Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 10., hétfő

Németh László - Égető Eszter

Égető Eszter
34
Árnyékok

Az első dolog, ami Esztike fejébe szöget ütött, olyan volt, mint egy tréfa. Nagytata a székiben ült, s az újságot olvasta; ő a sublód előtt a babáját énekeltette. Helyet csinált neki a zsámolyon maga mellett, s fölváltva énekeltek; egyszer ő, egyszer a baba. Amikor ő énekelt, a szája egész picikét elnyílt, s a hangszálai, anélkül hogy hangot adtak volna (legföljebb néha nyikkant egy kicsit), megfeszültek. Amikor a baba énekelt, az ő gégéje pihent, csak a feje billent félre, s a hallása feszült a messzibe.

Esztike nagyon szeretett így kettesben ülni nagytatával. A néha-néha megcsördülő papír a feje fölött, a meleg, ismerős test fönn a széken barátságosabbá tette a lemerülést a maga világába. Nagytatának nem volt az a szokása, mint nagymamuskának, hogy orvul megfigyelte őt. Az ember egyszer csak azt látja, hogy nézik, s nevetnie kell és elpirulnia. Nagytata csak ott volt, és olvasott vagy az öreg, hosszú könyvben számolt, s ha eszébe jutott, hogy vele is foglalkozzék, akkor nagy papírcsörgés, széknyekergés, nyögés figyelmeztette, hogy nagytata le fog hajolni, s kövér arca őt fogja keresni a szék- és asztallábakon át. Ha nagytatával ült az ember, éppen csak azokat a tétova csápokat kellett fönnjártatni, amelyekkel a játékban elmerült gyermek kémli a szoba magasát maga fölött.

Most is csak ezek a csápok tudósították (olyan édes volt így együtt énekelni), hogy nagymamuska a szokott árnyék módján bejött, az újság nagytata térdére konyult, s arról, amit olvasott, halk beszélgetésbe kezdenek. – Nagyon prüszköl – hallotta nagytata hangját. – Már megint ellene beszéltek? – kérdezte nagymamuska. – A tarhonyát meg a százezer kereket hozták föl. Pedig a kővel is aligha így nem jár. Rajta ragad, hogy egy hegyet akart letutajozni…

Ha nagymamuska jelet nem ad, tán ezek a furcsa szavak is megmaradnak zsongásnak az Esztike hallásában; de nagymamuska odaintett nagytatának. Esztike nem látta ezt az intést vagy hunyorítást, de annyi volt, mintha látta volna. Ahogy elhallgattak, a beállt szünet, nagy 5tata bosszús, lázongó mormogása mind arra vallott, hogy azt a jól ismert jelet adták le, amellyel a felnőttek az ő jelenlétére emlékeztetik egymást. Szürke szemét egy pillanatra fölemelte az ének meredtségéből, s figyelmesen végigjárta őket a tekintetével. A szem is csak azt mondta, amit a fül; nagytata arcán még ott volt a belefojtott szó, nagymamuskáén pedig a kétféle ijedelem, hogy nagytata olyat mond, amit ő otthon visszamondhat, s hogy nagytata rossz néven veszi, amiért leckézteti. Ez alatt a szemfordulás alatt füléből is feljöttek esze világosságába az utolsó szavak: a tarhonya meg a százezer kerék, de legfőképpen, aminél nagytatát elnémították, hogy apuska (mert hiszen az ilyen elnémulásokkor róla volt szó) egy hegyet akar ide letutajozni.

Esztike nem volt kíváncsi természet. Illemtudón cipelte ide-oda a sámliját, tisztelte a határokat, amelyeken túl a felnőttek járnak-kelnek a maguk sámlijával és a maguk babájával. De még ezen vagy a következő napon Bora egy más furcsa dolgot mondott a konyhán, amiről nagytata beléje fojtott tréfájára kellett gondolnia. Bora anyuskáék szolgálója volt, s anyuska tízórai edényét hozta át, a félig megevett tojást s az éppen hogy megcsipegetett pirított kenyeret. Amióta anyuska beteg volt, ők is innen ettek, nagytatáéktól. Borának csak az edényekkel kellett a két lakás közt szaladgálnia: mosdásnál a spongyát fogni, evésnél a tálcát a szalvétával az ölébe rakni. De Bora unta magát odaát, s ha Juszti néni vagy nagymamuska rá nem szólt, szívesen elácsorgott a konyhán. A tojássárgája most is rég rászáradt a visszahozott kistányérra, s ő még mindig a kredenc sarkát támasztotta. Juszti néni egy halat pucolt, s szabadkozott, hogy olyan ritkán csinál halat. – Pedig mindig nézem ám, mert tudom, hogy szegénykének (ez anyuska volt) semmihez sincs olyan kedve, mint a halhoz. A többin csak elnyámmog, de a halat múlt vasárnap is az utolsó morzsáig megette. Az Isten tudja, hova teszitek ti ott Körtvélyesen a halat. (Mert Bora is a halászfaluból való volt.) Egész nap ott kinn ladikáznak a Tiszán, azt még sincs hal. Ami van, olyan, hogy az ember nem meri megvenni. Isten őrizz, hogy valami romlott halat etessek meg szegény nyomorulttal.

Amíg beszélt, sebesen kotorta a pikkelyt, úgy, hogy az ezüst végre mind a késen volt, a pikkelyek helyén meg rózsaszínűen bújt elő a hús. Esztike és Bora is ugyanazt nézték: a sebesen járó kést s a tisztuló halat. Esztikének volt egy kis körül zárt konyhaköténye, abban neki is szabad 6volt a konyhába kijönnie, megmoshatta a hokedliján a zöldséget, s fölvághatta a petrezselymet – nagymamuska azt mondta, hadd szokjék a háztartáshoz; most azonban csak ott állt Juszti néni könyöke mögött, s merev pillával nézte a pikkelyek fényjátékát. Bora is azt nézte az ajtófától, de benne most is a bolondság járt; mert Bora tele volt bolondsággal, föl-le járt benne, a kiböffenő arca s a hol erre, hol arra ficamodó csípeje közt. Most is egyszer csak azt mondja: – Ne féljen, lesz itt hal. Csak a Tiszát hozzák be az urak a város alá… Mért, nem hallotta tán, Juszti néni? Itt fog elfolyni abban a gödörben a gimnázium alatt. Ahol most a céllövölde van. – Ezt a bolondgombát meg hol szedted? Neked mindig vannak ilyen bolondgombáid – szólt rá Juszti néni, de látszott, hogy ő is szívesen hallgatja. – Ez nem bolondgomba. Csodálom, hogy Juszti néném nem hallotta. Tessék csak megkérdezni Márton bácsit; ott beszélték Janikával a műhelyben…

Márton bácsi a Juszti néni ura volt, s az, hogy az ő műhelyében beszélték, hozzá azzal a szeles rokongyerekkel, aki folyton az úr körül hallgatózott, egy kis méltóságot adott a dolognak. – Ja, a Víg Jancsi – mondta, mint aki tudja, honnan fúj a szél. – Hát régi időben úgy volt – tette aztán hozzá méltányolón. – Amíg a tó megvolt, mondják, itt vesztegeltek a hajók a város alatt. – Hát most megint úgy lesz. Itt lesz a kikötő a városház mögött. Akkor legalább én is kapok egy jóképű hajóst – böffent ki Borából az új bolondság. – Nem hajóst kapsz te, hanem tutajost – nevetett Juszti néni. – Ott gugyorogtok a tótoddal a fenyőfákon a kis kunyhótok előtt. – Juszti néni, kérem – szólalt meg most Esztike is, levéve a leöblített halról a szemét. – Igaz az, hogy egy hegyet is le lehet tutajozni?

Esztike ritkán tett fel kérdéseket. Nemcsak mert a felnőttek a kérdést zaklatásnak veszik, s ritkán adnak kielégítő feleletet; az esze is más volt, nem olyan, amelyik kérdéseket terem. Járt ide-oda, mint a virágállatok tapogatója, maga se tudta, mit tapogat ezzel az imbolygással. Képek, illatok, előérzetek gyűltek össze benne, kérdésekre ritkán volt szüksége ennek a tapogatózásnak. Most azonban egyik furcsaság a másik felé nyúlt. „A Tiszát behozni a város alá”, ez olyan volt, mint amért nagymamuska nagytatát leintette. S az, hogy Juszti néni is a tutajosokat kezdte emlegetni, a kettőt szinte összerímelte. – A hegyet letutajozni, kedvesem – nézett rá Juszti néni. – Kitől hallott ilyet?

7

Az, hogy egy gyerek gondolkozik, s nagy hallgatásában ilyesmit forgat a fejében, Juszti nénit mindig meghökkentette egy kicsit. Bora azonban nem volt ilyen csodálkozó, ő jóformán maga is gyerek volt még; az efféle kérdésekben őt nem a váratlan lelki tartalom, hanem a váratlanul egymás mellé került dolgok ragadták meg. – Mit mond? Egy hegyet? – nézett Esztikére ő is, s az újabb nevetés mintha csak kijáratot keresne, egyszerre rázta meg a mellét, öntötte el fénnyel a szemét, míg csak a leglágyabb helyin, a száján egy „hihi”-ben ki nem rettyent. – Ki mondta ezt magának, kedvesem? – ismételte meg Juszti néni a kérdést. De Esztike megzavarodva nézett rá, s nem felelt. Hátha nagytata is csak úgy mondta, talán csak ráfogta apuskára. Az egész sokkal homályosabb volt, semhogy beszélni tudott volna róla, azonkívül tán meg is bántja vagy szégyenbe keveri apuskát, ha beszél. Csak nézte Juszti nénit és pirult. – Na látja, már hegyünk is lesz – vihogott Bora. De Juszti néni, úgy látszik, rájött valamire. Tán maga is hallott az urától róla; hisz a közgyűlésen is vitatták. Vagy csak a gyerek zavarán fogott gyanút? Arra gondolt, hogy a kislány apja beszélt előtte valamit, s most majd elmondja, hogy a cselédek kinevették. – Te mit retyegsz? – ripakodott rá Borára. – Az asszonyod biztos csönget azóta. Hát persze hogy le lehet tutajozni – fordult kedvesen Esztikéhez. – Csak előbb ki kell bányászni s apróra törni. Sok hegyet széthordtak már az emberek. Azok a nagy várak meg kőgátak, mit gondol, miből lettek?

A rákövetkező nap vasárnap volt. Eszti nagyon szerette a vasárnapot. Vasárnap az emberen minden tiszta volt: a kising, a rékli, a hímzett ruha. Délben nagymamuska madártejet főzött: a hab mandulával volt megtűzdelve, s a sárga lében a mazsolák akkorára duzzadtak, mintha szőlőszemek lettek volna. A madártej az ebéd elejétől ott volt a pohárszéken, s az ember, amíg a két ujja közé fogva, a csirkecombról szép tisztán leszopta a húst, mindig a habba tűzött mandulákat nézte. Hanem amióta templomba is járt, s lába versenyt lépett a magasban kongó harangnyelvvel, ez az ünnepélyes érzés a madártejnél is nevezetesebbé tette a vasárnapot. A templomba is nagytatával mentek; nagymamuskának főznie kellett, anyuska már a tél óta ágyban volt, apuskát pedig dobálta a dolga, rá nem lehetett számítani. A templomajtóig együtt mentek; ott nagytata eleresztette a kezét, s ő ment egyenesen, előreszegezett orral a helye felé. Sosem érezte magát ilyen függetlennek, mint 8amíg a kongó téglán az órjási csarnokban elszánt léptével egyenest a helyére ment. A templomban már kóválygott az ének; az iskolás lányok félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak neki. Azt a lányok is tudták, hogy ő még nem iskolás lány, s ezért egy kicsit anyásan bántak vele, kétszer akkora helyet is szorítottak, mint ami nekik volt, s időnként még azok is, akik messzebb ültek, előrehajoltak és rámosolyogtak. Ő azonban nem nézett sem oldalt, sem előre; a pici zsoltáros könyvét hozzáfogta a zsebkendőjéhez (mert már zsoltáros könyve is volt, bár még csak a nagybetűkre tanította meg apuska), s ahogy a levegő ürességét nézte, nagytata, aki egy öreg családi zsoltár fölött pillantott át reá a föltett pápaszemével, nem találhatta ki, hogy látja-e őt a férfiak fekete foltjában, s azt sem, mire gondol, amíg a nagy orgona nyögő előfutamával bebujdossa a termet, s egyszerre dobbanásszerűen mind fölállnak, csak a szószék lebeg fölöttük üresen még; mintha egy bajuszos angyal leszállását várná. Az ő komoly, kicsit hegyes arca még nem volt kapcsolatban a lelkével, s amíg a gyönyörű orgonaszót hallgatta (ez volt a legszebb hang a világban), csak annyi távolba figyelő áhítat volt rajta, mint amikor nagytata előtt ülve, a babája énekére fülelt.

Templom után egy bácsi csatlakozott hozzájuk. Ő nagytata bal kezén ment, s nemigen kukucskálhatott át rajta. De azt látta, hogy úriember volt, mint apuska, s nem gazdálkodó, mint nagytata; nem fekete ruha és fehér ing volt rajta, hanem világosszürke ruha és nyakkendő. Magasabb volt a nagytatánál, s ahhoz, hogy a haja ősz s az orra mekkora, nagyon is fiatalos volt rajta a sárga cipő és ruha, de még a csillogó, magas gallérja is. Az ujján nagy, szögletes gyűrűt hordott, ez a gyűrű tűnt fel Esztikének legjobban. Amikor a főutcán a házuk elé értek, nagytata s az úr még soká beszéltek a zárt, boltos kapu előtt. Esztike tudta, hogy benn már észrevették őket. Nagymamuska félrehúzta fejük fölött a függönyt s kikukkantott. Nagytata nem láthatta, mert háttal állt neki, ő azonban látta; de félt, hogy megharagítja, s nem mert bekéredzni. Olyan furcsa arccal hallgatta az urat, nem lehetett tudni, hogy tiszteli-e vagy haragszik-e; ő csak a lábait cserélte hát, s anélkül hogy a fejét tekergette volna, a szembeáramló népeket, különösen pedig az újtemplomból jövő kislányokat szemlélte. – Hát te még itt vagy? – mondta nagytata, amikor az úrtól elbúcsúztak, s abból, ahogy a kaput kinyitotta s fölment, Esztike már tudta, hogy az úr megharagította. 9A kis kapu, amin bement az ember, egy nagyobb, mozdulatlan kapuba volt befoglalva, amit csak a kocsiknak nyitottak ki; az nagyon pontosan jelezte, hogy az ember milyen erővel nyitja-csukja, amint a hatalmas, visszhangzó kapualj is mintha csak arra készült volna, hogy a kopogó csizmában a jókedvet vagy haragot hírül adja.

Nagymamuska is mindjárt észrevette, hogy nagytatával baj van, s azt az aggodalmas arckifejezést vette föl, amellyel ő a bajt kerülgetni szokta. „Nehezen esne – szokta mondani Juszti néninek –, ha megbántana.” Most inkább Esztikét fogta elő a csirke kirántása közben. – Tatád hogy jött össze a képviselő úrral? – kérdezte, a szép ruhát gyorsan lerángatva. – Ő jött oda hozzánk – felelte Esztike pontosan, mert látta, nagymamuskának fontos, hogy pontosan feleljen. – Itt a háznál? – Nem, még mikor a templomból kijöttünk. – S nem hallottad, miről beszéltek? Esztike elmeresztette a pilláit. Már bánta, hogy nem figyelt jobban, de akkor nem érdekelte, meg kislánynak nem is illik odafigyelnie. – A tégláról – mert erre csakugyan emlékezett… Azt hitte, nagymamuska ostobának fogja őt tartani, amiért annyi mindenből csak a téglára emlékszik. Nagymamuska azonban nemhogy ostobának tartotta őt, de szinte izgatott lett. – A tégláról, ugye? S nem tudod, mit mondott? Csak emlékszel rá? – Hogy a téglagyárból sok szegény ember él – mondta tétován –, s azokat nem lehet szélnek ereszteni. Ez már csak úgy ködszerűen jött föl az eszében; akkor épp a bérházbeli cukrászda előtt mentek el, s ő arra gondolt: milyen jó volna megállni, s a kirakatba kitett esküvői tortát megcsodálni. Égetett mandulából volt a torta, s koronaforma cukorgirlandok alatt egy cukorpásztor meg egy cukorpásztorlány szerelmeskedett.

Nagymamuska attól, amit hallott, még izgatottabb lett. – Ez megint az útkövezésre megy ki – magyarázta a segédkező Juszti néninek. – Mert ellene írt az újságban a téglakövezésnek. Nagymama gondterhelten szedte ki a sültcsirke-darabokat a zsírból, s közben a fejét is megcsóválta. Juszti néni, mint aki föl tudja fogni a bajt, maga is gondterheltebben vágta az uborkát. De mivel hallani akart, mondott is valamit. – Hát az igaz, hogy húsz év alatt az a tégla mind kikopik. A járda már csupa lyuk, hát akkor az úttest! – De ha egyszer téglánk van – csattant föl nagymamuska. A haragja azonban nem a magáé volt; nagytatáé, amelyet neki úgyis vállalni kell. – Ha ezen az agyagos alföldön születtünk.10Onnan a Bodrog mellől akar kőhegyet lehozatni? Az egész várost magára uszítani… Hirtelen abbahagyta. Most úgy látszik, Juszti néni adta le azt a jelet, persze, még óvatosabban, mint nagymamuska szokta, ami a gyerekek jelenlétére emlékeztet. Nagymamuska nem szólt többet, de ahogy a serpenyő, a kredencen levő prézli s az asztalon levő bepanírozott csirkedarabok közt ide-oda kapott, nem tudva, melyikhez nyúljon, elárulta, hogy nagytata rosszkedve s a várható összecsapás mennyire fölzaklatta.

Délután átvitték anyuskához. Amióta nagymamuskáéknál lakott, Borának időnként át kellett szaladnia: anyuska sírt érte, azt mondta, nem tud tovább élni, ha nem láthatja. Néha egymás után többször is megtörtént ez, máskor meg két vasárnap is elmúlt, hogy nem volt odaát nála. Esztike tudta, hogy neki örülnie kell, ha átmehet anyuskához; azok a csápok azonban, amelyekkel ő a világot tapogatta, nem nagyon örültek neki. Anyuskánál először is sötétebb volt, mint a többi szobában; a spalétának csak egy táblája nem volt behajtva; hogy a szoba a nagy nyárban is hűvös legyen, s ebben a félhomályban a pállott párnák, az összegubancolt paplan, az orvossággal telirakott éjjeliszekrény mintha még jobban kiadta volna a szagát, csípős, állott és émelyítő szagok úsztak a sokszögletű bútorok közt. Aki a világosságról jött, szinte csak szagokat, bútoréleket látott a szobában.

Anyuska az ágy mélyében ült. A két ágy közül csak az övé volt megvetve, abba süppedt bele, a fölpolcolt párnába. A fekete haja lucskos fürtökben tapadt a homlokába, nyakán is oda volt tapadva egy csomó haj, s a teste úgy fölpuhult az izzadságtól, hogy az inge minden ráncát megőrizte. – Átjöttél, kicsikém? Látod, még meg se csókolhatlak. Ne, ne gyere közelebb – mondta sírós hangon, s lázas szemével úgy nézte őt, hogy Esztike szinte félt a tekintetétől. Aztán le kellett ülnie az ablak alá és játszania. Azért oda, hogy anyuska láthassa, amit játszik. A fény porszemei ott táncoltak a feje fölött, s a szoba másik feléből egy lázas tekintet s magukat zaklató gondolatok figyelték őt, minden percben készen az elpityeredésre. Esztike nem tudott játszani, ha nézték, de most, azért, hogy szegény anyuskát meg ne bántsa, úgy tett, mintha játszana: föl-le húzta a babán a harisnyát, inget. Volt egy külön játéka is, amelyet csak itt volt szabad nézegetnie. Két egyforma kép egy kártyára fölragasztva; azt bele kellett tenni egy keretbe, s két ablakon át nézni. 11A keretet egy rúdon ide-oda lehetett tologatni, s ha az ember jól eltalálta, a kép domború lett; a hó nagy, kövér pamatokban lógott a fáról, s a kis puli olyan domború volt, hogy ki kellett kapnia a kis kukucskából a fejét, s úgy nézni meg, hogy ott a képen még mindig lapos-e. Ezt a játékot keresztmamától kapta, aki fényképész volt (az ő főnöke, Pohl bácsi, apuskának barátja), s anyuska nyilván azért tartotta itt, hogy legyen valami, amivel csak ő tud kedveskedni. A figyelő, lázas szemek alatt azonban ezt sem volt olyan élvezet nézni, mint anyuska gondolta. S ha végre igazán beleveszett a vitorlások nézésébe, amelyeken minden kis vászondarabot külön dagasztott a szél: anyuska egyszer csak arccal fordult a párnának, s pillantása helyett a csendesen rángatózó válla dermesztette meg, úgyhogy most már a képet sem merte megcserélni a kukucskában.

Ezen a délutánon anyuska még nyugtalanabb volt, mint máskor. Nem sírt, de folytonosan forgott, s minden zajra előrehajolt a párnájáról. – Az úr még nem jött vissza odaátról? – kérdezte Borát, aki időnként benézett rájuk. Esztike ebből tudta meg, hogy amíg ő a képeket nézi, apuska odaát van. Az máskor is nagy szó volt, ha apuska átjött őhozzájuk. Többnyire csak a beteg miatt szaladt be, megmondani, mit írt elő a doktor, vagy őt nézte meg, hogy nem náthás-e, s nincs-e szüksége valamire. A szótlan ebéd után apuska hosszú látogatása odaát még őfölötte is sűrűbbé tette a levegőt. Az ember innen átról is érezte, hogy odaát történik valami. Nagymama benyit a szobába, mert nem bírja ott kinn a bizonytalanságot; elmegy a szekrényig, mintha keresne valamit, közben egy aggodalmas pillantást vet a férfiakra. Aztán megint kimegy, nehogy előtte mondjanak olyasmit. Anyuska is ezt érzi; ezért ül föl s kérdi meg Borát, valahányszor bejön. Már nem is őt figyelte, csak ült egyenesen az ágyban és gondolkozott.

Végre megjött apuska. Menet otthagyta a szivarját a szivartartóban az ebédlőben, s most kiment elszívni a folyosóra, mert amióta anyuska beteg volt, csak a folyosón dohányzott. Majd hozzájuk is benézett; néhányszor végigmérte a hálót, s egyszer csak, mint aki elfeledt valamit, odament anyuskához, elsimította és megcsókolta, ahogy figyelve ült ott, a homlokát. Őt nem volt olyan könnyű kiismerni, mint nagytatát; de most az ő vörhenyes képe is égett, különösen a homloka volt vörösebb és fényesebb a megszokottnál, s szálas testében, mely külön 12ben sem nyughatott soha, a nyugtalanság mellett türelmetlenségféle is forrt. Esztike érezte, hogy mondani szeretne valamit anyuskának, de ő itt van, azért néz rá olyan oldalvást. – Esztike rég van itt? – kérdezte végre. – Nem olyan rég – mondta anyuska, noha már régen ott volt. De apuska nem szerette, ha soká ott volt, majd ha meggyógyul anyuska, együtt lehetnek. – Nem akarsz még hazamenni, kicsikém? – szólt rá anyuska panaszosan. Ő nem mondta, hogy akar, de fölállt. – Tedd csak oda a képeket a toalett tükörre – mondta anyuska – és eredj. Holnap majd átjössz megint. Jó?

Esztike rebbenten nyitott be magukhoz: látni-e a nyomot, hogy apuska itt volt. De a két kis szobában tökéletes csönd ült. Nagytata az almárium előtt állt, a kis fiók kihúzva, egy halom írás az asztalon, azokban keresgélt. Nagymamuska nesze a kamrából hallatszott. De a csönd, az más csönd volt, mint máskor; az ő vékony „kezicsókolom”-ja úgy fölszívódott benne, mintha nem is mondta volna. Rálesett nagytatára. A kurta, húsos keze, amely most a szokásosnál is nyugtalanabbul járt az asztalra kidobott papírok közt, az is azzal volt teli, amivel a csönd. Szegény nagytata, ahogy hol ehhez, hol ahhoz az íráshoz nyúlt, anélkül hogy az orrára csúszott szemüvegen át megnézte volna őket, aztán megint a beszorult kis fiókot ráncigálta kijjebb, olyan volt, mintha ő is ügyvéd akarna lenni, mint apuska, de ez sehogy sem sikerül neki. Esztike már látta őket együtt; jól megfigyelte, hogy ők ketten hogy vannak egymással. Nagytata mindig nagyon csendes volt apuskával, mintha félt volna tőle. Vőmuramnak szólította, s mintha vendég lett volna, úgy bánt vele. De utána mogorvább volt a rendesnél, mintha aztán kezdene el vitatkozni vele, amikor elment. „De hiszen, vőmuram, ez nem jól van – mondaná magában. – Nekem is van ám magamhoz való eszem.” Most is ki tudja, mért nézi azokat az írásokat. Mit keres bennük, amit az orra alá dörgölhetne. Egyszer csak kimegy a konyhára, s onnét kezd nagymamuskának a kamrába bebeszélni. Szokatlan ez is, hogy nagytata nagymamuskának a szóval utánamenjen. Nagymamuska is tudja, hogy nem ő az, akit így megtisztel, hanem a tulajdon izgatottsága, s félénken nézegeti a kompótosüvegeket, melyiken mutatkozik egy kis penész, nehogy a rövid kis mondatkáival megbánthassa. A vacsorát is úgy eszik meg, mintha apuska ülne ott az asztal üres oldalánál. Pedig hát a vasárnapi vacsora, az még a vasárnapban is vasárnap, azt 13szerette az egész napból a legjobban. Más napokon nem is volt vacsora. Nagymamuska még délután megkávézott; öregasszonynak, azt mondta, nem kell már vacsorázni; elég, ha azt a kis kalácsot (Esztike ettől borzadt a legjobban) a kávéjában megáztatja. Neki lefekvés előtt a gyorsforralón melegített valamit, a hokedli volt az asztal, a zsámoly a széke. Arra nagyon vigyázott nagymamuska, hogy ő rendesen vacsorázzék, még szalvétát is tett a hokedlire, ne mondhassák, hogy csak úgy odadob elé valamit vacsorára. Hogy nagytata hol vacsorázott, azt Esztike nem tudta. Rendesen úgy aludtak el, hogy nagytata nem volt otthon: a körben volt vagy kinn a tanyán; nagymamuska maga ült az állólámpa fényében, az orra hátát még egyszer megrajzolta a fény, szája egy picit járt, ahogy a könyveket olvasta. Ha mégis itthon volt, tán a kamrában vágott az erős paprikájához szalonnát, ő azonban olyankor aludt már. Vasárnap azonban együtt ettek mind a hárman.

A vasárnap általában arról volt nevezetes, hogy az emberek ilyenkor jobban megbecsülik az evést s az ételeket. Ott ültek ők is hárman a lámpa előtt; őalatta párna, hogy a két kis könyöke fölérje az asztalt. Többnyire csak maradékot ettek, legföljebb a csirkéhez bontott nagymamuska másik befőttet; mégis olyan jó volt ott hármasban, csinosan eddegélni. Nagytata úgy ette a csontot, hogy kissé fölhúzta közben a felsőajkát, mint a kutya, amikor vicsorít, s ha megette, késivel kikotorta a foga közül a húst. Néha azt is megtette, hogy a mutatóujjával benyúlt a szájába, s úgy kotorta el, ami az ínyére odaragadt. Egy kislánytól nem volna szép, ha ilyeneket csinálna, de nagytatánál ez nem volt illetlenség, csak férfiasság, éppúgy mint a tréfálkozás. Az az ő, Esztike kiváltsága volt, hogy nagytata tréfálkozzék vele. Nagymamuska sokszor elmondta Juszti néninek a konyhán, hogy ő soha így nem látta senkivel tréfálni. – Maga látta, Jusztikám? – kérdezte. De Juszti néni se látta. Esztike tehát így is fogadta a tréfát, kis orra szinte csillogott a hálától és az élvezettől. Ha máson nem, a madártejen vicceltek. Nagymamuska abból mindig tett el egy tányérral, de arról a tányérról mindig megfeledkezett. Csak amikor ő a vacsora végén fészkelődni és pillantgatni kezdett, akkor jutott az eszébe. – Az ám, még madártej is van… Nagytata nem szerette a madártejet; az ő idejében a gyerekek, ha jók voltak, túrós lepényt kaptak, tejföllel leöntve, nagymamuska sem főzött madártejet anyuskának. A madártej az úri világgal jött be. – Madártejért mégy? – 14mondta nagytata. – Azért ne menj, most nyalta föl a macska. Még néztem, miféle borotvahab van ennek a bajszán. Akkor láttam, hogy madártej.

Most ebből nem volt semmi. Nagymamuska őt igazgatta folyton, mintha attól, hogy szépen áll nyakában a kendő vagy kényelmesebb alatta a párna, nagytata kevésbé haragudna. Nagytata pedig most is fölhúzta rágás közben a felsőajkát, az arcán azonban látszott, hogy máshova gondol. Mintha belül, a csirkecsont mögött is rágott volna még valamit. Egyszer aztán csak kiszakadt belőle. – A tarhonya, azzal sem lesz semmi baj, azt mondja, ha az ügyvédi kamara rá nem ír. De azok azt írták: vagy ügyvéd, vagy tarhonyás. Ezért kellett neki az Ániszfeldre bízni az egészet. Az kevert kátrányfestéket a tarhonyába. Máskülönben a nép boldog lett volna, mert az angol flotta ötszáz vagont is átvesz. Ő nem kevert volna tojás helyett kátrányfestéket a tarhonyába.

Mintha maga se venné észre, hogy már hangosan mondja, amit előbb csak magában mondott. Nagymamuska kínosan ült a helyén. Akárhogy szerette volna, nem merte leadni a jelet, amivel a gyerekre szokta figyelmeztetni. Tudta, hogy abból még nagyobb baj lehet, mintha Esztike meghall valamit. Nagytata azonban ezt a kínos hallgatást is megértette. Körülnézett, s csak azért is tovább beszélt. Mintha könnyebbült volna tőle a dühe, hogy olyat mond, amit nem szabadna. – Csak ott a bibi, hogy mindenütt van ilyen máskülönben. Mi minden adja elő magát, amíg annyi követ, amennyi ide kell, letutajoznak. Azért mind őt szidnák, kellett neki a kő, mondanák, amikor itt volt helyben a tégla… Már apuska nevét is kimondta, mintha csak az lett volna a célja, hogy nagymamuskából a kumkodást kiváltsa s aztán rátörhessen. De nagymamuska csak ült ott, mint a megbűvölt, s nem szólt egy szót sem. – Azt mondja, hogy nem a munkások fájnak annak, hanem a téglagyáros. Annál rosszabb, vőmuram. Annál biztosabb, hogy megnyomorítják.

Esztike merev pillával ült ott, s még a szárnyletisztogatást sem merte befejezni. Ott tartotta a szétálló ujjacskái közt, s időnként fölpillantott nagytatára. Ha fiú, rég összeállítja azt a sok mindent. Apuska köveztetni akarja a várost, a többiek tégláztatni. A képviselő úr a téglások nevében volt nagytatánál. Tán el is dönti már, hogy ő kinek a pártján van: apuskáén, aki a várossal szembeszáll, vagy nagytatáén, aki fél, 15mert apuska már a tarhonyába is belebukott. Ő azonban kislány volt, a kőhegy, amit le fognak tutajozni, a tarhonya, amibe kátrányfestéket tettek, s az angolok a vízbe borították, a téglagyári munkások, akiket nem lehet szélnek ereszteni, maga a képviselő úr is, ujján a szögletes gyűrűvel, valami zagyvaság volt. A világ, az ő házukon, az ó meg az új templomon túl (no még a két tanyát kivéve) ilyen zagyva dolgokkal volt tele, úgy, mint az idegen udvarok dühös, harapós kutyákkal. S ezek az érthetetlen dolgok most őhozzájuk is betörnek. Apuskának lángol a homloka tőle, nagytata a vasárnapi vacsoránál, mintha csak kísértetet látna, egyszerre beszélni kezd. Még az állóóra sem úgy ketyeg a csöndben a sublódon. Az is mintha az ő ijedtségitől ketyegne. Ők mind boldogok lehetnének. Hisz a vasárnapi vacsoránál ülnek. Kinn a kamrában egy szita alatt ott van a madártej. Ahogy a tányérba kiöntötték, a fehér galuskák megfürödtek a sárga lében. Első pillantásra gusztustalanok, de azért csak madártej az, s a délinél is több mazsola van benne. Nagymamuska persze most is elfelejtette, ő azonban még fészkelődni sem mer. Nem olyan világ ez, amelyikben egy kislány madártejet követelhet.

Nagytata lerágta szépen a mellecsontját, kitakarította a száját, s mintha közben a lelke is elvégzett volna valamit, s most már csak az ámen hiányozna, bekattantotta a gyöngyházas bicskát. Ez is a nagytata eredetisége volt, hogy ő a villához mindig a maga zsebkését használta. – Az ő dolga. Ő tudja. Én megmondtam neki, hogy meg fogják fojtani. S az asztalkendőt a bajszán végignyomkodva, fölállt. Nagymamuska is megkönnyebbedetten nyúlt föl, és segítette le őt is a párnáról. – Úgy van – mondta. – Nem gyerek már. Ő tudja, milyen ágyat vet magának… S öreg hajós szemmel nézett nagytatára, hogy jól forgatta-e a nagy fúvásban a vitorláját.

A következő napok megint nyugodtak voltak; a vasárnapinak nem volt folytatása. Nagytata bicskájával mintha az egész kőúsztatási ügy bekattant volna. Esztike pedig nem volt az, különösen most, hogy iskolás lett, aki a jelen nem levő dolgokon sokat gondolkozzék. Anyuska és Juszti néni is elmondta, hogy ő biztosan szeretni fog iskolába járni. S csakugyan szeretett. Az ember úgy ül ott, mint a virág a cserépben, közben azt érzi, hogy ő már iskolás lány. Csakhamar már leckéje is volt: 16szép ferde vonásokat kellett írni, a három közül a középső, keskenyebb sorba. Esztike ugyan már a nagybetűket is ismerte, apuska tanította meg, amikor még velük lakott; de ez most egész más volt: iskolában adták fel, s nem holmi újságszélre írta, hanem egy friss, vonalzott füzetbe.

Boldogan kopogott haza a büszke kis sarkán, hogy minél előbb ott ülhessen a kihajtott füzete előtt. Fölhajtotta a fél asztalról a terítőt, a párnát maga alá rakta, az új tolltartót meg (már csak azért is öröm volt iskolába járni) maga elé; aztán jól megnézte mind a két könyökét, hogy úgy van-e az asztallapon, ahogy a tanító néni mondta. – Nagytata, tessék idenézni, már leckém is van – szólt oda a nagyapjának, aki akkor jött meg a tanyáról, mielőtt ő a párhuzamos vonalakba elmerült volna. – Ejha, már leckéd is. Akkor te igazi diáklány vagy. Na nézd csak, akkor hát én is előveszem a leckém. S csakugyan levette az almáriumról, a pálinkásüveg mellől azt a régi, hosszú könyvet, amelyikbe az időjárást meg a tanyások járandóságát írta. Esztike tudta, hogy nagytata nem tőle kívánta meg az írást, hanem mert most jött meg a tanyáról, s ilyenkor mindig írni meg számolni szokott, de azért mosolygott. Ez még jobb volt: kettesben dolgozni. Az ember írja a ferde vonalakat, a sor végén a fejét félrehajtva oldalról is megnézi, hogy szép-e, aztán fölnéz a másik leckeíróra. Ha a nagy, fülre tekert szemüveg észreveszi, hogy néz, akkor egy kis nevetés böffen ki belőle; ha nem, megy neki a következő sornak.

Egyszer is így ültek ott kettesben. Ő már az alul gömbölyített vonásokat írta, tudta már, hogy ebből meg a ferdéből i betű lesz, de csak annál szívesebben írta őket. Közben nagytata is beleereszkedett a székébe, s kibontotta az újságot. – Nagytata meg milyen újságot olvas? – szólalt meg Esztike hirtelen, ahogy a sor végén fölpillantott. – Milyet? – nézett a szemüveg az újság széle fölött. – Milyet olvasnék? Amelyik betűből van. A két szempár egy pillanatig még vizsgálta egymást az újság fölött, a szemhéjba behízott öreg szemek inkább megdöbbenve, a merev pillájúak inkább csodálkozva. Utána Esztike visszasüllyedt a hurkaiba. De azért érezte, hogy az újsággal nincs valami rendjén. Ez sokkal nagyobb újság, mint a Híradó; az ember, ahogy fölpillantott, rögtön látta, hogy nagyobb darabot fogott el nagytatából, a címlapján is több meg más volt a betű. A Híradón jól ismert minden betűt, hisz 17apuska, nemhiába az ő újságja, azon tanította a nagybetűkre. „Keress egy R betűt” – s neki oda kellett böknie a harmadikra. Ezen is volt R, de az elején: odább egy nagy I-t is látott. Már a sor közepén fölpislantott, hogy még egyszer megnézze, de nagytata addigra egész behajtotta, úgyhogy csak egy fél oldal apró betű látszott. Ameddigre pedig a sor végére ért, az egészet összehajtogatta. Nem úgy tett, mint máskor, hogy fölkelt, s az újságot félig nyitva, félig összegyűrve a székre borította, néha még a szemüvegét is rajtahagyta, hanem apróra összecsukta, s a belső zsebébe tette. Mintha az ő kérdése vette volna el a kedvét az olvasástól.

Nemsokára újra foglalkoznia kellett ezzel a nagyobb árnyékú újsággal. Esztikének régi előjoga volt, hogy mosogatás után, amikor Juszti néni végzett, ő is leszökött vele a kis házba. Ilyenkor nagymamuskáék nem bánták, ha nincs körülöttük. Nagymamuskának ebéd után a háta kezdett fájni, leült a kanapéra, úgy nyomkodta neki a hátát a kemény párnázatának; közben a nyakát és fejét is hátrafeszítette, hogy annál jobban nyomkodhassa a hátát a fájával. Nagytata ezalatt vagy a hosszú könyvet vette az ölébe, melybe száz és száz apró cédula volt beledugdosva, vagy pedig az újságból írta ki egy kis noteszba az aznapi terményárakat. Hogy később mit csináltak, már nem tudta. Azt gondolta, hogy elaludhattak. Nagytata térdéről csúszni kezdett a könyv, a könyvből a számlák és elszámolások; nagymamuska pedig egyre lassabban dörgölte a hátát, amíg a feje egész hátra nem hanyatlott; úgy feküdt ott, a kendőbog alól kilátszott nyakkal. Erről azonban nem illett beszélni, mert különösen nagymamuska az alvást szégyennek tartotta. Ő éjszaka is fönn szokott lenni. Juszti néninek sokszor mondta, hogy nagytata egy moccanására már fönn van, és semmi sem bántotta úgy, mint ha nagytata, akár hazajövet, akár hajnalban, alva érte őt. Most is, ha el is dőlt később a kanapén, a lábát biztos, hogy nem húzta utána, s időnként ijedten pillantott nagytatára, hogy nem ébredt-e föl. Esztike azonban mindezt nem láthatta, mert Juszti néni, mihelyt az öregek csendesedni kezdtek, kihívta őt a konyhába. Ilyenkor még arra is ügyelt, hogy a tányérok egymásnak ne ütődjenek a mosogatólében. Ha egy villa nagyobbat csörrent, megállt, mintha a csörrenést akarná fölszívni a csönddel. Amikor pedig végzett, s az ura maradékjával a maguk kis 18konyhájába lement, természetesnek tartotta, hogy Esztike is utánamenjen a babájával.

Juszti néniéknél lenni, ez már akkor is nagy izgalom volt, amikor Döméékről még nem is hallott, s nem várták napról napra a gyilkosság folytatását. Azt nehéz lett volna megmondani, hogy Esztike mit talált olyan nagyszerűnek Juszti néniéknél, hisz náluk minden rosszabb meg szegényesebb volt. A hajlott deszkamennyezet olyan alacsony, hogy Juszti néni pár üveg befőttje a sifonon a gerenda mögé bújt; a konyhatűzhelyhez pedig, amelynek egyik törött lába téglával volt kifoldva, Juszti néninek oldalt fordulva kellett befúrnia magát, a stelázsi meg az asztal között. De már ebben a szűkösségben is volt valami édes. Apuskáéknál gyönyörű, soktornyos kredencek és szekrények voltak, állandóan a díszt kellett rajtuk ragasztani, de az ő lakásukról senki sem gondolta volna, hogy olyan, mint a kis ház, amelybe a vándorló gyerekek a mesében bekopogtatnak. Nagytatáék már más: ott a sublódnak meg az ágyaknak is olyan öregemberszaguk volt, mint nekik. Amíg nem lakott náluk, az volt a boldogság, nagytatáékhoz átmenni. Juszti néniéknél azonban még érdekesebb volt, mint nagymamuskáéknál. Az aranykeretű tükörbe fényképek voltak dugva, s ha belenézett az ember, a fél arca mintha el akart volna válni a másiktól, oldalt húzódott. A tükör rámáján Juszti néni mirtuszkoszorúja s néhány szalmavirág függött, az ágya fölött pedig egy huszárt lehetett látni, amint a kardjával előremutat: a huszárnak a feje azonban a Juszti néni uráé, a Márton bácsié volt, úgy ragasztották oda, amikor a katonaságtól elbocsátották.

Ahhoz, hogy milyen kis lakás volt, sok kedves dolog volt Juszti néniéknél. Az igazi bűbáj azonban tán nem is a holmikban volt, hanem az elfogultságban, amivel az ember belépett hozzájuk. Hisz ez nem az ő lakásuk, hanem a Juszti néniék lakása volt; itt más szagok, más törvények uralkodtak, s nem apuska vagy nagytata, hanem Márton bácsi volt a félelmetes ember (aki ugyan az ő részes gépészük, de a műhelyében olyan úr, hogy nagytata sem mer a dolgába szólni). Juszti néniéknél ő is vendég volt; másképp, még szebben kellett viselkednie. Meg kellett köszönnie, ha leültették, s a Juszti néni süteményéből sem fogadhatott el, csak egy darabot. Viszont Juszti néni is egész másképp bánt vele itt lenn, mint ott fönn. Ott úgy szólt rá, mint akinek hatalma van rajta; itt azonban: „tessék, Esztikém, foglaljon helyet, Esztikém” – volt a 19neve, s beszélni is úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. A tükörről levette anyuska leánykori képét meg a hason fekvő dundi kisgyereket. Ha élne, nagyobb lenne már, mint ő. Annak a halálát nem tudják ők kiheverni: mert ki tudja, miért, az Isten nem ad helyette másikat. Pedig Juszti néni igazán megtett neki mindent. Egyszer ki volt sebesedve a kis combja köze: mindjárt orvoshoz vitte.

Az mindig jó, vágyakozással teli érzés volt, amikor babájával a hóna alatt Juszti néni mögött az udvaron át, a kis házba lebandukolt. Amióta azonban a Döméék szörnyű története is ott várt rá a fuksziás ablak s a behúzott függöny mögött, ebbe az izgalomba türelmetlenség, sőt egy kis bűntudatféle is vegyült. Bora hozta a hírt, hogy Kardoskút felé, egy tanyán, az egész családot kiirtották. Hárman voltak: a tanyás, a felesége meg egy gyerek, az ember testvérének a fia, akit az állatot hajkurászni adott oda az apja. Úgy találták meg őket vérben, összekaszabolva. Délben nagytata is hazajött, s megerősítette a dolgot: benn volt a Híradóban. Attól fogva a konyhán meg az ebédnél is csak erről a gyilkosságról folyt a szó. Bora azt mondta, ő sosem menne egy tanyáshoz feleségül. Mit, ott élni éven át, egész nap csak a jószág hátulját meg a fű növésit nézni. Ha az embert éjszaka agyonverik, az sincs, aki fölébredjen a kiáltozásra. Juszti néni az államot kárhoztatta, hogy nincs erősebb kézzel a csavargókhoz. Ő megállítaná: hol dolgozol, mi a munkád, s ha nem tudja igazolni magát, gyerünk be valami fogházba, kosarat fonni. Nagymamuska a kapun sopánkodott. Ő mindig mondja, hogy a kapunak állandóan zárva kéne lenni. Múltkor is anyuskáék előszobájából hozott le egy cigányasszonyt. Az a szegény beteg asszony sokszor óraszám is ott van egyedül; nem is nyikkanhatna, ha történne valami. Nagytata viszont a gazdán gondolkozott, akié a tanya. – Ficsér lénia – azt mondja –, a Ficsér léniára megy ki. Ott köll annak már egészen Sámson alatt lenni. Emlékszem, voltam ott kataszteri biztos. S az arcán látszott, amint a sok kis tanya közt a Dömééket keresgéli. Aztán, mint aki a fejtörést elunta s vidámabb tárgyat keres, elnevette magát. – Na, van akkor most gondja a Meszlényinek! Meszlényi a gazda volt, az újságban is benne volt, hogy övé a tanya. Nagytata jól ismerte őt, majd mindennap találkozott vele a körben, s most aprókat nevetgélt rajta, hogy benne van a bajban. – Ki-be a csendőr, hogy miféle tanyások voltak azok, mit tud, kik jártak náluk, megbízható emberek voltak-e;20foglalkoztak-e dohánycsempészettel. – Elege lesz, amíg egy meglehetőst talál a helyükbe – mondta nagymamuska. – Jóérzésű nép nem költözik be abba a tanyába. – A fenét. Szegény ember nem olyan válogatós – mondta nagytata. – Ha különben jó tanya, belemén az.

Délután ott lenn is mind erről volt szó. Ilyenkor Borának is volt egy félórácskája; fölrázta anyuska ágyát, megmosdatta, a friss ágyban aztán anyuska olvasott vagy elszenderedett, többnyire fölváltva aludt és olvasott, s Borát egy darabig békén hagyta. A gyilkosság miatt most a szokottnál tovább is ott ragadt, kockáztatva, hogy ott fönn az üres konyhában lármáz a csöngő, mert ahhoz már igen hosszan kellett csöngetni, hogy a nyitott tornácajtón ide is lehallasson. Az élvezetet növelte, hogy ezen a délután, a gyilkosság melegében, Márton bácsi is jobban összeereszkedett, mint különben szokott, az asszonyokkal. Márton bácsi, mióta a masinázás megvolt, s a gép benn állt a műhelyben, alkalmi munkákat végzett, gépeket javított, artézi kutakon fabrikált, egy kovácsműhelybe járt be segíteni. Így a gyilkosságról sok olyat tudott, amit az asszonyok nem tudtak. S bár ő nem hozta elő, Bora és Juszti néni olyan ügyesen tudtak sopánkodni, találgatni, hogy lehurrogásul vagy kiigazításként lassan minden tudományát kitálalta. Így tudta meg Esztike, hogy a gyilkosságot a gyerek apja vette észre. Épp kiment a bátyjához, a fiút vitte volna haza, mert beállt az iskola. A tanyában sehol senki. Azt gondolta, tán ebédelnek, mert dél volt, s a meleg elől behúzódtak a sötétre. Bemegy a pitvarba, s onnét szól be: „István, idebenn vagytok?” Elképzelhető, mit érzett, amikor a szobába benyitott. Márton bácsi ismerte azt a kovácsműhelyt, amelyikben a tanító meg a mester épp beszélgetett, amikor az ember loholva odafutott. Nem úgy volt, ahogy Bora tudta, hogy egy vasdarabbal ütötték le őket; – a Döme tulajdon karabélyával. Csak amikor az ember fején eltört, s még mindig mozgott, akkor vette ki a konyhakést a félretolható tetejű asztalból. Az meg az ember állkapcsába tört bele. – Maga ezt honnét hallotta, Márton bácsi? – kérdezte Bora többször is. – Ne érdekeljen az téged, csak tudom – mondta Márton bácsi. De egyszer aztán, amikor Juszti néni is kérni kezdte, alattomban, úgy látszik, megmondta. Esztike nem nézett oda, de tudta, hogy sugdosnak. – Majd én hozok egyet – mondta egyszerre hangosabban Bora. – Mennyi? – Egy krajcár… S Juszti néni már rázta is ki a bögréből, amibe a kisebb pénzt rakni szokta. – Te, az 21tán vigyázz ám – szólt utána Juszti néni az ablakon. – Majd a kötőm alatt hozom – kiabálta az szinte örömében, hogy mehet. Juszti néni a fejét rázta; ennek a Borának több van egy kerékkel.

Esztike ott ült a kis székin, babájával a karján, a zsámoly magasságában, s elmeredt pillával tünekedett. Ha ő is kérdezhetett volna, mint Bora, a kisfiúról kérdezte volna Márton bácsit. Hogy azelőtt is járt-e iskolába, vagy csak most adták fel, mint őt. S mért csak most ment érte az apuskája, amikor az iskola régen megkezdődött. Közben Bora is visszatért. S az, amit a kendő alatt hozott, már ott volt az asztalon. – Itt van. „Hármas rablógyilkosság a pusztán” – mutatta Bora, mert az úton azért már megkereste és kibetűzte. Esztike rögtön megismerte. Ez nem a Híradó volt; az az újság, amit nagytata olvasott. Juszti néni vette föl; hármójuk közül ő volt a legolvasósabb. Esztikének is föl szokta olvasni anyuska kártyáit, amiket a Tátrából írt, amikor gyógyulni volt. Márton bácsi ugyan biztosan jobban olvasott, mint ő, de egy gépész, akin kék zubbony van, s olajos a keze, nem olvashat asszonyoknak. Hallgatni is csak állva hallgatta, mint aki indul már, csak egy percre állt meg s hallgat oda, hogy jól olvassák-e az asszonyok. Az első vagy második mondatnál Bora megbökte Juszti nénit. Esztike tudta, hogy ez a bökés őneki szól. Hogy őneki ittbenn szabad-e maradnia. Borának eszébe jutott, hátha nem jó, hogy ő ittbenn van. Hízelegni akart Juszti néninek, hogy őneki még erre is van gondja. De Juszti nénit már húzta a betű. – Á, játszik a babájával – mondta, s visszanézett rá, mert épp oldalt ült felé. – Játszik, kedvesem? Játszik a babájával? – Igen – mondta Esztike, s köréjehúzta a babának a paplant, mert egy paplannal volt betakarva. – Na, csak játsszon szépen – mondta, s visszafordult az újságjához.

Ettől fogva Esztike mindennapos hallgatója lett a Döméék történetének. Az újság mindennap írt róluk. Most már nem Borát kellett szalajtani érte, ott volt Márton bácsi zubbonyzsebében. – Na, mit ír? – nézett rá Juszti néni, amikor Márton bácsi odadobta az asztalra. S nem nyugodott, amíg rá nem talált a címre, ami Dömééket jelentette. „Ki a gyilkos?” Vagy: „A pusztai gyilkosság.” – Ez az – mondta megörülve. S még az aláírt vastagabb betűket is elolvasta. Azt írja: „Szenzációs fordulat.” S ment ki Márton bácsihoz, aki már nekiült a fönti maradéknak. – Akkor megvan már, ugye? Máskor meg: „Kétségbeejtő bizony 22talanság.” – Ugye, hogy még sincs meg? Aztán megint: „A gyilkos nyomában. Újabb letartóztatás.” Azt az embert, akinek vérnyom volt a nadrágján, elbocsátották, de ugyanakkor már egy másik „rovott múltú egyént” vittek ki oda a csendőrök. Erről már azt is megírta, hogy a Hattyas utcában lakik, s a „körömházában” apró vérsejtek voltak; Juszti néni biztosra vette, hogy ez lesz az. De aztán megint összekavarodott minden. Még az is kétséges volt: miért ölték meg őket. Először azt mondták, a disznó áráért rabolt a gyilkos. Mert Döméék szegénységre jutottak, s el kellett adni a disznóikat. Aztán kiderült, hogy a disznó ára megvan, kétszázat kölcsönadtak belőle. „Az indítóok másban keresendő.” – Ez mit jelent? – nézett az urára Juszti néni. – Hogy nem a pénzéért ölték meg? A vizsgálat érdekében azonban nem nyilatkozhatott az újságíró. – Nehogy gyanút fogjon az illető, ugye? Á, ki tudja, hol jár az már… Abban sem tudott az újság megállapodni, hogy ismerős vagy vidéki volt-e a gyilkos. Előbb azt írták: egy szalmazsák volt a sarokban, azon feküdt az illető. Bekéredzett, mint afféle szegény ember. De az is lehet, hogy dohánycsempész volt, mert Döméék adtak el kéz alatt dohányt. Márton bácsi is azt mondta, hogy ismerősnek kell lennie. Aztán azt írták, hogy nem szalmazsák, hanem egy suba volt a vackon, azon alhatott. Majd meg, hogy tán nem is aludt rajta senki, csak úgy dobták oda. Juszti néni különösen azt szerette volna tudni, mitől félt úgy a Döme-család. Mert Döméné panaszkodott Mucsinénak, hogy rossz fogja őket érni. Ilyen érzései Juszti néninek is voltak. A kisgyerek halála előtt már rég nyugtalan volt. De Márton bácsi azt mondta: megfenyegették őket.

Közben az újságíró újra meg újra kiment a tanyára (vagy legalább úgy tett, mintha kiment volna), s ott leírt mindent, a sötét pitvart, amelybe a gyerek apja bekiáltott, a fiókos asztalt, amelyben a két kötelezvény volt, az egy szál fát, ami a komor tanya mellett a pusztát nézte. Olykor máshogy is írta, mint előbbre. Egyszer az volt, hogy a gazda fölsúroltatta, kimeszeltette már a tanyát: aztán kiderült, hogy a „vérrel meszelt” falnak a vizsgálat érdekében úgy kell maradnia. Ezt mind a hárman észrevették, de nem haragudtak meg érte; inkább büszkék voltak, hogy jól emlékeznek. Az sem volt baj, hogy az ágy fekvését, a „bűnjeleket” többször is leírták, mert mindig tettek valami újat hozzá. A karabélyról először csak az volt, hogy letört a tusa, aztán megírták, 23hogy hol tört le, pontosan, ahol a ravasz van. Márton bácsi mint gépész ezt meg is magyarázta. A disznó árát is többször elszámolták. Harminc forint a zsebben, hét apróban a kabátjában, két kötelezvény, aztán a kétszáz forint, amit a szomszédok szerint kölcsönadtak. Ők maguk is utánaszámoltak, mindig pontosabban jött ki az összeg. Amit tudtak már, annak örültek, hogy ráismertek. Amit meg nem tudtak még, azt érdekes volt a többibe beigazítani. A tanya, az éjszaka, a vizsgálat folyton más képet váltva gomolygott a várakozásukban. – Ma jó hosszú lesz – mondta Juszti néni a besompolygó Borának. S szemük csillogásában szinte a bőrük borsódzása is érzett, az olvasás, a félelem, a találgatás boldogsága borsódzott bennük.

Esztike az első felolvasást úgy hallgatta, mint mesét. Nyáron, amikor kinn voltak a tanyán (ő is kinn volt, mert anyuska fönn volt a Tátrában), nagymamuska majd minden este felolvasott. Nagytata máskülönben haragudott az olvasásért, úgyhogy az olvasókörből Juszti néni titokban hozta a könyveket; de nagy munka idején nem bánta, ha egy kis szórakozást szerzett a népeknek. Juszti néni, a tanyás, a tanyásné, de maga nagytata is, a kivitt könyvek – János vitéz, Jókai, Párizs rejtelmei – mellől támogatták a szemük, amíg csak a fáradtság el nem nyomta őket. Amit az újság írt – a kis tanya a pusztán, az apa, ahogy a gyerekéért jön, a kovácsműhely, a csendőrök –, épp olyanformán káprázott Esztike előtt, mint amit a könyvekből megértett. Az se volt szokatlan, hogy az asszonynak le volt vágva a feje; a mesében is le szokták vágni az emberek fejét, a szegény legényét néha még vissza is ragasztják. Lassan azonban rajta is erőt vett a felnőttek izgatottsága. Juszti néni nem olvasott olyan gyorsan, mint a nagymamuska, a hosszabb szavaknál meg is állt; előbb csak magában, az ajkával betűzte, s amikor megvolt az értelme, akkor olvasta ki, nehogy rosszat mondjon. De néha még így is kétszer kellett nekilódulnia. Ezalatt a kidülledt szemű Bora, de még Márton bácsi is (aki pedig a sifonnál állt), úgy nézték a száját, mintha gyöngy vagy varangy akarna kiesni belőle. Bora időnként nem állhatta meg, ha letorkolják is, hogy közbe ne kotyogjon. Izgalmában még Márton bácsi karját is elkapta. – Jaj, én úgy félek, Márton bácsi. Maga nem fél, Juszti néni?

Esztike nem félt úgy, mint Bora. De lassan benne is dolgozni kezdtek a részletek, amik a könyvekből kimaradnak. A kisfiúnak a fejebúbja 24egészen hiányzott. Ott feküdt az ágy végében a vackon, s amikor hallotta, hogy a bátyjáékat ölik, bebújt a dunyhája alá. Ezért verték széjjel a fejebúbját. A kisfiú szétvert fejebúbja s a vacogása, mielőtt szétverték: ezen másképp kellett elálmélkodni. Döméék egy idő óta korán bezárkóztak. Ott ültek a sötét házban, s várták, hogy mit hoz az éjszaka. A kisfiú velük. Ki tudja, meddig hallgatták akkor is a kutyák ugatását. – Képzeljétek el azt a kis jószágot – mondta Juszti néni –, fölébred, s hallja, hogy zuhog az ütés a sötétben. Mert a gyilkos csak azután gyújtott ki, hogy már megölte őket. Egyszerre ütötte a puskával mind a kettőt, azért voltak olyan összevissza, a halántékukon, a fejük tetején a horpadások. A kisfiút is még a sötétben ölte meg. Tán fölkiáltott az ártatlan. Az agyveleje, az újság szerint, ott volt a falon. – Ezen Juszti néni és Bora többször is elszörnyülködtek. – Mint a kievett tojás, olyan volt a boldogtalannak a kis koponyája.

