Keresés ebben a blogban

2019. március 31., vasárnap

Kolumbán Jenő: Felemás vers

Kolumbán Jenő:

Felemás vers


Milyen sokszor foltozgattam én magam.
A rongyok mintha újak lettek volna.
Mindig valami szép reménnyel díszlett,
és a remény írtam mindig a dalba.

A fájdalomról mondtam mesét, mintha
más érzést már nem ismerne a lelkem,
de örömódát írni nem a formám,
én sohasem a szépre emlékeztem.

Ideje már felednem mind a rosszat,
és boldogságról is mesélni neked,
szerelmekről, vagy a zöldellő fákról,
unokáról, akit nagyon szeretek.

Egy lopott csókról templom ajtó mögött,
és meleg női kézről a kezemben.
Pici mellről, és reszkető titokról,
és vágyról, ami égett a szemekben.

Szép emlékeim akadnak hát bőven,
hiszen bennem sokszor élt a szerelem,
de a bánatom elfoglalt most engem,
és az örömet így benned keresem.

2019. március 29., péntek

Id. Boér Péter Pál: Duzzogó dúcok




Id. Boér Péter Pál:
Duzzogó dúcok



- Hoppá, Vízfejű szomszéd, vágja magát ketté! Jaj, ne ugrándozzon olyan nagyon magasra, mert el fog esni és ne próbálkozzon, én nem tárgyalok senkivel, ezt jegyezze meg. Ha nem bírná, pirkadjon magára a pitymallat! Szeretem a duhaj életet, ihaj, csuhaj, ripityom.
- Hagyjon már engem vén marha, tönkre gezemicézi az életem innen a szomszédból. Alig látok magából valamit, de a hangja bezzeg meglehetősen hallható. Valamit vet a fejembe, kimegyek vele a tőzsdére és veszek egy nagy vastag, jó zsíros, ejnye már mit veszek... Zsíros bank beutalót. Ez olyan, mint annak idején a szakszervezeti jegyek, azokban a régi időkben. Mit csinál öreg, mit csinál? Pörgeti maga körül a tornyot? Elegem, van lassú berezgő, mert ez a becsületes neve. Nem akarok tovább itt turbékolni, legalábbis nem fülén és nem olyan zenével, ami a magáé.
– Magamba roskadok és elvonulok örökre. Majd leszek egyedül, mással nem tartjuk a kapcsolatot, soha többé nem küldök üzenetet magának.
– Mi van öreg, mi van? Meg különben is le van sajnálva, a szomorúságával gyantába csomagolva. Nekem ebből az egészből elegem van, feltekerem a potencia métert, s majd élek így, szomorú magamban.
Nem arról beszélt folyton, hogy szeretet nélkül kiég minden, és ha nem figyelünk oda egymásra akkor semmik vagyunk? Most meg minden lett magába, vén alamuszi. Mert valami furcsaság történt bennem és körülöttem, megjegesedett minden, már nem érdekel a vakvilág sem, meg a szürke kis gombfocik, amik ide-odarepülnek, mehetnek a kendőzetlen értetlenségbe.
Nehezen követem magam, lebomlott bennem a szeretettelenség, a kicsapongás, minden és most egyedül vagyok. Már nem megyek egy életen át innen, s ha kell hagyom magam megfagyni. Nem kapcsolhatja be senki újra az értetlenséget bennem. Már nem csak magamat értem meg, magát is. Belépett, begubózott abba a másik nagy galambdúcba, mint ahogy ezen az oldalamon én is. Csak turbékolok, turbékolok, de egyre kongóbb hangon. Már az az érzésem, hogy magától nagyon szép leveleket kapnék néhány hét múlva, de néhány év múlva sok néhány hét hív minket. Mi négyen élünk, hiszen maga parancsikált és kicsinált engem, de jól elvoltunk itt. Nagy hirtelen valamit választott, amit már be sem lehet látni. Én meg saját érzelemmentes körforgásaim furcsa előéletébe pottyanva most tele vagyok szomorúsággal, szeretettel, megértéssel és bánattal. Már így élem le életem hátra levő részét ebben a csendtől is kongó, nagy lakatlan jóságbundában. Így élem tovább életem javát. Gomolyodó pitypangok szállnak, levesbe való tészta kel és én innen a dúcomból az adó-vevő rendszeren mindent jól elkapok. Kár magáért, megértem. Világos, hogy egy utolsó alak voltam magával. Értem, hogy jobban kedveli a semmi morajló zaját fejében. Hagyjuk kérem, én összetörtem, maga összetört, mi összetörtünk. Most repedezetten megy valahová tovább ez a két élet. Adj békét Uram, adj békét! Kihúzom dúcom konnektorát és vésztartalékon hagyok mindent. Nézem a sok szépet, mit adhattunk volna egymásnak. Már nem adok senkinek semmit, magamnak sem. Tegnap még rózsaszín illatok hullámoztak a maga irányából, mert az illatnak van ám színe, most nagy kopár semmi szigetet látok ott is. Itt is az van. Legyen kurbli a köbön, mondtam még néhány napja, ma már a dunnarepesztés is meghaladja a vágyak netovábbját. Magányosan süvítsünk tova, hiszen tornyaink, e két dúc már rég az időben suhan. Legyen elérhetetlen szépségű, ronda frivol nyár és megkopott külsejű levénült akkord. Öljük egymást, mert azért tudom én, hogy nagy elhatározásában maga sem hagyott teljesen faképnél engem. Hátha valaha még találkozik a messze hordó üzemanyaghordónk, ha nem, üdvözlet magának innen, oda és hiába hősködünk. Két szomorú galamb él szomszédságban a nagy üres térben. Legyen szép napja és élete! Meg kell mondanom, én mellényúltam, maga is, higgye el még kétszázezer éven keresztül tudnám mondani, egyébként káros az egészségre és azt mondják helytelen olyan sokáig önerőből turbékolni. Turbékoljon öreg, turbékoljon ott a maga szigetén, én majd itt. De valamikor már be kéne fejezni. Azt mondja a kijelző, hogy a vadászpuskák csöve engem vizslat, ha nem vigyázok, bemérnek. Miért kell ilyen szomorú valósággal szembenézni. Az utolsó öt másodpercben kikapcsoltam. Menjenek, menjenek békével, az Úr legyen mindannyiukkal, azokkal is, akiket életemben soha nem láttam. Viszont az ötezred másodpercet előbb utóbb elbeszélem, hogyha ilyen meggátolhatatlan buzgósággal beszélek tovább. Én nem tudok haragudni magamra, ezért most befogom a számat. Éljen, éljen maga és én a két immáron vén. Hát ezt elszúrtuk öregem. Két szomorú, érzelmeiben megtört galamb nyökög tovább. Legyen egysejtű egysejti bádogbőrű bekecs. Indulunk, induljon más. Hajrá, hajrá! Abbahagyom juszt is. Négy vadászpuska élesedett. Ha elhallgatok, megint nyugalom lesz. Ég veletek, ég velem, magával különösen öreg, itt a szomszéd toronyban.





2019. március 28., csütörtök

Kavyamitra Maróti György: Levelek Orbángóciából, a Viktorhepciás tengeren túlról


Kavyamitra Maróti György
Levelek Orbángóciából, a Viktorhepciás tengeren túlról



Hatodik levél

Most meg az van, hogy a Nemzeti Együttműködés Kormánya megszünteti az általa létrehozott nemzeti Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt. Időközben belátták, hogy ezek a nyomorult régészek az örökös földtúrásaikkal komoly nagyberuházások – szépséges plázák, klasszikus stílusban épülni vágyó bevásárlóközpontok - építését akadályozzák, késleltetik, olyan mondvacsinált ürügyekkel, hogy a területen közép- vagy reneszánszkori köveket találtak, és a Kulturális Örökség Hivatalának csinovnyikjai nem restellték olykor a régészek pártját fogni!
Különösen nagyra értékelendő, hogy a megszüntetést megalapozó törvénymódosítást Eger, Tata és Győr kormánypárti polgármesterei indítványozták, vagyis három olyan város vezetője, ahol rengeteg egyedileg védett műemléke van.
Eger, Tata és más ilyen ősrégi városok jelenlegi vezetésének elege lett az ősrégiségből, újra, szépre és modernre vágynak, francba a középkori kavicsokkal!
Éljenek a plázák, vesszenek a műemlékek!

NB!
1967-ben Firenze belvárosát elöntötte az Arno, és többek közt elmosta a ponte Trinitát, melyet még a ceasari Róma épített. Mikor ez történt épült az Itáliát átszelő autópálya, mely kikerülte a történelmi városmagvakat, és az útépítők már korábban megmutatták, hogy a legjobb nyomvonal Firenzénél a ponte Trinitán vezethetne át, de az sajnos nem bírná el a forgalmat, nem elég széles. Amikor a híd nagyjából eltűnt, megörültek, és mindjárt ajánlották, hogy épüljön a Trinitá helyén egy modern, közúti híd.
Firenze lakossága föllázadt! Követelték, hogy szépen szedjék ki az Arnóból a fellelhető köveket, amit nem lehet megtalálni, azt pótolják, és építsék vissza a szép, régi hidat!
Így is lett, és az új közúti híd másutt épült föl, némi kerülőre kényszerítve az Autostrada del Sole nyomvonalát.
Történt mindez abban az Itáliában, melynek kicsit több ókori, középkori, reneszánsz és egyéb korokból származó műemléke van, mint nekünk.
Na ja! Azok a bolond olaszok!

Maróti György: Hang, szó, kép - fiktív narratíva


Maróti György:
Hang, szó, kép

- fiktív narratíva -



(Szerző megjegyzése: mikor e „tarka álom pillangó képében” képzeletembe röppent, valójában Giotto di Bondonét és Dante Alighierit álmodtam, de helyesnek tartottam más néven nevezni őket: így lett a drága festőből Bergamino di Primasso, a költőóriásból Andreuccio Fiorentino. Fiammetta egészen költött lény, ő csupán képzeletem szülötte.)


Az 1308. esztendő szeptember havának utolsó dekádja még itáliai éghajlam szerint is különösen melegre, nyáriasra sikerült az Úr játékos kedvének okán. Napnyugtáig kánikulai forróság rebegtette a levegőt, és nem csak odalent a déli vidékeken, hanem történetünk észak-itáliai helyszínén, a szép Padova városában is. Igaz, alkonyat után hamar hűlt a levegő, ez a valódi őszt jelezte, és hajnalban már igazán hűvös idők jártak, de a nappalok és a langy alkonyatok igaz, való nyarat idéztek.
Szeptember huszonnyolcadikán, pénteken, késő délután, kevéssel napszállat előtt egy negyven – negyvenöt év körüli férfi álldogált Padova városában ott, ahol lázas építkezés folyt, az egyre magasabbra emelkedő Szent Antal székesegyház előtti nyílt téren. Alakját olajzöldbe hajló köpönyegbe burkolta, karját mellén összefonta, és úgy figyelte az építkezőket, kik követ raktak kőre. Szakértő szemmel méregette az épülő bazilika arányait, még ilyen alig bontakozó állapotában is világosan föl tudta mérni az építmény római kereszt alaprajzhoz kötöttségét, és azt is jól megértette, hogy a keresztek szárára majd tornyok növekednek, kupolával zárva; épülőfélben lévő kapuboltozatáról már sejtette, hogy impozáns, bélletes, minden belépő számára tiszteletet parancsoló kapu lesz a déli homlokzaton.
A nézgelődőt hajszál híján csúf férfinek lehetne mondani. Középtermetű, hosszúkás arcú volt, horgas, nagy orra sascsőrként ívelődött, ugrott előre magas homloka alá mélyen beült nagy szemei közül: erős álla fölött az alsó ajka előrébb állt, mint a felső, noha ajkait keményen összezárta, kétoldali zugában gúnyos mosoly játszott haloványan, épp csak jelzésszerűen.

