot, a keresztelési és úrvacsorai igéket. Még egymás között is latinul kellett a diákoknak beszélniök. Feladataikat gépiesen be kellett tanulniok. Többet a tanító nem tudott elérni, hiszen az iskola egyetlen termében egyidejűleg tanult minden osztály. A tanító egyszerre csak egy évfolyammal foglalkozhatott s bizony a többieket legtöbbször vesszővel tartotta kordában. Az itt elszenvedett igazságtalan büntetések kitörölhetetlen nyomot hagytak Luther lelkében.

A középkorban minden iskola, így a mansfeldi is egyházi intézmény volt. A tanulóifjúság nem csak ünnepen, de hétköznapokon is részt vett az istentiszteleteken s itt az iskolában tanult latin énekeket énekelte. A késői középkor emberének lelkivilágában igen erős szerepet játszották a boszorkányokról, az ördögökről szóló történetek és a babona. A "megrontásokkal" szemben pedig az egyház ajánlott különböző védelmi lehetőségeket. Így a gyermek Luther előtt mintegy megerősített és védelmet nyújtó lelki menedékhely jelent meg az egyház. Az egyház, és nem Krisztus. Mert Krisztust a világ szigorú és kegyetlen ítélőbírájának tartották.

Tizenhárom éves korában, 1496-ban, a könnyen megközelíthető magdeburgi latin iskolában találjuk Luthert. Egy év múlva pedig az eisenachi iskolába iratkozott be, mivel anyai nagyszülein kívül sok más rokona is lakott ebben a városban. Rokonai is nyomorban éltek, nem segíthették. A szegénység arra kényszerítette, hogy akkori szokás szerint társaival az ajtók előtt énekelve keresse meg kenyerét. A nyomorból egy vagyonos kereskedőnek, Kotta Konrádnak a felesége, Orsolya asszony emelte ki, házukba fogadván a széphangú, vallásos és komoly diákot. Négy esztendeig járt az eisenachi "György" iskolába. Itt a szokásos tantárgyak mellett különösen a latin nyelv kifogástalan használatát és versek készítését gyakorolta.

Középiskolai tanulmányainak befejezése után búcsút mondott Eisenachnak, ahol Kottáék házánál élete legnyugalmasabb éveit töltötte és Erfurtba ment az egyetemre.

* * *

A Luther név összefügg^[2] a Lydewig, Lyder, Lydegarius, Lythringenek nevével, akik egykor Rómát feldúlták.

A családi név korábban Lyder volt, ebből képezték ellenségeim a Lutter-t s Luther-t. Lyderben szászos y van s azt jelenti: Lauter (tiszta). Nagyatyámat Luther Henriknek hívták, atyámat Luther Jánosnak. Az Eisenach melletti Möhra faluból származott.

Falusi ember fia vagyok. Ősatyám, nagyatyám és édesatyám igazi póremberek voltak. Atyám azt mondta rólam, hogy vezető leszek, talán bíró, vagy ami faluhelyen gyakoribb, elöljáró leszek szolgatársaim felett.

György szász herceg, egyik elkeseredett ellenségem, származásommal kapcsolatosan gyalázkodásokkal illetett engem. Nyíltan vallom, hogy az Eisenach melletti Möhrába való parasztember fia vagyok. Mégis a Szentírás doktorává és a pápa ellenfelévé lettem. Hogy baccalaureus és magister lettem, majd a barna tudósi föveget letettem, mással cseréltem fel szerzetbe lépvén, amit atyám bizony nagyon rossz néven vett és hogy később mégis megtámadtam a pápát s ő is engem, hogy kilépett apácát vettem feleségül - ki látta ezt előre? Ki tudta volna megjövendölni?

Möhrából atyám feleségestül, gyermekestől, Mansfeldbe költözött, ahol bányász lett.

Atyám átlátott a szerzetesek ravaszságán. Első misém napján (1507. május 1.) így szólt az ebédnél: "Nem tudjátok-e, hogy meg van írva: Tiszteld atyádat és anyádat?" (II. Móz. 20, 12.) Ugyanis nem akarta, hogy kolostorba vonuljak. Viszont örült, mikor elhagytam azt.

Amint egyszer Mansfeldben súlyos beteg volt és a pap arra akarta rávenni, hogy hagyományozzon valamit a papságnak, egyszerű szívvel azt felelte: nekem sok gyermekem van, azokra hagyok mindent. Ők jobban rászorulnak.

Egyszer édesatyám egy közönséges polgárral találkozott, aki fején a tudósok fövegével büszkélkedett. Megszólította: "Olvasd csak el ezt a levelet!" Erre az bevallotta, hogy nem tud olvasni. Atyám pedig: "Az ördög vigyen el, hát miért viseled a tudósok fövegét?" Máskor pedig azt hallotta, hogy egy nagyon is jelentéktelen ember Berthold úrnak hívatja magát. Erre így szólt szolgájához: Miki, ezután a te neved sem Miki lesz, hanem Miklós úr.

Ha szükségesnek látta tudott bőkezű lenni. Első misém alkalmával húsz forintot^[3] küldött a konyha számára és maga is húsz emberrel jött, akikről ő gondoskodott.

Ezt azonban csak hosszú esztendők kemény munkája után tehette meg. Atyám fiatal korában szegény vájár (bányász) volt.^[4] Édesanyám a hátán hordta haza a fát, melyre gyermekségünk idején szükség volt. Keserves munkában töltötték éltüket, amit ma már nem tenne meg a világ. Nagy szigorúsággal neveltek engem szüleim s szinte bátortalanná tettek. Édesanyám egyszer egyetlen dió miatt véresre vert. Ezzel a kíméletlen fegyelmezéssel végül is a szerzetesrendbe űztek. Igaz, hogy ők ezt szívbeli jó szándékkal tették, én azonban így félénkké lettem. Nem tudták helyesen mérlegelni, hogy az ember veleszületett hajlamain a javításokat milyen eszközökkel vigyék véghez. Úgy kell büntetni, hogy alma is legyen a vessző mellett.

Hálát adok Istennek, hogy édesatyám boldogan halt meg. Kevéssel elhalálozása előtt vigasztaló levelet írtam neki, melyet a lelkész a haldokló előtt felolvasott.^[5] Arra a kérdésre, hogy hiszi-e azt, amit hallott, ezt felelte: "Ha nem hinném, gonosz volnék." Édesapám 1530. május 29-én halt meg. Édesanyám pedig 1531. május 30-án költözött el az élők közül.

Testvéreim és rokonaim igazságtalanul bántak velem, amikor atyai örökségünk szétosztására került a sor. Mit fognak majd gyermekeimmel szemben elkövetni halálom után?! Háromszáz forintnyi örökségemet tartsák meg az ördögök nevében. Isten nekem többet ád ennél. Évi bevételem több, mint örökségem összege. Isten, aki engem, az ő szolgáját szeret, ezután is jól fog tartani. Ezt már eddig is bebizonyította rajtam. Istenemre bízom gyermekeimet, Ő legyen atyjuk. Ő legyen legnagyobb kincsük. Hálátlan rokonaim gyermekeit azonban nevelem, elhunyt szüléimet tisztelem bennük és az ő akaratukat teljesítem ezzel. Aki istenfélő akar lenni, ne fukarkodjék a jó cselekedetekkel s ha valami hálát kap, tekintse külön nyereségnek.

Ha most kerülnék atyám házába, mennyivel másképp látnék mindent, mint egykor. De már vége.

Hogy engem atyám nevelt, ez a legnagyobb érték, ami innen javamra vált. A gazdasági életnek ugyanis legáldottabb gyümölcsei közé tartozik a tudományos pályákra készülő fiatalok nevelése.

Én, Luther Márton 1483-ban születtem Eislebenben. Itt is kereszteltek meg, a Szent Pétertemplomban. Gyermekkoromtól fogva úgy szoktattak, hogy el kellett sápadnom és meg kellett rémülnöm, ha Krisztus nevét hallottam. Mert engem csak arra tanítottak, hogy őt szigorú és haragos bírónak tartsam.

Mansfeldben nevelkedtem, s itt kezdtem iskolába járni.

Eszembe jut, mi történt velem egyszer gyermekkoromban. Én és még egy fiú farsang idején szokás szerint énekeltünk az ajtók előtt és kolbászt gyűjtöttünk. Egy polgár tréfából ránk ordított: "Mit csináltok, ti rosszcsontok!? Hej azt'a erre-arra!..." És felénk rohant két szál kolbásszal, hogy nekünk adja. Társam és én azonban megijedtünk a kiáltástól és elszaladtunk a jámbor ember elől, aki tulajdonképpen nem rosszat, hanem jót akart velünk tenni. S meg akarván mutatni, hogy ő jó ember, utánunk kiáltott és szép szóval hívogatott, míg végül visszatértünk és a kolbászt elfogadtuk tőle. Ugyanígy viselkedünk a mi jó Istenünkkel szemben is, "aki az ő fiát sem kímélte, hanem odaadta őt értünk s vele együtt mindent nekünk ajándékozott." (Róm. 8,32.) Mégis menekülünk előle és azt gondoljuk, hogy ő nem kegyelmes Istenünk, hanem szigorú bíránk. Pedig bizonyos, hogy Isten sokkal jóságosabb hozzám és szívesebben beszél velem, mint Katám, a feleségem. Sem Katám, sem én, gyermekünk szemét akarattal ki nem szúrnók és nem vágnók le a fejét. Isten még kevésbé. Az ő szíve a benne hívők iránt sokkal jóságosabb és kedvesebb, mint a szülők szíve gyermekük iránt. Ezt Isten maga is mondja Esaiás próféta könyvének 49. fejezetében (15. v.): "Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön meg fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem."