Esztike lassan egészen otthonos lett a Döméék tanyáján. Ha nagymamuska nem volt a konyhán, s Juszti néni és Bora anyuska tízórai edénye fölött csendben tanakodni kezdtek: „Mit gondol, Juszti néni, hogy került a pitvar kulcsa a padkára?” – ő rögtön tudta, miféle kulcsok azok: látta a pitvarajtót s a padkán a kulcsot, mintha csak Juszti néniéknél lett volna. Balfelől az ágy, az eltolható tetejű asztal, az egy szem fa, az eresz, amely alatt a baromfiak hiába várták aznap a szemet, a tarló, amelyen a gyerek az utolsó nap az állatot zavarta: olyan ismerősek lettek neki, mintha csak itt lett volna az udvar végiben, a Juszti néniék házában. S ahogy az órája jött, hogy hóna alatt a babával Juszti nénihez lemenjen, a Döméék tanyája – mint egy kis gomoly, amit az iskola öröme, a szép egyenes tartás, a mindig friss ruha, a hurkolt és kétszer hajlított vonalak elfedtek – nőni és kavarogni kezdett, mintha csak most akarná megszülni másodszor azt a gyilkosságot. Érezte, hogy kislánynak nem illik ilyesmire gondolni, de a vonzás erősebb volt. Már nem kellett nagymamuskáék mellől Juszti néninek kiszólítani; ott volt magától a konyhán, s leste, mennyi kést meg villát bukik fel még a Juszti néni mosogató leve. S ahogy Juszti néni mögött az udvarra leballagott, mintha nem is a kis házba indult volna, hanem ki, a Döméék tanyájára, ahol most egész napon át üresen áll a kútvödör, éjszaka azonban kigyulladnak az ablakok, a szomszédok azt gondolnák, kísértetek járnak ott, pe 25dig csak a csendőrök viszik ki ilyenkor, hogy jobban valljanak, a rossz kinézésű embereket.

Ami eztán jött, olyan volt már, mint egy szertartás; tudta s várta, hogy mi következik. A felnőttek bármely pillanatban összebökhettek, ezért a szokottnál is csendesebben kellett viselkednie. Ott ült, mint egy láthatatlan harangban, babájával a zsámolyon, meg-megigazította a kalapját, följebb húzta a kis harisnyáját; lássák, hogy a babájával játszik. Közben azonban minden zörrenésnek tudta az értelmét. Most Márton bácsi jött be. Az összehajtott újság már ott van a hamutálca mellett, amelyiken egy porcelánpipa van keresztben. Ismerte a mozdulatot, amellyel odadobta. Néhány lépést tett, a tükörben félkézzel lesimította a haját, aztán húzta ki a zubbonyzsebéből, ahol a pepita noteszét tartotta. Aztán Juszti néni jön be, a szekrényről veszi le az ecetet vagy a sifonról a kendőt. Előbb, mint aki lop, csak úgy összehajtva forgatja meg két zsíros ujja közt az újságot, hogy Döméék vannak-e kívül, aztán bontja ki negyedrétre, majd ha nem találja, egészen is. Akkor egy darabig a kanál járása, Juszti néni kérdései hallatszanak a konyháról. Aztán Bora hangja jön a folyosóról. – Már kész van? – szólt fel neki Juszti néni, egy kis levest téve ki a cicájuknak. – Márton bácsi már megjött? – hallatszik fentről. – A tekintetes asszony? – a ház elől. – Mindjárt jövök, addig ne kezdjék el… Egész másképp kiabáltak, mint amikor nagymamuska szólt nekik a tornácról, vagy hivatalos üzenetük volt egymás számára. Most éppen csak annyira kiabáltak, amennyire szükséges volt, a többit jelekkel intézték el, úgyhogy beszélgetésük csupa halk, meleg kérdésből állt, amely közé a hallgatózó fül a bólintások, fejrázások, mosolygások gazdagabb nyelvét is odahallotta. Amikor Bora is ott lenn volt, akkor már igazán teli volt a kisház Döméékkel. Féloldalasan jött be, mint a kutya; a sündörgő csípője, mely a sok szoknyától sem volt kövér, nyikkanásra kész arcjátéka ott volt a köszönésiben is. Úgy köszönt, mintha ő se vette volna egészen komolyan magát, meg hogy neki vissza is köszönhetnek. De ettől a sündörgéstől még szemtelen is tudott lenni. – Ne egyen már annyit – mondta Márton bácsinak, ha még mindig nem akarta az evést abbahagyni.

Megtörtént olykor, hogy olvasás közben bejött az udvarra valaki. Juszti néni úgy ült, hogy ha kicsit megemelkedett a széken, a kis ablak fuksziái fölött épp odalátott az udvarra. Ilyenkor úgy lebegett, fél26tenyérrel a széke fölött, ajkán a félbeszakított szóval, s figyelte, míg kinn kialakul a dolog, elég-e hozzá az előcammogó udvaros, vagy neki kell az ablakon kiszólnia. Máskor nagymama ásításforma hangja szólt le a tornácról. – Te Jusztikám – sóhajtott bele az udvar kopárságába. Juszti néni ilyenkor azon nyomban kinn volt az ajtó előtt. – Esztike nálatok van? – mondta nagymamuska föntről panaszosan. – Itt van. – Mit csinál? – Játszik a babájával. Eszti ismerte már a csöndet, ami ezután jött. Ez ahhoz kellett, hogy nagymamuska behúzódjék a tornácról, s Juszti néni a konyhaajtóban állva erről (s a fenti ajtó becsukódásáról is) meggyőződjék. Az újság ezalatt ott feküdt kiterítve az asztalon. Márton bácsi, mintha eszébe jutott volna, hogy őt az egész nem érdekli, a tükör elé állt, s a szerszámos fiókban kezdett el matatni, Bora meg sutyorogva faggatta csak: – Mit gondol, akit most lefogtak, az lesz? Azt írja, szorul már a hurok. A legjobban azonban akkor lehetett érezni, hogy a felnőttek is félnek valamitől, ha kapucsukás nélkül egyszerre csak az udvar közepén koppantak föl nagytata vagy apuska lépései. Juszti néni ilyenkor úgy perdült ki a ház elé, mintha a testével akarná fölfogni a látogatót; Bora is ott volt mögötte, hogy ha őt keresik, már indulóban legyen. Közben Márton bácsi rátette olajos kezét az újságra, s mielőtt a kinti hangok beljebb nyomulhattak volna, nagy méltóságosan összehajtogatta s visszadugta a zubbonyba. Ilyenkor nem is került elő többet az újság, Márton bácsi fölszedelőzött, s ment hátra a szín alá, ahol a gazdasági gépek állottak télire.

Ez, hogy a felnőttek is féltek, majdnem olyan hátborzongató volt, mint a Döméék kiirtása. Az emberben két izgalom volt egyszerre: a kisfiú vacogása a pusztán s az ő összebújásuk, riadozásuk idebenn, az újság körül. Azt, hogy a felnőttek mért féltek, nem tudta bizonyosan. A felnőtteknek sem illik gyilkosságról olvasni? Vagy csak az a nagyobb újság – most már a nevét is tudta: a Reggeli – az, amit apuska elől dugniuk kell. Juszti néni egyszer azt mondta: – Á, a Híradó, abban semmi sincsen. De el is harapta mindjárt, mert Bora meglökhette. Tán azért félnek, hogy nem a Híradót olvassák. A Híradót apuska nyomdájában nyomták; tavaly, amikor az új gépek megjöttek, apuska örömében őt is elvitte, hogy a forgó hengereket, amik közül az újság kijön, ő is lássa. Juszti néniék azt gondolják, hogy apuska vagy nagytata kiabálnának, ha megtudnák, hogy ők ezt az idegen újságot behozták a házba. Pedig 27nagytata is behozta. Nemcsak akkor látta, azóta is. Valami nyugtát hoztak, amit nagytata már kifizetett. S ahogy az almárium fiókját rángatta, hogy a nyugtát előadja, egyszer csak kiszalad az egész fiók, s benne egy csomó Reggeli Újság; attól volt beszorulva. Meglehet, hogy amíg ők ott lenn az ablakot figyelik, odafönn nagytata is a Döméék dolgát olvassa föl nagymamuskának. Azért dugja be oda, nehogy Juszti néni tűzgyújtásnál a konyhán észrevegye. Ez a sok furcsa dolog Esztike fejében persze nem csomósodott össze határozott kérdésekké. Ő csak azt érezte, hogy ezzel a nagyobbrét újsággal új titkolózást, hátborzongást, mohó szomjúságot gerjesztő anyag került a házba, s ez benne is ott jár, éppen úgy, mint a felnőttekben. – Ma éjjel megint kiabáltál – mondta neki nagymamuska. – Ne, ne, mondtad, s húztad a fejedre a takarót.

A Döméék dolgának az vetett véget, hogy új gyilkosság történt. Esztike aznap délután nem volt lenn Juszti néniéknél. A keresztmamája jött érte rögtön ebéd után, s elvitte a cukrászdába. A keresztmama még lány volt, s úgy alkudott meg anyuskával, hogy Esztike minden hónapból egy napon az övé. Azon a délutánon aztán kianyáskodta magát. Cukrászdába vitte, cukrot vett neki, s mindenkinek elmondta, hogy a cukrosboltban az övének nézték. Esztike tudta, hogy őneki nagyon kell szeretni a keresztmamáját, de azért nem nagyon örült a napjának. Minduntalan összevissza csókolta, aztán félrehajtotta a fejét, s mintha méz dőlt volna az arcából, azt mondta anyuskájának: – Hát nem édes? De néha elfelejtette, hogy milyen boldog is ezen a napon a keresztlányával, s akkor csúnyán összeveszett a mamájával. Az, hogy a tejszín nem verődött föl, elég volt, hogy a régi vőlegényeit (akiket mind a mamája üldözött el) sorban előhozza.

Este a nagytatájától hallotta meg, hogy új gyilkosság történt. Nagytatának a szeme s a beszéde is olyan volt, mint amikor dühös szokott lenni. Semmit sem türtőztette magát őmiatta. – Na, most van mit írnia a Nagy Gábornak – fordult vissza az ablakból. Szép enyhe őszi este volt, s nagytatának az volt a szokása, hogy föltett kalappal állt, s nézte az embereket az ablakban. – A Híradó, ha így megy, hát becsukhat. Az a Fejérvári (ez volt apuska újságírója) vagy elaludt, vagy összejátszik velük. Egy bekezdés van benne: „Lapzártakor értesültünk.” Amaz meg már kinn is járt; azt is tudja, hogy rítt az asszony. „De kivetkőztettek, édes uram.” Mintha egy miniszter mondta volna. Az asszony sírásán 28még kaccintott is egyet nagytata. Nagymamuska azonban ismerte már azt a pirosságot az arcán, s nem merte lekumkodni. Csak a beszédet próbálta az újságra terelni. – Ezzel bátorítják föl a népet, hogy annyit írnak róla. Megvolt, eltemettük, nem kéne annyit emlegetni. Meglehet, aki ezeket megölte, az is az újságból kapott rá kedvet… De nagytata tudta, miért mondják ezt neki, s nem ment bele az erkölcsösködésbe. – Újság, az újság. Azért van, hogy a mocskot kavarja. Akinek rossz szagú a pöcegödör: ne legyen cigány.

Másnap délután, amikor Juszti nénihez lementek, nemcsak Márton bácsi, de Bora is ott volt már a konyhán. Megérezhette, hogy az újság már itt van; ott ült az asztalnál, kiolvasott egy-egy vastagbetűs sort, s rögtön kérdezte is Márton bácsit, hogy mi az, vagy mit szól ahhoz („Maga elhiszi ezt, Márton bácsi”), amit ő olvasott. S lázas arcát hol kidugta, hol be, a szétterített lapba. Az új gyilkosság a körtvélyesi tanyákon történt, s Bora abból a faluból való volt. Ha az illetőket nem is ismerte, azt megértette, hol kell a tanyájuknak lenni. Azonkívül a fordulat is fölizgatta. – Olyat mondok magának, Juszti néni, hogy leül – emelte lázas arcát Juszti nénire, aki keményebb képpel jött be, mert nem tetszett neki, hogy Bora már itt van az urával. – Az asszony is benne van. Itt van. Megkereste, s újra kibetűzte az alcímet. „Az asszonyt letartóztatják.” Ennek a hírnek Juszti néni sem tudott ellenállni. – Az asszony? A tanyásné? – Értették egymást a gyilkossal – magyarázta Bora. – Ugye? – kapott észbe Juszti néni. – Mindjárt gyanús volt ez nekem – mondta, mintha csakugyan gyanús lett volna. – Hogy ez olyan türelmesen kivárta a hajnalt, s csak akkor kezdett jajveszékelni. – Emlékszik, hogy elírta tegnap – kapott az emléken Bora –, mit kellett annak a szegény asszonynak ott kiállni. Amikor az ajtót feszegették. S hogy adta ki a pénzt az ablakon. Azt ehol. – Mindjárt gyanús voltam én, hogy itt valami hiba van – mondta Juszti néni mind mélyebb meggyőződéssel. – S hogy jajgatott a büdös. „Én szegény uram, de kivetkőztettek.” Az ember azt gondolta volna, tán meg is zavarodott ott ijedtében. – Most meg azt írja, akkor is hátra volt kötve a kendője. Úgy hívja csak: a szép tanyásné. Nézze, itt van a ház is. S csakugyan, a másik oldalon ott volt lefényképezve a ház. Egy kicsit elmosódottan, de ott volt, mindent meg lehetett találni rajta. A tető ereszformán előrejött, s az oszlopos folyosón két ágy volt látható. Egyikben feküdt a tanyás, a másikban 29a gazdának a fia. Ott volt a pitvarajtó meg a padlásfeljáró is, azon ment föl a padlásra a gyilkos. Jobbról a ház végében még egy ablak volt, azon adta ki a pénzt az asszony. A magyarázatot már Juszti néni olvasta, s amit olvasott, rögtön megkeresték a képen. Márton bácsi is odahajolt mögéjük, mint aki valami térképet néz. Egyik kezét az asztalra támasztva. – Azt tudja, hogy az a szegény gazdalegény egész véletlen volt kinn. Este jött ki, amikor a gyilkosság már meg volt beszélve. Azért kellett meghalnia. – Vagy ki tudja, az is mért jött épp este – mondta Juszti néni, aki már benn volt a gyanakvásban.

A nagy beszédben Esztike sem foglalta el szokott helyét ott benn a szobában. Ott maradt ő is a konyhán, s ahogy mutogatni kezdték, bepillantott a Bora könyöke fölött az újságba. Látta a folyosót s rajta a két ágyat: a táborit, amit magának nyitott szét a tanyás s a magáét, amit átadott az éjjelre a gazda fiának. Nagytata mesélte, hogy amíg fiatalabbak voltak, tavasztól őszig kinn laktak a tanyán, s ő is a szabadban aludt. Ezen már máskor is tűnődött Esztike: milyen lehet a sok csillag alatt a messzi kutyaugatások közt aludni. Ezek is ott aludtak ketten, s egyszer csak (vajon melyiken kezdte) az éjszaka fölbukta a gyilkost. A két ember ott hörgött, s az ment hátra az ablakhoz. Az a kis ablak a képen is olyan sötéten, gonoszul lapított. Azon adta ki a tanyásné az erszényt. De nem mint aki fél. Hanem mint aki várta már, s tudta, hogy mi készül. Esztike merev pillákkal nézte a szörnyű ablakot, amin az egyik gonoszság a másiknak beszól. Észre sem vette, hogy a többiek már nem a képet nézik, hanem csak őt. Csak a beállt csendről eszmélt föl. Juszti néni kutató pillantása, a Bora csiklandozott gombszeme, messziről még a Márton bácsi közömbös, szürke tekintete is őrajta volt. Úgy nézték, hogy el sem fordíthatta a szemét, csak elpirult. – Nézze, Esztikém, milyen szép idő van ottkinn. Használja ki – mondta Juszti néni. – Vegye a sámliját, nem való ez magának, üljön ki szépen a ház elé. A Teri cica is odaül magához.

Esztike engedelmesen kiült a ház elé. Karján ott volt a baba, lábához csakugyan odaült a cica, s most a szemközti folyosót nézte, a vastag, pillér nélküli íveket, a meszelt falon a vakító lefolyót. Juszti néninek igaza volt: a nap csakugyan gyönyörűen sütött, a cica szőrén, a maga hunyorgató arcán is ott érezte a sárgállását. Nem volt fölháborodva, nem forralt bosszúterveket, amiért kiküldték. Úgy vette, mint aminek 30be kellett következnie. Sőt, tán meg is könnyebbedett. Ez az új gyilkosság s a sok összevissza beszéd már olyan zavaros volt. Ő Döméékről s a kisfiúról szeretett volna még hallani. Márton bácsi is azt kérdezte: hát Döméék? De azok már kiszolgálták a magukét. Juszti néni nem talált már egy szót sem róluk. Egy ideig még átérezte a falon a bentiek izgalmát (Márton bácsi még nem is ebédelt ma), de lassan az a néhány mondatfoszlány is felszívódott, ami még ott kóválygott a fejében. Ha egy kicsit árván csücsült is a babájával, mintha mégis jobb lett volna idekinn a napon. Egy idő múlva Márton bácsi is kijött. – Gyüjjön, Esztikém – szólt oda neki –, megolajozzuk a gépet. Esztike tudta, hogy ez vigasztalás, sőt, tán lekenyerezés, amiért kiküldték. Márton bácsi őt úgy nézte, mint a Juszti néni jószágát; nem bánta, ha ott volt, de nem is szólt hozzá. Az olajozás meg épp fiúmunka. Hogy olajozna ő a fehér ruhájában? De azért vette a sámliját, s elballagott utána, mint akit megtiszteltek.

Márton bácsi ott szöszmötölt a cséplőn. Egy kis kannácskája volt, s azzal mindenhova nyomott, ahol kenőcs meg vas volt. A cséplő már elvégezte erre az évre a munkáját; elállt az a sajátságos szíj meg dob meg mindenféle zúgás, amelynél az ember, mint a süket, látja, hogy nyílanak a szájak, de amíg közelebb nem jönnek vagy nagyon nem kiabálnak, nem ért belőle egy szót sem. A nagykaput kinyitották, s Márton bácsi (ez volt a városban az első magánjáró) a lépcsőn állva beirányította a gépet az udvarra. Most már itt szunnyad a színben a jövő évig, a darálók, sorvetők s egyéb szerszámok közt. Márton bácsi azonban meg-meglátogatja, egy-két órát is eltisztogat, elreszelget rajta. Esztike ott ült a szerszámládán egy pokrócon, s csendesen követte őt a szemével. Egyszer csak Víg Jancsi is ott volt mellette, a szín lábának támaszkodva, mohó fiúszemekkel nézve a Márton bácsi munkálkodását. Ahogy jobban és jobban nézte, mind közelebb került a munkához. Amikor Márton bácsi fölmászott a gépre, s úgy tisztogatta a centrifugát, Jancsi már ott állt lenn alatta. – Na, szárnysegéd úr – szólt le rá, arccal alá, a magasból, hogy észrevette őt, Márton bácsi. – Mi újság a felsőbb politikában?

Jancsi apuska nővérének volt a fia, s az volt a boldogsága, hogy apuska körül forgolódjék. A szülei nem engedték meg, hogy kollégiumba járjon: azt akarták, hogy gazda legyen, mint ők, de ő akkor 31volt boldog, ha a nyomdában lehetett; elnézte, hogy rakják a betűt a nyomdászok, s hogy jön ki a hengerek közül az újságlap. Hozzájuk is egy nagy nyaláb papírral került, amit apuskának küldtek a nyomdából. Márton bácsi is ezért hívta szárnysegéd úrnak. Jancsi Márton bácsit is csodálta, de egy kicsit tartott is tőle. Mert Márton bácsi mindig hergelte őt valamiért. Jancsi el szerette volna tanulni, hogy a gép hogy jár, de Márton bácsi azt mondta: „Minek az magának? Majd tart egy kommenciós gépészt. Aztán csak hoci, te büdös gépész, s az megcsinálja. Minek egy pógárnak érteni valamihez? Elég, ha parancsolni tud, meg a tanyásnak utánaszámol.” De Jancsi épp ezért haragudott a legjobban. Hogy ő csak egy paraszt, Márton bácsi nem akart többet látni benne. „Vagy már a géppel is maga akarja kormozni magát – szokta mondani. – Nem olyan könnyű munka ám az. Nemcsak annyiból áll, hogy fölöstökömmel egy hosszút fütyültetünk, s a részeslányok visítanak, s befogják a fülük. Meleg van ám ott egész nap, s kiolvad a pocakból a zsír.” Most is azt nézte, mivel bosszanthatja meg legjobban. – Hanem baj van az újsággal, főnyomdász úr – mondta, a gép oldalán, a vasfokon megállva. – Nem volt érdemes a nagy rotációs gépeket meghozatni. Mért nem veszi a főszerkesztő úr a plajbászt, és kanyarít egy jót a gyilkosságokról?

Jancsi semmire sem volt olyan kényes, mint a Híradóra. Különben afféle féloldalas, sündörgő gyerek volt, de ha a bátyja gépeit vagy az újságot bántották, egyszerre neki is pirulni kezdett, mint a nagybátyjának, a homloka. – Majd megunják azt is a buta emberek – ment bele most is. – Hát a koalíciót nem unják meg? – forgatta meg egypárszor a kereket a tenyerével Márton bácsi. – Azt unják meg csak igazán. Hogy marad vagy megy-e a darabontkormány. A kormány az csak az uraknak meg a pógároknak fontos. Énnekem meg a többi szegény embernek mindegy, hogy milyen kormány van. – Azért a Híradó nem megy a Reggeli Újság után – mondta Jancsi eltökélten. – De a krajcárocskák sem mennek a Híradó után. Sok zsíros kis krajcárkának kell ám ahhoz összegurulni, hogy azok a gépek meg a nyomdászok meg a szerkesztőségek is kifizetődjenek. Maguknak is olyan nagy papírra kéne nyomtatniuk, mint az van. Mert az a buta nép szemre is megbecsüli: mért vegyen ő kis újságot, amikor nagyot is kaphat. – Nagy Gábor sem 32a magáéból nyom akkorát – mondta Jancsi, s látszott az arcán, hogy nagy bűnöknek a tudója.

De Márton bácsi nem úgy állt ott, mint akit kíváncsivá lehet tenni. Csak amikor már közönyét az urak dolga iránt végleg kimutatta, akkor szólt le a kifényesedő nyomásmérő mellől. – Mondja, hogy van az, hogy Nagy Gábor egyszer csak meggondolta? Elege volt neki, hogy a más kezelába legyen?… Nagy Gábort Esztike is ismerte; ott szokott lenni ő is a nyomdában. Nagy, barna ember volt, megfogta őt a két könyökénél, fölemelte a magasba, s alulról villogtatta rá a szép, vékony bajszát s a jókedvű fogait. – Fölheccelték rá – mondta Jancsi. – Akinek fontos volt, hogy Lőrinc bátyámat megfojtsa… Esztike a megfojtásra fölfülelt; a megfojtást nagytatától is hallotta. – Konkurrens – mondta Márton bácsi. – Előbb mindenes, aztán versenytárs. Az ilyen a legrosszabb. Az ilyen belülről tudja az üzletet. – Az egész a kövezés miatt van – mondta Jancsi. – Mert Lőrinc bátyám nem akarta, hogy téglával kövezzék a várost. Erre a téglás Bauer azt mondta: majd megmutatom én neki. S csinált egy nagyobb újságot, s elcsábította Nagy Gábort. Ardai meg (ez a képviselő volt) kicsinálta, hogy ő legyen a Függetlenségi Párt hivatalosa. Lőrinc bátyám van olyan Kossuth-párti, mint bárki, de ő független akart lenni. Azt akarta, hogy az újság mindig az igazság mellé álljon. A mai újságban már képet is hoztak. Hogy mindenki lássa, melyik ágyban gyilkolták meg Szomor Palit. Mit gondol, Márton bácsi, mibe kerül ahhoz a klisé? Tán az is a krajcárokból futja?

A sápadt fiú úgy megtelt vérrel, mint a pulykataréj. Márton bácsi látta, hogy a nagybátyja nótáját fújja, s nem akart ellentmondani neki; hátha visszamondja. De azért azt is meg akarta mutatni, hogy ő nem színlel. Ha kommenciós gépész is, nem tartozik apuska pártján lenni. – Mindegy, hogy hogy volt. Elég, hogy benn van az újságban – mondta, mint aki eltökélte, hogy nem lesz több szava. Jancsi még egy ideig füstölt Bauerről, aztán hirtelen neki is megállt a szeme: a nyomásmérőről kérdezett valamit. A magasból Esztike a nevét hallotta. – Esztikém, Esztikém – panaszkodott bele az udvarba. Már Juszti néni is kijött. – Ott van hátul a színben a Mártonnal. Egy pillanatig még elgondolkozva ült ottan. Nem állította össze pontosan, amit hallott. Bauer, Ardai, Nagy Gábor: az egészből csak azt vette ki, hogy a tégla egyszer csak itt volt. Az a múltkori zagyvaság, a hegyúsztatás meg 33a tarhonya, hogy apuskát megfojtják, összefügg ezzel a nagyobb újsággal, a Döméék kiirtásával, a körtvélyesi szépasszonnyal meg az ő kitett zsámolyával. A dolgok jobban összefüggnek, mint gondolta, s attól, hogy így egymásba kapcsolódnak, mintha fenyegető zúgásuk támadna. – Esztikém, nagymamuska hívja – kiabált, mint a visszhang most már Juszti néni is, s ő vette babáját, s nem a karján, csak úgy félkézzel lógatva; fölballagott az udvarra.

Döméékről azóta nem hallott többet. Ha Juszti néni mosogatás után le is hívta: „Nem jön le, Esztikém?” – ő maga ajánlta föl, hogy majd kiül a kisház elé. De Juszti néni nem hagyta. „Nem, még meghűl; csak jöjjön be. Mért nem akar egyszerre bejönni?” – mondta meghökkent édességgel. Ő bement, s odabenn nem lett olvasás. Márton bácsi vagy nem volt otthon, vagy nem dobta oda az újságot, s hiába várta, Bora hangja sem szólt ki a tornácon. Ha olvastak, máskor olvastak. Este tán; az ágyterítővel beakasztott ablak mögött, amelyen olyan sötéten szivárgott át az udvar mélyin a fény.

Ehelyett anyuskához kellett majd mindennap átmennie. Apuska most már egészen megtiltotta, hogy átvigyék őhozzájuk. Anyuska azonban annál jobban követelte. Nagymamuska napjában többször is elmondta Juszti néninek úgy, mintha szegény lánya mondta volna: „Azt mondja az uram, majd meggyógyulok. De mikor gyógyulok én meg, anyuskám? Ez a tél, meg tetszik látni, elkészít engemet. Ne is vigasztaljon (mert nagyanyuska persze tiltakozott), majd meglátja, a jövő tavaszt már nem érem meg.” – „Dehogyis nem, szegény” – mondta Juszti néni, s igyekezett úgy tenni, mintha pityeregne. „Azt mondja az uram, hogy megfertőzöm őt” – folytatta nagymamuska, s egy ideig elgörbült szájjal tolta-keverte a rántást. „De hiszen nem is érek hozzá. Meg sem engedem, hogy a toalett tükörnél közelebb jöjjön. (Ez igaz is, mondta nagymamuska.) Pedig sokszor olyan jólesne, elhiggye, megcsókolni. Azt gondolom: most még itt vagyok, aztán az egész örökkévalóságig… Akármennyit él, az anyja nem fogja többé megcsókolni.” Nagymamuskának itt megint táncolni kezdtek a szőrpihék a szája fölött. Más az állán kezd el sírni, nagymamuska azonban fönn a felsőajkát kezdte el ráncolni. Juszti néni igazat adott 34anyuskának. Nincs értelme annak a túlságos féltésnek. Kitalálás, hogy azt csak úgy el lehet kapni. Ő még utolsó este is maga adott az öccsére inget – az is sorvadásban halt meg –, s itt van, nincs semmi baja. Az öccse körül meg senki sem volt beteg, pékinas volt már, s mégis abban halt meg. Aki meg akarja kapni, az megkapja, akárhogy óvakodnak is. Apuskától azonban féltek, s amikor otthon volt, nem merték átvinni. Akkor lopták át, amikor tudták, hogy az irodán kell lennie neki. Így is megtörtént, hogy Bora egyszer csak bedugta a fejét: „tekintetes asszony, az úr”. S akkor őt a fürdőszobán át (mert anyuskáék fürdőszobát is rendeztek be) kellett a konyhába kiszöktetni. Egy órát is ott lappangott. Bora éppolyan boldogan vacogott ezalatt, mintha Dömééket olvasták volna.

Szegény anyuska most már csakugyan nagyon sovány volt. Borával még mindig megfésültette magát: sőt, Bora azt mondja, most még jobban rajta volt, hogy szépen megfésüljék. Alig tudott már fönnülni, de azért csak tartani kellett neki a tükröt. Ő előre-hátra igazította a haját, s azt mondta: „Ugye, nagyon csúnya vagyok, Bora? Lassan már csak a hajam marad meg.” Akkor olyan divat volt, hogy elöl nagy erkélyt csináltak az asszonyok a homlokuk fölé, abba, hogy kiteljék, műhajat dugtak. Ő is ilyet csinált magának a lankadt karjaival. De a sima, vékony szálú, csatakos haj az ágyban csakhamar szétbomlott; ki a homlokába, ki a nyakába tapadt, s az ijesztő eresz alól, melyből a világosabb műhaj is előbújt, egy elfogyott, hátraesett arc (a párna is mindjobban süppedt vele) rebbent a világba. Apuska egy köpőcsészét tétetett mellé az éjjeliszekrényre. De ő inkább lenyelte vagy a zsebkendőbe bukta; a fölcsapható fedelű csészébe csak annyit köpött, hogy apuska üresen ne találja. S most még könnyebben sírt, mint idáig. Szinte kereste, mit mondjon olyat, amitől a könny facsarni kezdte az orrát, szemét. Elég volt Esztike füzetébe belenéznie, hogy a rátóduló s visszatartott könnytől (mintha csak élvezte volna a könnyek lassú kibuggyanását) egyre nagyobb és csillogóbb legyen a szeme. Mert mostanában már nemcsak a babáját, az irkáját is át kellett vinnie. Bora elvette tőle, s odavitte az ágyhoz. Anyuska pedig könnybe lábadt szemmel dicsérgette, mintha az valami gyászjelentés lenne. – Milyen szép „á”-kat ír már ez a kislány – mondta furcsa, érzékeny hangon. – „Té”-t meg „á”-t is; már a tatát is le tudja írni. Most már csak az „ny”-et meg az „u”-t tanuld meg, hogy 35az anyuskát is leírd. Tavaszra ugye már levelet is fogsz írni? „Anyuskámnak a másvilágra.”

Esztike az ilyen kérdésekre nemigen tudott mit válaszolni, odaült szépen a helyére, s írta, nyakát oldalt hajtva, amit a tanító néni leckéül előírt; időnként összehasonlította a maga „tibor”-ját a tanító néniével, s elégedetlenül ráncolta össze a homlokát. Odaát nagymamuskáék asztalán sokkal rendesebben lehetett írni. De hát szegény anyuskának ez az egy öröme maradt; a feje oldalt fordult a párnán a fáradtságtól, de azért még mindig őrajta van, s ha fölnéz, mosolyogni próbál a pillantása. Mostanában többször megtörtént, hogy keresztmama is megjött, amíg ő ott írt; azt mondta, így ebéd után ér rá a legjobban. Még iskolabeli barátnők voltak, s anyuska nagyon ragaszkodott hozzá. – Ha te nem néznél meg, Tónikám, még az sem lenne, akinek panaszkodjam. Jaj, vigyázz, ne csókolj meg – mondta, mikor a homlokát végigsimítva megcsókolta. – Vagy te nem félsz tőlem? – Ugyan mit félnék? – mondta keresztmama, s föl is nevetett nagy könnyedségében. – De azért a számat te sem csókolnád meg – mondta félig ingerkedőn, félig szomorúan. – Az uram is csak a homlokomat simogatja meg csókolja. De vele még ellenkedni sem merek, mint veled; mert ő biztosan megcsókolná. S az nekem olyan nehezen esne, hogy csókol, s közben a bacilusok járnak az eszében. Ő ugyanis olyan jó… Tónikám, azt csak én tudom… Csak hát annyi a dolga. Ilyen volt mindig; ment, szaladt, mintha az egész világ az ő gondja volna. Majd bánni fogod, mondom, hogy nem ültél többet az ágyamhoz. Mert asszonyt még kaphatsz, de aki… Az ilyen mondásokat már nem bírta befejezni. Csak gödörkézett az álla, csak folyott a könnye, s a szétfutott kis arcából, a bedagadt torkából csak Tóni hallhatta ki, amint befejezi a mesét. Ő meg csak simogatja a homlokát, s azt mondja: csacsi.

Máskor azonban nem volt így megelégedve apuskával. Esztike ugyan csak a „bé”-k hurkain és az „ó”-k fülein át hallotta, amint az ágynál sutyorogtak, vagy a nagy bőralbumon át, amelyre apuska nevének a kezdőbetűi – É. L. – voltak ráverve fémből, belül meg a családi arcképek: anyuska, amint egy galambot tart az ujján, aztán az esküvői kép: apuska honvédtiszti egyenruhájában, a lába mellett a kard, anyuska leomló fátyolban. A domború vitorlások helyett most ezeket nézegette. S bár az, amivel ő foglalkozott, sokkal valóságosabb valami volt a 36számára, mint az ágynál folyó; – mint zavaros, színes ár, az a beszéd is átfolyott rajta, s egy-egy hínárfoszlány időnként fönn-fönnakadt a „té”-k szárán vagy a kis vőfély nászbotján. „Már mint menyasszony is, megtörtént, hogy elfelejtette a nevem napját. Ahányszor a kapu nyílt, futottam ki a folyosóra, azt hittem, a virágot hozzák. S este beállít vörösen, s csak úgy fő benne a beszéd. Emlékszel, akkor volt az, hogy a munkások föllázadtak, s megostromolták a Városházát.” „Tán a betegségem is másképp lesz, ha akkor ottmarad velem a Tátrában. Hogy könyörögtem neki: csak egy hónapot maradjon. Olyan szép lett volna a fenyőerdőben sétálni. Az a sok évi fenyőlevél: szinte hintál az ember talpa alatt, mintha pici rugókon járna, s édes kis tobozok feküsznek a füvön. Ha akkor ottmarad velem, én is örömest maradok. Tárkánynak sokkal nagyobb irodája van, mint neki, s ő is rábízza nyáron egy hónapra a bojtárjára. De nem is a praxist féltette ő, hanem a nyomdát. Akkor jöttek meg az új rotációs gépek; ő meg mint a gyerek, rohant haza, játszani velük. Így persze, én sem maradtam meg. Egyre az járt az eszemben, hogy ő mit csinál. Olyan kétségbeesett leveleket írtam, szegény anyuskának kellett feljönnie értem.” Néha sötét képeket festett, mi lesz ebből a szegény kis jószágból, hogyha ő meghal. „Anyukáék már öregek, őneki meg csak a közügy a fontos. Ha én nem leszek, még inkább abba veti magát. Mert azért, akkor látja majd meg, mégiscsak nagy üresség lesz az, ha az én ágyamat kiviszik innét.” S keresztmamát kérte: ő nézzen néha a nyomorult árvára. Máskor nagytatát hibáztatta, hogy nem adtak nagyobb iskolát neki. „Azt hitték, elég, ha egyik tanyát a másik után szerzik. Téged legalább beadott anyukád a zárdába Szegedre. S kitanultad a fényképezést. De én csak amit őmellette meg a regényekből összekapirgáltam.”

A másik úgy hallgatta ezeket a panaszokat, ahogy egy barátnőhöz illik. A száján ott volt készen a megnyugtatás; a sok „dehogyis” meg „majd meglátod”, „rémeket látsz, Lidikám”. Nem mulasztott el egy rést sem, mindig bedobta őket, amikor a beteg panasza megkívánta. „Dehogyis halsz te meg, gondolj rám, ha a Szarvasban táncolsz az uraddal.” „Én szívesen megígérem, hogy nézek Esztikére; tudod, mintha a leányom volna; de, hála isten, nem lesz arra szükség. Csak majd te elengedd hozzám. Majd azt mondod: mit jár ahhoz a szegény fotográfusnőhöz.” „Nincs semmi baj a te iskoláddal. Sok gimnáziumot 37járt nem beszél úgy, mint te. Az urad sem talál hibát a te műveltségedben. Ha meg te nem vagy megelégedve: elég fiatal vagy, meg pénzed is van: képezheted még magad.” Azon a hit nélküli, fölényes hangon mondta, amit utolsó ínségükben a betegeknek mégis mint zsongítót kell elfogadniuk. A szegény asszony sem betelni nem tudott vele, sem lemondani róla. Még keservesebben panaszkodott tőle, hogy még többet kapjon belőle. Szinte belerészegedett a panaszkodásba; az, hogy volt, aki hallgassa, csiggassa, nemhogy eloltotta volna, még féktelenebbé, igazságtalanabbá tette. S lassan a barátnőjén is mintha valami mámor vett volna erőt. Szinte hallotta magát, amint otthon az anyjának, a főnökének, a műterembe bevetődő ismerősöknek meséli. „Rettenetes hallgatni azt a kétségbeesést. Én csak mondom, mondom. Mit tegyen az ember: kell tartani benne a hitet. De rettenetes közben azokra az átlátszó ujjaira nézni. Át lehet látni rajtuk.”

De a könyörületnek a mámora alatt mintha mélyebb élvezet is megbútt volna a nagy panaszhallgatásban. Főként, ha a beteg a házasságukra panaszkodott, a barátnőben egy időre el-elbágyadt az ellentmondó lélek. – Tudod – kezdte ilyenkor álmodozóbban, mint amivel a „dehogy”-okat mondta –, szinte örülök neki, hogy nem mentem férjhez. Te, persze, túlozod keserűségedben a dolgokat. De ha csak harmada igaz: nem jobb akkor, ha az ember maga marad? Nálad igazán minden együtt volt a boldogsághoz. Emlékszem, sokszor mondtam anyuskának: Ez már igazán, mint a mesében olvasni. Tudod, akinek a bölcsőjéhez minden vénasszony elvitte a maga ajándékát. Tán egy kis zúgolódás is volt bennem; hogy az egyiknek minden, a másiknak semmi sem. Édesapád akkor vette meg Gorzsát, az irigyek csak a kis aranyhalnak hívták. S emlékszel: milyen hajad volt. Most is nagyon szép még, de akkor szinte panaszkodtál, hogy belefájdul a fejed, ha föltűzöd. Emlékszel, ahogy két copfra befontad, az embernek szinte méregetni jött kedve: az egyikben több volt, mint nekem a kettőben. Azt jósolták, hogy valami hozományvadász fog megkeríteni. S akkor egyszer csak egy szombat este a sétányon hallom: Égető megkérte a Tunyogi Lidika kezét. Még engem is egész váratlan ért; nekem sem mondtad, hogy már annyira haladt. Égetőt mindenki a jövő emberének tartotta. Polgármestert, képviselőt láttak benne. Alig nyitotta meg az irodáját, válásnál, bűnpernél, mindenütt az ő neve hallatszott. Emlék 38szem, amikor a templom előtt a fogatból kiléptetek. Tán azóta sem volt olyan esküvő. Ha akkor nekem azt mondja valaki, hogy így fogok az ágyad mellett ülni! Hisz lesz ez még másképp; de ha a legjobb házasságban is ennyi baj van. Akkor igazán nem olyan rossz vénlánynak maradni.

Az arca még alázatosabb volt, amíg ezt mondta, mintha az is azt hajtogatta volna: te túlzol, nem állnak olyan rosszul a dolgok, éppen csak magamat vigasztalom. De a beteg mintha elértette volna, mi beszél ebből. Egyszerre megkeményedett; az a puhaság, amelyből a könnyek meg a panaszok dőltek, dermedni kezdett. – Tudod, azért ha végiggondolok rajta, nem cserélném el senkivel – mondta, s a párnán lecsúszott derekát fölemelte kissé. – Akármilyen volt, énnekem azért szép volt – suttogta, a maga büszke mondatától meghatottan. – Azt te nem érted: mert te csak a testemet látod, ahogy a láz lepusztította. De az embernek emlékei is vannak. S végül az emlék a legfontosabb. Végül tebelőled is meg mindenkiből csak csont lesz, az emléke az, amit a másvilágra magával vihet. S én szép emlékeket viszek magammal – mondta, s vékony, fölemelt nyakában föl-le járt a gége, amint nyelte a könnyeit. – Szó sincs róla – hajtotta le a fejét a másik, mint akit megszúrtak, s érzi, hogy ezt nem szabad, nem lehet viszonozni. – S tudod, néha magam is azt érzem – mondta anyuska, barátnője kezét megfogva –, hogy az utolsó percben mégiscsak csodát tesz velem az Isten. Mert az csakugyan úgy van, ahogy te mondod, hogy én az Isten kedvence voltam. Sokszor azt gondolom: ez csak azért van, hogy aztán annál jobban tudjak örülni neki. Te nem hiszel abban, hogy az ember, akárhogy elgyengült, egy örömtől vagy gondolattól, tán csak egy reménytől is, egyszer csak elkezd erősödni? Mintha az szedné vissza az ember testére a húst. Én, tudod, mit próbáltam meg a minap? – folytatta suttogva. – Elképzelni, hogy meggyógyultam, s Lőrinccel Olaszországban utaztunk. Akármi volt körülöttem, én kitartottam amellett, hogy mi most egy idegen városban fagylaltozunk egy teraszon. Két napig voltam így, s hiszed vagy nem: két tojást ettem meg tízóraira. Azt is együtt ettük, s szinte láttam, hogy a karom is gömbölyödik. Aztán egy este, elalvás előtt, nem nyújtotta át hozzám a kezét úgy, ahogy szokta. Másnap kimentette magát: azt hitte, aludtam. De én megsértődtem.

39

Az egyik délután különösen gyenge és nyugtalan volt. Arról beszélt, hogy ő egész életében két kő közt őrlődött. Még itt, a betegágyban is jobbra-balra húzzák, nem elég neki a lázzal küszködnie. Esztikének ezen a napon nagy figyelmet kívánó leckéje volt. A rajzfüzetbe kellett szilvákat rajzolnia. A szilva őszi gyümölcs; a bosnyákok megaszalják, minálunk lekvárt tesznek el belőle. A szilvák körvonala meg a száruk már megvolt, csak ki kellett színezni őket. Ez volt a legtöbb gondot kívánó munka. Ha ferdén színezte őket az ember, a szilva kitüskésedett, ha meg körbe kerekecskébe forgatta a színest: olyan lett, mint egy gombolyag. Fölnézett, hogy keresztmama tudna-e tanácsot adni. Akkor hallotta meg, hogy az ágy fölött is arról susognak, amiről Víg Jani. – Azt tudod, hogy Bauerék egy újságot indítottak. Névleg Nagy Gábor csinálja, de Bauer van mögötte. Én még nem láttam, te biztos ismered; azt mondják, csupa gyilkossággal van tele. A nép, persze, kap rajta. Pesten már megszokták, de itt még újság az ilyesmi. Ő meg most is csak tanítani akar az újságban. Olvastad, amit a gyümölcstermesztésről írt. Nagyon szép, de ki kíváncsi itt az ilyesmire? Szegény, mindig ilyeneken fantáziál, ahelyett, hogy az irodájánál maradt volna. Most aztán megharagudtak a torony alatt. (A városháza volt a „torony alatt”; annak építettek, mint valami belga városházának, nagy messzelátó tornyot.) Ardai figyelmeztette édesapámat; ha a vője nem nyughat, kitekerik a nyakát. Elképzelheted itt az én helyzetemet. Amíg csak ki nem visznek az Aranyosba (ez volt a temető neve), mind engem fognak nógatni, édesanyám, hogy „apád haragszik”, ő meg…

Nem fejezte be; még volt önuralma, hogy azt, ami nyomta, ne mondja ki. – Erre nem számított – mondta –, hogy ezt fogják csinálni. Azt hitte, a közgyűlésen támadják majd, vagy pört indítanak ellene. Az tetszett volna neki, az egész városnak odamondani. De ezeknek is volt eszük. Ott fogták meg, ahol a legérzékenyebb. Kétezer újságolvasó sem volt a városban, amikor elkezdte, s utóbb volt úgy, hogy csak a Híradóból tízezer fogyott el. Még a tanyaiakat is rászoktatta az újságolvasásra. Rotációs gépeket hozatott. Ki hallott olyat, hogy egy vidéki újságnak rotációs gépe legyen? Akkor is mondták édesapámnak, hogy belé fog bukni. De ő azért csak aláírt. S most tessék, estétől reggelre az egészet elveszik tőle. – Nagyon visszaesett az előfizetők száma? – kérdezte keresztmama, mint aki részt vesz a csapásban. De a beteg megérezhetett 40benne valami fojtó mohóságot, mert egy kicsit megcsendesedett. – Tán nem is olyan nagyon. S én igazat is adok neki. Az emberek ráunnak a gyilkosságokra, s akkor egykettő visszaszerzi… De momentán… Egy kicsit megállt a momentán szón, mely az ura világát, a beavatottságot jelentette, s nem tudta, mennyit mondhat utána. Aztán megelégedett azzal, hogy megismételte. – Értem, momentán – mondta keresztmama is –, persze. A könnyed hangsúly azt mondta: persze, múló dolog az egész. De abból, ami a lelkében járt, egy mélyebb, ferde zöngés került bele a hangjába, szemébe.

Esztike kész volt a szilvával, s már csak unalmában járatta bennük körbe a kék színest, közben azt a kis éneket hallgatta – mintha ott szólt volna a jobb füle mögött –, amit a negyedikesek énekeltek a nyitott ablaknál a szomszéd teremben. Amazok egy darabig másról beszéltek; keresztmama már szedelődzött is. De tán épp attól, hogy már szedte a tarsolyát, s ő itt marad maga, a beteg mégiscsak elmondta, amit odáig nagy önuralommal elhallgatott. A suttogás sűrűbb és mohóbb lett. A kis, lélegzet nélküli mell feljött a párnáról, keresztmama pedig mélyen behajolt fölé. – S te aláírtad? – hallotta keresztmama heves, rosszallást-javallást egyaránt kerülő suttogását. – Mondd, mit csináljak, Tónikám? – suttogta az még hevesebben. A fáradtságtól félkönyökre dőlt, a suttogása, a parázsló szeme azt mutatta, hogy a lelke nem fárad együtt a testével. – Tagadjam meg neki? Hogy egy életen át úgy gondoljon rám: akkor is megtagadta. – Igaz – mondta tétován keresztmama, csak aztán jutott eszébe, hogy ezt az „akkor”-t meg kell cáfolnia. – Mért mondod, hogy akkor is? Még épp eleget lesztek együtt. Még nagyon sokat fogsz megtenni meg megtagadni neki. De ő figyelembe sem vette a megnyugtatást; a maga riadalmával vitatkozott. – Édesapám, ha megtudja, haragudni fog. Azt mondja majd: mért velem… mért nem őhozzá ment? S ha nem írta volna alá? Hagytam volna megfojtani az uram? Lőrinc azt mondja: őhelyette még senkinek sem kellett egy fillért sem fizetnie. A régi váltókért sem verték meg Tunyogiék előtt a dobot. Mondd: mit válaszolnál te erre? Azt mondták, örökösnő vagyok. Az aranyhal, ahogy te is hívtál. Hát most hol van az a nagy örökség? Ennyi legyen, hogy aláírtam.

Pihegve dőlt vissza a párnáira. Keresztmama egy ideig még nyugtatgatta – ej, dehogy lesz abból baj, nagytatáék is belátják –, aztán föl 41szedte a széke mellől a retikült és elment. A beteg ottmaradt, hanyatt az ágyban, szemhéja félig leeresztve, csak az a kis előparázsló fényesség mutatta, hogy fenn van. Esztikének úgy rémlett, hogy szokása szerint most is őt nézegeti. Arcocskáján még ott volt a keresztmama nyála, s ceruzája elgondolkozva pihent az egyik szilva közepében, s furcsállva hajolt a fölé az édes, fájdalmas csomó fölé, amely a mellében emelkedett. Azt érezte, hogy sajnálja anyuskát. Eddig is tudta, hogy sajnálni kell, de most a pihegése tette, vagy átérzett valamit – egész másfajta sajnálkozás volt. A két barátnő suttogásából annyit értett, hogy anyuskát is elkapták azok az összefüggések, ő is ott hánykódik a zagyvaságban, amely Döméékkel zúdult a világra. Ahogy ott feküdt; bizonytalan szinte, hogy van-e hát vagy nincs test a bő, szétfolyó ingben: úgy el lehetett hinni, hogy őt egész életében kétfelől húzkodták. Szegény anyuska, gondolta, s néhány lépést tett felé, nem céllal, csak ahogy az érzés előretolta. A beteg szinte megdöbbenten nyitotta rá a szemét. Most lehetett látni, ezen a fölocsúdáson, hogy addig nem őt nézte. – Mit akarsz, kicsikém? – kérdezte, mint aki zenére hallgatott, s egyszerre csak ott áll előtte valaki. Esztike nem tudta: mit mondjon. Csak állt ott, és mosolygott szégyenkezve. Anyuska is csak nézte őt értelmetlen, mintha az ágy: induló hajó s szeme lázas párája: folyton növő távolság volna. Esztike előbb megzavarodott ettől a pillantástól, aztán félni kezdett tőle. Visszaült a kis székére, s alig várta, hogy jöjjön már valaki.

Nagymamuska nyári tutyija s a sötétben matató kezei jöttek a fürdőszobán át. Rögtön látszott, hogy valami baj van odaát. A bajtól neki összement az arca; a szája fölött a ráncok megfeketedtek, a bajuszkája még erősebb lett. Előbb csak Esztin csodálkozott. – Terólad meg megfeledkeztünk, kedvesem. Majd ád nekünk apád, ha itt talál. Szedd szépen, angyalkám, az irkáidat. Az kell, hogy érted is pör legyen… S ő maga is gyömködte a tolltartóba a színeseket. A beteg még mindig mozdulatlanul feküdt: oldalvást, ahogy Esztit nézte. Csak a megállt szembogara, s ahogy ők jártak-keltek, a szeme járása mutatta, hogy ki próbál bontakozni a lázból s figyelni valamit. – Valami baj van? – kérdezte halkan, meg sem mozdítva a fejét. Az anyja épp háttal volt neki; úgy szedegette a színeseket; meg kellett fordulnia (egy idő óta a csengőt sem hallotta meg mindig), hogy lássa, mondtak-e valamit. –42Valami baj van? – ismételte meg anyuska a kérdést. Nagymamuska már úgy fogta Esztike kezét, mint aki azonnal indítja. Addig nem is akart a lányára nézni, amíg az kinn nincsen. De most, hogy a kérdés megfordította, érezte, minden rajta van az arcán; az egész aznapi gond, amit át nem gondolt diplomáciával titkolni is akart meg beszélni is róla. – Megtudta? – kérdezte csendesen a beteg. – A bankban az volt az első. A bankigazgató… – fordította volna nagymamuska a besúgók ellen a haragos, szorongó, titkolni akart érzéseit. Aztán látva, hogy nem tud uralkodni magán, s úgyis tovább fogja adni, ha tompítva is, e felé a nyomorult beteg felé a gondot, szemrehányást, tehetetlenségében elsírta magát: – Legalább apádnak szóltál volna, Lidi!

Az este odaát is a háború színét hordta. Nagytatában benne volt a járás, s mintha az, ami bántotta, a botlást és a sötétséget kívánta volna, a legsötétebb helyeken járkált; – míg nagymamuska kinn volt, a szobákban, lámpagyújtás után a konyhán, majd hogy ott kinn is egész este lett, a tornácon. Nem egyfolytában járt, mint apuska; meglódult – megállt, aztán irányt változtatott; néha hallani lehetett, amint egy széket odább tolt, a lábtörlőt elrúgta, egy ládába beleverődött. Nagymamuska összeszorult arcán az aggodalmas figyelés mellett elszánás is volt; amit még Eszti is észrevett. Komoran nézett ki a tornác elnyúlt íve alatt a fekete emberre. Esztike tudta, hogy itt csak az ő lefekvését várják, s készségesen rakta le ruhácskáit a dívány végén a székre. Nagymamuska a hálóajtót is behúzta, úgyhogy csak a réseken jött be a lámpafény. Ott feküdt, mint Dömééknél a kisfiú, még a paplanát is úgy húzta a fejére, hogy a búbja kinn volt. Előbb csak lépések hallatszottak kintről, aztán fojtott, de mind hevesebb beszélgetés is. A megszokott este, nagymamuska az ágy szélén, a lesimított paplan, az érdes kézhát, amin az ő kis ujjai mint valami barázdás dombokon szaladnak: nem volt sehol. A Döméék éjszakája elborított mindent. Odaát nagymamuska beszélt. Egyfolytában, csendesen, nagytata csak néha böffent közbe. Ez szokatlan volt, hogy nagymamuska ennyit beszéljen. Máskor ő is csak félt; de most állhatatosan mondta a magáét. A hangja csak akkor vált érthetővé, amikor kis sírás csuklott belé. „Hiszen már csak az átlátszó bőre van meg.” Aztán nagytata: „Elég baj az nekem, hogy beteg. Azért még ki is hagyjam rabolni magam.” „Még nem fizettél egy krajcárt sem; csak a nevedet írtad alá” – mondta nagymamuska. 43Ez a „te” még jobban megrémítette Esztit, mint nagytata haragja. Sosem hallatta ő ezt, hogy nagymamuska tatát tegezte volna. Kihúzta a karját a paplan alól, s megtapogatta a fejebúbját, hogy kinn van-e. A hajába nyúlt a keze. Akkor még jobban bebújt; érezte, ahogy a lehelete nagy, meleg ködöt támaszt az arca körül, s ebben a melegben elaludt.

Másnap megvolt a szüret. Errefelé nem voltak jók a szőlők; nagytatáék is inkább csak a munkásoknak adták a borukat. Úgy volt, hogy Esztike is kimegy a szüretre, de hűvös lett, esett is, úgyhogy csak Juszti néni ment ki velük. Az ebédet Juszti néni édesanyja főzte, az ott lakott a szomszédban, a másik lányánál, egy cipésznénél. Esztike ott ült mellette a konyhán. Szomorú, esős délután volt; arról beszélgettek, hogy rossz lehet ott kinn a szőlőt szedni. Egyszer csak jön Bora, de egy csöpp vér sincs az arcában. – Juliska néni – rebegi –, én nem tudom, mi az. Igazán csak egy percre voltam lenn. A stoppolófát vittem le Juszti néniékhez… Az öregasszony épp egy vaslábos fenekéről sikálta a kormot, és értelmetlenül nézett a leányra. Előbb értelmetlenül, aztán, hogy mind tovább nézte, gyanúsan, majd meghökkenten. – Te, ne beszélj ám – mondta, s gyorsan megtörülve a kezét elindult Bora után. Egy perc múlva Bora kiáltása hallatszott az ő folyosójukról. – Márton bácsi, Márton bácsi. Menjen már az úrért. Valami baj van a tekintetes asszonnyal… Márton bácsi kérdezhetett valamit lentről, mert Bora még azt mondta: Én nem tudom, Juliska néni azt mondja… Aztán még egy-két perc az üres konyhában. S nagymamuska sírása, jajgatása csap fel a kapualjból. – Jaj, éreztem én ezt. Azért is jöttem meg előbb. Nem volt nyughatásom. Egész nap mintha a szívemet fogták volna. S hangján is érezni lehetett a siető és rogyadozó térdeit, amint a sutyorgó szoknyában fulladozva szedik a lépcsőt.

44
Két férfi

Eszti jókedvűen jött haza a nyári szünidőre. Ha nem is volt olyan éles eszű, mint Tóth Sári vagy Kopf Bea, a született jelesek, a tanárnők mégis jelest csináltak belőle. Otthon pedig ott volt a nyár, a körül zárt fehér kötény, amelyben nagymamának segít a konyhán, legfőképpen pedig mint valami megkóstolt s még el nem nyűtt, új öröm, a Wiesmayer-lányok, akikkel húsvétkor barátkozott össze. A tavaszon a Wiesmayer-lányoknak írta a levelet Leona néniről, a kedves ének- és zongoratanárnőjéről, most meg Leona néninek ír majd a szünidőről s a Wiesmayer-lányokról.

