Keresés ebben a blogban

2020. február 27., csütörtök

Frady Endre: Koronavírus



Frady Endre:

Koronavírus



Külhonból jő vírus s sajna

Rá van írva: Made in China.

Influenzára is hajaz

És még gyors is, elég baj az!



Száguld, mint a kerge tatár,

Nem állítja meg se határ,

Se rendőr, se vámvizsgálat,

Áttör rajtuk, mint az állat!



Népek hullnak, mint a legyek,

Rendelőkben beteg hegyek.

Tragikus, hogy vannak holtak,

Kik tegnap még élők voltak.



Megoldásban hiszünk mi ma,

Égbe nonstop száll az ima,

S tömeg csak oly tudóst szeret,

Ki fölfedez ellenszeret!



(vakcinatánc!)



„Nem kell aggódni, ugyanis a koronavírus - a nevéből adódóan, hiszen nomen est omen - csak a királyokat veszélyezteti. ’Fertőzzétek meg a királyokat!’ - kiáltsuk együtt az anarchista költővel és elégedetten dőljünk hátra! Csak arra figyeljünk, hogy legyen a széken háttámla!” /Szimpla Szilárd, autodidakta népgyógyászati polihisztor/



„Ááááááá! Jaj, a tarkóm! Azt hittem, hogy angolvécén ülök, de csak egy orosz pottyantós volt…” /Hanyatthomlok Hümér, anarchista költőket olvasó világpolgár/



„Nem kell aggódni, mert megvan a megoldás. A koronavírussal be kell tartatni a Tízparancsolat ’Ne ölj!’ pontját és már meg is szűnik a veszély. Nem orvosok kellenek és kórházak, hanem magyar virtus és lelkierő!” /Kásler Miklós, emberügyi miniszter/



„HA MAGYARORSZÁGRA JÖSSZ, NEM FERTŐZHETED MEG A ZEMBEREKET! Nemzeti Vakcináció 2020/” /nagy kék óriásplakát/



„Hoppá. Itt a csúcs! Ezt mégis hogyan? Ennyi nélkülözés, évtizedes szenvedés, próbálkozás és mégsem volt hiába??? Mikor már minden remény kihunyt, hogy valaha is alkot a költő hidász-gigász Frady Endre bármi használhatót megszületett egy VERS. Heuréka... Én több Frady Endrét nem olvasok, innen már nincs tovább, irány a Nóbel díj...” /P. Gergő, a költő reál végzettségű mérnökkollégája/



„Hé, reál úr, a Nóbel díj a Nobel díj made in china verziója?” /F. Endre, költőgigász/



„Ellenszeret, költő polgártárs, ellenszeret?! Nyelvtanomat egy rímért?! És még a maga szemét szúrja a Nóbel díj?! Még maga akar bekerülni a Nemzeti Alaptantervbe?! Minek?! Sajtóhibának?! Csak a testemen keresztül! Ááááááááá…” /Tilttűrtámogat Tomorcz, a Hejesírási Ügyeket Lyóváhagyó Egyesület (HÜLYE) főcenzora/



„Rendőrségi jelentések szerint ma délután egy hatalmas lyukkal a testében az irodájában hanyatt fekve holtan találták Tilttűtámogat Tomorcz főcenzort. A lyuk átmérője alapján valószínűleg nem a koronavírus ment át a testén, hanem a magáról és a magyar helyesírásról megfeledkezett F. Endre budapesti költő. A szökésben lévő elkövetőt a helyszínen talált rímnyomokból azonosították. A rendőrség a lakosság segítségét kéri az elvetemült gyanúsított mielőbbi kézre kerítésében.” /MTI/



„Segítsünk a rendőrségnek? Persze, hogy utána járhassunk tanúskodni, a zsúfolt tárgyalóteremben elkapjunk valamit, utána meg átszabott pofával bekerüljünk a tanúvédelmi programba, mi?! Inkább arról meséljenek, hogy mennyi a nyomravezetői díj! Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!” /a lakosság/



