Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 11., kedd

Weöres Sándor - Egy kortárs Psychéről. 1871.

Egy kortárs Psychéről.
1871.

LÓNYAY ERZSÉBET.

Achátz Márton: "Magyar asszonyok arczképcsarnoka"
(Budapest, 1871) egyik fejezete.

A Lorántffy Zsuzsannák és Bethlen Katák után íme az ellenpélda: Zedlitzné Lónyay Eliza. Őt nem aszalta szikárrá a buzgó önmegtartóztatás, a sok imádságos térdeplés, talán nem is hitt Istenben. Erkölcse, mint a madaraké. Mégis akik láthaták őt (évről évre folyton kevesbbednek az ílyenek) mosolyogva bár, de tisztelettel emlékeznek reá, s megemlegetik leggyakoribb mondását, ahányszor feslettségét szemére veték, többnyire azt felelte: "Fogadj el olyannak, amílyen vagyok, mert ha bármi mást vársz tőlem, folyton csalódnod kell bennem." S hallottam olyan hölgytől, ki sok időt töltött együtt vele: "Egész életében piszokban hentergett, különös módon mégsem tudott bepiszkolódni. Fénylett, mint a csillag."

Találkozhatnom vele csak egyszer volt szerencsém. Mint az előző karczolatokban már említém, boldogúlt édes apám Vayék gazdatisztje volt Irsán; s egy alkalommal, valami adás-vételi ügyben, meg kelle látogatnia Budán Teleki Imre grófot; én akkor Pesten gymnasista nebulo voltam, s engem is magával vitt. Az Úrnak 1825. esztendeje májusában történt, még csak tizennégy éves valék, de úgy emlékezem, mintha ma esett volna. Apám indúlt a gróf irodája felé, tágas napfényes előszobán mentünk keresztül, ott ült két asszony. Hát az egyik ránk szól:

- Ispán úr, míly megfogni való kis nyúl fia vagyon. Míg oda benn tárgyal, hagyja itt nálunk, hagy rontsuk.

Ezért tehát apám belépett, én az előszobában maradtam. Az országnak akkori két leghíresebb szépsége ragyogott reám: Teleki grófné s barátnője Zedlitz báróné. Mindkettő túl az éretlen ifjúkoron, s ez még nem nagyon látszódott rajtok, Telekiné harminczöt éves volt, társnője harmincz. A háziasszony ujjast kötögetett, vendége előtt képesújság, tányérka, csésze.

Nem feledhetem őket. Telekiné Dessewffy Amália, mint egy nyugalmas antik szobor: ovalis arcz, felette bronzbarna sűrű hajkorona, fehér nagy homlok, szelid fényű zöld szemek, kissé erős metszésű orr, finom keskeny száj, rózsás orczák, gömbölyded áll. Termete magas, méltóságos, se-kövér se-sovány, az ember három-négy ficzkándó lurkót képzel köréje. Boldogító Juno jelenség, a férfiak gyönyörködnek benne, de nem futnak utána.

Zedlitzné merőben disharmonicus látomány, mintha minden porczikája más vásárról volna. Czigány vér is volt benne, s ez nagyon látszódott rajt. Fekete, örvényes haj; sötétkék, szinte fekete szempár; igen piczi orr, majdnem vastag ajkak, orczáin és állán gödröcskék. Mind e czigány lágysághoz nem illő hatalmas Lónyay homlok, melynek magasságát nehány lefele fésült tinccsel enyhíté. Bőre világos barna, de a korom-fürtök mellett kékes-fehérnek s gyöngyösen csillogónak látszott. Teste gyermekien kicsi, vékony, könnyű, de acrobaticusan izmos. Ha Amália asszonyt rózsaszín márványból faragták, Eliza asszony pedig fekete-fehér patak-habból volt, folyton másként villant.

Mondom, ott álltam e két szépség előtt. Amint a báróné mély szeme rám sütött: úgy érzém, ruhátlan vagyok, átlát rajtam. Mukkanni se bírtam; megszánt, székre ültetett, süteményt dugott a kezembe. Buzgón rágtam a tésztát, hogy valamit csináljak s össze ne rogyjak, de azt se éreztem, mílyen íze van. Mikor készen lettem vele, Zedlitzné szalvetta helyett csak úgy kezével törölte le arczomról a morzsákat s az édes kenőcsöt. Most már szégyenkeztem is, közel a síráshoz.