Gyermekkoromban egy történetet adtak szájról szájra. Eszerint a sátán egy férj és a felesége között semmiképpen sem tudott veszekedést támasztani, mivel igen szerették egymást. Csak egy vénasszony segítségével érte el célját, aki mindkettejüknek a fejpárnája alá egy-egy borotvát dugott, majd megsúgta a dolgot nekik. A férj megtalálván a borotvát, meggyilkolta a feleségét. Ezután megjelent a sátán és egy hosszú rúd végén egy pár cipőt nyújtott át a vénasszonynak. S amikor ez megkérdezte, miért nem jön közelebb hozzá, a sátán így felelt: Te rosszabb vagy még nálamnál is, mert te a férj és felesége között véghezvitted azt is, amit én nem bírtam. - Ebben is azt látjuk, hogy az ördög mindig ellensége annak, amit a mi Istenünk alkot. A sátán a bányákban is sok embert becsap és csúffá tesz boszorkányos megrontásaival, úgyhogy nagy tömeg ércet és ezüstöt látnak ott is, ahol semmi sincs. Ha az embereket a föld felszínén, fényes napvilágnál is meg tudja babonázni, úgyhogy a dolgokat másfélének látják, mint amilyenek - mennyivel inkább megteheti ezt a bányában, ahol az embert igen gyakran kijátssza.

1497-ben a magdeburgi iskolába küldtek, ahol egy évig maradtam. Utána négy esztendeig voltam Eisenachban.

Amikor tizennégy éves koromban Magdeburgban jártam iskolába, saját szememmel láttam egy anhalti herceget, aki a mezítlábas szerzetesek csuklyájában járt a széles utcán kenyér után és cipelte a zsákot, mint a csacsi, úgyhogy majd a földig görnyedt alatta. Szerzetestársa üres kézzel haladt mellette, hadd gondolja magáról a kegyes herceg, hogy egyedül ő a szerzetesi szent élet legmagasabb példaképe. Annyira elámították, hogy a kolostorban minden munkát éppúgy végzett, mint a többi barát, ugyanúgy böjtölt, virrasztott, korbácsolta magát, míg egészen olyanná vált, mint valami élő halott, csupa csont és bőr. Hamarosan meg is halt. Ezt a kemény életmódot nem bírta el. Aki ránézett, elámult a nagy ájtatosságtól és szégyenkezés fogta el világi munkálkodása miatt. Azt hiszem, sokan élnek még ma is Magdeburgban, akik ezt látták.

Tanítóim között bizony voltak durva emberek is. Helytelen dolog, ha a gyermeket olyan szigorúan büntetik, hogy szüleire megharagszik, vagy ha a tanuló a tanítónak emiatt ellenségévé lesz. Mert sok ügyetlen tanító tönkreteszi a gyermek finom lelkületét dörgéseivel, viharzásaival, ütlegeléseivel és verekedésével. Úgy bánnak a gyermekkel, mint a börtönőr, vagy a hóhér a rablóval. A gyermekeket meg kell büntetni, de ugyanakkor szeretni is kell őket. Amint Pál apostol is mondja a kolossebeliekhez írt levele III. részében (21. v.): "Ti atyák, ne bosszantsátok gyermekeiteket, hogy kétségbe ne essenek." Valamint az efezusbeliekhez írt levele VI. részében (4. v.): "Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint."

Ha a nevelő zsarnok, a gyermekeket csüggedtekké, vagy kétségbeesettekké teszi. A gyermeknek azt kell látnia, hogy szeretnénk, ha jó lenne. Salamon is ezt mondja (Példab. 19,18): "Fenyítsd meg a te fiadat, mert még van remény felőle, de annyira, hogy őt megöld, ne vigyen haragod." A gyermeket nevelni kell, amíg csak van remény hozzá, de még ha remény sem volna arra, hogy a gyermek valamit megtanul, azért nem kell még agyonverni, hanem valami másra kell ránevelni. A tanítók egy része olyan kegyetlen, mint a hóhér. Egyszer én is egyetlen délelőtt tizenötször kaptam ki az iskolában egészen ártatlanul.

Ellenségeim azt híresztelték rólam, hogy "huszita eretnekektől" származom. Holott Eisenachban lakik majdnem egész rokonságom. Ők engem igen jól ismernek és ma is, becsülnek, hiszen négy esztendeig képeztem itt magam a tudományokban. Egyetlen város sem ismer engem jobban. S valószínű, hogy egyikük sem lett volna olyan ostoba, hogy Luther János fiát az egyik unokájának, a másik édesanyja fivérének, a harmadik anyai részről való unokatestvérének tartotta volna - pedig sok ilyen rokonom van ott -, ha úgy tudták volna, hogy édesatyám és édesanyám cseh származásúak és másfajtájúak, mint a többi itt született ember.

A fiúgyermek meg tud élni, bármely vidékre kerüljön is, ha akar dolgozni. De aki szegény, kell hogy vándorbot legyen a kezében. Az iskolásfiú kenyeret kéregethet, hogy később művelt emberré lehessen - ha van benne akarat.

Azért ne vessed meg azokat a fiúkat, akik az ajtók előtt "Isten nevében kenyeret" kérnek és énekelnek a kenyérért... Én is voltam ilyen koldusdiák és a házak kapui előtt gyűjtöttem a kenyeret, különösen Eisenachban, az én kedves városomban. Igaz, később édesatyám az erfurti egyetemen teljes hűséggel és szeretettel gondoskodott rólam és verejtékes, keserves munkájával odasegített engem, ahová jutottam. Mégis, voltam én koldusdiák is.

Később Eisenachban egy Schalbe Henrik nevű polgárnak a házához kerültem, akinek a fiát kellett iskolába vezetnem. 1498-ban pedig egy előkelő, vallásos asszonynál kaptam szállást, aki áhítatos éneklésemért és imádkozásomért igen megkedvelt. Ez Kotta Orsolya asszony volt.

Az eisenachi György-iskolának, ahova én is jártam, Trebonius János volt a rektora. Tekintélyes, tudós ember, akinek tehetségét dicsérettel kell említenem. Valahányszor bejött a tanterembe, ahol tanulói ültek, mindig levette fejéről tudósi fövegét s csak akkor tette föl ismét, amikor székébe leült, ahonnan előadásait tartotta.^[6] Ezt munkatársainak is meg kellett tenniök az iskolában, és ha valamelyik elfelejtette fövegét idejében levenni, komolyan a lelkére beszélt. Mert sokan ülnek itt - monda - e fiatal tanulók között, akiknek egyikét Isten köztiszteletben álló polgármesterré, a másikat kancellárrá, tudós doktorrá, vagy uralkodóvá teheti, jóllehet erről még most nem tudtok. Előttük tiszteletet kell tanúsítanotok.

Ennek az iskolának egy másik tanítója, akinek sokat köszönhetek, Guldennapf Wigand volt.

Eisenachban a Domonkos-rend kolostorában volt egy csodatevő szobor. Magam is láttam. Máriát ábrázolta a gyermek Jézussal. Ha gazdag ember jött oda és könyörgött, a gyermek anyja felé fordult, mintha látni sem akarná. Ezt azért tette, hogy a bűnös ember Máriánál keressen közbenjárást és segítséget. De ha sokat ígért a kolostornak, ismét feléje fordult. S ha még többet ígért, a gyermek Jézus kedves lett és kiterjesztett karral keresztet vetett föléje. A szobor azonban belül üres volt s csuklókkal és zsinórokkal volt fölszerelve. Mögötte állandóan ült egy gaz kópé, aki a zsinórokat húzogatta s az embereket zaklatta és becsapta, úgyhogy azok kénytelenek voltak az ő tetszése szerint cselekedni. De ha azt akarták a papok, hogy a gyermek valakivel szemben könyörtelen legyen, még hátat is fordított az illetőnek. Talált egyszer az angol király is egy hasonló szobrot. Megmutatta a népnek, majd összetörette. Pedig jó lenne, ha az ilyesmit megőriznék, hadd lássák utódaink milyen emberek voltak a pápa hívei.

Az egyetemen

Luther ifjúkorában Németország leghíresebb egyeteme Erfurtban volt. Idejött ő 1501 áprilisában. A fiatal Lutherre nagy hatást tett a soktornyú, gazdag és nagyforgalmú város. Minden egyetemi hallgatónak valamelyik diákotthonhoz kellett tartoznia. Luther a "György" diákotthonba iratkozott be. Az otthonok a legszigorúbb, szinte kolostori időbeosztással foglalkoztatták diákjaikat s kitöltötték minden percüket. A napot imádsággal kezdték s rendszeresen tartottak áhítatokat. Testületileg jártak templomba és az egyetemi előadásokra. Sót kötelező volt a diákotthon egyenruhájának a viselése is.