„Mi ez a szánalmas riogatás, ez a takonygerincű kegyeletsértegetés?! Ne lássam anyámat öttusázni, ha nem szurkolok annak, hogy vagy a rendőrség kapja el Frady Endrét, vagy Frady Endre a koronavírust! Mindkét esetben megszűnne a kortárs költészet testén tátongó tályog! Az vesse az első követ Frady Endrére, aki a legpontosabban és legerősebben tud dobni!” /Puzsér Róbert, kritikus/



„Én vagyok az embered, Robikám, de nekem nincs szükségem kőre. Én légtömbbel is tudok ölni. Annak a vírusnak pedig megvan az ellenszere. Én.” /Chuck Norris/



illusztrálva:

https://fradyendre.blogspot.com/2020/02/koronavirus.html

Kui János: sötét és a fény arca



sötét és fény harca




este fekete sötétje

ráfekszik az öreg földre

megáll a mozgás egy időre

mit lehet tenni a sötétet

végleg eltüntetni de mit

tudunk mi elvégezni mi

egyszerű emberek akik

a sötétben nem félnek

olyan tehetetlenek hogy

a söté azt teheti amit

akar ellene semmit talán

nem sokáig, mert : " mire

a nap lehanyatlik, tűzben

állunk tetőtől talpig."

sötét és fény harca idővel

véget ér győztes a fény

abban élünk amíg világ a

világ






a sötétben

Frady Endre: Társadalmi dal






Frady Endre:



Társadalmi dal







Kéne nagyon bátor dal, mi
Szókimondón társadalmi,
S megmondja a frankót, tutit
Arról, ami öl és butít!


Leleplez és égbe kiált,
Megsúgja, ki mögött ki állt,
S ettől szinte szörnyet hal az,
Aki cudar s köntörfalaz!


Ki lop, ki csal, zsebbe ki rak?
Mért fejlettebb nálunk Irak?
Mért csak szabados a sajtó,
S jövőbe mért nem visz ajtó?


Mért mutyis a nesze hoci,
Mért korrupt a magyar foci?
Infláció mért nem kímél,
S mért fagy folyton le a freemail?!


E dalra az igényt értem,
Ám mi van, ha jönnek értem?!
Magyar börtön sötét verem,
Úgyhogy ezt én mégse merem!



(elvtánc!)


„Gondja van a büntetés végrehajtási műintézményeinkkel, beutalt úr?! Pedig nálunk minden két elítéltre jut egy ágy, minden ötre egy fogkefe és minden tízre egy cella meg egy kübli! Ja, és mindig meleg az étel, mert elromlott a hűtőnk és nemrég szabadult a szerelő.” /Szigorított Szilárd, börtönigazgató/

„Bírálatban társ a dalom,
Ejnye-bejnye társadalom!”

/Kőkemény Kösztöny, a visszamenő hatállyal másfélszeres életfogytiglanra ítélt társadalombíráló költő cellabeli falfirkája/


„Kőkemény cellatárs már csak nevében az, amióta péppé vertük, mert állandóan el akarta énekelni a saját maga által megzenésített verseit. Oké, hogy az élet nem habos torta, de mindennek van határa! Mondjuk az övé most egy kicsit elmosódott…” /Muszkli Metold, a 3279-es számú elítélt/



„Gyerünk, poéta elvtárs, ne hunyászkodjon meg és ne adja fel az elveit! Ne feledje, hogy a mártír költők egy idő után szobrot - de egy biológiailag lebomló emléktáblát mindenképp – kaphatnak és akár még érettségi tétel is lehet belőlük! Maga már nem fogja megérni, de az unokái büszkék lesznek magára! Hacsak nem pont magából rúgják ki őket az irodalom érettségin…” /Reményhalmegutoljára Rizottó, a Kőkemény Ellenzéki Csinovnyikok Ökoanarchista Pártja (KECSÖP) ideológiai zászlóvivője/


„Óvodáskor után már nem hír, hogy pucér a király. Általános iskola felső tagozatban már nem hír, hogy király a pucér. A meztelen igazságból a halandók csak a meztelenre kattintanak. Az igazság odaát van.” /F. Péter, a költő humán végzettségű mérnökkollégája/



„Nem kergettem ideát,
Igazság van ideát!
Van neki hely, ha mán’ űr,
Köszönetünk, humán úr!”



