Keresés ebben a blogban

2011. január 31., hétfő

Lázár Ervin: A kuka

A kuka

Márciusban költöztem erre a rohadt Pestre. Mit mondjak? Semmit sem éreztem. A vicinális kizötyögött Szekszárdról, elfutottak mellettem a házak, ha jól emlékszem, egyik-másik ismerős utcánál fintorogtam. Köpök rád, sohase lássalak – ezt gondoltam magamban, de azért örömet nem éreztem. Pedig hát a „nagy lehetőségek” felé indultam. Ezen most már röhögnöm kell. Azért persze megérte eljönnöm – vagy mit tudom én.

Gyalogh Laci csalt fel Pestre.

– Marha vagy, Misikém – mondta –, elrohadsz abban a koszfészekben. Gyere Pestre! Melózni tudsz, más meg nem kell. Villanyszerelőre szükség van mindig fönt is. Ott, édesapám, lesznek lehetőségeid. Tanulás, klassz melók meg minden… és a nők, édesapám… a Pipacsban voltál már?

Honnan tudja, hogy tudok melózni? – ez jutott eszembe. Nyilván csak úgy rámondta. Pedig tényleg tudok, belém fészkelte magát ez a rohadt szakma, mindenembe beleivódott, ha levágnák a karomat, biztosan egy villanyszerelőtest meg -fej nőne hozzá. De hát ezt Gyalogh nem tudhatta. Igaz, kicsit részegek voltunk már. Hülye egy találkozás volt. Karácsony este. Nem tudtam az ünnepekre megmaradni Szekszárdon – gondoltam, teljesen mindegy, hová megyek. Az első autóbusz Pécsre indult, megvettem a jegyet, és Pécsett a főtéren egy nagy hodály kávéházban kötöttem ki. Három-négy öregúr ült csak bent, s közvetlenül az ajtó mellett egy szomorú szemű lány. Később bejött egy vöröses hajú, magas fiatalember rendkívül szigorú arccal, öt konyakot rendelt, mintha várna valakiket, de ahogy a pincér eléje rakta, azon nyomban megitta mind az ötöt, hunyorgott, és halkan elénekelte aMennyből az angyalt. Az arca akkor már korántsem volt olyan szigorú. A produkció közben bejött Gyalogh. Nagy ovációval üdvözöltük egymást – már amennyire egy ilyen nagy, méltóságteljesen csendes teremben lehetséges.

110

Gyaloghnak sem volt senkije.

Mi is konyakot ittunk, jól belemelegedtünk a dumába, s egyszer csak úgy éreztem, nem is olyan rossz ötlet az a Pest. Közben Gyalogh fogadni akart velem, hogy a szomorú szemű lány kurva. Biztosan nem, azt mondtam én, és nem fogadtam, ilyesmibe én nem fogadok. Később Gyalogh odament a nőhöz, valamit mondott neki. Rátámaszkodott az asztalára – valahogy nekem nagyon kellemetlen volt ez a mozdulat –, aztán legyintett és visszajött.

– Megjátssza magát! – mondta. – Pedig biztos, hogy kurva.

Erre a vörös hajú odafordult hozzánk – hallhatta, amit Gyalogh mondott, mert a szomszéd asztalnál ült. Az arcán meg a nyakán piros foltok égtek, megint olyan szigorú lett, mint amikor bejött.

– Az. Kurva! – mondta kicsit akadozó nyelvvel. – De máma szenteste van.

Gyalogh legyintett, erre a vörös hajú valami zöld vadászkutyáról kezdett beszélni, szerettem volna végighallgatni, pedig nem nagyon lelkesedem a részeg dumákért, de ezt a zöld vadászkutyás históriát szívesen meghallgattam volna. Gyaloghnak azonban folyvást járt a szája, s a vörös hajú is inkább csak magának beszélt.

Tízkor kirúgtak bennünket a kávéházból. Zártak. „Nekünk is van családunk, kérem” – mondta bocsánatkérően a pincér. A vörös hajú erre harsányan röhögni kezdett, a lány sírva fakadt, Gyalogh meg azt mondta:

– Ezt a befújást megspórolhatta volna.

Valami lebujban ittunk tovább, éjfél felé egy rendőr igazoltatott bennünket, Gyalogh hőbörgött, hogy még karácsonykor is pisztergálják az embert.

Másnap délután ébredtem fel Szekszárdon, a fene tudja, hogyan ültem fel a buszra. A fejem olyan volt, mint egy moslékosdézsa, s csak arra emlékeztem, hogy valahol valamilyen boltíves kapu alatt belehánytam a hóba. Nem szeretem az ilyen hecceket. Rohadt karácsonyom volt.

Gyalogh februárban írt. Mindent elintézett.

Mondom, a vonaton nem éreztem semmit. Csak egyszer, mikor Bikács után megláttam Egerespusztát. Tiszta idő volt, a dombok közül kivillogott a magtár teteje. Vajon az öreg szederfa megvan-e? Biztos meg, azt mondják, rajta van a katonai térké 111peken, és az ilyen fát nem lehet kivágni. Ez nagy szerencse, nagyon örültem, hogy a szederfa sérthetetlen. Katonáéknál az alföldiek mindig röhögtek rajtam, hogy az eperfát szederfának mondom. Azt kérdezték: „Talán dinnyefa is van tifelétek?” Akkor is mindig erre az öreg szederfára gondoltam – és vigyorogtam. Ha az ember vigyorog, nem bántják, azt mondják, közülünk való. Ha meg elszomorodik, nekiesnek – ezért hát vigyorogni kell.

Francba ezzel a szederfával. Az ember nem maradhat örökké gyerek. Prószát ettünk meg szemes főtt kukoricát, csürköztünk a két ház között, és a kanászjelre azt mondtuk: „Kanászgyel”. Kész. Ennyi az egész. Meg nyáron, mikor lejártunk a Sióra fürödni, a talpunkat égette a forró homok.

Az évek elszállnak. Csak a tutyimutyi emberek ragaszkodnak a régi, vén szederfákhoz meg a kanászgyelhez. Átmentem a kattogó, füstszagú kupé másik oldalára. Azért se nézem! Észre se vettem: a fogamat összeszorítottam.

Gyalogh nem várt – igaz, nem is ígérte. Rohadt nagy város ez a Pest. Kétszer is eltévedtem, amíg megtaláltam a munkásszállót. Topogtam a fehér-fekete köves előcsarnokban: Na, Miska, kezdődik az új élet, mondtam magamnak, és nem tudom, miért, súlyos szomorúság telepedett rám.

Álltam a szobaajtóban a bumfordi, zöld katonaládával. Négy emeletes ágy. Azt reméltem, hogy egy nagy hodályban fogok lakni vagy két-három személyes szobában. A hodályba csak besurran az ember, legfeljebb az ágyszomszédjának megmondja, kicsoda-micsoda, magára húzza a pokrócot, és kész. Egy vagy két emberrel is könnyebb. Dumál egyet az ember – még talán jól is esik –, közös ismerősök kerülnek elő, közös munkahelyek meg mindenféle. Két arcot hamarabb meg lehet szokni. A nyolcas meg tízes szobákat utáltam.

Pocsék ez a katonaláda. Rég el kellett volna dobnom a fenébe. Egy jóképű bőrönddel mindig hazafelé tart az ember – a zöld katonaládások meg messziről jött idegenek. Talán akkor is, ha hazamennek.

– Jó estét – mondtam, s persze mindjárt megláttam az egyetlen üres ágyat. Leraktam elé a ládát – mindenki engem nézett, ez különösen zavarba hozott, talán el is vörösödtem.

Hatan a szoba közepén álló asztalnál ültek, sorra mindegyikkel kezet fogtam, mindannyiszor hülyén elmotyogtam a neve 112met. Nem voltak sem barátságosak, sem ellenségesek – mint a sok helyen megfordult emberek általában. A röhögés csak később kezdődött.