Az egyházi dogmatika az egyetemi munkára is rányomta bélyegét. A tanulmányok elején az akkor modern világképet kellett a hallgatóknak lelkileg feldolgozniok. Az uralmon lévő skolasztikus theológia megkísérelte, hogy amennyire lehet, az isteni kinyilatkoztatás alapján ugyan, de az emberi ész segítségével fogja át a világjelenségeit, hogy összeegyeztesse Isten kinyilatkoztatását az emberi ésszel, Krisztust a pogány Aristotelesszel. Ennek az iránynak első nagy képviselője Aquinói Tamás (1225-1274) már nem volt a legfőbb tekintély Luther korában. Erfurtban az Occam (1280-1349)-féle irányzat uralkodott. A modern occámisták abban különböztek a többi skolasztikusoktól, hogy arra a kérdésre, vajon az emberi értelem eljuthat-e biztos megismerésre a hit érzékfeletti dolgaira vonatkozólag, a leghatározottabb tagadással feleltek. Viszont annál erőteljesebben hangsúlyozták, hogy a hit dolgaiban az egyházi dogma csalhatatlan megismerést tartalmaz. Ezért a dogma iránt mind valláserkölcsi, mind tudományos szempontból a legteljesebb engedelmesség az egyedül helyes álláspont. Az a terület, amelyre vonatkozólag a természetes emberi értelem helyes ismeretekre juthat, a világ.

Az egyetemi tanulmányok alsófokát a "trivium" (három út) alkotta. Főbb tárgyai: nyelvtan, bölcseleti szónoklattan és logika. Ennek célja a lét alapfogalmainak megismerése, logikus gondolkodás és a gondolatok irodalmi kifejezése volt. Ezután következett a "Quadrivium" (négy út) tanulmányozása. Főbb tárgyai: magasabb számtan, csillagászat, mértan és zene. Végig mind a hét tudományos "úton" a legtöbb időt Aristotelész bölcseletének szentelték. Az alsó fokot Luther másfél év alatt végezte el s ezzel megszerezte a "baccalaureusi" tudományos fokozatot. A felsőbb tanulmányokat is a lehető legrövidebb idő alatt, 1505 januárjában fejezte be s ezzel elnyerte a "magisteri" tudományos fokozatot.

Ezek a bölcseleti tanulmányok minden tudományos pályára való készülés bevezetését alkották. Aki ezt elvégezte, szabadon választhatott a teológiai, jogi és orvosi tudományok között, hogy a legmagasabb ismeretek elsajátítása révén megszerezze nemesi oklevéllel szinte egyenlő értékű tudósi oklevelét. Luther 1505 tavaszán jogtudományt kezdett tanulni. Édesapja is, ő is ezt akarták, mert a jogtudomány doktorai a legbefolyásosabb állami és városi állásokat nyerhették el. A fiatal, egyetemi hallgató Luther vallási és lelki élete ezalatt olyan volt, mint társaié. Szorgalmasan járt a templomba és részt vett a diákotthon kötelező vallási gyakorlatain. Egy életveszélyes sebesülés alkalmával Máriát hívta segítségül. Szentírást húszéves korában látott először, amikor egyik tanára bevitte az egyetem könyvtárába. Amint kinyitotta, Annának, Sámuel anyjának történetén akadt meg a szeme. Alighogy ezt elolvasta, csöngették, órára kellett mennie.

* * *

Erfurtban három és fél évig tanultam. Másfél év alatt a baccalaureusi, további két év alatt a magisteri tudományos fokozatot értem el.

Az erfurti egyetem akkor igen híres volt. A többi egyetem az erfurtihoz képest csak elemi iskolának számított... Micsoda méltóságot és pompát fejtettek ki, amikor magistereket avattak! Hogyan vitték a fáklyákat előttük, és milyen tiszteletben részesítették őket! Ennek a világnak bármiféle más öröme aligha ér fel ezzel. Igen nagy volt a pompa és a lárma akkor is, mikor doktorokat avattak. Ilyenkor a városban szertelovagoltak és ehhez külön ruhákat és díszeket vettek fel. Egyebekben Erfurt nem volt más, mint a züllés tanyája és sörház.

Aristotelész iratait gondosan olvastam s őt meg kell szeretni, mert a tudományos módszert pontosan betartja, ha egyébként nem tárgyal is nagy dolgokat. Ugyanis lélekről, Istenről, a lélek halhatatlanságáról semmit sem tud. Cicero tanításában felülmúlja Aristotelészt. Cicerónak a "Kötelességekről" írt műve messze meghaladja Aristotelész erkölcstanát. Cicero, a gondokkal és közügyekkel túlterhelt ember, sokkal nagyobb, mint a lusta Aristotelész, akinek bőven van pénze is, ideje is. Mert Cicero hozzá mer nyúlni az emberi gondolkodás legmagasabb kérdéseihez is, mint pl.: van-e Isten, milyen az Isten és törődik-e ő az emberek dolgaival? És azt állította, hogy kell lennie örökkévaló léleknek stb. Aristotelész azonban, jóllehet éles eszű gondolkodó volt, aki a tudományos rendszert pontosan megtartotta, de a lényeget nem tanította úgy, mint Cicero.

Aristotelész műveit a fizikáról, metafizikáról és a lélekről - s ezek a legjobb könyvei - tudom, hogy tökéletesen megértem. A metafizika a létről, a fizika pedig a levésről szól. E kettőben benne van Aristotelész minden tudománya. A metafizikáról szóló 12. könyvben ezt mondja: A legfelsőbb Lény önmagát szemléli. Ha önmagán kívül másra is nézne, meglátná a világ nyomorúságát. - Ezen a helyen hallgatólagosan tagadja az Istent.

Aristotelész és a Prédikátor könyvének erkölcstana között pedig az a különbség, hogy míg Aristotelész az élet tisztességét az ésszel méri, mely a legjobbat tanácsolja, addig a Prédikátor az Isten parancsolatainak a megtartásával.

Mikor Erfurtban tanultam, örökös civódás és háborúság volt a jogászok és a teológusok között. Amint a törvény és a kegyelem is egymást el nem bírják; így egymás ellen küzdenek a jogászok és a teológusok is. Istennek különös nagy kegyelme az, ha egy jogász jó keresztyén

Pedig atyám azt akarta, hogy jogtudományt tanuljak.

Egy Meiningenből való aggastyánnak, akinek a fiával barátságban voltam, panaszkodtam Erfurtban betegségem miatt. Mire ő ezt mondta: "Kedves Baccalaureus Úr, ne bánkódjék, ön még nagy ember lesz." Prófétát hallottam akkor. Diákkoromban egy másik öreg erfurti ember azt mondta nekem: "Változásnak kell jönnie, mégpedig nagy változásnak! Így nem maradhat!" Azt hiszem, ez meg is történt.

Ifjúkoromban, az 1500-as évek elején senki sem olvasta a Szentírást, úgyhogy mindenki előtt ismeretlen volt. A prófétákat se nem ismerték, se nem értették. Például én húszesztendős voltam már, de Bibliát még nem is láttam. Abban a hitben éltem, hogy a vasárnapi prédikációs könyvekben megírt szentírási részeken kívül nem is létezik evangélium és epistola. Egyszer aztán a könyvtárban találtam egy Bibliát... Ezekben a sötét időkben a pápa uralkodott a legteljesebb babonában és képmutatásban, akinek az angyalokéhoz hasonló tekintélyét sohase mertem volna megtámadni, ha Pál apostol világos bizonyságtételekkel és érvekkel meg nem mutatta volna a pápaság jövendő elvakultságát, és ha Krisztus szent felsége oly hatalmas villámcsapásokkal földre nem sújtotta volna a pápát: "Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai." (Mt. 15, 9. Es. 29, 13 sk.)

Az erfurti egyetem könyvtárában láttam először a Szentírást. Olvasni kezdtem Sámuel könyvénél, de megszólalt a csengő s előadásra kellett mennem. Nagy kedvem lett volna elolvasni az egész könyvet, de akkor nem volt rá alkalmam. Amikor diákkoromban a Biblia kezembe került, Sámuel anyjának történetét olvastam. Nagyon tetszett a könyv s arra gondoltam, milyen boldog leszek, ha valamikor nekem is lesz ilyen könyvem. Kevéssel utóbb egy postillás^[7] könyvet vásároltam. Ezt nagyon szerettem, mert több evangéliumot tartalmazott, mint amennyit az esztendő folyamán a szószékről tanítani szoktak.

Később, amikor beléptem a szerzetesrendbe és elhagytam mindent, magam felől kétségbeesve ismét a Bibliát óhajtottam. Adtak is egyet a testvérek. Ezt szorgalmasan olvastam és emlékezetembe véstem. De csakhamar elvették tőlem és skolasztikus könyveket adtak.