Boér Péter Drámák Elektronikus formátumban az Archivált Világ Tollforgató Online Lapcsoport kiadásában!



ISBN 978-615-6008-03-9 Boér Péter Pál: Kóbor Lovag – Drámák 2019 [PDF]
ISBN 978-615-6008-04-6 Boér Péter Pál: Kóbor Lovag – Drámák 2019 [ePUB]
ISBN 978-615-6008-05-3 Boér Péter Pál: Kóbor Lovag – Drámák 2019 [hangoskönyv]


Már rendelhetők a Tollforgató Online Lapcsoport - Archivált Világ oldalain





Boér Péter Drámák Elektronikus formátumban az Archivált Világ Tollforgató Online Lapcsoport kiadásában!


Történelmi, Régészeti Tollforgató Pályázati anyaggal!


A Boér Péternek tett ígéretem ellenére fiának rosszindulata miatt nálunk semmi nem jelent meg!

Házad bárhol lehet, hazád csak itt 3 Élő videó: Lövey-Varga Éva


Házad bárhol lehet, hazád csak itt 2

P. Nagy Gabriella könyvének bemutatója, az est második felében
Írországi pillanatok
vetítéses útibeszámoló
Írországi és Publik Antal fotók
Házigazda: Publik Antal tanár...
Élő videó: Lövey-Varga Éva Copyright 2019

Janovics Ilona: Verseim - Szemelgetések Írásaimból 2019



Janovics Ilona: Verseim c. kiadványa 

a Tollforgató Online Lapcsoport-Archivált Világ kiadásában 2019 


1. Janovics Ilona: Verseim – Szemelgetések írásaimból [PDF]
ISBN 978-615-6008-00-8

2. Janovics Ilona: Verseim – Szemelgetések írásaimból [ePUB]
ISBN 978-615-6008-01-5

3. Janovics Ilona: Verseim – Szemelgetések írásaimból [hangoskönyv]
ISBN 978-615-6008-02-2







Pályázat

Kolumbán Sándor: A disznyóvágás





A disznyóvágás







Há tuggyák meg, akik még nem, hogy a disznyóvágás a széköly embörnél nem egy eccerű eset, hogy izé, csak megölnek egy állatot, osztán feldarabolják, s ahajt béteszik a kamarába, híjúba, s avval alászolgája.
Nem. A disznyóvágás a székölyöknél innap. Nagy innap. Abbiza, a zegész familliának, rókonyoknak, s mindenkinek. Ojan, amiről osztán beszélnek, amire szívesön emléköznek. Viccös esetök es esnek meg ojankor. Még a gyermök es elkérezködik a ziskolából annapra, s el es eresztik a tanyittók. Biza. Me, há ez így szokás, a.
A disznyóvágás ojan, mind egy kaláka. Mindenki esszetartozik, még a kutya száját se lehet béfogni, feszt ugat a bolongya, míg lát valakit a zudvaron. Valamit vetni kell neki, me há tuggya meg ő es, disznyóvágás van.
Tél van, csíp a hideg, má vége a bétakarodásnak, ahajt a pityóka a pincébe, a búza, árpa, rozs, zab a gabonásba, hámbárba, szuszékba.
A béfőttet, ízet, savanyóságot a zasszony bérakta a kamarába, ott osztán lehet kotorászni közötte, amejik teccik, azt lehet elévenni nyalánkságnak ahajt, ha megkévánnya a zembör.
S ami még fontosabb… ajjaj… a bor kiforrval, pálinka kifőzvel, a kossóba jól bédugval. Há mi kell még?
A széna a csűrbe, szalma a kaszajba, a takarmányrépa a szekérszín melletti raktárba, a szecskáló mellett csomóba rakval ahajt. A téli tüzelő a fásszínbe felfűrészölve, felhasogatva, csak bé kell vinni, s bévetni tűzre.
Minden a hejjin van mán, csak egy valami héjányzik – a legfontosabb. Az utóssó, a bétakarítás hosszú sorába. A kamarát kitőtő, a legöslegölegfontosabb: a… disznyókőccség.
Csak a, de az se sokáig. Azé, me hónap disznyóvágás lesz Csűrösékni.
A gyermökök má este se bírnak magikkal. Pedég hol még a reggel? Mán napok óta számojják, hányat kell még alunni a disznyóvágásig. Hát egyet még muszáj. De nem jő álom a szemikre. Nagy a zizgalom a kicsi prücskök között.
– Hónap disznyót vágunk – ússágojja az ajtón bélépő nagynénnyinek Sanyika.
– Az-e te? – mutassa a nagy meglepetésit Ilus néne.
– Abbiza – vágja reja Ibike, a nagy készülődési izgalomba a hónapi nagy-nagy esemény mián.
– Disnyót, Ijus néne, tudda med! – selypíti Küsmaris, a cseppség.
– Nahát – hüledözik Ilus nén, s főkapja Küsmarist ahajt, mind egy bubarongyot, s cuppant eggyet a kicsi kacagós képire.
Mind ott vannak, leskölődnek ésanyu mellett, fogják a szoknyáját ahajt, me az a hejjzet, nekik mindent látni, tudni kell, me há nem es vónának igazi gyermökök, ha nem lábatlankodnának a nagyok körül. Ésanyu eppeg a májasba való rizsöt főzi. Küsmaris tépi a szoknyáját:
– Ésanyu, emejj fe, há ke jássam.
S muszáj felemelni.
Osztán a zízesítőköt szedi elé, a bossot, paprikát, sót, fokhagymát, hagymát s igyebököt. A zedényököt es: tekenyőt, húsnak, szalonnának, nagy tálat a bélnek, a küsseb tálat a vérnek, s elészedi a késököt es.
Közbe Ilus néne es odaáll segéjteni. Háncsa a tormát, s közbe a ház asszonya káposztalevet hoz fő a pincébő. S osztán botladozik ahajt a körülötte sürgölődő aprónép lábaiba, me azok mos mindenhol lennének, csak eppeg ágyba búni nem akarnak. Ésanyunak félbe kell hagynia munkáját, és ágyba parancsolni őket.
– Ó, édösanyám, na! – akadékoskodik Ferkó – csak még egy kicsit.
– Ó, ésanyá, na! – ismétli Küsmaris hízelgő hangon.
– Aki nem fogad szót, s nem feküszik le, ahhónap nem kap disznyófület, s nem menyen szánkózni! – mondja ésanyá, s főkapva a kis prücsköt, körbecsókolgassa a zarcocskáját.
Ez a szó osztán hat. Muszáj alkalmazkodni. Bémennek a szobába, levetkőznek, de há eccé lassan nyílik a zajtó, s a kéváncsi, csillogó szemecskék egymás feje felett lesnek ki a konyhába. A legfelső Ferkó, alatta Ibike, alább Sanyika s Küsmaris.
– Kukk! – ijeszt rejik az udvarról epp akkor bélépő ésapjik.
Erre aztán kitör a csilingölő kacagás, s újra felbátorodva osonnak ki lábatlankodni.
– Édösapám, má eléhoztaje a szalmát? – kérdi kéváncsian Ferkó.
– Elé há, ott a szekérszín alatt – mongya az apjik, mialatt a késököt veszi szemügyre, s a zsebiből eléhúzott fenőkővel kezdi élösitteni egyiköt.
– S a tekenyőt es? – kérdez rá Sanyika.
– Azt es. Ott van a disznyó feredőszobájába.
– Há hoj van a disnyónak fejedősobája? Há ojan fejedő es van? – áll a zapja elé a kéváncsi kérdéssel Küsmaris.
– Má hogyne vóna… az udvaron – kacagja el magát az apjik.
– Hallám, lessük meg – mondja Sanyika, s a konyha háccsó ablakán leskölődnek ki a hátsó udvarra.
– Ha’ám – mondja Küsmaris es, s odanyomja orrocskáját a hideg ablakhoz.
– Ott van! Én má látom!
– Ho te?
– Oda van támasztva a disznyópajta ódalához.
– Há, ájva hoty fejedik med a disnyó, ésapá? – kérdi Küsmaris álmélkodva.
– Úgy, hogy lefektetik a tekenyőt a fődre.
Anyu most osztán komolyan rejik szól, takarodót rendölve el.
– Ha nem búttok ágyba rögtön, akkor béhozzuk a tekenyőt, s hideg vízbe megferesztünk mindegyiköt!
– Brrr! – rázkódnak meg, és iszkolnak es bé Küsmarissal a sor végin.
Reggel a disznyó visítására ebrednek. Eccére szökik ki a zálom a szemikből. Szedik magikra a hóbelevancot, csak Küsmaris gubancolódik belé a gúnyacsomóba.
– Ésanyááá! – sírja el magát, látva, hogy ahajt a többi má majnem kész a „kirohanásra”.
Ám ésanyá künn a véröstálat fogja. Most nincs ideje véle foglalkozni. Szerencsére megérközik Ilus nénje, s ő gondjaiba veszi a zaprónépet, me há a nagyobbak se őtöztek fel rendösön, s megfáznának. Toporzékolnak es emmiá, mind a kicsi csitkók, me há azt Ilus nénje fel se tuggya fogni, hogy mijen fontos dolog nekik künn lenni most. Me há, nélkülik a disznóvágás nem es valóságos.
Osztán, mind a pezsgősüveg dugója, úgy robbannak ki a zudvarra, a décembör végi fagyos hidegbe. Bodri örömmel veszi tudomásul kisgazdái megjelenését, vakkant es nekik, csóvájja a farkát igen-igen. Ő es toporzékol, me há túl rövid a lánc, de hejába minden no.
A disznyó ekkorra mán aláírta a testámentomot, eppe teszik belé a tekenyőbe. Lábait széjjelterpesztve, a zorra pedig felemelve a tekenyő széjjire, békivel tűri sorsát. Ilus hozza a pálinkát, poharakot, kénájja a disznyófogókot, akik közül egyik eppe a ző ura, aki má korábban átaljött segéjteni.
– Hozhassátok a beretválkozó vizet, Ferus – mongya Pista bácsi, a disznyóvágó embör, miközben szórja a disznyóra a zapróra tört gyantát.
– A gyermökök jöttek-e? – kérdezi asszonyát János.
– Nem. Osztán később hozd átal, mikor jössz enni.
János felhajcsa a pálinkát, osztán menyen es, me otthon várják a zállatai. Jóska, a másik szomszéd es menyen véle, me neki es rendözni kell otthon a reggeli bajt.
– Na, segedelmet a tovább es – köszönnek el.
– Még egy pohárral? – kérdözi Ilus.
Még elfogadnak egy pohár pálinkát, osztán mennek es.
Csűrös gazda közbe hozza a forró, kopasztó vizet, s lassan önti a disznyó hátára. A kicsiköt hátra kell parancsolni, nehogy a kifröcskölő lobogó forró víz leforrázza őköt. De ők nem bírják sokáig, ezt a hátrányos megkülönböztetést, s lassan araszolva, esmég visszafoglalják elébbi hejjet. A disznyó mán aggya le a gúnyát, marékszámra tépik le róla a sertét. Vakarják es, osztán hanyotág fordíccsák, s a hasát es kopasszák.
– Fázol-e Küsmaris? – kérdezi a küst az apja. – Bé kéne menni a házba.
Küsmaris ki van pirosodva a hidegtől, szipog, de nem aggya meg magát:
– Nem pázsom – mongya szipogva.
– Szipogsz – mondja Ferkó.
– Nem sipodot. Haddatok békén. Püjet atajot enni. – mongya, s bátran ájja tovább a hidegöt.
– Haggyátok Küsmarist. Disznyóvágáskor a gyermök s a kutya nagyot hall, s nehéz nekik parancsolni – szól oda Pista bácsi.
Osztán már ropog a tűz a disznyó hátán. Száll a pernye. A gyermökök élvezik erőssen. Közelebb húzódnak az égő tűzhöz, me há azé hideg van, s jól esik a szalmaláng melege. Ésapá se féjti má őköt a hidegtől. Pedig csak az egyik oldalikon van meleg, a másikon má nem. De a gyermököknek nem számít, ha valami ojant láthatnak, ami érdökli őköt. Orrik, arcik kipirosodva, szemik csillog. Küsmaris es ott totyog, s lesi a nagyok minden mozdulatát.
Közben Pista bácsi lesepri a pernyét a disznyóról, megvakarja egy késsel, s szalmát tesz a disznyó kipöckölt szájába. Tesz az oldalához es, s újra meggyújcsa. Mikor kész a háta, akkor átalfordíccsák. Megperzselik a körmököt, leráncsák a bocskorát.
Ferkó közbe felfedezi a férretett parazsat, s megpróbál ő es külön egy küssebb disznyóperzselést. Fújja, élesztgeti, szalmát rak reja. Sanyika es melléje kuporodik, s Ibike es. Küsmarist inkább a nagy tűz köti le, de mikor az alábbhagy, észreveszi, hogy ahajt egyedül maradt, s akkor ő es odatotyog a nagyokhoz. Ott tapicskol a felolvadt hólébe, cipője béázik, de nem érdököli, me há leköti a sok mindenféle érdökös dolog.
Má virjad, mire megmossák a disznyót. Ott fekszik szép tisztán, s a sárgásbarna bőre ojan kévánatos, hogy a zembör beléharapna. Egy lajtorjára teszik, s béviszik a nyári konyhába. Ott boncsák fel, a zasztalon. E má megér egy pohár szilvapálinkát. Csűrösné hozza es ahajt. Közbe mustrálják a disznyót, lehetött száznyócvan kiló ejsze élősúlyba. Vajon milyen vastag a szalonnája? Mennyi kolbász lesz belőle?
A gyermökök mán nyugtalanul várják a disznyófület.
– Ki tud mondani egy versöt, akkap fület hamarébb?
– Küsmaris tud egyet. Mondd el azt, hogy: „Jertek lányok Ligetre” – bíztassa őt Ferkó.
Küsmaris nem ijedős, de azé haggya kéretni magát egy kicsit. Osztán eccé belékezd: 