– Az az üres szekrény – mondta valamelyikük, és amikor megfordultam, akkor vettem észre: a sarokban az ágyon ül valaki.

Félhomályban ült, csak a szeme világított, a tartása nagyon álmosnak, elengedettnek tetszett.

– Bocsánat – mondtam, és bementem a két ágy képezte folyosón, nyújtottam a kezem felé. – Csak most vettem észre.

Az ágyon ülő felállt – a fény ráesett az arcára, a szeme most tompább fényű lett, inkább kiálló pofacsontjai villogtak, szembetűnővé vált az alsó ajak alatti, sötétre árnyékolt folt, a kicsi, hátraugró áll, ami a kiálló pofacsontok ellenére is puhává tette az arcát. Ezen az arcon mégis volt valami ijedt keménység.

Két kézzel csimpaszkodott a kezembe, szorosan fogta, mintha sohasem akarná elengedni, ebben volt valami természetellenes. Az asztalnál ülők elcsendesedtek, nemcsak egyszerűen azért, mert éppen nem szólt senki, ez valahogyan más csend volt: várakozó. Kicsit ijedten próbáltam kihúzni a kezem a markából, s akkor mindent elsöprő röhej tört ki az asztalnál, a fiú hirtelen elengedte a kezem, összerándult, nagyon szánalmas lett. Valaki megszólalt az asztalnál:

– Pukedlizzál, Gyuri!

A puha arcú azonnal pukedlizott, két kézzel kifelé húzta a nadrágja szárát, mint a lányok szokták a szoknyájuk szélét.

– Üljön le – mondtam neki gyorsan –, ne bolondozzon, üljön le – és lenyomtam az ágyra, az asztalnál tovább röhögtek, feléjük fordultam, az asztalfőn ülő arisztokrata-finom arcú, szőke fiú elhúzta a homloka előtt, nagy – finom fejével furcsa ellentétben álló –, bütykös, savaktól mart kezét, és azt mondta:

– Süsü… süsü, szegényke.

Olyan ez, mint amikor váratlanul hideg vízzel öntik le az embert.

Fáradtnak éreztem magam, de azért kicsit odaültem közéjük. A szekszárdi munkahelyről, órabérekről, főnökökről esett szó – ahogy ez ilyenkor szokás. Valamennyien villanyszerelők voltak. A süsü még mindig ugyanott ült, ahova lenyomtam. Felé böktem a fejemmel.

– Ő is?

113

Nevettek.

– Fenét. Szurkos a drágám.

A hang tele volt gúnnyal, nem mertem megkérdezni, mi az, hogy „szurkos”, minél előbb szerettem volna túl lenni ezen a bolondon, bántam, hogy egyáltalában szóba hoztam.

Hamarabb lefeküdtem, mint a többiek. Kicsit zavart, hogy a süsü még mindig ott ül az ágya fejénél, s mereven rám bámul. Mi az anyád istenit bámulsz rajtam?! – gondoltam, és mérgesen rángatni kezdtem az ágyneműt, hátha megérti és elfordul.

El is fordult.

Jó kényelmes ágy volt, nem mondom. Aki még nem lakott ilyen tömegszállásokon, és nem aludt sodronyos vaságyban, nem is képzeli, hogy milyen tipp-topp ágyakat foghat ki az ember. Merem állítani, hogy az albérleti, egyik felén vetett családi ágyak meg kihúzhatós rekamiék a bokájáig sem érnek az ilyen ágyaknak.

Egy darabig csak forgolódtam – főleg az zavart, hogy az asztalnál a többiek halkabban kezdtek beszélni miattam. A süsü láthatta, hogy nem tudok elaludni, mert egyszer csak fölállt, odalépett az ágyamhoz. Egy darabig tátogott, mint akinek nehezére esik a beszéd. Hát hiszen nehezére is esett. Úgy buktak ki a száján a hangok, mint repedt stanecliból a krumplik.

– Lámpa – azt mondja, persze, nem ilyen világosan, az l betű formálgatásának kétszer is nekikezdett, az m-et sokáig elhúzta, s a pa csak úgy csattant a végén.

Mi a rossebet akar ez a lámpával? Széttártam a kezem. Erre megfordult, leszerelte az ágyáról a kis piros pislancsot, s mutatta, hogy odaadja, ha kell.

– Ol-vas – szótagolta. A szeme ragyogott, az arcán kisfiús fintor vibrált, mintha nem tudná, mosolyoghat-e vagy sem.

– Kuka, a szentségit – kiáltott valaki az asztalnál –, miért nem hagyod a szakit aludni?! Az istenfádat!

Megszeppenve ült le, a lámpát ügyetlen mozdulatokkal szerelte vissza az ágyára.

Aludj, Miska, aludj, a villám csapjon ebbe a koszfészek életbe! Nagyon begorombultam, a legfurcsább az, hogy nem is tudtam, miért. Fene egye meg ezt a kukát, miért nem tud nyugodni!

Már kezdett egybefolyni előttem a világ, talán már kicsit aludtam is, mikor éles, szaggatott hangok ütötték meg a fülemet, mintha közvetlen mellettem kalapáccsal egy vasdarabra 114vágott volna valaki. Fölriadtam. Persze nem kalapált ott senki, csak valami hadaró beszédű jött be a szobába – annyira jellegzetes volt a hangja, csakis olyan lehetett, akit még eddig nem hallottam –, az ilyen ember nem tud halkan beszélni, az isten tudja, miért ordítanak ezek mindig, engem még akkor is idegesít, ha rendesen ébren vagyok, hát még így, ha egy ilyen köszörűkőhang az álomból rángatja vissza az embert. Olyan művezetőféle lehetett ez a papagáj, s nem is lehetett buta, mert egy újításról beszélt, igazán talpraesett dolog volt, csillagkapcsolás, vagyis egy olyan megoldás, hogy a villanymotor nem ég le, ha kihagy az egyik fázis, hanem automatikusan kikapcsol. Azt, hogy művezetőféle, abból tudtam, hogy az újítását más gyárnak adta be – a saját üzemében egy vasat sem kapott volna érte, mert műszaki beosztásban köteles újítani –, szóval, e miatt a rohadék miatt nem tudtam aludni.

– …azt mondja a főmérnök, nem használhatjuk – kéremszépen, nemhasználhatjukkéremszépen, mert az én embereim úgysem tudnák megjegyezni, hogy automatikusan állt meg a motor, és addig nyomnák a gombot, amíg le nem égne, értitek, ezt mondta, amíg le nem égne, mondom neki, főmérnök elvtárs, akkor én legközelebb szerkesztek a maga embereinek egy seggbe rúgó gépet is, hihi, ha már ekkora marhák, kérem szépen, ha már ekkora marhák, arra talán megkapom az újítási díjat…

Ó, a locska anyádba, miért pont éjnek idején kell erről povedálnod?! Izegtem-mozogtam, erre állt fel aztán megint a kuka, nyilván engem figyelt, odament az asztalhoz, a szája elé rakta az ujját, és kinyekeregte:

– Piszt, alszik! – Nem úgy mondta, hogy pszt, ez már magas fokú artistamutatvány lett volna számára, a mássalhangzók közé biggyesztett egy i-t is, hogy a fene egye meg. Persze hogy megint dühbe gurultam, éppen ez a kuka vesz a szárnyai alá engem, mindjárt az első este, nem is hiányzik más. Világos, hogy nem törődtek vele – meg velem se –, azt mondja a kukának a gyors beszédű:

– Ni csak, a Gyuri! Na, te szurokvitéz, tudod-e, miért visel a rendőr derékszíjat?

A kuka rázta a fejét, vigyorgott örömében, hogy szóba állnak vele.

– Azért, hogy legyen hova kapaszkodnod, ha kinyalod a seggit.