Még Erfurtban, fiatal magister koromban, a Biblia olvasása közben - nagy aggodalmamra - odáig jutottam, hogy a Szentírás puszta szövege alapján a pápaság sok tévelygésére rájöttem. Ennek ellenére az erfurti könyvtárban ilyesféle gondolataim támadtak: "Mégis lám, milyen hatalmas a pápa és az egyház tekintélye! Egyedül te lennél okos? Hátha tévedsz?" Az ilyen megfontolások akadályoztak a Szentírás olvasásában.

Egy barátommal a szünidőben haza akartam menni. Útközben véletlenségből kardommal megsebesítettem a lábszáramat s átvágtam az ütőeret. Egyedül voltam kísérőmmel a határban, Erfurttól mintegy félmérföldnyire, körülbelül olyan távolságra, mint Eutzsch Wittenbergtől. Hevesen tört elő a vér és nem lehetett elállítani. Ujjammal keményen leszorítottam a sebet, de ettől erősen feldagadt a lábam. Halálos veszedelemben voltam itt és ezt kiáltottam: "óh Mária, segíts!" Éjjel, amint betegen feküdtem, a seb ismét felszakadt. Eszméletemet vesztettem és újra Máriát hívtam segítségül. Ez húsvét utáni kedden történt, 1503-ban.

Amíg sebesülten feküdtem lakásomon, saját szorgalmamból megtanultam lanton játszani. A zene a felzaklatott ember legjobb megnyugtatója.

A zene Isten ajándéka, nem emberi dolog. Ugyanis elűzi az ördögöt és megvidámítja az embert. Hallatára az ember elfeledkezik a haragról, erkölcstelenségről, gőgről és minden szenvedélyről. A teológia után a zenét becsülöm a legtöbbre. A Szentírásban is azt látjuk, hogy Dávid és Isten többi szent embere is Istenre irányuló gondolataikat versben, rímekben és énekben fejezték ki.

A zene már a fegyelemnek is fele, kitűnő nevelő, mely az embereket békésebbé, szelídebbé, erkölcsösebbé és okosabbá teszi. A zenét mindenkor szerettem. Aki ért ehhez a művészethez, rendszerint jóra hajló ember. A zenét az iskolában mindenesetre tanítani kell. A tanító értsen az énekléshez, különben látni se akarom. Sőt a fiatal lelkészjelölteket se szabad a lelkészi szolgálatra felavatni, ha a zenét tanulmányaik során nem művelték és nem gyakorolták.

Egyszer Erfurt közelében, Stotternheim falu mellett hatalmas vihar lepett meg. Közvetlen mellettem csapott le a villám s engem félelem fogott el, hogy hirtelen, megtérés nélkül kell meghalnom. A haláltól körülvéve, Szent Annát, a bányászok védőszentjét hívtam segítségül és megfogadtam, hogy kolostorba lépek: "Szent Anna segíts, én szerzetes leszek!"

Később mégis megbántam a fogadalmat s ezenfelül sokan le is akartak beszélni tervemről. Én azonban kitartottam mellette és az Elek napja előtt való napon,július 16-án, búcsúlakomára hívtam meg legjobb barátaimat azzal, hogy reggel majd bekísérnek a kolostorba. Amikor vissza akartak tartani, ezt feleltem: "Ma még láttok engem, de a jövőben soha!" Végül sűrű könnyhullatás mellett bekísértek. Atyám is nagyon haragudott fogadalmam miatt, én azonban ragaszkodtam elhatározásomhoz. Azt gondoltam, hogy a kolostort sohasem fogom elhagyni. Így teljesen meghaltam a világ számára. Mégis: nem szívesen lettem szerzetessé. Atyám is hevesen ellenezte lépésemet. Szinte eszét vesztette. Ismét letegezett^[8] és atyai jóakaratát megvonta tőlem. Hiába akarták vele a jó barátok megértetni azt, hogy ha áldozatot akar hozni Istennek, akkor a legkedvesebb és legjobb fiát kell odaadnia.

Első évek a kolostorban

Magisteri vizsgáját 1505. január elején tette le Luther. A felsőbb előadások csak május körül kezdődtek. Életében először most nyílt alkalma arra, hogy saját lelkével huzamosabban foglalkozzék. Nyugtalanították bűnei és rettegett az utolsó ítélettől. A jogtudományban való elmerülés sem tudta lelki zaklatottságát lecsendesíteni. Egy élmény hamarosan véget is vetett jogi tanulmányainak. 1505. július 2-án Stotternheim mellett, nem messze Erfurttól, kint a határban hatalmas vihar lepte meg. Villámok serege cikázott körülötte. Halálfélelmében megfogadta, hogyha megmenekül, szerzetes lesz. Utóbb megbánta fogadalmát. Annak beváltását viszont előmozdították lelki vívódásai, szülei túlzott szigorúságának az érzése, de legfőképpen Luthernek az a meggyőződése, hogy a borzalmas vihar által maga Isten hívta el őt szolgálatába. Így 1505. július 17-én Erfurtban belépett az ágostonos szerzetbe. A városban lévő hat kolostor közül ebben uralkodott a legnagyobb fegyelem s itt voltak a legönmegtagadóbb és legtudósabb szerzetesek. Luther eleinte jól érezte magát a barátok között. Örvendezett szent élete boldogságán. Ahhoz könnyen hozzászokott, hogy napjában csak kétszer, az évenkint száznál is több böjti napon pedig csak este kapott valamit enni. Lelki gyötrelmei egyelőre nem voltak. Apjának haragja árnyékolta be csupán szerzetesi boldogságát, aki nem tudta megbocsátani fiának, hogy szerzetbe lépett s ezzel összetört minden hozzáfűzött reménységet. A kolostorban Luther társaival végezte együtt a legalacsonyabb rendű munkákat is. Három méter hosszú, két méter széles, fűthetetlen celláját maga takarította. Olykor-olykor a koldustarisznyát is nyakába akasztották, hogy gyűjtsön a szerzet számára. Naponkint hétszer ment a kolostor templomába ájtatosságra. A törvényt pontosan betartotta, Isten törvénye és a rendi engedelmesség ellen való legcsekélyebb lelki megmozdulását meggyónta s az erre kijelölt időben a Szentírást olvasta. Újoncesztendeje után letette az engedelmesség, szegénység és nőtlenség hármas fogadalmát. Ha környezetének gyökeres megváltozása, a szerzetesi szokások elsajátítása és a vallási gyakorlatok egy időre megnyugtatták is, az önmagát Isten igéjének fényében vizsgáló szerzetes sokkal elevenebben érezte bűnösségét, mint a világi ember. Megújuló lelki harcai és a lélek üdvösségéért való aggódás most még inkább gyötörte. Ha valamely vélt bűnnel jött az újonc-nevelő baráthoz, az egyszerűen visszautasította. Komoly harcaiban azonban komoly segítséget nyújtott Isten igéjéből.

Szerzetesi fogadalma után feljebbvalói parancsára hittudományt kezdett tanulni. Fölöttesei felismerték szorgalmát, tehetségét, komolyságát, életének tisztaságát s azt akarták, hogy minél előbb pappá szenteltessék. A szükséges tanulmányok elvégzése után ez meg is történt 1507. február 27-én. Első miséjének napját, május 2-ában állapította meg, mert édesapja csak ekkor tudott eljönni. Szeretett volna egészen megbékülni vele. A szerzetbe lépés óta eltelt két esztendő, továbbá két Luther-fiúnak pestis következtében történt halála a szigorú atyai akaratot kissé engedékenyebbé tette. Az ünnepi mise után tartott közös ebéden azonban kijelentette, hogy Isten parancsolata szerint a gyermek engedelmeskedni tartozik szüleinek. Ez a szigorú bírálat a fiatal papnak szíve mélyéig hatolt és nem hagyta őt nyugodni mindaddig, míg később oda nem hagyta a szerzetesrendet.

Az atyjától nyert megbocsátás mérhetetlen tehertől szabadította meg. Most azonban újabb teológiai tanulmányai közben újabb lelki vívódások vették elő. Méltatlannak érezte magát arra, hogy Krisztus áldozatát a misében megismételje. Lelkének legcsekélyebb megmozdulását is súlyos bűnnek tekintette Istennel szemben. Egészen tökéletes, gondolatokban és érzésekben is teljesen tiszta életre törekedett, hogy ezáltal kiérdemelje Istennél az üdvösséget. Hogy megnyerhesse a bűnbocsánat vigasztalását, gyötörte magát böjttel, korbáccsal, virrasztással, hideggel, vég nélküli imádkozásokkal, amint a szentek legendáiban is olvasta. Végül csupa csont és bőr lett az egész ember s ezzel szállást készített szervezetében számos betegségnek. Lelke békességét azonban nem találta meg. Állandóan kínozta az eleveelrendelés kérdése is. Bűntudata és gyötrődése egyre fokozódott. A középkori skolasztikus teológia azonban éppen ezekre a személyes kérdéseire nem tudott felelni. Kimondhatatlan szenvedését szerzetestársai tehetetlenül szemlélték. Egyesek barátságos szóval arra figyelmeztették, ami a Szentírásban olvasható, hogy bíznunk kell Isten kegyelmében, mert ezt maga Isten parancsolja. Ekkor már jól ismerte ugyan a Szentírást, de nem értette még meg s így a baráti vigasztaló szavak is csak rövid időre adtak enyhülést.