Jejtet jányot Jidetje, Jidetje,
Ott a vijád tözsepe, tözsepe.
Ott ájujját a józsát, a józsát,
Abból tötnet botjétát, botjétát.
Ast es tudom, ti töti, ti töti,
Vijád Ejzsi tötözsi, tötözsi,
Azs astajja jetesi, jetesi,
Tovács Pista fejvesi, fejvesi,
Tajapjába biddesti, biddesti.


Apjától kap egy nagy cuppanóst, s Pista bácsi má aggya es a fület Küsmaris kezibe. Osztán sorba mindenki megkapja a részit. Majszolják, rágják a ropogós porcogót. A szemik csillog az örömtől. Szép fehér tél van, disznyóvágás, s ők boldogan ropogtatják a disznófület. Délután pedég mennek szánkózni. Mi kell még több egy falusi gyermöknek a bóldogsághoz?
Közbe Pista bácsi elkezdi a boncolást. A hanytág fektetött disznyóról levágja a négy csülköt, megfordíccsák, felvágja a szájától a feje búbjáig a bőrt, s beléakassza a kést a hátszalonnába. Itt, ahol a legvastagabb a szalonna, hirtelen leáll. Még megpróbájja húzni, de nem menyen.
– Elakadt a kés – mondja tanácstalan arccal.
Küsmaris meglepődve bámul hol Pista bácsira, hol az apjára.
– Ejatatt a tés. Most mi jess ésapá?
Ferkó má tuggya a dörgést.
– A tavaj es ott akatt el. Édösapám, tőccsön Pista bácsinak pálinkát, me attól osztán megerősödik, s vágja tovább.
Úgy es van, Pista bácsinak tőtnek egy pohár szilvapálinkát, attól osztán megerősödik s vágja es tovább ahajt a szalonnát, utána a hosszú karajt, rövid karajt, oldalost. A belekkel az asszonyok elmennek hátra, kiürítik, kimossák, húrolják, tisztíccsák. Ezalatt Pista bácsi elér a disznyó hasához.
– Pista, ügyelj, nehogy a nyula elfusson! – mongya Csűrös gazda.
Küsmaris má szól es:
– Hol nyusita, ésapá?
Ferkó próbájja magyarázni Küsmarisnak:
– Nincs nyuszi, Küsmaris, csak egy ojan rész van ott, mint a szekérágas, vagy a nyúlnak a két nagy füle, annak mongyák, hogy nyula.
Ezt Küsmaris nem akarja érteni, csak annyit tud, hogy nincs nyuszi. Pedig ammá Ibikét s Sanyikát es érdökölné. Küsmaris meg es haragszik ezért.
– Akko mé mongyátok? – kérdözi duzzogva, s beáll a szekrény mellé a sarokba, arccal a falnak. Próbájják kicsalni onnan, de nem jő.
– Ne puffadj, Küsmaris.
– Puppadok, azsét es, me asmontátok, van nyusita, s méd csincs.
– Akkor puffadj.
– Puppadok es, s ha megbosontotok, nem es esem!
Osztán méges megbékül, me Ferkó felfújja neki a hólyagot. Göngyölgeti ahogy nő. Küsmaris tapsikol, örül a gömböjű hójagnak.
– Vidázz Peekó, nehod elsójjon!
De nem pukkad ki, hanem Ferkó béköti, s fölakassza száradni. Abba tőtik osztán a fősajtot.
Mire végeznek, má kész a lesipecsönye, lehet asztal mellé ülni. Átaljő esmen János bácsi a gyermökökkel, Pistivel s Jucival. Józsi es, a szomszéd, a reggeli segíccség. Lejönnek mamáék es fesszegből. A gyermökserög egy külön kicsi asztalhoz ül. Egy jó családi lakoma kereködik. Egy ünnepi lakoma. Jóízűen falatoznak. Elbeszélgetnek, meghánnyák-vetik a világ baját, s közbe dicsérik a gabonán hizlalt disznyó finom, puhára sült húsát.
Evés után a gyermökök má nem bírják tovább benn, kimennek szánkózni. Magikra márcsák azt a kicsi havat es, ami az idén hullt. Később béjönnek kipirosodva, megfázva. Küsmaris arca, mind a rózsa. Ilus nénje vetközteti ki a havas ruhájából, s forróra puszilja a hideg arcocskát. A gyermökök most mán esmen belékeverödnek a disznyóvágásba. Érdököli őköt a kolbásztőtés, élvezik, ahogy telik, egyre nő körös-körbe, s csavarodik. Közbe má fől a hurka es.
Ferkó kimenyen édösapjával megtisztítani az udvart a szalmától, s hejjrerakni a feresztőtekenyőt. Ő a legnagyobb, ő a kicsigazda, s má segít az édösapjának küssebb dolgokba.
Mire béjönnek, arra minden kész, megfől a tormásleves, megsül a hús. Asztalhoz ül a nagycsalád. A munka elvégezvel, meg lehet ülni a tort. Elékerül a pálinka s a bor es.
Elvégre innap van, disznyóvágás.
Evés közbe beszélgetnek az elmúlt esztendőről, arról, hogy miből mennyi lett, kell-e hezza venni még, vaj kihúzza újig. S a követköző disznyóról es szó esik. Gondolni kell jövőre, vajon mennyi lesz a malac ára a tavasszal. Pista bácsi ahajt elmond egy-két viccös vásári történetöt.
Este osztán, mikor má mindenki elment, Csűrösné elkészíti a rókonságnak, szomszéccságnak a kűdenivaló kóstolót. Egy kicsi ezt-azt. Hónap osztán elkűdi. Nekik es kűdtek, ők es kűdnek. Ez így van a székölyöknél. Ez a szokás. Kóstolja meg mindenki a friss kőccségöt.
A gyermökserög má kidőlt a fáradtságtól. Egymásra támaszkodva bóbiskolnak a konyhai heverőn. Küsmaris félrebüllent fejjel aluszik Ferkó mellett. Ésanyu vetkőzteti, mosdatja, és ágyba dugja őköt.
A zsírolvasztás, kocsonyafőzés, fősajt készítés hónapra marad.
Lefekvés előtt még megnezegetik, miből mennyi van. Úgy érzik, elég lesz. Újat ér a kőccség. Nem szorulnak a bóti – szójából, s még ki tuggya milyen, hústól idegön, ízetlen-bűzetlen anyagokból készült – hentesárura, amelyiköknek közik sincs a valódi házi ízekhöz.
Most mán jöhet a tél, az akármilyen kemény székölyfődi tél. Élelöm, takarmány elé vagyon, s biztos hejjön. A bétakarítás bé van fejezvel.

Kolumbán Sándor Székelyudvarhely, 2004.





2019. március 27., szerda

Házad bárhol lehet, de Hazád csak itt - P. Nagy Gabriella könyvének bemutatója, Szeged 1

Várjuk alkotásaitokat!


Kedves Látogató, Érdeklődő!


Továbbra is várom alkotásait, kiadásra szánt írásait 

Tollforgató Irodalmi, Történelmi, Művészeti, Ókor Történelmi Lap

az 

Archivált Világ - Archived World



Régész a pácban / Archaeologist in the Lurch


oldalainkra 
valamint 

a blogjainkra és közösségi oldalainkra!



Jó munkát, alkotást kívánok!



Lövey-/ Pécsi-Varga Éva

(Kékrózsa Bíborvirág)

Janovics Ilona: Firenzében

FIRENZÉBEN

Régen régen jártam Firenzében,
álomszerű volt a valóság.
Mikor álmomban láttam,
nagyon boldog voltam.
A valóságban fel sem fogtam
a csodát, ami körül vett.
Vágyom újra látni.
Talán még egyszer eljutok.
Járok néha álmomban ott.
S boldog vagyok mert érzem illatát.