115

Harsányan röhögtek, én is röhögtem a pokróc alatt, úgy kell neked, taknyos kuka, mit ugrálsz!

Hát ez volt az első pesti napom. És aztán a többi sem volt sokkal különb. A melóba hamar belejöttem, megismertem egy-két új gépet, és belekezdtem a telepkezelői tanfolyamba – nem jelent tulajdonképpen semmit, az ember ugyanazt csinálja azután is, mint addig, de negyven fillérrel több órabért kap, ami persze szintén nem számít – három húsz naponta, na bumm, de legalább elmegy az idő. Bámulom azt a csontgolyókopasz előadót, és nem gondolok semmire.

Igaz is, Gyalogh elvitt a Pipacsba. A szultán sem viselkedhetett volna különbül, ha megmutatja egy szegény csórónak a háremét. De hát ez a hárem legyen csak az övé. Mit tudom én, a kurvák valamiért engem sohasem szerettek… próbálkoztam én már, ki nem próbálkozott… de öt perc múlva mindegyik úgy nézett rám, mint egy rakás szerencsétlenségre. Itt meg egy csomó ortopéd szivar rángatta a jobbnál jobb nőket. Hiába, a pénz… Megjegyzem, engem ezek a nők akkor sem állhatnak, ha tele vagyok dohánnyal.

Bent az üzemben az adagolónál dolgozik egy kis fruska, helyre kis feneke van, szép hosszú, szőke haja, de a pofácskája olyan a lelkemnek, mint a világháború, valamilyen Katinak hívják. Hát ezzel a Katival eldumálok néha – nem érdekes ügy, persze, bár már egyszer majdnem mondtam neki, hogy este jöjjön el velem valahova – Békés megyei vagy hova való, s ha valami síkosat mondok neki, csak úgy lángol az a csúf kis pofája. Hát ezt a Katit én többre tartom az egész Pipacsnál.

Még a Margitszigetet szerettem a legjobban. Csak az zavart, hogy olyan szabályosak az utak. A fű lenyírva, rálépni tilos – a rosseb az egészet!

Gyaloghnak mondtam, hogy sehogy se jövök ki én ezzel a Pesttel. Azt mondta: „Nem vagy te életrevaló, kisapám.” Hát az lehet, az bizony nagyon meglehet.

Egyre melegebb lett, az emberek már ingujjban jártak. A Nyugati körül lődörögtem legtöbbet, fene tudja, miért. Tülekedés, szuszogó vonatok, érkezők meg indulók – egyedül voltam, mint kutyaszar a hóban.

Na meg ez a kuka! Fönt dolgozott a kemencéken, azért hívták szurkosnak, mert a csövekből neki kellett kikotorni a forró szurkot. Istenemre, rohadt egy meló! A blokkban tizenkét ke 116mence van, mégis a töltők is meg az ürítők is ráérnek szusszanni egyet, csak ez a szerencsétlen, ez nem, ez jár, mint a bolondóra, egyik csőtől a másikig, kurkálja azt a ramaty szurkot, ráfröcsög a kezére, olyan már a keze, mintha minden órában kétszer sörétes puskával közvetlen közelről belelőnének. Hát a munkájára nem lehet panasz. A másik blokkon egy vén szivar csinálja ugyanezt – azt hiszem, az se tiszta egészen, normális ember nem vállal ilyen munkát –, de az sokat ücsörög, állandóan ordítozni kell vele, mert bedugulnak a csövek. Mégis amikor ennek a szerencsétlen kukának lenne egy szusszanásnyi ideje, máris marháskodnak vele. Beküldik az irodába a bakdaruért, ez az ökör meg olyan örömmel fut, hogy én még ilyent nem is láttam. Ott bent meg megkérdezik tőle, mivel akarja elvinni a bakdarut, nevetve mutatja, hogy a kezével, mert ő erős ám, mire szalasztják vissza, hogy a kétágú bakdaru vagy a kecskebakdaru kell-e. Én nem tudom, mi szórakozást találnak ebben?

De a legtöbbször mégis a kapuhoz küldözik.

– Kuka, egy nő vár a portán!

Most már gyanakszik – fene tudja, hány éve csinálják vele –, tekergeti a nyakát, idegesen pislog, erre meglóbálják neki a telefont, „most szóltak föl”, és már rohan is, csak úgy kopog az otromba bakancs a vaslépcsőkön. Ezek meg röhögnek, ahogy a torkukon kifér.

Talán ott rontottam el ezt az egész ügyet, mikor legutóbb fönt voltam a blokkon. Gyuri ott állt a szénporos emberek előtt, csak a szemük fehérje villogott, de így is látszott, hogy majd megpukkadnak a visszafojtott nevetéstől – tekergette a nyakát. Mikor meglátott, felderült az arca – mégiscsak egy szobában lakom vele –, és hozzám fordult.

– Igaz? Várnak? Miska úr, igaz?

A jó anyjáért hív engem Miska úrnak, nem tudom, de mindig így mondja.

– Kicsoda?

– Engem, a portán. Várnak?

A többiek kacsingattak, mutogattak, mondjam már, hogy persze.

– Eszed tokját, Gyuri, csak kurkáld azt a rohadt szurkot.

Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ez az igazság, visszament a szurkos vödréhez. Az emberek olyan fancsali 117képpel néztek rám, mint a kocsmázók egy áhítatos, buggyant szerzetesre. Ott egye őket a rosseb. Meg ezt a süket kukát is!

Este megyek haza, a kuka ott ül a földön az ágyam előtt, és suvickolja a cipőmet. Olyan hirtelen elöntött a pulykaméreg, majdnem belerúgtam.

– Micsinálsz! A kuka úristenedet!

Kirángattam a kezéből a cipőmet, és legszívesebben kivágtam volna az ablakon. A többiek persze röhögtek.

Ettől kezdve kerültem a kukát, korábban mentem be, hogy ne kelljen vele együtt beöltöznöm, munka után meg inkább vártam egy félórát, s csak aztán mentem fürödni. Mit érdekel engem ez a bolond! Fürdés közben mindig hideg vízzel fröcskölték, meg odalopóztak melléje, elcsavarták a meleg vizes csapot, ráfolyt a jéghideg víz, akkorákat ugrott, mint egy bakkecske… Legalább nem telik unalmasan a fürdés se.

Épületszerelő koromban egy volt grófi kastélyba küldtek dolgozni. Mondták, hogy hülyegyerek-intézet, legalább olyat is látok. Nagy park közepén feküdt ez a kastély, hozzáragasztottak egy modern részt is. A hátsó kapun mentem be, zsupsz, bele a szürke ruhás, kis vakarcsok közé. Mit mondjak… nem lehet azt elmondani, olyiknak a nyála folyt, a másik meg járás helyett kacsázott, billegett, mint egy bicebóca. Ahogy megláttak, futni kezdtek felém – földbe gyökerezett a lábam –, körülálltak, mindegyik nevetett, belekapaszkodtak a kezembe meg a nadrágom szárába, kerekre tágult szemmel néztek, istenem, nem volt azoknak emberi a szemük, olyan volt – isten bocsássa meg –, mintha kis állatok néztek volna rám, ragaszkodás az volt a szemükben, de nem volt az emberi, fene tudja, milyen volt, elkapott a félsz is, meg jó is volt, hogy ismeretlenül úgy körém sereglettek – nem tudom, én még olyan furán sohasem éreztem magam. Egy vékonyka, fehérbe meg kékbe öltözött nő volt velük, odajött hozzám, nevetett, és azt mondta: „Magát biztos szeretik a gyerekek, igaz?”, aztán megmutatta, merre van a gondnoki iroda.

Hát szörnyűséges dolgokat láttam én ott, borzasztó, hogy ilyen kis vakarcsok születnek a világra. Másnap mondtam a főnöknek, küldjön mást, azt mondta: „Mit marháskodsz, Miska, mi vagy te, angolkisasszony?” Így hát odajártam egy hétig, a gyerekek amikor megláttak, mindig körém sereglettek, bámultak mosolyogva, kerekre nyílt, tompa fényű, kutyahűséges tekintettel – az isten verje meg!