* * *

1505-ben magisteri fokozatot nyertem és még ebben az évben léptem kolostorba.

A prédikáló barátok jó szerzetesek voltak, igen képzettek és felfuvalkodottak. A szürke és mezítlábas barátok azonban babonásak és tanulatlanok voltak. Nem kellett nekik a tudás, nem is akartak tanulni, sőt megvetették a tanult embert. Hasonlók voltak az én kolostori társaim is. Ezek nehezteltek rám azért, mert tanulok s ezt mondták: "Sic tibi, sic mihi, sackum per nackum!" (Te is, mint én, akaszd nyakadba a koldustarisznyát!) Nem tettek különbséget. A tanulatlant épp annyira tartották, mint a tudóst. Nem törődtek azzal, hogy ki ügyes, ki ügyetlen, ki gyenge és ki erős; erre nem voltak tekintettel. Hajlíthatlan merevséggel kellett szabályaikat betartani és aszerint élni. Borzasztó, természetellenes emberi csodabogarak voltak ezek! Mert minden embernek az a természete, hogy szeretne tudni és cselekedni, amint Aristotelész mondja. Csak a szerzetesek olyan szörnyek, olyan durvák és tudatlanok, hogy nem akarnak sem tanulni, sem tudni - egészen ellentétben a természettel. Nem tudják, hogy az emberekkel ügyességük és képességeik szerint kell bánni. Nem tudnak azokról az intézményekről sem, melyeket Isten rendelt el: a család sokasít és táplál, a világi rend véd és oltalmaz, a lelkészi, vagy egyházi rend tanít és oktat. De erről a barátok mit sem tudnak.

Szerzetességükre igen büszkék voltak. Egyszer Arnstadtban voltam a mezítlábasok kolostorában. Az asztalfőn D. Kühne Henrik ült - egy mezítlábas, akit ők egészen kivételes embernek tartottak - és magasztalta előttünk, hogy milyen felséges dolog a szerzetesség s hogy ez minden más életforma felett áll. Hogy a szerzetes felvételekor olyan, mint az ártatlan gyermek, aki megtisztultan jön el a keresztségtől. De ha megbánta volna is, hogy szerzetes lett és ezzel minden előző jó cselekedetét elvesztette volna is, annyival még mindig előnyben van másokkal szemben, hogyha visszatér és ismét szerzetes szándékozik lenni, ezáltal újból olyan tisztává lesz, mintha a keresztségtől jönne. Ezt megismételheti valahányszor csak akarja, - mindannyiszor új keresztséget és ártatlanságot nyer. Mi fiatal szerzetesek ott ültünk, szemünk-szánkat nyitva felejtettük és valósággal odavoltunk az ájtatosságtól, amit belőlünk a mi szent szerzetességünkről szóló vigasztaló beszéd váltott ki. Ez volt a szerzetesek között az általános vélemény. Az bizonyos, hogy jámbor szerzetes voltam és a szerzetesi szabályokat olyan szigorúan tartottam meg, hogy elmondhatom: Ha valaha is egy szerzetes a mennybe jutott szerzetesi élete által, akkor én bizonyosan a mennybe jutottam volna. Ezt tanúsíthatják összes szerzetestársaim, akik engem ismertek. Mert ha tovább tartott volna, halálra gyötörtem volna magamat a virrasztással, imádkozással, olvasással és egyéb munkával.

Amikor szerzetbe léptem és mindent elhagytam, kétségbeesve önmagam felől, a Szentírást óhajtottam. A szerzetbe lépvén, könyveimet eladtam. Kevéssel előbb szereztem egy Corpus jurist (törvénytárat) és néhány más könyvet. Ezeket eladtam a könyvkereskedőnek. Plautuson és Vergiliuson kívül egyet sem vittem be a kolostorba. Itt a szerzetesek egy vörös bőrbe kötött Bibliát adtak a kezembe. Hamarosan annyira otthonossá lettem benne, hogy tudtam lapról lapra hol mi van és ha egy mondást idéztek, azonnal tudtam az első pillanatban, hogy hol van megírva. Nem is tetszett nekem akkor semmiféle más tanulmány, mint a szentírási tudományok. Borzasztó undorral tanultam a fizikát, közben pedig égett a lelkem, hogy mikor térhetek vissza a Bibliához.

Dr. Usingen, egy ágostonos barát, aki nekem tanárom volt az erfurti kolostorban, amikor látta, hogy a Bibliát mennyire szeretem és milyen szívesen olvasom Isten szent igéjét, egyszer így szólt hozzám: "Ejnye, ejnye Márton testvér, hát mi a csuda az a Biblia? A régi egyházi tudósokat kell olvasni; azok már kiszívták a Szentírás velejét és igazságait. Mert minden lázadást a Biblia idéz elő!"

1507. május 2-án tartottam első misémet. Az első misét nagyon értékelték és sok pénzt hozott. Ilyenkor a kánoni órákat fáklyafénynél töltötték. Ekkor a kedves fiatal úrnak az édesanyjával - ha még életben volt - táncolnia kellett, hogy még a nézők is megálltak és sírtak örömükben.

Amikor szerzetes koromban első ízben kellett a mise szövegében ezeket olvasnom: "Téged, legkegyelmesebb Atyánk", továbbá: "Feláldozzuk neked, az Élőnek, az Igaznak és Örökkévalónak..." nagyon megijedtem e szavaknál. Arra gondoltam, hogyan szólíthatok meg ilyen felséget, holott egy hercegnek, vagy királynak a meglátásakor, vagy a velük való beszéd alatt is már mindenki megilletődik. Azt hittem, elfutok az oltár elől és így szóltam a rendfőnökömhöz: "Prior úr, félek, el kell futnom az oltártól!" Erre ő korholt: "Csak rajta! Tovább, tovább!" Ennyire megijedtem e szavaktól. Megéreztem, hogy itt valami nincs rendben. Abban az időben aki el akarta volna venni tőlem a misét, azzal keményen szembeszálltam volna, mert én azt teljes szívemből imádtam. Erfurti fiatal szerzetes koromban egyszer kimentem egy faluba koldulni a szerzet számára. Egyik napon csendesmisét szándékozván mondani, felöltöztem a szertartáshoz. Ekkor a sekrestyés a kórus és orgona helyett lantpengetés mellett elkezdte énekelni a Kyrie eleison-t és a Patrem-et. Ezzel kényszerített arra, hogy végigénekeljem a misét. Az ilyen "orgonához" nem szoktam hozzá s bizony nehezen tudtam visszatartani a nevetést. Az én "Glória in excelsis"-emet is az ő Kyrie-je szerint kellett énekelnem.

Sokat gyötörtek minket a misével, különösen pedig a keresztekkel. Mecum Frigyes úr gyakran mondotta nekem, hogy ő ezt egész életében sohasem tudta csinálni. Szerencsétlen emberek voltunk, pedig az egész nem volt más, mint bálványozás. Valóságos bálványozók voltunk. Egyeseket annyira megijesztettek az úrvacsora szereztetési igéivel ("Vegyétek és egyétek..."), különösen azokat, akik istenfélők voltak és komolyan vették a dolgot, hogy valósággal remegtek, ha ezeket a szavakat mondták: "Ez az én testem." Mert ezt megakadás nélkül kellett kimondani. Aki itt megakadt, vagy egy szót kihagyott, az nagy bűnt követett el. Azért e szavakat olvasni kellett minden idegen gondolat nélkül, de úgy, hogy csupán ő maga hallotta, a körülötte lévők nem. Én is ilyen jámbor szerzetes voltam tizenöt esztendeig. Isten bocsássa meg nekem. Erfurtban a laikus (nem papi) szerzetestársainknak négyszáz Miatyánkot kellett naponta elimádkozniok a kánoni órák helyett. Egyszer az egyik barát így szólt: Ha én volnék az Úr Isten, bizony nem hallgatnám meg ezt a sok fecsegést minden baráttól. Az igazi imádság olyan, mint Mózesé a Vörös tengernél, aki kiáltott Istenhez és nem sokat beszélt. (II. Móz. 14, 15) Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni tizennégy napról, vagy négy hétről és ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet, vagy egy, vagy három napot szakítottam magamnak, bezárkóztam egy szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam. De csakhamar összegyűlt egy köteg s e fölött olyan sokáig imádkoztam, hogy szinte halálos beteg lettem. Végül egész negyedévnyit gyűjtöttem össze. Ez már olyan sok volt, hogy egészen el is hagytam. Az erfurti kolostorban volt egy doktor, aki negyedévig távol volt. Mikor visszajött, az imádsághátralék annyira megszaporodott, hogy nem érhette utol magát. Azért, hogy minél előbb készen legyen, maga mellé vette két társát, adott nekik néhány forintot, hogy segítsenek neki imádkozni. Igen terhes munka volt ez, valóságos börtön és purgatórium, amelyben gyötrődtünk. De erről ti már mit sem tudtok. Így szinte kétségbeestem Isten miatt.