/x6bRz009#g_45sCp, fűzöld marsi ufonauta és az „Alien Május Eljese” propagandaosztály versfelelőse/



„Ez az - illetve Frady Endre miatt mégsem teljesen, de most tekintsünk el a dilettantizmusától és ne a pokolba vezető utat, hanem a jó szándékot emeljük ki! - ezt várja a szakvezetés! Mondjuk meg a bulvármédia celebnyálában fuldokló társadalomnak, hogy bár szeretjük, de rohadjon meg, ha ennyire életképtelen! Magam is ennek az élharcosa vagyok és a Csillag Születikbe is csak belülről bomlasztani mentem! Az olyan mellékhatásokat, mint a hírnév és a rengeteg lóvé, a köz érdekében undorral ugyan, de bevállaltam! Anyám ezeknek még örült is, de ráordítottam, hogy NEMÁÁÁÁ!!! Valamit valamiért, ha már valami ellen!” /Puzsér Róbert, kritikus/



„Nagy szerencséje a társadalomnak, hogy rám nem veszélyes, mert akkor belepofoznám valamelyik kéznél lévő óceánba! Hadd legyen egyszer a cápáknak is svédasztaluk!” /Chuck Norris/



illusztrálva:



https://fradyendre.blogspot.com/2020/02/tarsadalmi-dal.html




PÉTERFAI JÁNOS ISTVÁN - ARDÍLUS KIRÁLYFI




PÉTERFAI JÁNOS ISTVÁN


ARDÍLUS KIRÁLYFI
                           





I.

Messzi, múlt időkben, legendák korában,

Aranyalma termett egy vár udvarában.

Csudálatos fa volt, éjjel virágozott,

Reggelre csillogó, arany termést hozott.






Fenn, a magas várban egy király lakozott,

Kincse garmadával zsákban sorakozott.

Ládákban sok arany, halmokban az ékszer,

Gazdag volt e király, nem mondom elégszer.






Hanem az almafa egy derűs reggelen,

Ki tudja, hogy miért, de almát nem terem,

Ágai üresek, gyümölcsét elvitték,

Tolvajok jártak ott, bizony joggal hitték.






Harmadik reggelen sincsen a fán alma,

Nem gyarapszik már az aranyalma halma.

Hirdeté a király – fele királysága,

Ki megvédi a fát, bizony arra szálla.






Sok deli legénye áll őrt a fa alatt,

Hanem éjféltájban eljő egy pillanat,

Tán varázsütésre, de mind elalszanak,

Az almáknak reggel csak hűlt helye marad.





Volt eme királynak három felnőtt fia,

Nem kellett nekik sem kétszer mondania,

Mentek a fa alá, éjjeli őrségbe,

Védeni az almát, éjjel egyvégtébe.






Ment a legidősebb, korra a legelső,

Azután az öccse, ki volt a középső.

De nem jártak jobban, mint a többi legény,

Mélyen elaludtak az éjjel közepén.






Árdílus királyfi rendre sorra került,

Aranyalmafának füves tövébe ült,

Kardját lefektette, nézdelődött széjjel,

Milyen ragyogó a holdsugaras éjjel.





Ahogy nézdelődött, érzi, jön az álom.

„Ha mostan elalszom, tolvajt nem találom”.

Fűszállal az orrát jól megcsiklandozta,

Ébrenlétbe magát tüstént visszahozta.





Tüsszentett egy nagyot, az álom elillant,

Tündöklő éjegén hullócsillag villant.

Meresztette szemét, a fényben mit látott?

Tizenhárom hollót, ki a fára szállott.






Első holló lábát ügyesen elkapta,

Az a vezérholló, bizonysággal tudta.

A holló leánnyá, gyöngylánnyá változott,

Árdílusra rögtön hő szerelmet hozott.






Légy a feleségem, maradj mindig velem,

Ha csak rád pillantok, rám száll a szerelem,

Oly nagyon szeretlek, légy a feleségem,

Ha te hozzám nem jössz, bizony mondom, végem.






Nem szabad, nem szabad – mondotta a leány,

Nincs még itt az időnk, van még nap, valahány,

Hanem megígérem, minden egyes éjjel

Eljövök én hozzád, s leszünk jó kedéllyel.