118

Negyedik nap – valami társalgófélében véstem a falat a vezetéknek, tele volt pingálva különben a fal törpékkel, tündérekkel meg mindenféle mesealakokkal – bejött hozzám a vékonyka kis ápolónő, úgy emlékszem, valamilyen Jolinak hívták, azt mondja, vigyázzak a festményekre, ha lehet, mert ő csinálta, és nem sok ideje van javítgatni, meg jobban is szeret a gyerekekkel lenni, hát vigyázzak. Beszélgettünk, s akkor mondtam neki, jobb lenne ezeknek mind egy injekciót adni, sokkal jobb lenne nekik, kampec, vége ennek a szörnyű kis életüknek, mire ez a Joli nekikezd nekem bőgni, „maga egy vadember, nem ember maga, hogy mondhat ilyet”, azt mondja, és ott is hagyott mindjárt.

Utolsó nap meg egy kiskölyök belefulladt az állami gazdaság halastavába, nagy szaladgálás kezdődött az egész házban, figyeltem én ott az embereket, legtöbbjén nem volt egy csepp szánalom se, mintha csak egy macska döglött volna meg, „az istenit, vizsgálat lesz itt nekem” – hajtogatta az igazgató, a többiek arcán meg látszott – eggyel kevesebb, na bumm, majd jön helyette másik, úgyis több van a kelleténél, de ez a Joli megint csak bőgött, olyan szívszaggatóan hüppögött, nem normális ez, gondoltam magamban, de aztán bent a konyhában láttam, hogy bőg a szakácsnő is: „Szegény kis Gyulus” – azt mondja, és akkor jöttem rá tulajdonképpen, ezeknek a kölyköknek nevük is van.

Talán emiatt nem tudtam ettől a kukától szabadulni. Egyszer mégiscsak együtt öltözködtünk, siettem valahová. A kuka éppen a nadrágját húzta. Valaki rászólt:

– Kuka, bolha mászik rajtad, megcsíp!

Ő meg csak nevetve húzta a nadrágját, ingatta a fejét, tudja ám, hogy ez csak tréfa, mire az a süket odaugrott hozzá, és a cigarettája parazsát a meztelen fenekéhez nyomta.

– Mondtam, hogy megcsíp!

A kuka üvöltött, fölugrott a levegőbe, a bokájára csúszott a nadrágja, és elvágódott a földön.

– Mit csinál?! Maga vadállat, mit csinál?! – üvöltöttem, és elkaptam annak az embernek a grabancát. Lehet, hogy verekedés lett volna belőle, de lefogtak bennünket. Az emberek általában mellém álltak, ez jólesett, de azért attól a naptól kezdve senki sem volt velem olyan barátságos, mint korábban.

És aztán hiába kerültem a kukát, már nem tudtam tőle szabadulni.

119

Szeptemberben jól bedurrantottam magamnak. Lent a pincében lerohadt egy motor, töksötét volt, belenyúltam a csavarhúzóval: bumm! Összezártam két fázist, akkorát villant az a rohadt masinéria, mint egy tüzérségi össztűz. A szememnek befellegzett. Kézen fogva vezettek az üzemorvosiba, piros meg kék karikák táncoltak előttem, szálltak felém, összezsugorodtak, aztán növekedni meg távolodni kezdtek. A doki kérdezte, volt-e már ilyen esetem, mondtam, ez a harmadik.

– Egy hétre utazzon haza. Pihenjen, és hordjon sötét szemüveget. A fényt mindenképpen kerülje.

Haza! Dokikám, ebben a félkomfortos világban ilyesmi nem jutott ám mindenkinek!

A munkásszállóban feküdtem, olyan magamra hagyottan, hogy az már fájt. Ilyen lehet, ha valakit a börtönben sötétzárkába csuknak.

Délben óvatos motoszkálást hallottam magam körül, valaki megérintette a kezem, evőeszközök csörömpöltek, és megszólalt egy hang:

– Le-ves.

Így volt, nincs mit tagadni. A kuka hordott nekem enni, a kenyér szurokszagú lett a kezétől.

Később sétálni is elvitt, a hónom alá nyúlt, mikor dadogni kezdett, tudtam, nagyot kell lépnem, járdaszegély következik. A Duna-partra vitt legszívesebben, ült velem a lépcsőkön, és mondogatta:

– Víz… víz… nagy víz…

Az idegességtől remegni kezdett a gyomrom.

Mikor dolgozni kezdtem – egy hónapig még napszemüvegben jártam –, elhatároztam, elviszem a kukát moziba. A Roccót néztük. Mikor a két testvér verekedett, a kuka minden ütésre fájdalmasan felnyögött – akármelyik kapta –, és olyan erővel megszorította a karom, hogy majdnem fölordítottam.

Aztán egyszer szájon vágott. Októberben. Éppen a születésnapomon.

Kicsit már tintásan mentem haza, rózsaszínben láttam a világot, a srácokra is mindjárt ráragadt a jókedv, hülyéskedtünk. A kuka az ágyán feküdt, égett fölötte a pislancs. Mesekönyveket nézegetett. Beiratkozott a könyvtárba – talán röhögtek is rajta, mikor kiderült, hogy nem tud olvasni –, mesekönyveket hordott haza, és esténként elalvás előtt nézegette a képeket. Néha az is 120előfordult, hogy éjszaka, mikor már mindnyájan aludtunk, a kuka felkattintotta a pislancsát, és elmerülten bámult egy színes képet. Most odaálltam elé. Életemben először mondtam neki, hogy kuka:

– Kuka! Én téged szeretlek.

– Tudom, Miska úr – mondta boldogan mosolyogva, és a könyvet a hasára ejtette.

– Eljössz velem mulatni.

– Igenis, Miska úr – már ugrott is.

Egy lebujba mentünk, ötödrangú kurvák és kétes stricik gyülekezőhelyére. A zene viszont jó volt, a pállott szájú pincér lezser mosollyal rakta elénk a konyakot. A kuka nagyokat röhentett mellettem, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Aztán odaült az asztalunkhoz egy kopott kis szőke prostituált.

– Kisapám, mit fizettek?

– Ájem inglis, duju szpik inglis? – mondtam neki.

– Fűződ ám a nagynénikédet, sükedék.

Erre tovább nyomtam neki az angol halandzsát, már-már kezdte bevenni, hogy nem vagyok magyar.

Gyuri tekergette a nyakát, ijedten nézett rám, megérintette a nő kezét, és rázta a fejét. Aztán szemrehányóan rám nézett.

– Miska úr, ne, ne, Miska úr – motyogta.

Elröhögtem magam.

Jó, erjedt ködök települtek az agyamra, egyet-kettőt táncoltam is a szőkével, nem érdekelt tulajdonképpen, kivel táncolok, csak jó volt himbálódzni a fülledt, zenével telített levegőben a lengő karok, megcsavarodó testek között.

Aztán a szőke azt kérdezte:

– Ez a barátod?

– Az.

– Miért nem beszél?

– Mert ő a perzsa sah, és csak a Nagy Radzs-an-Bajjam ünnepén szabad megszólalnia.

– Elmész a francba a hülye szövegeddel!

– Majd a Nagy Radzs-an-Bajjam ünnepén.

Suttogóra fogta a hangját:

– Félküllős a haverod, mi? Süsü!?

– Talán más témára térnél, kuplerájok hercegasszonya!

– Vigyázhatnál a szádra.

– Na látod, ez már elviselhető téma.

121

– Volt már nővel?

– Mondom, hogy szállj le róla!

– Két kilóért lefekszem neki.

– Tűnj el, szép liliom!

– Na, megadod a két kilót?