Erfurt. Wittenberg

Erfurtban végzett magasabb teológiai tanulmányai annyira a skolaszticizmus bűvkörében tartották Luthert 1507 és 1508-ban, hogy a Szentírást igazában meg sem érthette. Az a tanítás, mely szerint az ember saját erejéből is betöltheti Isten törvényét és ezzel megszerezheti magának az örök üdvösséget, tulajdonképpen kikapcsolja az üdvösség kérdéséből Istennek ingyen való kegyelmét. Ilyen gondolkodás mellett pedig a Krisztus Jézusban megszerzett bűnváltság igazában meg nem érthető. A skolasztikus egyházi tanítás kárhozatosságát, istentelenségét és Szentírás ellenes voltát Luther ebben az időben még nem látta világosan. Csak keservesen érezte, mert emiatt voltak lelki harcai.

A középkori skolasztikus teológia legnevezetesebb és legnagyobb műveit áttanulmányozta ugyan, tudása már igen magas fokon állott, lelkének kínzó kérdései azonban egy lépéssel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Vajon kikényszerítheti-e az ember cselekedeteivel az Isten szeretetét? Kiérdemelheti-e valóban az üdvösséget? Mi az igazság az eleveelrendelés kérdésében? A papi feloldozás a bűnöknek tényleges, végleges bocsánatát jelenti-e?

Wittenberg

Kérdésekkel volt tele a lelke, amikor (1508 októberében) váratlanul áthelyezték Erfurtból Wittenbergbe, hogy ott az egyetem egyik tanszékét elfoglalja és bölcseleti előadásokat tartson. Ekkor Luther még 25 éves sem volt.

Wittenberg, Luther későbbi munkálkodásának színhelye, abban az időben sáros, poros, szegényes helység volt, inkább falu, mint város. Alig 2000 lélek lakta. Szűken termő, homokos vidék terült el körülötte, sem gyümölcsös, sem szőlőskert nem gyönyörködtette az utasember szemét. A homokos határra találóan alkalmazta Luther a régiek egyik versét:

Földecském, homokom
Veled is megjárom;
Amikor szántalak,
Könnyű vagy, mint a hab.
De mikor aratok,
Termést nem találok.

S mintha a vidékhez hasonló lenne a szegényes, kispolgári lakosság is. Műveltség, udvariasság, barátság és vallásosság nélkül szűkölködtek s még húsz esztendő múlva is azt kellett róluk Luthernek mondania, hogy "a wittenbergiek a polgárosult világ legszélén laknak".

A városnak mindössze néhány nevezetesebb épülete volt. A fejedelem vára templomával, a kolostor, az egyetem és a városi templom volt a helység összes nevezetessége. Bölcs Frigyes szász választófejedelem mindent megtett Wittenberg fejlesztésére. 1502-ben megalapította a wittenbergi egyetemet. Hosszú esztendők során búcsúkat és ereklyéket szerzett meg a wittenbergi vártemplom számára, hogy ez minél több zarándokot vonzzon a városba. 1509-ben 5005 darab ereklyét őriztek itt. Ha valaki megszerezte magának mindazt a kedvezményt, mely ezekkel az ereklyékkel volt kapcsolatos, az 1443. évi búcsút nyerhetett el. A búcsú pedig elengedést jelentett a bűnökért elégtételül járó földi, főképp azonban az állítólagos tisztítótűzben való szenvedésekből.

Wittenberg

Különös dolgokat mutogattak itt, amikor évenként a húsvét utáni második vasárnap hetében az ereklye kiállítás a templomban látható volt. Például mutogattak egy vessző-darabot Mózes égő csipkebokrából, szalmát és szénát a betlehemi jászolból, melyben a kis Jézus feküdt, töredékeket a jászol fájából, darabkákat a kis Jézus pólyájából, kilenc tövist Krisztus töviskoronájából, részéket a keresztfából, Mária hajából, ingéből, kabátjából, fátyolából, sót még egy üveggel Mária tejéből is. Mutogattak 204 testrészt a Heródes által megöletett betlehemi gyermekekből, sőt egy egész gyermekholttestet is közülök. - Évek múlásával gyarapodott az ereklyekincs is. 1518-ban már 17443 darab ereklyével dicsekedett a wittenbergi vártemplom s az általuk elnyerhető búcsú 127 ezer 799 esztendőt és 116 napot tett ki. 1520-ban már 19 013 a wittenbergi ereklyék száma.

A város azonban a fejedelem minden jó igyekezete mellett sem akart gyarapodni. Luther még öreg napjaiban is csodálkozott azon, hogy ebben a városban egyetemet alapítottak.

Új munkaköre, az Aristotelész erkölcstanáról tartandó előadások, az egyetemi hallgatók tanrendszerű vitatkozásainak vezetése s ezenfelül még saját teológiai tanulmányainak folytatása, szinte emberfeletti erőfeszítést követeltek Luthertől. A bölcsészeti képzettség mellé 1509. március 9-én megszerezte a "bibliai baccalaureusi" tudományos fokozatot is. Ezentúl a bölcseleti előadásokon kívül - amelyekhez már egyáltalán nem volt kedve - még hittudományi előadásokat is kellett tartania. 1509 őszén a "theologiai sententiariusi" fokozatot nyerte él. Ezzel befejezte a hittudományi karon való tanulást s megnyílt az út előtte, hogy ezentúl kizárólag kedvenc tudományával, a hittudománnyal foglalkozzék. Amint ezt elérte - éppoly váratlanul, mint egy évvel előbb történt áthelyezésénél -, visszarendelték Erfurtba.

A munkával túlterhelt fiatal egyetemi tanárnak nem volt ideje arra, hogy saját lelkével behatóan foglalkozzék. Így hát ugyanazokkal a megoldatlan lelki kérdésekkel tért vissza Erfurtba, amelyeket az előző évben magával hozott.

Az erfurti egyetem egyiktudós tanára s Luther jóakarója dr. Nathin, aki az ágostonos kolostornak az egyetemnél is magasabb fokú külön teológiai tanfolyamát is vezette, a 26 éves Luthert azzal bízta meg, hogy ezen kolostori tanfolyamon tartson dogmatikai előadásokat. Luther szinte beletemetkezett a dogmatikába. Ekkor kezdett foglalkozni Augustinus (354-430) műveivel. Isten igéje iránt érzett nagy szeretete pedig arra késztette, hogy megismerkedjék az Ószövetség eredeti nyelvével, a héberrel is.

Míg Luther a kolostor csendjében tanított és tanult, az alatt Erfurt városában felbomlott a rend. Az elszegényedett és adókkal agyonsanyargatott polgárok pusztító lázadás útján akartak emberibb megélhetéshez jutni. Az 1510-ik év pusztításait Erfurt soha többé nem heverte ki. Az Európa-szerte kiélezett társadalmi és megélhetési nehézségek - melyek később nagyon sok gondot okoztak Luthernek - Erfurtban már ekkor nyílt lázadásra vezettek.

* * *

Erfurtban szorgalmasan olvastam a Szentírást. Egy-egy nagy fontosságú ige uralkodott néha egész napon át minden gondolatom felett. Főképp a fontosabb prófétáknál vannak olyan igék - jóllehet nem értettem még őket -, melyekre még ma is emlékszem. Ilyen például Ezékielnél: "Nem gyönyörködöm a hitetlen halálában." (33, II)

Petrus Lombardus (1105-1160), akinek négy könyve a "Sententiák" a leghíresebb dogmatikai művek egyike volt, igen szorgalmas és kiváló tehetségű ember volt. Sok nagyszerű dolgot írt. Igazán hatalmas egyházi tanítómesterré válhatott volna, ha teljes erejével és igazságszeretetével a Szentírásra támaszkodott volna, így azonban maga zavarja össze művét sok haszontalan kérdéssel. Bizonyos, hogy ő és társai a legjobb gondolkodók voltak a maguk idején, de az ő koruk egészen más volt, mint a mienk. Mert a skolasztikusok odáig jutottak, hogy tanításuk szerint az embernek a jóravaló erkölcsi ereje megvan, csak kissé megsérült. Mégis van képessége az embernek arra, hogy saját erejéből Isten kegyelme nélkül is betöltse a törvényt. Aki megkapta a kegyelmet, az természetesen könnyebben betölti a törvényt, mint pusztán a maga erejéből tehetné. Ilyesféle szörnyűségeket tanítottak anélkül, hogy meglátták volna Ádám bukását, avagy megértették volna, hogy Isten törvénye szellemi természetű.

Azok a felhők, melyekből nem esik eső, hasonlók a törvényhez és a belőle származó igazsághoz. A törvény üdvösséget ígér ugyan, de nem adja meg, mert nem adhatja, hiszen nem evégből kaptuk. Pál apostol is ezt mondja a Galatákhoz szóló levélben: "Ha olyan törvény adatott volna, amely képes megeleveníteni, valóban a törvényből volna az igazság." (3, 21) Tehát a törvény éppen olyan, mint az a felhő, mely úgy látszik, mintha esőt hozna, de nem hoz.

