Keresés ebben a blogban

2018. szeptember 22., szombat

Móricz Zsigmond: Kesergő (Querela hungariae)

Móricz Zsigmond: Kesergő
(Querela hungariae)



Balkarom keletre, jobbkarom nyugatra,
szegény, fáradt lábaim déli sárban áznak,
megtöretett bús fejem az északi kipáron:
földre teríttettem, gázoljatok rajtam!
Nem hogy vérem hullott, nem hogy kimerűltem,
nem tudatlanságomból, koldus nyomoromból,
nem gonoszságnak miá buktam el esetten,
nem éltem fogyott el: de a becsületem!
Hazugok kihazudják, gyávák kigyávulják,
gazok kigázolják maguknak a dús jövőt;
csak én nem tudtam volt, soha, magam kelletni,
csak én nem vállaltam, soha, menteni magam.
Hogy fújták, hogy fújták, kígyókövet ellenem,
hogy fenték, hogy fenték előre rám fogukat:
s én jártam, sétáltam, büszke szemmel, szabadon,
nyugati szél zilálta, keleti szél cibálta hajam.
Balkarom lenyesve, szívem fölött jár a kés,
jobbkarom lekötve, mezőimre dűl a vész,
lábaim üszkösen, koponyám lékesen,
erőm, velőm, vérem fogy.
Óh, de csak fujjátok. habzsoló vad szátokkal,
csak tajtékozzátok a förtelmes vádakat,
vágjatok, messetek, rugjatok: ítéljetek:
van még nékem istenem!
Ki, érdemlett bűnömért szabadojtott tiktek, rám,
sok káromlásimért lakatolta le a szám,
kutyakevély magyaron, öröme is vagyon tán,
ilyen példátlanul iszonyatos elbuktán.
Háborodik elmém, forrong minden idegem,
idegenek űznek, régi volt barátaim,
kenyeremet evők, óboromat ivók,
napfényes mosolyomban, akik sütkéreztenek.
Nem tudok kitörni, még nem gyűlt fel oly erőm,
csak zsoltározgatva táplálgatom haragom,
bús imádkozgatva szidom a nagy egeket,
békítem lelkemet keserves bús reménnyel.
Hogy az a nagy isten, aki engem így letett,
kiteríti mégegyszer fölöttem a tenyerét,
rám szórja tetézve régi szokott áldását,
körülönt aranyos, erővel fényivel.
Eddig sem tettem én, eddig sem cselekedtem,
hogy törtető zsivajjal kunyoráljam kegyeit,
mér adta, ontotta, rám, ingyen volt sok javát,
minek kényeztetett, tett fölfúvalkodottá.
Vagy megérdemeltem: s akkor tovább Úristen!
vagy nem érdemeltem: akkor minek játszodtál!
Óh csakhogy én itt fekszem, megtörötten, vad kínban,
kék lángok lobognak bomladozó testemen.
Balkarom levágják, jobbkarom mardalják,
két lábom parázsba, homlokom darázsba,
de forduljon csak egyet az idők vitorlája,
úgy széthánylak tolvajok, az isten se képzeli.
Álljak csak én talpra, csak még egyszer helyemen,
csak kapjam kezembe duplaélű fegyverem,
hej aki teremtett: ahogy elverem:
aki engem most gyaláz!
Nem, nem, nem! Nem, soha! Nem indulok bosszura!
Állattattam őríző: a Sötétség kapuján!
Forró szívem, véreim, glóbusotok közepén
im kitárom, átölellek, kéz a kézben, jöjjetek!
Balkarom emelném, jobbkarom emelném,
lábamra pattanni, fejem meghajtani
óhajtanám igen: s lekötve, leköpve,
lerágva, gyalázva fetrengek sírhelyemen
s gyászkönnytelen szemekkel a zordon népmilliók
környöskörül dühöngnek. Sorsom komor órái.
De szivemből fölszakad a tűz, a fény, a vulkán:
Vár a Jövő óh Magyar: az Embersors határtalan.
Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 3-4. szám