Mert Tündér Ilona, hisz ez volt a neve,

Szerelembe esett, a szerelem heve

Reá is rá szállott, Árdílt megszerette,

Megcsókolta Árdílt, ezt helyesen tette.






Az almát itt hagyom, de én tündér vagyok,

Minden aranyalmát most már én itt hagyok,

De Tündérországba most vissza kell mennem,

Egyelőre tilos nekem ember lennem.






Hollóvá változva a magasba repült,

Suhanó árnyéka a Hold elé vetült.

Árdíl sóhajtozva várta szép kedvesét,

Nézzük, mi lesz ebből, folytassuk a mesét!










III.

Hivatta a király Ardilust magához,

S e szavakat inté legkisebb fiához:

Itt az idő, fiam, hogy megházasodjál,

S egy királylány mellett most megállapodjál.






Bátyáid mindnyájan már megházasodtak,

Gyarapszik családjuk, szépen sokasodtak,

Gazdag királyleányt kerestem számodra,

Alapíts családot, állj saját lábodra!






Hanem itt egy hajtincs, valamit tudsz róla?

Színarany hajfürtje kinek árulója?

Mondj el mindent róla, leány-e, tündér-e,

Királyi családból származik a vére?






Szívbéli mátkámnak aranyfürtje az ott,

Mit a rossz vénbanya múlt éjjel ellopott.

Ő lesz feleségem, avagy senki se más,

Ez részemről, Atyám, végső határozás.






Azzal kardot kötött, s indult a világba,

Tündér Szép Ilonát kereste, hiába.

A királyi udvar setét gyászba borult,

A király jókedve oly igen lekonyult.






Árdílus királyfi járta a világot,

Száz esztendő alatt ezer hegyet hágott,

Ezer lőtöt lépett, s Istennek vallotta,

Tündérének hírét sehol sem hallotta.






Egy szép házhoz ére, hol egy anyót talált,

Aki főzött éppen, forgatta kanalát.

Hol jársz legény itten, hol a madár se jár?

E háznak nagyura maga a Napkirály!






Tündér Szép Ilonát keresem, kutatom,

Mivel nem találom, rossz a hangulatom,

Dörömböl a szívem utána hevesen,

Nincsen nyugovásom, száz éve keresem.






A Nap édesanyja megkönyörül rajta,

Látja Árdíluson, jó hűséges fajta.

Én e leány hírét bizony nem hallottam,

De a Nap tán tudja, várd meg a sarokban.






Jön haza a Napúr, fénylik koronája,

Aranytól csillámlik milliónyi ága.

Ki van itten Anyu, emberhúst szagolok,

Ember van házamban, ez miféle dolog?






Előbújt Ardilus, s köszönté a Napot:

Adjon az Úr Isten, Nap Atyám, jó napot!

Tetszett a nagy Napnak e tisztes köszöntés,

Követte is mindjárt egy kis nyakon öntés.






Csak, hogy belül önték nyakukat le borral,

Vendégelé a Nap mindenféle jóval,

De Tündér Ilona hírét nem hallotta,

Tőle a királyfi bármint tudakolta.






Átadta az ügyet öccsének, a Holdnak,

Ki jó ismerője élőnek és holtnak,

Látá az Alvilág összes zegét, zugát,

De ős sem ismerte Tündér Szép Ilonát.






Talán a Szélkirály, az öcsém, ő tudja,

Merre, s hová vezet Szép Ilona útja?

Ezüstös fényemmel mutatom utadat,

Talán Széltestvérnél lesz majd néhány adat.






Én nem tudok semmit – Szélkirály mondotta,

Ám Ardilus ügyét buzgón tovább dobta:

Szomszédomban él az Állatok királya,

Talán jó hírt mond majd bölcs és ősi szája.






IV.

Ment, mendegélt Ardil, kereste Ilonát,

Ilona hazáját, tündéreknek honát.

Szélkirály tanácsát híven megfogadta,

Lábait szorgosan egymás után rakta.






Lassan beestéllett, célját mégsem látta,

Állatok királya házát nem találta,

Felmászott egy fára, onnan körül nézett,

Valóban, egy világ nagyon messze égett.