A törvénynek egyetlen részecskéje sem vezet megigazulásra. Aki a törvényt helyesen megérti, azt kétségbeesésbe viszi, aki helytelenül értelmezi, azt képmutatóvá teszi. A helytelenül értelmezett evangélium elbizakodottá, helyesen értelmezve viszont istenfélővé és kegyessé teszi az embert. Tehát a törvény a parancsolatok áthágása miatt adott (Gal. 3, 19), hogy az emberek vágyakozzanak Krisztus után.

Erfurt városából a "bolond esztendőben" (1510) nem a pénz hiányzott, hanem a bölcsesség. Egy közmondás így szól:

Magabízó gőg, titkos irigység s meggondolatlanság,
E három ellenség tette tönkre Rómát és Trója hatalmát.

Így történt Erfurtban is.

Erfurtból Wittenbergbe való távozásom 1508 őszén oly hirtelen történt, hogy legjobb barátaim is alig értesültek róla. Így hát felsőbb parancsra, vagy még inkább Isten akaratából Wittenbergben vagyok. Tudni akarod, hogy megy sorom? Hála Istennek jól vagyok, csak a sok tanulás fáraszt, különösen a bölcsészet, amit már kezdettől fogva legszívesebben felcseréltem volna a hittudománnyal. Mégpedig az olyan hittudománnyal, mely a dió belét, a búzaszem lelkét s a csontok velejét vizsgálja. De Isten az Isten. Az emberek véleménye sokszor, sőt majdnem mindig téved, ő azonban a mi Istenünk, Ő vezet majd minket állandóan szerétéivel.

Ezek a szászod nagyon barátságtalanok és udvariatlanok. Tőlük lágyan nem kapsz sem jó szót, sem eledelt. Ezt mondják: Kedves vendég, nem tudom, mit adhatnék enned, a feleségem sincs itthon, nem tudlak megvendégelni. Itt Wittenbergben is tapasztalhatjátok, mily barátságtalan a nép, nem törődik sem erkölccsel, sem vallással. Egyetlen polgár sem taníttatja fiát, pedig látja az idegenek jó példáját. A wittenbergiek a polgáriasuk világ legszélén laknak. Ha kissé távolabb lennének, már egészen beleesnének a barbárok világaiba.

Egyszer egy Lipcséből érkező utas elmondotta, hogy lassan szemerkél az eső a távoli pusztaságon, a wittenbergi földeden azonban nem esik s a vetések a nagy szárazságban kiégnek. Olyan az eső - mondám -, mint a mi prédikálásunk: a pusztaságban esik, ahol nem nevel gyümölcsöt.

Isten igéjének a hirdetőit üldözik vagy a zsarnokok, vagy a hálátlan "barátok". Ahol az uralkodó nem istenfélő ember, ott többet szenvednek az igehirdetők hallgatóiktól, mint ellenségeiktől. A nürnbergieknél nem tudnám keresztülvinni, hogy lelkészeiket sajátjukból tartsák el. De a wittenbergiek sem áldoznak többet az evangéliumért egy egész esztendőre, mint négy krajcárt. Ugyanis ennyi adót fizet egy-egy ember. - Ha magam nem tapasztaltam volna, nem tudnám elképzelni, hogy az ördögnek ilyen nagy hatalma van a világban. Rettentő durva tévedései voltak a pápaságnak. Akkor még nem ragyogott az evangélium fénye. Most szégyenkezünk, ha elgondoljuk, mi mindent imádtunk, amiket ereklyeként mutogattak, pl. szent József nadrágját, szent Ferenc alsónadrágját stb. Ezeket itt Wittenbergben mutogatták. Ellenben alig akadt olyan lelkész, aki a lélek legkisebb baján is segíteni tudott volna jó tanácsaival. Sőt a terhes és szoptató anyáknak szigorú böjtöt rendeltek el s ez alól nem volt felmentés.

Szemérmetlenül dicsekedtek még azzal is, hogy szent Mihály főangyal szárnyából van tolluk. A mainzi püspök pedig azzal büszkélkedik, hogy neki van egy kis lángocskája annak a csipkebokornak a tüzéből, mely Mózes előtt lángolt. Spanyolországban Compostellában mutogatják azt a zászlót, mely Krisztus kezében volt amikor a poklokra alászállott. Mutogatnak még töviskoronát, szegeket a keresztből, sőt Máriától való tejet is.

A római út

Az ágostonos kolostorok belső békéjét kellemetlen vitás ügy zavarta. A kolostorok egy részében a lehető legteljesebb rendi szigorúság szerint éltek. Ilyen volt az erfurti is. Más kolostorok viszont valamelyes szabadságot is engedtek a szerzeteseknek. A rend vezetősége arra törekedett, hogy a szigorúságot meghonosítsa a laza rendházakban is. Közös vezetés alatt akarta egyesíteni valamennyit és a barátok kölcsönös áthelyezése révén szándékozott a rend belső megújítását véghezvinni. A maguk igazságára és életszentségére büszke szigorú rendházak azonban nem akartak közösséget vállalni kevésbé tökéletes társaikkal. A tartományi főnök, Staupitz János viszont kész volt arra is, hogy erőszakkal vigye keresztül szándékát. Erre a szigorú fegyelmű rendházak éltek azzal a jogukkal, hogy igazságtétel végett Rómában a pápai udvarhoz fordulhatnak. Az ügy elintézésével egy Rómát jól ismerő, tapasztalt szerzetest bíztak meg s útitársául a 27 esztendős Luther Mártont jelölték ki.

Részlet a római Callixtus katakombából

Luther nem is sejtette, hogy miért fontos számára a római út. Mélységes áhítattal, mint valami "eszét vesztett szent" járta be a zarándokhelyeket. Szomorúan tapasztalta, mily tudatlanok, világiasak és erkölcstelenek a papok. Azonban a sok "búcsú" és "kegyelem" egyelőre még háttérbe szorították benne a Rómában látott elszomorító jelenségek képét. Csak később, amikor lelki látása egészen világos lett és Isten igéjének fényébe kerültek római élményei is, akkor mondta el bíráló véleményét. 1510 utolsó napjait és 1511. január hónapját töltötte Rómában. Ő lelki kérdéseinek megoldását várta útjától, de hiába. Egyházához való ragaszkodása mégsem csökkent, annyira el volt telve a pápaság dogmáival és azzal a bizonyossággal, hogy szerzetessége révén mégiscsak kiérdemeli az üdvösséget.

A római út a kolostorok közötti viszályban nem hozott javulást, mert a rend római főnöke is a reformot akarta. Amikor ezt Luther látta, arra hivatkozva, hogy a további ellenállás árt az egyháznak és ellenkezik az engedelmesség szerzetesi fogadalmával, a kolostorok egységes vezetés alá helyezése mellett foglalt állást. Osztozott véleményében egyik társa, Láng János. Ezért nem volt maradásuk az erfurti barátok között. Erre a rend tartományi főnöke, Staupitz János, mindkettejüket elhelyezte. Így került Luther ismét Wittenbergbe 1511 nyarán.

* * *

1510-ben voltam Rómában, Staupitz-cal kapcsolatos vitás ügyben utaztam oda. Isten csodálatos végzése volt, hogy Rómába mentem. Csak négy hétig voltam ott, de megláttam ezalatt mindazt a babonát és hűtlenséget, ami csak lehetséges. Tizennégy napig jártam-keltem és nagy veszélyek között néztem meg a várost. A régi Rómát, ahol a legjobb és legszebb épületek voltak, a gótok lerombolták és a földdel tették egyenlővé. A Capitolium hegyen van a minoriták kolostora. A Tarpeius nevű hegy magasabb, mint az Aventinus, a Capitolium, vagy a Quirináli hegy. A Colosseumot kör alakúra építették, 15 fokozat magassággal s e fokozatok körös-körül egymás fölé emelkednek úgy, hogy rétegesen helyezkedhetett el és nézhetett mintegy 200 000 ember. Még állanak a falak és megvan az alapzat. Ezután következik a szent Callixtus katakomba, ahol néhány ezer vértanú van eltemetve.

Rómában nem tudják, hogy Péter és Pál apostolt hová temették, koponyájukat mégis mutogatják.

Mivel az Úr, a mi Istenünk sodort bele engem ebbe a rút perpatvarba, hogy a pápa ellen írjak, százezer forintért sem adnám, hogy Rómát láttam. Enélkül folyton aggódnom kellene, hogy a pápa ellen erőszakosan és jogtalanul lépek fel.

Abban az időben volt Rómában egy mezítlábas barát, Lajos úr, egy Egyed nevű ágostonrendi, valamint más két prédikáló szerzetes, akik szidták és kifogásolták a pápaság tévelygéseit. A legközelebbi reggelen azonban holtan találták őket, nyelvük pedig ki volt vágva.

A régi Róma nyomait alig lehet felismerni. Látja az ember a színházat, Diocletianus thermáit, melegfürdőit, amelyhez 25 német mérföldnyi vezeték tartozott. Ez egészen Nápolytól jött egy gyönyörű pompával épített házba. Itt volt a világ kincse és gazdagsága; ezért hozzá is láttak és vágyaik szerint éltek.

A szent Péter székesegyház építése több mint 130 évig tartott. Nagy pénzösszeget fordítottak rá.