Boér Péter Pál Nemzetemnek vagyok katonája


2015. augusztus 3., hétfő

Boér Péter Pál 
Nemzetemnek vagyok katonája





 Juhász Jácint emlékére

Már meggebedek, rám szárad ez az ingnyi jelmez. Melyik is vagyok én? Az összevert fejű, kapatos ábrázatú, vagy a francia rendőrsipkás, esetleg az, amelyik a bitókötelét bámulja. Rendet tudnék tenni magamban, de minek? Majd megteszik mások. Inkább azon ügyködöm, hogy elkerüljem a szétpletykázott, kicsavart sztorik lesajnált fő-, vagy mellékszerepét. Egyáltalán nem adok információt, sőt, amíg a huszonhét kilogrammra nem esett vissza testsúlyom, megmosolyogtam, ha bárki a betegség gondolatát vetette fel. Amikor a körmeim elkezdtek felmállani, a hajam meggyérült és a bőröm nyári leégés utáni hámlást idézett, csak éppen elfehéredve, akkor jegyeztem meg egy-egy kérdésre, hogy átmeneti gyengélkedés ez, semmi más bajom nincs. Még jól is jött az a szerep, amikor lökdöstek, s mellettem ott nyomta a szöveget, egy embertelent alakító színész arról, hogy én már amúgy is dögrováson vagyok. Minek használok még el egyetlen beszívott levegőt is mások elől?
Megsirattam az enyéimet... Nem maradt túl sok idő magammal foglalkozni, a lelkiállapotomat mindig kiegyensúlyozottnak éreztem, de most kimondottan jól jöttek a külső fájdalomforrások. Tengert hoztak létre bennem, miközben megevett a bánat. Ezen a csontvázon lötyögő, pergamen színű bőr, vajon mitől bír még élni? Bizony, tényleg behabzsolt a bú...
A szívem szétesik, a fejem lüktet. Azelőtt azt gondoltam, ilyen nincs is. Na, még egy keveset meglökdös ez a fiatal kolléga. Nem rosszaságból teszi, nekem meg direkte jól jön. Hazavánszorgom. Visznek, ne finomkodjak, aztán ha igaz lesz még egy forgatási nap.
Ilyen szerepem sem volt még... Se kard, se puska, a szúrós szemeimre, sem az izomzatomra nincs szükség. Egyszerűen egy halni valót látnak bennem. Soha nem kedveltem az ilyen típusú szövegeket, színpadon és filmben sem. Most ezt osztották rám... Meg kell adni, elfogadtam. Remélem, megérem a film végét.
A premier nem érdekel, nem dacból és nem is gőgtől. Talán majd némelyek megsiratnak... Úgy, ahogyan megöregedtem, már az ötvenötödikben járok. Most tényleg úgy érzem, vén, aggastyán vagyok és megértem erre a szerepre.
Nem voltak értelmetlen álmaim, egy kis házat akartam, feleséget és két gyereket. Szerettem volna, hogy tisztességes, megbízható embernek tartsanak, békés családi hátteret akartam feleségemnek biztosítani.
Fél századnál is több van mögöttem. Azt hiszem, most örökre leteszek minden fegyelmezettséget, szakmai vezényszót. Sosem figyelek a megritkult hajamra, kihullt fogamra, egészen más szerep vár rám. Hasonlóak, mint azok, melyeket egy ideje nem közönség előtt játszom. Már így is csuda, hogy rá nem mentem. Most véget ér ez a csoda, még játszhatnak egy keveset a nevemmel. Férfi-e, vagy nő? Ma már mindenki tudja, ha szóba kerülök, hogy a kérdés önmagában nonszensz. Hát ég veletek emberek!

Boér Péter Pál: Elfekvő


2018. december 21., péntek

Boér Péter Pál:Elfekvő







Talán száz évvel ezelőttről maradt rájuk a terem, amiben harmincnyolcan nyomták az ágyat. Lajos bácsi, balról a hetediken, épp a terminális légzéssel kínlódott. Középen, egy asztalnál üldögélt Judit nővér, aki hol az egyikhez, hol a másikhoz szólt kedvesen, máskor meg órákon át némán tette csendben a dolgát. Valamit tudott, amit csak a bennfentesek tudhatnak.
– Kapcsolja már ki azt a bömbölő wifit!
– Ez nem wifi, Kalocsai bácsi, azt úgysem tudnám kikapcsolni, csupán egy hétköznapi, harminc éves rádió. Régi slágereket játszanak, azt hittem, nem is hallják, szinte csak zümmög, olyan csendes.
– Bömböl! – Mondta felfújt arccal a kilencvenhat éves Békési bácsi. – Egyébként ki kellene üríteni a kacsát.
– Jól van, Imre bácsi, azt is megcsináljuk.
– Ne nagyon húzza az időt!
– Értem, megtelt, és gondolom, folytatni is szeretné.
– Hogy maga milyen okos kislány, Juditka!
– Elég régen voltam kislány...
– Hány esztendős?
– Harminckilenc.
– A dédunokám lehetne.
– Akkor meg, na figyeljen! Most már némítsa el azt a bömbölőt! – Morgott Lendvai úr a középső sorból. – Tűzszerész voltam, ha nem maga dobálná a számba a gyógyszert, és nem szívószállal innám rá a vizet, két perc alatt összehoznék belőlük egy olyan kombinációt, ami levegőbe repítené ezt az egész kócerájt. Megértettük egymást?
– De meg ám, Jóska bácsi!
– Magának Lendvai úr! Szavamra, nem is sejtettem, hogy ilyen tapintatlan!
– Persze, persze, ne haragudjon, eszembe sem volt megbántani.
– Egyébként mi ez a nyekergés? – Suttogta az ablak alól Kovalcsik bácsi.
– Karádi Katalin.
– Jééééééé! A drága a Katinka, őt nagyon szeretem! Eressze a hangot! Nem! Hagyja így bömbölni! Különben, megkérem a kórház vezetőségét, hogy javítsák meg az ablakot, mert süvít rám az északi szél, lassan belep a hó és idefagyok.
– Nem lehet, Kovalcsik bácsi, augusztus elején, 43 fokban muszáj egy picit nyitva tartani az ajtót, ablakot, különben megsülünk.
– Tényleg? Akkor inkább fagyjunk meg, hagyja a francba azt a marha ajtót. Szóljon Lendvainak, addig ne robbantson semmit, amíg én itt vagyok. Utána azt csinál, amit akar. Mind átmeneti szállást kaptunk itt, a francba... Nem szeretek ilyen szavakat használni, ez olyan alpári, de most muszáj. Itt hallgatjuk egymást, most azt a szerencsétlen Lajost. Őszintén szólva, nagyon kívánom, hogy rövid ideig vesződjön a levegővétel kínlódásával, aztán majd meglátja a nagy sötét semmit. Jó is, hogy itt ez a zene, addig még egy kicsit hallunk valamit.
– Utána is fognak, sőt látni is, bár gondolom, nem pontosan így.
– Ja, maga még fiatal, meg vallásos, én meg már öreg vagyok.
– Ezért férne magára, hogy kicsit elgondolkodjon.
– Hoppá, a kis pisis még ki is oktat!
– Szégyellje magát!
– Bocsánatot kérek, Juditka nővér! Sajnos én lettem, pisis. A pelenkát ki kéne cserélni…
– Milyen jó itt nekünk – Susogta Dalai bácsi. – Már fizetni sem kell. A kölykök végigkutatták az országot, de ilyet csak kettőt vagy hármat találtak. Bár picit nagy ez a kórterem, focipályának is megtenné, de itt ingyen elfeküdhetünk.
– Lehetne másképp is mondani…
– Ne mondja, Koós bácsi!
– De mondom. Haldokolni!
– Nem is haldokolnak!
– Néhányan közülünk, most is konkrétan ezt a tevékenységet hajtják végre. Tegnap, meg tegnapelőtt is volt egy-egy távozó, máskor több. Aztán úgy, apránként vagy szélsebesen, azt senki sem tudja előre, ránk kerül a sor. Nem tudom miért, de olyan tompán látok, azt hiszem, itt telenyomnak nyugtatókkal… Ha igen, akkor hülyék! Ezért meg is lehet sértődni, de most gondoljon bele! Ha körülnéz, lát itt olyan valakit, akinek kedve szottyanna rohangálni vagy hegykén lumpolni?
– Nem sok nyugtatót kapnak, én annyit sem adnék. Mindig a doktor urak írják ki.
– A cseredoktor urak?
– Hogy mondta?
– Itt pár hétnél tovább nem marad meg senki, pedig jó kis nyugdíjas állás, a sok nyugdíjas között. Hoppá! Ezt a kopogást ismerem!
– Milyen kopogást?
– Lépteket hallok.
– Magának rendkívül jó a füle, persze én is hallom.
– Na látja, Juditka kedves, a hallásom nagyon pörög, nem adja fel. Pedig én inkább lennék félig siket, de teljesen önellátó. Az ilyesmi nem tőlünk függ, ezt maga szokta mondani rendkívül bölcsen. Tényleg, vajon mit nem szeretnek ezek az orvosok? Utálják a fonnyadt öregeket? Nem szeretnek lustálkodni? A napi viziten és a gyógyszerkiíráson túl – azt hiszem azt maga végzi –, semmi dolguk. Újonc jön. Nem pontosan olyanok a léptei, mint a tegnapinak!
– Igen, de ő talán maradni fog...
Az ajtóban megjelent Dr Tivadar Jenő, gerontológus, aki egy kutatóintézetből érkezett.
– Jó napot, emberek! Mondom, jó napot, emberek!
– Doktor úr, ők válaszoltak, csak igen halkan tudnak beszélni.
– Na, valami hallási problémájuk van?
– Nem. Ez az életkor következménye. Nálunk az átlag, nyolcvan, kilencven között mozog.
– Az még nem jelent semmit. Puszta tiszteletlenség ez az egész! Tivadar Jenő vagyok. Maguk? Onnan a sarokból? Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit motyog.
– Lenkei Lajos…
– Nővérke, maga itt tolmács is egy személyben?
– Judit nővér a nevem. Igen, ha úgy tetszik mindenes vagyok. Ismerem a pácienseket.
– Ők az én pácienseim, tessék ezt megjegyezni!
– Megtörtént, doktor úr.
– Mi ez a mélabús nyekergés?
– Honnan hallja, doktor úr?
– Abból az irányból.
– Az a rádióm. Régi slágereket adnak épp.
– Remek, tekerje fel a hangerőt! Egyébként, minek az ilyen depressziókeltő marhaság? Tegyen hiphopot! Legyen a teremnek feelingje!
– Még fél ingje sincs, kisöreg – szólt a hozzá viszonylag közel fekvő Dömötör bácsi.
– Én, öreg? Akkor maga mi?
– Az ükapja lehetnék, ahogy így elnézem. Hány éves, kisfiú?
– Doktor úr, Demeter!
– Dömötör!
– Milyen suta név.
– Ha maga mondja. Na, doktor úr, hány éves?
– Huszonnyolc!
– Épp ennyi idős a dédunokám és várandós. Ha Isten is úgy akarja, megérem az ükunokámat.
– Ne szemtelenkedjen, öreg! Érti!? Maga tényleg egy vén csoroszlya! Nővér, hangosítsa már végre fel azt a rádiót!
– Lehetetlen, doktor úr, néhányan belepusztulnának...
– Nővér, maga szándékosan járat le a betegeim előtt?
– Bocsánatot kérek, de úgy gondolom, egyiküket sem ismerheti még a kartotékokból sem, csupán másfél órával ezelőtt érkezett. Nyomatékosan kérem, hagyja a rádiót így. Megvan a saját napi programjuk, rengeteget gondolkodnak. Mi azt mondanánk, nosztalgiáznak, valójában olyan helyzeteket élnek újra, amelyekről azt gondolták, nem is emlékeznek már.
– De miért nem mozognak legalább egy keveset?
– Mert kacsa, pelenka, ilyesmi szükségeltetik ahhoz, hogy létezzenek. Ugyan, páran segítség nélkül fel tudnak ülni az ágy szélére, némelyeket felsegítek, és ott vagyok mellettük, másokat párnákkal kitámasztok, amíg nem szólnak, hogy vissza szeretnének feküdni.
– Figyeljen ide, kislány!
– Elnézést, már elég régen voltam kislány...
– Szemtelen! Ki van rúgva, érti? Ki van rúgva!
Ekkor, Lajos bácsi, a hetediken, felfüggesztette a terminális légzését és elkezdett kiabálni.
– Kirúgás! Tapolcai, kihasználva a játékvezető figyelmetlenségét, úgy nyolc méterrel előrébb helyezte a labdát az öt és feles sarkától, már zúdította is kifelé. Bőven a fél pályán túlra repült a labda, Szalkai levette, táncol, táncol, balra passzol, előre Cikóriának, aki két ellenfél közül visszapöccinti a középen rohanó Verebesnek. Ő egyenesen vissza Szalkainak, akit egy méterrel a tizenhatos vonalán belül Szuhai felvág és rohan tovább. A fejét sem meri fogni, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. A játékvezető láthatatlanul vakarássza a fejét, majd a tömör hurrogás hallatán kénytelen belefújni a sípba. Maga Szalkai rendezi a büntetőt. Hátrál, nekifut, és védhetetlenül a bal felső sarokba repíti a lasztit. A kapusnak mozdulni sem volt ideje.
Ekkor Lajos bácsi befejezi a közvetítést és az életét is.
– Na látja, így gyógyít a jelenlétem! Ez az ember azelőtt fuldoklott vagy mit csinált.
– Terminális légzést, doktor úr…
– Most pedig ordibál, tehát meggyógyítottam!
– Á igen, meggyógyult. Valamikor, amikor kimondta a kirúgás szót, velem kapcsolatban, elindult benne egy utolsó gondolat, és legyőzött minden gyengeséget. Sportriporter volt, most közvetített.
– Nahát, milyen ügyes! Ezt csinálja meg minden nap néhányszor, örülni fognak a szobatársak.
– Már nem csinálja többször, doktor úr.
– Miért?
– Mert éppen most halt meg…
Az orvos elsápadt.
– Gézukám, ég veled!
Susogta Halmai bácsi a középső sorból, majd elhallgatott.
– Drága jó Istenem, szegény Halmai bácsi!
– Mi van vele?
– Jó barátok voltak, ő is meghalt.
Az orvos egyre sápadtabb lett. Nem rúgom ki na, nem kell mindent mellre szívni… Én egy adatfeldolgozó intézetből jöttem, ahol vizsgálati anyagokkal és statisztikai adatokkal dolgoztunk, nem emberekkel. Ilyen rossz állapotban levő idősekkel soha nem találkoztam eddig, még az egyetemen sem. Egyébként valami hihetetlen ostobaság azt diktálta, hogy az emberi élet korhatára bármeddig kitolható, az egész csupán akarat és megfelelő kezelés kérdése…
– Tudja minek örülök? Hogy éppen tegnap volt itt Bálint atya, az egész kórteremből majdnem mindenkit megáldoztatott.
– Ilyen is van itt? Ez nem törvényellenes?
– Miért lenne az?
– Kérem szépen, nekem ez igencsak furcsa...
– Amilyen gyorsan változott a terembelépéshez képest, úgy vélem, talán arra is van esély, hogy lelki értelemben is meggyógyuljon. Nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, különben is maga az orvos, nem én. Azért lehetőleg még egyszer ne mondja ki a kirúgás szót, mert… Egy kicsit közelebb hajolna?
– Ne közvetlenkedjen!
– Nyugodjon meg, a betegek javára teszem.
Judit nővér, a lehető leghalkabban súgta az orvos fülébe.
– Ez itt egy családi vállalkozás. Ne értse félre, nem csak az enyém, az egész rokonság támogatja az intézményt. Még van két hasonló az országban, és az emberekkel elhitetjük, hogy ténylegesen ingyenesek. Ugyan kapunk egy kevés állami segítséget, ami ahhoz elég, hogy a felszínen maradjunk. Tehát a kirúgás szó nem helyénvaló. Érteni méltóztatik?
– Értem, értem…
– Most pedig van még egy nagyon komoly kérdésem. Pár perces tapasztalatai után, úgy érzi, maga is néhány nap múlva eltűnik, mint elődei vagy számíthatunk az együttműködésére.
– Maradok, főnökasszony!
– Kérem, ne hozzon kellemetlen helyzetbe a betegek előtt. Menjen, viziteljen le mindenkit, mérjen pulzust, lélegeztessen, simogassa meg a kezeket, fejeket, arcokat. Itt mindenki tudja, mire vár, de senki sem örül neki túlzottan. Megértette, doktor úr?
– Igen nővérke. Remélem tíz, húsz év múlva felnövök a bizalomra.
– Még mindig ordít a rádió!!! Kikapcsolnák végre?
– Máris, Kalocsai bácsi!