A Wiesmayer-lányok csak télen kerültek ide. Az édesanyjuk, aki özvegyasszony volt, ide jött férjhez Wiesmayerhez, a piactéri szövöttáru-kereskedőhöz. Így a lányoknak nem is Wiesmayer volt a nevük, hanem Máté – Máté Amál és Máté Micike –, de a városban csak úgy hítták őket, mert az anyjuk Wiesmayerné volt – az ő nevüket meg nem tudta senki sem. Egész éven át Kalocsán voltak zárdában, s csak a szünidőre bukkantak föl, összekarolva a főtéri sétányon. A Wiesmayer-lányokkal keresztmama barátkoztatta össze Esztit. A Pohl-féle műterem (mert keresztmama végül mégiscsak hozzáment a főnökéhez, a kopasz özvegyemberhez) ott volt hátul az udvaron, ugyanabban a házban, amelyikben Wiesmayerék üzlete, s minthogy a műteremnek utcai kijárata nem volt (a diáklányok is csak a folyosóra álltak be a képeket nézni), Wiesmayer megengedte, hogy a nevezetesebb fölvételeket, az érettségizők tablóját vagy a nyári faszínházban játszó bonvivánt az ő kirakatában helyezzék el. Keresztmama mindig a tisztelettől megnyúlt arccal beszélt nagymamuskának Wiesmayernéról; szinte külön hangja is volt a számára; aki sosem látta, annak is ki kellett találnia, hogy egy nyúlánk, előkelő hölgyről van szó, hosszú gyöngysorral a nyakán, aki szinte egy más, magasabb világból tévedt ebbe az alföldi városba. Időnként még a családi nevét is tudta: furcsa, hosszú görög név volt, amilyeneket balkáni fejedelmek, határőrvidéki katonatisztek és magyarországi 45disznókereskedők szoktak viselni. A családi hagyomány szerint Wiesmayerné nagyapját is egy balkáni államcsíny dobta föl egy menekült herceg nevelőjeként. Őt magát, minthogy korán elárvult, a bécsi nagynénje neveltette; az egyik nővére pedig fejedelemnő volt egy dunántúli apáca-kolostorban. Akkor volt először az Alföldön, amikor első urát, a szegháti gyógyszerészt megismerte. A fivérét jött meglátogatni, aki mint hajóstiszt akkor épp Szegháton állomásozott. Első házassága éveit részben egy Szeged környéki faluban töltötte, ahol az ura patikát nyitott, részben Meránban, San Remóban s más üdülőhelyeken, ahol az Alföldön szerzett tüdőbaját gyógyíttatta. Az ura családja gazdag cíviscsalád volt; férje nagyapjától, a polgármester Mátéról Szegháton utca volt elnevezve, s a család, amint azt keresztmama nagy elismeréssel emlegette, a beteg asszonynak mindent megadott a gyógyulásra.

Nagymamuska sötét csodálkozással hallgatta ezeket az elbeszéléseket. Bécsről ő csak az olvasóköri ünnepségeken s a férfiak kiabálásában hallott, egy apácafejedelemnő pedig olyasvalami volt a szemében, mint egy kékpalástos szentkép: kálvinista asszonynak nem illik megcsodálni. A legmélyebb húrokat azonban a meráni út s a gyógyulás ütötte meg benne. – És meggyógyult. Látja? – mondta keresztmamának. Ebben a „látjá”-ban volt minden: irigység az üzletesné iránt, aki, lám, milyen szép egyenes derékkal jár ma is a világban; szemrehányás a halottnak: látod, te is utazhattál volna, nem sajnáltuk; de önvád is maga iránt, hogy nem állt jobban a sarkára. De, bár Wiesmayerné sorsa csupa kellemetlen és ellenséges érzést váltott ki benne, ez a sok rossz érzés az ő lelkében együttvéve mégis szolgai csodálattá olvadt, s igazat adott keresztmamának, hogy a Wiesmayer-lányoknál jobb társaság nincsen a városban Esztike számára.

Esztikét boldoggá tette ez a jóváhagyás. Wiesmayernét ő is keresztmama áhítatával nézte. Az ő érintkezésük alig több, mint hogy alázatosan mosolyogva odament elé, pukedlit csinált, megfelelt a föltett kérdésekre, s aztán elrobogott a leányokkal. De az a nyájasság, amellyel fölismerte, hogy ahá, ez a lányaim kis barátnője (egy jobb nevelésű, idevalósi polgárlány), aztán, mint egy más világból való, de igen kedves lénynek, megsimogatta a haját, megkérdezte tőle, hogy nagymamuska mit csinál, a lányaitól meg: „No, lányok, mit fogtok csinálni?” – abban minden benne volt: a császárváros, a fejedelemnő s a külföldi utazások. 46Esztike érezte, hogy nagytatáék hiába fizetik érte a drága intézetet, őbelőle sehogy sem lehetne ilyen előkelő asszonyt csinálni. De ez a legkisebb bánatot sem okozta neki; alázatosan mosolygott, s ment boldogan a Wiesmayer-lányokkal, akik az anyjuk előtt, belékapaszkodva, még csak csendesen húzták őt, de ahogy az ajtón kinnvoltak, ha csak a másik szobába mentek is, rohanni kezdtek vele.

Ahogy a vonatablakon kinézett (egy Szegedre utazó tanárnője hozta le), ez a rohanás volt a lábában, karjában; rohanás négykezest játszani Amállal; rohanás a kert útjain a súgni-búgni szerető Micikével. Amál és Micike, hála isten, nem voltak olyan tökéletesek, mint az édesanyjuk. Amál ugyan több érzéssel játszotta a szonátákat, mint ő, s szívesen használta azokat a francia szavakat, amelyeket a társalgási órákon tanult, de azért csak a kicsit hosszú orrára s a nagy kezeire kellett nézni (keresztmama azt mondta: most kamaszodik), hogy az ember lássa: „de hiszen ez csak Amál”, s bátrabban karoljon bele. Micikét meg éppen csúnyának, sőt közönségesnek is mondhatta volna, aki nem tudja, hogy ő csak egy kedves kis súgni-búgni szerető golyhó. Az, hogy ők a Wiesmayer néni leányai voltak: nagy biztonság volt Eszti számára, futkoshat, sugdoshat velük, abban senki sem fog kifogást találni; de ha rájuk gondolt, mégsem nyúlt hosszúra az arca, ahogy a tökéletességre szokás gondolni, inkább belemosolyodott az ablakba, mint ahogy gyengeség kacsint gyengeségre.

A lányokon kívül egy fiú is volt a Wiesmayer-házban: Józsi. Ez nagyon mulatságos fiú volt; hármójuknak mindig nevetniük kellett, ha rája néztek. Négy-öt évvel volt idősebb náluk, s ott küzdött az osztályokkal a kollégiumban. De attól, hogy rossz tanuló volt, s házitanítókat kellett melléje venni, Józsi nem tekintette magát alsóbbrendű lénynek, sőt, nagyon is tartotta, mint nagy elme, a tekintélyt a lányok előtt. Nagy, kerek feje volt, kicsit széltében nyomott arca, s nemcsak a füle, a felsőajka is mintha nagyobbra lett volna szabva a kelleténél, kétoldalt szétleffedt, azonkívül egy rosszul nőtt szemfog is lappangott alatta. A fiút társai, ahogy azt Micike elárulta, a vaddisznónak nevezték, s ahogy ott állt töprengve, mintha valami bosszút forralna, a fogán kívül is volt benne valami vaddisznószerű. – Nézd Józsit – bökte meg Micike őt. S ha nem is mert kuncogni, Eszti szeme is mosolygó mulatsággal telt meg. Józsi azonban nem vett tudomást a kis csitrikről. 47Ő föltalálónak készült, s volt egy kis füzete, amelybe házicsengők, sőt repülőgépek voltak berajzolva. Ha a vasaló kivágta a biztosítékot, vagy a csengővel volt valami baj, ő fölállt a létrára, s ki-be cserélgette a biztosítékokat. A lányoknak ilyenkor kiabálniuk kellett, hogy melyik szobában ég, melyikben nem; föl-le szikrázott a lakás, de rendesen mégiscsak a villanytelepről kellett az embert elhívatni. Különféle savai is voltak: ezek egy külön kis polcon álltak a kamrájában, s halálfejet meg két keresztbe tett csontot rajzolt rájuk, hogy ne merjenek hozzányúlni. Olykor, mintha csak magának csinálná, előttük is végzett kísérleteket; a vörös ilyenkor tényleg egy szempillantás alatt kék lett, de Amál, aki följebb járt már, mint ők, azt mondta, hogy ez nem olyan nagy dolog, s akárki megcsinálhatja. Azt azonban a húgai sem tagadták, hogy Józsiban mocorog valami. Abból még, hogy ki milyen tanuló, nem lehet megmondani: az életben mi lesz belőle. Sok éppen azért nem tanul jól, mert már akkor az érdekli, amitől később nagy ember lesz. Józsi édesanyja is ezt mondta: a lányok előtt pedig az édesanyjuknak föltétlen tekintélye volt. Józsi így Esztike képzeletében is mulatságos különcként élt, akin Micikével jó összemosolyogni, de alapjában tisztelni kell. S ahogy a Szeged körüli tanyákra kinézett, az ő nagy feje s mord elhúzódása is ott volt az örömet előlegező mosolygásában.

A legédesebb izgalommal azonban a templom utáni sétálásukra készült. Az intézeti sétákon kettős rendben, egyforma kék ruhában kellett, a szekrénykulccsal a nyakukban, kullogniuk: itthon pedig nagymamuska nem engedte ki egyedül; vagy Juszti néni kísérte, vagy nagytata; bántotta volna, ha az apjának megírják, hogy egyedül lófrál az utcákon. A Máté-lányok azonban jó nevelésű kislányok voltak, azokkal hármasban is elmehetett. Amikorra a miséjük véget ért, ő már rendesen otthon volt a nagytemplomból, s izgatottan várta a csöngetésüket. A lányok becsöngettek a nagykapun (amióta apuska elköltözött, állandóan zárva volt), megkóstolták nagymamuska linzerét, s aztán uzsgyi, ő középütt, ki a Rákóczi útra. Templom után, déli harangszóig, meg még azután is, minden új ruha ott sétált az újtemplomtól a városházáig. S az olyan édes volt, hogy mint három összekötött csónak, ők is ráereszkedhetnek erre a virágos, tarka folyóvízre.

Még egy kicsit gyanakodva haladtak; nem forogtak, köszöngettek, mint azok a lányok, akik tudják, hogy udvaruk van; de azt az ünnepé 48lyes képet sem öltötték föl, amivel az elhagyatottabb lányok vitték nem méltányolt szépségüket. Ők még csak rohantak inkább; mindent megfigyelve siklottak el a komoly, felnőtt párok közt, mintha félnének, hogy ha nagyon észrevetetik maguk, betessékelik a mellékutcába. De amit az iskoláslány-lárva az arcukon eltakart, annál villanyosabban bujkált az összefekvő könyökükben. Figyelmeztetésül néha meg-megszorították egymást; de ha nem is volt mire figyelni, összesimult karjaik egy nagy boldogságra emlékeztették egymást. „Nézd azt a fiút, halálosan szerelmes Amálba” – bukta oda Micike egy kis nyálcseppel az Eszti csiklandós fületájára. Vagy: „Látjátok, hogy nézett bennünket az a férfi?” – hajolt elébük, amikor egy másikat elkerültek. „Micike, ne tégy megjegyzéseket folyton – mondta Amál –, mert nem jövök többet veled.” Ő volt hármójuk közül a legöntudatosabb, ő már nem kuncogott azon, hogy őket is meg lehet nézni, hanem – mint egy jövendő hadvezér, aki most még csak hadnagy – gondosan mérlegelte a pillantásokat, ruhákat, kapcsolatokat. Eszti nem vette észre, hogy a fiú megnézte volna őket; ez a bolondos Micike csak képzelődik, de büszke volt a barátnőire, élvezte a hármójuk testét összekötő delejt, s hogy ott mehet köztük, a Rákóczi út színes emberfolyójában.

Ezek közt az örömök közt (melyek mint édes bizsergések s nem mint képek vagy tervek jártak benne) kis, sötét gócként lapult meg hátrább a tudat, hogy egyik nap majd apuskát is meg kell látogatnia. Nagymamuska már húsvétkor is mondta: „Aztán apádhoz is el kell ám menned. Azt ne mondja, hogy visszafogunk tőle.” Egyik napról a másikra halasztották a látogatást, s egyszer csak hallják, hogy visszament Eperjesre. Tán a könyveit hozatta le, vagy a válópere nem volt még befejezve. Tudta, hogy csúnya dolog, de azért egy kis megkönnyebbülést érzett. Mint amikor számtandolgozatra a tanárnő megbetegszik. Az intézetben meg volt hagyva, hogy minden hónapban levelet kell írni apuskának. Az apja is válaszolgatott, legalább minden másodikra. De hát a levél, az más dolog. Néha magyarórán is kell levelet írni: „Levél egy barátnőmhöz.” Ő még jelest is kapott rá, pedig hát mit tudta ő, amíg Amált meg Micikét meg nem ismerte, hogy kell barátnőhöz levelet írni. Hát ez is ilyen volt: levél egy édesapához. Beszámolt róla, hogy milyen zongoraiskolát játszik, de például sosem írt Leona néniről, aki a nagy, gyermekuszító szemével s félig pajtásos, félig anyás modo 49rával úgy megbűvölte. S az apja is mintha így írt volna neki. Egy apa levele intézetben levő leánykájához. Dicsérte a jó tanulásért, megírta, milyen ajándékkönyvet adott föl neki, lelkére kötötte, hogy tisztelje a nagyszüleit. Néha a féltestvéréről is írt; már jár, s tudja, hogy van egy testvére: Ettike. De ez a levélváltás mintha nem is kettejük közt folyt volna le: Esztike a felügyelő tanárnőnek írta volna a leveleket, apuska meg egy másik felügyelőnek, aki arra vigyáz, hogy az apák törődnek-e a gyermekeikkel. Valójában, amióta a Rákóczi úti házból eltűnt, apuskából csak egy felhő maradt, ha az ember rája gondolt, annak az árnyéka esett az arcára.

A viszontlátás mézes napjaiban is, amíg a húsvéti örömöket, amelyekre közben annyit gondolt, emlékből megint együttlétté alakították, a vágyakozásból összecsókolózás lett, a külön eltelt hetekből sutyorgás, a levelekből séta és négykezes: ez a feje fölött lógó felhő volt az egyetlen, ami nyomasztotta. Ez a felhő, ha fölnézett rá az ember, a nagymamuska összeszedett komor arcára emlékeztetett legjobban. „A gyereknek azért tisztelni kell az apját” – mondta Juszti néninek nagymamuska. Ebben az „azért”-ban benne volt a régi gyermekkori emlék: hogy apuskától félni kellett, ha apuska jött, őt kiszöktették. Anyuska pityergései is az ő számlájára íródtak. „Szegény, neki is megvolt a keresztje” – mondta keresztmama, ha nagymamuskával a halottról beszéltek. „Arról lehetne beszélni” – mondta nagymama is. Csak azért nem beszélt, Eszti tudta, mert az apját, akármilyen, a gyermekének tisztelnie kell. Nagytatát is hányszor megharagította. A félelmes vacogás az ágyban, még a Döméék dolga is, mind őhozzá tapadt valahogyan.

S erre a régi magra az évek során, amikor már nem volt velük, újabb hírek és célzások rakódtak. Nagytatának néha eljárt a nyelve. „Ha én is úgy gondolkoztam volna, mint apád.” Esztike tudta, mi minden nem lett volna akkor: zongora, intézet, német és francia társalgás. S azt is tudta: ez arra célzás, hogy apuska tönkrement. Tönkremenni, az bűn. A rendes emberek, mint nagytata, évről évre fizetik az adót, tartják a cselédeket, nevelik az unokájukat (ami nem is az ő dolguk lenne), s még félre is tesznek valamit. Azok, akik tönkremennek, nem szeretik eléggé sem a vagyonukat, sem a családjukat, hanem elverik a pénzt, vagy valami bolondságba fognak. Apuska is azért költözött el innen, szégyenében, mert tönkrement. Előbb Kolozsvárott lakott, amíg 50Franciaországban a második feleségével össze nem akadt. Ez is olyasmi volt, mint a tönkremenetel, külföldön utazni. Ha Wiesmayerné körül bűvkört vont Merán és Bécs, apuska azokhoz a magyar mágnásokhoz lett hasonlóvá, akik külföldre hordják a pénzt. A feleségével is biztos valami kártyabarlangban találkozott; el lehet képzelni, milyen feleség volt az. Ők egyszer voltak fürdőzni Gyopároson, de nagytata arra is sajnálta a pénzt.

A családbeli asszonyok szemében – Eszti legalább ezt érezte – az sem volt rendes dolog, hogy apuska másodszor megnősült. Egy olyan asszonyért, mint az ő anyuskája, állandóan búsulni kellett volna. De ő nem; még gyermeke is lett. Ezt a kistestvért néha Juszti néni is fölhozta, s nevetett, mint valami viccen. De megbüntette az Isten: hiába ment a Felvidékre (nagymamuska szemében a Felvidékre menni is könnyelműség volt); azt hitte, viszi valamire, mert a lány apja polgármester volt abban a városban. De lám, csak válik. S szégyenszemre visszajön ide. Nagytatáék ezt, úgy látszik, még súlyosabb dolognak tartották, mint a többit. Az csak bűn volt, ez szégyen.

Eszti tudta, hogy ettől a látogatástól nemcsak ő tart, nagytatáék is. Nagytatáék és apuska nem írtak egymásnak soha. Ha nem is mondták, haragban voltak. S most megjött ő; ő mégis a lánya apuskának, át kell mennie egyik erődítményből a másikba. Mi sül ki ebből a találkozásból? Az öregek neki megadtak mindent, amit egy Tunyogi-unoka megkaphat. De hátha az a bogaras ember mást gondol, s most, hogy itt van, ha másból nem, bosszúból is magának kívánja. Eszti érezte a csatornákat, amelyeken ez a félelem és gyanú Juszti nénin, keresztmamán, a fényképészműtermen és szövöttáruüzleten át Wiesmayerékhez, sőt a városba is szétszivárgott. Micike azt kérdezte: – Mikor láttad apuskád utolszor? Olyan régen? S nem is halt meg, mint a mienk? Emlékszel rája? Eszti megpróbálta, hogy emlékszik-e. Nagy szál, vörhenyes ember tűnt fel előtte, amint épp a kabátját veszi és siet valahová. De nem tudta, a fejéből jön-e ez az emlék, vagy a sok beszéd után képzeli, hogy ilyen. Mert azt mondták: annak mindig volt mennivalója. – Hát persze hogy emlékszem – mondta, s másra csapta a szót. De nemcsak Micike, még Wiesmayerné is szóba hozta az apját. – Hát édesapád? Már meglátogattad? – kérdezte, amikor barátnői másodszor vagy harmadszor vitték elébe kézcsókra. Karola néni ezt is nagy tapintatosan kérdezte, épp 51odavetve, hogy a sok szünidei öröm közül édesapja nem maradt-e ki véletlen. De Eszti tudta, hogy ebben a kérdésben is benne van mindaz, ami nagymamuska arcát, ha vejéről jön szó, összehúzza. – Vasárnap délután megyünk. Amikor Juszti néni is bejön a tanyáról – mondta belepirulva.

Eljött a vasárnap, s ők tényleg kivonultak. Nagymamuska hosszan töprengett, milyen ruhában küldje, végre is az intézeti matrózblúzát adták rá, a fehér nyárit s a kék berakott szoknyát; az ünnepélyes is volt meg szolid is. Juszti néni, aki ezen a kivonuláson felsőbb hatalmak képének érezte magát, világoskék selyemblúzt vett föl, s a kis rubinköves fülbevalója helyett a nagy lógósat akasztotta be, azonkívül a fölfésült hajába is beletűzött egy kővel kirakott fésűt. Így mentek ki a kapun; mindketten új cipőben, de míg az ő aggodalmasan kopogó félcipőjébe lába növése is bele volt számítva, Juszti néni sajgó bütyke és diadalmas szerepe ellentétes érzéseivel himbált a maga szűk bársonycipellőjében. Nagymamuska a kapualjig kísérte őket, tata pedig az ablakba állt ki, kalap a fejében, mintha csak az utcát nézegetné.

– A régi iroda jobb helyen volt – mondta Juszti néni, amikor a mondott kapuban megálltak. – Emlékszik apuskája régi irodájára? Ott volt a postaházban, a piactéren… Ennek az irodának csakugyan sem a helye, sem a kapualja nem volt olyan előkelő; a főtér egyik mellékutcájában volt, mintha a kedden és pénteken oda is becsapó piac gazdáira és kofáira számított volna. Az ajtót nyitó asszony sem nyerte meg Juszti néni tetszését. Ahogy a fölcsípett szoknyája mutatta, a konyha fölmosását hagyta abba, s gyanakodva nézett a vendégekre. – Ma nem fogad az ügyvéd úr. – Tudom, fiam – mondta Juszti néni fölényesen. – A kislányát hoztam el hozzá. Az asszony szeme keresztbe ment, hogy ilyen is van. – De az ügyvéd úr most diktál – tartott benne az ellenállás. – Nem baj, maga csak mondja meg neki, hogy itt vagyunk. A Jusztika van itt a kislánnyal… Az asszony most már letűrte a szoknyáját, s mint egy nehéz földi szellem, akit engedelmességre kényszerítettek, bement, az ajtók sorra nyitva maradtak utána.

Jusztika, mint aki tudja, mi jár nekik, benyomult a várószobába. A nyitott ajtón át hallani lehetett a megállt írógépet s a dünnyögő asszony s egy másik, meglepett hang szóváltását. Juszti néni az ujjával egy ó-betűt írt az asztalkára, s jelentősen Esztire nézett: nincs rendesen 52törülgetve. Végre kijött az asszony. – Tessék, üljenek le. A doktor úr azonnal végez. S mint aki odabenn a várakozókra nézve kedvező dolgokról győződött meg, s a maga szempontjából is jónak látja, hogy egy kicsit barátkozzék velük: Esztire s aztán megint Jusztira nézett, s szájaszélét egy kicsit messzebb húzta az orrától, ami mosolygás akart lenni, s mintha csak most jött volna rá, azt mondta: – Az ügyvéd úr kislánya?… De ebben a percben már jött az ügyvéd úr is. – Csakugyan te vagy az? – mondta átölelve. – Már vártalak, hallottam, hogy itt vagy. No, várjatok csak, még öt perc diktálnivalóm van, aztán beszélgetünk. – Juszti – szólt a kísérőjéhez –, maga hazamehet. – De a tekintetes asszony… – szabadkozott Juszti. – Nem, fölösleges. Mit lopná itt a szép napot. Én majd hazakísérem Esztit.

Juszti sötét töprengésben állt ott, a kis vaskályhát nézve, hogy itthagyhatja-e tényleg a védencét. Erre nem számított, hogy őt, mint holmi pakkhozó cselédet, csak úgy hazaküldjék. – Mit szól a tekintetes asszony – suttogta morcul –, hogy itthagyom magát. – Hát maradjon itt – suttogta Esztike, aki maga sem érezte egészen bátorságban magát. – Hogy még egyszer hazaküldjenek? – pillantott Juszti néni sértett szemölcsével az iroda felé, ahol most újra nekikattant az írógép. – „Az ezerötszázhét bé betétlap alatti ingatlan.” – Ha ez a strézsi egy kicsit rendesebb volna – mondta Juszti néni a konyha felé bökve –, bemennék hozzája. De azt a nagymamuska sem kívánhatja. Látta, milyen keresztbe áll a szeme? Ha ilyen pofám volna, a Tiszának mennék. S egypár lépést oldalozott a fal felé, mert az ajtó nyitva volt, s onnét az írógépre látni. Juszti néni hallott már egyet-mást, sőt, olvasott is gépírónőkről, s látni akarta, milyen az, akinek a volt gazdája diktál. – Na, megyek is – mondta, s a visszahozott pillantása azt mutatta, hogy a gépnél ülő nő nem nagyon érdemelte meg az érdeklődést.

Esztike ott maradt, s újra megkötötte a masniját, mintha az valami védelmet nyújtana a kopár szoba s a föl-le sétáló hang ellen. A diktálás odaát időnként megszakadt: akkor a sebesen kattogó gépből egy összerakott lábbal ülő lány lett, aki az ujjait készenlétben tartva néz az írógépre, a föl-le sétáló hangból pedig egy nagyhomlokú ember, akit még benn a lakásában is föl-le hajtanak az ügyek; ki tudja, most is hová sietne, ha ő be nem toppan.

A gépelés elállt; az apja átjött hozzá. Aztán a gépírókisasszony is 53kisurrant. Időske, szemüveges lány volt, amíg a sapkáját fölnyomta, kicsit odamosolygott Esztire, mint aki közbetolakodni nem mer, de az érdeklődés és jóakarat jele nélkül sem akar a gazdája lánykája mellett elsurranni. – Na, hadd nézzelek meg – mondta az édesapja, s odafordította őt kicsit a fény felé. – Egészen nagy lány vagy már – mondta, s hirtelen fölugrott, hogy az asszonyt süteményért a cukrászdába küldje. Eszti szabadkozott. – Nem, ne tessék. Ebédre madártej volt. Nagymamuska három tányérral megetetett belőle… A fölmosásban már másodszor megzavart asszony mogorván állt ott a forinttal, hogy melyik akaratot kövesse. – Aztán milyet? – mondta, amikor az úr rászólt, hogy menjen csak. – Milyet szeretsz? – nézett rá az apja. – De igazán, apuska… én nem vagyok éhes. – Hozzon mindenfélét. Krémest, indiánert. Látszott rajta, hogy nem tud többet mondani, mint afféle szivaros ember, utálja az édességet, csak gavallér akar lenni. Annyit tud az intézeti lányokról, hogy azok állandóan krémest szeretnének enni.

Amíg a tészta nagy álmosan megjött, az intézetről kérdezte. – Hallom, jeles vagy? Ki is mondta? Ja, keresztmamáddal találkoztam. Nem rossz folyton bezárva lenni? Persze, vannak barátnők. Sétáltok? Melyik tárgyat szereted a legjobban? Na, ez furcsa, az éneket? Én sosem tudtam énekelni. A templomban még csak eldörmögtem a többivel. De ha magamnak kell énekelni, pláne kottáról, mindjárt vége a becsületnek. Azt mondja: á; a fejemben hallom az „á”-t, de a gégém melléfog. Égető, szokta mondani Falábú tanár úr – számtanos létére ő vezette az énekkart –, te csak arra vagy jó, hogy a bőgést gyarapítsd.”

Esztike nagy ügyességgel ette a tésztát, s a roló fölött figyelmesen nézett az apjára. A rolóra vigyázni kell; ha egy kicsit erősebben megnyomja az ember, beroppan, s a hab a két végén kilő. Valóságos művészet a rolót úgy enni, hogy a vajas tészta ne morzsáljon, s az ujját se kelljen szopogatni az embernek. Ha az előbb tényleg nem is volt semmi kedve cukrászsüteményt enni, a jó ízek fölgerjesztették az ínyét; a „na még egyet”-re néz egy kicsit, s aztán csak utánanyúl a málnamázos diószeletnek. De az ujjai meg a fogacskái fölött a szemének is marad munkája a nagy emberen. Abban a szemben volt egy kis mulatság, hogy öt év után mindjárt az első percben tésztáért szalasztott. Mintha a habnak kellene pótolnia, ami hiányzik közöttük. S a kérdései, a tréfái is olyanok voltak, mint a sütemény: tán nem is volt kíváncsi arra, amit 54kérdett; a rossz énekén sem azért nevetett, mert kedves volt neki az emlék, hanem mert azt gondolta, neki ezt a kislányt most el kell mulattatnia valahogyan. De Eszti, ahogy hálásan nevetve nézte őt, nem érzett sértődést. S bár tudta, hogy apuska őt ostobábbnak hiszi, mint amilyen (neki is olyan véleménye lehet a csitrikről, mint Józsinak), nemhogy föllázadt volna ellene, hanem inkább olyan iparkodott lenni, amilyennek ő képzeli. A csillogó kis szeme, ami a tészta fölött az arcából kilátszott, még az is, ami rejtve volt mögötte, mind ebben készségeskedett, éppúgy, mint a tészta tiszta elfogyasztásában az ujjai. Mintha ennek a mesévé vált s most itt hahotázó apának valami baja támadna abból, ha észrevenné, hogy ő mögéje lát az érdeklődő, gavallér, enyelgő álarcnak. Elröstellné tán magát, s a homloka (mintha megnőtt volna azóta) egyszer csak dühösen kigyulladna.

Ahogy elváltak, inkább megkönnyebbedést érzett. Mintha egy nehéz játékon szerencsésen túl lett volna. Ahogy azonban ez a színlelősdi kiállt a lelkéből, egy másik, puhább érzés maradt ott alatta. A nap folyamán – gondoskodtak róla – többször is fölidéződött benne ez az érzés. Otthon mindenki azt forgatta, hogy ő az apjával hogy s mint volt. Juszti néni nem ment ki addig a tanyára, pedig félt sötéttel kimenni, amíg a találkozóról valamit meg nem hall. Az, hogy őt elküldték haza, felborzolta a gyanút. Nagymamuska aggodalmasan segítette le róla a ruhát; olykor-olykor ránézett, hogy még a régi unoka-e, de félt, az a színe lesz, hogy tán kifaggatja. – Hát hogy? Egyedül jöttél meg? – kérdezte kerülővel. – Nem, apuskám elkísért haza – húzta ki Eszti a fejét a blúznyakból. – Nem is mondtad, hogy elkísért? Látom, cukrászdában is voltatok – szólt aztán, a becsomagolt süteménymaradványokra mutatva. Úgy hozatta – mondta Eszti. – Gondolt rá? – méregette nagymamuska keserűen a csomagot, mintha azt mondta volna: könnyű neki, a nagy költséget, azt mi viseljük. – De hogy milyen piszok van ott – szólt közbe Juszti néni. – Tetszik emlékezni, hogy ragyogott a régi iroda. Pedig akkor a szerkesztőség is ott volt. De nagymamuska most Esztire volt kíváncsi. – Beszélgettetek is? – nyomta ki végre.

Eszti érezte, hogy nagymamuska egy jelet vár, amitől megnyugodhat, hogy az apja őneki nem tetszik. – Beszélgettünk, igen. De az a megnyugtató, becsmérlő szó csak nem akart kijönni a torkán. A nagy, vörhenyes arcú embert látja, amint ott ül a kis asztalnál s mulattatni próbálja. 55Maga se tudta, mi volt az, ami miatt nem volt szíve rosszat mondani rája. Most, hogy újra látta, mintha az emlékezetéről lefúttak volna valamit. Az emlegetett alól az elfelejtődött kezdene kibúni. Az, aki fölvette őt a karjára, hogy a gépekbe belenézhessen, s a Híradón olvasni tanította. S ugyanakkor, amikor a szívével ráismert, azt is látta, hogy más lett közben. Már nem volt olyan hatalmas, félelmes. Vagy ha az volt is, valami elhagyatottságot is érzett körülötte.

Vacsora után, máriázás közben nagytata is előhozta. Ez új szórakozás volt, addig sohasem kártyázott, a télen kotorta ki az ifjúkori emlékeiből kettejüknek. – Voltál apádnál, hallom – mondta, a dámát és a királyt huncutul fölütve. – Voltam. – És rólam nem beszélt? – Nem – mondta Esztike vontatottan… Tulajdonképp beszélt. Azt mondta: „Most már többet leszünk együtt. Bár nagy szükséged nincs rám, a Jóisten a nagyszüleidet szerencsédre megtartotta.” De ezt bajos lett volna elmondani. – Nem mondta, hogy hát azt a csirkefogó öregapádat nem ütötte meg még a guta? – Neeem – mondta Eszti, sok szemérmes evel, mint kislánykorában. S boldogan pislogott erre a jó öregbútor nagyapára, aki senkivel sem tréfál meg kártyázik, csak vele. De amíg a szeme őrája csillogott, a szívén az az elhagyottság húzott át, amit az apja legénylakásán érzett. Már nemcsak annál volt sokkal szomorúbb, amilyennek kislánykorában látta, annál is, ahogy most délután az irodában. A ruhája volt elhanyagoltabb, vagy a homloka körül nőtt meg a ziláltság? Mint aki rossz párnáról kel fel, s egy bujdosó tollpihe állandóan ott van a hajában. S azt a kárhoztatást nagytatának sem tudta kimondani.

Legközelebb már könnyebben ment föl. Juszti néni lábahátának nem kellett a cipőből tésztaként kidagadnia miatta. A Wiesmayer-lányokkal sétáltak vagy inkább táncoltak arra; mert az összeszokott, himbáló s elég gyors lépéseikben volt valami táncszerű. A kapu előtt (tán épp ebben a hármasban való táncolásban kapott bátorságot) hirtelen azt mondta: én most fölmegyek apuskámhoz. Egy fiú nyitott ajtót. Fényes, fekete arcú fiú volt, a homloka, az arca, az álla, minden inkább széles egy kicsit, mint magas, s a széles arcban két frissen és jóakaratúan csillogó szem. Első pillanatra nem is látott mást belőle, csak ezt a fényességet: annyira meglepte, hogy a feltűrt szoknyájú, orrát tekergető asszony helyett ez nyit neki ajtót. – Apuskámhoz jöttem – mondta, s lesandított az előszobaajtóra: ott van-e az apja ügyvédi táblája. A fiú 56nem kérdezősködött, úgy mosolygott rá, mint régi ismerősre. – Az ügyvéd úr jelen pillanatban nincs itten. Elment a dinnyetermelők gyűlésére. De jóformán bármikor megjöhet. S félreállt, hogy jöjjön csak be. Esztike a kiejtésiről, meg ahogy azt mondta, a „jelen pillanatban”, a lábára nézett. Csakugyan, csizma volt rajta és posztónadrág.

Eszti tudta, hogy fiúkkal nem szabad egy lakásban maradni, s pirulva oldózkodott. – De tessék csak – tartóztatta ismerős arccal a legény. – Jancsi, gyere már ugyan – szólt be maga mögé a váróba, mintha ő maga kevés lenne a kislányt tartóztatni. De János akkor már ott is állt a váróajtóban. Ettől a féloldalazva kibújó legénytől Esztike arcán fényként tört elő a jókedv. – Ni, Jancsi, te is itt vagy? – mondta, s úgy nézett rá, mintha az, hogy van, már magában is elég ok volna a mosolygásra, de az, hogy e mögül a fiú mögül sündörög elő, valóságos csíny vagy móka volna. Esztike nem tudta, mi az ebben a Jancsiban (tán hogy olyan hosszú, s a hús is olyan félbe van rajt; az egyik csípőjén több, a mellén meg hiányzik, s a járása is, mintha holmi ferde felhők közt botorkálna), akárhol látta meg, az ablakból, amint a forró nyári járdán húzza az árnyékát, vagy séta közben, amint nem tudni: nézi-e a bicikli-kirakatot, vagy csak megállt s elhúzódott gondolkozni; mindig nevetnie kellett rajta. Persze, nem nevetett, az nem való: azt azonban nem állhatta meg, hogy rá ne kiáltson, s a rokoni öröm színe alatt kötekedőnek s pajkosnak ne érezze magát.

Most már bement, s odaült a kis asztalkához, melyről Juszti nénivel a port törölték. A két fiúnak az íróasztalnál volt helye; egy csomag újság s valami írások voltak az asztalon, abból csöngette fel őket. Most visszamentek mögé, mint akik tovább fognak dolgozni, de előbb a vendéghez is intéztek néhány tisztességkérdést. – Hát megjöttél, Esztike? – kérdezte Jancsi. Olyan mulatságos volt, ahogy ezt kérdezte, hogy Eszti arcán megint fölbuggyant a fény. Ó, ez a Jancsi, ahogy ott áll nagy, felnőtt gondban egy íróasztal mögött s társalogni iparkodik vele. Vajon mit fog most kérdezni? Jólesik, ugye, a szünidő? – Ti mit csináltok ott? – vette át ő a kezdeményezést néhány ilyenforma kérdés után. – Újságot címezünk – kerülte Jancsi a szemét; részben fontosságból, részben mert nem tudta, szabad-e erről beszélnie. – Címezitek? – kérdezte Eszti, s hangjában üde egyensúlyt tartott az előbbi mulatság, hogy ej-ej, ez a Jancsi, miféle foglalatosságot talál ez megint, s az új 57bámulat, hogy miféle újság az, amit az apuska irodájában kell címezniük. – Tanyai Újság – mondta Jancsi. – Tanyaiaknak való. Most küldjük szét a mutatványpéldányokat – s nagy kezével fontoskodva kezdte az írásokat tologatni. – Tessék megnézni – mondta a legény, aki idáig csillogó szolgálatkészséggel hallgatott. – Képek is vannak benne. S odanyújtott egy példányt.

Eszti kezébe vette a lapot. Valójában nemigen szoktak neki megtekintésre lapokat átnyújtani, s hogy ő most ezt az újságot kinyissa, a bennelevőket átfussa, s mint egy hölgy, véleményt alkosson róla, rendkívül megtisztelte. Abban azonban, hogy „képek is vannak benne”, egy kis nagyzolást és lebecsülést érzett, mintha ők ketten itt olyasmivel volnának elfoglalva, amiből ő csak a képeket éri fel eszével. Igyekezett hát úgy tartani az újságot, ahogy hölgyek szokták, kissé távol magától, egyenletes, de nem heves érdeklődéssel, készen az ölbebocsátásra, s nem mint gyermekek, akik annak, ami a kíváncsiságukat megfogja, mohón nekidőlnek, a többit pedig ásítva eltolják. Az első lapon csakugyan a kép ragadta meg a figyelmét. Négy ünneplőbe öltözött öregember ült egy asztal körül és beszélgetett. „A mi öreg gazdáink” – olvasta alatta. Az furcsa volt, hogy hármon a négyből gatya volt, bőszárú gatya, mintha a gatyájukkal is a régi világra emlékeznének. Ez meglepte őt, mert nagytatán sohasem látott gatyát. De azért nem lapozott tovább, nehogy azt higgyék, csak a képet nézi, hanem a szöveget kezdte olvasgatni. „Ki a tanyára!” – ez volt az első cikk címe. Arról szólt, hogy mindenki el akar jönni a tanyáról, maholnap nem lesz, aki a földet művelje. Pedig a tanya az ország ereje. Tanyán tizennyolc nemzedéket él egy család, a városon alig négyet. A cím alatt az apja nevét is megtalálta. Égető Lőrinc: ő volt a szerkesztő.

Ez egy kicsit összébbhúzta a pupilláját. Anyuska halála, apuska tönkremenetele, elvándorlása a Felvidékre, nagypapáék haragja; ez mind egy felhőben volt a nyomdával, újsággal. Szegény apuska, már megint ilyenekbe töri a fejét. Nemigen tudta, hogy él négy vagy tizennyolc nemzedéket egy család, hisz minden családnak rengeteg őse volt Ádámig, de gyanította, hogy ez már megint olyan dolog, amire nagytatáék csóválják a fejüket. A következő oldalon egy magános öregember állt, felhajtott karimás kalappal. Ennek gatyája sem volt, meg barátja sem, akivel a régi szép időkről beszélgessen. Hanem a ruhája 58szép rendes volt, nem olyan foltos, mint a munkásoké, akiket ő aratáskor látott. A többi kép: egy tanyaház, aztán a kalász-tenger, kaszálás-aratáskor. Hanem itt már a képet is úgy nézte csak, hogy közben a fiúkra vigyázott.

Azok előbb csak neveket olvastak. A csizmás mondta a neveket; Jancsi a plajbásszal kikereste őket az íven, s azt mondta: megvan. De amíg egy-egy nevet megtalált: a keresgélő ceruza, a papír, az ujjai mind érezték méltóságukat. Olyan komolysággal csinálta, szinte szemüveg nőtt közben az orrára. Egy névnél megálltak. Jancsi kérdezett valamit, aztán csendben hozzáfogtak a diskuráláshoz. Valami hombárról beszéltek. Hogy most már meglesz a szövetkezeti hombár. Egy bizonyos Balog Sándor, a kisbirtokosok elnöke veszi kezébe az ügyet. Eztán nem a magtárjában tartja a gazda a búzát, hanem a hombárban. S a hombár hiteljegyével bármikor elmehet a bankba. Most az a baj, hogy nem kap a gazda hitelt. Egy tollkereskedő előbb kap százezer forintot, mint egy harmincholdas földbirtokos százat. A Károlyi-birtok most ment el. Mért kellett azt egy banknak megvennie? Még ha ki is osztja; kellett ahhoz a bank? Ha a gazdák összetartanának, maguk is megvehetnék. Igaza van Lőrinc bátyánknak, húszmilliónál több gazdabetét van a takarékpénztárakban.

Az egész beszélgetés csupa félszóból került ki. Előbb mintha csakugyan hírük vagy kérdeznivalójuk lett volna egymás számára; később azonban már csak színre kérdeztek-feleltek, nem azért, hogy megtudjanak valamit, hanem hogy amit tudnak, azt fölmondhassák. Szinte adogatták egymás alá a szót, s maguk is élvezték hevülésüket. Noha végig halkan maradtak, mintha veszekedtek volna, nem egymással, hanem egy ellentmondó harmadikkal. A fekete fiú persze nyugodtabb volt; annak csak a szemén látszott, hogy föl van lelkesülve, s egy-egy kérdést vágott ki keményebben; Jancsi azonban, mint a taréj, megtelt vérrel, s a nagy ujjait sopánkodva emelte az arca elé. Úgy tettek, mintha az olvasgató lány nem is volna a világon. Tán el is röstellnék magukat előtte s egymás előtt, ha észreveszik, hogy az újság mögül figyeli őket. De Esztike tudta azért, hogy ő is bele van számítva a társalgásukba. Azt, amit csináltak, sokkal jobban értette, mint amit beszéltek. Hombár meg hiteljegy? Tán a céljuk is az volt, hogy elkápráztassák – őt-e vagy magukat – ezeknek a szavaknak a használatával. De ahogy a Tanyai 59Újságból kipislantott rájuk, mégis tetszettek neki. Mint akik tudják, miből lesz a férfi, s most gyakorolják. Fontos dolgokról beszélni, azon, amit mondunk, nekivörösödni: az igazi férfiak is ezt csinálják. S ha a szemével mosolygott is rájuk, a szívében igaz tisztelet volt.

S míg őket figyelte, az apján is dolgozgatott közben a lelke. Azt látta, hogy a két fiú az apuska szavait mondja föl egymásnak. Jancsi még a kezét is úgy tartja az arca elé, amikor azt mondja: „hát akkor meg”. Ő már akkoriban is a nagybátyja papírjaival futkosgatott. Szárnysegéd úr, ötlött eszébe messziről a Márton bácsi szava. Jancsi nem felejtette el a nyomdát: az volt az ő gyerekkora. Eddig is ott motoszkált benne, amíg apuska fönn volt a Felvidéken. Mihelyt meghallotta, hogy Lőrinc bátyja itt van, egyszer csak itt volt, bedugta a fejét. Tűnődött egy hetet az utcákon, aztán csak beoldalgott. S most itt vannak, ő is, a barátja is, mint afféle fiúk. Apuska nekik magyarázza, hogy a tanyán tizennyolc nemzedéket élnek a családok, meg hogy hombár kell, s ők tovább mondják egymásnak. S mintha a mulatság, amivel a tanácskozásukat hallgatta, rést nyitott volna a gerjesztőjük felé is. A mosoly fönnakadt őrajtuk, de a tisztelet, meglágyulva, a mögöttük levő alakra száll. Már nemcsak a bajcsinálót látta az apjában, hanem ennek a két fiúnak (férfiaknál persze ez is más egészen) a Leona nénijét is. Az a szomorúság, amit a múltkor, a roló fölött, az apja feje körül érzett, megint átsuhant a szívén, ugyanakkor azonban valami szépség is. A férfiláz, aminek ez az elhagyottság a pörnyéje. – Na, én most már nem várom tovább apuskámat – mondta Jancsinak, az újságot a többiekhez visszarakva. – Holnap vagy holnapután majd feljövök.

Másnap a Rákóczi úton botlottak bele. Ők egy fél járda szélességben táncoltak fölfelé, apuska meg az irattáskával jött szembe. A feje füstölgő gondolatai közt úszott: a szembejövőket is inkább a lába ösztönével kerülte ki, mint az elfoglalt tekintetével. – Kezicsókolom – köszönt ő rá, úgy majdnem, ahogy Jancsira szokott. – Szervusz – riadt föl az apja, hangossággal ütve helyre szórakozottságát. – Hallom, hogy kerestél tegnap. – Igen, a gyűlésen tetszett lenni – mondta Eszti mosolyogva. A nagy ember egy pillanatig tűnődött, hogy mit kezdjen ő ezzel a kislánnyal. – Van egy félórám, gyere, üljünk be a cukrászdába. A kis barátnőid? – fordult a lányok felé. – Tessék, hívjad meg őket is… De a lá 60nyok szabadkoztak: őket várják már otthon. A megrökönyödött pillantásukban ott volt mindaz, amit erről a különös bácsiról hallottak.

– Ó, ne tessék miattam – mentegetőzött Eszti is. Azt akarta mondani: „Azért, mert meg tetszett látni, nem kell mindjárt a cukrászdára gondolni.” De nem tudott elég tapintatos mondatot találni hozzá. Így csak ment s mosolygott. – A Balázs-cukrászdában jó hűvös van. Beszélgethetünk egy kicsit – mondta az apja (mintha ő is hibát érzett volna a cukrászdában), miután a két lánytól elváltak.

A cukrászdában csakugyan hűvös volt. Ez volt az egyetlen előnye. A cukrászdától azt várja az ember, hogy piciny legyen, összebúvásra való, fehér bóbiták és rózsaszínű cukormázak villogjanak benne és teli legyen tésztaszaggal. Ez a cukrászda akkora volt, hogy oszlopokkal kellett a tetejét tartani, s a nagy ürességben egy loncsos, kövér asszony őrizte a tüllel letakart tésztáit. Kávéháznak építették; de Csomorkánynak elég volt a Szarvas Szálloda kávéháza; így alakították át cukrászdává. De minthogy a tészta sem fogyott a sivár helyiségben, ebédre is lehetett benne abonálni, úgyhogy a pirítotthagyma-illat most is elnyomta benne a csokoládé s tejszín szagát. Az első percek elteltek a helyfoglalással, fagylaltválasztással. – Az úrnak mivel szolgálhatok? – kérdezte az asszony. Az úr kétségbeesetten nézett végig a tálcákon. Szinte látszott, amint az undorító ízek sorra átfordulnak az emlékezetén, végre fönn a magasban meglátott egy barackpálinkás palackot. Végre a pálinka is ki volt hajtva; csak a legyek döngtek (egy-egy fejmozdulattal elhajtva s megint összegyűjtve, tágabb, szorosabb körökben) a fagylaltos kanál körül. Szegény apuska – gondolta Eszti. – Itt ül s tűnődik, miről beszéljen vele ebben a cukrászdában.

– Jancsi sokat jár most föl apuskához – szólalt meg ő, hogy könnyebben menjen. Apuska csakugyan megkönnyebbedetten kapott a kérdésen. – Igen. Elég sűrűn. Ragaszkodik hozzám szegény. Nagyon tanulékony fiú. De a sógorom azt hitte, ha tanul, nem lesz belőle gazda. Hát én vagyok neki az iskola… Igen egyszerűen mondta, s még így is minden mondat után megállt, hogy folytassa-e ennek a kisleánynak. De Eszti látta, hogy szívesen mondaná, s tovább faggatta. – Volt ott egy másik fiú is – mondta, a fagylalt olvadó ízét a szájában megjártatva. – Az meg a barátja, Gyevi Pista. Az is nagyon értelmes gyerek. Az egész család nagyon jóravaló – kapott neki megint bátrabban, mint előbb. 61– Az apjuk régi jó emberem. Már mint fiatal gazda hozzám járt tanácsért. Ő ültette az első gyümölcsfát a gorzsai határban. Azt is az én tanácsomra. Régen volt ugyan, de azok elpusztultak. Ebben a században ő volt az úttörő. Kecskemét határának már egy Mathiásza van, s mi még csak most barátkozunk össze a gyümölcsfával. Én magam is gondoltam rá, hogy telepítek egy gyümölcsöst – tette hozzá elgondolkozva. – Bár egy kicsit már öreg vagyok hozzá…

– Mutatták az újságot – szólalt meg Eszti, mert az apja a cukrászda oszlopait nézte, az elmúlt életén vagy a jövő gyümölcsösén gondolkozva. – Szép képek vannak benne – tette hozzá, ahogy a fiú mondta. – Ugye? – villant föl az apja. – Neked is tetszettek? A keresztmamád ura csinálta. Most derült ki, hogy milyen szép néprajzi képei vannak. A kirakatban a kiszépített menyasszonyok, s benn egy poros albumban a kincs. Így van itt minden. Ez jellemző az egész városra. Az egész magyarságra.

Eszti megtisztelten hallgatott. Érezte, hogy az apja nem tud, csak komolyan beszélni. Neki is, ahogy a fiúknak; azoknak meg, ahogy a közgyűlésen. – Nagyon szép képek; énnekem nagyon tetszettek – ismételte meg, amivel egyszer már örömet okozott. – Ennek örülök. Akkor tán a tanyaiaknak is tetszeni fog. Az nem kis közönség ám. Na, egy kis földrajz! – nézett rá csalafintán. – Mit gondolsz, hány ember él kinn a tanyán? Nemcsak itt nálunk, Szegeden, Makón, az egész Alföldön. – Esztike fejében összevissza vertek a földrajzban tanult lélekszámok, négyszögkilométerek, de nem mert semmit sem mondani. – Na, mégis: tízezer – százezer? – Eszti a többet mondta. – Az ám, egymillió. S annak nincs újságja. Ez lesz a feladat: ezeket újságolvasásra ránevelni. S még sok mindent mondott a Tanyai Újság rendeltetéséről, amíg csak az a szó ki nem csúszott a száján, hogy „föleszméltetni”. Attól mintha ő is feleszmélt volna: elhallgatott. S mint aki észbe kap s a maga bogaráról gyorsan más tárgyra tér, kicsapta a tárcáját a márványasztalra. – Mutattam már a kishúgodat? Most, hogy a könyveimért fönn voltam, akkor csináltattam.

Egy hároméves szőke kislány pillantott Esztire. A vékony kis haja hullámba sütve, a finom orrocskája alatt keskeny kis szájacska. – Nagyon édes – igyekezett Eszti gyönyörködve nézni, s nem pillantott az apjára, nehogy kifúrja belülről a szemét, amit gondol, pedig nem akar 62gondolni. Olyan sanyarú felvidéki lány volt a kis Aliz. – S megismerte még apuskát? – kérdezte még mindig a képtől s nem az apjától. De mindjárt föl is pillantott, hátha fáj az apjának ez a kérdés. Egy apa nem örülhet annak, ha a kislánya nem ismeri meg. De apuska arcán nem látszott, hogy megbántódott volna. Csak ült elgondolkozva. Eszti nem tudta: az egymillió tanyai van-e a fejében vagy a rejtélyes családja, fönn a Felvidéken. – Egyelőre meg – mondta, mint akinek már a sorsával jár, hogy a gyerekei ne ismerjék meg.

Eszti járt szívében az újsággal: szerette az édesapját. Az édesapákat általában szeretni kell; ő is szerette az övét, akkor is, amikor a felügyelőnő a Felvidékre íratta neki a leveleket. De ez most más volt, most nem tudta, hanem érezte a szeretetet. Ahogy ott ült vele az üres cukrászdában, s egy percre mintha el is felejtette volna, hol van, úgyhogy az ember megint azt a láthatatlan tollpihét vagy falevelet kereste a gyérülő vörhenyes hajában, ez az elgondolkozott ember nem a régi, gyermeki felhőből pillantott rája. Erre jó, bársonyos pillantásokat lehetett vetni; az ember szinte érezte a szemén, amint a sajnálkozástól és a tisztelettől átmelegszik, s ez a jó, bársonyos érzés megmarad akkor is, amikor hirtelen föláll: – Na, gyerünk dolgunkra – s szálas, sietős alakja a törvényszék lépcsőházában eltűnik. Eszti nem értette, hogy él a városokban csak négy nemzedéket egy család, s mért kell azokat, akik kinn tizennyolcat élnének, az ő apuskájának vigasztalni. Apuskának, mindenki azt mondja, vannak hóbortjai. De volt benne más is, amit nagytata nem lát. Azt nehéz volna megmondani, hogy mi, de lám, a két fiú, akik az újságját címezik s a szavait mondják, éppúgy érzik, mint ő. Igen, most már nyugodtan mondhatja: szereti az édesapját.

Ezt az igazi szeretetet azonban sokkal nehezebb volt az életében elhelyeznie, mint azt a másik, kötelezőt. Még beszélni sem igen lehetett róla. Mert mi lenne például, ha ő azzal állít be otthon: „Képzeld, nagymamuskám, hogy hol voltam. Apuskámmal a Balázs-cukrászdában. Nem is hiszed, mennyire megszerettem.” Nem tudta pontosan, mi történne erre. Nagymamuska kumkodna: „Jaj, csak nagytatádnak ne mondd.” S menne a keresztmamához tanácskozni. Az azonban biztos, hogy senki sem örülne neki, s a boldogsága s ami most öröm, mint ria 63dalom kóvályogna körötte tovább. De tán épp azért, mert nagymamuskának nem beszélhetett róla (ez volt az első eset, hogy titka volt előtte), jólesett volna legalább másnak elmondani.

Végül is Micikét ajándékozta meg a bizalmával. Micikének úgyis az volt a boldogsága, ha őt a hármasból magának kilophatta. Előfordult, azt mondta: „Amál gyakorol, hagyjuk.” Vagy: „Amál levelet ír kedvesnővér Adelhaidának.” S aztán kiderült, hogy nem is volt igaz. Csak hogy őt lehúzhassa a kert végébe, a régi tyúkketrecre egy kis súgás-búgásra. A szomszéd kőfala tövében a komló s a ráhajló barackfa ott egy kis zugot csinált; úgy kellett bebújni a recsegő lécalkotmányra. Esztinek tetszett ez a zug, meg az is, hogy a bizalmasság burkában kuksoljanak, de félt, hogy Amál megharagszik érte, annál inkább, mert Micike bizalmassága folyton őkörülötte forgott. – Ugye, te is csak Amált szereted? – kezdte féltékenyen. – Mert mindenki azt hiszi: Amál a kiváló. Te is azt hiszed, hogy ő egyetemre fog járni. S egy sebész lesz az ura? Pedig Amál egyáltalán nem az, akinek képzelitek. S a lapos, csimpánz képével úgy nézett Esztire, mint aki megdöbbentő titkot fog mondani. – Azt tudod, hogy Amál rossz testvér – mondta síri hangon. Esztike szótlanul hallgatta ezt a közlést, melyben kellett valami igazságnak lenni, ha Micike ilyen mély, síri hangon mondja s utána elhallgat. – Azt te csak képzeled – próbálta vigasztalni. – Hisz egészen rendes veled. – Igen, mások előtt – fakadt ki Micike. – Mert színlelni, azt tud. De látnád, ha magunk vagyunk. Keresztmama is mondta már, hogy elnyom.

Eszti kellő csönddel adózott ennek a szónak is, s közben szűkölő pillantást vetett föl a verandára. – Arról nincs fogalmad neked, hogy milyen kétszínű Amál. Kalocsán is folyton a szentképeit rakosgatta, azzal bolondította a kedvesnővéreket, hogy ő is apáca lesz, s közben a sétánál jeleket adott egy fiúnak. Esztike elképzelte Amált a sorban s a fiút oldalt, és hitetlenkedve nézett Micikére. – Nem hiszed? Most is szerelmes egy gimnazistába. Még elemibe jártunk, s már szerelmes volt. S ahogy Eszti még hitetlenebbé vált: – Te még nem ismered Amált. De majd megismered. Tudod, mit mondott rólad? Hogy sosem lesz belőled igazi, művelt nő, mert… Azt akarta mondani: mert a nagypapád egy paraszt. De ettől már az ő keserűsége is visszariadt.

Esztike arca egy kissé fájdalmassá vált. Nem attól, hogy ő nem lesz 64művelt nő, hanem, hogy Amál rosszat mondott róla. – Ó, Amál már nagyon sok keserűséget okozott nekem – vizsgálta Micike barátnője arcán a hatást. – Mondjak egy titkot? De esküdj meg, hogy nem mondod el. Eszti nem esküdött, de Micike azért csak elmondta. – Kalocsán azért könyörögtem Szűz Máriához, hogy az egyikünk vakbélgyulladást kapjon. – Vakbélgyulladást? – kacagott fel Esztike. – Te kis bolondos – tette hozzá, mert még egyszer el kellett nevetnie magát a Micike imádságán. De az nem hagyta magát a tragikus hangulatából kinevetni. – Hogy meghaljon. Vagy ő, vagy én. – Micike, ezt nem mondod komolyan – kiáltott föl Eszti, s olyan mozdulatot csinált, mint aki leugrik mindjárt a ketrecről. Ó, ez a Micike. Ha az ember nem látná a lapos, csimpánz arcát, azt hinné, mindez ott van a szívében. De Micike megfogta a karját. – Most már láthatod, hogy elnyom – mondta elérzékenyülten.

Néha azonban hirtelen megállt a panaszkodásban. – Én mindent elmondok neked, s te nekem nem mondasz semmit. Még egy titkot sem mondtál. Látod, Zolit is elmondtam. (Ez volt a gimnazista, akibe, mint kiderült, ő is szerelmes volt.) – De ha énnekem nincs titkom! – szabadkozott Eszti. – Az nem igaz, titka mindenkinek van. De te nem vagy igazi barátnő… Ez a vád s a fájdalmas pillantás egy kis bűntudatot támasztott Esztiben. Hiszen az igaz, hogy ő nem mond semmit, nem viszonozza semmivel Micike bizalmát. Most aztán egyszer csak ő is ránézett azzal a jelentős pillantással, amely, úgy látszik, a titkok szálláscsinálója. – Ma fönn voltam apuskámnál – mondta. Micike a pillantást elértette, a hírben azonban nem talált semmi különöset. – Apuskádnál? – s a kérdő szemöldökével mutatta, hogy várja, amit a pillantás ígért. – De otthon nem mondtam meg – folytatta elpirulva.