A pápa ugyanis megparancsolta az angyaloknak, hogy azoknak a lelkét, akik Róma felé útközben meghalnak, még abban az órában vigyék a mennybe. Ezért írt Húsz János a pápa ellen, mert neki nincs arra hatalma, hogy az angyaloknak parancsoljon.

Amikor Rómát távolról megpillantottam, földre borultam, kezeimet felemeltem, és így szóltam: "Üdvözlégy szent Róma, valóban szent, a vértanúktól és az ő vérüktől, mely itt ömlött ki."

Ilyen érzésekkel jártam Rómában. Ilyen "eszét vesztett szent" voltam. Végigzarándokoltam valamennyi templomot és katakombát s elhittem mindazt, amit ott összehazudoztak. A Rómában mondott misékről azt állították, hogy minden egyessel a pap kiszabadíthat egy lelket a "tisztítótűzből". Én is tartottam Rómában sok misét és szinte sajnáltam, hogy édesapám és édesanyám még élnek, mert inkább szerettem volna őket miséimmel, egyéb jócselekedeteimmel és imádságaimmal a tisztítótűzből kiszabadítani. Rómában az a közmondás járja, hogy "boldog az az anya, akinek fia szombati napon a szent János templomban (római zarándokhely) misét mond". Mennyire szerettem volna én akkor édesanyámat üdvözíteni! De igen sok pap tolongott és nem jutottam hozzá. Helyette megettem egy sózott halat.

Rómában 1511-ben dr. Staupitz hallott egy mezítlábas szerzetesről, aki azt álmodta, hogy X. Leó pápa idejében egy remete meg fogja támadni a pápaságot. Ezt mi akkor még nem tudtuk megérteni. Akkor még igazán nem gondoltam arra, hogy én leszek az a remete. Az ágostonrendi barátokat ugyanis remetéknek is nevezik. Rómában kitűnő és kemény kormányzat van. A kapitány és a bíró minden éjjel keresztül lovagol a városon 300 szolgával és erős őrséget tart. Akit az utcán ér, annak meg kell állnia. Ha fegyver van nála, vagy felakasztják, vagy megfojtják és a Tiberisbe dobják. Mégis feslett az élet és gyilkolnak.

Róma, ahogy ma áll és látható, a régi épületekhez képest olyan, mint valami hulla. Mert ahol ma házak állanak, ott voltak egykor a tetők. Ilyen vastag réteg az omladék. A Tiberisnél is látható, hogy a réteg vastagsága két katonai dárda hosszúságának felel meg.

Most nagy a pompa. A pápa szép, feldíszített ménlovakkal tart diadalünnepet, amelyek előtte vonulnak, ő maga pedig a Szentséget (igen a kenyeret!) egy szép fehér ménlovon viszi.

II. Gyula pápa egyszer elhatározta, hogy a Ferenc-rendet megreformálja. Erre azok 80 000 dukát aranyat hoztak s azt neki ajándékozták. Mégpedig azért, hogy ezzel rábírják a tervezett reform elejtésére. Az aranypénzen fegyveres katona képe volt. Mikor ezt a pápa meglátta, állítólag így szólt: "Ki tudna ilyen sok fegyveres ellen harcolni?"

Római utam legfőbb célja az volt, hogy teljes, ifjúságomra is kiterjedő gyónást végezzek, hogy istenfélő legyek. Ilyen gyónást Erfurtban már kétszer is tartottam. Rómában azonban teljesen tanulatlan emberekhez kerültem. Uram Isten, mit érthetnek a lelki dolgokhoz a bíbornokok, akik oly sok politikai munkával és megbízatással vannak túlterhelve! Elég fáradság van velünk, akik mindennap tanulunk és óránként gyakoroljuk magunkat! Nem sokáig voltam ugyan Rómában, de sok misét tartottam és sokat láttam tartani, úgyhogy borzadok, ha csak rá is gondolok. Itt hallottam más durva élcelődés közben egyeseket nevetni és dicsekedni azzal, hogy a mise közben a kenyér és bor fölött ezt mondják: "Panis es et panis manebis" (kenyér vagy, és kenyér is maradsz) és így mutatják fel a szentségtartót a népnek. Én akkor fiatal és igazán jámbor szerzetes voltam s az ilyen beszéd fájt nekem. Mit is gondolhattam volna? Mi más juthatott volna eszembe, mint ilyen gondolatok: Itt Rómában szabadon és nyíltan így beszélnek az asztalnál? Ha a pápa, a bíbornokok és a pápai udvar papjai mindnyájan így tartják a misét, hogy becsaptak engem, aki tőlük annyi misét hallgattam! Emellett erősen undorodtam attól is, hogy ők olyan gyorsan el tudták végezni a misét, mintha szemfényvesztő játékot űznének. Ugyanis amíg én az evangéliumhoz, a mise 41 része közül a tizedikhez értem, a mellettem lévő pap már elvégzett egy misét és átkiáltott hozzám: "Tovább, tovább, siess, eredj már onnan!" Bennünket egyszerűen kigúnyoltak, akik istenfélő szerzetesek voltunk, a keresztyén embert pedig bolondnak tartották. Tudom, hogy ők hat, vagy hét misét is elvégeztek, míg én egyet. Ők pénzt fogadtak el érte, én azonban semmit se. Olaszországban semmi sem szégyen, csak a szegénység. A gyilkosságot és a rablást is büntetik ugyan még egy kissé, mert meg kell tenniök. Egyébként azonban nincs bűn előttük, ami igazán súlyos volna.

Nem adnám ezer forintért sem, hogy Rómát láttam, mert nem tudtam volna ezeket elhinni, ha más mondta volna és magam is nem láttam volna. Róma egykor a legszentebb város volt s most a legromlottabb. Mi is úgy vagyunk, mint a próféták, akik hasonlóan panaszkodnak: "Paráznává lett a hív város." (Esaiás 1, 21.) Mert ami a legjobb, abból válik, ha megromlik, a legrosszabb. A világ mindig hű marad önmagához: hitszegő, sátán országa, Krisztus ellensége.

Borzasztó bálványozás folyik ott; ha valaki misét akar tartani, odafutnak a népek nagy tömegben s ha valaki egy félórával tovább húzza, kap egy egész marék aprópénzt. Az áldozati misénél pedig akkora a tolongás, hogy ugyanannál az oltárnál egyidőben két pap áll egymással szemben és úgy tartják a misét. Már nagyon otthon vannak a mesterségükben; egészen rövid idő alatt összecsapnak egy misét. Ha ezek lejönnek, más kettő megy fel és misézik. Ezért szeretném, ha minden leendő lelkész előzőleg Rómában lett volna és látta volna, mi történik ott.

Olaszország igen termékeny, jó és szép ország. Különösen Lombardia völgye, mely mintegy 20 német mérföld széles. Közepén folyik a Pó; igen szép folyó, olyan széles, mint Wittenbergtől Brate-ig; két oldalán emelkednek az Alpok és az Apenninek.

Az olaszok jobban félnek szent Antaltól és Sebestyéntől, mint az Úr Krisztustól, aki szeretetteljes és jóságos. Ha valaki azt akarja, hogy háza biztonságban legyen, ráfesti a tüzes dárdát tartó szent Antalt.

Lombardiában, Pádua mellett a Benedek-rendnek igen gazdag kolostora van. Ennek évenként 36 000 dukát arany a jövedelme. Itt olyan vígság és dőzsölés folyik, hogy 12 000 dukátot a vendégeskedésre költenek, 12 000-et az épületekre, a harmadik részt pedig a konventre és a testvérekre. Voltam ebben a kolostorban s itt becsületesen megvendégeltek és elláttak. Isten tisztelete azonban nem az a gazdagság, melyről ez a közmondás szól: Mater religio peperit divitas, postea filia devoravit matrem. A vallás, mint anya, gazdagságot szült; azután a leány elnyelte az anyját.

Olaszországban a kórházakat igen jól ellátják. Az épületek szépek, az étel, ital jó, szorgalmas szolgáik és tanult orvosaik vannak. Az ágyak és a ruházat ragyogó tiszta. A szobákat szépen kifestetik. Ha beteget hoznak be, levetik ruháit egy jegyző jelenlétében, aki hűségesen feljegyzi és beírja azokat. A ruhákat jól megőrzik. Ezután fehér zubbonyt adnak a betegre és szépen megvetett tiszta ágyba fektetik. Csakhamar hoznak két orvost, majd jönnek a szolgák, ételt, italt szolgálnak fel tiszta üvegben és edényben. Egy ujjal sem érnek hozzá, tálcán hozzák. Tiszteletre méltó matrónák és asszonyok is jönnek elfödött arccal, pár napig szolgálnak a szegényeknek ismeretlenül, úgyhogy az ember nem tudja róluk, kicsodák. Ezután ismét hazatérnek. Firenzében láttam, hogy a kórházakat ilyen szorgalmasan gondozzák. Ugyanígy viselik gondját a lelencházaknak is, melyekben a gyermekeket igen jól táplálják, nevelik, oktatják és tanítják. Mindnyájukat egyforma és egyszínű ruhákba öltöztetik s nagy gonddal ügyelnek rájuk.