Boér Péter Pál: Három esélyes köröm


2011. szeptember 29., csütörtök

Három esélyes köröm




Abban az időben a fogorvosok még nem használtak kesztyűt. A fertőzésveszélyt még orvosi körökben is bagatellizálták, sőt nem is ismerték, bár, ha ismerte volna is, az minimálisan javított volna Kovács doktor helyzetén. Kovács doktor ugyanis mély depressziója mellett, ami nem tette lehetetlenné a fogorvosi tevékenységét, de jelentősen gátolta abban, hogy azt eredményesen művelje, sikeresen összeszedett még egy körömbetegséget is. Akarva-akaratlan, a páciens szájában matatva igencsak kellemetlen látványt gerjesztett. A kellemetlen probléma a jobb kezének középső ujján honolt. Egy darabig, amíg az kevésbé látványos formát öltött, igyekezett behajtva elleplezni páciensei elől. Miután megsárgult és ledobta a körmöt, ragtapasszal próbálkozott, ám úgy nem gyógyult, hanem egyre rosszabbodott. Kénytelen-kelletlen, bőrgyógyászhoz fordult furcsa és alattomos, önmagát legalább annyira, mint betegeit zavaró gondjával, miután sokadik női páciense, ujját meglátva – az érzéstelenítő injekciót hatáson kívül helyezve – szétsikította a rendelőjét. Kisvárosban dolgozott, a hír terjedésével pácienseinek száma is csappanni kezdett. A bevételkiesés már olyan szintet érintett, amit letargikus állapotban sem lehetett figyelmen kívül hagyni.


Régi ismerőse, dr. Szebeni soron kívül fogadta.
– Szervusz, Géza, régen láttalak. Mi a gondod?
– Szervusz, Elemér! Lehetetlen szagok terjengenek itt nálatok.
– Fogorvos létedre ilyenekkel traktálsz. Ha tehetem, a közeletekbe sem megyek, ömlik az éterszag minden irányból. Na, de mi is a gond?
– Az ujjam. Nézd, hogy néz ki! Tiszta sárga, a körmöt már ledobta.
– No, lássuk. Igen. Ne érj hozzám, ha lehet, a másik kezeddel sem!
– Miért?
– Nem szeretnék megfertőződni.
– Ez annyira fertőző?
– Így szemre annak tűnik. Elvégzünk néhány vizsgálatot. Régi haverként leszólok a laborba, csinálják meg azonnal, aztán beszélünk.
Kovács doktor lemélabúzott a laborba. Vér- és váladékvétel után visszasétált a rendelőbe. Őszintén szólva, nem szerette a bőrgyógyászati rendelőket. Tisztában volt azzal, hogy mi mindent szedhet össze ilyen helyen. A helyzet akkor kezdte aggasztani, amikor korábbi barátja, aki ezekkel a veszélyekkel nap, mint nap szembesült, leleteit átfürkészve, két lépést hátrált.
– Pajtikám, lehetőleg ne fogj meg semmit, a kilincset majd kicseréltetem.
– Annyira nagy a gond?
– Nézd, leleteid alapján a helyzet háromesélyes.
– Három?
– Igen. Általában két esély szokott lenni, de esetedben van egy harmadik. Első, hogy meggyógyul és visszaképződik a köröm, vagy nem gyógyul meg, és így marad.
– És mi a harmadik lehetőség?
– Meggyógyul, de nem képződik vissza a köröm.
– Mit javasolsz, mit csináljak addig, amíg a három esélyből valamelyik valósággá válik.
– Először is ne fogj senkivel kezet. Írok fel gyógyszert, ami vagy hat, vagy nem. Itt nálunk, a bőrgyógyászoknál ez eléggé mindennapos.
– Tudom, pajtás, azt is hozzáteszem, miután tanultam egy kis bőrgyógyászatot, természetesen alapfokon, tisztában vagyok, hogy nem a ti hibátok.
– Nem a mi hibánk, nagyon sok hasonló tünetű betegség van. A tiéd a három esély felsorolása mellett, laborleleteid alapján három különböző betegség lehet, éppen ezért kértem, hogy ne érj hozzám, sem semmihez.
– Más bajom is lehet, mint hogy nem képződik vissza a köröm, vagy esetleg így marad ilyen rondán, ahogy most van?
– Ha arra gondolsz, nem fogsz belehalni. Elég baj az neked, hogy fogorvosként így hátráltatva leszel hivatásod gyakorlásában. Viszont én sem szeretnék egy olyan betegséget elkapni, amit saját magamon nem tudok meggyógyítani, ugyanis az elég rossz reklám lenne nekem, bőrgyógyásznak.
– Aha! Azért egy kő leesett a szívemről. Mit tanácsolsz, mit csináljak addig, amíg kiderül, hogy beborul-e.
– Először is ne borongj! Tudok a lelki gondjaidról, néhány hétre szabadságolnám magam a helyedben.
– Megtehetem egy hónapra vagy kettőre is, van bőven szabadságom.
És Kovács doktor kiballagott a rendelőből a három esélyes körömmel. Hazament, és felesége nem ismert rá, amikor az órákkal azelőtt még mély depressziótól kínzott férj az ajtón bedőlve hahotázott.
– Képzeld, drágám, háromesélyes körmöm van!
– Ha szabad kérdeznem, mire esélyesek a körmeid? Valamit nyerni fogsz velük? – próbált bekapcsolódni a rég elfelejtett vicces tónusba a feleség.
– Hogyne, akkorát lehet velük nyerni, hogy csoda. Lesz körmöm, nem lesz körmöm, vagy lesz is, meg nem is.