Nem tudta, mért pirult el, azért-e, mert csakugyan nem mondta meg, vagy mert ilyenekről beszélt itt Micikének. – Nem? – nézett rá Micike, hogy merre a rés, amelybe a kíváncsiságát bedughatja. – S nem is akarod megmondani? Eszti hallgatott, mint aki azt mérlegeli, hogy megmondja-e… Pedig csak a szavaktól szűkölt. Az, hogy nem szólt, alig volt több kényelmes elfelejtésnél. Azzal, hogy azt mondta, nem szólt, szándékos elhallgatás lett belőle. S ha most sem mondja meg, amikor Micike megkérdezte, hogy „nem is akarod megmondani”: bűn, hazugság, alattomoskodás. – Azért, ha kérdik, megmondom – felelt vona 65kodva. – Miért? Nem szeretik, ha apukádhoz mégy? – De. Nem mondják, hogy nem szeretik – próbált Eszti kihúzódni a hurokból. – Keresztmamád azt mondja, haragban vannak – jött elő Micike a színfal mögötti tudásával.

Eszti bizonytalanul hallgatott. Micike többet tud, mint ő: neki, úgy látszik, nem mondanak rosszat apukáról. Micike izgatottan kémlelte őt. Amit eddig hallott, nem felelt meg annak a jelentőségteljes pillantásnak. – Az a fiú ki volt, aki a Népkertben köszönt? – nyúlt bele a sötétbe vaktában. – Az? Jancsi. – S egy kis szín jött az arcába a megkönnyebbedéstől. – Nagyon jó fiú: apuskának szokott segíteni. – S te nem szoktál találkozni vele apuskádnál? Olyan gyanakvóan kérdezte, hogy Eszti elnevette magát. – Ó, te bolondos, hisz Jancsi az unokatestvérem. S ő nem is… Azt akarta mondani: diák. Jancsiba, még ha nem is volna unokatestvérem, akkor sem lehetne szerelmesnek lenni. Micike nem nézte meg őt jól. Ha nincs is a lábán csizma, csak cúgos cipő, de azért látni, hogy… Most ő nyelte el, amit egy más alkalommal Micike. A gyóntató látta, hogy Jancsi felé is fal van. S úgy szeretett volna még hallani, tárgyalni valamit. – Szereted apukádat? – kérdezte hirtelen. – Igen – mondta Eszti éppen úgy, s azon a meleg huzaton, amin ez az „igen” kijött, egyszerre mintha tíz mondat is küzdött volna a kijutásért. De aztán csak a pillantása függött, olyan bársonyosan, mint akkor a márványasztalnál, a barátnőjén. – Ha szereted, mért nem békíted ki őket? – mondta Micike. – A zárdában az ifjúsági könyvtárban volt egy könyv, abban egy kislány kibékítette az anyját meg az apjának az apukáját.

Eszti nem fogta fel akkor mindjárt a Micike mondását. Ő nem a fényükről, hanem az utórezgésükről ismerte föl a nagy gondolatokat. A fontosak lejjebb szálltak, tovább rezegtek, mindig teltebb és mélyebb padmalyokban. Apuska és nagytata tehát haragban voltak. S ha haragban vannak, ki is békülhetnének. Azt, hogy ő békíthetné ki, afféle micikés bohóságnak tartotta. Micike nem tudja, micsoda tömb ez a nagytata s micsoda apuska. Az egyik, amint a nagy, kerek kalapjával ott áll, mint a bálvány, az ablakban, a másik, amint a dinnyetermelők gyűlésére siet, s a vörhenyes haját mintha a szél emelné benn a szobában is. Ha azok úgy vannak, hogy haragudniuk kell egymásra, azon ő nem változtathat. De ha magában nem is bízott; a harag, amióta tudta, hogy az, 66foglalkoztatta. Jó lett volna többet tudni róla. De kit faggasson ki? Neki csak Micike meg a tyúkketrec volt a bizalmasa, s Micikével nem akart többet az apjáról tárgyalni.

Egy este, ahogy jön Wiesmayeréktől, hóna alatt a viaszosvászon kottatartója, Jancsit látja a vasasbolt előtt. A bolt már be volt zárva; a kirakaton rajta a tolvajok ellen a rács; de Jancsi azért csak vizsgálgatta a szerszámokat. Eszti megállt, s várta, hogy mikor veszi észre. Ez a Jancsi már ember lesz, s még mindig úgy nézi a pumpákat, franciakulcsokat, mint régen a Márton bácsi ládájában. – Szervusz, Jancsi – szólt rá, amikor az csak nem akarta észrevenni. – Itt nézlek már egy ideje. Te nem érzed meg, hogy néznek? Jancsi egy billegő kocsiról hebegett valamit. Az egy idevaló kovács találmánya. S meg is mutatta a rácson át: akárhol ki lehet fordítani. Különben az is Égető. Az Égetők mind rokonok valahogyan. S elmagyarázta, milyen nagy dolog lenne az, ha gazdaságokban meg a köztisztaságnál mindenhol bevezetnék. Esztinek a találmányról a Tanyai Újság jutott eszébe. – Van már új Tanyai Újság? S hogy meghallotta, hogy van, elkérdezte, mi van benne. Jancsi mondta, s közben csendesen megindultak.

– Emlékszel, Jancsi, hogy apuskának volt már régen is újságja – szólalt meg Eszti hirtelen. – Hogyne, a Híradó – mondta Jancsi meghökkenve kicsit, mintha azt kérdezték volna, tudja-e, hogy a Jehova istennek fia is van. – Az, a Híradó – örült meg Eszti a nevének. – Ott nyomták, ugye, az ótemplom mellett, ahol most a Gehringer nyomda van? – Most a Reggeli Újságot nyomják ott. Ugyanazon a gépen. – Egyszer engem is elvitt apuskám. De még a karjára kellett vennie, hogy belélássak a gépekbe. – Emlékszem – mondta Jancsi. – Egy öreg bácsi is volt ott. – A nyomdamester. Még most is az van…

Csodálkozva néztek egymásra. Eszti még nem szokta meg azt a különös örömöt, amit az elfelejtett emlékek visszatérése okoz, s úgy nézte Jancsi arcát, mintha azon kezdenének, a mélyiben valahol, a nagy gépek forogni. Jancsi meg láthatóan büszke volt, hogy ő hordja ezt a csodálatos arcot. – Mért kellett annak abbamaradnia? – kérdezte Eszti. – Összefogtak – mondta Jancsi szűkszavúan, mint aki valami ellenállásba ütközik. Eszti érezte, hogy ez az elzáródott arc s a harag valahogy összefüggnek. – A Híradó ellen? – kérdezte fürkészve. Jancsi voltaképp pudvás fiú volt, s nem annyit mondott, amennyit maga akart, 67hanem amennyit a mások kíváncsisága, a helyzet s a mondatai kihoztak belőle. – Akkor lett a Reggeli Újság. Azt azért csinálták, hogy Lőrinc bátyámat kifüstöljék innét. – Ezt a mostani Reggeli Újságot? – tódult föl Esztiben az emlék. – Akkor volt az, ugye, hogy egy családot kiirtottak, hogy is hívták őket? – Döméék. – Egy kisfiú is volt ott? – Volt. – Emlékszem, ott olvastuk Márton bácsiékkal… Hát az a gazdalegény? Kinn aludtak a tanyással. – Ja, a Szomorék tanyása. – Hogy is volt az? Az asszony volt a gyilkos? – Látod, erre már nem emlékszem. Riportok voltak – mondta Jani. – Nagy Béla arra vetette rá magát; bűnügyi riportra. Ezzel fojtották meg Lőrinc bátyámat. Hiszen mondod, hogy még ti is olvastátok. – Melyik Nagy Béla? – kérdezte Eszti. – Aki rajta van a Reggeli Újságon? – Az. – De hisz az képviselő.

A képviselő Eszti képzeletében a Parlamentben lakott, s csak mint az angyalok járt le ide az Alföldre. Azért írja a cikkek alá is, hogy most nem halandó szól, hanem országgyűlési képviselő. – Akkor még nem volt az – mondta Jancsi. – Csak azután lett nagy ember belőle. Apuskádnál volt szerkesztő. – S elcsalták – derengett valami Esztiben. – Eladta magát a városi klikknek. Kellett egy nagy ember, aki fedezze a panamáikat. (Már azt az új szót, a panamát is tudta: épp akkor kapcsolta össze Wilson elnök egy gombnyomással a Csendes-óceánt az Atlantival.) – Te, volt ott valami hegyúsztatás is akkor? – bukta Eszti a fejében feljövő különös szót. – Tutajon akartak az Alföldre hegyet hozni. – Dehogyis hegyet – mondta Jancsi méltatlankodva. – Látod, te is elhiszed ezt a… csacsiságot. Láthatod, milyenek már most is ezek a téglaúttestek. Csupa lyuk, a kocsis elharapja a nyelvét rajtuk, Lőrinc bátyám azt mondta: vegyünk meg egy kőbányát fönn Patak körül, s hozzunk jó, vulkanikus követ, ami száz év múlva is kő marad. Persze, akkor nem lehetett volna a téglán milliót keresni. Gondold el, micsoda üzlet volt az. Budapesten kívül nincs még egy város, ahol ekkora volna a burkolat felülete. De a kövezés, az csak egy volt, amit a nagybátyám feszegetett…

Eszti nem tudta, miben gyönyörködjék, a Jancsi fölháborodásában vagy a maga fölgomolygó s kiigazított emlékeiben. Mint a megfejtett álom, olyan volt, amit Jancsi mondott. – Valami tarhonya is volt? – Tarhonya meg százezer kerék is – pukkadozott Jancsi. – Mert Lőrinc bátyám látta, hogy pusztul a régi híres bognáripar. Azt akarta, hogy 68a bognárok csinálják meg a kerekeket, mind egyformára, ő meg eladja majd az angol hadseregnek. A tarhonya is arról volt jó: télen nincs munka a lakosságnak, dolgozzák föl a lisztet tarhonyának. Nem az ő hibája, ha nem úgy vált be…

Eszti melegen csillogó szemmel nézte ezt a nagy, haragos fiút, aki tán őt is megverné, ha még egy szót szólna az apja ellen. Ebben megint volt valami furcsa, hogy ami bognár itt, Makón, Szegháton van, az mind üljön neki s csináljon kereket. S azon a sok keréken Angliában húzzák a lovak a kocsikat. De lám, Jancsi tűzbe menne a kerekekért. – Te Jancsi – mondta alattomosan –, azt nem tudod, hogy apuskáék meg nagytatáék mért vannak haragban?… Ott voltak már a Tunyogi-ház előtt: Jancsi fölpillantott az ablakra. Nyitva volt, de nem állt benne senki… – Azt nem tudom – mondta eltökélten. S mint aki részegségéből fölébredt, nem szólt többet. De Eszti látta a gödribe visszabúvó szemin meg a teknősként behúzott nyakán is, hogy tudja, csak nem mondhatja.

Attól tudta meg, akinek a legkeservesebb volt magában tartania. Az öreg Tunyogiba, mióta a diák-unoka itthon volt, megint beleszállt a nyugtalanság. Úgy járt megint az üres házban, mint amikor még a veje is itt lakott, s benne állandóan mozgott a vér meg a gondolat, mintha vitatkoznia kéne valakivel. Azóta a tanyásain kívül nem volt, aki az életet megmozgassa benne. A házat az év nagy részében maguk lakták az öreg udvarossal. A lányáék lakását nem adta ki: a lakó csak méreg, az ember gyanakodhat, kiket hoznak be az udvarába. Jusztiék többnyire kinn kasznárkodtak a tanyán (Mártonnak, hogy ne fájjon a szíve úgy az önállóság után, kinn bérelt egy kovácsműhelyt); mosogatni az udvaros lánya járt hozzájuk. Az ember tudta, hogymint van a világ, de nem kellett gondolkodnia rajta. Estefelé kiállt a gömbölyű kalapjában az ablakba: fogadta a köszönéseket, s nézte az ismeretleneket, miféle szerzetek. Az istállójában volt egy pár lova; azt bármikor befoghatta a sárga, fonott kocsi elé, s lecsaphatott a kintiekre. De oda is inkább csak villámlásul kellett, mert Jusztiék munkaidőn, héten át kinn voltak. Az olvasókörbe, egyházi tanácsba is ritkábban járt el; így nagyobb szó volt, ha a gazdák azt mondták: ma az öreg Tunyogi is ott volt.

Úgy élt ott a Rákóczi úti házban, mintha már csak azt az emléket, 69kort, méltóságot kellett volna őriznie, amit egy életen át felhalmozott. Hogy a hajdani veje visszajött: ez a sok múlt egy kicsit elkomorult. S a húsos szemhéja alól rajta tartotta fél szemét: hátha kezd ellene valamit. De nem hallott semmit, ő is azt tartja: elférnek egy városban. Az élet őt igazolta: szinte meg sem mozdult, mégis gyarapodott, az meg folyton füstölgött, szaladt, s lám, mint kezdő ember verődik vissza külföldről, Felvidékről. De az a tekintély, a hatalom, amit tíz éven keresztül gyakorolt fölötte, megmaradt benne. Őt magát már nem nyugtalanította, de most, hogy Eszti is otthon volt, s az apjával is találkoztak, úgy érezte, megint bejön ide a házba, s öregkorára megint vagdalkoznia kell vele, mint hajdan a lánya idejében. Még magának sem vallotta be az aggodalmát. A felesége is csak a hallgatásaiból látta, hogy figyel. Abból, hogy most már nemcsak Esztit nem kérdi, de még őt sem veszi elő, hogy Eszti mint van az apjával. De ha meghallott valamit, az, érezni lehetett, belevette magát a húsába. S nemcsak az, amit elejtettek, az is, amit elhallgattak.

Nagymamuska persze nem azért szentelte egész életét az ő ijedt tanulmányozásának, hogy ezt a hallgatásgörcsöt rögtön meg ne magyarázza. Egy ideje, mióta nagytatán a kort jobban észrevette, mintha gyönyört is okozott volna neki az ura lelki életének a magyarázgatása. – Vénségére ez lett a mindene, az unokája – mondogatta keresztmamának. – A lányát is szerette, de azért, szegénykémért, nem volt úgy odáig soha. Csak úgy lesi, hogy mit csinál, megtesz-e neki mindent, mint azelőtt. A télen, hallja-e, megszokta, hogy odakészítsen az ágya elé egy mamuszt. Hogy ne kelljen tatának a hidegre lépnie. Nyavalyát kellett annak odáig a mamusz, legföljebb belerúgta magát a csizmájába. De hát ez úgy akarta, hogy úgy legyen, mint neki az intézetben. A minap itt benn alszik, mert mostanában többnyire kinn hál a tanyán. Azt mondja: „Na, az Eszti sem adja már a mamuszt.” Ennyire megfigyeli, hogy Esztitől mi dukál neki…

Keresztmama jóakaratúan nevetett a frufrui alól: egy idő óta kis, lefelé görbülő frufrukat sütött a homlokába. – Odatedd ám neki a mamuszt – fordult Esztihez nagymamuska. – De az ám. Azért, amivel tartozol, kedveskedhetsz egy kicsit – duplázott rá keresztmama is. – Az újságot is mondom: te vidd oda magad, hogy: „ne olvassam föl az újságot, nagytata?” Mert mostanában azt találta ki, mintha neki 70valami felhő volna a szemén. Hisz nem mondom, vénülünk mind a ketten, már rajta is erősen észrevenni. Jön s mond valamit, aztán újra jön s újra mondja. – Elfelejtette? – nézett föl keresztmama mulatva. – El. Meg már nem is jár úgy el. Azt mondja: untatja a beszéd. Persze, mert ha beszél az ember, gondolkozni kell. Ő meg röst már gondolkozni. Csak álldogál inkább az ablakban. – Elég korán – jegyezte meg keresztmama. – Hanem azért az újságot el tudná olvasni. De hát jobban esik, ha azt a büdös vezércikket is az unokájától hallja. – Hát csak olvass neki – fordult keresztmama Eszti felé, mintha azt mondaná: jó pörsöly, csak tégy bele, ez a Tunyogi nagytata. – S ne mutasd, hogy unod – intette nagyanyja is. – A múltkor is ásítottál. A fene egye ki azt a Tisza Pistát!

De amikor Eszti a haboskávé uzsonnáért kiment (az meg a kuglóf kijárt keresztmamának), többet is mondott. – Nem mondja, de én tudom, az apjától félti. Hogy azt majd jobban szereti, mint őt. Ha megjön a tanyáról: „Esztike hol van? Már megint azoknál a Wiesmayeréknál?” Ő nem hallott ilyet, hogy egy lány mindig máshol legyen. Úgy tesz, mintha eltitkolnám előtte, s az apjánál volna. S ha úgy lenne is, mondhatnám-e, hogy ne menj? Ez meg azt képzeli: tán ki tudja, mit mond az neki. A nagyapád ilyen meg olyan volt, akkor is ezt csinálta velem. Mert az a régi dolog azért rág ám benne. Nem mondja, de én tudom, kivált, amióta vőmuram előkerült. – S nem volt igaza neki? Nem volt igaza, Tunyogi néni? – nézett föl Pohlné frissen a frufrui alól. – Tudja isten – mondta nagymamuska. – Az igaz, hogy a lányom sokat szenvedett mellette. – Teljesen igaza volt. – Most azt a szokást vette fel – tért vissza nagymamuska a kényes tárgyról az ura gyengéjire –, hogy elmagyarázza neki az újságot. Én csak hallgatom bentről, a másik szobából őket. Esztike olvas neki egy darabot, a nagyapja meg elkezd beszélni neki. – Arról, ami az újságban volt? – nevetett keresztmama. – De édesek lehetnek. De szeretném lekapni őket. – Hogy Kossuth Ferenc nem az lett, ami az apja, s a koalícióban hol volt a hiba. – S Esztike mit csinál? – elevenedett keresztmama a jeleneten. – Mit csinálna? Ül s hallgat. Azt hiszi, én nem tudom, mért csinálja. Ez is csak azért van, hátha az apja is beszél neki.

Tunyoginé nem tudta bővebben kimagyarázni, hogy függ össze a kétféle beszéd, s mit akar az ura az Eszti lelkében kiparírozni, de komor 71arcán a kivillant ravaszság (melytől egy-két sárga fog is előkerült) mutatta, hogy tudja ő, hogy vannak ezzel a férfiak. Keresztmama, úgy látszik, értette ezt a mosolyt, mint a siketnémák a maguk jeleit, mert miután egy darabig nézték egymást, maga is ugyanúgy elmosolyodott. – Hát az igaz – mondta. – Ez az Égető meg tudja bolondítani az embereket. Az én uramnak voltak valami régi fényképei: a tanyák, az újtemplom. Tetszik tudni, itt mindenkinek van valami bolondsága, hát őneki ez volt. Amióta ez az Égető odajár hozzánk, olyan mérges vagyok, folyton a képeit rakosgatja. Van valami Tanyai Újságja, kitalálták, hogy abba neki kell fényképeket csinálnia. Én meg kínlódom a menyasszonyokkal.

Nagymamuska megfigyeléseiben (nemhiába esett át a házasság kegyetlen lélekbúvári iskoláján), ha kissé durva vonásokkal dolgozott is, sok kétségtelen igazság volt. Esztike is fölfedezte őket, bár az ő finomabb tapogatódzó érzékei nem fogták meg a dolgot olyan kegyetlenül. Nagymamuska tévedett abban, hogy ő ásítozni szokott az újságon. Ha tán ásított is egyet vagy kettőt, az újságolvasást kedvelte. Ott ülni tatával szemben, azon a kicsit kurtább lábú széken, s az ő felhős szeme helyett a magáéval szaladni végig a betűket! Az igaz, hogy őt más érdekelte volna, mint nagytatát. Ő arra volt kíváncsi, hogy fölszáll-e csakugyan Tóth József a kisállomás mögött a repülőgépével. Már csak azért is, mert Wiesmayer Józsi annyira készült rája. Vagy hogy a rendőrtiszt hogyan békítette össze Siposékat. Becsukatta mint csavargót a férfit a dutyiba. Az asszony, aki addig csupa láng volt, előbb csak ott ácsorgott, aztán maga jött könyörögni a rendőrtisztnek. Nagytata a repülőgépről azt mondta: aki beleül, megérdemli a sorsát. De ha egyszer biztonságos is lesz benne az utazás, annak is csak a börzések fogják hasznát látni. Így is a nagy sebesség, a sok ide-oda utazás rontotta meg az embereket. Az asszony dolga meg bolondság: ott találták ki a szerkesztőségben.

A vezércikket viszont, amiből nagytata nem hagyott el egy szót sem, Eszti érezte olyasminek, mint a pipálást meg a többi férfiszórakozást. Az intézetben azt sem volt szabad mondani, hogy „hülye”: itt meg lépten-nyomon volt egy „gaz”, „bitang”. A miniszterek „bérelt cselédek”, a mungók „őrjöngenek”. A képviselőházat sem tudta elképzelni. Az ellenzéki képviselők fölállnak, s órákon keresztül beszélnek. Hogy ne lehessen a véderőt megszavazni. Tisza Pista meg törvényt csinált, s ki 72dobatja őket Pavlikkal az ülésteremből. De nagytata azt mondta: ez így jó. Az ország Béccsel szemben csak azt teheti: nem adja meg a katonaságot. Ha nincs magyar katona; lássa Bécs, hogy a sok szedett-vedett tót meg lengyel hogy menti meg Ausztriát. Az obstrukción ravaszul nevetett: mintha neki is része lett volna a csíny kigondolásában. – Az nem kis dolog. A függetlenségi pártnak kitűnő szónokai vannak. Ez a mi Nagy Gáborunk is csodamódon bírja. Az elnök-lelkész is nagy szónok, de az már rég lement volna a szószékről, s ebből meg még mindig csak úgy folyik. De Eszti azért örömmel elolvasta Tisza Pistát meg a mungókat is, mert látta, hogy a jó vastag szavaktól nagytata is jó magyar embernek érzi magát, mintha ő maga nyújtogatná az öklét az elnyomó Burg ablaka felé.

Egy kis kényelmetlenség ott csöppent ebbe a mulatságba, amikor nagytata, mint egy révből kifutó hajó, egyszer csak otthagyta a Reggeli Újságot, s bizonytalan, cikcakkos utakon valami ismeretlen célok felé vágott. Ilyenkor jött Esztinek az az érzése, hogy ez a távoli cél, melyről tatának, mint egy Kolumbusnak, semmi világos nézete nem lehetett, tán épp azok a helyek, az iroda, a népkert, a cukrászda, ahol ő apuskájával találkozni szokott. Egyes célzások legalábbis arra engedtek következtetni. Már ismerte a nagyapja arcát, amikor erre kezdett evezni. A húsos szemhéja leszállt, mint aki redőnyt ereszt a lelkére; hallgatott, hogy kilegyen a Nagy Gábor cikke meg az ő gondolatai közt a pauza, s úgy fogott hozzá.

– Az a baj – kezdte –, hogy az emberek nyugtalanok lettek. Maholnap nem lesz az egész határban egy jóravaló tanyás. Az aratók aratásidőben sztrájkkal fenyegetőznek. Hát ember az, aki képes volna otthagyni, hogy a kalászból kifolyjék a szem – nemcsak itt nálam, az egész országban –, csak hogy a munkaadókból minél többet kizsarolhasson? Mert ma már nem gazda van ám, meg béres vagy részes, hanem munkás vagy munkaadó. Azt hiszik, a föld is olyan, mint a kötszövetgyár: amíg meg nem egyezünk, nem készül harisnya. Régen azt mondta a szegény ember: megbecsülöm a gazdát, mert őutána, az ő kenyerén élek. Ma azt mondja: én dolgozom, mégis az ő magtárába jut. Maholnap ott tartunk, az embernek szégyellni kell, hogy vitte valamire. A vagyon nem tisztesség már, hanem bűn, mintha az ember lopta volna. Pedig hát mi lesz az emberiségből, ha a vagyonnak nem lesz több becsülete? Ha nincs 73vagyon, akkor nincs család se. Mert család ott van, ahol az ember tudja: ezt az apám, a nagyapám kezdte, ezt én ragasztottam hozzá. Ahol nincs vagyon, az ember magának az apja meg fia, csak azt nézi, ő mit zabál ki a világból; nincs az, hogy egyik nemzedék a másik vállára áll. Amíg az ember fiatal, azt hiszi, egy élet az sok. Amikorra olyan öreg leszel, mint én, majd meglátod, hogy semmi. Az ember attól lesz valami, hogy előtte is voltak meg utána is. Mik voltak a mi nagyapáink? Megvan az eklézsián a könyvekben, a Károlyiak telkes jobbágyai. Fokról fokra annyira jutottunk, hogy ma a virilisek közt is elöl vagyok. Ha a mi eleink úgy gondolkoztak volna, mint a mostani szegény ember, akkor ma valami foltos-boltos gúnyában őrizgetném kegyelemből a teheneket, vagy kinn kujtorognék Amerikában. Ha én most itt ülök veled, s hallgatom a fölolvasásodat, az azért van, mert az apáink meg én helyesen gondolkoztunk. Az életben ez a legtöbb: a helyes gondolkozás. Akármilyen nagy esze van valakinek, ha nincs helyes gondolkozása, az eszével is csak bajt csinál magának.

Esztinek itt már megint aggodalmassá vált a pillantása. Attól, hogy az emberek nyugtalanok lettek, rögtön az apjára kellett gondolnia. Apuskát is a nyugtalanság hajtja fel a Felvidékre, a dinnyetermelők gyűlésére. A tanyásoktól meg az aratóktól megnyugodott kissé: tán a gorzsai tanyás van mégis a szívében. A vagyonról szóló rész alatt már egész bizalomteljesen sugárzott a szemgolyója. S most itt van egyszerre a „helyes gondolkozás” meg a „nagy ész”; mint amikor a tűz–vízjátéknál a bizonyos helyhez érnek. A következő mondatszünet alatt úgy nézett a nagyapjára, mint a gyerek, akit megüthetnek. De nagytata megint lazított egy kicsit. – Attól romlik el minden, hogy sokan akarnak javítani. Az emberek azt gondolják, hogy ami sok embernyomon át meglett, ők a maguk belátása szerint egykettőre megváltoztathatják. A tanult emberek kezdték, s most már a kisember is azt gondolja: ő jobban tudná. Pedig hát, ami megvan, az sem úgy perdült ki, mint ha dióra játszunk, a kocka. Az is abból lett, hogy sok-sok derék ember a maga kis körében mind a legjobbat akarta. Hallom, szegény apád is csinált megint valami újságot? – csapott ki hirtelen okoskodásából az ostor vége. – Igen, a Tanyai Újságot – rebegte Esztike ijedten…

Nagytata hallgatott egy kicsit, mint aki odavetőleg kérdezte, s most nem tudja, az előbbi csapáson menjen-e vagy letérjen emerre. – Ő is 74mindig a vízzel szembe ment, szegény – mondta aztán elgondolkozva. S mintha megint a fölvett szent igéhez térne. – Nem lehet a népen segíteni. Akiben egyszer benne van a nyugtalanság, azt nem lehet megtartani. Annak hiába dicséred Gorzsán a jó levegőt, s hogy Pesten egy lyukban fog lakni; azt már húzza a kocsma meg a mozi. A vége csak az lesz, hogy géppel fogunk aratni. Egy ilyen, mint Márton bácsi, ha felül rá, megfelel húsz aratónak. Meg jönnek a rutének; annak még újság a fehér kenyér. Újsággal nem lehet az embereket földhöz ragasztani. Mert könnyű azt mondani, építsünk csinosabb házakat a tanyán. A tanya az tanya: abból nem lehet nyaralótelepet csinálni. Mert hogy épül föl egy ház odakinn? Az a szegény ember kivetette a vályogot, a bozótban vágott résznádat, a Tisza lehozta az épületfát. Ha te annak téglaházat akarsz építeni, ki Kardoskútig harminc kilométer. Csak a téglafuvar több lesz a ház áránál.

Ha Eszter jobban ismerte volna a Tanyai Újságot, láthatta volna, hogy a körben-e vagy máshol, nagytata is belélapozgatott, annyit legalább, mint ő. Így csak annak örült, hogy a beszéd, miután héjaként lecsapott már, lassan elhúzódik a téglaárak felé. Nagytata elveszi tőle az újságot, odateszi a szemüvege alá a sublótra, s kihúzódik a tornácra. De a körözgetéseknek, lecsapásoknak nem volt végük, s Eszti, látva, hogy nagyobb rossz nem lesz belőlük, lassan hozzájuk is szokott. – No nézd – mutatta nagytata az újsághirdetést. – Már a Reggeli Újságban is hirdeti Égető Laji a billenő kocsiját. Csak le kell billenteni, s ott fordul ki, ahol épp megáll. Azt hiszi, eztán vaskocsikkal fogunk a határban szaladgálni. Látod, ez az, amit mondok. Ez a Laji egészen rendes kovácsmester; én is vasaltattam nála. De ő más akar lenni, föltaláló. Mintha a pesti mérnökök, ha abban valami jó lenne, rég ki nem találták volna. Bennük van (itt az Égetőkre gondolt) ez az úrhatnámság. A múltkor Víg János öcsém, a Víg Jancsi apja verődött mellém a körben. Panaszkodik, hogy nem tudja, mi lesz a fiából: minden érdekli, csak a gazdaság nem. Azt mondja, az olyan, mint a faeke: búzát meg tengerit termelni. Ő költőgéppel meg gyümölcsfákkal fog gazdálkodni. Tíz család méh többet hoz húsz hold földnél. Ha hoz! De a legtöbbször nem hoz. Vagy akác nincs, vagy tarlófű, vagy a méhek betegszenek meg, s etetheti beléjük a cukrot. Magyar embernek nincs türelme ahhoz, legföljebb holmi tanítónak. Ha ez a föld gyümölcsnek való volna, akkor 75volna itt gyümölcs. De kiégeti a szárazság, elnyomja a víz, nem veszi be se föld, se gyomor. De ezekben az Égetőkben bennük van: mindig mást akarnak. Gondolom – mondta nevetve –, meg van az öreg Víg ijedve. Ha ő egyszer meghal, műtyúkba megy az iparkodása. Énnekem is ez volt a bűnöm. Engem is ezért gyűlölt apád – dördült meg hirtelen Eszti fölött… – Nem beszélt erről még neked? – nézett hirtelen az összebújt pillái alól a kislányra. – Neem – rebegte Eszti félősen. S noha csakugyan nem beszélt, olyan bűnös képet vágott, mintha beszélt volna. Az öregember eltette, amit a szemhéja alól kicsapó szemével, a felhősödővel látott, s nem merte tovább mondani. – Nagy eszű ember. Sok szép, jeles tulajdonsága van – morogta. – Csak hát ez benne van. Mint minden Égetőben.

Eszti megkönnyebbedve állt föl. Ahogy nagytata azt mondta: énnekem is ez volt a bűnöm, mintha kút nyílt volna fel váratlan előtte: a családi titok feketéllett a lába előtt. Később azonban, hogy az a hőkölés s a megkönnyebbedés is elmúlt, a kíváncsiság, hogy mi is hát az a harag, tovább dolgozott benne. Eddig azt hitte, nagytata haragszik valamiért apuskára. Talán, hogy tönkrement; tönkrement emberek szégyent hoznak a családra. Ez az „engem is ezért gyűlöl” meg nagytata vívódása azzal, amit apuska mondhatna: más sejtelmeket hajtott a tapogatói felé. Mintha nagytatát gyötörné valami, amit rosszul tett, s apuska beszélhetne arról. Már sajnálta szinte, hogy amitől abban a pillanatban megrémült, nem mondta tovább. De nagytata sem volt megelégedve magával. Nemcsak a gyerekben, benne is volt egy kis hőkölés: ahogy ezt a mondatot, hogy „Beszélt erről apád?” – odadobta. Az a „neem” meg, amit a gyerek arcáról elkapott közben, nem nyugtatta meg, sőt, épp nagyon is gyanús volt. Őt itt befeketítik, mint vén, szívtelen uzsorás él máris a gyerekben, a jóságot is színleli már, mert, jaj, hát a Tunyogi-vagyon. – Gyere, kimegyünk, megnézzük az aratógépet – szólt oda egy ebéd után Esztinek. – Olyan kisasszony lettél, nem is voltál kinn, amióta itthon vagy.

Eszti vidáman kapaszkodott föl nagytata mellé a sárga, fonottbéléses kocsira. A kocsi olyan volt, mint a ruha, hintót vagy csak afféle gazdatiszti kocsit is éppúgy nem vett volna nagytata, mint városi szövetruhát vagy behajtott kalapot. Még ülést sem tett föl szívesen hátulra. De kasos kocsiban a sárga a lehető legjobb volt, csupa könnyűség, a fonásán is 76csak úgy szánkázott a fény, az ember ünneplőben is fölülhetett a bakjára. Az úton meg a könnyű gördülését élvezte, a kerekek alatt vígan nyikorduló követ s a maga kihúzott derekát. Mint kocsis, nagytata is kihúzta még magát: a futó lovak fényes farát nézte, s ha kitajtékosodtak, s a habos vékonyuknak egy kis nyugvást kellett hagyni, Eszti oktatására fordította a csendesebb kocogásukat. Az ostor hegye közben úgy járt, mintha az volna lelkén a mutató: hol a lovak hátáról terelte a legyet, hol a földek térképén jelölt ki Esztike számára valamit (ott van Gorzsa, az a Vígék tanyája, azt a cserepest most vette meg Nagy Gábor), hol hirtelen előrecsapott: „ahol a nyúl.” A kukoricák fényes bajsza, Eszti szíve, a kerekek: minden olyan friss és könnyű, csak nagytata volt a fekete ruhájában olyan biztonságadóan nehéz.

A két nyárfájukról már messziről megismerte a tanyát. Ahogy a dűlőútján befordultak, egy kis kényelmetlenséget jelzett a szíve. Nagytata ilyenkor bezárja az arcát, szeme már messziről vizslat, s a kocsiról úgy száll le, mint egy vizsgálatra érkező tábornok. Juszti néni is egész másképp szedi le őt, mint otthon, a kocsiról. Mintha nagytata már észrevett volna s a szemére hányhatna valamit, s neki kellene megelőzni azzal, hogy ki mi rosszat tett, azt lepakolás közben már elmondja. Aztán jön a vizit; nagytata megindul, Juszti néni s ő utána. A cselédek, ki mit csinál – az állatok alól húzza az almot vagy vermet bont –, addig is tovább teszi, amíg elmegy mellettük. Mind úgy igyekszik tenni, mintha észre sem vette volna, egészen el volna merülve a munkájában. A köszönésre is olyan féloldalvást áll, félig még akkor is a munka felé fordulva. Nagytata pedig megy, sokkal keményebben, mint otthon, s boldog az a cselédasszony vagy gyerek, aki mellett a kemény nézésével már ellépett. – A tehenek, hallom, megint benn voltak a kukoricában – kiált rá a tehenes gyerekre, aki, hogy a buzgalmát mutassa, egy lemaradt barmot terel, s közben böki oda az ujját a kalapjához. – Nem voltak azok. Csak ez az üsző. – Hát az se legyen, mert majd kiveszem a kezedből a botot – mondja nagytata. S ő elképzeli: milyen rossz lehet annak a gyereknek: a maga arcában érzi a szégyent, amit annak kell éreznie.

De ha egyszer az „inspicírung” megvolt, a tanya is megenyhül, kitárul, egy csomó megnőtt borjú, csikó, gyerek lesz belőle. Amikorra mindenre ráismer, a cselédasszony kötője körül a szedres arcokra s a nyurguló jércékben a húsvéti kiscsibékre: a kemencés szobában már 77ott van az írós-vaj uzsonna. Nagytata elmondja Juszti néninek, mennyi baja van Kertésszel, a Bora urával, aki a másik tanyán volt tanyás. Amire Juszti néni is rá-rásóhajt: – Rettenetes, milyen ez a tanyai nép – mint akinek magának is van elég tapasztalata. – Hát Márton? – kérdi nagytata. – Kinn van a gépnél? – A zabot aratja. – Hogy fizet? – Azt mondja, meglehetős… Na, gyerünk – mondja nagytata, s megindulnak az aratógéphez.

Az aratógép megvan, ott áll ősz óta a színben, mint egy veszedelmes, végső esetre szánt fegyver, de még nagytata is csak csínján meri alkalmazni. Inkább csak mutatni, hogy van. A búzát az idén is részes aratók aratták, s Márton bácsinak csak a zab maradt, a szögben: azt a béressel egy-két nap alatt megeszi. Amint a dombra fölérnek, már látni is a zabban a gépet, ahogyan dolgozik. Nagy, ölelő mozdulatokat végez, mintha hóna alá fogna egy nyaláb zabot, s ahogy közelebb érnek, mögötte a tarlón összekötve a kéve. Eszti nem győz csodálkozni rajta; a cséplőgépbe már beleszületett, az természetes, hogy szétválassza a szalmától a töreket s a magot. De amit ez tud, az bűvészet. – Na, ráz-e? – szól föl nagytata Márton bácsinak a kis vasülésre. – Hát ráz – mondja az, s mutatja, hogy már nem áll meg, amíg a föld végén meg nem fordult. Márton bácsival nagytata úgy van, mint a géppel. A gép az más; ahhoz sróf kell meg szerszám, annak az emberével is jobb csínján bánni. Ezt Márton bácsi is tudja, s úgy száll le az aratógépről, mint aki már megint betört egy veszélyes állatot, megfékezett ennek a parasztnak egy mondai szörnyet.

Az aratógépnél tett látogatás után nem mentek vissza, ahogy Eszti várta, a tanyára. – Gyere, járd körül az örökségedet – mondta nagytata tréfásan. – Meghalok, aztán azt se tudod, meddig a tiéd. – Ó, dehogy hal meg nagytata – tiltakozott Eszti, mintha csak ezt mondta volna a nagyapja. Csak az orra, a gyöngéd csillogás mutatta, hogy ő is érti, mi a fontos ebben a mondatban. Azt nem tudta még, a vagyon mire jó, de az tetszett neki, hogy mint örökösnő szökdécseljen a nagyapja sarkában. Az öregemberben azonban mocorgott valami. Botjával egy-egy rögöt szét-szétverve, a gépekről beszélt. – A gépekkel más lesz a tanyák világa is. Régen mi volt az esztendei munkában a derék? A nyomtatás. Az aratást elvégeztük magunk, a tanyás, a béres, egy kocsis: bő évben fogadtak egy villást; a példa kedvéért beállt a gazda is. A nyom 78tatásra azonban kiköltözött az egész család. A vontatókat éjszaka vontattuk be a szérűk mellé: annyit, hogy a harmaton három ágyást is kivethessünk. Száz köböl nyolc lóval így is eltartott tengerihántásig. Szombaton meg a garmadából a szórás, lapáttal, mert rosta az nem volt még. Most mi lett abból a nagy munkából? Jön Márton bácsi a cséplőjével, s az a szedett-vedett gép négy-öt nap már föl is szuszékolta a búzát a padlásra. Tíz-húsz év múlva, aki megéri, tán az aratásról s a vetésről is így mesél… Az ember gondol rá, mert ebben ment el a fiatalsága. De hát azért majd csak élünk a géppel, ha füstöl is, s el is kapja egy-kettőnek kezét meg lábszárát. Azt mondják, nem akar haladni a magyar ember. De lám, azért csak nem nyomtat ő sem. A kipróbálton bolond, aki nem kap. Csak nem bolond mindent elsőnek kipróbálni.

Eszti víg, kicsi bokája néhány lassúbbat lépett. A behúzott nyakán is látszott, hogy a szeme lenn van a mezsgye csigáin, a füle viszont közelebb a mögötte lépdelőhöz. – Apáddal is ebben nem értettünk egyet – hallatszik csakugyan, néhány lépés után. – Ő mindig az akart lenni, aki kipróbálja. Emlékszel tán még rá: volt az a nyomdája. Ő csinálta nálunk az első napilapot, drága gépeket vett, fölvitte tízezer példányra. De mi haszna; minden éjt-nappalt való fáradsága arra volt jó, hogy utat csinált ennek a Nagy Gábornak. Ez már mint szerkesztő azt nézte, apád hol s miben hibáz, hogy lehetne a népet még jobban megbolondítani. Egy fél év elég volt, övé lett minden, gép, újság, előfizető. Ma képviselő. Apád meg… – Egy kicsit habozott, mit mondjon; aztán hirtelen megállt. – Ha én egy kicsit lágyabb ember vagyok, odalesz ez is – s körülmutatott a napban reszkető földeken.

Eszti is megfordult, s döbbenten nézte az öreget, hogy mit fog most mondani. Az úgy nézett kettejük közé, mintha a „Tönkremenetel”, mint egy hirtelen felidézett isten, ott állt volna. – Te még gyerek vagy, de azt megjegyezd, hogy a váltóval vigyázz. Annak alá ne írj soha. Inkább a barátság, de váltót, azt alá ne írj. Sok ember álmát vitte el a váltó, s az álma után a párnáját is. A te boldogtalan apád azt gondolta, ahogy az újság ment, azokat a gépeket két év és kifizeti. Én magam is abban voltam. Igen ám, de jött Nagy Gábor meg a Reggeli Újság. Neki meglett volna a szép irodája, mert való, hogy jó ügyvéd volt. Ő azonban nem akarta beismerni, hogy megbukott. A végin annyira, hogy anyáddal íratott alá. Mert az ő nevét a bankban elfogadták. Csakhogy édes 79anyád meghalt, a váltó meg lejárt, s meg kellett volna újítani. De ahhoz az én aláírásomat kérték. – S nem tetszett aláírni? – kérdezte Eszti megszeppenten. – Nem én. De nem ám. Nem, egyet sem.

Úgy mondta, mintha most, a napokban tagadta volna meg az aláírást. Most, hogy elmondta, nem szépítgette a tettét. Sőt, mintha virtusát lelte volna benne, hogy tette kockázatául a rossz véleményt is vállalja. Egy percig így nézték egymást; aztán a nagyapja megindult. Benn a kukoricásban mentek vissza a tanyához, a földhányáson. Nagyapja meg-megnézte a friss fejben a csövet, s botjával csapkodta maga előtt a szederindákat. Eszti inkább megtisztelten, mint megdöbbenten lépegetett a nyomában. Ez volt hát a titok! Ezért vannak az apja és nagytata haragban. Gyermekkorából egy zavaros kép ködlött felé: anyuska ott fekszik fölfésült hajával az ágyban, s valami aláíráson sírdogál keresztmamával. Azt, hogy mi az „aláírás”, még most sem, a nagytata magyarázata után sem értette egészen. A dolog azonban érthető volt. Anyuska meghalt, az apját fojtogatták, s ő a felesége apja felé kapott. Ha az aláírás megvan, talán a Híradó is megmaradhat. De nagytata a maga apjára, a vagyonra, földekre gondol, s azt mondja: Nem, elég volt. – A presbitériumban most néha együtt vagyunk – szólalt meg a kukoricából a szabadba kilépve nagytata. – Azért kezet fog velem – nézett vissza nevetve. – Azt tartja: átkozott vén paraszt, de a lányomat fölnevelte.

Az este már pedzegette, hol folyjék be, miféle réseken az ég alá s a tanyaudvarokra, amikor Eszti a nagyapja mellé fölült. A másik úton mentek Gorzsa felé, hogy a nagyapja ott is lássa eső után a kukoricákat. Ott ült a bakon, a kalapja alatt a vén bűnös, s ő úgy szeretett volna odabújni hozzá. Azt szokták mondani, a gyerek ne ítéljen a felnőttek dolgában. Most látta, milyen nagy védelem van ebben a mondatban. Hogy ő kisleány, neki nem törvénykezni kell, csak ezeket a jó meleg testeket érezni, s annyi igazságot, amennyi azokból kiárad. Mert őfeléje nagytatából is, apuskából is valami igazság árad. Nagytata igazságát jobban érzi; ahogy itt ül mellette, mintha a ködmönében is ott volna az a biztos valami, amire hivatkozik: a vagyon. De apuska, annak a gyérülő haja körül is ott fú valami igazság, amitől Jancsi és a fekete fiú úgy kipirulnak.

Az öregember mintha megértette volna szó nélkül is a másik testben a melegséget, mert régi betyár-dolgokról kezdett el emlékezni. Körül a tanyák az este elől közelebb húzódtak a földhöz; a sok kopár, fátlan 80ház, a puszta tanyaudvarok olyanok voltak az alkony itt kigyúló, ott elalvó fényében, mint az élet tündérszigetei. – Nagytata! Az a Gyeviék gyümölcsöse? – mutatott Eszti hirtelen a félhomályba. Az úttól jobb felé csakugyan egy kis gyümölcsültetés erőlködött a homokban. – Dehogy a Gyeviéké – mondta az öreg. S Eszti fején s az övén egyszerre villant át, hogy ki beszélhetett ennek a Gyeviék gyümölcsöséről, hogy került közébük ez a kérdés. – Kitől hallottad te, hogy azoknak gyümölcsösük van? – mormogta nagytata… De Eszti nem felelt. S az öreg maga forgatta tovább a lelkes hangot, amivel a Gyevi András szőlőjének örül meg az unokája. – Majd jön egy jó kemény tél, vagy elrágják a nyulak – gondolta, az egyik ló farkát a szerszámból kiakasztva. – Te, valami mérge volt nagyapádnak – húzta őt félre nagyanyja –, hogy olyan rosszkedvű? – Nem volt – nézett rá Eszti tétován. – Akkor csak nem te szóltál valami olyast?

Néhány nap múlva úgy fordult, hogy ő is tanúja lett az apja meg nagyapja találkozásának. A Kossuth Lajos-kör ebben a júliusban ünnepelte húszéves fennállását. Délelőtt Kossuth apánk szobrához vonultak ki, s nagy, nemzetiszalagos koszorúkat tettek a vasember lába elé (aki máskor csak a torony alatt sétáló rendőröket s a városházán piszmogó tisztviselőket buzdította a télen-nyáron föltartott karjával), utána pedig szöget vertek a zászlóba, melyet erre az alkalomra készítettek. Délután a pártkörben volt műsor, utána társasvacsora. Ez volt az a „kör”, amelyről Eszti gyerekkora óta hallott. Nagytata itt hallgatta meg Víg János panaszát a fia felől, s most azt akarta, hogy a családja is megbecsülje lelke otthonát. Nagymamuska hiába fájdította meg s gyömködte már két héttel előbb a lábfejét: ott kellett dísz-szakácskodnia a paprikást főző asszonyok közt, s mint végső száj, kóstolni meg a kézről kézre adott fakanalat; Esztinek pedig a műsoros délutánra foglaltatott helyet maga mellett. Hadd lássák a Tunyogi-unokát, s az is az igazi magyarságot.

A gazdakör tája; utca, udvar már el volt lepve – amikor odaértek – fekete ködmönökkel s a nagytatáéhoz hasonló kalapokkal. De a nagyapja nagy ember volt itt: az első sorokban külön hely volt foglalva nekik; s a gangon, a kis pitvarban akármilyen sűrűn voltak a hátak, ha nem is látták meg őket, a kellő időben kapott rántásra szétváltak, s utat csináltak. Már akkor sűrű volt a padokon az ember, de amikor a kintiek 81is betódultak, szinte szétpattant a jókora terem; a megrakott ajtó- s ablakmélyedésekből is csak úgy dőlt a mennyezet felé a forró lehelet- és az izzadságszag. Eszti csak a nagyapja felé eső részét ülte meg a széknek; onnan lesett hátra is, vissza a terembe. Egypár kendő csak volt, de kislányt egyet sem látott. A körülötte ülők időnként felé fordultak, s olyasformán mosolyogtak, mintha bátorítást kívánó kisbaba volna. Némelyik a nagyapját is megkérdezte, hogy hová jár iskolába.

Már ők is úgy jöttek, hogy későn van, de még vagy egy félórát ültek ott a befövő teremben. Végre szemben, a felvirágzott asztal körül is megmozdult az élet. Egypár gazdaember ült ki oda, s az egyikük beszélni kezdett. Az arcán látni lehetett a törekvést, a nehézséget s a megkönnyebbedést, amellyel gondolataihoz a szavakat összeszedte. Nagytata figyelte, de hátulról csak úgy dongott a terem. Egyszer csak az ajtó felől nagy örvénylés támadt; az emberek egymásnak tántorodtak, s odább sodródtak, csak hogy az örvény középpontjának, az asztal felé igyekvő úrnak helyet adjanak. Az úr az asztalhoz ment, s melegen kezet rázott azokkal, akik nem beszéltek. Az, aki beszélt, egykettőre befejezte. „De hisz itt van, aki hivatottabb mindezt elmondani nálam, a mi szeretett vezérünk, Nagy Gábor képviselő úr.” Szörnyű éljen, valóságos bőgés ömlött előre-hátra a helyiségben.

Nagy Gábor odaállt a gazdaember helyére, s elkezdett beszélni. Nagytata alattomban meglökte Esztit, hogy ez az, ezt aztán meghallgathatja. A kis erős emberből csakugyan megindult lassú lökésekben a szó. A félmondatnyi lökésekre hosszú, jelentős szünetek következtek. Egy-két percig ezek a szünetek némák voltak, csak a várakozást fokozták; aztán elhangzott az első jogfosztás, majd utána a többi: „Bécs urai”, „fizetett cselédek”, „bitorlók”, „útonállók”; – Eszti ismerte őket a Reggeli Újságból; de azt, hogy mit jelentenek, csak most értette meg, amikor a beléjük préselt indulat szétment a termen, s azok a szünetek szörnyű ordítással, „úgyvan”-okkal, „levelék”-kel, sőt, „nyársravelük”-kel teltek meg. Eszti ijedten pislantott föl a tatájára. Azt lehetett várni, hogy az emberek kirohannak, előveszik a kaszát, ahogy a szónok célzott is rá, s gyújtogatni és ölni kezdenek. De nagytata rendületlenül ült és bólogatott, Nagy Gábor pedig még jobban és jobban dobta magából a szót. Az egészből az derült ki, hogy Bécs megint a haza sírját ássa, de vannak itt még néhányan, akik nem engedik. Eszti, amikor látta, hogy nem 82lesz baj, lassan belélankadt a hallgatásba. Káprázó füllel nézte a beszélő embert, aki most, hogy megvolt a siker, egy kis homlok- és nyaktörlést is megengedett magának, hadd lássa a nép, milyen irtózatos munkát végez ő ebben a hőségben a beszédével. Ahogy így megpihent, s az arca egy kicsit ellazult, Eszti ráismert: hát persze, ez a régi, szerkesztőségbeli Gábor bácsi. Aki, ha meglátta őt, mindig fölemelte a magasba. Megdöbbenten nézte a változást. Ő egy kicsiny, inkább sovány emberre emlékezett, a vonásai egy kicsit sápadtak, cigányosak, mint a pikulásé a lakodalomban. Ezt meg mintha felfújták volna, nemcsak a melle lett a sok beszédtől széles, s a lenyírt feje alá nőtt nagy, húsos tarkó, de a vonásai is megduzzadtak, mintha állandóan tárogatót fújt volna.

A tombolásba fúlt beszéd után a kurucnóták következtek. A susáni kántor énekelte őket. A susáni kántorról mindenki azt tartotta, hogy gyönyörű hangja van. Eszti sem mert mást gondolni. Legföljebb olyasmit gyanított, hogy a kurucnótákhoz egészen másféle hang meg éneklési mód szükséges, mint teszem az iskolai vagy operai (Eszti Operában is volt már Leona nénivel) énekhez. Kurucnótáknál az a szép, ha látszik, hogy mennyi hang van egy magyar ember mellében, s mennyi bánat fér el ebben a hangban. Azért kell úgy bőgniük az „a”-knak, s citerázniuk az „i”-knek, amikor a susáni kántor azt énekli, hogy „Nagy Bercsényi Miklós sírdogál magában”. Hogy áhítatosabban hallgathassa, behunyta a szemét. A susáni kántor ének közben egy kicsit furcsa képet vágott, mint amikor a kutya föltutul a holdra. Behunyt szemmel azonban a hang is elveszett előle, egyforma, távoli bőgést hallott, s azon túl – hang a hangban – mintha a katolikus templom orgonája szólna. Délelőtt a Máté-lányok elcsalták őt egy esküvőre. Ott jött be gyönyörű orgonaszóra a pár, s amikor már ott álltak az oltár előtt, mintha egy angyal akarna a boldogságról álmodozni, egy pesti énekesnő kezdett el énekelni a karon. Eszti kinyitotta a szemét: úgy érezte, mint honleány és mint református is vétkezik, ha azt a hangot hallgatja. De akkor megint a kántor furcsa arca miatt erőltették a huncut gondolatok. Attól félt, hogy elneveti magát, s attól, hogy félt, még nagyobb nevethetnékje támadt. Hogy egy kicsit elvonja a figyelmét, oldalt, sőt hátra kezdett nézegetni. Akkor látta meg, hogy az édesapja ott áll az ajtóban. Akkor jöhetett, mert előtte is épp nyílt volna az út; a pad szélén egy fiatal gazda a fejét lebukva fölállt, de ő csak intett, hogy állni akar, s a kalapok 83fölött nézett a susáni kántor nagy, eltátott szájába. Eszterelfeledte a tutuló kutyát s a pesti énekesnőt. Apuska és nagytata, itt, együtt! Maga se tudta, mi az, ami összefogja a szívét; félelem vagy esztelen reménység.

A susáni kántor másodszor is elénekelte Balogh Ádám énekét, s mélyeket hajolva s gallérja alatt a nyakát törülgetve, elhúzódott a tömegbe. Több szám nem volt, a posztóruhák s fölöttük az izzadság gőze az egyetlen ajtón húzódtak kifele. A padokat ki kellett hordani, s teríteni a paprikásnak. – Nézd, ott van édesapád, menj, köszönj neki – bökte meg őt nagytata, s maga a meginduló padok közt odaállt egy hajlott, ősz bácsikával társalogni. – Láttalak – hajolt le hozzá az apja, szájával könnyedén homlokon lehelve. – Pesten az Operában nem hallani ilyen hangot, ugye? Esztike nem tudta, hogy mondja ezt. Ő is tiszteli a susáni kántort vagy gúnyolódik rajta, s nem szólt, csak mosolygott. – A hangjától operaénekes lehetne – mondta Égető –, de elrontotta a bőgésben. Olyan hangosan mondta, hogy Eszti szétnézett: nem hallják-e. Kicsúfolni a susáni kántort! De apuskát nem zavarta, hogy hallják. – Nem illik kinevetnünk. Egyben-másban mind ilyenek vagyunk. Az egész náció egy susáni kántor. Jó hangosan, mint aki megszokta, hogy úgysem értik, ha hallják is.

Nagytata elköszönt az ősz bácsikától, s a hurcolt padok közt megindult kifele. – Nézd, nagytatád téged keres – intett az apja is. De a legények úgy vitték, hurcolták a padot, hogy ők ketten egymásnak szorultak. Az a riadalom, amely az apja belépte óta a mellében dobogott, föllőtt a nyakába. De az apja, mintha az volna a legtermészetesebb, egy lépést tett, s mint a presbitériumban, kezet fogott nagytatával. – Szépen begyűltek – mondta a közönségre. – Muszáj – mondta nagytata, mint afféle házigazda. – A Szarvast is megtöltötte volna – erősítette apuska. – Majd ha mi építünk egy Szarvast magunknak. – Mért, arról is van szó? – Á, dehogy, jó nekünk ilyen parasztosan. De térjünk az útból, mert ezek a legények elsodornak.

Esztike szívében az aggodalom s a boldogság mint két összevissza klimpírozó kéz egymásba kalimpált. Az udvaron már ott volt Juszti néni, neki kellett őt hazakísérni. Ahogy a kapuból visszanézett, apuska és nagytata még ott álltak egymás mellett az udvaron. A nyári konyhából dűlt a paprikás szaga. Kossuth apánk magyarjai egy negyedóra 84múlva odaültek a mély tányér elé, amelyben nincs se krumpli, se galuska, csak nagy kockákba vagdalt hús és paprikás zsír.

Ahogy reggel az elnyílt állkapcával alvó nagytata mellől kibújt, nagymamuska első kérdése ez volt. – Na, beszéltek, ugye? Ő is eldicsekedett vele. Nem mutatja, de örül ám neki ő is. Hát szebb is, ha megvannak békésen egymással.

A Wiesmayer-házat a szünidő derekán különösképp három dolog foglalkoztatta. Amália: Amál nevenapja, Eszter születésnapja (ő egy nappal később lett tizenhárom éves), a legfőképpen pedig a vendégfiú, aki mintha az égből szállt volna le, egyszer csak ott volt hegedűjével a lakóék virágcserepei, halas edényei meg palackba zárt békái közt.

A lakóék az udvarban laktak: egy félemelet-félén, amelyet ki tudja, milyen szükséglet vagy építészeti szeszély emelt a pincék és mosókonyha fölé: a telek ellenkező oldalán, mint ahol Eszter és Micike szoktak barátkozni. A lakáshoz lépcső vitt föl, széles kőkorláttal, a lakásajtó előtt kis teraszféle futott körül. Ezen a teraszon álltak a bácsi cserepei, üvegkádjai, kalitkái, befőttesüvegei, ki a földön, ki a párkányon, ki ládákon vagy külön asztalkákon. A lányokat már ez a fantasztikus erkély is foglalkoztatta: az üvegkádban a moszatok közt apró halacskák s föld nélkül növő kukoricaszárak voltak. Józsi azonban azt mondta, hogy a bácsi holmijai haszontalan szamárságok: a vén tanár (mert az öregúr nyugdíjazott természetrajztanár volt) csak azért babrált ott velük, hogy nagy tudósnak tartsák. A tanár bácsin kívül, aki csak az üvegjeit ide-oda rakni, elfödni, az állatokat etetni jelent meg a lépcsőn, még egy nénit lehetett odafönn látni. Őt úgy hítták: a nyelvtanárnő; mert főként latin- és németórákat adott bukós diákoknak. Állítólag egyetemet végzett, sőt, külföldön is járt, de nem ment állásba, hanem itt tanítgatott, s ápolta az édesapját.