Ment a világ felé, mit a fáról látott,

A világnak helyén nagy palota állott,

Ablakból szüremlett ki a világosság,

Fáklya adta a fényt, nem boszorkányosság.






Kopogtatott Ardil a nagy ház ajtaján,

Reménykedett, itt majd segítenek baján.

Megjelent a király, Állatok királya,

Aki óriás volt, s kérdésre állt szája.






Szeme homlokán ült, és egy volt belőle,

Azzal meredt kérdőn a kis vakmerőre.

Adjon Isten, Uram, felséges királyom,

Tündérhont keresem, ám de nem találom.






Igazítson útba királyi felséged,

Mivel ott keresek tündér feleséget,

Mátkám Szép Ilona tündérek honából,

Száz éve keresem, azóta van távol.






Nagy szerencséd fiam, hogy illőn köszöntél,

Engemet, mint királyt, rendjén köszöntöttél.

Szép Ilona hírét magam nem hallottam,

Én sem tudok mindent, ezt most bevallottam.






Elővett egy sípot, hangosat belé fújt,

Millió állata rögtön oda tódult!

De egyik se hallott Tündér Ilonáról,

Sem a szép országról, tündérek honáról.






Ám egy sánta farkas végül jelentkezett:

Tudok Ilonáról valami keveset!

Fekete-tengeren túl van a kastélya,

Fekete e tenger, s fehér a taréja.






Nosza, vidd vendégem e messzi országba,

Tündér Ilonához, tündérek honába!

Mondotta a király, Állatok királya,

Kinek állatokkal teli a háztája.






Azt mondja a farkas: - Ülj fel a hátamra,

Merre van Tündérhon, elügetek arra.

Száz meg száz esztendőn keresztül mentenek,

Elmaradtak tőlük hegyek és tengerek.








Megállott a farkas, Árdílust letette,

Idáig hozhatta, tovább nem vihette.

Most már oda találsz, Tündérek honába,

Azzal elsántikált, vitte sánta lába.






V.

Megyen Erdíl úrfi, méne, mendegéle,

Nem fél ő semmitől, védi kardja éle,

Hanem egy nagy völgybe béjutván, vajh mit lát?

Három fiördögöt, s három hegynyi sziklát.





Nagy a csihi-puhi az ördögök között,

Szívükbe vad harag és vad düh költözött.

Nagy a veszekedés, ütik egymást vadul,

Karmuk közül nincs ki ép bőrrel szabadul.





Oda megy Ardílus: - Miért veszekedtek,

Avagy ti ördögök folyton verekedtek?

Nagy lármát csináltok, zeng a völgy tőletek,

Na, de én köztetek igazságot teszek!






Van egy köpönyegünk, és hozzá egy bocskor,

Amit kiegészít ez a bűvös ostor,

Ha a köpönyeget és bocskort felveszed,

S az ostorral pattintasz, és elég az eszed,






Hipp – hopp, ott legyek, ahol éppen akarok,

Ha ezt te kimondod, bűvös, varázs karok

Oda röpítenek, hová menni akarsz,

Közben egy légörvényt, még annyit sem kavarsz.






Ezt mondta az ördög, aztán hozzátette:

E három bűvtárgyat még apánk szerezte,

Örökül ránk hagyta, s nem tudunk egyezni,

Mindőnk mind a hármat akarja szerezni.






No, én most köztetek igazságot teszek,

Hogy ne civódjatok, mondom, azon leszek.

Amott van három hegy, fussatok fel rájuk!

Fut a három ördög, lobog szőrruhájuk.






Árdílus a köpenyt felkanyarította,

Bocskort a lábára, s ostort pattintotta,

Hipp-hopp, ott legyek, ahol éppen akarok,

Tündér Ilonához vigyenek bűv karok!






VI.



Varázs, bűvös karok Ardílt megragadták,

Egy palota előtt puhán földre rakták.

Kristály palotának ajtaján kopogtat,

De a koppantóval nem sok kristályt koptat.