A háromesélyes köröm végül a legjobbat választotta. Így a felülvizsgálatra, a bekopogtatás után benyitó Kovács doktor széles mosollyal nyújtott kezet Szebeni doktornak, aki hátrahőkölt, majd a gyógyult körmű ujjat látva, megnyugodva viszonozta a kézfogást.


Talán ez volt a depressziójának oka, vagy csak egy következmény, melynek elmúltával betegei új, gyógyult Kovács doktort kaptak vissza.



Boér Péter Pál: Bájgúnár


2011. szeptember 30., péntek

Bájgúnár


Emese roppant kellemetlen helyzetbe került egy alkalommal, barátlátogatási tevékenységének lebonyolítása közben. Egy kellemes társaságban mindig jól érezte magát, ám ilyen helyzetekben általában senkire nem pazarolt felesleges udvariaskodást, felállt és elment, vagy jól beolvasott a hasonlóan bájolgóknak.
Történt ugyanis, hogy odavetődött egy egyén, aki a női nem 15 évtől 75-ig bezáróan minden tagjára, ha szemernyi esélyt érzett, rákattant. Olyan csőlátó módon, hogy a világ megszűnt körülötte, hormonjai csak a zsákmányul ejtendő nőstényt látták a jelenlévő hölgyben. Az udvarlási stílusa volt a zavaró! Selymes, cukorédes, elvékonyított hangon, már-már nyivákolva, mesterkélt jópofizással igyekezett a lány bőre alá bújni.
Emesének az idegesítően rámenős selyemfiúk nem voltak kimondottan az esetei, csak a barátok miatt maradt. Negyedórás feszült idegesség után, amíg szinte a fülén járva is megpróbálva imponálni akaró emberből, hím élőlénnyé alacsonyodott pasas az idegein citerázott. Nem tudott úgy mozdulni, hogy arra oda ne bájologjon, és nem tudott olyan sértést mondani, amit ne bóknak, netán szemezést viszonzó kacérkodásnak ne fogott volna fel kiürült fejű, mozgóvérű barátunk. Nagyjából húsz perc után döntött úgy Emese, hogy jól fog szórakozni, onnantól kezdve szégyenkezés nélkül azt tett vele, amit akart. Képletesen szamárfüleket csinált neki, az orrát fricskázta, tulajdonképpen röhögött rajta, amit lovagja pozitív visszajelzésnek fogott fel.
Az egész társaság fetrengett a röhögéstől. Volt, aki zsebkendőbe rejtette a fejét, más elfordult. Egy idő után rájöttek, hogy teljesen felesleges, lovag úr nem lát, nem hall, egyszerűen csak forrnak benne a hormonok. Agyatlan, selypítős, enyhén bájgúnár hangon az élet minden szegmensére terjedően kioktatta, olyan atyáskodó, „én vagyok az igazi férfi” módra. Hadd lássa becserkészése előtt a nősténnyé degradált lány, hogy ő mindent tud és mindenhez ért. Emese, amikor saját szakterületén belül elkezdett neki jó tanácsokat osztogatni, kéretlenül, mint ahogyan az egész cirkuszi mutatványnak beillő produkciót elkezdte, felforrott agyvízzel úgy helyre tette, mint a hároméves kisöccsét, ha lett volna. A lovag stratégiájához tartozott, hogy hölgyek becserkészése esetén, csak neki lehet igaza, az utolsó szó mindig az övé. Milyen férfi az olyan, aki nem tud többet egy nőnél? Így összevissza hülyeségeket beszélt, és Emese elkezdett megint szórakozni, ekkora idiótát még nem látott életében. A kacagó társaság a "Mindenkori női nem hőse" címmel tüntette ki jelképesen Emesét.
Este volt, lovag úr haza akarta kísérni a lányt, akinek ennek elhárítására, mint minden nőnek, tízezer kidolgozott módszere volt. Így hoppon maradt az alkalmi, kéretlen hódoló. Azért veszett helyzetet nem ismerve gyorsan megbeszélt egy randit. Emese habozás nélkül elutasította, mire selypítő, nyávogó hangon megismételte:
– A Cuckó mozi előtt 6-kor! Ott leszel, tudom, hogy ott leszel, ne húzódzkodj, érzem, hogy nem tudsz ellenállni, nem is kell! Tudod, mivel foglak meglepni? Veszek neked egy karperecet.
– Ugyan, milyen karperecet veszel nekem?
– Amilyen még senkinek sincs rajtad kívül. Olyat, amelyik villanymotorral, gombnyomásra zár és nyílik a csuklódon.
Emese rázkódó hahotába kezdett, háttérsegítségül az egész társaság asszisztált… és lovag úr nem vette észre, hogy rajta röhögnek!

Boér Péter Pál: Fegyverbe!


2011. szeptember 30., péntek





Boér Péter Pál: Fegyverbe!


Őrködöm, állig fegyverben. A hordókat mintha valaki kalapáccsal püfölné az üzemanyag-raktárban. Berezelek! Hasalok a földön, csőre töltött fegyverrel. Végre jön a váltás. A még koromsötét téli hajnalban beállok a sorba. Baktatva félig alvó társaim között, egy öreg katona megjegyzi: "Megint durrognak ezek a nyavalyás hordók a hidegben. A rosseb egye meg!"
Elalszom végre! Álmosan ébredtem, rosszkedv-akciósan! Én most beszélek vele, iszonyú, vagy inkább viszolyt keltő szobájában! Megnézem végül Ilyen tényleg nincs! Az anyósom, döbbenek rá! Már tudom, miért vettem a konyakot! Fogom, és elmegyek vele a konyhába, vagy akárhová. Megpróbálom felébreszteni, de nem ébred. Hurrá! Aztán felpattan vigyorogva, és megjegyzi sandán: "Örökké kitalálsz valamit, majd továbbállsz."
Most akkor katona vagyok, vagy... anyósom van... vagy...?

Van...

Boér Péter Pál: Embergyűlölő Kopasz-tök

http://boerpeterpal.blogspot.com/2011/09/embergyulolo-kopasz-tok.html


2011. szeptember 30., péntek

Embergyűlölő Kopasz-tök


Egy eldugott erdei út mellett élt Embergyűlölő Kopasz-tök. Még tavasszal fogant testvéreivel, midőn néhány embercsemete tökmagrágás közben pár magot elszórt. Igen intelligens tök volt, a testvéreinél sokkal intelligensebb. Figyelembe véve, hogy a tök IQ az emberi IQ sokmilliomod billiomodja, az övé ennek duplája volt. Akkor gyűlölte meg az embereket, mikor Brogot, Berget és Döblecet elpusztították. Sosem értette, hogyan tud az ember, meg a többi négylábú alattvalója gyökér nélkül élni, hiszen nem csak a találkozást teszi lehetetlenné, de feldöntheti őket a szél is, illetve az egy helyben lét biztonsága sincs rendben. Érdekes módon a kecskékre, szamarakra nem haragudott. Látta, hogy nem ők a főnökök. Mikor már csak Kergina élt testvérei közül, odaszólt neki.
– Szedd össze magad, készülj a harcra, le kell küzdeni az embert!
– Igen, hogyne, persze, Kopasz – válaszolta együgyű húga, aki csak a napon sütkérezett és lakmározott minden finomságot a gyökerein keresztül.
Suhancok néhány nappal később Kerginát focinak használták. Túlélte. Gyökere nem szakadt meg, de néhány nap alatt elfelejtette az egészet. Embergyűlölő Kopasz-tök ekkor kezdett el gyúrni (fejben). Akkorára gyúrta magát, mint egy hordó. Éjjel őrködött, olykor az egész tök egy szemként működött. Gyúrt!
Történt aztán, hogy egy ember fát szállított szekéren. Meglátta a hatalmas tököt, a kisebbet is. Kifogta a lovát, és Kopasznak végig kellett hallgatnia, amint a ló szétropogtatja Kerginát, annak sikongásai közepette. Az ember közeledett. Kopasz támadott, egy milliméteres szaltóval be akart fejelni az ellenségnek, ám az könnyedén átnyisszantotta gyökerét és földobta a szekérre. Kopasz még élt, utolsó erejével sokkal kisebb szaltót produkált, de nem ment vele semmire. Az ember füttyentett a lovának, az szolgálatkészen hagyta magát befogni.
Kopasz ide-oda gurult a szekérben, ez számára teljesen ismeretlen érzés volt. Gyengült. Még ködösen látta, amint az udvarra befordulva, embercsemeték és egy nő (Kopasz ezt nem tudta, csak látta, hogy különbözik a másiktól) megrohamozták a szekeret. Nyögött, de láthatóan nem hallották. Ő sem hallott semmit az emberek beszédéből, bár látta, hogy folyamatosan tátognak és gesztikulálnak. Előkerült egy éles szerszám, és kicsit később Kopasz, akinek a neve, miután minden tök kopasz, termetes mivoltából eredt, sütőtökként tökéletesen megkoronázta tök-életét.

2019. március 25., hétfő

Magyar Szavak Érdekességei 2. hírlevél Wikiszótár 2011. március 16.

Üdvözlünk Irodalmi Lap!

Ahogy előző számunkban ígértük, ebben a levelünkben tovább ismerkedünk azokkal a nagy nyelvészekkel, akikre alapozzuk a munkánkat. Ma Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) erdélyi nyelvésszel ismertetünk meg írásunkban.

Bálint Gábor egy kis székely faluban: Szentkatolnán született 1844. március 13-án. Mire leérettségizett, tizenkét nyelvet beszélt! Tanulmányai után megismerkedett Fogarasi Jánossal (1801-1878), akinek nyelvészeti fő műve az első magyar értelmező szótár: A magyar nyelv szótára, amely hat kötetes műként 1862 és 1874 közt jelent meg. Ezt Czuczor Gergellyel együtt szerkesztette - ma így ismerjük: "a Czuczor-Fogarasi szótár".

Fogarasi János a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt, és Szentkatolnai Bálint Gábort az ő ajánlására küldte ki az Akadémia 1871-ben Oroszországba a Kaszpi-tenger partján élő mongolokhoz, hogy tanulmányozza nyelvüket. Így jutott el Szentkatolnai végül Mongóliába is. 1874-ben tért haza, 1875-1877-ben a Budapesti Egyetem (ma ELTE) magántanára volt, majd részt vett gróf Széchenyi Béla (gróf Széchenyi István, "a legnagyobb magyar" fia) indiai expedíciójában. 1879 és 1892 között az oszmán birodalomban dolgozott, ekkor bejárta a Közel-Keletet és újabb nyelveket tanult meg.1893-1912 között a Kolozsvári Egyetem ural-altáji tanszékének egyetemi tanára volt. 1895-ben részt vett egy újabb kaukázusi expedícióban.