Látta kínomat Telekiné, s megkérdé nevem. Valahogy kinyögtem, erre társalgásba elegyedtünk.

- Marczi, mit tanulsz az iskolában?

- Hát... mathesist, latint, hittant, verseket...

- Tudsz verset mondani?

Minden erőm összeszedve, a szoba közepére álltam, s hogy megmutassam, ki vagyok én: nem csak úgy hadarva, hanem lelkesen, fújtam Berzsenyit: "Romlásnak indúlt hajdan erős magyar..." S érzém a korbácsot kezemben, düh sodort, ostorzom e puhúlt, elnémetesűlt aristocrata nőket. S ahogy ott álltam kis csizmámban és szavaltam, hirtelen rá kelle döbbennem: mintegy fűszálon kapaszkodó bogár vagyok, s két nagy idegen arcz figyel gyengéd vigyázattal, egy más fajta létből: nincs semmi kapocs, nem is lehet soha.

Visszajött apám és megmentett. De hiszen nem is akart senki se bántani, s a két hölgy búcsúzóul ajándékokkal megtömött.

Ennyi volt Lónyay Erzsébettel találkozásom. Ám többeket hallottam felőle.

Élete, mint egy kalandos regény. Három éves korában elrabolták Lónyáról, szüleinek várkastélyából. Hol czigányoknál, hol apácza-zárdában nevelkedett. Amint nagyobb lőn, a bodrogmenti Hegyalján testvéreivel s rokonaival oly fajtalan életmódot folytatott, melyről talán nem is ő tehetett, csak neveletlenűl belecsöppent; oly bacchanalia folyt ott, hogy a közeli Gönczön vagy Vizsolyban, ha valaki dobzódott, azt mondták rá: Úgy él, mint a tokaji grófok. Nem csoda, hogy övéinek felháborító mulatozásába, éretlenűl s még ítélő képesség híján, belé keveredett; az a csoda, hogy mégse züllött el, s ki bírt emelkedni belőle.

Bécsi rokonaihoz, Montenuovo grófékhoz menekűlt; tizennyolcz éves vala, s azt mondják, akkor volt a legszebb; ott más veszély várta: annyi ostromlója s kérője támadt, főtisztek, diplomaták, uralkodó herczegek, hogy nem lehetett nyugsága tőlök. Ő volt a császári főváros ünnepelt és áhított spectaculuma.

A Montenuovo családban csak aféle társalkodónői szerepet töltött be; s nehány alkalommal, talán kitűzött virág gyanánt, Franciscus császár udvari báljaira is elvivék. S ebből ütött ki a catastropha.

Megpillantá őt Salvator Xaver főherczeg, a császár unokaöccse, spanyol trónörökös, e tizenhat esztendős romlatlan kamasz; kaszárnyában és harczi gyakorlatban nevekedvén, leányt közelről még ritkán látott; máris lovassági ezredes, nyilván nem katonai érdemei, hanem születése folytán. Hát ez a fiú, Elizát első látásra megszeretvén, s gyanútlanúl csak jót akarván, szó nélkűl kézen fogta imádottját s a Hofburgból kivezette. Mentek az utczákon, kéz a kézben, szótlan, s a leányka csak várta, mi lesz. Végre Salvator Xaver bement egy pékségbe, vett egy krajczárért a leánynak egy túrós pogácsát. Magának nem vett, mert két krajczárja nem volt. Leültek egy templom-lépcsőre, koldusok közé, akik hozzájok képest gazdagok, mert még a legárvábbnak is lehetett harmincz vagy ötven krajczárja.

A grófkisasszony a túrós pogácsát megfelezé a spanyol trónörökössel, majszoltak. A fiú végre megszólalt:

- Szeretlek, most és mindig. Légy a feleségem.

A leány hamarjában nem tudott mi mást válaszolni:

- Hát azt is lehet.

- Azt is? És mit még?

- Te kedves kis katona vagy, tiéd lehetek esküvő nélkűl. Egyszerűbb. Hiszen nincs két krajczárod. S a pap, orgonaszó, násznép, hosszú fehér uszály, többe kerül.

- Hogy képzeled? Én vagyok Hispania régense, én leszek a legkatholikusabb monarcha, csakis törvényesen nősülhetek.

- De a szokás a törvénytelenség. És nem tudják meg.