A vendégfiú a néni nővérének volt a fia, s Budapestről jött ide. Ők keresztmamától tudták meg, hogy milyen híres fiú, keresztmama nagy lázasan jött át, s azt mondta, boldog lenne, ha a lencséje elé kaphatná. Néhány év múlva világhíresség lesz, s az a kép sokat fog érni. Másnap csakugyan az újság is megírta, hogy a városnak művész vendége van: a tizenhat éves Décsi Feri, akit a fővárosi kritika első hangversenye után a legnagyobb virtuózok közé sorolt. A fiatal művész koncertjei 85fáradalmait kipihenni jött le a városba, de remény van rá, hogy a helybeli zeneértő közönség még gyönyörködhetik a fiatal művész játékában. Elképzelhető, mekkora érdeklődéssel pislantottak ettől fogva a Máté-lányok az emeleti lakás felé. Amál még többet hallgatott, s a szószedeteit rendezte, mintha álmatag csenddel, francia szavakkal s a zongorán ejtett futamokkal akarta volna magát a kisebb lányoktól s főként Micikétől elválasztani. Micike pedig állandóan lázban volt, függönyöket húzott szét, kukucskált, suttogott, s a legkisebb mozzanattal mint nagy újdonsággal tört be a szobába – s mindketten nagyokat köszöngettek a néninek, aki éppen úgy járt az óráira, mint eddig, legföljebb több tej és zöldség volt jövet a hálószatyrában.

Magából a fiúból nem sokat lehetett látni. Egy matrácfekhely volt neki a teraszon készítve: a nap nagy részében ott feküdt, s fogyasztotta a tejet és vajat, csak az esernyőt lehetett látni, amellyel a helyét védték a naptól, vagy magát a fejét, helyesebben a szőke hajat rajta, ha az esernyőt félretéve fekhelyéről, föltápászkodott. Nem volt olyan művészhaja, mint Anisfeld Döncinek, a helybeli karmesterjelöltnek: egyszerű, sima, oldalt választós szőke frizurát hordott. Egyszer látták őt az udvarra lejönni: az arca hosszú és sovány volt. Micikének sehogy sem fért a fejébe, hogy tud annyit feküdni ott: de a keresztmama azt mondta, hogy a művészi munka nagyon megerőlteti az idegeket, ahhoz kell most a fekvés, hogy az idegei megnyugodjanak. Keresztmama már a nyelvtanárnőt is elfogta, s a vendégfiú egész életbeosztását kitudta tőle. Gyakorolnia, amíg pihen, csak négy órát szabad: két órát reggel s kettőt délután, hogy az ujjai meg ne merevedjenek. A reggeli gyakorlás többnyire zárt ablaknál folyt; a nyelvtanárnő szerint Feri ideges, még azt sem szereti, ha ő odahallgat. De este, a nagy hőség után, úgy látszik, neki is jólesett a kertekből bejövő levegő.

A Belvárosnak ezen a részén néhány kert a kőfalak fölött egy kis levegőjárta zöld foltba folyt, s estefelé, ha a lombok is borulni kezdtek, a hegedűsre mintha nem is egy kősivatag, hanem valami szunnyadni készülő liget küldte volna be a hűvösséget. Ez volt az az idő, amikor a lányok is, mintha a kamrákban volna dolguk, odasompolyogtak az erkély alá (egyszer-kétszer még Eszti is tovább maradt a zene kedvéért), s a falhoz lapulva hallgatták a magasban jajgató hegedűszót. Az, hogy lentről a sötétből hallgatták, s hogy fönn a bácsi és néni is ott ültek a 86sötétben, egy-egy érthetetlen szót váltva békáik közt az erkélyen, mintha még magánosabbá tette volna benn a szobájában a hegedűjével panaszkodó fiút. Az ember, ha nem is látta, elképzelte őt, amint állát a hangszer fájának szorítva, elnéz a vonó mellett, s szívja a friss levegőt, amit ők is szívnak. Micike, hogy közelebb legyen a hanghoz, a fölfordítva száradó szapulóra állt, s a folyondárt fogva kuncogott, hang nélkül a társaira. Lába egy alkalommal megcsúszott, s a ház alján egy kis nyekergés, vihogás-gomoly felelt a magasban szóló hangnak. A fiú pár taktust tovább hegedült, aztán hallani lehetett, amint az ablakok fönn becsukódnak. A bűnösök egymásra néztek: a vendégfiú ideges lett, s nem tudták, szégyenkezzenek-e vagy nevessenek-e rajta.

Amálnak jött a gondolata, hogy a vendégfiút meg kéne hívniuk Amál-napra, az ő névnapjára. Hogy még fényesebb legyen, Eszti születése napját is ott tartották őnáluk. A két lány azzal a kívánó, de hitetlenkedő arccal hallgatta ezt az ötletet, melyben sem határozott nem, sem igen nincsen: – Amál már megint beképzelt – magyarázta Esztinek Mici. – Azt képzeli, ő ezt a fiút is meghódítja. Már nem tudja, mit képzeljen magáról. De most nem bánom: legalább megtanulja. Épp egy ilyen fiú fog ővele szóba állni. Eszti azt mondta: ne rontsuk el Amál örömét, de ő is olyasmit gondolt, hogy aki ott fönn hegedülhet, a nagynénjének meg a csillagoknak, az nem fog az ő tortájuk kedvéért közébük, tudatlan lányok közé leszállni. De Amál nem sokat vitatkozott a terveiről, ő akkor hordozta legálmatagabban a szürkéskék szemeit, amikor, mint a sakkozó, a húzáson törte a fejét. Másnap már tanácskozott keresztmamával, s hogy csinálta: úgy öntözte a hátsó ház s a kapujuk közt a fuksziákat, hogy a fiút bemutatták neki. A nénjivel ment ki a városba, s hogy, hogy nem, a néni egy megjegyzést tett a fuksziákra, s a következő percben azt mondta: hadd mutatom be, Amálkám, az unokaöcsémet. Micikét az első hír felháborította. – Nem megmondtam, hogy csupa színlelés az egész Amál. Ő és a virágöntözés! Emlékszel a hortenziára, amit húsvétkor kapott, azt is énnekem kellett megöntöznöm. Egy csepp víz, annyit sem öntött rája. De aztán az ő fején is átömlött az izgalom. S egyszer csak ő is szaladgált, javasolt, s másnap Esztinek már sírva panaszolta, hogy anyuka még mindig nem hívta meg a vendégfiút.

Esztit a legnagyobb meglepetés az ünnep reggelén érte. Épp az uzson 87nai tortát vitte át Wiesmayerékhoz. Az, hogy Eszti születésnapját Wiesmayeréknál ülték meg, Tunyogi nagymama háziasszonyi gondjait megsokszorozta. Az összevont ünnepet ő úgy fogta föl, hogy az ő polgári konyhájának most föl kell vennie a versenyt a bécsi asszonyéval, s ez nagy sopánkodást meg reménytelenséget, de ugyanakkor kivételes ambíciót is váltott ki belőle. Előző nap az egész konyha egy cukrászdává lett; Juszti néninek is be kellett jönnie a tanyáról, Eszti kezéből meg nem ment ki a fogórongy, mellyel zárt, fehér kötényében a sütőajtót s aprósüteményes tepsiket nyitotta, húzogatta. A hidegtálakat csak délután küldte át nagymamuska, hogy a kolbász meg ne zöldüljön, a tortát azonban Eszti már délelőtt átvitte. Minthogy egész úton csak a torta „Éljen Amália” felírását nézte (Juszti néni csokoládé betűkkel írta rá a fehér zománcra), az apját csak akkor vette észre, amikor az utca túlsó feléről átszólt rája: – Hova, hova? Ja, persze. Nem gratulálok; este úgyis ott leszek nálatok. A tortáról nyilván a születésnap jutott az eszébe, a születésnapról pedig a maga ígérete. Eszti elképedt arcáról aztán olyasmi is fölrémlett, hogy ővele megígértettek valamit; itt van valami asszonyi dolog, amiről nem szabad szólni. – Vagy ezt nem kellett volna megmondanom? – jött ki a kis utca közepére. – Vedd úgy, kérlek, hogy nem mondtam. S a szórakozottságán elmosolyodva, továbbment a maga külön szeszesebb légkörében.

Eszti lélegzet nélkül ért a Nagytópart utcába. – Képzeld el – mondta a kapunyitó Micikének. – Képzeld el – mondta ugyanabban a pillanatban Micike is, s Eszti nyakába csimpaszkodott, s az is az övébe. Egypár pillanatig mindenik a maga újságjával nyomta vissza a másikba az övét. – Képzeld el, ott lesz, anyuska meghívta. Azt mondták, nagyon örül, hogy ilyen kedves társaságot… – Apuskám, képzeld el, apuskám is ott lesz nagymamuskáméknál. Azt mondta, este találkozunk. Mit gondolsz, eljöhetek azért én hozzátok? – Hát ezt ki árulta el? – kiáltott föl Micike, amikor végre rájött, hogy a barátnője minek lelkendezik. – Ugye, ez az álnok Amál, ez árulta el? Mert ennek az a boldogság, ha az én örömöm elronthatja. – Dehogy Amál – tiltakozott Eszti, aki meg Micike fölháborodásából nem értett semmit. – Apuskámmal találkoztam, itt a ti utcátokban. – S megmondta? Ó, pedig hogy titkoltuk előtted. Ezt akartuk meglepetésnek, hogy te békítsd ki őket. Hazamégy tőlünk, s ott találod. Én voltam a keresztmamádnál; keresztmamád 88nagymamuskádnál s apuskádnál. Jaj, olyan jó lett volna, de nem is mondod: mit szólsz a fiúhoz? Ugye, édes tőle, hogy átjön? – Hát te mesterkedtél? – szöktek Eszti szemébe az örömtől a könnyek. – Ó, te kis bolondos – mondta. S ahogy betáncoltak, s Micike a nyakát ölelte s egy lábával kettőt-kettőt szökött, maga is olyan szívesen csinálta vele. Máskor szégyellte magát érte, mintha neki nem illene így ugrálnia, most azonban ő is boldogan sasszézott befele.

Ott benn aztán egyszerre három szólamban is folyt a mese a fiúról, a tortáról, keresztmama követségéről. Végül is Wiesmayerné beszámolójánál állapodtak meg: ő hogy mondta el, hogyan folyt le a fiú meghívása. „Egy kis vendégség lesz nálunk. A lányom, Amál s a barátnője, az is nagyon kedves lányka, most lesz tizenhárom éves. Tudom, kedvesem, hogy a te öcséd másféle szórakozáshoz van szokva. Ezek bizony csak kis egyszerű intézeti lányok, de ha gondolod, hogy jól érezné magát közöttünk…” „Nagyon kedves vagy. Már én is gondoltam rá, hogy össze kéne a lánykákkal ismertetni. Hidd el, sokszor úgy sajnálom szegényt. Nincs is gyerekkora: csak a kötelesség.” Az anyjukkal már kétszer is elmondatták, s most maguk közt mondták Esztinek. Amál az édesanyja szavait élvezte. Ahogy elismételte, előtte volt az egész jelenet, s benn anyuska, az ő úriasszonyi finomságával (mikor lesz ő ilyen tökéletes asszony). Micike meg, amit a fiúról mondott. Ki gondolná, hogy ilyen magányos egy ilyen fiú: folyton csak hegedül, nincs is rá ideje, hogy lányokkal beszélgessen. Vajon fog-e nekik is hegedülni? Eszti mit gondol? Előre szóljanak, hogy hozza át a hegedűjét, vagy csak uzsonna közben, szinte véletlenül? Wiesmayerné megdicsérte nagymamuska tortáját, s elnézően mosolygott a lányok örömén. A nagy boldogságban csak Józsi nem vett részt. Ez is lánydolog; egy kis cincogót ennyire felfújni. Ha egy nagy föltaláló lakna a házban, biztosan nem izgulnának így. Pedig mutassák meg, mit csináltak a hegedűsök a világon. Még a hegedűt is fizikus csinálta. A lányok azonban ezen is csak kacagtak. Mintha a vaskos Józsi a nyitott ablakból jövő hangot, azt a holdsugarat akarná a kiálló fogával elkapni s cibálni.

Délutánra már csak az maradt, hogy a megterített asztal körül ugráljanak és tanácskozzanak. Micike azt akarta, hogy szórjanak virágot a tányérok elé. Amál szerint elég, ha a két húsos tál közt áll egy vázában a szegfű. Aztán, hogy a torta s a gyümölcs a kisasztalon álljon-e, vagy 89akkor hozzák be, amikor a hússal már végeztek. Hogy ki hol üljön, s tegyenek-e kis kártyácskákat a tányérok mellé, ahogy Amál hallotta, s azon a fiú családi nevét is kiírják-e, vagy elég, ha azt írják, hogy Feri. Keresztmamának, aki szintén meg volt híva, minduntalan bírónak kellett lennie. Wiesmayerné pedig mint legfőbb ítélő ült a hímzése fölött a benyílóban. A végén már nem volt semmi tennivaló: a három lány ott állt a terítőre szegzett szemmel az asztal körül; szemükben még benne volt, hogy hibát vegyenek észre s ugorjanak, de már csak a szalvétát igazították meg, vagy egy kenyeret helyeztek el másképp. Valóságos megkönnyebbedés volt, amikor a kertablak előtt a lépések fölhangzottak.

Eszti most látta először a fiút. Náluk egypár évvel idősebb fiú volt, olyasmi, mint Józsi, de sokkal soványabb, s az arca olyan vékony metszésű, mint egy lányé. Sötétkék ruha volt rajta, hosszú nadrág, s dobozt szorított a hóna alatt. Úgy állt ott a nagynénje mellett az ajtóban. Szerényen nézte a mindenfelől előcsörtető néniket s lányokat; közben többször is meghajolt. Esztinek ezek az ismételt félmeghajlásai tetszettek legjobban. Mintha félt volna, hogy elmulaszt valamit, ha nem hajol meg elég udvariasan. – Ezt a csekélységet az ünnepeltnek – tette le a dobozát a bemutatkozások után az asztalra, mint aki azzal is túl van valamin, ha attól megszabadult. – Melyik ünnepeltnek? – fogta meg Micike a csokoládés dobozt. – Mert kettő van. A fiú tétova mosolygással nézte a három lányt: nem volt épp megzavarodva, mint egy kamasz, inkább, mint egy herceg, akit arra neveltek, hogy senkit meg ne bántson. – Kettő? – mondta. – Ezt nem tudtam. Akkor tán kettőt kellett volna hoznunk – s a nagynénje után nézett. – Majd elosztják – mondta Micike, aki egyszerre anyának érezte magát ettől a félszegtől. – Nem, Amálnak van a nevenapja. Legyen csak az övé – mondta Eszti elpirulva.

Azonnal hozzáfogtak az uzsonnához. Az uzsonna legfőbb fogása persze a vendégfiú volt. Mind őt nézték, őt ették, csak Józsi fojtotta ellenzékiségét az asztal végén mohó táplálkozásba. Nagy feje a tányérba volt ütve, s mohó szája fölött a bajuszkáján egymás után jelent meg a habos csokoládé fehér és barna sávja, aztán a szendvicsek zsírcsöppjei, a rumostortamáz piros morzsái, majd a kézből harapott körte, végül a parfé fölolvadt leve s a jóllakástól gyöngyöző száj harmatcseppje. A ven 90dégfiú ezzel szemben evés közben a három lánykát nézte; tétova mosolygás ült az arcán, amiben egy kis öröm is volt, hogy ő most fiatal lánykákkal uzsonnázik, s igen sok figyelem, hogy abból, amit mondanak, semmit el ne mulasszon. Természetesen a zenéről beszéltek. Eszti csak ámulta, hogy Amál milyen ügyes kérdéseket tud föltenni. Hogy mikor lesz a legközelebbi hangversenye, s kiktől szeret a legjobban játszani. A fiú azt mondta, mindenkitől szívesen játszik, de a mestere Mozart-hegedűst akar csinálni belőle. Amál erre is tudott felelni. Kalocsán volt egy hangverseny; ott játszottak Mozartot. – Biztos a c-moll misét – mondta udvariasan a fiú. Amál azt mondta: Igen, ő is azt gondolja. Eszti is volt Leona nénivel hangversenyen, a műsora is megvolt az irkái közt, de ő csak azt merte mondani, hogy gyönyörű volt. Hogy melyiket ki szerezte, arra, igazat szólva, nem is igen ügyelt. A fiú nyilván örült, hogy a maga foglalkozásáról kell beszélni ebben az idegen ebédlőben: a szakja szinte védőburok volt körülötte. Még Micike kotyogására is boldogan mosolygott. Micike attól, hogy a fiú ilyen félénk volt, egyre bátrabb és kuncogóbb lett. Először csak olyanokat kérdett, hogy nem rossz-e annyit gyakorolni, a végin azonban már azt is elmondta, hogy esett le a szapulóról. – Maga mit gondolt ott fönn, hogy mi az? – nézett rá a kis csimpánzarcával. A fiú jókedvűen nevetett. – Már nem is tudom, hogy mit gondoltam. – De egyszer csak zsupsz, becsapta ott fönn az ablakot… – A három hölgy, aki a benyílóban kóstolgatta a süteményeket, elégedetten nézett ki a nevető gyerekekre. – Úgy látszik, az öcséd is jól érzi magát – mondta Wiesmayerné a nyelvtanárnőnek. – Igen, még nem is hallottam ennyit nevetni.

Uzsonna után Micike elkezdett célozgatni, hogy Feri (most már csak így hívták) játszhatna nekik. Most neki sem kellene leesnie a szapulóról. – Valamit Mozarttól – mondta Amál is. Eszti egy kicsit félt, illik-e ez, hogy kunyeráljanak neki, de ő is hallgat, mint Józsi, az még illetlenebb. A fiú most is mosolygott, s Esztinek úgy rémlett, hogy őt nézi közben. A kérlelés olyan hangos lett, hogy a benyílóban is meghallották, s keresztmama és Wiesmayerné is csatlakozott a kérlelőkhöz. A fiú a nénjére nézett, mint aki kész mindenre, de nem látja pontosan, hogy kéne a dolgot nyélbeütni. – Hát játssz valamit a kislányoknak – mondta. – Várj, majd én átszaladok a hegedűért.

Micike felvisított az örömtől; amíg a hegedű meg nem jött, másról 91sem volt szó, csak az ő örömükről. A fiú szelíden mosolyogva nézte az örömüket is. Szinte nehéz volt elhinni, hogy a múltkori hegedű ez alá az arc alá szorult ott fönn az erkélyen. De attól fogva, hogy a hegedűtok egyszer kinyílt, a fiú fokról fokra megváltozott. Előbb csak valami mesteremberi komolyság ült ki rá, ahogy a húrokat pengette, mint amikor egy lakatos a zárat szétszedegeti. Mintha most ismerkedne a hegedűjével. Aztán szétnézett, hogy hova kellene az uzsonna romjai közt elhelyezkednie. Ebben a pillanatban az előbbi félszegség még egyszer fölbukott a hirtelen öreggé vált arcból. Végül is a cserépkályha előtt állt meg. Ahogy a hegedűjét az álla alá fogta s megmondta a darab címét, egy pillanatra megcsúnyult. Szinte látni lehetett most, hogy a hegedűvonónak azért kell egy percig ugrásra készen állnia a húr fölött, hogy ott benn, az arca mögött is ugorhasson. Eszti úgy érezte, hogy ez a perc arra kell neki, hogy az uzsonna roncsait, a szobában úszó émelygős szagokat, Micike biztató vigyorgását s a többiekét, őt magát a konfirmációs ruhájában, végleg elfeledje. A hang már úgy jött, mintha egy angyalnak adta volna bérbe a testét, először még megfeszülve, az ízületek, az idegek ágaskodása ellenében, később mintha a zene maga szüntette volna meg a nehézséget, a megfeszített arc lassan ellágyult, szinte maga is zenévé lett.

A hegedűszonáta után a nagynénje még egy kisgyerekeknek valót is eljátszatott vele, valami ördögmotollát vagy mit, amitől Micike nem tudott hova lenni, aztán a lakóék elvonultak. Feri holnap utazik, ma még pihennie kell. Az ottmaradtak természetesen másról sem beszéltek aztán, mint őróla. Micike azt mondta, hogy ő a második darab alatt nem is látta a kezét, mintha három keze lett volna vagy egy sem. Mit kellett annak gyakorolnia, amíg úgy megtanult a vonóval száguldani. Amál az első darabot dicsérte, a felnőtteknek valót. Józsi azt mondta, hogy a lányok csak affektálnak; ha nem hallották volna, hogy ilyenkor a földre szegzett szemmel és elmélázva kell ülni, biztos ásítoztak vagy tán el is aludtak volna. Wiesmayerné és keresztmama a fiú jövőjéről beszélt. – Mi pénzt fog ez keresni! Ettől a pénztől mintha maguk a lakók, sőt, a bácsi békái is megszépültek volna. Azt mondták, hogy a tehetség föltétlen ott van a családban; tagadhatatlan, hogy a bácsi meg a lánya sem hétköznapi lelkek.Eszter szolgálatkészen szedte össze a tányérokat, nevetett Józsin, és segített a lányoknak egy-egy szóval a dicsére 92tében. „A második is édes volt”, „nekem az a középső csendes rész tetszett”. Szándékosan nem mondta: tétel, pedig Leona néni elmagyarázta neki, hogy tétel és andante. De ezek a szavak inkább csak függönyei, mint ablakai voltak a boldogságnak, amit magában érzett. Nem is tudta biztosan, minek örül. Annak, hogy az ő számára még nincs vége a napnak (ez éppolyan szorongató is volt, mint örvendetes), hisz őt még otthon várja a nagyobb öröm, apuska s nagytatáék, mint a mesebeli vadak, akik az ő kedvéért szépen egy vacsorához telepednek. Vagy hogy ilyesmi is van, mint ez a fiú. Mint a templomban a kórusra, az egész életen át lehet valahova a magasba, a messzibe hallgatózni. – A mi négykezeseink Amállal… – mondta kacagva. Azt akarta mondani, hol baktatnak azok e mögött az átváltozott fiú mögött. Négy kis cammogó medve, amint botlik, iparkodik. De az is szép, hogy az ember a szépnek utánacammoghat.

A Máté-lányok kísérték haza. Amál úgy ment az egyik oldalán, mint akinek külön titka van. Micike a másikon belécsimpaszkodott, s állandóan beszélt. A felét hangosan, hármuknak, a másik felét egy csomó nyálcseppel csak az ő fülébe. – Jól állt a szőke hajához az a kék ruha, ugye? S milyen vékony bokája volt. Láttad Amált, milyen pillantásokat vetett rá? Biztos szerelmes bele. Eszti összehúzta a nyakát. – Jaj, ne, úgy csikland. Egy szót se hallottam – tette hozzá, hogy Amál meg ne sértődjék. S érezte, hogy amíg nevet, összehúzódik a szíve. Minél közelebb értek az ő várkapujukhoz, annál távolabb került a mellette lépkedő két lány ábrándjától és csacsogásától. Megpróbált azzal az örömteli izgalommal gondolni rá, amivel napközben, de most, hogy itt volt a ház előtt, már szinte elengedte volna. Mintha az a vacsora otthon beszívná s a maga sötétségébe kavarná a gyümölcsparfét, a hegedűt, a Wiesmayerné egész uzsonnáját. – Kár, hogy az ilyen szép nap is elmúlik – mondta Amál. – Jó neked – vette át Micike –, téged még ezután fognak ünnepelni. Mondd, tudsz még enni? – Jaj, nem én – nyúlt a hasához Eszti, s aggódva hallgatta, amint a húzós csengő benn az üres folyosókat végigkolompolta. Juszti néni jött kinyitni; a kezében még ott volt a pecsenyeforgató villa. – Csakhogy jön, apuskája már itt van. Na, siessen csak – szalajtotta föl, mintha abból, hogy apuskája itt van s ő nincs, valami baj származhatna. Szívdobogva állt meg az ajtó előtt, hogy bentről mi hallatszik. De csak az a színtelen, ki nem vehető beszéd, 93ami a csendes társalgás jele. – Na, csakhogy itt vagy – állt föl nagymamuska, ahogy ő belépett, mint aki mehet a konyhára, nem kell tovább őrködnie.

Az asztal már meg volt terítve; a kanalak és poharak a függőlámpa fényében csillogtak; de a három árnyék a szoba homályában ült, a két férfi az ablak előtt a kisasztalnál, nagymamuska a kanapén. A három arcon, ahogy feléje fordult, nem látszott semmi különös. Biztos, hogy nem volt szóváltás köztük. Csak mintha valami sötét ködből dugták volna ki. Nagymamuskán gond látszott: mikor ér afölé a beszéd. Azért is nem ment ki a konyhára, hogy a kellő szónál közbe tegye a magáét. Nagytata is úgy ült ott, mint aki el van szánva, hogy inkább keveset szól, mint sokat. Nyilván csak a szilvóriumot töltötte, meg az apuska elé tett különféle szivarokat kínálgatta. A legkiismerhetetlenebb a vendég arca volt. Unatkozott, türelmetlen volt, vagy csak a két öreg óvatossága tükröződött benne mint mulatsággal elegy ingerültség? Eszti beléptére mind a hárman otthagyták a helyüket. Az apja homlokon csókolta, s odaadta neki az ajándékát: Petőfi összes költeményeit. Nagytata fölállt a kisasztal mellől, megdörgölte a derekát, s azt mondta tréfásan: – Látom, nem éheztetek, mert akkor már megjöttél volna. Nagymamuska megkérdezte: – Na, hogy volt? S amikor látta, hogy Eszti mesélni kezd, ment ki a konyhára, a sülő ételek utolsó seregszemléjére. Mindnyájan megkönnyebbültek, hogy a régi helyüket elhagyhatták. Még Eszti is úgy beszélt a parféról, hegedűsről, mint aki a beszédtől megkönnyebbedést érez. – Hát nagyanyád tésztája? – tréfált nagytata. – Nem mondták, hogy ezt a parasztlaskát jobb, ha hazaviszed? – Á, dehogy – nevetett ő. – Józsi kettesével falta a puszedliket.

Amikorra asztalhoz ültek, mind úgy tettek, mintha elkapták volna tőle az elevenséget. – Hát Józsinak nem tetszett a hegedű? – villantotta ki sárga fogát nagymamuska a szokatlan nevetésben. – Na, ezzel én is úgy vagyok, mint Józsi a hegedüléssel – mondta nagytata is az uborkasalátára. – A végin még beleszerettél abba a hegedűsbe – mutatta apuska is, hogy jókedve van, átnézve rá a lámpa alatt. – De apuska, kérem! – pirult el Eszti inkább hálásan, mint szeméremből. Most már, hogy mindenki kimutatta a jókedvét, kezdett jó lenni: itt ülni négyesben a lámpafényben. Ó, ez még szebb, mint a névnap: olyan szép, mint a fiú hegedülése. Ha ma este jól megy minden: apuska minden vasárnap 94este itt vacsorázhat. Vajon szeret-e kártyázni? A máriás az biztosan gyerekes neki: jó volna, ha hármasban csinálhatnának valamit.

Már nem érezte szükségét, hogy elevenkedjék. Az is szép, ha a fogak szó nélkül dolgoznak a pompás falatokon. Étvágya nem volt semmi, de azért nagy figyelemmel bontotta-vágta azt az egy csirkeszárnyat, nehogy zokon vegyék az étvágytalanságát. Olyan jó volt köztük a kések, villák járását hallgatni. Nagytata föltartja a poharat, mentegetőzik a bor töréséért, nagymamuska meg időnként odatolja a tálat. – Tessék fogyasztani. – Saját nevelés? – fordul apuska a csöndben hirtelen nagymamuska felé. – A csirke? A tanyásnénak adtam ki hetesen, s ő nevelte föl feliben. – Úgy felibe, hogy ötvenből ötöt kapott – nevetett nagytata. – Kész ráfizetés vesződni vele; okosabb, ha a piacon veszed meg, legalább nem mérgelődöl. De hát az asszonyban benne van, hogy maga csirkéje legyen. – A tanyán, ahol ott a tarló, csak jó az – mondja nagymamuska. – Jóformán a semmiből kaparja össze a húsát. – Nem sokat ér az ott se. Csak a sok hajkurászás, ezt a dög viszi el, amazt a patkány.

– Hát kicsiben nem is fizetődik ki – ment bele Égető is. De egy kis rosszallás látszott az arcán. Az apósa azonban nem vette észre. Eszti már ismerte ezt: attól, hogy ő az állatot csak a hízótól fölfelé bírta, magát is különb embernek érezte. – A soktól meg Isten őrizz – csattant föl most is nevetve. – Márpedig össze kell barátkoznunk vele – mondta apuska kissé ingerültebben ettől a nevetéstől. Ez a gőgös nevetés: tudta ő, mi ez, sokat küzdött ő ezellen. – Majd ha abból kell élniük a gazdáknak is, összebarátkoznak vele. – Attól, szerencsére, még messze vagyunk, hogy a tyúkól után éljünk – mondta nagytata komolyabban, de még mindig engedékenyen… A hangján érzett már, hogy észrevette magát. – Amíg a mostani búzaárakat fönn lehet tartani. – De a mostani védővám: közgazdasági alamizsna, azt nem lehet az idők végéig fönntartani. – Nana – mondta nagytata. Az arcán látszott, hogy az alamizsna megbökte egy kicsit, de nem szólt. Apuska azonban tovább beszélt. – A búzát hovatovább nem lehet kivinni. A baromfi azonban exportcikk. Ahol élelmesebb a nép, már kezdenek rájönni. Orosházán már a gazdák sem tartják méltóságukon alulinak, hogy baromfival kereskedjenek.

Nagytata arcán látszott, hogy fölfogta, min lehet megsértődni. A búza 95ő volt, a baromfiexport a veje. Most már inkább csak színre kerülte a harcot, nem lényegében. – Mi, gyakorlati gazdák másképpen gondolkozunk erről – mondta mosolyogva… A gyakorlati szót az újságban olvasta, de a tudományos hangzása most jól jött, hogy a szónokló gazdán bökjön egyet. – Gyakorlati? Épp az a baj, hogy sosem gyakorolták. Csak ítélkeznek. Úgy vannak ezzel is, mint a gyümölccsel. Nem megy. Minálunk nem fizetődik ki. S ha valaki, mint Gyevi András, bebizonyítja, hogy megy: messze elkerülik a tanyáját is.

Eszti ijedten pislantott föl a nagyapjára. Boldog kábulatában azt hitte, hogy ez csak olyan eszmecsere. A Gyevi név azonban egyszer már elrontotta a gorzsai úton az estéjüket. Az öregember most is megdermedt rá egy kicsit. Úgy tett, mint aki tudja, hogy ő házigazda, s el akarja vágni a kellemetlen tárgyat. – Tudja Isten – vetette oda kurtán –, magyar embernek nem veszi be a természete. Égetőnek a „magyar természet” kigyújtotta a homlokát. Ő is a magyar természet képviselőjének tartotta magát. Most már mindnyájan látták, hogy a levegő megsűrűsödött az asztal fölött. Ez nem kedélyes asztal fölötti beszélgetés: rántott csirke szavak, mellhúsrágás közben. Nagymamuska rebbenten jártatta a két férfi közt a szemét; Eszti is fölneszelt boldogságából. – Ne azonosítsuk a magyar természetet a mi maradiságunkkal – mondta Égető azon a száraz, tekintet nélküli hangon, amelyikkel az ünnepélyen ijesztette meg a leányát. Látszólagos nyugodtsága ellenére is volt valami éles és vak ebben a hangban, mint aki megrezzenés nélkül megy át a más érzékenységén, azzal, amit az igazságnak hisz. – A magyar természet nem zárja ki a fantáziát és a kezdeményező erőt. – Kezdeni könnyű – mondta nagytata szinte gonoszul. – Befejezni sem ördöngösség – mutatta Égetőhangja, hogy a „kezdeni” mögött érti a kerekeket, a tarhonyát, a hegyet s a többit. – A példa mást mutat – mondta nagytata, s kacsintott is egyet.

Nagymamuska tudta, hogy ez már a fölindulás jele. Azt mutatni, hogy ő még nevetni is tud, bár a csikók már viszik. – Hogy a példa mit mutat, arról lehetne beszélni. Nem mindig az a jó példa, amit annak hisznek. – Az élet megmutatja – mondta nagytata makacsul… Nem mondta, hogy mit, de Égetőmegértette. Ez a hízott paraszt azt vágja hozzá a kurta, gőgös mondataival, hogy alulmaradt. – Hogy az élet mit mutat meg, attól is függ, kinek mutatja. Kajafás is azt mondta 96otthon a feleségének: látjátok, ez a nyugtalan Jézus ott szomjazik a kereszten, nekünk meg enni-innivalónk is van bőségesen… Ezt pedig nagytata értette el. Hogy ő úgy ül a maga vagyonán, mint a Krisztus gyilkosai. – Én nem szégyellem az életemet – mondta, s a visszatartott düh mint kékség, krákogás, rekedtség tört elő az arcán s a hangjában. A két nő – lélekben – már szinte odaugrott hozzá, mint akinek baja lehet. – Ugyan már, hagyjátok – mondta ki nagymamuska. De az arcán látszott, hogy itt a vihar, az ő intő szava már elkésett. Csak Égető volt nyugodt. Mintha az, hogy az apósából ki tudta csalni a tehetetlen dühöt, visszaadta volna a hidegvérét. – Ki beszél itt mirólunk? – mondta kegyetlen nyugalommal. – A maga életét mindenki a legjobbnak tartja.

Ez a hang nagytatára is ráfagyasztotta a dühöt. Ennek a hangnak a tükrében, ha még egy szót szól, hörcsög paraszt lesz belőle. Hirtelen kemény kéreg támadt rajta, amely alatt – mint bolognai üveggyöngyben – csak annál jobban forrt az elkeseredés. Amíg a veje ott volt, töltött, de nem szólt többet. Annál elfogulatlanabbul beszélt a másik bűnös. Esztit kérdezte, hány éves az a hegedűs. S aztán egy másik kis hegedűsről kezdett beszélni, akit Monte Carlóban hallott. A nőkben csak annyi erő volt, hogy egy „igazán”-nal, „ó, tényleg”-gel meg-megtoldják a beszélgetést. Közben oldalt-oldalt pislantottak nagytatára. A fekete után Égető fölállt, megcsókolta Eszti homlokát. Ahogy nagytatával kezet fogott, kurtán ránevetett, mintha azt mondta volna, na, mi jól viselkedtünk. Nagytata bólintott, de az asszonyokra bízta, hogy Égetőt lekísérjék.

Amikor visszajöttek, ő már benn volt a hálószobában. Nagymamuska megállt a betett ajtó előtt, aztán nagy óvatosan bement. Eszti rá akart szólni, hogy mért tetszik bemenni, de nagymamuskát a sok esztendő arra tanította, hogy ilyenkor be kell menni; tán egy kis élvezetet is talált benne, hogy működőben lássa a rettegett természetet. Először csak a lépéseket lehetett átról hallani: a föl-le járás egyforma s az ágyazás kihagyós lépéseit. Aztán egypár szó is esett: nagymamuska mondatnyi szavai s nagytatából egy-egy rövidebb. Nagymamuska beszéde mind hosszabb, nagytatáé mind kurtább lett. Egyszer csak megfordult a helyzet, s attól fogva csak nagytatából dőlt a kiabálás. Eszti ijedtében az edényt kezdte kihordani. Amikorra visszajött, a két öreg a nappaliban volt. Nagymamuska ott sírt a kanapén, az Eszti kidobott ágy 97neműjén; nagytata, mint a kimúló vihar, visszavonulóban az ajtóban. Eszti belépése azonban még egyszer föllobbantotta a dühét. – És te is – szólt rá, ahogy nem hallotta még beszélni. – Ha olyan kedves az apád, hát neveljen ő. Én majd ráhagyom a Kajafás-vagyont az egyházra… S azzal bement.

Eszti aznap úgy aludt el, hogy nagymamuska ott sóhajtozott az ágya szélén. Már nem velük aludt, hanem kinn a nappaliban, az öreg Tunyogi dédapa képe alatt, a kanapén. – Vizes ruhát kéne a fejére tenni – mondta nagymamuska. – Attól félek, hogy egyszer így megüti a guta. De megöl, ha bemegyek. Látod, ez volt az én sorsom negyven éven át. S most még csak hagyján, de amikor még jobban bírta magát. Ó, sok volna azt elmondanom, mit kellett mellette szenvednem… Ezek, látod, a férfiak. Az egyik percben szép csendesen beszélgetnek, aztán jön valami, és fönn van a láng a tetőn. Én nem is tudom, min kezdték el, a tikokon, ugye? – mondta, a sopánkodó arcával egy rövidet nevetve. – Azon – mosolyodott el Eszti is. Ezen a „tik” szón át az egész háborúság olyan komikus kakasviadal volt. – Te se vedd föl ám, amit neked mond – intette Esztit az öregasszony. – Dehogy hagyja az egyházra. A nagy féltékenységtől van az egész. Ahelyett hogy hálát adnának a Jóistennek, hogy van, akinek együtt örüljenek.

Fölkelt, odament az ajtóhoz s visszajött. – Még járkál – mondta. – Majd ha lefeküdt, viszek be egy lavór vizet meg kendőt. S tovább beszélt mindenfélét a fiatalságukról. De Eszti ebből csak annyit látott, hogy nagymamuska sem volt boldog. Ő pedig azt hitte, hogy ha olykor veszekedtek is, a nagyszülei mégiscsak boldogok.

Aztán már nem is a nagyszüleire gondolt. Lám, az ő születésnapja is hogy végződött. S hogy valami szép maradjon az eszében, leragadó pillái mögött a fiúra próbált emlékezni. A fülében kavargó hangokon túl hegedűszót hallott. S egyszer csak nem hallott semmit sem.

98
Háborús tavasz

Eszter talán sosem örült úgy a tavasznak, mint ebben az évben. Ez volt az első tél, amelyiken nem járt iskolába. Ő ugyan azon volt, hogy kiegészítőt tesz, s megszerzi az érettségit, Leona néni írt is nagytatáéknak ebben az ügyben: ők azonban azt mondták: elég a hat felső; ilyen lánynak, mint ő, nem kell a vagyontalan, csúnyuló lányok közt holmi diplomáért gázolódnia. Eleget koplalt meg fázott a drága pénzért Pesten: a fűtetlen vonatokon csak egy utazás is játék az élettel. Ebben az évben a háborúnak mindenhogy véget kell érnie, ha aztán még mindig tanulni akar, érettségizzék le, addig itthon is megfizetik a különórát. Az őszön már a nagyanyja is betegeskedett; a két öreg a betegség miatt is tartóztatta; az öregasszony, hogy gyöngédséget kapjon, s ellágyult kedvében maga is gyöngéd lehessen; nagytata: hogy ne magának kelljen a beteget kerülgetnie. Így aztán Eszti itt töltötte köztük a nagy, üres portán a sötét hónapokat. Egy ideig latinórákra járt egy nyugdíjas kollégiumi tanárhoz, de a télen az is elbetegeskedett, úgyhogy csak a következő évi zongoraiskolákban botladozott; persze, azokból is hiányoztak a Leona néni temperamentumos karikái, amelyekkel a „fals” hangokat szokta bekeríteni. A pianínója, melyet már azért kapott, hogy jobb kedvvel maradjon, ott állt a lakatlan szárnyban, a szülei hajdani lakásában. Az egykori háló most az ő szobája volt; aludni ugyan nem aludt ott (a délelőttje is a konyhán s nagytata körül telt el), délután azonban, amíg az öregek szunnyadtak, áthúzódhatott a régi kottái s a francia irkái közé egy kis szellőzésre.

Nyomasztó tél volt. A két öreg azonban a céltalan, korán sötétedő napoknál is jobban megülte a lelket. Nagymamuskát a betegség váratlanul érte. Évek óta figyelte nagytatán, az ő sok évtizedes tanulmánytárgyán, az öregséget. Hogy már nem jár olyan keményen, mint régen, a karosszékből részletekben áll föl, külön a térdivel, külön a derekával; amíg a szemét meg nem operálták, az ajtón bejövőt is olyan erőltetetten nézte, hogy ugyan ki lesz hát belőle. A cseléddel is más már, mint 99régen; ha látja is a hibát, nem szól, csak ráhagyja. Minthogy magán nem vett ennyi fogyatkozást észre (a konyhát, az olvasást éppen úgy bírta, s a nagytata körüli félelme sem lappadt), mindebből azt következtette, hogy nagytata fog előbb az életből kikopni, amit rendjénvalónak is érzett, mert inkább akarta őt sínylődésben ápolni, mint hogy maga jusson oda, hogy ott sínylődjék tehetetlen, a szeme előtt. S most egyszerre itt volt benne a pusztulás. Nem az, amelyik szálanként, a héja felől hámozza az embert; az, amelyik a test közepébe veszi be, s onnét rágja kifelé magát. Ez a fölfedezés megrémítette. Először maga előtt is titkolta; erőltette a dolgot, háthogyha elmúlik. Csak a szemei forogtak rémültebben; észreveszik-e, ha a lába alél, s verejtékkel a hátán egyszer csak le muszáj ülnie.

Szerencséjére, nem tartozott azok közé, akiknek az arcszínét, a kövérségét, halántékában az árnyékot számon szokás tartani. Esztit minden hazajövetel után megvizsgálták: „híztál”, „fogytál”, „ahhoz, hogy Pesten élt, elég jó karban volt”. Még nagytatát is megnézték: „jól bírja magát az öreg Tunyogi” vagy: „a vén Tunyogi sem a régi ám már!” Nagymamuska azonban csak egy fejkendő, egy kiálló has, egy cúgoscipő, amelyen nem volt szokás változást keresni. Keresztmamának tűnt föl, amikor a gyerekágya után eljött (negyvenéves korára gyereke is lett). – Valami baja van, Tunyogi néni? S attól, hogy már látják is rajta, hirtelen kiömlött belőle a sok eltitkolt bágyadás, a félelmes tünetek, s a magán való elérzékenyedés egy pillanatában bevallott mindent. Attól fogva aztán igazán beteg volt, orvoshoz, kórházba cipelték; kijárta a testi-lelki megszégyenülés hosszú iskoláját. Eszti voltaképp nem is tudta, hogy mi a baja. Nagymama csak keresztmamával beszélt róla, ő lett a súgó-búgó társa. Eszti előtt azonban ő is csak általánosságban kérdezte meg: „No, hogy vagyunk, Tunyogi néni?”; a tüzetesebbre behúzódtak a belső szobába. Az elzárt bádogedényből s abból, hogy időnként bábaasszony jött a házba, mégis megértette, hogy nagymamuska betegsége is azokkal a dolgokkal függ össze, amelyekre fiatal lányoknak nem szabad gondolniuk. Ilyesmire következtetett abból az émelyítő szagból is, amely hol gyengébben, hol erősebben állandóan ott volt az öregek szobáiban.

Nagytata, amióta a betegség nyilvánvaló lett, másképp kerülgette a feleségét. Nem morgott, nem bántotta meg, de nem is beszélt vele. 100Ha egy-két szót kezdett, már fordult is odább, mintha rájött volna, hogy máshoz beszél, mint akihez szólani akart. Időnként azonban megnézte nagymamuskát. Ahogy a kanapén ült, vagy a konyhán ereje megfeszítésével segített Esztinek, egyszer csak elébe került, s az arcába nézett. Olyan volt ez a fürkésző pillantás, mint egy vizsgálat. Mint aki nem ad az orvosok beszédére, s maga akarja felmérni, hányadán vagyunk hát. „Hát ennyire vagy már? Ebből sem lesz már asszony” – mondta egy-egy ilyen vizsgálat után a szeme. Nagymamuska is fölfogta ezeknek a pillantásoknak a jelentőségét, mert ijedtében rögtön tenni-venni kezdett. Volt valami ezekben a pillantásokban az állat önző szívtelenségéből, mellyel beteg társát megszagolja és otthagyja, a gazda mogorvaságából, aki nagy kár idején így mér föl szó nélkül egy felfújt tehenet vagy a farkát behúzó disznót, de az élettárs bánatából is, aki sem hazudni, sem siránkozni nem tud, csak jár-kel morcul, szinte a jövő elhagyatottságával. Ezeken a pillanatokon kívül semmi sem mutatta, hogy a betegségről tudomása van. Fölkelt és lefeküdt a kettős ágyba a felesége mellé úgy, mint idáig. Ha keresztmama beszámolt neki a kórházról, csak hallgatott, s vette a nagy tárcát; kényszeredetten, nem tudni, a beszámolótól vagy a kiadástól. Ha a bábaasszony megjelent, nagymamuska ijedten pillantott rája: mintha valami tisztátalanság okozta volna, hogy ilyen koros asszonynak ilyesmire van szüksége. Ő meg ment ki a tornácra vagy az udvarossal veszekedni.

Eszti azt sem tudta, érzi-e azt a szagot. Keresztmama a búcsúzásnál mindig figyelmeztette: – Esztikém, szellőztessetek. Egy kicsit odahajolt, s mint aki kellemetlen, de mellőzhetetlen dolgot mond, úgy lehelte oda az utolsó pillanatban. Nagytata nem kérdezte, mi ez, honnét van, a leghalványabb célzást se tette rá. Pedig őneki kellett a legerősebben éreznie: hiszen ha fölhajtotta az ember az ágyterítőt, csak úgy dőlt alóla. Ő még csak meg sem húzta az orrát. Igaz, ha soká volt benn az ember, eltompult iránta, de Eszternek elég volt egy negyedórára átmennie a maga szobájába, s éppúgy érezte, mint előbb. Lehetséges, hogy nagytata ne érezte volna? Mi volt az, amivel ebben a nehéz hullaszagban járt: tompaság, tapintat?

Azt, hogy ez az együttélés a betegséggel őt is megviselte, csak más dolgokon lehetett észrevenni. Nem tréfált többet, nem mesélt; ha kinyitotta a száját, az zsörtölődés volt kormánnyal, háborúval. Ezzel 101pótolta azokat a veszekedéseket, amelyek a beteget megijeszthették. S az udvarosra, a tanyáról betévedt asszonyokra rontott rá, mintha szobán kívül az indulat, amely a betegség közelében csak senyvedt, kinn hirtelen levegőt kapott volna. Nagymamuskát azonban nem lehetett megtéveszteni. Ő betegen is tudta, nagytatában mit mire kell visszavezetni. – Ennek is csupa méreg az élete, szegénynek – tette rá a szót, ha valaki a háborúra panaszkodott. – Mintha az ő földjét élné az ellenség. De hát tudom, ez is csak azért van, mert én beteg vagyok.

Nagytata azonban nem tudta. Ő úgy zsörtölődött a rendeletekkel, mintha csak az keserítené meg az életét. A háborúról akkorra már lekopott minden cicoma. Az emberek keserűen gondoltak azokra az időkre, amikor a fellobogózott pályaudvarokon cigarettát osztottak a katonáknak, s ha a kórház sebesültjei fehér pólyáikkal a Kossuth-szobor alá kiültek, senki sem tolakodott körébük lelkes érdeklődésével. A férfiak a felmentésekre, meghagyásokra vonatkozó rendeleteket tanulmányozták, s ha kedveskedni akartak egymásnak, nem háborús híreket súgtak oda, hanem boltot mondtak, ahol a petróleum- vagy cukorjegyet aznap délelőtt beváltják. Az újságok sosem voltak ilyen szürkék, mint most, amikor a világ teli volt eseménnyel. A Reggeli Újság, mely ifjúkorában Döméék kiirtásával pezsdítette meg a várost, s később a függetlenségi képviselők kihurcolásával hozott lázba minden szívet, most körülményes rendeletekkel volt teli, melyek a rézmozsarak beváltási árát vagy a vetőmagszükséglet összeírását szabályozták; – köztük egy-egy összelőtt falu neve, melyet a németek feladtak vagy elfoglaltak.

Nagytata ezekben a rendeletekben is megtalálta a mérgét. Amióta a szemét megoperálták, megint maga olvasott újságot. De nem is volt ez olyan újság, amilyet fiatal lányokkal lehet fölolvastatni. Ő is csak azért vette föl szinte, hogy letehesse. Mihelyt a sérelmes intézkedésre rátalált, föltolta a szemüvegét, s nézte, hogy a többi bosszankodnivalóval neki is elmondja. – Na, itt van – mondta. – Most meg katonákat küldenek ránk. Nem volt elég a rendőrség, háromszázötven katona jön rekvirálni. Az majd kiszedi, ami még megmaradt. Eszti ismerte már nagytata érveit. Hogy az árpát, amit tőle harmincöt koronán vittek el, ötvenötön kell mint vetőmagot visszavennie… S hogy egy rossz vasüstért épp kétszer annyit számítanak a spekulánsok (mert a kormány 102is a zsebükben van), mint amennyiért a rézüstöt bevették. Eszter megpróbálta vigasztalni, hogy a katonákhoz és a jegyes asszonyokhoz képest nekik még mindig elég jó dolguk van. Ő azonban a hadseregszállítókhoz mérte magát, s dühbe jött a gazdatársadalom kijátszása miatt. Erre nem volt mit felelni, hallgatni kellett és bólogatni. A háború lassan mindenkire kimérte, hogy milyen formában kapja a szenvedéseit.

Rég volt az, amikor Eszter nagylány szeretett volna lenni, hogy ápolónőnek mehessen. – Ládd, a sok úriasszony is mind otthagyta – mondta most a nagymama. Vagy: – Az kellett volna, hogy mint bohó fejjel mondtad, lábadozót rendezzünk be anyuskád felén. A poloskák elől rég kiköltöztünk volna. Lassan az érmelegítők s a hósapkák kötése is kiment a divatból. S az élet természetes hajlandóságai kezdtek jelentkezni. Keresztmama ezen a farsangon rákapott, hogy a hajdani bálokról meséljen. Ezekben a mesékben ő maga tán még nagyobb gyönyörűségét lelte, mint a keresztlánya. Egy szép fiatal arc, amelyik figyelemmel fordul felénk, s szinte átragyog rajta a felidézett színek kavargása, magában is elég vigasz az emlékezőnek. Keresztmamában azonban, amíg a régi egyetemista bálokról mesélt, nagyobb dolog ment végbe, ő most növesztette ki, mint valami múltba nyúló amőbalábat, az asszonykorából a lánykorát; nem az igazit, keserűt, hanem amit mint asszony, úgy érezte, hogy megszolgált.

Harmincöt éves volt már, amikor a főnöke, Pohl, megváltotta őt a vénlányságtól. Nem kellett már raktáron maradt holminak, avas, rossz portékának éreznie magát. Tudta, hogy a Szarvasban az ura barátai egy hónapon át az ő nászútjukról gyártották a tréfát. De lám, negyvenéves korára még lánya is született. A kávéház asztalánál megint csak hahotáztak; de ő mégiscsak anya volt már. A másállapot azt a kis vénlányszínt is lemosta róla, amire az öreg fényképész nem volt képes. A sok hegyes csontot lágy zsírpárna kárpitozta ki, az arca kisimult, teje is volt bőven, s ha el találta beszélgetni valahol az időt, pelenkát kellett a mellére tenni, hogy a megindult tej a blúzán át ne üssön. A frufrujait már a másállapota alatt sem sütötte; laza kontyot hordott a tarkóján. Ez is olyan anyássá tette. Ha kissé későn is, teljes jogú polgára volt az asszonyok világának. S az külön boldogság volt: a mostani asszonykorához egy hozzá méltó lányságot csinálni. Ahol a valóságban a Szarvas erkélye alatt átült megnyitó csárdások, a barátjuknak két 103ségbeesetten odahunyorító táncosok, éjféli szünet alatti hazamenetelek s anya s lánya közti hosszú otthoni viták voltak, ott ez a soká sanyargatott s most annál mámorosabb öntudat fiákeres érkezéseket, férfivillongásokat fölidéző táncrendeket, a szupécsárdásokban elázott keménygallérokat fedezett föl. A fiatalemberek sokszor a ruhatárból lopták vissza őket: a kofák már kinn voltak a piacon, amikor végre az utcára kerültek. Előfordult, hogy Eszteranyuskája is ott aludt náluk, s ilyenkor rég besütött a nap a spalettarésen, s ők egy fél harisnyával a lábukon, egymás ágya szélén mesélték a táncosaikat, Juhászt, a mostani polgármestert, Lajkó Bandit, a rendőrkapitányt. A későbbi keserves megalázások alól kikapart egy-egy régibb, bakfiskori estét, amikor még Eszter anyja is lány volt, s az ő szelében őt is elmulattatták. A hosszú évek alatt, amikor már csak a házasemberek s a tablót készíttető diákok táncoltatták, ezek az esték inkább mint a mulatás kínzó ízei, s nem mint valóságos örömök emlékei éltek benne, most azonban Eszter csillogó szemével a száján, ezekből költött egy második lányságot magának.

Eszti nem hitte el, de nem is kételkedett keresztmama meséiben. Neki nem az volt a fontos, hogy keresztmama csakugyan részesült-e azokban az örömökben, amelyekhez most étvágyat csinált, hanem maga a mese, hogy ilyen örömök vannak; hogy a Szarvas nagy ablakai, melyek most kitolt szemként nézik a várost, a havas tető alatt csakugyan kigyulladtak, a húsz fiáker állandó ide-oda vágtatásban óvja az utca lucskától az uszályos ruhákat; a lépcsőházban s fönt a nagyteremben fekete szmokingok járkálnak a mázsás csillár alatt: az egyetemisták bálja a szembefordult kezdőpárok kéznyújtásával – „Nem ütik a jogászt agyon” – íme, megkezdődik. Nagytatáék szobájából olyan volt ez, mint egy álom. S ehhez az álomhoz őneki jussa volt. Ha nem jön a háború, nagymama vagy keresztmama ott fönn ültek volna az emeleti páholyban, s onnét nézik őt, amint egyenes dereka elbúvik s fölbukkan a sustorgó ruhák közt.

Eszti nem lázongott érte, hogy a háború miatt nem lehet bálokat tartani, s nem próbált helyette kárpótlást kicsikarni. A télen egy pesti tánctanár jött le egy kis lisztet összetanítani. Új táncok, tangó, vansztep voltak a hirdetésen. Nagymamuska egypár napra gondban volt miatta. – Látod, eljárhatnál rá te is. Ennyi idős lánynak kell egy kis 104mulatság. Csak ki kísér? Én már nem bírom az ülést, meg nagytatád is keres mindjárt. – Esztinek kellett megnyugtatnia, hogy ő nem kívánkozik oda. Kis gimnazistákkal ugráljon? Amál és Micike, ha hazajönnek Pestről, majd megtanítják. De ha vád, zúgolódás nem is lett keresztmama meséiből, lett mélabú, nyugtalanság, édes belső áramlás, melytől a zongorán meg kellett az etűdben állani s esztelen futamozni, mintha az, amit játszik, nem is kromatikus skála volna, hanem holmi rögtönzött fantázia. Vagy magától a zongorától is fölugrani, s anyuska málló holmijai közül elővenni a tüllfátylat, azt illegetni, majd a vállára, majd a csípőjére, s úgy forogni benne a nagy állótükör előtt, mintha hol a vállai körül lebegő tüllfelhő lenne, hol egy szoknya áramló darabja.

Mindez persze csak egy-két percig tartott, s el is szégyellte már; a nyugtalanság azonban, melynek ezek a mozdulatok csak rajzai voltak, megmaradt benne továbbra is. Már elmúlt tizenhét éves, s még semmi se történt vele abból, ami a régi lányokkal, nemcsak keresztmama elbeszélései, de a kötelező olvasmányok szerint is meg szokott történni. A Wiesmayer-lányok már évek óta szerelmesek voltak: Micike vakációról vakációra hozta a hírt, hogy Amál már megint kire vetette a szemét, s ő kivel van legszívesebben. Mint kislány ő is gondolta azt, hogy szerelmes. „Remélem, nem szerettél belé?” – ismételte el apuska tréfás kérdését magában. S éppen úgy elpirult. Ó, ez az apuska, gondolta, milyeneket kérdez. S elképzelte, ha csakugyan szerelmes volna. S ez olyan édes, különös érzés volt; ő maga is olyan érdekes, más lénynek érezte magát tőle, hogy azt hitte, ez a szerelem. S ettől fogva abban a hitben volt, hogy szerelmes Décsi Feribe. Az intézetben lefekvés előtt rá gondolt: Feri nagy beteg lett, s ő önfeláldozóan ápolta. Ennek a szerelemnek még a következő nyáron is kellett tartania, mert hisz franciaórákat vett Feri nagynénjénél. Az órák végén a néni felolvasta neki a lapokat, amiket külföldről kapott; mert Feri csakugyan híres művész lett, Rómában, Viareggióban hangversenyezett. Olyan komolyan hitt ebben a szerelmében, hogy beírta naplójába, amit Leona nénitől kapott, aztán odaadta elolvasásra. De Leona néni azt mondta, hogy ez kislányos csacsiság; ő is szerelmes volt tizennégy éves korában egy híres színészbe. Ettől kezdve Eszti sem érezte többet szerelmesnek magát.

Ilyesmi derült ki a többi szerelméről is. Egy télen át például a törté 105nelemtanár iránti érzései voltak gyanúsak, neki magának is. Már nem volt egészen fiatal ember; voltak, akik azt mondták, nős, bár nem hordott jegygyűrűt. Mások azt mondták, kopasz, pedig csak a feje bőre derengett át kicsit a haján. Gyönyörűen tudott beszélni azokról a történelmi alakokról, akik méltánytalanságot szenvedtek a hazájuktól: nem ismerték el őket, száműzték vagy meggyilkolták. Az ilyenek kedvéért egész órákat elidőzött, úgyhogy az ember azt hihette, a világtörténelem nem is más, mint az érdemes emberek kínzókamrája. Eszter azt gondolta, hogy a tanár urat is sok méltánytalanság érhette, s elfordította róla a szemét, nehogy meglássa benne a sugárzó sajnálatot. Amikor azonban az egyik bejáró, aki ugyanabban a házban lakott, amelyikben a tanár, megesküdött, hogy egy pólyásbabát szokott a gangon tologatni, Eszti nemcsak őt, de Lavoisier-t és Szókratészt is némi mulatsággal bírta csak sajnálni.