Dühbe gurultam.

– Hordd el magad innét!

– Ne, ne, Miska úr, ne! – mondta a kuka, és a lányra nézett. Csillogott a szeme, és azt hajtogatta: – Szép lány, szép lány.

– Te hülye! – mondtam neki. – Ringyó, nem szép lány!

A nő erre közelebb húzódott a kukához, simogatni kezdte a karját. Valamit suttogott neki. A kuka vigyorogva belenyúlt a belső zsebébe, kihúzott egy csomó százast, a jó ég tudja, honnan volt ennyi pénze. A nő erre még közelebb húzódott hozzá.

– Na, Gyuri, nyomás! Megyünk – mondtam neki.

Rázta a fejét.

– Nem megy! – mondta a nő.

– Gyuri nem megy! – mondta a kuka.

– De jössz, a szerelmes istenedet! – Megfogtam a karját, és rángatni kezdtem.

Erre – se szó, se beszéd – felállt, és szájon vágott.

Fénylő, iszonyú szemekkel állt velem szemben. Vicsorgott.

Éreztem, hogy fölrepedt a szám, lüktető fájdalom csapott bele. A zene elhallgatott, mindenki minket nézett. A pállott szájú pincér karon ragadott, és rángatni kezdett. A bal kezemet a számra szorítottam, és engedelmesen megindultam mellette kifelé.

– Százötven a cech – mondta az ajtóban.

A kezébe nyomtam két százast.

Ködös, dögletes időben ballagtam haza. Elhúzott mellettem két villamos is, de gyalogolni akartam. A számra szorítottam a zsebkendőmet, és nagyokat köptem. A vérem kátrányszagú volt.

Két idegen hozta haza másnap Gyurit. Először nem ismertem rá. Vörös, véres cafat volt az arca, a ruhája rongyokban lógott rajta. Alaposan elverték. Nagy nehezen levetkőzött – nem is mert rám nézni –, lefeküdt, és a fal felé fordult. A sötétben fölkeltem, átkutattam cafattá tépett kabátja zsebeit. Világos, egy vasat sem hagytak nála a szemetek.

Másnap átrakták a betegszobába, két hétig nem láttam. Nem is voltam rá kíváncsi.

122

Aztán valaki mondta, azért gyógyul olyan nehezen, mert enni sem akar. Mereven, hallgatagon fekszik, mint egy katatón.

– Jobb is lenne neki, ha elpatkolna. Miért él az ilyen! – ezt mondta a másik.

Azonnal fölkeltem, végigkopogtam a folyosón, a betegszobában fölkattintottam a villanyt. Felém fordította a fejét. Egy darabig némán bámultuk egymást, aztán azt mondta:

– Miska úr, Miska úr.

A hangok még nehezebben tolultak az ajkára, mint korábban.

Az ágya szélére ültem, megigazgattam rajta a takarót. Mekkora marha vagyok!

Nyögött, és folytak a könnyei, iszonyatos erővel szorongatta a kezemet.

– Szépen pofán vágtál, szarházi – mondtam neki.

– Miska úr, Miska úr!

Másnap bevittem neki a pislancsát meg a meséskönyveit.

Boldogan vigyorgott, és azt mondta:

– Ol-vas!

Ott ültem hát az ágya szélén, és A rút kiskacsát meg A féllábú ólomkatonát olvastam neki. Nagyokat nyelt az izgalomtól, a szeme kerekre nyílva csillogott. Mekkora marha az ember, istenem, mekkora marha!

Becsületszavamra, nem a kuka miatt mondtam fel. De már nagyon rám feküdt ez a lompos, csatakos város, az idegen emberek, a személytelenül, fröcskölve száguldozó autók, a villamosok hideg, sárga kígyói. Nem tehetek róla, nekem hideg, sárga kígyók.

Az újságot böngésztem hetek óta, s mikor a komlói hirdetést megtaláltam, örömmel füttyentettem: Ez kell neked, Miska! Már elképzeltem, ahogy a fehér, habkönnyű tájon rohan velem a vonat.

Fák, fehérlő földek. A vonat majd elhúz Egeres mellett is. Távolról derengett egy másik munkásszálló mosdójának betonvályúja, latyakos völgyek, rohadt egyedüllét, de ez akkor nem számított. Mennem kellett.

És megint csak nem éreztem semmit, amikor benyitottam a Kelenföldi pályaudvar zöld ajtaját. A kőre behordták a lucskos sarat az emberek. Majd a vonatban meleg lesz, és a táj fehér.

A fal mellé tettem a zöld katonaládát, és beálltam a sorba. Valaki meglökte a kezem. Odébb húzódtam, azt hittem, vélet 123len. Újra meglökte. A kuka. Ott állt mellettem, ijedt, esdeklő arccal nézett rám, a kezében ócska, barna papundeklibőröndje.

– Mit akarsz? – mondtam dühösen.

– Én is… Miska úr, én is.

– Éppen te kellesz nekem! Meg egy púp a hátamra! Hülye.

Nevetett. Hogy az ég szakadna rád!

Nem volt idő povedálni, a pénztárablakhoz hajoltam.

– Kettőt Komlóra.

Kattog a vonat. Repül mellettünk a fákkal csipkézett, fehér táj. A kuka boldogan bámul ki az ablakon. Nemsokára meglátjuk Egerespusztát. Úgy nyomja valami a mellem. Káromkodni szeretnék.

Lázár Ervin: A bűvész

Lázár Ervin

A bűvész

A társulat egy órával az előadás előtt kezdte meg a rendezkedést a tornateremben. Kint még világos volt, de a majd mennyezetig érő, drótráccsal borított, piszkos ablakokon éppen csak beszűrődött némi szürkéskék, tompa fény. Felgyújtották a valószínűtlen magas mennyezetről hosszú dróton alácsüngő, fekete kalapos lámpákat. A gyér, szórt fényben dolgozott a társulat, mindenki talált magának valami tennivalót, még az igazgató is, csak a bűvész ült egymagában a terem közepén egy rozoga, piszokfoltos széken, cigarettázott, elgondolkozva fújta a füstöt, vékony arcán hirtelen izomrángások s makacsul elő-előtörő ráncok jelezték a feszültséget. A többieknek látszólag fel sem tűnt, hogy a bűvész kivonja magát a közös munkából, sőt még azért sem szóltak, hogy éppen a legrosszabb helyen ül, a terem közepén, szó nélkül megkerülték őt a kihordott ugrószekrényekkel, s a dobogókat görnyedten a terem elejébe cipelő tagok is megjegyzés nélkül kerülték meg székét a nehéz teherrel.

Már nagyjából minden előkészületet megtettek az előadáshoz, a mászóköteleket begyűrték a bordásfalak mögé, a két mélyre lelógó gyűrűt egy akrobata lélegzetelállító ügyességgel kötözte össze és húzta fel – saját magával együtt – a fekete kalapos lámpák szintje fölé, s a többméteres magasságból macskapuhán ugrott a földre.

Az igazgató a terem hátuljában bekapcsolta a szerény, hordozható, de kitűnő fényerejű reflektorokat, és elégedetten nézett a fényárban ragyogó dobogóra. Az egyik világosító, aki mozgatható reflektorával a dobogón zajló eseményeket hivatott követni, a lámpa csuklóját próbálgatva, szabálytalan fénysávot vetített a falra, a mennyezet homályosan látszó, talán vizesedéstől keletkezett, fantomszerű ábráira.

A bűvész felemelte a fejét, a falon futó fény sárgás foltját figyelte – s egyszer csak felkiáltott. Valamennyien megálltak – a reflektort próbálgató világosító is –, mereven néztek a bűvész 5re, néhányan, mintegy a kívánságát lesve, közelebb léptek hozzá. A reflektor éppen a terem dobogó feletti egyik sarkára világított, mindannyian arra néztek a bűvész felemelt ujja nyomán, de nem láttak semmi feltűnőt.