- Akkor még úgy se szabad, mert Isten mindent lát. Különben is, előbb megtudják, mint mi magunk. Azt is tudják, hogy itt üldögélünk.

Elza körültekintett. Sajátságos, a szokottnál ma mennyivel több semmittevő őgyeleg, ház-szegeletben, oszlop tövében, függöny mögött ablakban. Egyik se pillant ide, ki újságot olvas, ki a körmét manikürözi, mind csupa discretio.

- Ha feleségűl veszel, gyere velem a Tiszántúlra kanásznak. Nagyon egészséges. Túl-sokan lebzselnek itten.

- Nem megyek kanásznak, te jössz velem spanyol királynénak. De nem köthetek mésalliance-ot; beszélnem kell az országtanáccsal, hogy neked uralkodói czímet adományozzanak, s akkor elvehetlek. Az se baj, ha puszta czím, mely mögűl a hűbér-terület rég elúszott. Lehetnél Jeruzsálem királynője. De mégsem, ezt csak egyházi személynek adják; inkább Lothringen, vagy Brabant nagyherczegnője. Vagy ha ez államközi akadályba ütközik, legyen tiéd Peru, esetleg Mexico. Tudod mit? Legyél India császárnöje, jól illik a szemedhez.

- Nem kell. Őseim Rákócziak, Báthoryak, Bethlenek, mind erdélyi fejedelmi családok. A fejedelem-kisasszony titulus megillet engem, több ágról is.

Ennek Salvator Xaver igen örvendett, s kéz a kézben nyargaltak vissza az udvari bálba. Ott a fiú, Elzát vállon karolva, az osztrák-magyar Imperator elé állt:

- Ferencz bátyám, engedelme reményében eljegyezkedtünk Transsylvania fejedelemnőjével, Princeps Rogozy unokájával.

Franciscus nagyot nézett: tudomása szerint Transsylvania az ő birodalmának egyik tartománya, semmiféle fejedelemnője sincsen. S Rogozy, a kurucz Räuberführer, aki ellen a Monarchiának nyolcz évig kelle hadakoznia! Franciscus ez évben, 1813-ban, fordúlt szembe kellemetlen vejével, Napoleonnal, - most egy Rogozy unoka, még csak ez hiányzik.

A jánykát szemével felmérve, kijelenté íly alkalmakra tartogatott kedélyes Weanerisch dialectusával:

- Ein ganz hibsches Zigaanerweibli aus Schadarada Huihei.

Csinos czigány nőcske Sátoraljaújhelyről - ez persze szó szerint igaz. De a császári szájból Elza pecsétes elítéltetése.

Néhány percz múlva Sedlnitzky, a császár nagyhatalmú rendőrministere és bizalmasa, a leányba karolt és kivezette. Künt annyit mondott:

- Későre jár, ílyenkor kislánynak ágyban a helye.

Mégsem állhatta meg, lakáj-szemtelenséggel (hiszen akit a gazda megalázott, azzal a szolgának mindent szabad) megkérdezte:

- Vagy nem szeret ágyban?

Erre a nő pofon teremté a spiczli ministert. S az apró fekete czicza izomzatát ösmervén, a pofon aligha vala nőies erőtelen.

Salvator Xaver főherczeg három havi kaszárnya áristomot kapott, hogy kedvesével ne találkozhassék. A leánynak pedig rendőrministeri parancs érkezett: Elise Lonya, ki magát Transsylvania fejedelemnőjének s grófnőnek jogtalanúl nevezi, közönséges czigány kalandornő, a székvárosból kitiltatik.

Ezzel néki a Montenuovo háznál befellegzett. Bár tudják, hogy Elise mit se vétett: nagyon sajnálják, de...

A Brunszvik grófokban volt bátorság a kitiltottnak befogadására. Ott húzódott meg, a nagy lelkű Teréz szárnyai alatt. S ha jött a rendőr-osztag, hogy a végzést foganatosítsa, valamelyik Brunszvik férfiú, hol Károly, hol Ferencz, elállta az ajtót, mondván: Gräfin Elise az ő rokona, semmi incorrect dolgot el nem követett, tehát a czigány szélhámosnő bizonnyal más valaki, keressék másutt.

Elza, daczból, a kiutasítás ellenére Bécsben maradt Brunszvikéknál nehány hónapig. Csak mikor a hullámok elcsöndesűltek, akkor távozott.