Az utolsó nyáron keresztmama ugratta be őt majdnem egy szerelembe. A városi ügyész fia, Lajkó Pista látta meg a fényképét a műtermében. Fényképezésre várt ő is; mint szabadságos katona akarta levétetni magát, s akkor látta meg őt egy albumban. – Ki ez a kislány? – mondta. – Ezt énnekem meg kell ismernem. Keresztmama ezt elmondta Eszternek is. Eszter ismerte látásból a fiút; tudta, hogy nagy család, szép férfinak tartják. Elábrándozott rajta, mit érezhetett, amíg a képet nézegette. Vajon ez az a villámszerű érzés, amiről a regények írnak? Várta, hogy beváltja a szavát. A templomban csakugyan úgy nézte őt, mint akinek terve van vele. De aztán csak bevonult, anélkül hogy megismerte volna. Eszti egy-két hétig úgy gondolt rá, mintha köze volna hozzá. Nagytata panaszai s nagymamuska nyögései közt azonban ez a szerelem is abbamaradt.

Így telt el a tél. Eszter igyekezett, ahogyan keresztmama mondta, sűrűn szellőztetni. Ha nagymamuska kitámolygott a konyhára, ő ment, s nyitotta máris az ablakot. De az öreg lábak nem bírták soká a konyhán, s ha Eszti be is csukott, amire visszajött, megérezte a lehűlt levegőn. – Brrr – rázkódott össze a gyapjúkendőjében. – De heves lettél. Én meg alig lelem a helyem; egész nap csak fázom. S csakugyan, látni lehetett fakó szája szélén a kék színt, s ahogy a karjait végigsimogatta, érzett a ruhán át a lúdbőr. – Öregapád is folyton a kályha előtt áll – tette hozzá, mert a maga fázását nem érezte elegendő oknak a szellőz 106tetés ellen. – Már mondtam neki, vigyázzon egy kicsit, minden kabátját kipörköli. Megnézi, s aztán megint csak odaáll. Hiába, ő is benne van a korban. S az öreg már ilyen: a meleget szereti.

Hogy nagytata benne van a korban s fázós ember kezd lenni: mintha még betegségében is megvigasztalta volna egy picit. Eszti azonban tudta, hogy nagytata nem a fázástól áll a kályha elé, hanem a nyugtalanságtól. Ahogy haladt a tél, mind ritkábban nézett a többiek szemébe, s mind többet kóválygott le-föl a lakásban. A hosszú könyv, amelybe az időjárást írta, ott hevert odalökve a sublódon, az újság a szemüveg alatt a széken, s ő járt-kelt a szobában, amíg csak széles háta meg a cserépkályha cserepei (a keskenyebb felének fordult, a sarok s nem a szoba felé) össze nem feküdtek. – Az öreg meg a beteg a meleget szereti – mondta nagymamuska. S Eszti ment a fáért, az ügyes kis füles ládájával. Egyszer nagytatát is megkérdezte, amint maga állt ott a kályhazugban. – Szellőztethetek talán? – Az ránézett a duzzadt szemhéjából, s nem szólt, de egy perc múlva kiment. Eszti nem tudta: elgondolkodott, s nem fogta föl a kérdést, vagy megharagudott, hogy arra céloz, vagy egyszerűen kiment, hogy kinyithasson. Ő persze nem nyitott ki. A tavasznak kellett jönnie, hogy nem a szobák, hanem ők maguk is egy kicsit kiszellőzzenek.

Azzal kezdődött, hogy nagytata két napra kiment a tanyára. Vitte a kátyús fölengedett földön az oroszait. A télen át csak három volt nekik, kettő a nagytanyán, egy Gorzsán, ahol Bora ura a tanyás. A tavaszi munkára ötöt íratott, s már osztották őket (nagytata zúgolódott is, hogy miért ilyen jókor) a Városházán. Az öt szőke legény ott ült a téglán a kapu alatt, ette a szalonnát, s várta, mit kezd velük az öreg, piros arcú gazda, aki a nagy alkalomra maga szerszámozta a télen át kihízott lovakat. – Ez jobb, ugye, a hasatokba, mint amit otthon kaptatok? – szólt oda rájuk azzal a morcsággal, amelyikben már az új munkán s a tavasz nyitásán való öröm is benne volt. – Mit kaptatok ott, ciberét korpából? Van esze a parancsnokotoknak, hogy ide küld, február végén, engemet fölenni. – A muszkák vigyorogtak. – Lager nem jó, gazda jó – mondogatták, s ették a szalonnát. – Azt gondolom, hogy én jó vagyok – mondta nagytata, mintha haragudni kellene a jóságára, de büszkén is, hogy ennek az öt távoli embernek jótevő istene 107lehet. – Na, hajde – s vitte őket a kasos kocsin; ott kuksoltak, mint a dinnye a szénában.

Ez már a tavasz volt, ahogy a muszkák a szénában egymásnak dőlve s nagyot kacagva a kék utcába kirepültek. S az még inkább, ahogy a gazda a hosszú útból megjött. – Merő méreg az ember élete – kezdte, mihelyt a kocsiról leszállt, s a hátsó kereket az udvaros gondjába ajánlotta. S attól fogva egyfolytában mondta az odakinti bajt. – Nem csinál senki semmit. A két muszka ott ül az istállóeresz alatt s harmonikázik. Bora úgy él a magáéval, mintha a férje lenne. Márton ümmög, hogy nagyobb uradalomban jobb, ott bizonyosabb a fölmentés. De emögött is valami hadiasszony van; Juszti a répavermekhez is utána megy az urának. Mintha az uradalmakban jobbak volnának… De bár csupa baj volt, mégis jó volt mondani s hallgatni. A tócsás utak, a sivító, nyirkos szél, a cselédgyerekek, a kibontott répavermek mind ott ragyogtak a beszámolójában. Nagymamuska, aki napjában tízszer is elmondta: „majd nem tudom, mivel jön meg”, most sóvárogva hallgatta. – Hát csakugyan olyan nagy vizek vannak? Csak olyan ne legyen, mint kilencvenhatban, akkor is úgy kezdődött, kétfelől jött a víz: a Tiszától meg a vadvíz a laposból. Á, á, még az kellett ehhez a nagy istencsapáshoz. No de ez a Bora, hogy ilyen lett! S egy ideig ő is elevenebb volt; látszott, hogy a Bora dolgát meg Juszti nénit forgatja magában. – Nagytatád csak kimegy – mondta Eszternek szomorúan –, de én nem tudom, kikerülök-e még. Tán össze is törné a lelkem a kocsi ebben a rossz útban. Csodálom, hogy nagyapád nem fájdítja a derekát.

De nagyapa harmad- vagy negyednap megint csak fogott, s mint aki maga is tudja, hogy szökik: a kocsi mellől kiáltott be az elemózsiás garabolyért. Akkor már Esztinek is volt hol szellőztetnie magát. Az istálló és a kovácsműhely közt egy kiskapu volt, hátra a kőfalon; ezen túl volt nagymamuska zöldségeskertje. A századvégi vízszabályozás után, amikor a város alatt a tavat lecsapolták, a főutcától a völgy piciny nádasáig egy nedvesebb rész maradt; arra nem volt bátorságos építkezni. A szomszéd porták is hosszú zöldségeskerttel mentek hátra, s itt ütötte föl kunyhóját a város egyetlen bolgár-kertésze. Nagymamuska kertjinek nem volt nagy becsülete; fa csak néhány rossz szilvafa maradt meg benne, vetemény a legszükségesebb, de az is hol kiszáradt, hol a féreg rágta ki, a nagyobb részibe többnyire krumpli és répa került. 108Nagymamuska sóhajtásaiban ez a kis kert is föl-fölmerült. – Nem tudom, a kert is mivé lesz az idén. Tatád az őszön csak fölszántotta, de most ki munkálja meg. A mákot máskor ilyenkor már el szoktam vetni. Február vége, a máknak ez az ideje. Eszti kétszer-háromszor ezt is elhallgatta a többivel, harmadszorra azonban – a nap is sütött, a szél is belekapott, mint valami dudába vagy orgonasípba, a lefolyóba – azt mondta: – Én majd elvetem nagymamuskám. – Á, több kárt teszel a cipőben. Meg meg is hűtöd magad. – Én, nagymamuskám? – nevetett Eszter, mert a kép, amint kinn gereblyél, tán a cipőjét is ledobja, belekapott a képzeletébe. – Aztán nem is érted. – János bácsi (így hívták az udvarost) majd megmutatja.

Attól fogva ez volt a délutáni szellőztetése. Vitte a gereblyét, a kis dobozban a magvas staniclikat meg az ágyásmérő zsinórt, no meg János bácsit, mesterét és ellenzékét mindenféle csinálásnak. A telek alján itt is feljött a víz, de a ház mögött, ahonnét leszakadt a hó, ha tapadt is kicsit, a föld már munkálható volt. Eszti rég élvezett úgy valamit, mint ezt a munkát; a szelet, amint vörös kötött kabátja alatt ide-oda lobogtatta a kartonszoknyát, a kéken csillogó ásót, amely alól elmetszett s ide-oda tekergő gilisztákkal borult ki a föld: meg János bácsit is, aki az egész munkalázat holmi neki szóló szemrehányásnak fogta föl, s épp ezért a dolog hiábavalóságát bizonygatta. – Minek azt fölásni még egyszer, meg volt az már szántva – dohogta, látva, hogy Eszti a félcipőjében ásni kezd. Vagy amíg a zsinór egyik peckét kellett tartania: – Nem mászik ám ki a mák az ágyásból, nem kell azt madzaggal mérni. A borsóra: – Kieszik azt úgyis a galambok. Eddig még minden évben kiették. Esztit azonban az öreg morgása is mulattatta. Jó volt nehézkes vonakodásában, mint tükörben, nézni a maga tevékenységi lázát. Ha ő tudta volna, hogy a rögöket szétverni ekkora öröm lehet! Mit szólna Lajkó Pista, ha itt látná most a barázdán, a lerúgott, sárkoloncos félcipővel? Asszonykorában mindig maga fogja a kertjit elmunkálni. Ha vénlány lesz, még akkor is kell egy kis gereblyézni való kertjének lenni.

Jóval húsvét előtt a Wiesmayer-lányok is megjöttek. Látványosságok voltak, annyira lefogytak. Keresztmama, aki tanúja volt az első tízóraijuknak, az egész városban szétvitte, hogy hány kolbászt ettek meg. A kosztadóik maguk is annyira éheztek, hogy meglopták a cso 109magjukat, az itthonit. Amál tüdőgyulladást is kapott a hidegtől. – Olyan átlátszó az a lány, csak még rosszabb ne legyen belőle. Tessék elképzelni, tegnap dél óta jönnek: egy kis karácsonyfa-gyertya égett a kocsiban. Ha egy olyan férfi talál melléjük kerülni! Wiesmayerné nem is engedi vissza őket. Amál, ha összeszedte magát, levizsgázik a kollégiumban. Micike meg úgyis csak továbbképzőn volt fönn, abban itthon is lesz módja. Most már Karola is belátja (így hívták Wiesmayernét), hogy amíg a háborúnak vége nincs, nem szabad leánygyermeket Pestre fölengedni. – De az ám – mondta nagymamuska is. – Itt van a mi Esztikénk, ő is milyen szépen megvan itt velünk. Már egész ügyes. Délelőtt főz, ezt a pitét is ő csinálta. Délután meg zongorázni tanul. Újabban a kertre is rákapott. – Hát nem jobban megvan, mintha városon koplalna? – helyeselt Pohlné. – Most a fiataloknak is le kell mondani arról a nagy hajcihőről. Te, Esztikém – fordult a kipirultan feljövő lány felé –, Amálék megjöttek. – Csakugyan? – ugrott egyet Eszti. Már a munkától is úgy megpezsdült, hogy meg tudott volna ölelni valakit. Ez a hír azonban egészen föllelkesítette. A nagy tél után Amál és Micike is tündérek voltak. Már nem is gondolt arra, hogy karácsonykor nem búcsúztak el nagymamuskától, pedig akkor eltökélte, hogy ezt érezteti velük. – Jaj, megyek, nagymamuskám – s már dobta a cipőjét, úgy ölelte meg Tunyoginét. – Ej-ej, nem szoktál te ilyen bolond lenni – csóválta az boldogan a fejét.

Eszter még sohasem érezte úgy, mint most, hogy mi neki a Wiesmayer-ház. A különbség sem tűnt fel úgy soha a két háztáj között, mint most, amikor Micike először lopta ki őket a maguk régi zugába, a kegyeletből megőrzött tyúkketrecre. Az ő nagy téglás udvaruk, oldalt a lakatlan szárny, melyből évente két-háromszor rakták ki porolni a holt asszony bútorait; az udvar mögött az elvadult konyhakert, lábában a nádassal, melyre a vadvizek föl-föllátogatnak – milyen komor volt ez a Wiesmayerék kertecskéjéhez képest, ahol ilyenkor már lehernyózva és körülmeszelve állt a sárgabarack, s a verandáról ki-be vándorolnak a hosszú zöld levelű jukkák közé a begóniás cserepek. Amióta Feri itt volt, a lakóék teraszára is feljárhattak. Ismerték a bácsi kalitkáit és szőlős cserepeit, melyekben a keresztezési kísérleteit végezte, s meghatva hallgatták, mit szenvedtek télen át az állatai és növényei a tüzelőhiánytól. Náluk az egész házon rajta volt nagytata árnyéka – 110az árnyék s a szag, ami idén télen jött hozzája. A Karola néni urát viszont nem is lehetett látni. Nagy, esetlen ember volt, hasán egy óralánc; az üzletben szeretett lenni, s ha itthon volt, volt egy szobája, abban írta a leveleit a szőlőlugas mögött. A Wiesmayer-házban Karola néni volt az, ami őnáluk nagytata. Az ő lánykora, utazásai, a finomsága! Hiszen ő imádja nagymamuskát, de hiába, Wiesmayer néni más világot látott. Ahogy ő a két ujja közé veszi az ember állát, s azt mondja: – itt jön az én harmadik lányom (ez akkor volt, amikor Amálék megjöttek, s ő fölhevülten odarohant), az olyan végtelenül finom. Az intézetben Leona néni s itt Wiesmayerék: ez után a tél után különösképp érzi, hogy rajtuk keresztül kap ő igazán levegőt. Ez a zug is milyen kedves! A futó szárán még nem mutatkozik a levél. Hiába bújnak alá, akárki láthatja őket. De Micike a tavalyi lombot, a régi meghittséget érzi, s attól a sérelmek és titkok is előjönnek.

A leánybanda együtt volt, s lassan fiúk is verődtek köré. Egy „kis gimnazista” volt az első. Hallgató Sanyi. Félig-meddig ismerték már; ott lakott ő is a Nagytópart utcában; Wiesmayerékhoz menet Eszti számtalanszor elolvasta a táblájukat: Hallgató Sándor városi állatorvos. Ha észrevette őt, köszönni is szokott. De többnyire olyan állapotban volt, hogy nem vett észre senkit. A földre sütött szemmel ődöngött, vagy előreszegzett testtel sietett valamerre. Ilyenkor még a könyökét is fölhúzta, mint a futók, hogy gyorsabban odaérjen. Alacsony termetű fiú volt; nyolcadikosnak szinte kicsiny, de a melle jó széles, s a feje már felnőtt fej, mintha mindaz az erő, amelynek a testét kellett volna csinálnia, a fejének esett volna, s azon csinált volna orrt, állat, fület, homlokdudort. Azt mondták, a legokosabb fiú az osztályban, mégis mindig baja van a tanárokkal. Egy új tanár, aki még nem ismerte, megfogta a fülét; ő kikérte magának, fölkelt s kiment az osztályból. Köztük úgy tűnt föl, hogy egy latin szótárt hozott Amálnak. Azt mondta, abban megtalálja, amit a kis iskolai szótárban nem. Csakugyan hatalmas, régi szótár volt, ők még nem is láttak olyat. Hogy Amál hogy jutott el vele a szótárig, azt senki sem tudja. Attól fogva azonban állandóan ott volt köztük. Segített Amálnak, aki mint valami ködfelhőbe, be-beburkolódzott az ő magánvizsgái Vergiliusába. Sanyi azt mondta, Vergilius a legkönnyebb auktor. Ha az ember egy-két ezer soron átrágta magát, folyékonyan fordíthatja akárhol. – Na-na – kétel111kedett Amál. – Tessék, Eszter, nyissa ki valahol… Megnézte a szöveget. – Hát ezt például nem olvastam még, de azt hiszem, menni fog. S olvasás nélkül fordította. – Várjon, hozom a puskát – mondta Amál. A három lány a puskára könyökölt, de Sanyiból folyt azonmód a fordítás. – Az egész igazán semmi – mondta, amikor a lányok csodálkoztak. S párás szemében, orrozó hangjában volt egy kis bűvészbüszkeség, de igazi bánat is, hogy a fontos dolgok valóban nem ezek.

Közöttük is inkább csendes és bánatos volt; elnézte, ahogy kézimunkáznak, zongoráznak, aztán megnézte a maga kezét, s azt mondta, hogy ő fantasztikusan ügyetlen. Ha a vegytantanár neki találta odaadni elmosásra a kémcsövet, mindenki nevetett, mert annak szét kellett repednie. Az volt a boldogsága, ha a lányok úgy csináltak mindent, mintha ő ott sem lett volna. Ilyenkor elégedetten vigyorgott maga elé, s ő is úgy próbált beszélni, mint ők. De azután rájött valami, s akkor nem lehetett megérteni. Amál szeretett elvont dolgokról, ilyenekről, mint boldogság, művészet, beszélgetni. Sanyinak is nyilatkoznia kellett, hogy a szépséget vagy az okosságot tartja-e többre egy leányban. Amálnak az volt a véleménye, hogy a szépség nem érdem. – Nem érdem, de érték – mondta Sanyi az orrozó hangján, s Amál szemébe nézett, hogy fölfogta-e. – A kettő ugyanis nem ugyanaz. – Természetes – mondta Amál, s igyekezett ugyanúgy visszanézni. – Igaz, hogy végeredményben az okosság sem érdem; tán az erkölcs számára tarthatjuk fenn a szót, bár az, hogy erkölcsös vagyok, éppolyan természeti tény, mint hogy a farkas erős, vagy hogy maga okos. Végeredményben semmi sem érdem, vagy minden az. Nem?…

Amál igyekezett úgy nézni, mint aki értette, sőt mondott is valamit, ami nem állt szoros kapcsolatban azzal, amit hallott, de föl lehetett tételezni, hogy merész gondolatugrásokon ért oda. Például: – Viszont, ha tanulok, okosabb leszek. De mit kell csinálnom azért, hogy szebb legyek? S most ő nézett Sanyira felhúzott szemöldökkel. Micike ilyenkor megbökte Esztert, mint akit sült butaságokkal akarnak lóvá tenni. Eszternek azonban tetszett, amikor így elvesztek az elvont szavak s a követhetetlen ugrások világában. Azonkívül volt valami szomorú ennek a Sanyinak az okosságában. Mint kislány minden fiún valami nevetésre ingerlőt, kipukkantót érzett; most mindenki szomorúságban úszott. Víg Jancsit is majdnem megsiratta, amikor szabadságon 112utolszor otthon volt. A katonaruhát is olyan féloldalasan hordta, s nagy, melák keze olyan meghatóan lógott ki a csukaszürke ujjból. Micike azonban fel volt háborodva Amál ellen. – Ilyen kis gimnazistákat hoz ide. Mit csíp fel ilyen taknyosokat. Már a könyökömön jön ki az érték és a mérték. Ami persze nem akadályozta meg Micikét, hogy amikor a nővére új fiúra emelte a szemöldökét, meg ne szánja a nyomorult fiút, akit ez a „szívtelen Amál a játékával egészen tönkretett”.

Ez az új fiú Lajkó Pista volt. Eszti a keresztanyjához ment, amikor a piactéren találkozott vele. Már hadnagy volt, s fel volt kötve a jobb karja; vállsebet kapott az Isonzónál, s a családja kicsinálta, hogy a helyi kórházba kerüljön utókúrára. Nagyon jókedvű volt, hogy egy hónapot itthon sétálhat; minden másodnap kell csak bemennie kötözésre. Ahogy Esztit meglátta, egyszeribe eszébe jutott, hogy ez az a bizonyos kislány, s tisztelettudó mosollyal enyhítve a bátorságát, rászalutált. Eszti elpirult, s egy negyed bólintással viszonozta a fél szalutálást. Ettől a jelenettől fölzaklatva tört be a műterembe. Különösen az izgatta, hogy helyes volt-e bólintania. Tán egyáltalán nem kellett volna, „hisz nincs bemutatva neki”. Vagy bólinthatott volna nagyobbat is, hisz úgyis tudja, hogy kicsoda? Közben az az érzése volt, hogy Lajkó Pista megfordult, tán követte is. Keresztmamáékhoz mindig szívesen jött; különösen, ha, mint most is, hozott is valamit; a kis Csibinek piskótát vagy (Tunyoginé rajta volt, hogy a sok betegkísérést viszonozzák) egy kis paprikást a disznóölésükből. A nagy vásznak, a reflektorok, a megmeredt nyakú szabadságos katonák, akik a vakító fényben a hallhatatlansággal próbáltak szembenézni, s akikre ő is bekukucskálhatott: mindez olyan mulatságos volt. A bácsinak régi képei voltak, azok, amelyekből a Tanyai Újságba is került. Keresztmama csak haszontalan lomnak tartotta őket; Eszti azonban szívesen nézegette. – Nagyon köszönöm, igazán minek fáradtatok – bontotta ki Pohlné a kóstolót. Aztán, hogy a vagdalt hús és a pite után őt is megnézte: – Jaj de szép vagy ma. Tán valami fiú kísért el idáig?

Ebben a pillanatban csöngettek. Eszter pirulva ugrott föl, mint aki megy is már. Megérezte a gombnyomásról vagy miről, hogy Lajkó Pista. – Hát mégiscsak elcsíptem magát – mondta, amikor a háziasszony bemutatta. S rögtön elkezdte magyarázni neki a tavalyit. – Tudja, ott voltam én a legutóbb Pohl néninél, a maga drága keresztmamájánál. 113Vagy el tetszett már mondani? – El, el – bólintott keresztmama. De Lajkó Pista vagy a dolgot tartotta olyan érdekesnek, vagy a maga elbeszélőképességében bízott jobban, mert nem hagyta abba. – Hát tudja, várnom kellett, hogy a fizimiskámat megörökítsék. A drága Pohl néni egy kis repedt sarkúval vesződött; azt szegénykét szorította már a kölcsönkért cipő. Na jó, mondom én, ráérek, s nézegettem az albumot. Akkor láttam meg a maga fényképét. Ejnye, drága Tóni néni – szólok oda a fényképezéshez, mert a drága Pohl néni épp be volt bújva a kendő alá. – Ki ez a kislány itt? Akkor mondja: a keresztlánya. Ezt a kislányt énnekem meg kell ismernem. De ez nem olyan kislány ám, akit csak úgy meg lehet ismerni. Láttam a szemin, hogy nem akar összeismertetni. Tán azt gondolta: ez, ez a Lajkó Pista; ferdén áll ennek a szeme; mint katona is sokat kutyálkodott a világban. Pedig, Isten látja a lelkemet, én rábíznám magamra a keresztlányomat. De én nem vagyok ám, mondom, olyan legény, aki ha meg akar ismerni egy kislányt, azt nem ismeri meg. S lám: nem is. Igaz, hogy közben egypár hónap eltelt, s a vállamat egy kicsit megcsiklandozták a digók. Hanem, vallja be, zavarba jött egy kicsit, amikor rászalutáltam. Jövök a Rákóczi úton, s káprázik a szemem vagy mi: libeg ám velem szemben az Égető Esztike, a drága Pohl néni keresztlánya. Na, mondom: én ezt kipróbálom, s odaköszöntem neki. A levegőszívásnál most nincs épp sürgősebb dolgom, de ha volna is, megnézem: mi az útja ennek a kislánynak. Hát tessék mondani: nincs szerencsém? Látom, jön be a folyosóra. Megvárom, gondoltam, amíg fölér s egy kicsit kiszuszogja magát. Na, Pista, most aztán attak; nemhiába voltál huszár; itt be muszáj csöngetni. A kirielejszumát: de be ám.

Különös boldog hangja volt, mintha arra készült volna, hogy mutassa: milyen jól érzi magát a használója ebben a világban. Jó erős ádámcsutka, széles, bár nem durva állcsontok, jó metszésű sasorr álltak ennek a hangnak rendelkezésére; – ládájától harsoghatott volna, ő azonban, ahol csak végigömlött, megforgott, körülgurgulázott ez a hang, mindenütt lágy, gyöngéd bélést csúsztatott oda, mintha szántszándékkal oboát akarna csinálni ennek a trombitának készült fejből. S az arcán is ez volt. Törökös orrával, nyalka, kissé a szájszög felé konyuló bajszával akár egy nomád vezér is lehetett volna; Árpád a millenniumi emléken; de mihelyt megszólalt, kissé öntelt lágyság fényesedett a szája köré, 114sugárzott föl a homlokán; nyilván az volt a legfőbb törekvése, hogy kedves, jóindulatú fiúnak tartsák, aki, ha meg nem haragítják, nem árt a légynek sem. A beszéd nem is volt más a számára, mint ennek a férfihoz illő jóakaratnak, ennek az ízes eredetiségnek a borkóstolói forgatása, gurgulázása. A legegyszerűbb dologból, ha egyszer vele történt vagy mellékszereplője volt legalább, rögtön egy kis történetet kerekített. Ő legalábbis úgy mondta el, mintha az a Magyar anekdotakincs-be kívánkozna.

S ehhez a kigömbölyítő, kimosolyító munkához az ő emlékezetének nem is kellett idő; a jelent is úgy élte már, hogy mit lehet majd ebből elmesélni. Eszti csak bámulta, mi lett az ő találkozásukból, amikorra a műteremajtón becsöngetett. Volt ebben valami furcsa, nem kellemetlen csengés, ahogy az embert fölkapta, s mint egy körhintán, vitte a meséjibe. Ők ketten, ott a főutcán, ők voltak ám az igaziak. Az ember szinte azokban az olvasóköri regényekben érezte magát, amelyekben mindig pöng egy sarkantyú, s mindig húzza egy cigány. Ilyen lehet az egyetemisták bálja, ilyenek a Gyurkovics-fiúk. Amikor Eszter indított, ő is ment utána. – Azt tudja, hogy mi ismerjük már egymást – magyarázta, ahogy az utcára kiléptek. – Ha meg akarnám szégyeníteni, azt is mondhatnám, hogy a térdemen is ült. No: hatesztendős kora alatt. Tán hallotta hírét az én boldogult Kaszap Géza bátyámnak. Tulajdonképpen szegény édesanyámnak volt a nagybátyja. Na, hát annak ott volt a tanyája Gorzsán, a maguké mellett. Édes, kedves agglegény volt az én Géza bátyám, különben egyike a legnagyobb büntetőjogászoknak, nyugalmazott ítélőtáblai elnök, de jó pofa, isten nyugosztalja. Ő avatott be engem mindenféle férfirosszaságba, ha csak a kisebbekbe is, mert különben puritán ember volt az öreg. Többek között ő tanított meg a flóbertezésre is. Tetszett nekem a dolog. Szegény édesanyám dehogy engedett engem flóbertezni. Volt az utcában egy gyerek, annak flóberttel kilőtték a szemét; azt hitte, énnekem is ki kell lőnöm az enyémet. De az én Géza bátyám azt mondta: Gyere, Pista: ő is vette a kétlövetű vadászpuskáját, s én is a flóbertet…

Már a Tunyogi-ház előtt voltak, s Lajkó még mindig csak annyira jutott, hogy a kukoricában zörgött valami, vörös szőre volt, ő azt hitte, most fogja az első rókát lőni. De nem róka volt, hanem egy hosszúszőrű se vizsla, se komondor, szóval, valami korcs. A nagybátyja mindjárt 115ráismert, hogy ez a Tunyogi-tanyáról való. – Rühelltem én nagyon a dolgot, a legszívesebben mindjárt elpárologtam volna: de az én Géza bátyám nem ismert tréfát, be kellett vinnünk a tanyába… Eszter nevetett, és búcsúzni próbált. De Pistának még be kellett bizonyítania, hogy milyen kitűnő az emlékezete. Megmondta, hogy volt a kút, a pajta; egy sánta ember volt az igásbéres. – Emlékszem; emlékezetem az hála isten van; csak kitartásom volna annyi, mint eszem. Tamás bácsival különben azóta is sokszor találkoztam. Nagy negyvennyolcas az öreg, Isten tartsa meg a jó szokását. Géza bátyám is nagyon szeretett politizálni vele. S még vagy tíz percig váltogatta Géza bátyámat és Tamás bácsit; úgyhogy végre Eszternek is lett valami képzelete róla, mi a különbség, hogy bár mind a kettő jó ember, egy bátyám és egy bácsi közt. – De most már mennem kell; nagymamuska nem tudja, hová lettem – mondta Eszter, aki látta, hogy a szomszéd boltból az asszony őket nézi. – Várjon, ne siessen, kislány – fogta meg Pista a kosárkáját, mint aki tudja, hogy ha szabadulni nem is könnyű, de vele lenni sem kellemetlen. – Még nem is beszélgettünk. Én tudni akarok ám mindent magáról. S mint aki érti, hogy kell egy kislányt munkába venni, kikérdezte: hol szokott sétálni, kik a barátnői?

A vége az lett, hogy délután ő is ott ült már Amáléknál. – Most legalább te is láthatod – húzta őt félre Micike az uzsonnaterítésnél. – Most legalább te is megismerheted Amált – súgta fölháborodottan. – Miért? Amiért Lajkó Pistával beszélget? – kérdezte Eszter kissé elpirulva. – Hát való ez? Te hoztad ide, s ő zsupsz, elcsípi előled… Látod, hogy emelgeti a szemöldökét. Csakugyan Amál ebben a percben is épp fölhúzta a szemöldökét, s azzal a kétes pillantásával, amelyben gúny is volt meg tisztelet is (azt is mondta: látom, hogy csodálatos ember vagy, meg azt is: én csak játszom a férfiakkal), azt kérdi: – Ezt nem tudom, hogy gondolja.

Eszti elgondolkozott, hogy valóban megsértve kell-e lennie. Amikor Lajkótól ott a házuk előtt elvált, ő is azt gondolta, valami nagy dolog történt vele. A boltos folyosó, a szellőzetlen szoba csak úgy zengett-zsongott a sok „nagybátyám”-tól meg „boldogult”-tól. Eszter nem boncolta őt széjjel az eszével, de az érzékeiben ott volt minden, amit ez a hang ígért: a sokat látott öregek, a csikók, amiken lovagolni tanult, a tanyai névnapok, amelyekre kocsin vitték ki a cigányt. Mint éhomra 116ivott sör, ment át az agyán a bódulás; hogy ebbe a bongó világba, annak a bizonyos kislánynak a szerepében, ő is belépett már; piros csizma volt a lábán, s láthatatlan dobok csörögtek a füle mellett. Most talán szerelmes leszek – gondolta, mikor nagymamuska pillantásából rájött, hogy nevetve kavarja a rántást.

S egész ebéd alatt, még délután is, amíg a ruháját vasalta, arra gondolt, hogy is lesz az, ha a Máté-lányokkal összefogózva ott libegnek a Kossuth-szobor alatt, s Pista véletlen szembe jön majd. Tán örült is volna, ha szerelmes lesz belé. Az arca még csillogott a várakozástól, a keze azonban mind lassabban járt a vasalóval. Lajkó Pista világa, amíg a délutánra készült, valahogy leszállt belé, s mint egyik zene a másikkal, megütközött valamivel. Ahogy a Városház téren, a megbeszélés szerint, le-föl sétáltak, már szinte szorongást érzett, nem sajnálják-e le a lányok a hadnagyával? – Volt a szakasznál egy ló – hallatszott most már hármuk közül –, Galamb nevű, az már elintézett egy regrutát. Azt mondja a kiképző altiszt: Ki tud maguk közül lovagolni? Hát én tudok egy kicsit! Na, üljön föl rá! Érzem én, hogy emelkedik alattam a Galamb, de én sem voltam ám vajból… Persze, az egész század rájött, milyen jól megtanította őt a Feri bátyja (a református egyháznak húsz éven át volt főgondnoka az öregúr) lovagolni. Eszter a lányokat nézte, éppolyan hálásan, kissé bódultan mosolyogtak, mint ő délelőtt. De már tudta, hogy nem lesz szerelmes Lajkó Pistába. Pedig nem rossz fiú. Hallani lehet, hogy a bátyjai címét is csak azért sorolja föl, hogy minden jót elmondjon róluk. „Boldogult nagybátyám” és „szegény Géza bátyám”, hiába járta meg ő a harcteret, ma is óriások a szemében. A hangjában sem puszta önteltség volt, hanem boldogság, hogy ezeket a csodálatos embereket utánozhatja. – Ne hidd, engem nem bánt – mondta Micikének, amikor az megszorította a kezét. S újra elpirult, mert Micike nyilván nem hitte el, s egy pillanatra ő is meggyanúsította magát. – Nagyon mulatságosan beszél, de nekem nem tudna tetszeni – mondta meggyőzőbben…

A harmadik fiú Józsi volt. Józsi mint gyógyszerészhallgató a szanitéceknél szolgált, s a tavaszon szabadságot kapott, hogy levizsgázzék. Amikor besorozták, az első éve már megvolt, most tette összevontan a másodikat. A gyorstalpaló tanfolyamnak vége volt, s a hallgatók nyolc-tíz napot kaptak a vizsgai készülésre. A vizsga után ugyanis 117azonnal be kell vonulniuk, s akkor mint gyógyszerész-zászlósok (Józsi legalább így mondta) mennek a harctérre. Józsi ezt a tíz napot otthon töltötte. A család erre az időre egy védőkassá alakult át, amelynek egyetlen célja: Józsi s az ő nyugalma volt. Wiesmayer bácsi a maga jól szigetelt szobácskáját adta át a szemedző lugas mögött, s maga az üzlet melletti kis szobában kopogtatta éjjel a leveleit. Wiesmayernénak más időkben is megvolt a képessége rá, hogy Józsi tekintélyét – aki már a negyedik Józsi volt a Máté-családban – a lányok előtt, bukásai és furcsaságai ellenére is, fönntartsa. Most a vizsga nyomában a harctér ezt a tiszteletet áhítattá fokozta. Józsi tudatában volt méltóságának, s a kellő zordsággal zárkózott be Wiesmayer bácsi szobácskájába. A tízórait s az ebédet is halk kopogtatás után tolták be hozzá: megkérdve előbb, hogy összefér-e tanulmányai pillanatnyi állapotával négy-öt lágytojás vagy egy fél kacsa (a kacsa volt Józsi kedves étele) elfogyasztása. Józsi többnyire zúgolódott, hogy miért éppen most, de aztán csak ráfanyalodott az evésre; a befőttből és a forgácsfánkból többnyire pótlást is kért. Estig nem is igen dugta ki a fejét a kis szobából; ott feküdt a szétdobált jegyzetek közt a kanapén (mert, mint mondta: fekve több vér kerül az agyba); estefelé azonban, amikor Eszti s a fiúk is ott voltak, ő is kibújt az odújából, s előrejött a zongora köré, őhozzájuk.

Ez új dolog volt, hogy Józsi a lányok közt megjelent. Többnyire csak a láthatáron szokott pumpák szétszedésébe vagy aviatikai könyvekbe elmerülten mutatkozni; most azonban volt benne valami félsz vagy rossz sejtelem, ami kívánatossá tette, hogy az emberekhez közelebb bújjék. Tétován állt meg a küszöbön, s kiálló foga körül egy kis mosoly terjedt szét (amit az, aki nem tudta, hogy mit jelent az arcán, szégyenlősnek is mondhatott); az, hogy ő a húgai s azoknak az udvarlói közt megjelenjék, önmaga számára is szokatlan tünemény volt, a lányok rendkívüli gyöngédséggel támadtak a küszöbön megálló alakra, aki hunyorgásával is érzékei s feje káprázását bizonyította a kis szobában lefolyt nehéz munka után. – Gyere, Józsikám – ugrott föl Micike –, agyon vagy tanulva! Gyere ide hozzám – s lehúzta maga mellé a kisdíványra. – Szegény gyermek! – nézett végig rajta a zongora homorulatából Amál is. – Egész bágyadt a szeme!

Minthogy Amál Lajkó Pistán próbálgatta szemöldök felhúzásokból, 118mély, kérdő tekintetekből s gyors nevetésekből álló arcjátékát, Micike pedig Sanyit igyekezett album vagy emlékkönyv nézésére a kisasztal mögé vonni (ők különben is a húgai voltak), Józsi végül is Eszter mellé telepedett le. A család áhítatából Eszterre is átragadt valami. Ha érzett is némi mulatságost a kimerült Józsiban, aki fejét a kezébe támasztva, mint egy felhőben, ült a fáradtságában; elég volt a harctérre gondolni, s egyszerre mély részvéttel telt meg a gubbasztó alak iránt. – Nagyon fáradt, ugye? – kérdezte Józsitól gyöngéden. Mire Józsi, előbb csüggedten, mint aki lehetetlen dolgok ecsetelésébe kezdett, aztán szinte nekibátorodva, hozzáfogott a panaszkodáshoz. Ha egyszer belejött, bámulatos aprólékossággal és makacssággal tudott panaszkodni. Mintha az fontos közügy lenne, hogy az ő feje zúgásáról, a képletek tömkelegéről s a patikusok harctéri szenvedéseiről a világ pontos képet nyerjen. – El tudja képzelni, mi az, ennyi képletet két hét alatt beszedni? Hallgassa csak: paradiokszimeta diamido arzenobenzol. Ez csak a neve. Akkor pontosan kell tudni, milyen atomokból áll. Például céhathánégycéooháocéocéháhárom. S egy oldalon van ilyen, megszámoltam, húsz! S az akkor még csak egy tárgy. Akkor még hol van a gyógyszerhatástan, az analízis? Odaadnak magának egy port; határozza meg: mi az? S ha legalább tudnám, miért szedem be? De holnap szétlövik a fejem, s a szalvarzánt meg a barbiturátokat mind hiába szedtem be! Egy gránát az egészet odakeni a Doberdóra!

Esztiben volt egy kis gyanú, hogy tényleg olyan nehéz-e az a gyógyszertan; a hallottak azonban elég félelmetesen hangzottak, s Eszter igyekezett szörnyülködni. Józsit, mint a jó színészt, a hallgatóság mindjobban belelovalta. Lassan mindenki őrá figyelt. – Sose tanulj, öregem! – vigasztalta Lajkó Pista. – Majd fölveszed a katonaruhát, kár, hogy nincs egypár vitézségid, s nyugodtan odaülsz; az uniformis felel helyetted is. Énvelem vizsgázott egy pofa, tüzérhadnagy volt, öregem, gyönyörűen végigdekorálva; signum laudis, vaskereszt; odatette a professzor elé az asztalra a kezét, s nem szólt az egy szót sem. De hát mondjon végre valamit, könyörgött neki a professzor. Amit tud. Végre is nyögött valamit a ius connubiiről. Jószi tiltakozott, hogy náluk ilyen könnyen adnák a diplomát. – Te nem ismered az öreg Winklert. Attól széteshetik a világ; méregkeverőket a hadseregre sem szabad rábocsátani. S ha legalább tudnám, minek tanulok. De a vége 119az lesz, hogy rám boríthatják szemfedőnek a diplomám. – Ne félj te attól! – harsant föl Pista. – Én húsz hónapot voltam a fronton, de még nem láttam patikust meghalni. A legrosszabb esetben is a Hilfstellére kerülsz, de több mint valószínű, hogy egy Arméespitálba. Józsit ez a beszéd felbőszítette. Nem elég, hogy a bőrit ki kell vinnie, még azt mondják, nyaral odakinn. S történeteket mondott el, hogy kapták el az egészségügyi osztagot az oroszok, mert a bakák, akik fedezték volna, elléptek mellőlük. – S ott állsz, barátom, fegyver nélkül, egy nyomorult pisztollyal. Akkor aztán érdemes volt azt a sok képletet beszedni! – Hogy mondtad ezt az elébb? – szólalt meg Micike mellől Sanyi. – Paradiokszi… Józsi mondta. – Most mondj még ötöt. Józsi nagy makogva elmondott még négyet, de már nem ilyen hosszúakat. Sanyi, mintha semmi sem lett volna, elismételte a képleteket. – Énnekem persze fogalmam sincs a vegytanról – mondta. – De gondolom, ha érti is az ember, nem lehet olyan nehéz! Mindnyájan kényelmetlenül néztek a gimnazistára. – De ez még mindig csak öt! – mondta Józsi bizonytalanul.

Egy uzsonna után Lajkó azt ajánlotta, menjenek sétálni. A zongora melletti zugban, a vitrin és a kottatartó közt egymás szájában voltak; séta alatt a párok jobban széthúzódhattak. Attól fogva minden délutánjuk sétában végződött. A városban nem volt park; a faszínház mellett volt egy „népkert”, de azt a háború óta nem ápolták. A szélén egy céllövölde árvállt; beljebb papírok málltak vagy pörögtek, aszerint hogy nedves vagy száraz volt az idő; a fák alján föltört a csihatag, s nem idevaló katonák húzódtak közé a párjaikkal. Tavasszal, a sok kilométer széles városban mindenki a maga kertjében dolgozgatott; akinek meg még azontúl is volt szellőzhetnékje, a Rákóczi utat mérte vagy a Kossuth-szobor alá ült ki a padokra. Így kaptak rá a csatorna melletti töltésre.

A csatorna ott folyt el a város alatt, jött föntről, s lenn tűnt el, valahol a körtöltés táján. A régi tó helyén vitte le a talajvizet. Az útirány mindig ugyanaz volt: a Városház tornya alatt kifordultak az épülő villasorra, mely mint egy Pompeji, burkolatlan úttesttel s tető alá mentett vagy csupaszon maradt falakkal őrizte a háború kitörésének pillanatát. Néhány száz lépésre, a kishídnál, már ott volt a csatorna; az úttest alól lépett ki piszkos, zöld vizével. Halnak is kellett benne evickélni, mert 120korhadt ladikjában egy öreg, fehér mellszőrű halász vesződött rajta a kézi hálójával. A csatorna túlsó oldalán egy sor fűzfa, a tornaegylet elhanyagolt kertje s fakocsmája; az innensőn töltés, azon mentek ők. Jobbra, a kis vityillók körül egypár palántázó asszony, s a tavasz díszletéül néhány göcsörtös szilvafa. A körtöltésen innen ott volt az a kis nádas, amelyre a város felől Eszterék zöldségeskertje is lejött. Eszti itt szokott elválni a többiektől; a kerítésen megvolt a belépésre a léce, s a kisajtón ment haza.

Az egész utat félóra alatt is meg lehetett tenni, de ők nem siettek. Rendesen Lajkó ment elöl Amállal. A körvonalukon is látszott, hogy milyen élénk, feszült társalgásban vannak. Amál csapkodó ruhája karcsún rajzolódott bele a nap piros foltjába; Lajkó pedig meg-megállt, és sasorra oldalt fordult a lány felé. – Miért, maga nem hiszi – hallatszott, ha közelebb értek, Amál hangja –, hogy a férfi és nő közt barátság lehetséges? De messziről is: – Az öreg Deák Béni. Azt kellett volna magának ismernie, Amál. Igen rossz tanár volt. Isten nyugosztalja, de elsőrangú nevelő. Hm, milyen pofonokat tudott az adni. Hanem tanítani, azt nem szeretett. Az még az öreg Dóczit, az egyházi felügyelőt (pedig az kutya kemény ember volt), még azt is az osztályajtóból leste. Ha azt látta, hogy más osztályba megy be, képes volt ott szivarozgatni tovább az ajtóban… A sor végén, messze elmaradva, Micike és Sanyi jött. A lány élénk beszédben, Sanyi egy tavalyi kóróval csapkodva, s az elöl járók után tekintgetve. Ők rendesen Amál jellemét boncolgatták. Micike intim emlékekkel gyógyítgatta a tönkretett fiút, Sanyi pedig egy-egy általános axiómába foglalta össze tapasztalatait az asszonyokról. – S ne higgye, hogy Amál nem rendetlen – mondta Micike. – Képes otthagyni a pallón a ruháját kifordítva. Boldogtalanná fogja tenni az urát. – Nem gondolja, hogy az embereknek ez a rendeltetésük a földön? – felelt a szomorú orrhang. – Mi? – Hogy boldogtalanná tegyenek valakit!

Ők ketten Józsival többnyire a középen mentek. Hol az előreugratókat intve, hogy ne siessenek, hol a boldogtalanokat várva be, ha nagyon lemaradtak. Józsinak ilyesmik iránt, mint fák, bárkák, halak, nem volt sok érzéke. Hogy mégis beszívta a tavaszt, a panaszkodásán látszott. Se jobbra, se balra nem nézve, idekinn is folyton panaszkodott. De most már nem olyan egy helyben topogva, mindig csak a képleteket 121meg a Doberdót emlegetve. A friss levegőtől nagyobb köröket írt a sorsa fölött; előbbről kezdte és messzebb tekintett. Eszti most hallott először olyat, hogy Wiesmayeréknál valaki Karola nénire panaszkodni mert, Józsit is nyilván csak a halál bátorította fel rája. Az ő élete ott hibázódott el, hogy az anyja mindenáron gyógyszerészt akart csinálni belőle. Az apja is gyógyszerész volt; a patikájuk még megvan, bérben, Lajosfalván. Anyuska alig várja, hogy abba a patikába az egyik gyereket beledugja. De miért nem taníttatta ki Amált patikusnak? Miért neki kell az életét a drogok közt eltölteni? Eszti tudja, hogy ő mindig a technikáért élt-halt. Gépészmérnök akart lenni. Az, hogy a fizikából nem volt jó, nem számít; a tanárok csak a levezetésekhez értenek, az elektrotechnikáról meg az aviatikáról dunsztjuk sincs. Ha a háború ki nem tör, ő az anyjával is szembeszállt volna. De azt mondták, ha gyógyszerésznek megy, nem viszik ki a frontra. És most itt van: gyógyszerész is, s éppen úgy otthagyja a fogát vagy még jobban, mintha gépész lenne.

Eszter mondott valamit időnként Józsinak. Hogy minden pálya szép, s ha egyszer patikus lesz, abban is talál majd örömet. Vagy hogy elég fiatal még, lehet még gépész is. Hát az a sok fogoly, aki a táborokban sem patikusságot nem tanul, sem gépészséget! De közben a sétát, a vörös napfoltokkal keresztbehúzott fákat, az illatos földeket élvezte. S noha Józsin őszintén megesett a szíve, ez a sajnálkozás is élvezet volt. Lám, itt megyünk hatan, a töltésen, mindenkinek van a szívében valami, s azt elmondja, kipanaszkodja. Néha a sor élén menők megálltak; az öreg halász fogott valamit ott lenn, vagy egy béka nézett ki dülledt szemmel a sárlyukból. Olyankor ők is beérték őket, s a hat szétszórt emberből egy kis gomolyag lett a híd karfája felett. Elnéztek a város felé vagy messze, amerre a nap ment le, Szegednek. Innét, a volt tó völgyéből olyan imponáló volt a város. A gimnázium meg a városháza mintha bástyákon állna. Csak nevették: a tornyok is egy várnak a tornyai. Amarra meg fehér foltok csillognak a látóhatárban. Az már az árvíz, amiről az újságok írnak. Vitatkozni lehet, hogy a kiöntött Tisza-e vagy a vadvíz, ami a szomszéd megyéből szakadt át ide.

A fiúk közt az együttes ácsorgások alatt ki-kicsap egy ellenséges szó. Most már biztos, hogy Oroszországban csakugyan forradalom van. Lajkó Pista arca azt mutatja, hogy az ő feje padmalyaiban megforgott 122a hír, s oka van rá, hogy a hangja elhuncutosodjék tőle. – Én ebből azt orrontom, gyerekek, hogy előbb itthon leszünk, mint hittük. Az ilyesmi nem szokott megállni; a muszkák békét fognak kérni. – S Amerika? – kérdezte Sanyi, orrhangjában egy ingerült zöngével. Eddig tán nem is gondolt Amerikára, de most úgy mondta ki, mintha ő s Amerika közös tervet készítettek volna ez ellen a boldogtalan gargalizáló optimizmus ellen. – Amerika, öregem? – kicsinyellte Lajkó. – Amerika nagy nép, de katonailag tökéletesen gyermek. Te nem voltál katona, nincs fogalmad róla, mi az, csak egy zászlóaljat fölállítani! Most képzeld el, egy egész hadsereget… Ha a dolgok úgy mennek, ahogy én kiókumláltam, az amerikaiak nem jutnak tovább a szervezkedésnél!

Józsi azt mondta, hogy a háborút a mérnökök döntik el. Az angolokat a búvárhajók fogják térdre kényszeríteni. De ahhoz még egy év kell, s azalatt ők rég a föld alatt lehetnek. – Na, csak figyelj rám, Józsikám: három hónap, s ész nélkül békét kérnek. – S ha én azt mondom, hogy mi fogunk ész nélkül békét kérni? – mondta Sanyi az erőltetett nyugalmába belesápadva. – Ez destruktív beszéd! – szólt rá szigorúan Józsi. – Gyerekek, ne veszekedjetek! Mit veszekedtek ilyen butaságokon! – sietett Micike kotlós-csapásokkal az ő fia védelmére. – Igaza van, Micike – mondta Lajkó Pista jóakaratúan. – Az én Sanyi barátom, mint afféle könyvember, pesszimista. Ti összeolvastok, barátom, ezt-azt, Schopenhauert meg Kantot, meg nem tudom én, mit, s a végén úgy lóg az orrotok, mintha a gombotokat keresnétek. Az élethez optimizmus kell, barátom. Nézz meg engem, két hét múlva tán úgy kell innen-onnan összekanalazni, s én nem vesztem el a jókedvemet… Várjon már, hova siet úgy, Málcsika?! – kiáltott Amál után, mert az, mint aki unja az efféle vitát, elindult maga a körtöltés felé. – Mondtam már, hogy nem vagyok Málcsika! Nem bírom azt az édesmálé nevet! – Jó fiú ez a Lajkó Pista – mondta hálásan Eszter. – Csak az a baja szegénynek, hogy buta – hagyta rá sötét rezignációval Sanyi. – Igaz, hogy ez nem tartozik a nagyobb bajok közé!

Az ilyen karmolkozások azonban nem voltak túlságosan sűrűek (néha Micike és Amál is összecsaptak), s nem rontották meg Eszter örömét. Ő is úgy érezte, ahogy Lajkó Pista mondta az egyik alkonyattal: – Hej, hogy meg fogjuk mi, Józsikám, ezeket az estéket emlegetni, majd ha az Isonzónál süt bennünket a nap, s a gránát dobálja az ember fölött 123a követ. Te ugyan valami jó Hilfsplatzon leszel akkor is, Józsikám; de azért neked is biztosan eszedbe fog jutni: hej, amikor Micikével meg Esztikével meg Málcsikával, pardon Amállal, kóboroltunk a töltésen. S tán maguknak is eszükbe jutnak az öreg harcosok. Mert igaz, hogy ez a csatorna csak egy büdös pocsolya – most ugyan elég nagy ez is, mert dagasztja a föld árja –, de láttam én ezt a nyáron, hogy szinte nem is tudja az ember, van-e víz a zöld takony alatt. Az ember szíve azonban nem azt nézi, hogy hol sétál, a körtöltés alatt vagy a Riviérán, hanem hogy kikkel, meg hogy hogy érzi magát, s én nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én nagyon jól érzem itt magamat. Utoljára tán a háború előtt éreztem ilyen jól magamat, kinn Gorzsán. Szegény, istenben boldogult Géza bátyám akkor még élt…

Amál úgy hallgatta ezt is, mint Lajkó minden szívföltárását, a vadvizek felé nézve s egy bokrot csapkodva. Micike a Sanyi szemébe igyekezett nézni, mutatva, hogy Sanyi okos és Lajkó buta. Józsi tökéletesen süket volt az alkonyatra meg az efféle ellágyulásra is, és szórakozottan mosolygott. Eszterazonban úgy érezte, hogy ha Lajkó sokat gurgulázza is a meghatódást, alapjában igaza van: az olyan tél után, mint az övé, ez a csatorna mégiscsak egy szebb világ erre, s a többiek gondolhatnak akármit, lesz perc, amikor mégiscsak azt fogják mondani: akkor áprilisban, a csatornánál.

Az utolsó nap, Józsi fölutazása előtt, az eső elverte a sétát. A szalon sarkában nyúzták a lórumot, a kisasztalon. Józsi ebben a játékban nem volt valami nagy mester; a kártyák folyton a kezében maradtak, s ez ingerültté tette. – Milyen ostoba játék ez, szégyelleném, ha nyernék benne! Jöjjön,Eszter, játsszunk egy parti sakkot! Eszter meg a sakkhoz nem értett, éppen csak a húzásokat tudta. A figurái, amelyeket ő nagy ártatlanul előretolt, egyszer csak a Józsi markában voltak. Ilyenkor mindig elnyúlt kicsit az arca, s ez Józsit annyira mulattatta, hogy megfeledkezett a másnapi utazásról, s a kiálló foga után a többiek is előjöttek a leffedt ajka alól; csakhogy a térdét nem verte a mulatságtól. Rá volt írva, hogy nagyon hatalmas, furfangos fickónak érzi magát, aki a gyámoltalan Eszterrel úgy játszik, ahogy akar. Időnként még vissza is adta neki a leütött bábuját, s új hahotára készen figyelte azEszter ide-oda járó szemét. A jókedve Eszterre is ráragadt. Ő is bele- 124belekaccintott a Józsi röfögésszerű döcögéseibe. Mulatságuk a lórumozóknak is föltűnt. – De jókedvetek van! – szóltak át kíváncsian.

A második játszma után Józsi összefogta kövér markában a bábukat, s a tábla fölött kissé áthajolva azt mondta: – Kár, hogy asszonyokat nem engednek a harctérre. Elvinném magammal; elsakkozgatnánk a kavernákban! – Ó, ott annyira félnék – nevetett Eszter –, még könnyebben elkaphatná a lovaimat. – De nevetnénk legalább – mondta Józsi. S mint aki súlyos témára ért, ahol elfogy a nevetés, s jön a komor való, rendetlen fogai visszabújtak az ajka mögé. – Nem nevetnivaló ez, Eszterke! Tán sosem ülünk így többet a sakktábla fölött… S a behúzott pillantása ellenőrzőn fürkészte Esztert, hogy ellepi-e a pára erre a sötét gondolatra a szemét.

Este Eszter nyugtalanabb volt, mint máskor. Nagytata kinn volt már harmadnapja a tanyán, nagymamuska valamelyik régi, kedves regényét olvasgatta. Beesett kis arcát s a könyvet a lámpa szép aranymedalionba foglalta; a szája köré azonban csak nem ült ki a hajdani ellágyulás. A szag, mintha csak a harcterekről jött volna, melyektől Józsi annyira félt, az egész lakást elárasztotta. Eszti kiment lélegezni a folyosóra. A nagy, íves tornác csupa holdas lapból s éles határú árnyékból állt; lenn az udvaron is gonosz, egyenes vonalak választották el a fantasztikus homályt a valószínűtlen világosságtól. Eszter nagymamuskára gondolt, hogy meg fog halni. Ő is érzi; szörnyű lehet érezni, hogy meghal az ember. Milyen jó, hogy ő még él! Itt van fölötte az ég sötétkék mezejében a hold, s az egész élete hátravan még. Úgy megmámorosodott attól a sok-sok perctől, ami a tavaszi hold alatt mind őrá vár még, hogy valami jelet akart adni a világnak magáról. Nekihajtotta a fejét a tornácoszlopnak, s egy nagyot sóhajtott. Az udvar mélyén egy reccsenés felelt a sóhajtásra. Az udvaros árnyéka vált ki az istállóajtóból. Ki tudja, mióta nézi őt, az árnyékba húzódva? János bácsi is észrevette, hogy észrevették; csinált még néhány kis neszt a sarkával-torkával, aztán szép csendesen felszólt: – Szellőzik a kisasszony? Hát arra való idő! – Majd, hogy nem kapott választ: – Hanem a kertünkre elkéne egy kis gyomlálás! Nagyon hanyagoljuk mostanában. A gaz nagyobb már, mint a borsó!

125

Józsi után Lajkó Pistát is „beszippantották”, előbb, mint számította. S nemcsak a két fiú tűnt el; néhány nap múlva a csatornaparti béke is odavolt.

Úgy kezdődött, mint egy tréfa. Mintha az egész világ összebeszélt volna, hogy neki Józsiba bele kell szeretnie. Őelőtte a keresztanyja pedzette először. Benn susmogtak a nagymamuskával a belső szobában. Ő nem nagyon zavargott, azt gondolta, nagymamuska betegségéről van szó. Ahogy belépett, mind a ketten rájanéztek: az a mosolygás volt rajtuk, amellyel idősebb nők néznek a fiatal lányra, akinek az ürügyén szerelemről, hozzá ártatlan szerelemről duruzsolhattak.