– A pókháló – mondta ekkor halk, határozatlan hangon a férfi, és felállt.

Nem volt magas termetű, aszkétaarcához illő sovány testét túlságosan bő, olcsó, szürke ruha fedte, s így meglehetősen szánalmasnak, jelentéktelennek tetszett. Egy kívülálló számára bizonyára érthetetlennek tűnt volna, miért merevedtek meg körülötte parancsváró alázatosan a többiek, s talán a társulatban is voltak néhányan, akik csak megszokásból figyeltek a bűvészre.

Valóban a sarokban egy szakadozott, portól fekete pókháló lebegett. A bűvész a felkötött gyűrű alá sétált, felmutatott.

– Nem lehetne?

A könnyed artista, aki az imént kötötte fel a gyűrűt, két óriás termetű, atlétatrikós kolosszus összekulcsolt kezébe lépett. Piheként röpítették föl a levegőbe, az első dobás mégsem sikerült, az akrobata halk kiáltást hallatott, az atlétatrikósok szétugrottak, s a fiú megint puhán, zaj és ütődés nélkül érkezett a tornaterem parkettjére. Másodszorra sikerült elkapnia a gyűrűt, gyors, ügyes mozdulatokkal kibogozta. A gyűrűk ott hintáztak a fejek fölött, össze-összekoccantak, és a fényben fura árnyékot vetettek a dobogó fölötti falra.

A bűvész jobb kezébe partvist fogott, ballal belekapaszkodott az egyik gyűrűbe – a lába nem érte így a földet –, és a dereka lendületes mozgatásával hintázni kezdett. Erőtlenül, fityegve lógott a gyűrűn, de az inga íve egyre nagyobb lett, végül már jelentős sebességgel lengett a homályba vesző mennyezet alatt. A tagok szemüket vagy nyakukat forgatva követték a lengést – mint a pingponglabda útját –, s lélegzet-visszafojtva figyeltek, amikor a bűvész felemelte a partvist.

A lengés egyre közelebb vitte őt a pókhálós sarokhoz, úgy látszott, még néhány lendület, és eléri a partvissal a feketén fityegő pókhálót. Arca eltorzult az erőlködéstől, testét tartó bal karja nyilván már alig-alig viselte el a rá nehezedő súlyt. A lengés most már elérte az optimális magasságot, a bűvész előrelökte a partvist, a társulat feszülten figyelő tagjai izgatottan felszisszentek, de a pókháló érintetlenül lengett tovább, a szerszám vagy két milliméterrel elmaradt tőle.

6

A bűvész csalódottan fékezte lendületét, a partvist még lengés közben ledobta, aztán elengedte a gyűrűt, és esetlenül letottyant a parkettre, a közel állók azt hitték, elesik – ennek ellenére egy lépést sem tettek feléje –, végül azonban a bűvész visszanyerte egyensúlyát, visszaült a székére. A könnyed akrobata szolgálatkészen megkérdezte tőle:

– Leszedjem?

A bűvész fáradtan nemet intett, s ekkor váratlan, az eddiginél is mélyebb csönd nehezedett a társulatra. Valamennyien a fényszóró vakító fényével megvilágított sarokba néztek. A pókháló nem volt ott, s néhányuknak határozottan úgy tűnt, hogy sohasem volt a sarokban pókháló – bár a sikertelen lengés láttán az imént ők is izgatottan felszisszentek.

Hirtelen megint mozgásba jött a gépezet, mert az első nézők megjelentek az ajtóban. Helyrerakták az utolsó székeket is, az akrobata újból felkötötte a gyűrűt, a világosító pedig eloltotta a reflektorokat.

A reflektorok aztán már csak az előadás kezdetekor gyúltak fel újra, amikor az igazgató kopott, kirojtosodott ujjú frakkban a közönséget köszöntötte. Az előadás a szokásos mederben folyt – minden csak körítésnek számított, még az akrobatafiú néhány rendkívül ügyes mutatványa is, a közönség a bűvész felléptére várt.

Ez a pillanat is elérkezett: a bűvész idegesen állt a dobogó közepére helyezett, mélyen lelógó abrosszal letakart asztalka mögé. Már az is furcsa volt, hogy mutatványai közben alig-alig szólt, szinte kommentár nélkül csinálta a legmeglepőbb dolgokat, az ünneplőbe öltözött kisvárosi közönség szájtátva nézte a sohasem látott átváltozásokat, eltűnéseket és előkerüléseket, csak néha-néha hördültek fel csodálkozón, s olykor-olykor vad erővel feldübörgött a taps.

A kezdeti mutatványok azonban alig-alig értek fel a csúccsal, amikor a bűvész egy nyulat tigrissé változtatott. Erre várt mindenki, s bár a bűvész nem mondta, mi következik, mély csend telepedett a teremre, akkorra már a társulat tagjai is valamennyien ott szorongtak az ajtóban, remegve, verejtékezve figyelték a bűvészt, aki éppen egy fekete lepellel leterítette az abrosszal borított üres asztalt, aztán egy hirtelen mozdulattal lekapta a leplet, s az imént még üres asztalon ott ült egy nyúl. Nevetés, taps csattant fel, de nem volt ideje kitörni, mert a 7bűvész tovább tevékenykedett – egyébként is látszott: a taps nem érdekli, sohasem hajolt meg a tapsoló közönség előtt –, letakarta a nyulat ugyanazzal a fekete lepellel, és még a letakarás lendületével le is rántotta róla – de akkor már nem nyúl ült az asztalon, hanem egy jól megtermett, félelmetesen vicsorgó tigris. Az első sorokban sikoltoztak, hiszen a néhány méterre ülő közönséget semmi sem védte a fenevadtól, de a bűvész hirtelen letakarta a tigrist, a takaró engedelmesen rásimult az asztalra, a bűvész levette a leplet, az asztalon nem volt más, csak a terítő, a terítőt is lekapta: egyszerű, háromlábú, festetlen asztal állt a közönség előtt.

Ahogy az lenni szokott egyébkor is, a közönség vad, szűnni nem akaró tapsba kezdett. A bűvész letakarta az asztalt, hogy megismételje a mutatványt.

Ekkor még suttogtak a sorok között, azt találgatták, milyen trükkel dolgozik a bűvész, de semmilyen megoldás nem látszott valószínűnek, hiszen a nyúl még elfért volna az asztal lelógó abrosza mögött, de a tigris semmiképpen sem. Legtöbben mégis ezt tartották valószínűnek, bár ezek után is rejtély maradt, hova tűnt a két állat a mutatvány után, amikor a bűvész lekapta az asztalról a nem egészen földig érő terítőt is. A suttogás csak akkor ült el, amikor a nyúl – mulatságosan mozgatva hosszú füleit – újra ott ült az asztalon. A mutatvány megismétlése után hallatlan hangzavar tört ki a nézőtéren, s csak akkor csillapult, mikor egy magas, határozott külsejű, igen választékosan öltözött férfi emelkedett fel az első sorokban. Kissé terjengősen és finomkodva előadta, hogy ő a helybeli középiskola fizikatanára – ugyanazé, amelynek tornatermében az előadás zajlott –, s csak azért engedélyezték az iskola épületében az előadást, mert sokat hallottak már a mesterről (így mondta: mester!), s a titokra szinte az egész város egyöntetűen kíváncsi, őt magát mint természettudományokkal és filozófiával foglalkozó embert különösen érdekli az ügy, nemcsak egyszerű és alpári kíváncsiság vezeti, hanem magasabb szempontok is, amit, ugye, a mindnyájuk által igen tisztelt mesternek bizonyára nem kell magyarázni. A trükk elárulását – ennél a szónál, hogy „trükk”, a bűvész megrázkódott, mintha rosszullét fogta volna el – természetesen nem kívánják ingyen. A város a társadalmi szervek és különböző intézmények bevonásával jelentős összeget gyűjtött össze, s azt minden további nélkül hajlandók a bűvésznek kifizetni, ha elárulja a trükköt.