Hazájába visszatérve, szinte semmije se volt; a Lónyay földbirtok, melyet az elhúnyt szülők után ő és három testvére örökölt, adósságok alatt nyögött. Az ifjú grófnő, állandó otthon nélkűl, kalandozásokra tékozlá szépségét, hol Kassán, hol Pesten, hol szepesi, sárosi városokban tűnt fel és illant megint tova, gavallérjai sóvárgás és remény közt követték, többnyire csak hűlt helyét találván; ahol megjelent, olyannyi mulatozás, családi viszály, duellum, pletyka támadt, hogy veszett híre mint boszorkányszél kavargott léptei nyomába. Ez vala életének legpompázatosabb s legkritikusabb szaka. Minden képmutató tisztességre fittyet hányó szabadosságát, szerelmi viszonyainak nyíltságát, jókedvének állandó viharos ünnepét, könnyű madár-röptét némelyek új erkölcs demonstratiojának tekinték, őt prophetanőként tisztelék, önzetlen csodálói valának, mint Dessewffy Amália, s még akkor is helyt állottak mellette, midőn a vele való érintkezés már veszedelmessé vált és botránynak minősűlt. De mert szeretőitől, vagy életvitelének szinte már vallási rajongóitól megfizetni nem hagyta magát, egyre nehezebb körülmények közé süllyedett; végre, üldöztetés közepett, Kassán a Dessewffy familia védő közelében megállapodván, szövés-fonásból és némi rokoni segélyből tengette életét.

A hivatal szemében lázadó, erkölcsromboló, bűnöző; sectája előtt a testi-lelki szabadság felfedezője, női Columbus. Maxim von Zedlitz báró, csehországi gazdag földesúr, a hívei közt sorakozott. A hírhedett szerelempapnőt feleségűl kéré, megengedvén, sőt szinte megkövetelvén, hogy eztán se szakítson független magaviseletével. Maxim és Elise frigye 1816. esztendő júliusában, Sárospatakon megköttetett, evangélikus templomban, de a mysticus Rózsakeresztes Társaság jelvényeit és szokásait is alkalmazva. Ugyanis a báró e titkos gyülekezet tagja vala; és e kis létszámú, de szerteágazó testület évszázadok óta szemben állott minden hivatalos valláserkölccsel, anélkül azonban, hogy active a törvényes rend ellen fordúlt volna, mert a fegyvertelen passivitas is szabályai közé tartozott.

A Zedlitz kastélyba, Kramovba költöztek, a Szudéták fenyvesei tövébe; Lónyay grófnő, immár Zedlitz báróné, életében először itt töltött nyugalmas éveket, s a könnyelmű csapongásról hosszú időre megfeledkezett. Zedlitz-utódokat szült, 1817-ben Miksát, 1821-ben Máriát.

Hetven jobbágy családjok, közel ezer jobbágyjok volt. Zedlitz, ez aulicus főúr nem lépett a jobbágy-felszabadítás hívei közé; de mint természettől jámbor ember, s mint Rosicrucianus, minden lehetőt megtett az alája rendeltek javáért. Szenvedélye volt az orvosság-feltalálás, gyógyszer-főzés, kuruzsolás. Mind az ezer jobbágyát egyenkint ösmeré, s azt is tudta, melyiknek hány foga van, melyik rheumaticus, melyiknek szívét, gyomrát, veséjét szükséges orvosolni. Felesége csúfolódva, de valójában dicsekedve szokta mondani, hogy ha utaznak, Max kofferja megtelik zacskókkal, rajtok cseh nevek: ez Vaczlavnak epetea, ez Zdenka néni derekára karlsbadi só, és így tovább. S Eliz még écczaka is kénytelen arra ébredni, hogy párja felkiált: El ne feledd, holnap meg kell vizsgálnom Cseszlav tüdejét, ki kell húznom a kis Mara odvas zápfogát. Sokáig ez volt az egyetlen panasz, amit Elza Maximra mondogatott.