– Hallom, milyen hódítást tettél – szólt rá keresztmama, a kis, ködös szemében a huncutkás fény a hajdani frufrukat kereste. De még nagymama összefogott szája köré is kifényesedett egy kis ellágyulás. – Én, keresztmama? – tette a mellére Eszti a kezét, és elpirult, kicsit tán hiúságból is. Az előző nap egy férfi erősen megnézte őt az úton. Keresztmama mindenkit ismer, hirtelen azt gondolta, egy új Lajkó Pista. – Csak ne tettesd magad, tudjuk, kit babonáztál meg… Pedig ez nagy szó – magyarázta megint az öregasszonynak. – Mert az illetőről sehogy se tudtuk elképzelni eddig, hogy szerelmes legyen. – Nem tudom, kire tetszik gondolni – mondta most már Eszti igazán zavarban, de amellett kíváncsian is. – Én nem vettem észre, hogy megbabonáztam volna valakit. – Nem is sakkoztál senkivel kettesben? – hunyorított Pohlné hol rá, hol a nagyanyjára. – Csak nem Józsit tetszik gondolni – nevetett föl Eszter meglepetten, de kicsit csalódottan is, hogy ő hát a tündérkirály, akit a célozgatások és mosolygások ígértek. – Az egész társaság őket figyelte, hogy milyen jól mulatnak – magyarázta megint Pohlné az öregasszonynak. – Ez volt hát? – mondta ki Eszti félig a gondolatát. – Józsi nyert, s én örültem, hogy elfelejti a baját.

Érezte, hogy kissé bolondosan nevet, de olyan mulatságos volt, hogy keresztmama fürkészve nézte őt, a bolondos nevetésit is biztos szerelemre magyarázza. – Ez – mondta Pohlné. – Józsi meg örült, hogy te örülsz. Így szokott az jönni. – S hogy Eszti tovább nevetett: – A húgai persze húzták őt utána – magyarázta nagymamuskának, de úgy, hogy Eszter is értse. – Láttuk, jól érezted magad ÉgetőEsztivel. Már ahogy szokás. Azt hitték, majd rájuk ripakodik, mert mindig olyan társaságkerülő volt, csak az aviatika meg a kísérletek. De a mi Józsink nem. 126Tetszik tudni, mit mondott? „Vegyétek tudomásul, Eszter az egyetlen lány, akivel érdemes beszélgetni.” Hát így állunk, kisasszony – mérte végig megint a piruló Esztert, aki még mindig kacagni próbált, de már inkább csak pirult. – Ó, még sokat gondolkozik a Józsika addig – mondta a beteg, mint aki megszokta, hogy a jó termést nem szabad elkiabálni. – Na, nem olyan sokat gondolkozhat – hunyorított keresztmama. – Eddig talán már megvan a vizsgája. Gyógyszerész úr. Patikája is van, már csak a háború végét kell megvárnia.

Keresztmama beszédiben Esztert egy pont illette mélyebben. Ahogy Józsi azt mondja: „Vegyétek tudomásul.” Ezt az egyet nem tudta kacagással leöblíteni. Az persze csak tréfa, hogy Józsi őbele… Keresztmama mindent a lánykorán át néz, a mostani szürke éveket is. Az a mondat azonban egy picurka kép: látni benne Józsit, amint Amál és Micike ingerli. Egy ideig csak pislog apró szemével; olyan ilyenkor, mintha mindjárt nekirohanna valakinek, aztán egyszer csak dobbant egyet: Eszter az egyetlen lány.” Az, hogy érdemes beszélgetni vele, természetesen még nem „szerelmes vagyok belé”. De azért vagy épp azért, jólesik. A Wiesmayer-ház tisztelete Józsi iránt Eszterbe is beivódott. Józsi: az két lény volt, az egyik, akin, mint ő is most, mihelyt elképzeli az ember, azonnal mosolyognia kell, a másik az, aki felé Wiesmayeréknál minden féltés és kacsaillat száll: – az utód, a feltaláló. Megpróbálta elképzelni Józsit szerelmesnek… Mit csinál? Ül, s a fejét fogja vagy méri a szobát? Még csintalanabbat is elképzelt, ahogy fekszik a kanapén, és a díványpárnát cirógatja. De az az egy mondat a legmulatságosabb képek alatt is tartotta magát, s bizsergette az önérzetét.

Egy kis szívdobogással – mulatsággal és kíváncsisággal – ment át Wiesmayerékhoz: vajon Amálék előhozzák-e Józsi nyilatkozatát. Szó szerint nem hozták, de az a mondat ott bizsergett az egész Wiesmayer-ház viselkedésében. Mindenki elevenebb és kedvesebb volt. Karola néni nemcsak hogy két ujja közé vette, szokása szerint, az arcát, de gyöngéd és figyelmes szemekkel soká elidőzött rajta, mintha újra kellene tanulnia, a Józsi szerelmével nézve, a vonásait. Amál is mindent elkövetett, hogy azt a kis leereszkedő vonást a modorából eltüntesse. Új kottái jöttek, azokat mutogatta, s megint előhozta a régi terveit: ha levizsgázott, följár franciaórára a néniékhez, s egymással is franciául társalognak. A nagy eseménnyel persze Micike volt a legjobban tele. 127Szinte golyószeme nőtt tőle, kész minden percben a kipukkanásra, éppúgy mint az arca, amely most majdnem hogy szép volt a láztól és titokzatosságtól. Alig várta, hogy Esztert egy kis suttogásra, vihogásra félrehúzhassa. – Jaj, olyan boldog vagyok – hadarta összevissza. – Ugye, a sógornőm leszel? Anyuka megtiltotta, hogy beszéljek neked róla, de Józsi szerelmes lett beléd. Amire persze Eszti nem győzött tiltakozni, pirulni, menekülni.

Másnap megjött Józsi sürgönye; levizsgázott. Eszterért külön staféta jött, hogy megcsodálja. A szöveg csak ennyi volt: levizsgáztam, de az aláírás: Máté József gyógyszerész-zászlós. – Ó, milyen édes; elképzelem, milyen büszke a kisöreg – nézegette Micike ellágyulva a papírt. – Teneked nem sürgönyzött? – nézett Eszterre. – De miért sürgönyzött volna? – pirult el Eszter, s hogy Micike elhallgasson, durcásan összehúzta a szemét. – Ha ilyen leszel, nem jövök hozzátok többet. Harmadnap azonban ott volt kezében a levél. Nagymamus vette át, míg ő a városban volt. Amikor Eszter a szobába lépett, nem is csinált mást, csak ült, előtte a levél, s a tokban a szemüveg. Nyilván minden tanulmányozhatót: feladót, címzést, bélyegzőt végigvizsgált rajta, s most ült s tünekedett. – Esztikém, leveled van – mondta olyan hangon, amelyben szemfedő meg mirtusz is volt. – Leona nénitől? – örült meg Eszti. De már látta is, kitől. – Ja – mondta. Megnézte visszájáról is a borítékot, s anélkül hogy szólt volna, kifordult.

Ez már súlyosabb dolog volt, ha Józsi levelet írt. Az a tréfás bizsergés, ami Józsi állítólagos szerelmét körülvette, megszűnt. A levél jó vastag volt, a borítékján igen csúnya, kaparásszerű betűk. Józsi büszke volt rá, a csúnya írására, mintha egy föltalálóhoz az is hozzátartozna, hogy ne tudják az írását elolvasni. Mit akarnak ezek a hol konok, hol türelmetlenül elkapkodott betűk – Égető Eszterke úrleánynak” – ővele? Nézegette, forgatta, de csak nem volt kedve kibontani, mintha kiszabadulhatna belőle valami. Már megfőzött, s még mindig ott volt a kötőjében. Akkor hirtelen elnevette magát, s ott a kamrában, ahova a tejfölért bement, egyhuzamban elolvasta vagy inkább kitalálta. Nem, Józsi nem kérte meg, ilyesmi, hála isten, nem volt benne. Mert ahogy ott forgatta, már ez is fölmerült benne, hátha ilyesmi lesz. „Kedves Eszterke, most már gyógyszerész vagyok, legyen a feleségem.” Nem is tudta, miért lett volna ez olyan szörnyű, hisz egy lány nevethet az ilyes 128min; még dicsőség is. Ő azonban nem nevetett volna. Amíg a levelét nézte, rágondolt, s először érezte, hogy Józsi makacs, Józsiban akarat van. Ez után a nyomasztó érzés után a levél szinte megnyugvás volt.

Józsi úgy írt, ahogy beszélt, maga elé nézve, magáról panaszkodva. A vizsgán most már túl van; egypár órai büszkeséget szerzett neki, most már ő is diplomás ember, gyógyszerész úr; de ez csak egy délután tartott. A kollégái erőltették, hogy menjenek mulatni. Azt hitték, majd berúg, ő azonban irtózatosan bírja a bort. A többiek már mind tökök voltak, a mulatóbeli lányokkal erőszakoskodtak, őneki azonban semmi kedve sem volt. Ott ült a borosüvegek közt, s arra gondolt: mit ér a diplomám, ha holnap átmegy a fejemen egy golyó. Többet érne ennél az egész rajcsúrnál, ha Eszterkével sakkozhatnék. Eszter legalább megérti az embert. De mit mondhatna ő ezeknek a nőcikéknek. Ezek csak azt nézik: kinek mit szednek ki a tárcájából. Sajnos, most az is csak baj neki, hogy Eszter úgy megértette őt. Amíg rá nem szokott, hogy Eszternek a lelki életét feltárja, megvolt magában, nem kellett neki senki, belemerült a könyveibe, a technikába. Most azonban megszokta Esztert, már alig várja, hogy bevonuljon a káderhez: ott mégiscsak ellógatják az emberrel a napot. De délután ötre ott is szabad lesz, s akkor ott is kezdődni fog ez a nyugtalan érzés. Az ember tesz-vesz, és semmihez sincs kedve. Az utolsó nap már megtanulta, mi ez. Pedig akkor még előtte volt a vizsga. Bezárkóztak a barátjával a szállásukra és tanultak. A barátjának volt feketéje, csak úgy vedelték a feketét, bögreszámra, de ha egy-két órára abbahagyta, elébb egy kis bágyadtságot érzett, elnyúlt a díványon, de aztán ahelyett hogy kipihente volna magát, ott is gondolkozni kezdett. Szinte a lábát is érezte, amintEszter mellett megy, s az ő pályájáról beszélgetnek. Vagy ott ülnek, mint utolsó este, a sakknál, s nevetnek, hogy Eszternek, amikor a lovát leüti, hogy megnyúlik az arca. A társa még kérdezte is: – Te mit röhögsz magadban? De ez nem volt olyan igazi röhögés; mert rögtön utána ott volt, hogy Eszternincs itt, és nem is lesz, mert háború van. S ez olyan rettenetes volt, hogy fölkelt, s elkezdett járkálni. „Te mit járkálsz – mondta a társa. – Inkább tanulj.” S igaza lett, mert a szervesből pont abból kérdezték, amit akkor olvasott el. Amióta azonban már tanulni sincs mit, az embernek egyenesen meg kell őrülnie.

Eszter nem tudta, nevessen-e vagy meghatódjék. Nem volt a Józsi 129levelében semmi szerelmeslevél forma. Még a szerelem szó sem fordult benne elő. Egy-két helyen volt csak érezhető, hogy eszébe jutott ilyesmi, s akkor bevágott egy-egy fennkölt szót, mint „lelki élet” meg „együttérző” meg „feltárja”. De az ilyen szavak kitáncoltak a levélből: az annyira Józsi volt, hogy szinte a szája szagát (volt egy kis szájszaga) is érezni lehetett közben. Abban, amit leírt, nem volt mit kételkedni. Józsi leszólta az írókat, skriblereknek hívta őket, de nincs az az író, aki hívebben leírná az állapotát, mint ő azt az új érzést. A kutya rázza így a füléből a vizet. Eszternek rá kellett ismerni, ez csak a szerelem lehet. Józsi állandóan magáról beszél, nem is tud mással foglalkozni, s mégis egyre azt írja: Eszter,Eszter”. Ahogy a sétákon a vizsgát meg a háborút hajtogatta!

Ez olyan furcsa volt, hogy van egy ember, aki állandóan azt gondolja, hogy Eszter, s hogy az épp Józsi legyen. A szíve sarkában egy ördög azt mondta: pukkadjunk rajta. De az a régi Eszti volt, a mostaniban, a nagylányban a tapintat szólt: sajnálni kell, megérteni szegényt. Józsi csak azt hiszi, hogy szerelmes. A honvágy az, amit úgy hí, hogy Eszter. A töltésen a séták, az, hogy épp mellette ment. Vele, Eszterrel érte az a kis öröm, ami a háborús tél után neki is olyan édesen jött. S most rázza a fülét: a szerelme abból áll, hogy türelmetlen. Egy kis ártatlan szokás. Eszternek elmondta, hogy mérnök szeretett volna lenni – s most nem bír lemondani róla. Egészen beleőrül.

Még fel sem dolgozta magában Józsi levelét; az ebédnek már új akadálya támadt. Micike zörgetett ott lenn; nem tudta a délutánt kivárni; valami csatvétel ürügyén ő állított be. Eszter a sürgöny óta nem volt odaát. Azok a célozgatások a sógornőjéről, ha tréfák is, nehezebbé tették, hogy átjárjon. S most döbbenten kereste Micikén a lefolyt három nap történelmét. A kis csimpánzarc foltos volt a sok dörgöléstől; szemén megfeszítve kellett tartani azt a hártyát, ami a könnyeket fogja, hogy legalább amíg Eszterrel beveszik maguk valahová, el ne pattanjon a hunyorgása. Eszternek minden éghetőt le kellett húznia a lángon, mert Micike egy percet sem bírt várni. – Gyere, Esztikém – suttogta fojtott hangon, mint akinek ez az utolsó mondata. – Menjünk valahová, ahol nyugodtan beszélhetünk – s húzta őt. Eszter szobájába mentek; át a másik oldalra. Mialatt összefonódva, a titok közös köpenyében átmenekültek, Eszternek az is megforgott a fejében, hogy tán az ő 130és a Józsi dolgában történt valami. – Mi az, Micikém – kérdezte sápadtan, odaát már. – Mondd, mért élek én? Mért nem tudok egy tüdőgyulladást kapni – borult odaát Micike a pianínóra.

Az, hogy Micike nem akar élni, egy kicsit megnyugtatta. – De miért? Mi történt, Micikém – húzta át a pianínóról zavartalanabb részvéttel a maga nyakába. De Micike általánosságokat akart csak mondani: a lelkiállapotát megmutatni. – Egy varrólány, nem is varrólány, az a nyomorult kötszövőgyári lány, hidd el, százszor szerencsésebb, mint én. Én nem is tudom, szabad-e még az Istenben hinnem. Az lehetetlen, hogy egy Jóisten, aki olyan, mint mondják, ott üljön az égben s ezt elnézze. – De Micikém – csillapította Eszter. Már máskor is hallott a barátnőjétől hasonlót, de ez a szenvedélyes hang, amíg az okát meg nem tudta, mégis megdöbbentette. Arra gondolt, hogy tán mégis az első feltevése volt helyes. – Ó, szörnyűket beszélsz – s megtapogatta kis kötényzsebében a levelet. – Mondd már, hogy mi az?

Micikének azonban még egy fátyolnyi általánosságot kellett a történetéről letépnie. – Mondd: ez család? Ez testvér? Hogy az ember össze legyen kötve egy… nem is tudom már, hogy hívják, aki az emberek vérét szívja. Jó, én nem vagyok szép. Nem tudom a szemöldökömet húzogatni; de ez most már azt jelenti, hogy énnekem nem szabad egy kis boldogságot összekuporgatni? Hisz annak a gyári lánynak is megvan, akivel a moziba elmegy. De ha énhozzám egyszer vonzódik valaki, jön ő, a testvér … A testvér? a karvaly, s lecsap rája … S ha legalább szép volna. De nem szép. Ő sem szép. Te szép vagy, de te nem veszed el a másét, pedig te is jó tanuló vagy, te is tudnád, hogy így a nők helyzete meg úgy. De én túl vagyok már ezeken a hazugságokon, hogy testvér. Én megesküdtem szűz Máriának, hogy énnekem nincs többé testvérem. Ott járok mellette a házban, mert mást nem tehetek, de ezt sohasem fogom megbocsátani. Eszter most már végleg megnyugodott: a begyömködött levél nem fog a zsebkendő alól előkerülni. Már körülbelül tudta is a bajt: Amál, mindig csak Amál, Amál és Sanyi – s megkönnyebbülten adta át szívét a részvétnek. Józsi konok, szinte rögeszmés panaszirata után olyan furcsa volt ezt a másik szerelemtől feldúlt arcot, a testvérit csókolgatni. Hogy kapkod a szavakért, minél többet akar mondani, csak hogy amit mond, még rettenetesebb legyen, mint az, ami belülről szorítja. Micike nem volt okos, négy polgárin 131túl nem is taníttatták, s néha, amikor a legrettenetesebbet mondja, az embernek meg kell ölelnie: te bohó, nehogy lássa, hogy nevetnek rajta. De a fájdalom az nem nevetséges, s Micikén látszik, hogy igazán szenved. Mit csinált Amál? Elunta magát Lajkó nélkül. De Micike a töltést látja, ahogy ott kullogtak a végén. Egypár napja csak s már a második, aki szenved érte. Oly mély szeretettel vonta magához Micikét, hogy abban egyszerre ellágyult a pátosz, s az általánosról áttért a személyesre.

– Ti, tudom, azt mondjátok, egy kis gimnazista – szepegte a zsebkendője mellől. – Azt mondod, úgysem vehet el. De hát muszáj mindjárt az elvevésre gondolni? – fojtotta Esztibe a szót, aki az „azt mondjátok” ellen akart tiltakozni. – Énnekem elég volt, hogy volt, aki mellém ült a kisasztalnál. Az albumot néztük, s a sétákon mellettem volt. S ha legalább boldogítaná. De csak játszik vele, hogy ezalatt se jöjjön ki a gyakorlatból. Csak eldobja szegény fiút, de én nem sajnálom, hidd el. Megjósoljak neked valamit? Én már azt is tudom, kiért fogja eldobni. Csak figyeld meg – most még nem mondok semmit –, hogy igazam lesz-e. Amál még nem ismeri, de én ismerem, s tudom: mi lesz szegény Sanyinak a vége – mondta a kapu alatt már, Eszterre bágyadt, vihar utáni csókokkal visszaakaszkodva. Eszter ott maradt még a kapuban, mert onnét, ahol a Rákóczi út fordul, tudta, hogy visszanéz még. Szegény Micike, gondolta, s megtapogatta a maga elintézetlen ügyét a zsebében.

Annyi jó volt az Amálék dolgában, hogy egypár napig senki sem firtatja Józsit. Ismerte már ilyenkor a Wiesmayer-házat. Amál királynői gőgben hallgat, mint akinek azt mondták: gonosz, s most vállalja a gonoszságát. Micike pedig kísértetszerű bevonulásokban, ajtóbecsapásokban, fölemelt és odábbhajított könyvekben enged a kétféle ingernek; hogy azt, aki a testvére volt, idegen személynek tekintse, s ugyanakkor egyes hibáira, a rendetlenségére például s a maga jelenlétére figyelmeztesse. Ebben a zűrzavarban ő is elbújhatott néhány napra a maga levelével. Gondolkozott: válaszoljon-e rá, vagy mit válaszoljon, mert hiszen válaszolnia kell. Ha Józsi, Isten ne adja, csakugyan meghal a harctéren, sosem bocsátaná meg magának, hogy nem válaszolt. De azt, hogy mit írhatna ő egy ilyen levélre, sehogy sem bírta elgondolni. Józsi nem kérdett tőle semmit, hogy hogy van vagy 132mit csinál. Az egyetlen kérése, hogy írjon minél többet, mert az olyan, mintha társalognának. De hogy társalogjon ő levélben? Hisz az ő társalgásuk jórészt abból állt, hogy Józsi panaszkodott, s ő jóakaratúan hallgatta. Hogy hallgasson az ember papiroson? Mondhatna olyan együgyűséget, mint a töltésen néha, hogy még lehet mérnök vagy úgysem esik el. De most épp ő a Józsi baja, mivel vigasztalja meg ebben. Hogy majd elmúlik ez is, Józsi. Vagy: keressen barátot, vannak csendes fiúk, akik szeretnek hallgatni. Ez olyan nevetséges lenne. Azt gondolta: az itthoni eseményekről fog írni. De itthoni esemény, a Micike és Amálén kívül, nem volt. Józsit az ilyesmi úgysem érdekelné. Így megmaradt mint szilárd határozat, hogy felelnie muszáj, de maga a felelet egyre késett. Amíg csak a második levél is meg nem jött ajánlva.

Erről a levélről nem tudott senki sem, ő vette át a postástól. Sokkal rövidebb volt, mint az előző. Józsi kiszámította, mennyi idő alatt ér le Pestről a levél, s hogy Eszter mikorra válaszolhat. Ha Eszterazonnal felel, négy nap alatt a mostani postajárással is kezében kéne a levélnek lenni. Ez a négy nap már eltelt, sőt, egy féllel több, mert az elsőt éjszaka írta, s reggel kaszárnyába menet (kintlakása van tudniillik) dobta be. Ezt a másodikat pedig késő este írja, de még ma elmegy vele a postára. Arra gondolt, hogy Eszter meg sem kapta a levelét: levelek, hallani, elvesznek mostanában. Hibáztatja magát, hogy nem ajánlva adta föl; most szörnyű napjai vannak, amiket egy ajánlási díjjal tán megtakaríthat. S következett az ő szörnyű napjainak a leírása. Azt hitte, ha benn lesz az ezred-gyógyszertárban, a munka egy kicsit el fogja vonni a figyelmét. Az első nap úgy is volt; aznap sok rohanása volt (diploma bemutatása, kinevezés stb.), de mihelyt egy kicsit belezökkent a kerékvágásba, újra éppolyan nyugtalan lett, mint előbb. Az sem csillapítja a nyugtalanságát, hogy gyógyszereket készít közben. Főzi az infúziót, keveri a pasztákat, s majd megbolondul a várakozástól. Sose hitte, hogy a várakozás ilyen rettenetes érzés lehet. Arra is volt egy számítása, hogy mikorra jöhet meg Eszter levele a legkorábban. Ha minden jól megy, három nap. A harmadik nap már majd kidobta a manipulánst az ezred-gyógyszertárból. S képzelje el, amikor még a negyedik, sőt most már az ötödik nap sem kapott semmit. Már a harctérrel sem foglalkozik annyit, mint eddig. Csak Esztertől kapna már levelet. Lehet, 133hogy holnap dobják menetbe, lehet, hogy két hét vagy egy hónap múlva is itt lesz, katonáéknál nem lehet tudni, de abba, hogy Eszter nem ír, bele fog őrülni. Ha egy kétkeresztes receptet kiad, a fejéhez kap, hogy jól mérte-e. De nem emlékszik semmire; a múltkor utánaküldött az ápolónak s újra megcsinálta. Attól fél, hogy megmérgez valakit, s főbe lövik. Azért küldi tehát ezt a levelet ajánlva. A lehetőség, hogy Eszter tán nem azonnal felel, vagy egyáltalán nem akar felelni, föl sem merült állapota leírásában. Éppúgy elmaradtak a fennkölt kifejezések is, azonmód írta, ahogyan gondolta.

Eszter előkotorta újra az első levelet. A kettő közt az a különbség volt, ami egy meginduló kerék s egy javában forgó közt; ez már ledobott mindent, ami nem hozzá tartozott. De épp ezért még nehezebb volt belekapaszkodni, felelni rá. Esztert még jobban fúrta a lelkiismeret, s még nehezebben állt rá a keze. Egy-két mosolyféle még átvillant olvasás közben az arcán, de a megdöbbenés nagyobb volt már. Ez a szenvedély, ilyen a szenvedély? Nincs ebben valami iszonyú, hogy az egyik egyszer csak így, anélkül hogy akarta volna, betegségivé válik a másiknak?

– Nagymamuskám – mondta a vacsora fölött váratlanul. Asszony módra a sötét konyhában vacsoráztak. Nagytata kinn volt a tanyán, nagymamuska egyetlen lágytojást enyésztett el a kedvetlen kikotort tojáshéjon, a ragadós tányérján s a ritkán emelt és gyorsan száradó kanálon. – Mit tetszik, kedvesem? – nézett föl a likas tojásból az öregasszony. – Nagymamuska hogy volt? Szerelmesnek tetszett lenni nagytatába?… Az öregasszony szürke arcán rég próbált ábrába ugrottak a ráncok. Egy kis szégyen, egy kis élet, egy kis elevenség próbálkozott rajta, még mintha a szín emléke is visszatért volna. – Látod, miket kérdezel? – mondta. – Hogy jut eszedbe, öreg, beteg asszonytól ilyesmit kérdezni… Szerelem – tette hozzá aztán mégis. – Nem tudtuk mi, mi az a szerelem. Nem volt az akkor még szokásban. – Hát a Jókaikban? Mért szerette nagymamuska annyira Jókait? – Jókai? Jókai az olvasmány. A mi időnkben kinézték a lányt, s elég volt az apjánál eljárni, a szülőket kitudakolni. Voltak kérő emberek, azoknak majdhogy az volt a foglalkozásuk. A Jókai? Már anyád is nagylány volt, amikor azt hordatni kezdtük. – S nagytata sem volt szerelmes? – Azt ő tudná – nevette el magát az öregasszony. – Én nem kérdeztem tőle…

134

Eszter csillogó szemmel, hitetlenkedve kutatta a megelevenedett barázdák közt az igazságot. Így elmásul az emberben a múlt? Vagy tényleg voltak lánynemzedékek, akik a férjet is úgy kapták, mint a többi rokont, az apát, a testvért, a fiút?… Egy darabig szótlanul eszegettek egymás mellett. – Hogy jutott egyszerre ilyen az eszedbe? – szólalt meg új ötlettől megvilágosodva nagymamuska. – Talán te vagy szerelmes? – mondta, s az a huncutkodó, alázatos mosoly jött ki a föntről lefelé barázdált ajkára, amellyel a betegség néz az egészségre, a kor azokra, akik tovább élnek.

Közben a szép május Micike jövendöléseit is pártfogásába vette. A postafőtiszt fia (egy bölcsészhallgató, aki Amál tanítását a vizsgák előtt átvette) pontosan azt a változást idézte elő a családban, amit Micike jóstehetségével előre látott. Eszter egy kedd délelőtt, piaci napon, a Városház mögött Sanyiba akadt. Ott ült a párkányon, amely alá a tanyai asszonyok a túrójukkal és a zöldségükkel legugyorodtak, s a vadvizektől csillogó határt nézte. – Mi az? Maga nincs iskolában? – szólt rá Eszter egy túrós kofán át. Sanyi visszafordult, s a kofák közöcskéin kikászált az útra. – Olyan fontos az, iskolába járni? Az ember megtanulja úgyis, amire szüksége van… – mondta rezignáltan.

A hangja nyugodt volt, szeme a megtört, barna, a mozdulata azonban a szokásosnál is vontatottabb, s az orra és homloka orbáncosan fényes. Azon, ahogy hozzászegődött s jött a kosara mellett, a vásárlókba beleverődve, látta, hogy szüksége van a beszédre. Eszter mindjárt Micike jóslatára gondolt. – Valami baj van? – kérdezte elpirulva. Sanyi ránézett; a szemében a bánat is ott volt meg a vágy is, hogy a fájó dolog helyett valami különöset mondjon. – Igen, talán baj van… Vagy legalábbis a baj van… Látom, nem érti – mondta fölvillanyozva kissé. – Pedig egyszerű: tulajdonképpen csak a baj van. Ebből meri ki mindenki a maga baját. Az ember először azt hiszi, hogy valami baj van. Mástól is azt kérdi: mi baj van. De aztán kezd rájönni, hogy nincs mi baj, csak a baj. Baj van, ahogy maga is kérdezte. Azaz: betört hozzád is az egyetemes baj?

Eszter nem tudta, mit mondhatna erre, amiből értés és vigasz is látszódna. De Sanyi, ahogy a közébük sodródott vásárlókon túl megint találkoztak, még mindig a bajnál tartott. – Én már ott tartok – mondta –, hogy számomra már csak a baj van. Nem igyekszem lefoglalni, bekerí 135teni, magántulajdonná tenni. – Amál? – kérdezte Eszter alig hallhatóan. – Igen, Amál. Ha akarjuk, Amál, ha nem, nem Amál: a nő. Csüggedt fejét Eszterre emelte, s okos pillantásával mintha nem is mondata hatását nézte volna, hanem magát a mondatot, az orra előtt a levegőben, mint a drámák tehetséges idegbetegei s bölcs bolondjai (nyilván érezte is a hasonlóságot), akik a más ürügyén beszélnek ugyan, de maguknak. – Nem gondolja – kérdezte ugyanezen a hangon –, hogy minden férfi ma is a maga bordájából csinál Évát magának? Úgy értem, hogy minden Amál pontosan olyan, amilyenné az ő Sándora vagy Károlya számára a sors méhében kiméretett.

Eszter nem volt járatos ebben a nyelvben, azt azonban, hogy honnan hová törekszenek, megérezte. Sanyi nem akarja Amált okolni, a sors tehet róla, nem Amál, s ezt szépnek találta. De szólni nem tudott; nem lett volna ő, ha erre a szójátékmezőre bement volna. Csendesen lépegetett a kosarával – kétszer is elment a téli cékla mellett, amelyet meg akart venni; várta, hogy Sanyi is áttér az általánosról a személyesre. – Ebben az esetben – kezdte csakugyan – aránylag megtisztelő a bukás. Ez a Schmidt Károly, ismerem őt, nem tartozik a cégéres tulkok közé. Sőt azt is mondhatjuk rá, hogy okos. Jó hideg, jeges szeme van, ezzel a német szemmel nem lehet butaságokat csinálni. De rendkívüli dolgokat sem. Arra jó, hogy az ember mindig a talpa alá nézzen vele. Remélem, tudja, kiről beszélek? – nézett hirtelen Eszterre. Eszter bólintott. – Én nem ismerem. Nem voltam azóta Amáléknál. – Én voltam – mondta, s néhány lépést némán ment Eszter mellett.

Akkor egy kocsi nyomult közébük. Sanyi egy-két percig megint egymaga hányódott a szatyrok és garabolyok közt, és sehogy sem bírt visszakerülni mellé. Ez okozta-e, amikorra visszatért, az az orbáncos szín még erősebb lett a homlokán s az orrán. – Mért szépítsük a dolgot? – kezdte, uralkodva még magán. – Amit Amál énvelem csinált, azzal férfiak nem szoktak dicsekedni. Legyünk egészen őszinték – lőtt bele blazírt orrhangjába hirtelen a düh. – Engem Amálék kirúgtak. A gimnazista kirúgatott. A gimnazistát kipenderítették. A gimnazista kívül találta magát. A fogalmazás nem változtat a dolgon. – Hogy beszélhet ilyet? Micike senkivel sincsen szívesebben, mint magával – mondta Eszter. – Igen, Micike nagyon jó. Micike igen alkalmas bokor, hogy az ember Amált lesse belőle. De Micikéből elég volt. Ez kegyetlenség, 136de én is vállalom a kegyetlenséget, visszájáról – kiabálta egyre hangosabban. – A világon igen sok jó kislány van, sőt, tökéletes kis- és nagylányok is. Mért Amál és mért nem Micike? Vagy éppen Eszter! Azt hiszi, én nem látom, hogy maga a földi paradicsom? Bocsásson meg, hogy magához kenem magam. Látom az arcán: mire nem gondol ez a varangy, ez a gimnazista. Mert mi ebben a világban nem emberek vagyunk, hanem nyolcadikosok, bölcsészek, eladó lányok. Én ezt tökéletesen értem, s igyekszem pontosan olyan reménytelen és alázatos lenni, mint amilyen a maguk képe rólam. Az alázat azonban nem változtat a tényeken, különösen, ha a tények maguk is megalázók. S a tény az, hogy én Amált szeretem. Ezt úgy mondtam ki, hogy megmértem a szót. A kozmosz úgy van megcsinálva, hogy sajnos – vagy hála istennek, mert hisz még az ilyen szeretetben is van fenség – szeretnem kell. S ha én most eltűnök egy időre a maguk szeme elől, az nem azért van, mert ki próbálok gyógyulni Amálból vagy elbújok a szégyenemmel. Nem, ez nem volna méltó ahhoz, amit érzek.

Eszter pironkodva nézett körül, mert a beszédje most már kiabálássá vált, s ahogy az emberekbe beleverődött s tovább kiabált, olyan volt, mint egy feldühödött medve. De a hetipiac elnyelte őt is, a háborgását is. Eszternek azonban egész nap fejében volt a baktató fiú s a vontatott hangba belecsukló gúny, visszatartott harag, mely a nagy, folyton rezgő orrból hirtelen komikus, dudaszerű hangszert csinált, aztán a könnyek, amelyek a szemen nem buggyantak ki, de az orrba lefolytak s hirtelen elfátyolozták, aztán a hatásos mondatokkal jövő tetszelgés, amely megint csak ott fönn az orrban egy diadalmas, hiú felhangot kapott, mintha annak egyik öble figyelmeztette volna érzései és mondatai kiválóságára.

Eszternek nem volt olvasottsága, nem tudta, mi Sanyi beszédiben a könyvekből felszedett s mi a nyers fájdalom. Ő inkább azon a szívében levő zenén mérte ezt az orrhangot is, amin Lajkó Pista gurgulázását, s egész nap beteg volt egy kicsit, azt hitte, hogy a részvéttől, de egy kicsit talán az undorodástól is. Eltökélte, hogy beszél Amállal. Persze, beszélni nehéz. Micikét kellene látnia, ahogy a pianínóra dőlt és Sanyit, ahogy, mint egy megdühödött medve, lökte ide-oda a szatyrokat. Az nem lehet, hogy Amál ezt akarja. Hisz Amál nem rossz. Amál talán csak fél, hogy nem elég szép. Vastag az állcsontja, s nagyok a kezei. 137Nem nyugodt, ha nem látja, hogy… Ő azt hitte, érti Amált. Amál csak próbálgatja magát, mi történik, ha fölhúzza a szemöldökét. S mi lesz, ha azt mondja figyelmes pillantással, hogy „igazán”? Ez érdekes lehet. Mintha az ember minden porcikája egy billentyű lenne, s csak meg kell rántani s történik valami: a férfiakban felbúg egy hang. Ő is érez ilyet néha az utcán. Férfiak jönnek, s látnak valamit rajta: egyik a lábát nézi, a másik a szemébe próbálja belefúrni a magáét. Ebben így is van valami mámorító. Pedig ő nem csinál semmit, csak hordja azt, amit azok néznek. Amál azonban játszik rajta. De ezért nem érdemes másoknak fájdalmat okozni. Hogy ilyen orrhang s ilyen csuklások jönnek ki az emberből, mint Sanyiból s Micikéből. Amálnak éreznie kell, hogy a séta a töltésen, az szebb volt ennél.

Délután hiába ment át, Amállal nem tudott beszélni. Amál bent tanult az ő szobájukban az új tanárjával; az ebédlőben Wiesmayerné beszélgetett a nénivel. A nyelvtanárnő és Wiesmayerné, anélkül, hogy barátnőkké lettek volna, egy idő óta összejártak. Rendesen az utazásaikról beszéltek: Wiesmayernénak inkább Bécsről és Dél-Tirolról voltak emlékei s egy-két állami szolgálatban álló fiatalemberről, akik azóta a delegációk tagjai s az állami bank vezetőemberei lettek, a nyelvtanárnőnek svájci és franciaországi penziókról és egyetemi tanárokról. Időnként németre fordították a szót; a nyelvtanárnő egy kis friss németséggel szítta meg magát ilyenkor, Wiesmayerné pedig élvezte, hogy van, akivel olyan választékosan beszélhet, mint régen a nagynénjével. Eszter rögtön észrevette, hogy Wiesmayerné, bár most is szíves, nem olyan, mint máskor: nem fogta a két ujja közé az arcát, és nem csókolta meg, mint mostanában szokta, a homlokát. – Foglalj helyet, kedvesem – mondta. – Amál épp tanul. De Micike, remélem, mindjárt előkerül. Elküldtem a fogorvoshoz – mondta a néninek –, már állandóan bekötött fejjel jár, s az aszpirint szedi.

Eszter leült a kis, támlátlan puffra, s hallgatta, ami hallható volt. Bentről világos férfihang magyarázott: épp azon a határon beszélt, amelyen a hangsúlyok kijönnek, a szavak teste azonban az ajtóban maradt. Időnként tréfálhatott is, mert nevetések is hallatszottak. Éppen csak hogy jelezték a nevetést, mint akik még nem tudják, a másik mit tart illendőnek. Wiesmayerné s a vendége régi nagy színésznőkről, Duse Eleonóráról és Pálmay Ilkáról beszéltek. A néni időnként meg 138próbált neki is vetni egy kérdést, de Wiesmayerné mintha nem bánta volna, mi lesz vele a székin. Egyszer Amál is beszólt. – Anyukám, elmegyek a tanár úrral, séta közben mondom föl neki a történelmet. Eszter fölállt, hogy egy széllel ő is elmegy, de Amál, úgy látszik, a szalonajtón szöktette meg a tanárját; neki éppen csak odaköszönt. – Szervusz Eszter, te is itt vagy? Mintha most vette volna észre. – Hát Józsi? – kérdezte a nyelvtanárnő. – Mit remélhet? Wiesmayerné elmondta, amit Eszter már tudott. Egyelőre a helyőrségi kórházban van, de útra készen. – Írt azóta? – szólalt meg Eszter is, bűntudatból-e, vagy hogy ne üljön olyan sután a széken. Wiesmayerné ránézett: nyugodt, hideg pillantásában benn volt, hogy itt van a baj. Hogy is tudott egy tiszta tekintet annyi távolságot nézni közébük. – Igen, írt – mondta, s Eszterazt hallotta, mért, te kis színlelő, neked tán nem írt?

A kegyvesztettség szégyenében ült ott, mintha leomlott volna körülötte a ház. Már nem is próbált se szólni, se figyelni. – Haragszik valamiért rám Amál? – kérdezte, amikor szorultságából Micike kiszabadította. Amált kérdezte, mert az anyjukat nem merte. – Amál? – nézett rá Micike. Nagyon örült volna, ha Eszter és Amál közt támad valami, de nem jutott semmi az eszébe. – Olyan furcsán köszönt – mondta Eszter. – Lehet, hogy anyukát majmolja – jutott Micike eszébe. – Az igazán nem volt szép – ötlött föl benne is a családi sérelem –, hogy Józsinak nem írtál. Józsi kétszer is írt, s te nem válaszoltál. Anyuka még nem is haragudott így rád: azt mondta, hibák vannak a nevelésedben… Már mégy? Mért mégy, Eszter? Csak nem sértődtél meg? – Á dehogy, kis csacsi – dugta Eszter egy csókba a megzavarodott arcát. – Csak téged vártalak, mennem kell.

Eszter úgy ment haza, mint aki a vérét veszti. Gyenge volt, a tagjai lemaradoztak, szinte vonszolnia kellett őket. Más nem is volt benne, amíg hazaért, se gondolatok, se gyomorfájás, se szívszorulás, csak ez a gyengeség. Még kellemetlen se volt, csak mintha az eddigi élete lemaradt volna mögötte, s most egy új partra kivetetten, ismeretlenül kéne a szürke, napszak nélküli fényben tájékozódnia. A Wiesmayer-ház volt a boldogság, az ifjúság, s oda nem mehet többet. Amál éppen csak odaköszönt, s Karola néni szürke, nyugodt szeme maga volt a száműzetés. A Wiesmayer-ház végzett vele; még Micike is megrótta: hibák vannak a nevelésedben.

139

Hisz mindig ott bujkált ez bennük, hogy ő nagytata s nagymamuska közt nőtt föl. Amit Amál mondott egyszer, hogy Eszterből nem lesz soha igazi művelt nő. S most, hogy nem írt, egyszerre ráhúzzák. A gyengeségből egy-két sértett, védekező kérdés jött elő. Honnét tudta Józsi, hogy a másodikra sem írt? Föladta ajánlva, s ment azonnal haza is a levél: Eszter már a második levelemet hagyja válasz nélkül. És ha nem válaszol? Ha nem akar az őrült levelére válaszolni? El kell venni tőle rögtön a levegőt? Máskor ők is veszekednek, de ellene mind egy. Ha Józsi megrándul, Karola néni, Amál, még Micike is mind összehúzódnak. Méltatlankodni próbált, hogy ő nem rab, őt nem lehet kényszeríteni. De a méltatlankodás csak a fejében volt, oda az jött föl a kezdeti gyengeségből; a teste azonban egyre nehezedett, az új dolog volt, hogy ő megbántott valakit. Hiába mentette föl az esze, a bűntudat, mint egy öv, ott volt a szíve körül. S mintha két sarka lett volna a lelkének; egyikben a makacssága próbálkozott (valami a Tunyogi dölyfből); most már azért sem fog írni, inkább nem is megy hozzájuk, jó neki itt is, a paraszt nagyapja mellett; a másikban a természete, amely nem bírta a haragot elviselni. – Ejnye, de kedvetlen vagy, kedvesem. Mért nem mégy el Wiesmayerékhoz? – szólt rá, hogy másnap is így járt, a kanapéról a nagyanyja. Újabban már fájdalmai is voltak a hasában, meleg kendőkben ült, a sajgó derekát pakolgatva. S hogy Eszter nem szólt. – Neked is rossz, ugye, mindig csak a sínylődést látni. Hidd el, mennék én már a jobb hazába, csak téged látnálak biztosítva.

Harmad- vagy negyednap megjelent Amál. Eszter majdnem elsírta magát örömében. Mintha az Éden angyala jött volna – nem kiűzni, visszaszólítani. – Amálkám – ölelte át, s húzta be a konyha küszöbéről. Az a béke, a megbocsátás volt, hogy Amál egyszer csak itt állt galambkosztümjében az ajtókivágásban. Amál olyan ritkán jutott el hozzájuk, az idén tán egyszer volt nagymamust megnézni. A vendégen egy kis zavar látszott, mintha két arca lett volna egymás alatt, az egyik, amit itt viselnie kellett, a másik, amivel otthonról elindult. A két arc, a nyájas s az ijedt, ahogy a konyha közepén megállt, egymásba játszott, úgyhogy csak egy bizonytalan folt volt az arca helyén. – Hallom, hogy a múltkor engem kerestél voltaképp – kezdte tétován. – Igen – jutott eszébe Eszternek Sanyi. – Mondani akartam valamit. – Bocsáss meg, 140nem tudtam. Ha tudom, elküldöm Károlyt. – Ó, dehogy, isten ments, Amálkám – ölelte át a vendégit.

Ez már igazán túlzás volt, a bocsánatkérés, az elküldés. Eszter szégyenkezett a boldogságtól. – Micike azt állítja, hogy megsértődtél – mondta Amál, s egy percre oly kemény lett az álla, mint otthon lehetett, amikor erre az útra kirendelték. – Ó, dehogy, Micike egy kis bohó. – Én mindjárt mondtam. De Micike anyukával is elhitette. Azt mondták, azért nem jössz, mert én pökhendi, neveletlen vagyok.Eszter nem győzött tiltakozni. – Megsértődni, én? Inkább én hittem azt, hogy ti haragusztok. – Mi?… Ugyan miért?

Eszter elpirult. Most kellett volna Józsit előhozni; de csak nem jött ki a torkán. – Sanyival találkoztam aznap a piacon – mondta válasz helyett. – Elképzelem – mondta Amál, s szürkekék szeméből, hosszú orrából, kemény vonásaiból egy harmadik arc állt össze, az a kicsit rejtélyes, messzeirányított, amelyet nemcsak Pista és Sanyi társaságában vett föl, de köztük, lányok közt is, ha udvarlókra fordult a beszéd. – Épp elegem van Sanyiból. Micike előbb-utóbb meggyilkol érte. Pedig hát kell énnekem Sanyika? Egy porcikája sem. – Épp azért – mondta Eszter és elakadt. Maga sem tudta, mire kérje Amált. Ha nem törődik Sanyival, annak rossz, ha törődik, Micike kínlódik. A jóságra, az irgalomra, persze; de hogy kéne ezt Amálnak a szemébe mondani. – Te olyan erős vagy – mondta a szemét ráemelve. – Azt hiszed? – mondta Amál. S egy pillanatig szó nélkül nézték egymást. A nyelvük nem bírt a szemükben levővel. „S ők olyan gyöngék” – mondta Eszter szeme. – „És én? – szikrázott Amálé. – Mert én nem nyavalygok.” „Azt gondolod, hogy Józsi – bizonytalankodott az Eszteré. – Józsinak én sem írtam.” „A bezárt ördög tán nem ördög?” „Igazad van, az ilyenben nehéz prédikálni.” – Szeretném, ha eljönnél délután – mondta Amál, hogy Eszter kitérő szeméből az a kis zavar a halántékán is átfutott egy vérhullámmal. – Hogy lássák, hogy nem haragszol – tette hozzá, keményen szinte. – Ó, hogyne. Szívesen, Amálkám. Ott leszek – ölelte meg Eszter, csókokkal nyomva el könnyeit.

Ebéd után szedelőzködött; ez szinte nászút volt, menni megint Wiesmayerékhoz. Ahogy az utcára leér: ki kerül mellé, Sanyi. Ott állt elmerülve a trafik szipkáiba. Eszter azt gondolta, elmegy mellette, de ahogy odaért, csendesen hozzálépett. – Kezicsókolom, Eszter – mondta 141nyugodtan. – Olyan elmerülve állt ott; azt hittem, nem lát meg – mondta Eszter, szökési szándéka miatt elpirulva. – Láttam, már amikor a kapun kijött – mondta Sándor, az alattuk nyargaló négy lábat nézve; a maga gömbölyű orrú cipőit s Eszter frissen krétázott topánkáit. – Azért állok itt, mert gondoltam, hogy egyszer csak kijön. Az emberek ki szoktak jönni a lakásaikból. – Már rég? – csodálkozott Eszter. – Reggel óta – felelte egyszerűen; csak az orra árulta el, hogy szépnek érzi ezt az egyszerűséget… – Igen, Amált is láttam – tette hozzá. – Vallja be, arra gondolt, hogy nem mondok igazat, mert hisz ha itt álltam, Amált is kellett látnom. Láttam. Már amikor a piacnál jött, bementem előle a Népbank kapujába.

Hátratette a kezét, s tovább bámulta előreesett fejjel a szembefutó járdát a cipőik alatt. Eszterrálesett; a szakálla, ott ahol volt, kinőtt; feje így még kidolgozottabb volt, az árkokkal együtt a dudorok is megnőttek rajta. – Azt kérdezheti: mért nem szólítottam meg Amált? Mert hisz nyilván azért posztoltam itt reggel óta, hogy közöljek valamit… Wiesmayerékhoz megy, ugye? – nézett föl Eszterre hirtelen. – Oda – mondta Eszter, megszégyenülten szinte, hogy oda. A maga négynapos száműzetése jutott az eszébe: ő már mehet, de Sanyi szemében egy parányi pokol és ugyanakkora paradicsom gyúlt föl, ahogy erőltetett egyszerűséggel azt mondta: Wiesmayerékhoz. – Egy kis szívességre kérném meg magát. Emlékszik arra, amit a piacon mondtam? Hogy az én érzésem Amál iránt független az ő érzésitől. S ha egy időre eltűnök, nem sértődés lesz… Eszter csak a néma lépteivel mondta, hogy emlékszik. – Azóta pontosan hét nap telt el: én ezt az időt… Lehet, nevetségesnek találja, amit mondok. El tudja képzelni, hogy ha valaki szeret valakit, akkor a szerelmét szeretné mérhető mennyiségekben, mit tudom én, kilogrammokban, fontokban, pudokban kifejezve látni. Hogy a másiknak is fogalma legyen, mi az, milyen erő, amit megmozdított benne. A mesékben is vannak ilyen erőpróbák, azt hiszem, azok is erre mennek ki.

Vagy száz lépést megint úgy ment, mintha Eszter lemaradt volna mögötte. Eszter aggódva várta, mi lesz az erőpróba. Mi az, amiben Sanyinak így lenőtt a haja a nyakába, s a kicsit piszkos gallérja ilyen pötyögős lett. Amál hangját hallotta: „egy porcikája sem”, s nem mert a részvéttől Sanyira nézni. – Azt szeretném, ha megmondaná Amálnak, 142hogy én megtanultam a kedvéért valamit. Megmondhatom, nem titok, hogy mit. Egyszer említette, hogy látta Pesten a Faust-ot. Sosem tetszett úgy neki színdarab. Nos, én megtanultam a Faust első részét. – De hisz az borzasztó sok – kiáltott föl Eszter, hogy a csodálkozással elnyomja a torkában bugyborékoló nevetést. – Körülbelül négyezer sor – mondta Sanyi, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Hogy nehezebb legyen: német nyelven. Olvasgatok németül, de távolról sem vagyok tökéletes német: így hát a nyelv is okozott némi nehézséget.

Eszter már tökéletesen legyőzte a nevethetnékjét. Szánalom volt benne és csodálkozás. A négyezer sor egy nagy domb, egy piramis! (Ő egy egész délután tanulta meg Heine Loreley-ét.) Szegény Sanyi azonban hiába rakja ide az Amál ajtaja elé; az irgalom éppolyan vak, mint a szenvedély. – Azt szeretném, ha Amál alkalmat adna és meggyőződne erről. Azt hiszem, érti – tette hozzá –, hogy itt nem a Faust a fontos. Épp ez jutott eszembe. Átúszhattam volna tízszer a Tiszán vagy átlőhettem volna a combomat… Amálra ez nem jár semmi kötelezettséggel. Csak azt akarom, hogy tudomásul vegye… – És most vagy mikor? – kérdezte Eszter bizonytalanul… Már tökéletesen legyőzte a nevethetnékjét, csak szánalom volt benne és csodálkozás. – Mindegy, hogy most vagy este vagy éjfélkor, de még ma – mondta Sanyi, s egy dacos pillantást vetett Eszterre. – Itt fogok a Nagytópart utca és a Népkert között őgyelegni.

A Wiesmayer-házban szokatlan csönd fogadta: mintha elaludtak vagy elköltöztek volna. A gangra nyíló konyhaajtó tárva; sötét keretjiben egy derékszögbe tört árnyék: a szolgáló mosta az ebédről az edényt. Eszter azt hitte, korán jött, s az arcához tett kézzel alvást mutatva kérdezte, fönn vannak-e. Az asszony ugyanúgy mutatta, hogy csak menjen be. Az ebédlő üres, a szalonban Amál. Ott tanult a zongora hátán: a zongoraszékre térdelt, s úgy feküdt bele kedves helyébe, a zongora homorulatába. A zongorán, kottatartón, földön szótárak, irkák, a bölcsész áldozati ételei.

– Jó, hogy egyedül talállak – mondta Eszter a hangos csókolózás után eltökélten. – Egy kis megbízásom van… Amál egy gyors pillantással forgatta be őt s a megbízását a szemhéja alól kivillanó csúfondáros derűbe. – Sanyi? Már megint? – Elkísért idáig, s megkért valamire. – 143Ó, már ez is – buggyant ki most Amál száján egy kis kaccintásban az a hideg, türelmetlen derű. A mozdulatain látszott, hogy elfogta az idegesség. – Nem akart semmi különöset, csak valamit, amit a számodra csinált… Nem tudta befejezni: Amál arcán az az eltökéltség és Faust… De Amál nem is volt kíváncsi. – Mondd, te tudnál ilyen esetben kunyerálni? – kérdezte szenvedélyesen… – Én azt hiszem, kétféle ember van a világon. Az egyik, amelyik ilyenkor kunyerál, ezek a cigányok, s a másik, aki hallgat. Te, persze, nem fogsz ilyen helyzetbe kerülni, hisz az szeret beléd, akit akarsz… – Énbelém? – nézett föl megrökönyödve Eszter. Erre még sosem gondolt, hogy Amál őt irigyelheti. Azt akarta mondani, énbelém még nem is volt senki szerelmes, de észbekapott. – Itt vár a Népkertben, nem kíván semmit, csak hogy… – Ez egyszerűen kibírhatatlan. Ez olyan, mintha az embert valamivel bemázolnák vagy… Erősebb szót keresett, de hirtelen elakadt s elpirult. Mind a ketten egyre gondoltak.

Ebben a pillanatban Wiesmayerné pillantott be a nappaliból. Ebéd után egy órát könnyebb német regényeket szokott olvasni a maga szobájában, amellől kelt föl, s útközben hallotta meg őket az ebédlőből. – Mégiscsak jól hallok. Ti itt traccsoltok, s mi azt sem tudjuk, hogy itt vagy. Mind a két vállát megfogta, s az arcát jobbról is, balról is megcsókolta. Sosem volt ilyen kedves; Eszternek úgy rémlett, hogy a válla fölött még egy szigorú pillantást is vetett Amálra, amiért őt nem figyelmeztette. – Milyen édes ez a Karola néni – mondta Eszter, amikor kiment. Azt hitte, meg akarja őt nyugtatni, a múltkorit jóvátenni, s meghatottság fogta össze a torkát. – Ugye, kimégy hozzá, a kedvemért – szorította meg Amál kezét, hogy az se nyomja, hogy egészen felhőtlen legyen a nap.

Ebben a pillanatban beszédgomoly csapott a szobába, férfihang és belécsimpaszkodó női hangok. A szobának volt a veranda felé is ajtaja, nagy szárnyas ajtó, amelyet többnyire zárva tartottak, a tetején vörös-fehér-zöld üvegnégyzetek. Az üvegek közül, úgy látszik, kitört egy, azon jött be a hang. – De én igazán nem tudtam: én most jöttem a kertből – védekezett ijedten Micike. – Ennyit sem kaphat meg az ember – dohogta a másik. Abban a pillanatban valaki a szájára tehette az ujját, mert elhallgattak. – Józsi itthon van? – kérdezte Eszter fölindultan. – Nem mondtam? Itthon. – A reggelivel? – kérdezteEszter, s belepirult, 144mert érezte, hogy ezzel a kérdéssel a gyanúja is kijött. – Az egész éjszakát átbumlizta. Úgy nyomtuk le, hogy aludjon egy kicsit… Aludtál egy kicsit, szegény gyerek? – fordult mindjárt, kedveskedve, a belépő felé. – Dehogy, egy percet sem – tiltakozott az, mintha az alvás az ő állapotában szégyen volna.

Eszter félénken pillantott Józsira: látszanak-e rajta a levelei. Azt várta, hogy valami vad láng lesz Józsi szemében; azok a mind gyorsabban mozgó küllők, amik a rossz betűiben forogtak. De semmi ilyen nem volt, inkább egy kis félénkség, megrökönyödés; szégyenlősen mosolygott Eszterre, mint aki elkövetett valamit s most nem tudja, a másik hogy gondolkozik felőle. – Kezicsókolom, Eszterke. Nem tudtam, hogy itt van – fogta a húsos kezébe Eszterét. S ahogy közel jött, még feltűnőbb volt a szégyenkezése és a megrettenése. Az a köd-Eszter, aki két hét óta rögeszmeként trónolt a fejében, most egyszerre itt állt előtte, szelíden a román mintás ruhájában. S mind a kettő olyan hihetetlenné vált: az is, akire állandóan gondolt, s az is, akivel beszélnie kellett. Az egyik, mint egy vad álom, amely feldúlt, de emlékezni már nem tudunk rá, a másik, mint egy látomás, amelyet furcsa megszólítani. – Én is most hallom csak, hogy itt van – mondta Eszter megkönnyebbedve kissé, hogy ilyen szelíden viselkedik. – Akkor hát tökéletes a meglepetés – mondta Amál, akinek a számára e két ismerős arc elfogódottsága – a bátyjáé s a barátnőjéé – orv mulatság volt.

Közben az eper is bekerült, amit Micike hozott. Wiesmayerné maga hozta be nekik szőlőlevélen cukorral. Amál falt egypár szemet, megnézte az elharapott húsuk, aztán elment. – Megbocsáttok, van egy kis dolgom. – Az? – nézett rá Eszter. – Tán az is – indult kifelé Amál… Ők hárman tovább eszegettek. Józsi szuszogó orra és duzzadt ujjai közt szinte elveszett a gyümölcs, mozgó állcsontja is mintha inkább kereste, mint rágta volna. Eszter úgy forgatta meg őket a cukorban, mintha egy cukorral átitatott eperszem tanácsot tudott volna adni. Wiesmayerné minden eperszemmel újra megmérte tányérkájától, az egyenes dereka előtt, feje magasságáig a távolságot, közben más epertermésekről s a többi bogyósgyümölcsről, a tátrai áfonyáról s a semmeringi szamócáról, majd Meránról beszélt. Aztán ő is kiment, vitte az üres tálat, mintha másikat akarna hozni. Józsi és Eszteregyedül maradtak; tányérjukon az eperkocsányokkal.

145

Józsinak sem volt több szuszognivalója. Muszáj volt Eszterre néznie s elmosolyodnia. A mosolya majdnem hogy bárgyú volt, mintha azt mondta volna, most egyedül vagyunk, de Eszter ebben a mosolyban valami elmosódottat, zavarosat érzett. – Ne haragudjon, hogy nem válaszoltam a leveleire – kezdte el ő a beszédet, mert akármilyen beszéd is jobb volt ennél a csöndnél. – Annyi baj van nálunk: én vezetem a háztartást. – Most már mindegy – mondja Józsi. – Kipanamáztam két nap szabadságot és lejöttem.