8

Az igazgató ekkor felrohant a dobogóra, kaszáló kézmozdulatokkal kért csendet, s magyarázni kezdte, hogy erről szó sem lehet, a bűvész semmi esetre sem lebbentheti fel a fátylat a mutatvány titkáról. A bűvész elgondolkozva állt az igazgató mellett, sápadt arca kipirult a reflektorok fényében, látszott, hogy homlokán gyöngyözik a verejték. Félretolta a hadonászva kiabáló igazgatót, és így szólt:

– Ingyen is elárulhatom.

Az igazgató most feléje fordult, s nem törődve a közönséggel, eleinte kérte, aztán fenyegette, a társulat jövőjéről és különböző, a közönségnek nem nagyon érthető, nyilván belső összefüggésekről beszélt, s arról a fölmérhetetlen kárról, amit a bűvész trükkjének felfedésével okozna.

A bűvész azonban nem sokat törődött vele, a közönség pedig lehurrogta az igazgatót. Még néhány tiltakozó mozdulattal próbálkozott, valamit mondhatott is, s ezt az ordításoktól és a füttyszótól nem hallotta senki – végül kénytelen volt megvert kutyaként elsompolyogni a dobogóról.

A közönség megdöbbenve látta, hogy a bűvész verejtékben úszó arca fénylővé gyúlt. Hirtelen csend lett, s a fénylő arcú férfi, lötyögős szürke ruhában, így szólt:

– Nincs trükköm.

– Hogyhogy nincs? – kérdezte a fizikatanár.

– Egyszerűen nincs. Valóban tigrissé változtatom a nyulat.

A közönség harsány tetszéssel fogadta ezt a bejelentést – jó humora van, állapította meg valaki a sorok között –, s várták, hogy a bűvész is elmosolyodik. De nem mosolyodott el. Megismételte a mutatványt a terítő nélküli asztalon, de a közönség még akkor is hitetlenkedett. Erre a bűvész remegő kézzel intett, és így szólt:

– Nézzék meg hát lepel nélkül!

Mindenki előrébb csúszott a székén, nyújtogatták a nyakukat, némelyeknek furcsa bizsergés futott végig a hátán, mások pedig megfogadták, most akármi lesz, megfejtik a titkot.

A bűvész két-három méterre állt a teljesen meztelen asztaltól, lehunyta a szemét, mintha koncentrálna, és pár pillanat múlva ott ült a nyúl az asztalon. Az átváltozást senki sem vette észre, csak annyit láttak, hogy ahol az előbb még nyúl ült, ott a tigris.

Mély csönd nehezedett rájuk, s ekkor újra megszólalt a fizikatanár.

9

– Szuggesztió!

– Igen, tömegszuggesztió – ismételték megkönnyebbülten a többiek.

A bűvész fájdalmas arccal, összeszorított foggal állt a dobogón, égnek emelte kezét, és felkiáltott:

– Értsék meg, nem csalás! Én ezt meg tudom csinálni!

Kétségbeesetten, segélykérően csengett a hangja.

– Ugyanaz, mint a fakírtrükk – mondta valaki.

Többen érdeklődtek, mi az a fakírtrükk, és az illető gyors, hadaró hangon elmesélte (néhány szó után az egész terem őt figyelte), hogy Indiában néhány fakír megcsinálja, hogy földob egy kötelet a levegőbe, a kötél megmerevedik, ekkor fölmászik rá egy kisfiú, utána a szájában késsel a fakír, fönt szétdarabolja a gyereket, beledobálja egy kosárba, majd az ámuló tömeg előtt lemászik, a kötél lehull, a gyerek épen és elevenen kiugrik a kosárból. Egyszer az „amik” lefilmezték a jelenetet, de a filmkockákon nem történt semmi. A gyerek és a fakír kézen fogva állt a kosár mellett, szemben a közönséggel.

A fizikatanár felkiáltott:

– Filmezzük le! – majd a bűvészhez fordult, és udvariasan megkérdezte. – Lefilmezhetjük?

A bűvész bólintott, az iskola filmszakkörének néhány tagja elrohant a filmfelvevő gépért, az aszkétaarcú férfi közben roggyant fáradtan, szomorúan állt a dobogón.

A mutatványt megismételte a felvevőgép előtt is, s míg a fiúk a laboratóriumban előhívták a felvételt, a közönség kérésére még egyszer megismételte, most már nem a dobogón, hanem lenn, a széksorok között, a közönség felbolydult gyűrűjében.

A fiúk visszatértek a filmmel.

– Rajta van, rajta van – mondogatták, senki nem akarta elhinni, de akkor már valami idegenség szorongatta őket, s amikor levetítették a filmet, amelyen tökéletesen látszott a mutatvány minden egyes mozzanata, a közönség felugrált, az ajtók felé özönlött, csalódottan és kicsit rémülten, csak kint az utcán merték megvetően megjegyezni: „Micsoda gazember!”

Az igazgató a kijáratnál állt, próbálta visszatartani a közönséget, hiszen még két szám hátra van, de senki sem állt meg a szavára, kutyába sem vették.

A bűvész megint leült a terem közepére, fáradtan lógatta a karját, olyan volt, mint egy odadobott rongycsomó. Elhordták 10mellőle a székeket, a világosító – lehet hogy szándékosan, de az is lehet, hogy akaratlanul – a sarokba világított, ahonnan előadás előtt a bűvész a pókhálót akarta lepiszkálni. Valamennyien látták, hogy a pókháló megint ott lóg, a világosító gyorsan kikapcsolta a reflektorokat.

A nagy fény után meghökkentően homályosnak tűnt a lelógó lámpákkal megvilágított terem. A székeket már mind egy szálig kihordták, megfogták a dobogókat, erőlködve cipelték a kijárat felé. Most azonban nem kerülték meg a bűvészt, az igazgató ingerülten rászólt, hogy tűnjön el onnan. A bűvész engedelmesen felállt, a széket, mintha nagyon nehéz terhet kellene cipelnie, roggyantan a bordásfal mellé húzta, és rákuporodott.