A férj jótékonykodása a feleségre is átragadt. Ő is látogatta a betegségben, vagy bánatban, vagy akármi bajban szenvedő cselédjeiket; s kalandor hajlandóságát azzal elégíté ki, hogy hét országban is talált tehetséges, de szegény fiúkat, lányokat, kik az ő támogatása nélkűl elkallódnának. Így lőn a szépen tánczoló gyermek Elssler Fáni, Zedlitz költségére, Nápolyban ballerina-nevendék; Kolarich Ernestina így tanulhatott Prágában énekelni; s támogatást nyert sok más, kik mégse bírtak kiemelkedni, egy liptói tót fa-faragó juhászbojtár, egy hegedűs fiú Krakkóban, egy görögűl verselő medicus Pesten, s ki tudja már valamennyit. Így a férjnek is volt már asszonyán kérkedve szidni valója: kívánatára annyi aranyat költ a Fánikra és Nesztikre, mint egy Kurfürst a babáira, ő, aki Ilsén kívűl nőt nem érint.

Hét vagy nyolcz éven átal ennél súlyosabb panasz ritkán esett; csakhogy Erzsébet forró vére mind-keservesebben tűrte a nyugodalmas mindennapokat. Magyar hazája előmozdításával törődve, hosszabb időre Pestre költözött, s a Széchenyi István és Wesselényi Miklós lelkesítette reformer ifjúsággal foglalatoskodott. A conservativ férjnek ez mindinkább zokon esett, úgyszintén feleségének barátsága a két democratisálódó aristocratával. Már nem látá oly példamutatónak s megőrzendőnek imádott istennéje olimpusi szabadságát, mint egybekelésök idején.

Hogy a Kramovban vagy Pesten tartózkodás dilemmáját megoldaná, 1830-ban egész családját europai körutazásra vivé, majdnem egy teljes esztendőre. Bejárták Némethont, Angliát, Franczot, Italiát. Az után mégis haza kelle térniök.

1831-ben Maxim 60 éves vala, Elza 36. S akkor lángolt fel a báró féltékenysége, mikor már hamvad a parázs.

A báróné látogatásait a vigaszra, vagy más segítségre szoruló jobbágyoknál - amit az asszony éppen az urától tanúlt - Zedlitz úgy tekinté: titkos szerelmi találkák izmos paraszt legényekkel. Talán önnön erejének apadása, s nem asszonyának viselkedése készteté ez állandósúló gyanúra. Ha éjjel az ablak alatt zörgött a fű: most mászik be Ilséhez a parádés kocsis. Ha több járás-kelést hallott: egyszerre egy már nem is elég a telhetetlennek, s elképzelé, ahogy felesége ágyánál sorba állanak s váltják egymást. Gyötrő káprázatok ezek, Zedlitz már aludni sem tudott, csak a fogyhatatlan szeretőket számlálta.

Egy kiérdemesűlt ökörhajcsár, hetven-egynehány éves, félig béna, már mozdúlni alig bírt, ágyhoz kötődött. Mert senkije sem élt, Zedlitzné naponta többször bejárt hozzá, etette, tisztába tette, mint a csecsemőt. S a férj bekukkantva, látta, hogy neje a takaratlan, meztelen férfit az ágyban dédelgeti.

A báró, mikor az asszony eltávozott, izgatottan berontott az öreghez:

- Feleségem szeretkezik magával?

"Liebelt meine Frau mit ihnen?" S a vén, aki félig süket is volt, olyasmit érthetett: "Lieb ist meine Frau zu ihnen?" Azt hitte, hogy a cselédjeihez mindeddig oly emberséges földesúr ellenőrízni akarja az ápolást. S az öregember, örvendvén, hogy édes úrnőjének gondoskodását legalább egy jó bizonyítvánnyal viszonozhatja, bénaságától telhetőleg bólogatott, még nevetett is :

- Ja-ja-jaaa!

Zedlitz kitámolygott. Kasznárjával, bizalmasával közlé: Ílyen a szolgafajzat, ez a hálája, hogy jó urának asszonyát elszereti; a kíméletes urat annyira pipogyának nézi, hogy gyalázatát szemébe meri mondani, még ki is neveti. A kasznár ismerte gazdájának efajta képzelgését, mégse merészelt ellene szólni, hiszen akkor ő is egy követ fú a kígyókkal.

Mindez 1831. esztendő márcziusának 25-ikén történt. A kastély előtt állott a bárói czímeres batár, s két ló befogva. Ma az egész család, mind a négyen Kramovból egy másik birtokukra, Klebiczbe látogatnak.

A báró visszaparancsolta fiát és leányát. Fárasztó lesz az utazás, vihar is készül, a gyerekek maradjanak otthon.