Az új, szokatlan érzés volt, hogy neki valakitől tartania kelljen, hogy neki egy nő fájdalmat okozhasson. Alázatosan mosolygott, mert (noha neki lett volna szemrehánynivalója) nem volt más jele erre a kínos állapotra. – Csak két napot? – kérdezte Eszter. – De utána még ott marad? – Nem, aztán nincs pardon – mondta még mindig mosolyogva. – De csak nem ki? – terelte Eszter a harctér felé a szót. Azt akarta, hogy panaszkodhasson, az jobb, mint ha így mosolyog. Józsi fölfogta a hangban a biztatást; de mi volt most neki a harctér, ő most csak Eszter miatt tudott panaszkodni. – Az nem volt szép, hogy nem írt – mondta elfordítva a szemét. A hangja még mindig alázatos, szinte siránkozó volt, de Eszter érezte, hogy oka volt elfordítani a szemét. – De mondja, mit írjak az olyan levélre? – fogta ő is panaszosra. – Mért olyan? – jött ki Józsi szeme a héjából. – Levélre válaszolni szokás. Maga nem tudja, mit álltam ki a hallgatása miatt.

Ezt már nem siránkozva mondta; a kiállt szenvedés lelökte a petyhüdt, alázatos mosolyt, az állkapcsai észrevehetően reszkettek, s a szemeiben szinte gyűlölet ült. Ez már a fantom-Eszter volt, akivel most beszélt. Eszter megrökönyödve nézte ezt az arcot. A követelőzése esztelen volt és fölháborító, de a fájdalmának, mint egy örvénynek, hatalma volt rajta. – De hát tehetek én róla? – mondta reszkető hangon, szinte esdekelve. S megismételte: – Mondja, Józsi, tehetek én arról? A hangjában – maga is megrémült tőle – bűntudat s gyöngédség volt. Most volna jó az Amál arca. Ő úgy viselkedik, mintha csakugyan felelős lenne a Józsi kínlódásáért. – Amikor sétáltunk, nem mondta, hogy mért vagyok olyan – nézett maga elé Józsi. – Emlékezzék az utolsó délutánra, amikor sakkoztunk. – Akkor nem mondott olyanokat, Józsi. – Mert akkor még nem tudtam. Csak amikor nem volt. Ez olyan, mint a… – Látszott, hogy valami szokatlanon, egy nagy szón dolgozik az 146agya… – Ez olyan, mint a morfium. Akkor őrül meg az ember, amikor megvonják. – Megőrül? Hol van még maga a megőrüléstől, Józsi? De Józsi már befejezte a hasonlatát. – Én is akkor láttam, hogy nem tudok maga nélkül élni – mondta eltökélten.

Ha otthon egy gramofonlemezen hallja, tán elneveti magát. Józsi, aki nem tud valaki nélkül élni; Józsi, a költészet megvetője, amint összehozza első hasonlatát. De ahogy itt ült, úgy volt, ahogy mondta. Reszkető kezében, arca sápadtságában benne volt a megvont méreg: a séták a töltésen. A költészet iszonyúan igaz. S a szerelmesek mondásai is azért olyan nevetségesen egyformák, mert iszonyúan igazak… Józsi igazán nem tud, most legalább, őnélküle élni. Itt ül, mint valami ítélethirdető táblára, az arcára meredve, s maga sem veszi észre, hogy (mint a regényekben) zihál a melle. Nem a vágytól, ahogy ott írják. Józsi semmi jelét sem mutatja, hogy csókkal, kézzel meg akarná őt támadni: az egész lénye van vad felindulásban, mint akitől valami élethez szükségeset megvontak.

Az ebédlőben nyílott az ajtó: Eszter menekülőn emelte arra a fejét. – Ó, én már nem kérek. Énnekem már mennem kell – szabadkozott a tésztástál ellen. – Nagymamuska mellett nincs senki sem. S még így, pipacspirosan, a szégyentől elborult agyában is volt egy csodálkozó gondolatsugár Wiesmayerné számára, aki ott állt közöttük sudáran, hosszú gyönggyel a nyakában (mint akiről minden efféle lepereg), egy tésztástállal a felindulásukban, s úgy mér föl mindent, a helyére ragadt fiát, az ő pirosságát és fölugrását, mintha a tésztán és kistányéron kívül más nem is érdekelné. Az volt az érzése, hogy Wiesmayerné ott tartja őket két láthatatlan mérlegserpenyőben, a tapintatos marasztalása a mérlegnyelv, amely megmutatja, mennyire mentek. – Hát, ha annyira sietsz – cirógatja meg hosszú, gyűrűs ujjával az arcát. – De holnap látunk. Május tizenhárom: Eszter, nem feledtük ám el. S éjjel Józsi is utazik. – Igen, okvetlen! Nagyon kedves, Karola néni – hebegi Eszter, csak hogy most mehessen.

Az egész napot furcsa kábulatban töltötte. A füle kivehetetlen, zúgásszerű zenével volt tele, s a tárgyak, a sublód, a konyhaszék halk forgásban vele szemben. Mint amikor megszégyenítik az embert, s a vér elönti a fejét: az ő fejéből azonban a vér (ha ugyan az volt) nem akart lemenni. Sokszor úgy volt, hogy mindezt, önmagát is, csak álmodja. Ha arra 147gondolt, ami Wiesmayeréknál történt, akkor is csak az a lázas ködtenger zúgott a fejében: abban ültek ők ketten; mint egy rosszul megvilágított filmvásznon. „Az ember megőrül!”, „Nem tudok maga nélkül élni” – hallja a Józsi hangját, s közben még messzebbről, még idegenebbül: „De hát tehetek én róla?” – a magáét. Arra gondol, hogy ez az elvarázsoltság, ez tán szerelem. A szerelmesekről is azt írják, hogy ködön át látják a világot. De ebben a ködben nem volt semmi öröm, csak aggodalom és zaklatottság. Figyelte magát, mit gondol Józsiról. Egész másképp látta, mint eddig: nem tudott nevetni rajta, de úgy érezte, hogy szeretni sem. Egy furcsa, rögeszmés szem, elfúló hang. Nem, ez nem lehet szerelem. Ez láz csak; érzi, hogy veszélyben van: riadalom. Eltökéli, hogy nem megy el Wiesmayerékhoz. Az udvarossal küld majd egy levelet; nagymamus van rosszul, vagy neki fáj a feje. Ez az elhatározása reggel jön, s egy negyedórát vidámabban jár-kel a tollsöprűvel. De aztán érzi, hogy ez az elhatározás semmi, fönn van és távol, mint vízen a parafadugó. Mélyebben erősebb áramok járnak. A Wiesmayer-házat nem bánthatja meg, fél attól a száműző tekintettől. S azon túl Józsi is! Ez csodálatos: nem szereti, hogy is szerethetné, mégis azzal, hogy makacsul hajtja a magáét – megőrülök, nem tudok maga nélkül élni –, mégis húzza őt, oda kell mennie, belenézni.

Az ebédlőben már terítve volt, amikor odaért. Ahogy az üres szobán átment, megszámolta a tányérokat: a család négy, ő öt, két vendég is van. Karola néni a féltett cseh porcelánjával terített; ezek a fekete mintás lótuszforma csészék mindig úgy tetszettek neki. Az asztalon virág – spirea; az egyik hely előtt négy szál rózsa, három fehér, egy piros. Ez a hely az övé. A szalonban halk, töredezett beszélgetés. A két vendég közül az egyik a néni; a másik szabatos hang, biztos a tanár úr… Végre rászánta magát, hogy belépjen. Az úton jól megerősítette magát. Végre is mi történhet? Józsi az éjjel elutazik, aztán az egész háború köztük van. Tegnap váratlan érte, hogy ott volt, ma már vigyáz, hogy föl ne bátorítsa, de meg se bántsa. Ahogy belépett, a fodrok és kézelők mind megmozdultak a tiszteletére. A nagy gratulálásban a Józsi keze és mosolya szinte el is veszett.

Amíg álltak, mind nagyon örvendezőnek látszottak, de ahogy a székekre visszahelyezkedtek, egyszerre kijött a kényelmetlenség. Eszter olyasmit érzett, hogy ezek hatan itt bűntársak valamiben. Először azt 148gondolta, tán ő jött későn s ellene fakadt ki valaki. De nem, a kínosság nem ellene irányult. Micike úgy ült ott, azzal a gombszemmel, amivel a maga gondolatait szokta nézni; ha egy-egy mosolyra ki is mozdult az arca, újra ebbe a tompa nézésbe tért vissza. Amál fölhúzott arccal ült a dívány karfáján, mint aki elutasít mindent, amit mások gondolhatnak. Wiesmayerné a gyöngyét forgatva, nagy önuralommal társalgott a két vendéggel, a nyelvtanárnővel és a magas, szikár házitanítóval. Józsi a dívány sarkába süppedt, s időnként Eszterre nézett. Érzett, hogy Eszternek meg kell tudnia valamit, de a vendégek nem tartották illőnek, hogy ők hozzák elő. A két lányt meg az indulat tartotta vissza. Végre is Wiesmayerné fordult Eszter felé a hírrel. – Te még nem is tudod talán, mi történt? S arckifejezésében ugyanaz a mértéktartás látszott, mellyel a megszólalást is megválasztotta – sem túl korán, nehogy túlbecsüljék a dolgot, de későn sem, hogy a titkolózás látszatába ne essék. Eszter így a legegyszerűbb szavakból tudta meg, hogy Sanyi, az állatorvosék fia, aki „veletek szokott járni”, az éjszaka bevette a mostohája összes altatóját. A kórházba vitték, s már túl van a veszélyen. – Ó – mondta Eszter, s gyorsan az ölébe nézett, nehogy megint Amálra szalajtsa a meghökkent pillantását.

Hogy egyszer kimondták, erről kezdtek el beszélgetni. Előbb ímmel-ámmal, kis életigazságokat potyogtatva, aztán mind szenvedélyesebben, egészen belemelegedve. Az uzsonna alatt nem is volt szó másról, mint öngyilkosságról. A nyelvtanárnő azt mondta: ő mindig elszomorodik, ha ilyet hall. Ha egy beteg vagy öreg veti el az életet magától, vagy akinek a legkedvesebbje meghal, s nincs is reménye, hogy találjon valakit (a bácsi még most sem gyógyult ki a téli hűlésből). De fiatalok! Sokszor azt gondolja: az életben kell valami alapvető hibának lennie. – Tán nem is az életben – szólalt meg Amál mellől a fiatalember, vigyázva, hogy rendkívül szerényen és pontosan fogalmazzon. – Talán csak az ifjúságban. Mi, akik nem vagyunk túlságosan messze a serdülőkor zavaraitól, tudjuk, mennyit szenved a legnyugodtabb ember is ebben a korban. Tán épp azért, mert szenvedni már tud, jobban, mint egy felnőtt, de a szenvedés elviseléséhez még nincs meg a rutinja. Az egészséges ember persze megszerzi ezt is, de egypáran áldozatul esnek. A mi esetünkben különben tán nem is volt olyan tragikus a dolog 149– tette hozzá finoman, de jelentősen. – Én is azt hiszem – értette el Wiesmayerné. – Az öngyilkosok nem mindig akarnak meghalni.

– De anyukám, mit tetszik mondani! – szólt közbe Micike, noha szent elhatározása volt, hogy nem szól egész délután egy szót sem. De Sanyi öngyilkossága, az az ő váddala volt s egy kicsit a büszkesége, abból nem engedett. – A dolog eléggé érthető – nevetett a bölcsész. – Az ember meghal, meghal, ráhullatja a könnyeket és koszorúkat a koporsójára, de közben nyitva hagy egy ajtót az életbe. – Sanyi mind a két doboz altatót bevette – jelentette ki Micike, egy pillantásra sem méltatva nővére udvarlóját; – a főorvos azt mondta, a fele is elég lett volna. – Ha időben ki nem mossák – kockáztatta meg Károly egy félbeharapott linzer mellől. – Én különben – tette hozzá – egy szóval sem vitatom el Sanyitól a szándék komolyságát. – Aki meg akar halni, az meghal – szólt közbe Józsi is, a kakaóból fölütve a fejét. – Ha én egyszer öngyilkos leszek, belőlem, tudom, ki nem mossa semmiféle főorvos a mérget… Ezt olyan eltökélten mondta, hogy mindenki Eszterre nézett. – Szerencsére, te nem leszel öngyilkos – jegyezte meg Károly. – Honnét tudod te azt, hogy nem leszek? – Sokkal nyugodtabb, kiforrottabb vagy annál – sietett Károly lefegyverezni a dacos hangot. De Józsit nem lehetett megvesztegetni. – Az ilyen helyzetben nincs kiforrott ember. Az ember egyszerűen azt érzi: ez nem megy tovább. Inkább a halál, mint hogy ez tovább tartson. – Az élet Isten ajándéka – mondta Wiesmayerné –, keresztény ember nem dobhatja vissza.

Ahhoz, hogy egy apácafőnöknő húga volt, elég elnézően mondta, mintha Józsi beszédében a mély indulatnak akart volna hódolni vele, s csak a világrend adójául rakta volna fölé a keresztény jelmondatot. Közben nem nézett Eszterre, de Eszter úgy érezte, hogy a rá-nem-nézésével is őt teszi felelőssé a Józsi fájdalmáért. – Olyankor nincs kereszténység sem – mondta Józsi. – Aki már úgy van, az nem tudja, keresztény-e vagy mohamedán. – Jaj, milyen retteneteseket beszélünk – sóhajtottEszter… Már az is elég volt, Sanyit elképzelni, amint az altatóval a gyomrában ott fekszik, s várja, hogy alábukjon a kábulatba. De most még a Józsi beszéde is! Érezte, hogy mindenki őrá néz; görcsösen kellett fognia a kést, hogy ne reszkessen. – Igazad van, kedvesem – ölelte át őt Wiesmayerné a széktámlán keresztül. – Egyáltalán 150nem névnapi beszédek. Parancsolj, drágám – fordult a nyelvtanárnőhöz –, abból a kifliből.

Eszter uzsonna után, amint lehetett, szedelőzködött: „nagymamuska gyengén volt egész nap” – s ment sorra csókolni s kezet fogni. Józsit hagyta utoljára. – Tőlem még ne búcsúzzék, én elkísérem – mondta az, a szemét elkerülve. Egy-két percig csak a cipőik kopogtak egymás mellett. A kis mellékutcában nem járt senki. Az öregek ott benn ültek már, a fiatalok, akiknek nézni-, mozognivalójuk volt, kinn hullámoztak a Rákóczi úton. A nagy, zárt kapuk közt csak az alkonyat nézte őket. Ferde, piros sávokon léptek át, amelyek a járdáról a falakra törtek, ott csillogtak a felső szellőzőablakon s a városi állatorvos zománcos tábláján. – Elutazik az éjjel? – kérdezte Eszter. – El – mondta Józsi. S mintha ez a kérdés fellökte volna, ami benne volt, azonnal kimondta. – De mielőtt elutazom, tudni akarom, számíthatok-e magára.

Ez a „számíthatok-e” a moziban vagy újságfolytatásokban ragadhatott rá, de egy nap alatt annyit hajtogatta magában, hogy most igen súlyos, komoly kifejezésnek érezte. – Majd ír, és én is írok; jó? – mondta Eszter félénken, majdnemhogy alázatosan. De Józsi gördült már, mint a kő; a szelídséget észre se vette. – Az nem elég, Eszter. Énnekem nincs semmi kedvem a harctérre kimenni. Az ember eltetvesedik; ide-oda rángatják, s végül szétlövik a fejét. Énnekem ahhoz semmi kedvem. Ha az kell, magam is szét tudom lőni a fejemet. Énnekem azt kell tudnom, hogy számíthatok-e magára. – Ó, milyen retteneteseket beszél. Az uzsonnánál is miket mondott. Maga tehetséges ember: ért a gépekhez, s most már gyógyszerész is – tette hozzá könyörögve. – Én azt nagyon jól tudom, hogy mi vagyok – mondta Józsi. – S egyszer tán más is megtudja, mi van bennem. De ehhez is csak akkor van kedvem, ha magával mindent megbeszélhetek. Van egypár találmánytervem; de maga nélkül nincs kedvem semmihez sem.

Eszter a házuk felé pillantott. Ott volt kétszáz lépésnyire a Rákóczi út fordulójában, mint egy elérhetetlen világítótorony. – Ez olyan gyorsan jött, Józsi – mondta gyorsítva kissé. – Lássa be. Két héttel ezelőtt még nem volt semmi sem. – De hisz én csak azt akarom tudni – jött mellette konokul Józsi –, hogy számíthatok-e magára. – Tudja mit, levelezzünk – nézett rá Eszter, s meg is állt, mint akinek jó ötlete támadt. Józsi is megállt, tétován nézett maga elé: ez-e az, amit akart, 151vagy tovább kell ostromolni. – Szóval, számíthatok magára. – Minden héten írok, apuskának is írtam, amíg kinn volt a harctéren. S a kapujukig mind erről beszélt, hogy levelezett az apjával.

Végre ott voltak az ismerős spaléták alatt. Eszter úgy érezte, hogy Józsi megnyugodott vagy legalábbis elkábult kissé. Ettől ő is jobbkedvű lett, mintha egy kis asszonyi győzelmet aratott volna. – Ugye vigyáz magára? – mondta kedvesen. – S nem ír nekem fejszétlövésről meg ilyesmikről? Józsi nem szólt, csak nézte őt s heherészett. – Épp most kell elmennem! – mondta. – Inkább sakkoznék magával. Majd sakkozunk még, Józsi – mondta Eszter, s kezét nyújtotta.

Józsi érezte, hogy valamivel meg kéne pecsételnie ezt a percet. Hisz ők félig-meddig jegyesek most már. De az úton emberek mentek, egy-egy kalap is odaköszönt, s az útszélen egy inasféle felhúzott lábbal ült a targoncáján és nézte őket. Józsi leemelte a puhakalapját, s a sárga foga, a nagy ajkai elé emelte az elpirult leány kezét.

Júniusban az apja megjött néhány nap szabadságra. Aznap, hogy megérkezett, egész nap sokat gondolt rá. Víg Jancsi volt fönn reggel, érdeklődött, van-e hírük róla. Darálnivalót hozott a malomba; a lovai ott legyezkedtek az ablak alatt, s ő beszéd közben föl-fölemelkedett a fél combján, hogy kipillantson rájuk. Már megint gazda volt, az apja elérte végre, hogy mint egy-fiút, fölmentsék. Most otthon volt lógós a gazdaságban, s Lőrinc bátyjáról szeretett volna hírt hallani. Egypár hónapot együtt voltak a zászlóaljkádernél Zágrábban, s a leszerelése óta is leveleztek. De most vagy egy hónapja nincs levele tőle; tán csak nem dobták ki a harctérre.

Eszter elszégyellte magát erre a hűségre. Neki is körülbelül azon tájról nem írt, de neki bizony nem jutott eszébe nyugtalankodni. Amíg kinn volt a harctéren, rendesen leveleztek; a messzeség mintha egy kicsit közelebb is hozta volna őket. Eszter beszámolt mindenről, nemcsak a családi dolgokról, de arról is, ami (mint a dinnyeszövetkezet vagy Gyeviék sorsa) az apját érdekelhette. Az apja meg a maga hányódásaira tett néha-néha célzást. Itt van közel az ötvenhez, a legöregebb hadnagy az ezredben, s dobálja őt úttalan hegyeken, ködös lápvidéken a háború. Már másodszor kell odahagynia, amiben elért valamit. 152A Tanyai Újság a bevonulása után csinálódott még egy-két hónapot, aztán megszűnt. Ha a háború véget ér, harmadszor kell praxist, életet elindítani. Azóta azonban, hogy visszakerült Zágrábba kiképzőtisztnek, egyre jobban elhanyagolták egymást. A télen nagymamuska sóhajtásai vagy a puccer teái mellett még megíródott innen is, onnan is egy-egy hosszabb levél, de jött a tavasz: Égetőkönyvekhez jutott, s beiratkozott Jancsival egy gépkezelői tanfolyamra, Eszter pedig a töltésen sétálgatott.

S most íme, Jancsinak kell emlékeztetnie rá. Itt ül szemben vele, és forgatja a nyakát: részben hogy a zsákjait lássa, részben hogy ne kelljen a félszeg ülésitől, az asztalról az ölibe, az öliből az állára tévedő kezétől szenvednie. Hogy ragaszkodik ez a fiú az apjához. Malombamenet erre kerül, lemászik a darászsákokról, csak hogy hírt kapjon az ő közös világukból. – Azért mégiscsak jobb itthon? – kérdiEszter. – Ne higgyed, Esztikém. Csak édesapa volt rajta – mondja Jancsi az ő sopánkodó hangján. – Sose volt olyan jó dolgom, mint amióta a karomat átlőtték. Addig nem mondom: de amióta mint béna segédszolgálatos lettem… Azt mondták, jó írásom van, beraktak irodára: ott levágta az ember azt a vacak kis írnivalót, s aztán egész napon át frei volt. Azt tudod, hogy Lőrinc bátyámmal gépvezetői tanfolyamra is jártunk? Itthon csak a régimódi paraszti munkában diblábolok. Mintha Ázsiában volna az ember; pláne most, hogy se út, se olaj, se semmi. – Hát Gyevi? – Köszönöm kérdésedet, ő kinn van az olasz fronton. – Jókedvű ott is? – Olasz nyelvtant kért, hogy értekezni tudjon az olaszokkal. Alig várja, hogy beljebb kerüljenek Olaszországba; mert apuskád azt írta: tanulmányozza az olasz virágkertészetet. Ő meg abba számít, ha a Póhoz is leérnek, meghonosítja itthon a rizstermelést.

Hogy elment, Eszternek egész nap ők – a két fiú meg az apja – jártak a fejében. Milyen más volna, ha ő is fiú volna. Akkor neki is lenne, aki megmondaná, mit nézzen, mihez fogjon. Apuskának is ez a nagy árvasága, hogy nem született fia. Az mindenért kárpótolná, a két házasságért, az újságjaiért; ha az ő eszméit egy gyors eszű fiúba töltögethetné, mint Sanyi, mondjuk. Ezért tapadnak hozza a pótfiak, érzik a gyújtogatót. Egy lány, az nem gyúl ki, azért nem is veszi emberszámba. Első gondolata a lányáról is még mindig a cukrászda; vagy ami az a tizenhét éves lánynak, ami a cukrászda volt a tizenháromnak. 153Pedig egy lányban is tétovázik a lélek; neki is szüksége lehet világosságra. Az persze nem olyan, mint a géptanfolyam vagy a virágkertészet. Az jobban a homályban van, abba csak tapogatózva lehet leereszkedni.

Azután, hogy visszament, Józsit csakugyan kivitték. Nem a frontra ugyan, csak Krajnába egy kis városkába; de ő úgy ír, mintha állandóan bombák potyognának, s a summája minden levelének az, hogy föltétlenül „számít rája”. Ki mondja meg, hogy jól van-e ez így? Hisz szebbet annál nem is álmodhatott, mint hogy végleg bekerüljön a Wiesmayer-házba. A lánya lesz Karola néninek; a sógornője Amálnak, Micikének. A régi lányokat meg sem kérdezték, csak férjhez adták. Akkor még mindig jobb ilyen kedves, ismerős családba kerülni. Pláne ma, amikor a férfiak úgy elromlottak a sok hányódásban. Józsi mégiscsak rendes, úri fiú. De elég-e ez, amit ő Józsi iránt érez, egy házassághoz? Leona nénitől nem kérhet tanácsot: ő nem is látta Józsit, nem tudja, milyen, amikor rámosolyog, s a foga kijön a szájából. Most különben is beteg, a nagy elevenségiből egyszer csak szívdobogás meg álmatlanság lett; csak azt tudja róla, hogy fönn van a Tátrában. Keresztmama? Ő folyton a boldogult édesanyját emlegeti. „Tudod, hogy anyád a halálos ágyán énrám bízott, ha én azt mondom…” De keresztmamában nem bízik. Ő mindig fut s forog valamiben. Csak az a fontos, hogy meglegyen, nem is ér rá gondolkozni rajta. Nagymamuska, szegény, meg csak bólint: úgy van minden, ahogy keresztmama mondja. Ő a halálát látja, s azt hajtja: csak téged tudnálak ellátva. Apuska mégiscsak más volna. Ha ő egyszer rászánná magát, hogy vele foglalkozzék.

Este egyszer csak hallják, hogy csöngetnek. Ők már rég megvacsoráztak, s nagytata az ágyazást kívánó derékropogtatást végezte. Mind egymásra néztek: ki lehet ilyen későn. – Hagyd, majd megy az udvaros – szólt utána Eszternek nagymamuska, mert ő, mint a bolond állt egy pillanatot, aztán usgyi, elvetette magát. – Ó, amíg János bácsi meghallja s kitotyog – kiáltotta vissza már a folyosóról. – Milyen szeles ez – mondta a nagyanyja. – Menjen már utána. Ki tudja, miféle kóborlók. De Eszterakkor már tárta is a nagy füles kulccsal a kaput. Két katona állt előtte – a sapkaellenzők alatt egy-egy fekete folt – jól fölpakolva. Egy pillanatig hőkölve járatta egyikről a másikra a szemét, de az egyik köpenyből, sapkából, harmadnapos szakállból álló csomó 154már lépett is felé. A nagy orrból kinőtt az arc, s ő gyöngén elvisította magát. Mégiscsak. A tisztiszolga, a bakancs sarát tapodva, vigyorogva pislogott be a kapu alá, mint aki érzi, de látni is akarja, hogy annyi küllőrázás után jó helyre került. – Tetszik látni? Ugye megéreztem? – kacagta Eszti boldogan, a harmatos bajuszról lefejtőzve (mintha csakugyan mondott volna valamit) a kapualjban a nagyapjának. – Reggel itt volt Jancsi – újságolta már a lépcsőn, az apja félfelét átfogva –, s azóta mind apuskáról gondolkoztam. Jancsi is azért jött, mert nem volt már levél.

Hármasban mentek föl. – Eszti apja jött meg – kiáltotta föl nagytata, mert a zajra nagymamuska ijedt képe ott volt már a konyhaajtóban. – Lőrinc? – hallatszott odafönn. Öröm akart lenni, de a hangból csak sopánkodásra futotta. A tisztiszolga, hogy mind a két felől szorongatták, átvette gazdájától a koffert, s a két koffer közt meg egy púpos zsák alatt cammogott mögöttük fel. Ott benn aztán a kefék, lavórok, tányérok mind mozgásba jöttek, hogy a szoba közepén tanácstalan megálló tiszti zubbonyból, bakancsból, csatakból az asztalnál felelgető és falatozgató vendéget kifejtsék. A harcos nyúlt, dörgölt, húzott, vetett, egy-egy reflexmozdulatot téve a katonamúlt, a hátizsák felé („de hisz van nekem is szappanom”), amelyet a tisztiszolga, mint sorára váró bálvány, őrzött ott kinn a sötétben.

Eszter boldogságától az öregek is megelevenedtek. Nagymamus aggodalmasan topogott, amerreEszter szökdelt, mintegy ellenőrizve, elég figyelmesen szökdécsel-e; nagytata pedig elégedetten járt föl s alá s kérdezett időnként; „no hát itt van, megjött” – mondta közben az arckifejezése is. A régi haragot, ellenségességet a háború elmosta. Az öreg büszke volt rá, hogy neki is van egy hozzátartozója a harctéren: a hadikölcsönről, beszolgáltatásokról volt szó, ezt is mindig hozzámondta. Égetőt pedig jobban elfoglalta a háború, semhogy az öregemberrel haragot tartott volna. Amióta a lakást meg az irodáját átadta, a fontosabb holmija is itt volt az apósánál. Miután eltanácskoztak rajta, hogy Égetővalóban soványabb-e egy kicsit, vagy csak a szakáll teszi, a vendég is visszapolgárosodott annyira, hogy a családot kezdte el vizsgálgatni. Dicsérte az apósát: frissebb, pirosabb, mint a háború előtt. – Az ám, de teszek is annyit, mint két fiatal, különösen ezek az itthoni nyikhajok. Kérdezze csak meg Esztertől, vőmuram (visszajött 155a vőmuram cím is). Többet vagyok kinn a tanyán, mint itt benn. De nem ám csak hogy „hoci meg fogjad”, hanem megfogom magam is. Ha Márton itthagy, az aratógépre is fölülök.

Eszter szinte érezte a maga sugárzását, amint a kamra polcairól a konyhaasztalhoz, onnét meg a nagyabroszig a maga vetélőjárását ide-oda hússzor is elvégezte. Közben a tisztiszolgát is ki kellett a konyhában a szoborállásából szabadítania. Előbb a málhái helyét mutatta meg, aztán söprűt kapott, amivel a bakancsa nyomát eltisztította, végül ő is ott ült kigombolt zubbonnyal a konyhaszéken, a sülő rántottát szagolgatva. Ahogy be- meg kijött, a benti beszélgetésből is el-elkapott egy darabot. Még mindig az öregek visszafiatalodásáról tréfáltak. – A vénemberek sóhajtoznak – mondta apuska –, de azért örülnek, hogy a nyugdíjból visszahívják őket. – Nem kell messzire menni, itt van ez az öregasszony, a Juszti anyja, hébehóba híttuk fel vigyázni, s most tessék, előlépett rendes bejáróasszonnyá. – Az emberek, most derül ki, nem is azért vénülnek meg, mert meg kell vénülniük, hanem mert a fiatalok megvénítették őket.

Amikorra Eszter is leülhetett végre, hogy az apja szájában eltűnő sonkás rántottát csodálja, nagytata már úgy töltötte a bort, mintha egész életükben csak évődtek volna. Égető különösen jókedvében van. Csak úgy süt belőle a láz. Mintha a viszontlátás örömén felül is lenne benne valami: a fiúk közt volt egyszer-másszor ilyen, amikor úgy érezte, mennek a dolgai. Eszternek újra eszébe jut, amire nappal gondolt: ha beavatná. – Tessék, apuska, egy kis háborús befőtt – s boldog, hogy amíg hárítja, szürke pillantása rá-rásiklik a benne ülő lázzal. Be kedves is egy ilyen este az utas tála körül: a húzóslámpa fénye, a poharazgató férfiak. Csak nagymamuska lesz, ahogy a vendéglátás izgalma elül, egyre hallgatagabb. – Hát én, Lőrinc? Én is megfiatalodtam? – kérdi, amikor a veje föláll a vacsorát megköszönni.

A puccernek a konyhakőre vetettek matracot, de Égető odaát hál a régi lakásukban. Eszter egy nyaláb párnával, paplannal nyomta keresztül magát az apja mögött az ajtókon. Az apja a kigyúlt gyertyafényben szétnéz. (A villany be van vezetve, de lámpa az nincs már.) – A régi bútorok – mondja. S Eszter szeretné ott tartani kicsit a sütős homlokán a felhőt, amivel a kikerült dupla ágyra, a feleségére gondol. – Most te tanyázol itt? – kérdi Esztert. – Csak délután. – Látom a pianí 156nóról. Isteni szerencse – mondja, míg Eszter a régi, mozgó támlájú díványra a tiszta lepedőt kihúzza –, hogy ez a két öreg megvan. Odakinn sokszor gondoltam rád, s hálát adtam az Istennek, hogy ha velem lesz is valami, te a legjobb helyen vagy… Eszter átfeküdt szinte a díványon, hogy jól betömködje s kifeszítse a lepedőt. Az apja hangját forgatta magában. „Odakinn sokat gondoltam rád.” Olyan nehéz volt elképzelni apuskát, amint őrá gondol s az Istennek hálát ad. De hálás volt azért is, hogy lefekvés közben az ő sorsával is foglalkozik. – Hanem nagymamád elég gyöngén van – szólalt meg Égető, míg az ágyazás végét várva föl-le járt, s közben oda-odanyúlt önkéntelen egy régről itt maradt tárgyhoz, nipphez vagy albumhoz, mint aki az ujjával méláz, emlékezik. – Gondoltál már arra, ha ő nem lesz? – Emlegeti szegény – mondta fölnyúlva Eszter. – De én nem tudom elképzelni sem.

Ott álltak egymással szemben – köztük a csöpögő gyertya s a pohár víz –, a szalonasztal két oldalán. Eszternek dobogott a szíve: most kéne rátérni, mért ne térne rá azonnal. – Ez végre is természetes dolog – mondta az apja. – Meg kell barátkozni vele. Az biztos, hogy várhatott volna szegény néhány évet, amíg ennek a cécónak vége lesz, s te is megtalálod a világban a helyed… Igaz, hallom… – jutott az eszébe –, hogy nálad is készül valami. Az arcán látszott, hogy sem az úton, sem otthon nem gondolt rá, most villant át először rajta: a szemében sem az a fürkészés volt, amivel az igazi érdeklődés akarja a más titkát kiszedni, inkább csak, ahogy a magával elfoglalt ember villant bele a máséba, pillanat alatt lobbanó s kialvó kíváncsisággal. – Keresztanyád, tudod, milyen. Nem áll meg benne még levélben sem a pletyka. – Ó, hol vagyunk még attól… Nem olyan komoly az egész. A háború végéig szó sem lehet róla – mondta Eszter, minden tagadásnál egyre pirosabban. Tulajdonképpen épp az ellenkezőjét akarta mondani, mint ami a száján kijött. „Ó, itt van, bennem, a nyakamon: attól félek, nagyon is komoly. De nem keveredhetek ki belőle. A háború is minden órában véget érhet. Meg kéne beszélnünk, mibe mentem bele.” De ahelyett, ami a vágya volt, a belénevelt úrilányszavakat mondta.

– Ami azt illeti, elég fiatal vagy – adta föl az apja tapintatból vagy közömbösségből, hogy a szavain s a pirulásán áthatoljon. – Én különben azt hiszem, hogy a háborúnak most már egykettő vége lesz –157mondta elevenebben. – Azt tetszik gondolni? – kérdezte Eszter csaknem megszeppenve. – Ez nem olyan jóslat, mint a híres „mire a levelek lehullanak”. Most már csakugyan végének kell lenni – mondta Égető egyre élénkebben. A homlokán szinte látszott, mint vált át üres tekercsekről delejesebbekre. Azt a félmondatot is abbahagyta, amivel a zubbonyát készült ledobni. – Nem tudom, olvasol újságot? – kérdezte. – Néha – mondta Eszter bizonytalanul. – De azt körülbelül tudod, mi van a világban. – Oroszország – jutott Eszter eszébe a fiúk vitája. – Az, és sok más egyéb. Tisza bukása, a porosz általános választójog… A demokratikus átalakulás most már elkerülhetetlen. Nemcsak nálunk; egész Európában. Eszter elfeledte, hogy az apja megveti Nagy Gábort. Csak arra emlékezett, hogy a Reggeli Újságban is így olvasta, s örült, hogy az apjának igazat adhat. – Attól, hogy a hülyék is mondják, az igazság még igazság lehet – mondta Égető azzal a hideg logikai süvítéssel, amivel kedvenc eszméi körül szokott vagdalkozni. – Ez csak azt bizonyítja, hogy most már ők is észreveszik, merről kell fölkukorékolni a hajnalt.

Egy-két percig fölindultan járt le-föl. De ez a járkálás nem a harag leküzdéséhez kellett; a megvetése éppúgy pillanatnyi volt, mint az érdeklődése – arcán az a feszültség volt, amely, mint egy hártya, a kipattanni kész szavakat tartja vissza. Eszter odaült a dívány gömbölyű lábvégére, s onnét nézte a gondolataival megtelő embert s mögötte a meg-megnövő árnyat, amelyet, ahogy járt, a gyertya föl-földobott, fantasztikusan elnyújtva a falra, s visszajöttében megint visszaszívott. Vetkőzésről, lefekvésről már nem volt szó. Eszter úgy érezte, hogy csak az ő jelentéktelensége, lány volta tartja vissza, hogy megszólaljon.

– A háború azért volt lehetséges, mert a népek gyanakodtak egymásra. Ez fontosabb, mint a politikai és gazdasági érdekellentétek. Ha én azt hiszem, hogy holnap leütnek, iparkodom előbb ütni: ez elég természetes. Ennek a gyanúnak pedig az az oka, hogy az európai népek különböző államformában élnek. A zsarnokság gyanakszik a szabadságra, a szabadság pedig még több joggal a zsarnokságra. Ezt érted, ugye? – jutott hirtelen eszébe, hogy Eszternek beszél. – Igen, ezt értem – mondta Eszter, s igyekezett odafigyelni, noha a szíve az elmulasztott alkalmon dorombolt. – A franciáknak gyanús volt a német álparlamentarizmus, amely úgy dudált, ahogy a császár fújta. Mi viszont a 158cárok kancsukáira, a ránk zúdítható népgörgetegre gyanakodtunk. Ennek a háborúnak az igazi gyümölcse az lesz, hogy kiegyenlíti az alkotmányokat. Az oroszok most teszik magukévá a francia forradalom vívmányait, a mi fiatal királyunk a szociáldemokratákkal tárgyal, s mindennél nagyobb jel, hogy Vilmos császár kénytelen megadni Poroszországnak a választójogot. Ezt most már nem lehet megállítani. S ez automatikusan meghozza a békét. Ha Európa két legelütőbb alkotmánya nem lesz messzebb egymástól, mint mondjuk, az angol és francia köztársaságé, ez a gyanú kihal a világból. Az orosz forradalom alig kéthónapos, s szinte már nem is emlékszünk vissza arra az időre, amikor Oroszország úgy függött fölöttünk, mint egy felhő, amely bármely pillanatban leszakadhat. S ugyanígy lesznek a franciák az átalakult központi hatalmakkal. A népek átlátszóvá lesznek egymás számára; láthatják, hogy élhetnek akkor is, ha nem törik meg egymást, s a béke a status quo alapján szinte magától megkötődik.

– És mit gondol, apuska, mikor lesz ez? – kérdezte Eszter, csak hogy valamit mondjon. – Nem tudom, nem vagyok jós. De az biztos, hogy hamarosan. Itt van az orromban. Most télig azt éreztem, hogy mind mélyebbre megyünk. Úgy voltam, mint aki mind mélyebbre ereszkedik egy aknába, de most már a fényt érzem, emelkedünk és közeledünk a világossághoz. A leveleim is ezért maradtak ki – hunyorított Eszterre ravaszkásan. – Hogyan? – pillantott föl a lány érdeklődve. De Égető még nem mondta ki, hogyan. – A vén csatár érzi már az időt – járkált jókedvűen. – Az időszerűtlen gondolatokhoz (az időszerűtlent mély gúnnyal mondta ki) most megjön az idő. El tudod képzelni, milyen példátlan fejlődés indul meg itt a háború után? Gondold el, mibe kerül a világnak ez a gyanú. Az a pénz s erő most mind fölszabadul, abból mindből hitel lesz. A harcterekről hazaömlő embereket is foglalkoztatni kell: egész Európa egy lázas műhellyé válik.

Egy-két percig megint szótlanul mérte a szobát. A gondolatokkal átnyargalt, kissé fölvetett homlokán szinte látni lehetett, mint fog az egész világ az építkezéshez. – Engem persze ez a kis Magyarország érdekel közelebbről. Ezt is most kell hozzáfognunk majd megcsinálni. Sokan szeretnek lelkendezni rajta, mi épült itt hatvanhét óta. De az nem volt semmi. Betörtek a technika vívmányai, állomásokat építettünk, csatornáztunk, az országot azonban nem építettük meg. Emlék 159szel a Tanyai Újságra? Én az én kis körömben azt próbáltam. A nép felől, a tanyák felől építeni az országot. A hagyományt, a nép becsületes, ősi arcát az újkor nyújtotta lehetőségekkel megerősíteni… Tudod, hogy mindig az angolokkal volt bajom. Egy időben anglománnak mondtak. Hallottad biztos a tarhonyát meg a többit, amivel csúfoltak… Hát igen, én a hagyomány s a forradalmak összekapcsolását az angoloktól tanultam meg. Persze, gyenge voltam. Darányiékhoz, a Gazdasági Egylethez húztam: ők voltak még a legjobbak. De most ebben a szellőssé vált Európában… Itt az én vitorláimba is más szelek fújnak majd.

Eszter egyre lejjebb gugyorodva pislogott föl a dívány végéből a föl-le járkáló nagy darab férfira. Noha minden szóval mélyebbre temetődött a maga dolga, s ettől egy kis megalázottság is volt a lelke alján – a gyertyalobogástól s a folytonos járkálástól káprázó szemében kába csodálat ült. Hát ilyen egy férfi! Ilyesmikért élnek a férfiak! Ha eltalálja az ember az órájuk, ez jön ki mindből. Józsiból, Sanyiból, még nagytatából is… Az asszonyoknak is ezzel kell élni egy tető alatt; a férj, akit gondoznak, a lélek, akit, mint ő itt a díványon, hallgatnak. Ha Józsi felesége lesz, a gépek fognak így kóvályogni a fejében, mint most az alkotmány, hagyomány, hatalmak. Ez tán a szép is az asszonyok életében: hallgatni őket, hogy ne legyenek annyira maguk, mint apuska is most a gyertyafényben. Igyekezett nagy készséggel nézni a férfira, aki most egyre kisebb ingajárásokat végzett, s végre egészen megállt a szoba közepére kitett kézitáska mellett.

– Nem értettétek – mondta azzal a jókedvű hunyorítással, mely nála a nevetést pótolta –, mért nem írtam eddig. Hát ezért! Össze kellett szedni kissé a gondolataimat, hogy a változás készületlenül ne érjen. Megemelte fülénél a koffert, aztán megint csak elengedte: majd néhány tétova lépés után ismét visszament mellé. – Az én színpadom persze kisebb. Én az egész életemet a városomnak szenteltem. Azért nem bírtam ki másutt, sokkal civilizáltabb helyeken. Azt mondhatnám: épp az elmaradtsága babonázott meg… Szinte ellágyulva állt ott (már amennyire az ellágyulás s az ő természete összefért), szürke pillantását a szoba homályába mélyesztve. – A városról tetszett gondolkozni? – kérdezteEszter bizonytalanul, mert érezte, hogy vár tőle valamit. – Nemcsak gondolkozni – nézett Eszterre ravaszkásan. – Írtam is… S szinte diadalmasan pillantott Eszterre. – Összefoglaltam a város újjá160szervezésére vonatkozó gondolataimat. – Igen? Valami újságcikk? – tapogatózott Eszter óvatosan. – Újságcikk? Egy egész kis könyvecske. Azért hajtottam ki ezt a szabadságot, hogy egy-két adatnak még utánanézzek s nyomdába adjam. Ha érdekel – emelte meg újra a koffer fülét –, megmutathatom. – Tessék, apuska – mondta Eszter, s már fogta is a gyertyát, hogy a koffert oda lehessen tenni az asztalra.

Egy percig úgy álltak ott: apja az asztalra tett kofferben túr, ő meg a gyertyát tartja, bevilágítani. Az összeráncigált fehérnemű, borotvakészlet, nyári zubbony, villanyelem közül fölmerül végre, két kartonlapba kötve, a mű. A táskában tökéletes rendetlenség volt; a szennyes fehérnemű a tisztában, a fogkefe a szappanba beleragadva, a mű azonban gyűrődés nélkül szállt ki, tisztán legépelve a két lapból. – Le is tetszett gépeltetni? – Le. Volt ott az irodában egy intelligens fiú: odahaza étlapokat gépelt, pincér; de mondhatom, hibátlan. S kétszer is végigforgatta, a lapok sarkát legalább, hogy megsimogathassa a pillantásával. – Elég vastag – becsülte meg Eszter is a két ujja közt a vastagságát… – Pontosan három ív. Úgy szedetem, hogy nagyobb könyvformátumban három ív legyen… Itt minden ki van számítva, barátom – mondta tréfás büszkeséggel. – Reggel már viszem is. – Azonnal tárgyalásokat kezdek a nyomdával. Ismerem az ipséket. Az első korrektúrát még itthon szeretném megcsinálni.

Csak azért tetszett most jönni? – akarta kérdezni Eszter, de meggondolta. „Elsősorban ezért. Természetesen téged is látni akartalak”; olyan elevenen volt fülében a várható válasz, a mohóság, amivel az elejét mondja, aztán a kis szünet, ami után a kiigazítást hozzáteszi, hogy rámosolyodott az apjára. A szája nagyon mélának, kicsit tán csúfondárosnak is érezte ezt a mosolyt, úgyhogy sietett valami figyelmest mondani. – Érdekes lehet azt, amit az ember gondol, papírról olvasni. – Hát igen. Ez persze egészen vázlatos – forgatta egyre, itt-ott beleolvasva, az apja a füzetet. – Tízszer ennyit is írhattam volna. De egyelőre jobb ez. Ezt jobban elolvassák. Ez csak arra való, hogy beletrombitáljunk vele az aluvók fülébe… Nem vagy fáradt? – nézett föl a füzetből, az asztalra visszakerült gyertya mögött Eszter arcát keresve. – Van kedved egy-két oldalnyit meghallgatni? – Nagyon – mondtaEszter őszinte örömmel, s elpirult a megtiszteltetéstől. Az, hogy az apja itt 161az éjszakában előtte tárja föl a lelkét, szinte megnövesztette magát önmaga előtt.

Elhelyezkedtek. A koffer a földre került; az apja a csöpögő gyertyát maga elé húzta, úgyhogy a komoly arc s a fényes lapok egy körbe kerültek. Eszter a vetett dívány szélére ült, s előrehajolt, karját a melle alatt összekulcsolva. Meglepetve látta, hogy az apja milyen elfogódott, az ujjai szinte reszketve babráltak, ahogy a címlapra ráfordított. „Javaslatok Csomorkány törvényhatósági város újjáalapítására” – olvasta föl gyorsan és tréfásan, mint aki tudja, hogy pukkantyút dob be, de megvan a célja vele. „Újjáalapítása” – ez egy kicsit merészen hangzik – mondja, arcát a gyertya fényiből félrevonva, hogy a lányára láthasson. – De megvan a nevelői tervem vele. S amellett pontosan fedi a dolgot, amint majd látod… Nem akarlak itt a bevezetővel untatni – lapozta nyugtalanul az első oldalakat. – Itt egy kis tudományos alapvetést csináltam. A németek egész könyvtárat írtak össze erről: hol, mikor, mért keletkeztek városok. Annak is megvolt a történeti oka, hogy a mi városunk mért támadt. Eredetileg halász és kereskedő város volt. Itt volt a Hód-tó, abba a Tiszából is bejöhettek a hajók, ott álltak a mai gimnázium alatt. De hiszen erről hallasz majd mindjárt. A fontos, hogy a lecsapolással, aztán a puszta fölosztásával megszűntek azok a tényezők, amelyek a mi városunkat létrehozták. Azt mondhatnánk, szinte nem is szabadna itt lennie; legföljebb egy tíz-húszezer lakójú mezővárosnak. Szinte csak a dolgok tehetetlensége tartja fenn, persze pangásra kárhozottan… Ezt érted, ugye? – Hogyne – mondta Eszter, bár nem egészen értette. – Na mármost én azt kérdem: ha az eredeti ok megszűnt, nincsenek-e itt más tényezők, amelyeket kihasználva, ebből a pangó városból élő, virágzó várost teremthetünk. Sorra megyek itt ezeken a tényezőkön, mint talaj, víz, természeti kincsek, forgalom és a többi. Téged most nem terhellek az egésszel, csak egy-egy érdekesebb részletet kapok ki. Hát például a víz, amire az előbb már céloztam… Néhány bekezdést olvasott, aztán megint kihúzta a fényből a fejét, s a gyertya mellett Eszterre nézett, hogy érti-e. S olvasás helyett megint magyarázta. Aztán megint olvasott, hosszabban most már… – Erről előbbre is volt már szó – mondta. – Hogy jobban értsd. – s előrelapozott. Aztán megint összefüggően áradt a szöveg; 162a kezdetben ideges, magát szégyellő hang szinte büszkélkedve zengett az éjszakában.

Eszter mozdulatlanul ült ott, csak az egyik keze jött föl közben az álla alá a kulcsolásból. Az agya is olyan volt, mint a hunyorgatást beszüntető szem; igyekezett mindent minél jobban megérteni. De talán épp ezért, a nagy figyeléstől az, aki figyelt benne, az előreesett fejével, a kidülledt szemével egyre előrébb-előrébb ment, már-már levált róla, úgyhogy egy kába, makacsul figyelő Eszter volt előtte a gyertyafényben – míg hátul, e mögött a káprázó Eszter mögött, továbbgomolyogtak a dívány homályába húzódó gondolatok, egy másik fül és szem nélküli Eszter, aki most csomósodott össze tétova emlékekből, távoli fájdalmakból. Az igazán érdekes volt, ahogy apuska a vízszabályozás hatását leírta. A város alól eltűnt a Tisza, a búzát nem lehetett többé hajón szállítani, a mozgó erekből szúnyogos mocsarak lettek, a kiszáradt föld eldobta a szőlőt, a kenderáztatók, a gyapjúmosók elpusztultak, nem éltek meg többé a kosárfonók. „A túlzásba vitt kiszárítással lecsapolták a vásznat, a gyapjút, a ruhát a testünkről, húst, bort, tejet az asztalunkról.” Mindezt olyan szépen írja le apuska; a hátul ülő Eszter azonban egészen másféle múltnak adja oda magát. Az a múlt egy icipici lányt csinál belőle; ott ül, ahol most apuska kofferje áll, s betűket ír egy füzetbe. Itt meg, ahol ő gornyaszt, itt van a dupla ágy, az egyik bevetve, a másikban azonban két árnyék súg-pityereg. Anyuskának nagysoppos frizurája van, az arca mintha egészen eltűnne alatta (egész más, mint a fényképeken). De ez is olyan mélyen van, mint a Hód-tó meg a birkák, amikről a gépelés szól. Vajon mit beszéltek? Csak arra emlékezett, hogy sírt. Néha mintha magasztalta volna apuskát, máskor meg panaszkodott. Vajon neki is olvasott így? Őneki még nehezebb lehetett; hisz iskolát sem járt. Nagymamuska mondta, hogy csak elemije volt. Hogy mereszthette az szegény a szemét, hogy figyelmet mutasson.

Megpróbálta a két Esztert megint összehúzni, s a szívével is apuskát figyelni. Mit érezne iránta ő, ha a felesége volna. Biztosan csodálatot. Milyen agyvelő is ez. Ahogy a talajnemeket mondja; már látja is rajta azt, ami lehetne. A homokon a Tiszától a Peperéig negyven kilométeren barackligetek, diófák, a sziken birka, a fekete földnek nedvesség kellene. Egy pillanatra megijed; arról van szó, lehetne-e rakétákkal esőt 163csinálni. Érzi, hogy ezért ki fogják csúfolni, de nem, apuska sem bízik ezekben, csatornákat akar a Körösből ásatni. Csodálatos lehet, ha valaki itt jár a nagy kőrengetegben, a rossz utcákon, a szárazsággal küszködő határban, s állandóan dióligeteket lát, a tarlók közt erek duzzadnak, a csatorna, aminek a partján Amálékkal sétáltak, hajózhatóvá van téve, a tanyákat ezer kilométer burkolt út köti össze. Az útburkolatnál megint egy emlék: a tégla, a képviselő úr, Döméék. Az a féltő figyelés megint, apuska a zágrábi kőzúzókról beszél. Oda is messziről hozzák a követ. Neki Bánffyhunyadon mutatott egy bizonyos Ignác bácsi egy hegyet. Kétszáz forintért megvehet, uramöcsém, egyet, s az egész határt kikövezhetik vele. Nem, apuska nem enged. Most nem tutajon hozza le a hegyet, a vasútnak kell kedvezményt adnia, de a hegynek azért ide kell jutnia. S megjön a tarhonya is, a tarhonya-, laska-, csigatésztagyár. A város ötven gyártelepe közt ennek is ott kell lennie. Eszter nagytatára gondol: hogy hallgatná ő? Hogy hallgathatta egy életen át? Pedig apuskát ez a fej, a nagytatáé, hallgatta ezer vagy tízezer példányban. Nagytata még a legjobb bennük. Lám, most meg szélmalmok termelik a villanyt, kis gépek a szél erejével költetik a csirkét, köpülik a vajat, még a bölcsőt is egy kilencvened lóerős motor hajtja. Nevet, mert az apja megint kihúzta a fényből a szemét, s nézi, hogy ő nevet-e rajta. Pedig inkább kérni szeretné, ezt hagyja ki. Az emberek majd csak ezt jegyzik meg, s rájuk nem pillanthat úgy, mint őrá, olyan huncutosan.

A felolvasó arról a városról olvas, ami itt épülni fog, de közben mintha abba esne egy fénynyaláb, amelyben idáig élt. Milyen sors lehet így ábrándozni egy életen át. Neki kedves így is a város. Sosem gondolt arra, hogy a Nagytópart utca mért nem olyan, mint egy pesti utca. De apuska sok földet bejárt, külföldön is volt, neki fáj, hogy a város még mindig ott van vagy ott sincs, ahol a nádasok idejében, s hozzá még nádja sincsen. Ezzel a gondolattal lohol dinnyeszövetkezetből közmagtár-gyűlésre már fiatal kora óta. Az ablakokban pedig ott álltak a nagytata-félék, gömbölyű, puha kalap a fejükben. Ha ő azt, amit Wiesmayeréknál lát, be akarná hozni az udvarukba, micsoda pör, dohogás lenne csak abból is. Pedig apuskának sokban igaza van. Azért az a nagy menekülés innen, mert nincs műveltség. A nyugdíjas tisztviselőnek, a meggazdagodott kereskedőnek hiányzik a színház, a magányos tanyai embernek a kocsma, mozi. Lám, Décsi Feri sem jött le azóta hang 164versenyezni. Apuska persze, ezen is segíteni akar. Kultúrpalotát, iskolákat épít. Csak az nem világos: miből. Az adó, az adó, hallotta nagytatától gyermekkora óta. Apuska épp azt bizonyítja, hogy tízszer annyi adót is megbír a város, ha azt az ötven városi vállalatot megcsinálják. Föl sem kell emelni a pótadót, behozzák a vállalatok. Igen, ha már megvannak s működnek. Apuska ezt is megmagyarázza valahogy, de az egész mégis mint egy álom, mint apuska feje a falon; nagy tölcsérben megy széjjel, s nincs teteje. – Ismered ott a Teleki utcánál azt a sikátort? – Eszter ijedten rezzen össze. Ezt nem olvassa, ezt a gyertya fénye mellett mondja, s nézi, hogy figyel-e. Összekapja gyorsan a fejében visszhangzó szavakat, valami körútról van szó; itt kell azon a sikátoron utat törni neki. – Hogyne, a fűszerboltnál – mondja. – Nem, errébb – mondja az apja is megnyugodtan s szavalja tovább, egyre több gyönyörrel a dolgozatát.

A felolvasásnak vége. A gyertya egy csomó faggyú cseppkő közt pislog a tányéron. – Mindez, persze, egész vázlatszerű – mondja Égető, a kéziratot a tokjába visszatéve. – Aki először hallja, annak tán lázálomszerű. – Nem, nagyon szép – mondja Eszter őszintébben, mint várta volna. – Én ezekre nem is gondoltam idáig. – Hisz épp ez a cél, meggondolkoztatni az embereket. Egy lánynak sem árt, ha egy kicsit gondolkozva nézi az életet maga körül… Eszter úgy érzi, egy óvó, féltő szót is kellene mondania, de hogyan, hogy bántó se legyen. Égető azonban, úgy látszik, ismeri már ezt a ködös, bizonytalan pillantást. – Mindez természetesen nem lesz meg estéről reggelre. Nem vagyok holmi fantaszta tervkovács, aki azt hiszi, hogy mert el tudja képzelni, már meg is kell lennie. Kénytelen vagyok a képzeletre hatni. Minálunk épp a képzelet hiányzik. Bele kell a szikkadt agyakba a lángot ragasztani. – Biztosan lesznek, akik ebben is fennakadnak – mondatja a becsület Eszterrel. – A csúfolódók; azokkal nem törődöm. Megszoktam őket – mondja Égető gőgösen. S Eszter érzi, hogy csakugyan csaknem közönyösen. Erre nincs mit mondani. Mit is mondhatna annak, aki így áll a csúfolódók fölött – egy ámuló pillantáson kívül.

– Akkor hát nem is zavarom apuskát – állt föl. – Tessék lefeküdni… Egyszer én is szeretnék megbeszélni valamit apuskával – teszi hozzá aztán mégis, összeszedett bátorsággal. Lőrinc kidob egy hálóinget az ágyra; lecsatolja és fölhúzza a karóráját. – Hogyne, nagyon szívesen 165– mondja a srófot forgatva. – Gondolom, arról a dologról van szó – néz rá azzal a pillanatnyi kíváncsisággal. – Igen, apuska ismeri Józsit. – Hogyne… futólag. Elég komoly fiúnak látszik… Eszter szívdobogva várja az órahúzás végét; most az ő dolgára kerül sor. – Tudod, mit gondoltam? – riad föl hirtelen az apja. – Egy betűrendes névmutatót fogok a javasolt reformokról a végire csatolni. Teszem: K betű: kaszárnyaépítés, kenderáztató, kenyérgyár, közkönyvtárak. Ez jó lesz, mit gondolsz, ugye? Így mindenki áttekintheti, mire van szükség. Na, hanem látom, tűkön állsz már. Visszaéltem az aludhatnékoddal. Feküdj le szépen; legközelebb majd beszélünk. S az arcát nyújtja Eszternek, hogy megcsókolja.

Az öregek odaát már rég lefeküdtek. A két horkolás mintha két torok társalgása lett volna. Nagytata mélyen, egyenletesen húzta, nagymamuska csak időnként, de akkor gyorsan és kapkodón, az orr legmagasabb emeletéig futva. A kanapén, a dédnagyapa képe alatt, ott volt megvetve az ágy; nagymamuska az nem férfi, az gondolt rá. A felső nyitott ablaktáblán épp bevert a toronyóra. Amíg vetkőzött, arra az ablakdarabra nézett: csillagok bolyongtak benne, kerülgették egymást s a torony csúcsát. Minden jár, bolyong a világban; minden dolognak megvan a maga útja. Seregeknek látszanak, s mind maguk vannak.

166

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!