Megszerzett tudása alapján szembehelyezkedett az addigra már "hivatalos" finnugor eredeztetéssel, semmilyen nyomásra sem ismerte el annak létjogosultságát. Utolsó (legfontosabb) műveit magánkiadásban hozta nyilvánosságra, szembeállva a politikai elnyomással. A kolozsvári évek alatt a tőle tanuló diákok olyan nyelveket ismerhettek meg, mint sehol Európában. Bálint Gábor a városban kiváló lehetőséget kapott: az "Erdélyi Múzeum" folyóirat leközölte tanulmányait, majd ott jelentek meg kaukázusi, kabard (észak-kaukázusi nyelv) tanulmányai is. 1901-ben újraértékelte a magyar honfoglalást, és megállapította, hogy a magyarok ősei a hun birodalom népei közé tartoztak.

Beszélt és tanított 30 nyelven, írt mongol, török, tatár, kabard és dravida nyelvkönyveket. Ő az egyetlen, aki tudása és önfeláldozó kutatásai révén képes volt mélyebben betekinteni a magyar eredeteként esetlegesen felmerülő nyelvkbe, összehasonlítani azokat, és megtalálni a valódi forrást. 1913. május 26-án váratlanul Temesváron hunyt el.

Tiszteletére álljon itt a tanul szó eredete.

Köszönjük a figyelmed és további megértést hozó szótárhasználatot kívánunk!

Üdvözlettel: a WikiSzótár.hu főszerkesztői

Ez a levél változatlan és rövidítetlen formában szabadon terjeszthető.

Bernard Percy oktatási specialista és Dr. Patricia Ross letölthető tanulmánya 2011-ben



Bernard Percy oktatási specialista és Dr. Patricia Ross letölthető tanulmánya:
2011



„Egy huszadik századi filozófus, Alfred North Whitehead mondta egyszer: „A tudás halála nem a nem tudás, hanem a nem tudás nem tudása.” Van az írástudatlanságnak egy olyan fajtája, ami mindannyiunkat fenyeget. Ez nem olyan analfabetizmus, hogy valaki nem tud olvasni. Ez valamennyi analfabetizmusnak talán a legveszélyesebb és legrombolóbb fajtája.

Hallottunk már ilyen kifejezéseket, hogy „írástudatlan”, „félig írástudatlan”, „funkcionálisan írástudatlan”. Nagyon jól értjük ezeket, és tudatában vagyunk az írástudatlanság ezen típusainak a problémáival. Ha Ön látott írástudatlanokat és félig írástudatlanokat, akkor tisztában van azzal, hogy mennyi frusztrációt, zaklatottságot és csalódást okoz az, hogy nem tudnak írni-olvasni. Ők maguk fájóan tudatában vannak a problémájuknak.

Van egy másik típusú analfabéta, aki analfabetizmusának típusa miatt nagyon veszélyes és ártalmas lehet: A REJTETT ANALFABÉTA.
A rejtett analfabéták nem tudnak a saját analfabetizmusukról. Írástudatlanságuk rejtett. Önmaguk számára éppúgy rejtett, mint mások számára, mivel soha nem állapította meg senki. A rejtett írástudatlanok nem tudnak tudatlanságukról. Nem tudják, hogy nem tudnak. Nem egészen értik meg a kapott információkat, gondolatokat és azt, amit tanulnak, vagy amit alkalmazniuk kell. Nincsenek tudatában annak, hogy valamit nem értenek. Cselekedeteik, érzéseik és gondolataik feltáratlanul téves feltételezéseken, gondolatokon és megértésen alapulnak. A rejtett analfabetizmusból fakadó problémák és következmények a viccestől a katasztrofálisig terjednek.

Kik a rejtett analfabéták?...”

Kedves Szülő! Weboldalunkon, a konferencia oldal legalján lévő linkre kattintva letöltheti a teljes tanulmányt:
http://www.alkalmazottoktatastan.hu/pedagogus-konferencia

Bernard Percy-t személyesen megismerheti április 13-án. Jöjjön el, és tanuljon tőle, és a többi fantasztikus előadótól a Pedagógusok II. Szakmai konferernciáján!

Extra kedvezmény március 15-ig: 12.500 Ft/fő (10.000 Ft + ÁFA)
(Amennyiben március 15-ig megérkezik bankszámlánkra az összeg.)

Jöjjön el, és hozzon el minél több kollégát is!
Használja ki az extra kedvezményt! Jelentkezzen MOST!
A jelentkezéshez kattintson ide!




Találkozzunk a konferencián!




Üdvözlettel:
Gaján Éva
Képzési vezető
Alkalmazott Oktatástan Magyarország
Bankszámlaszám: 10701276-22604303-51100005
70/619-7982 vagy 70/618-5213




Ui.: További részletekért tekintse meg a következő honlapokat: www.bernard-percy.fw.hu és www.alkalmazottoktatastan.hu

Mudra Csaba: Születnem kell




Mudra Csaba: Születnem kell




Újra várom
hogy megszülessek
más anyától apától
hogy más lehessek.
Ne ebbe a testben
hanem máséba,
hogy valaki legyek.

Szülessek ne télen
hanem nyáron
ne ágyon
hanem
egy szalma zsákon,
vagy
egy kidobott nagykabáton.
Kolduljak eleget
vagy legeltessek birkákat
ott ahol olvasni sem tudnak
akkor bizonyosan más leszek.

Szüljön anyám
selyemek közé
legyen játékom
ezer fényű
drágakő
bölcsőm aranyból
dajkám a legjobbikból.
Tanuljak más országokban
legyek a világ tetején
az
ki mindent learat.

Születhetek
gazdagnak
vagy hitványnak
a közép úton vagyok
ahol mindegy
mindenem ami van.
Bennem
múljanak a gondolatok
ne szülessek máshol
sehol
hisz így vagyok az
aki vagyok.

Megtorzulok néha
hisz ezt is kell
elihatnám az agyam is
de miért,
kiért tenném
úgy sem lesz jobb
csak ha születek
minden nap
minden reggel
már nem fájok
születnem már
nem magamnak kell..*

Frady Endre: Peti sétál (gyerekversike)


Frady Endre:
Peti sétál

(gyerekversike)

Peti sétál kint az utcán,
Csillog a Nap fűzöld cuccán.
Úttesten egy kutya fut át,
El ne üssék a kis butát!

Cica ugrik fel a fára.
Megijedt a szegény pára?
Meg, mert szúrós sünit látott,
Szerencse, hogy talált fát ott!

Virágillat remegteti
Orrát s nagyot szippant Peti.
Pillangó száll virágra most,
S madarat hall Peti, dalost.

Égre röppen kismadárka,
Ahol, mint egy szárnyas bárka
Repülő száll koraesti
Nap felé, mi rőtre festi.

Peti fáradt, nagyot ásít,
Biztos ő volt, nincsen más itt.
Hazafelé viszi lába
Bebújni a pizsamába.




Minden vasárnap délelőtt 10:00
Bp., XI. ker., Vásárhelyi Pál u. 4-6., IV. emelet (lift van!)


Frady Endre: Villámkezű Mária



Frady Endre:
Villámkezű Mária



Klarit s nejét, Klarinét
Vette észre Mari két
Pillanattal ezelőtt,
S villámot gyors keze lőtt.



Mint két olvadt praliné
Klari s neje, Klariné
Járdán barnás massza már…
S hősnőnk bőg, mint vadszamár:



- Jaj, a körmöm! Kopár a
Lakkhely, szétment tropára!
- Don’t cry! Lenni jutalom! –
- szól Tuba úr – Utalom!

S. Tamási Áron: Zsarnoki szabadság c. kötete


Frady Endre: Erdőirtós



Frady Endre:



Erdőirtós



Tölgyesbe te most kimész,
S a nyavalyás erdőrész
Hipp-hopp kidől! Nem kell ész
Hozzá, csak egy láncfűrész.




Irtsd az erdőt, amíg é'sz!
Megteheted, semmi vész.
Csinálj róla képet! Kész?
You'll be famous on the Face-


-book!




http://fradyendre.blogspot.com/2011/03/erdoirtos.html

Kerekes Tamás: A majmokat kitüntetik, ugye?





A MAJMOKAT KITÜNTETIK, UGYE?



Pablo Urbányi:



Silver



A magyar származású spanyol író szatirikus sikerregényének mottója szerint "egy majom soha nem látszik annyira majomnak, mint amikor doktori süveget és talárt vesz fel".


Létezik, hogy magyar származású író az argentin irodalom jelentős fórumán, a Premio Planetan szatirikus irodalmi mesterművével a döntőbe kerüljön? Pontosan ez történt Pablo Urbányival, aki Silver c. regényével indult 1993-ban. (A kötet magyarul a dunaszerdahelyi Nap Kiadónál jelent meg 2004-ben, fordította Dobos Éva.)


A Günther Grasshoz való


vizuális hasonlóságot (pipával a könyvborító fülén) fokozó művész 1939-ben született az akkor még Magyarországhoz tartozó Ipolyságban. Szülei 1947-ben emigráltak. Az író előbb Argentínában, majd Kanadában élt. Baloldali eszmékkel rokonszenvezve politikai okokból hagyta el Dél-Amerikát, azóta spanyol nyelven publikált műveit szorgalmasan fordítják a többi világnyelvre.



Írói világképét a közép-európai irodalmak (Karel Capek, Karinthy Frigyes) és a spanyol aranykor irodalma befolyásolta. Mindkét választott hazájában (Argentína, Kanada) zavarta az ott élő szellemi közösség hagyománynélkülisége (noha Kanada egyik alkotója, Mordechai Riechler Légy bátor és erős! és Így látja Barney c. művei sikerrel mutatják fel az ott élő zsidó közösség kontinuitását).



Tudható, a Föld a majmoké



(Pierere Boulle), néhol a majmokat lelövik, ugye? (King Kong). Bernard Malamud szép regénye óta azt is tudjuk, (Isteni kegyelem, Budapest, Európa Kiadó, 1982) a termonukleáris világháború következtében elpusztult emberiség helyett csak Calvin Cohn paleológus menekül meg.


A tudós kénytelen újrakezdeni a világtörténetet egy majom segítségével, ki ugyan németes akcentussal beszél, de hozzászegődött társaival együtt – egy darabig – igyekszik, hogy az emberi társadalom egymásért felelős tagjaivá váljon, míg végül Calvin Cohnt a majmok megfeszítik. Mit lehet ehhez még hozzáfűzni?


Henri Bergson humorról írt monográfiájában olvasható a következő történet. Egy sírnál zokog a gyászoló gyülekezet. Néhány méterre tőlük magányos férfi áll, elfordulva. Látszik rajta, nem érintette meg a bánat. Kérdezi is a lelkész, miért. A válasz: nem ehhez a gyülekezethez tartozom, ami Bergsonnál azt jelenti, hogy az alapvető emberi érzelmek (vagyis a gyász, az öröm) alapfeltétele egy emberi közösség együttlétezése-együttérzése.



A hagyományos írói eszközökkel




élő Paul Urbányi szerint is a kiegyensúlyozó humor lehet az ellentétek megoldásának egyik eszköze. Hogyan? Silver, az emberek által megtalált és felnevelt beszélő majom-regényhős így mutatkozik be az egyetemen:



– Miről szól a Silver? A borítón egy útlevél van. Az útlevélképen pedig egy intelligens majom öltönyben és nyakkendőben.