Kocsis sem kell, az úr fog hajtani. Csak ketten ülnek a batárba, Maxim és Elza.

Nem csak az emberekre, a bárónénak az állatokra is gondja vala. Az egyik ló füle tályogos.

Kért az urától kenőcsöt a ló fülére.

Max odaadja a tele tégelt s a kenő lúdtollat. Eliz leszáll, keni a sebet; a kenőcs csíp, a ló megrándul, a másikra is átragad a "bántanak, fussunk innen".

A súlyos batár előre-gördűl; mire az emberek odarohannak, a nő holtan fekszik alatta.

Baleset volt, vagy a féltékeny férfi tette: nem világolt ki soha. A szép asszonynak egy sikolyát sem hallották, így távozott e világból Lónyay Erzsébet, akibe szerelmesedtek diplomaták és aristocraták Madridtól Moszkváig, Kopenhágától Konstantinápolyig.

A férj soha se gyógyúlt ki bánatából, soha se nősűlt újra. S három év múlva utána halt szerelmesének. Mikor közeledni érzé halálát, a kramovi parkban szobrot emeltetett: Elise hű portraitja, szárnyakkal; talapzatán egyetlen szó: "Psyché". Mert így szokták beczézni övéi.

Itt abba is hagyhatnám. De még elmondom, mi lett két gyermekökkel.

A cseh báró osztráknak képezte őket, német ajkú s a császárhoz hű alattvalóknak. És negyvennyolczas magyar lett mindkettő.

A kisebbik, Mária, szabadságharczunkat végig szolgálta: honvéd mozgó kórházban ápolónő volt. Itt ösmerkedett össze későbbi urával, Czóbel Endre szabolcsi birtokossal. E napokban mindketten Pesten az én vendégeim; ezen emlékezésem anyagának nagyobb részét tőlök tudom, s ők controllálják, ha valót írtam-e. Mária baronesse nem engedélyezé, hogy szeretett emlékű szüleinek képén hellyel-közzel retouchet alkalmazzak; mondá, a Hold is foltjaival együtt ragyog. - Most écczaka, míg e sorokat jegyzem, a szomszéd szobában alszanak, s a vékony üveg-ajtón át hallom Bandi barátom fel-fel-horkanásit, s a Nagyságos Asszony kedves szuszogását.

Miksa élete, mint egy Jókai regény; ezennel tálczán kínálom thema gyanánt a mi nagy elbeszélőnknek. Császári katonatiszt volt, 48-ban Magyarországra szökött, báró Zedlay Miksa néven Komáromban Klapka segédtisztje lett. A világosi fegyverletétel után a halálra ítéltek listáján szerepelt, de még idejében Törökországba menekűlt. Nehány év múltán Abyssiniában találjuk, Axumban a Negus bizalmas embereként magyar ménest próbált tenyészteni, s ezzel az afrikai országot felvirágoztatni. Terve inkább álmodozásból, mint lehetségből szőve, nem sikerűlhetett. Később Canadában az első magyar földműves colonia alapítója; de nem akart vezetője lenni, egyszerű kétkezi munkás tagja maradt. Az 1860-as években az éjszaki erdőkbe felfedező útra indult, azóta nem jő levél tőle; de a colonia tagjai azt írják, hogy küld néha életjelet.

Lónyay Erzsébetről még annyit: barátjai mulattatására verseket írt, nem ritkán sikamlósakat. E költeményeket nem taglalhatom, mert mit sem olvashattam belőlük; leánya sem tudja, megőriztetnek-e valahol.

Emlegetik, míly kiváló tornász, lovar, vívó, úszó vala. Kis gyönge szénczinegének látszott, de feketepárducz rugalmassága s ereje volt. Emlegetik sokféle kézfogását. Volt olyan kéznyújtása, mintha bársony kis czicza helyezkednék el. Tudott nedvesen tüzelő, gödörszerű tenyeret férfi-kézbe simítni, szerelem-igérőt. Tudott baráti kezet szorítni: ne félj, veled vagyok. S néha e lágy finom marok, ha bűntetni kívánt, mint aczél kapocs zárúlt, hogy a csontok ropogtak.

Ha volna fehér liliom csokrom, nem az ő sírjára vinném. Helyezzünk gondolatban emlékjelére egy szál égő piros rózsát, ennyi megilleti.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!