Kinyílik az ajtó, egy vén banya nyitja,

Gonosz, vén boszorkány lassan kikottyintja:

Nincs itthon Ilona, elmondom, mindent tudj,

Éjfélkor érkezik, addig el ne aludj!






Hanem kerülj beljebb, selyem ágyat vetek,

Puha pihe párnán nyugtathatod fejed,

Itallal, étellel, bőséggel ellátlak,

Jól megvendégellek, úgy várd Ilonádat.






Megörül Árgyílus, csak ennyit kell tenni,

Nem szabad éjfélkor aludva pihenni.

Várja, jön az éjfél, s véle Ilonája,

Érkezik szépséges tündéri arája.






Volt a boszorkánynak egy síp a nyakában,

Vékony láncon lógott melle udvarában,

Amit, ha megfúvott, mindenki elaludt,

Ardil, s a cselédség mély álomba borult.






Beröppent Ilona a nyitott ablakon,

Meglátja kedvesét, hejh, megörül nagyon!

Költögeti Ardilt, de az meg se moccan,

Simogatja arcát, de foga se koccan.




Mit tehet Ilona? Elrepül nagy búsan,

Arcára bú borul, repül nagy borúsan,

Panaszt tesz magánál a tündér királynál,

De őnéki sincsen szava a banyánál.






Mondja a boszorkány: - Itt volt a tündéred!

Csókokkal vártad őt? Ezt csak úgy ígéred,

Aztán mélyen alszol sötét éjféltájban,

Egyedül hagyod őt a nagy éjszakában!






Milyen legény vagy te? Nem bírsz fennmaradni?

Tündéri mátkádnak páros csókot adni?

Nem érdemled a lányt, tündérből nem eszel,

Mehetsz a dolgodra, nősületlen leszel.






Jött kétszer Ilona, egymás után kétszer,

Összesen háromszor, nem mondom elégszer,

De Ardil kedvese oly mélyen aludott,

Véle szót váltani, de csókot se tudott.






Mondotta a banya: - Oly mélyen aludtál,

Tündér Ilonával egy szót sem váltottál,

Pedig itt járt megint, költögetett téged,

Biztos csókod várja, biztosan avégett.






Mérges lett Ardílus, magában gondolja,

Gonosz varázslat ez, s a banyát okolja.

Meglátja a sípot, rögtön gyanakodik,

S amikor elalszik, hozzá lopakodik.






Leszedi a sípot: - Aludj banya, aludj,

Holnapra a házból messzire takarodj!

Aztán sétálgatva várta Ilonáját,

Gyönyörű babáját, tündéri mátkáját.





Babba Tekerűke földünket forgatta,

A nappal a helyét az éjjelnek adta,

Milu csillagfelhő ragyogott éjfélkor,

Jönni fog Ilona, mert ez a tündér kor.






Fenn, a Csuda-Szarvas pompázott az égen,

Mikor Szép Ilona átrepült a légen,

A nyitott ablakon röppent a szobába,

Egyenesen Ardil ölelő karjába.






Jegyesétől Ardil három csókot kapott,

Ardilus királyfi éppen ennyit adott!

Megtört a varázslat, minden fénybe borult,

A vén boszorkánynak bizony bealkonyult.






A kristálypalota fényárban tündökölt,

Vénbanya a fénytől félőn visszahőkölt.

Aztán megnyílt a föld, a nyílás elnyelte,

A gonosz vénbanya épp ezt érdemelte.




Tündér Ilonának kinőtt arany haja,

Újra szabaddá vált, lengett haja raja.

Ardil megölelte, pattint ostorával,

Beszélnem kell mostan édes, jó apámmal.





Megörült a király elveszett fiának,

Mennyei menyének, tündér látásának.

Lakodalmat csaptak, hét világra szólót,

Vittek Tündérhonba is kicsiny kóstolót.






Szép Tündér Ilona az ég istennője,

Emberi nemünknek múltja és jövője.

Hanem ki volt Ardil? Ezt találd ki magad,

Ha van benned készség, és egy kis akarat.












A Szegedi Közéleti Kávéház 2020. évi márciusi programja

A Szegedi Közéleti Kávéház 2020. évi márciusi programja 

A nagyításhoz kérem, kattintson a képekre!