– Ez könnyű, a majom mindig intelligensebb, mint az ember. Legalábbis úgy néz ki. Miről szól a könyv? A könyvem arról szól, hogy az emigrációban egy majmot hurcolnak ide-oda. Megveszik Afrikában, visszaviszik Amerikába. Nevelik őt, tanítják, doktorátust csinálnak róla.


S aztán amikor gondolják, hogy megjött az ideje, betartotta a szolgálatát, akkor jön egy másik doktorátus, hogy visszavigyék az erdőbe. Hogy újra legyen vad majom, ami nem sikerül. Aztán megint visszamegy Amerikába. Szóval ide-oda hurcolják. Bizonyos szempontból én unom – hogy őszinte legyek, de ez egy személyes dolog – az emigrációs történeteket. Már annyi van, és ugyanazt mondják. Ezért próbáltam más formában leírni.



Pablo Urbányi a Magyar Rádióban




"Életemben először éreztem, milyen gyönyörűséges dolog a középpontban lenni: megkísértett a diadal vonzása, dédelgető érzése és íze. Ó, hiúság! Emberi érzelmek voltak, nem vitás. Közben szédelegtem.


Miközben a tömeg lassacskán lecsillapodott, magam is kezdtem visszanyerni nyugalmamat, kezdtem megkülönböztetnia diákfejeket – legtöbbjük tulajdonosa nő volt –, s kihallani egy-egy felkiáltást, ilyeneket: "Wow, de jóképű", "csodálatos, fantasztikus", "Igen, olyan, mint egy űrhajós", "Több mint emberi", "Valódi amerikai", "Milyen édes és gyöngéd tekintet, mmmmm!", "Nem lehet gonosz", "Nem is látszik csimpánznak", "Hogyan szeretkezhet?" Kacajok. (…)

Hirtelen sugallattól,

vagy talán a hiúság kísértésétől sarkallva talpra álltam, felegyenesedve tettem néhány lépést az emelvényen, megálltam az osztály előtt, meglengettem a zászlót, majd olyan pózban merevedtem mozdulatlanná, mintha én volnék a Szabadság-szobor. Mindent elsöprő ováció, taps és kiabálás tört ki. (…)


"A tornateremben hintáztam egyet és súlyokat emelgettem, játékosan "birkóztam" néhány diákkal, ők pedig cserébe megtanítottak szkanderezni. Az egyetem kápolnájában levettem a sapkámat, ahogy a televízióban láttam, letérdeltem az oltár előtt, összetettem a kezemet, lehajtottam a fejem, s végül miután úgy mozgattam a szájam, mintha imádkoznék, keresztet vetettem. Hallottam a megjegyzéseket: – Vajon van lelkük a majmoknak? Miért ne?"


Az adaptáció és a tagadás szép és keserű metaforái keresztezik egymást a regényben.


Olvasható mű.


Ezt a görbetükröt Paul Urbányi adta egy majom kezébe, aki házasságtörésbe bonyolódik, majd akit egy nagy amerikai egyetem dékánja is fogad, noha a regény mottója szerint "egy majom soha nem látszik annyira majomnak, mint amikor doktori süveget és talárt vesz fel".


Az evolúció interdiszdiplináris kutatócsoportjai régóta keresik az ember és a legfejlettebb majom közt az összekötő láncszemet. Csak ez hiányzik hozzá, hogy Darwin sejtése bizonyított legyen. Pablo Urbányi megtalálta, mi vagyunk azok.


Lejegyezte a beszélő kutya



(Jack London írt meg)



LynkFloyd



Kerekes Tamás





Kerekes Tamás: Szergej Bolmat: Klikk - Dupla Klikk, A gengszer, Tyoma




Szergej Bolmat: Klikk






A bérgyilkosból üldözött lesz, a csehovi dramaturgia szerint elsül a falon lógó puska, de nem annak ujja van a ravaszon, aki a gyilkolásból él a pétervári tévedések tarantinós vígjátékában. A cselekményszövést a regény végén bírálják, ám, hogy holtak szerepelhetnek élőként: az orosz hagyomány epikai vállalása.


   Dupla klikk
   


   George Harrison emlékezett első találkozásukra John Lennonnal egy húzósabbra sikerült liverpooli éjszakán: „Egy sörszagú 14 éves öregember hajolt felém.” Néhány évet Ilja Sztogoff (A macsók nem sírnak; Kamikáze, Gabo Kiadó) és Szergej Bolmat (Klikk, Gabo Kiadó) is eltölthettek együtt Pétervárott.
   A kancsukát még sűrűn használó cári rendszerben csak azok a földbirtokosok kaphattak pálinkamérési engedélyt, kik írásban legalább kétszáz jobbágyot fel tudtak mutatni. A vodka jól fizetett. Ezért a földbirtokosok a halott jobbágyokat is élőknek tüntették fel az összeírási ívekben, hogy megkaphassák az engedélyt. Ezért kelt szánra Csicsikov. Ezt az oroszországi népszámlálási specifikumot epikai hagyományként használja Bolmat, a „Néva parti Tarantino”, amikor regényében a holtak élőkként viselkednek. És néha fordítva.

   A megrendelők
   Valentyin Viktorovics: egykor az idegen nyelvek tanszékén tanító tudós, akit elrabol Adorno asszisztensétől Kszenyija Petrovna, kapcsolatuk hamarabb torkollt a házasság hepiendjébe, mint mondjuk ma a Kezdő Fotómodell és a Korlátolt Felelősségű Társaság Ügyvezető Igazgatójának találkozása a Barbara Vértanúról elnevezett Női Klinika átadásán. Kocsijuk tágas és hűvös, mint egy vidéki pályaudvar. Polgári módon vállalkoznának, házasság és munkaközvetítő iroda a fő profiljuk.
   A férfi nem gyakorlatias, a hétköznapi teendők ellenjavalltak. Egy ízben képkereteket rendel a családi fotók számára, az asztalosműhely csinos eladónője, akik két hét múlva meghívnak teára, ellopja zsebszámítógépüket, az asztalos hithű pravoszláv, felvállalja a munkát és egy héten belül összeverekedik a lépcsőházban a téríteni érkezett adventistákkal. Kszenyija Petrovna úgy figyeli férjét, ahogyan a tévészerelő figyeli a haldokló Szibillája körül tehetetlenül kapkodó ügyfelet. Kétszer próbálnak bérgyilkost fogadni, hogy eltegyék láb alól, azt a gengsztert , aki védelmi pénzt szed tőlük, de a bérgyilkosok nem vállalják. A nej szerint a kozmetika megmenti a kozmoszt és a városi buddhizmus visszataszító, ezért specialistát keresnek a védelmi pénzek kisarcolói ellen. Korábban
   Kszenyija titkárát, a művelt és intelligens végzős egyetemi hallgatót, akinél gálánsabban senki nem tudja Kszenyija Petrovnát elkísérni egy hittudományi konferenciára vagy hitelezési kérdésekkel foglalkozó szimpóziumra, kiviszik az erdőbe és motoros fűrésszel levágják a fejét.

   A gengszter
   Öklei akkorák, mint a vekker, egyetlen ökölcsapással képes bezúzni bármelyik szerencsétlen adós lakásának ajtaját. Mindig gorillákkal jár.
   Személyiségfejlődése első fokán eltávolíttatja a bőre alá ültette gyertyaparafint. A kozmetikai klinikán megismerkedik egy sztiptíztáncosnővel, aki addig harminckét plasztikai műtéten esett át. Harin életében akkor érezte magát öregnek.
   Harin nem úriember, nem szörnyeteg. Egy stratéga. Egy Bismarck. Jelentéktelen helyi bűnbanda tagjaként a hadseregtábornokságig viszi, a ciprusi kórházban látomása támad. A megboldogult Kony Ványa és Dale Carnegie egymást átölelve jelennek meg előtte. Engedd meg, hogy bemutassam Dale-t, mondta Ványa. Harinnak a leghalványabb fogalma sincs, ki az a Carnegie. Kezet nyújt. Vologya, mutatkozik be. Vologya ne lopd a napot, mondta Carnegie. Láss munkához! Harin önképzésbe fog, s rövid idő alatt eljut a modern piacgazdaság megértéséhez, és rájön, hogy hatáskörre, befolyási övezetre van szüksége. Az belső gyilkossági kísérleteket, összesküvést megússza.

   Rossz időben, rossz helyen

   Tyoma
   Három nap alatt megír nyolcvan verset-keresztrejtvények alapján.
   Fölkeres egy szerkesztőséget, a szemüveges titkár megígéri, hogy egy héten belül felhívja. A lap támogatója egy háztartási cikkeket forgalmazó vállalat, így aztán a negyven, különböző típusú papírra nyomott oldalból húsz a modern próza problémáival foglalkozik, a fennmaradó húsz oldal pedig a mosóporok, mosogatócsutakok, valamint a vécépapír nélkülözhetetlenségét taglalja. Három hónap múlva, mert nem bírja cérnával, visszamegy. Nem emlékeznek rá. Megkínálják itallal. Remek konyak, szerzői. Aztán kidobják.
   Anton ad neki szállást. Huszonkét éves. Tizenhét éves korában az orvosi egyetem hallgatójaként nagyléptékű pszichedelikus kísérletekről álmodozik. Tizennyolc évesen profi hackerként egy év börtönre ítélik Amsterdamban egy készpénzkiadó automata feltörésében való aktív részvételért. A börtönben megtanul két nyelvet: a franciát és a HTML-t. Tizenkilenc évesen megnyeri a városi gördeszka-bajnokságot. Húszévesen megnősül. Huszonegy évesen elválik. Most három ifjúsági magazin tudósítója, digitális művész, bróker, egy night club társtulajdonosa és egy reklámügynökség tanácsadója. Tuniszi hasissal töltött spanglit szív.
   Marina. Amikor kirúgja Tyomát, egy veszekedés kapcsán eltörik az orra. Még odaszól neki, hogy fel kéne őt lőni a világűrbe, hogy hat a súlytalanság a skizofrénekre. Barátnője látott már olyan impotens fiút, aki még csak tizennégy volt. Marina rózsaszín rágógumit rág, egész nap számítógépes játékokat játszik, mégis szakít vele, de ő mondja meg szomszédasszonyának, hogy a Diesel nem egy mozdony, hanem divatmárka. Gyermeket vár Tyomától.
   „Íme egy igazi modern regény Oroszországból. Szergej Bolmat tökéletesen ábrázolja a szentpétervári fiatalokat, sajátos holdkórosságukkal és erkölcstelen útkereséseiket. A cselekmény egy fatális bérgyilkosság körül bontakozik ki, ráadásul senki sem az, aminek látszik: ez viszi előre a történetet”.
 
   A bérgyilkosból üldözött lesz, a csehovi dramaturgia szerint elsül a falon lógó puska, de nem annak ujja van a ravaszon, aki a gyilkolásból él a pétervári tévedések tarantinós vígjátékában. A cselekményszövést a regény végén bírálják, ám, hogy holtak szerepelhetnek élőként: az orosz hagyomány epikai vállalása.
Kerekes Tamás