Némi magyarázatot had adjak az értelmezéshez:

Querela Hungariae (lat.) a. m. Magyarország panasza. Nagy hirü munka, amely latin és magyar nyelven először 1619. jelent meg s azóta több kiadást ért. Az első kiadás Kassán látott napvilágot s szerzője valószinüleg a hires protestáns polemikus iró, Alvinczi Péter lelkész volt. A könyv célja az volt, hogy Bethlen Gábor fejedelemnek 1619-iki támadását igazolja. Pázmány Péter még ugyanabban az évben cáfolatot irt ellene.

In.: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/q-15D1C/querela-hungariae-15DCD/
Arcanum- A Pallas Nagy Lexikona

MÓRA FERENC: A HEGEDŰ

SZABÓ LŐRINC: SEMMIÉRT EGÉSZEN

Széchenyi István szobrának koszorúzása után

2018. szeptember 9., vasárnap

MÓRICZ ZSIGMOND - ÉDES KICSI BIMBÓM

MÓRICZ ZSIGMOND

ÉDES KICSI BIMBÓM
1.
Virág, virág, fehér virág,
illatos, szép, sok, sok virág,
édes, bájos, feslő, nyíló,
Csöpp fiamra hajló, hulló.
Szép kép, színes felejthetlen,
holtig őrzöm a szívemben.
Pompa, ünnep, suttogó szó,
könny és búgás, halkan hangzó;
Gyászos, rémes, gyilkos, őrült
ijjedelmek ülnek körűl,
nagy, fekete, lomha árnyak,
mik szivemre kínnal szállnak;
dermedt, hörgő, görcsös jajjok;
bent fúlnak, nem nyerve hangot;
meredt, tompa, hályog szemek,
minden fakó, ónos, remeg;
Ájult, meg sem termett eszmék,
mi volt, mi van és mi lesz még!
Élet! Halál! Öröm! Átok!
Ravatalnál állok, állok...
2.
Hogy eltemettünk kis virágom!
Ment szépen, csendesen.
Az életgép ezt is lejárta,
mint rendesen.
S hogy elnéznélek kis virágom!
Bölcsen. Józan. Tudom
ez rendes. Ez az élet. Így jár
a kész uton.
Szép voltál. Nagy. Én kis virágom.
Piros, pufók, remek.
Szél kelt és rá betegség. Véged.
Apád temet.
És lám. Mi élünk, kis virágom.
Ez így megy mindenütt.
S az is, hogy arccal vág le földre,
amint leüt.
3.
Üres, kihalt a ház,
  hol gyász tanyáz...
Nincs egy szeglet, sarok,
  hol jól vagyok...
Csipkés kocsi ijeszt,
  kis szék jegeszt...
Sok szétszórt semmiség,
  kacaj, mesék...
A fácános váza
  játszóháza...
A nagy virág helyett
  rád ő nevet...
A hímes szőnyegen
  csak megjelen...
Hogy rád kacag szeme
  elhalsz bele...
Zsufolt, lázas a ház,
  hol gyász tanyáz...
Minden szeglet, sarok
  belém sajog...
4.
Megzördül a lomb közt.
Meglendül az ág.
A rémület rajtam
átrohan, át.
Csönd és nyugalom van.
Vidám, ami él.
Csak szívem, a sajgó
fél, fél, fél.
5.
Édes párom, gyönyörűm,
lásd az ég nem könyörűl.
Bimbónk, kettő leszáradt,
rajtunk a bánat.
Párom, mézem, életem,
rés nyíljon a fellegen.
Könnyek árja apadjon,
csókunk fakadjon.
Én valómnak szép párja,
lelked a lelkem várja.
Vihar után hő nap ez:
újra virág lesz.
1909. február 16.



Fotó: Lövey-Varga Éva