Bistey András olasz műfordításai

2011-01-24 10:11:19

Bistey András olasz műfordításai

A líra nem logika, de hagyomány
A versfordítás pedig főhajtás
Bistey András
Negyvennégy olasz vers
Ez a kis kötet, amelyet kezében tart az Olvasó, szubjektív válogatás eredménye. A költemények szerzői, Franco Fresi és Giorgio Virgolino kivételével, a Forlíban megjelenő L’Ortica című folyóirat köréhez tartoznak, verseik is zömmel annak lapjain jelennek meg. A fordításokat két évtized terméséből válogattam. E két évtized alatt Virgolino és Fresi egy-egy kis kötetben (Követlek…elhagylak, A víz és a földek dalai), a L’Ortica költői közül pedig többen a Találkozás című antológiában már bemutatkoztak a magyar olvasóknak.
A kötetbe eltérő korú, eltérő élethelyzetben lévő, a kulturálisan és néprajzilag nagyon változatos Olaszország különböző részein élő lírikusok költeményei kerültek be, Jean Pastureau pedig kétnyelvű költő, francia anyanyelve mellett ír olaszul is. Igazi költők valamennyien, de közülük többen a kultúra más területein is keresik önkifejezésük lehetőségeit: például Franco Fresi néprajzi, helytörténeti köteteket, pedagógiai tanulmányokat is megjelentetett, Claudia Bartolotti képzőművészeti munkásságot is folytat, Davide Argnani szerkesztő és színházi ember, a nemrég elhunyt Novella Casadei pedig elbeszéléseket, kritikákat és útirajzokat is publikált.
Közös tulajdonságuk, hogy többé-kevésbé túlléptek az olasz költészetben évtizedeken át szinte egyeduralkodó hermetizmuson. Nem jellemző rájuk a személyiségbe zárkózás, az elvontság, a homály. Nem várják, hogy az olvasó a saját olvasatával mintegy velük együtt alkossa meg a verset, közölnek vele valamit, ami lehet személyes, de mindig jelentése és jelentősége van. Virgolino néhány verse szinte az epika határát súrolja, mások elvontabban szólnak a világról, de mindig arról van mondanivalójuk. (Bistey András)
Bistey András versfordításait olvasni olyan élvezet, mint szeretkezni a sienai székesegyházzal, hisz fordításai nem egyszerű szellemi műveletek gépies ismétlésén alapuló tevékenységei, hanem olyan teljes értékű alkotó munkák, melyek a fordítót mindenkoron gondolati-nyelvi választások elé állítják. Éppen azért, mert mesterin él a magyar nyelv hajlékonyságával, melyről még Bernard Shaw is azt mondta, hogy többre vitte volna, ha életművét magyarul írja. S az már magától értetődik, hogy a műfordítókkal szembeni esztétikai elvárásokat maradéktalanul teljesíti. Mesterien alkalmazkodik a rímtelen közlés szóképhiányához (Éjszaka a kórházban), de él a rímes próza eszközeivel is(Cassandra), mely már-már a költészet algoritmusa. A fordítónak volt dolga elég. Hisz néha a szövegvilág semmilyen magyarázatot nem igényel, de annál óvatosabbnak kellett lennie, a Cassandra szájába adott szavakkal, melyeknek a közös történelem miatt egész más akusztikájuk is lehet, hisz megtanulta, hogy a faxon, vagy e-mail levélben kért Kossuth-levél akár hamis is lehet, még a vízjel hasonlósága ellenére is, A választóvíz pedig a közléstartalom. S már nem is csodálkozunk, hogy az itáliai tél ajándék, gyászba borul a színház: „ki tán a legjobb volt, az öngyilkosságot furcsán kiötölte: elvágott minden zsinórt, mely a bábjátékos kezéhez kötötte” -egy példa a nyelvi bravúrokból, már ami a nyelvi jelek rugalmasságát illeti
Bábszínház)
Jóllehet a Cassandra című versben lehet néhány véletlen rímszerű sorvégi összecsengés, de nem törekedett a fordító rímekre, mert az eredetiben sincsenek. Rímek csupán két versben vannak, az egyik az idézett Bábszínház, a másik pedig Fresi Egy öreg pap című versében az utolsó négy sor, a keresztvetés mozdulataira utalva.-egészítette ki írásom a műfordító.
„Mint már több alkalommal említettem, a magyar olvasók és az olasz irodalom rendszerváltozás utáni kapcsolata meglehetősen „szerteágazó”. Olyan évtizedek után, amelyekben az olvasmányokat a kommunista párt kultúrpolitikai szervei határozták meg, s amelyekben az állami kiadók válogatásainak pontos körülhatároltsága volt jellemző, a piac törvényei olyan „rendszert” kezdtek módosítani, amely bizonyos ellenállást tanúsított, mert mélyen gyökerezett a népesség néhány intellektuálisan aktív rétegében. Az eltelt másfél évtizedben a „rendelkezésre álló” írók száma is jócskán megnövekedett, mert a könyvkiadás nemcsak az újdonságok felé vette az irányt (nemcsak kortárs szerzőket jelentetett meg), hanem eladdig kevésbé ismert „klasszikusokat” is újra felfedezett. Létrehozott továbbá legalább egy jelentős, kétnyelvű sorozatot is (a Norannál a Leonardo Könyvek), amelyhez más, főképp gimnáziumi és egyetemi tanulmányokat elősegítő kiadványokat is csatlakoztatott (Eötvös József Kiadó), és ha e könyvek nincsenek is a forgalmazás középpontjában, meg kell jegyeznünk, hogy jelenlétük egy olyan sajátos szektor fejlődését jelzi, amely nem merül ki a polcok színes fedelű kiadványaiban (nyelvkönyvek, gyakorlófüzetek, ezerféle kisszótár és szógyűjtemény, melyek mindegyike más-más diákrétegnek készült), hanem olyan olvasók között is erősen terjeszti az eredeti nyelven olvasást, akik az adott idegen nyelvnek nincsenek teljes birtokában.
Az olasz irodalmi kiadványok változatosabb színképéhez a rendszerváltozás előttihez képest sokkal gazdagabb kritikai munkásság is társul: valósággal burjánzanak az új italianisztikai folyóiratok, melyek a különféle székhelyeken dolgozó italianistáknak (magyarországiaknak és külföldieknek is) több és jobb eszmecserére teremtettek alapot, csaknem valamennyi oktatót és kutatót összefogták, akik az italianisztikához közvetlenül vagy közvetve kötődő témákkal foglalkoznak. Elméleti fejtegetéseiket e szerzők most olyan periodikák hasábjain láthatják viszont, mint a Nuova Corvina (kiadója a Magyarországi Olasz Kultúrintézet), az Italianistica Debreceniensis (Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, olasz tanszék), az Ambra (Berzsenyi Dániel Főiskola, Szombathely, romanisztika tanszék), a Verbum (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, Neolatin Nyelvek és Irodalmak Intézete) s legújabban az Annuario (2005-től L’Ape – Annuario, Szegedi Tudományegyetem, Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar, olasz nyelv és irodalom tanszék), s ezeken kívül az általánosabb tárgykörű folyóiratok (Helikon, Világosság) tematikus számaiban és egyes ide vonatkozó közleményeiben is.
A jelenlegi helyzet mérlege kétségkívül pozitív; ha ugyanis belelapozunk a Vig István által néhány éve publikált Bibliografia dell’italianistica in Ungheria (1945–1995) című kiadványba, azt látjuk, hogy a legáltalánosabb értelemben vett italianisztika terén – a magyar tudós-szerző kötete teljesebb szemléletű – a kiadványok és a publikációk fokozatos számbeli növekedése nem lassul, sőt, az új periodikáknak köszönhetően valóságos exponenciális növekedés van kialakulóban, amely a fogadókészségben ez idáig nem jeleskedő sajtótermékeket is képes bevonni a folyamatba. Főképp azoknak az irodalomtörténeti és komparatisztikai közleményeknek a nagy száma lenyűgöző, amelyek nemcsak magyar tudósoknak és egyetemistáknak szólnak, hanem nemzetközi olvasóközönségnek is (minthogy ezen írások közül nagyon sok olasz nyelven íródott). „(Sciacovelli)
JEAN PASTUREAU
A víz és földek dalai című, szárd-olasz Franco Fresi kötetének legtöbb versét Körmendi Lajos fordította, magyarította és Bistey András
Az anarchista
Nincs tetoválás a homlokomon,
nem csatlakoztam a Többséghez,
a napilapokat undorral olvasom,
alig használok amerikai kifejezéseket,
a sport nekem nem égi manna.
Néha egy szép táj elõtt állva
Petrarcára és a sienai festõkre gondolok,
ha rikoltoz a kereskedelem istennõje,
bemenekülök egy templom homályába.
Veszélyes vagyok a társadalomra.
A mesterek
Sokat tanulhatnánk
a magabiztos és előkelő
vén kóbor macskáktól -
mi, akik a Szent Fogyasztás Birodalmának
jövőbeni kifosztottjaiként
a csirkefogóságig sem vinnénk.
Szent Ferenc örökösei
Frázisok, dumák, kis semmi könyvek:
hányan hiszik, hogy õk írják meg
az új Tízparancsolatot...
Mi szemléljünk inkább derûsen
egy kis szigetet a Tirrén-tengeren,
egy ciprusfát Umbriában.
A világon már ki vannak rakva
a pontok és a vesszők.
BISTEY ANDRÁS FORDÍTÁSAI
Kerekes Tamás