Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 7., péntek

Dante - Isteni színjáték - Pokol - 1-2.ének

DANTE

Isteni színjáték


LA DIVINA COMMEDIA


Babits Mihály fordítása

Itt kezdődik a színjáték,
írta
DANTE ALIGHIERI,
születésére nézve firenzei,
erkölcseit tekintve nem az.

INCIPIT COMEDIA DANTIS ALIGHIERII
FLORENTINI NATIONE, NON MORIBUS



POKOL

Első ének
A sötét erdőben
Második ének
Vergiliusz és Beatrice
Harmadik ének
A Pokol kapuja
Negyedik ének
A Pokol tornáca
Ötödik ének
A Szerelem halottjai
Hatodik ének
Tivornyák hősei
Hetedik ének
Pénz és szerencse
Nyolcadik ének
Dis városa előtt
Kilencedik ének
Mennyei segítség
Tizedik ének
Farinata
Tizenegyedik ének
A Pokol beosztása
Tizenkettedik ének
A vérfürdő
Tizenharmadik ének
Az eleven liget
Tizennegyedik ének
A tűzeső
Tizenötödik ének
Brunetto Latini
Tizenhatodik ének
Nagy emberek a Pokolban
Tizenhetedik ének
A szörnyeteg hátán
Tizennyolcadik ének
Rondabugyrod
Tizenkilencedik ének
Fejjel lefelé
Huszadik ének
A jósok
Huszonegyedik ének
A Rondakörmök
Huszonkettedik ének
Pokoli bohózat
Huszonharmadik ének
Az ólomcsuhások
Huszonnegyedik ének
Az emberi főniksz
Huszonötödik ének
A kígyóemberek
Huszonhatodik ének
Odysseus utolsó utazása
Huszonhetedik ének
Szent Ferenc és az ördög
Huszonnyolcadik ének
Mohamed és a fejetlen ember
Huszonkilencedik ének
A rühösök
Harmincadik ének
A nagyhasú Ádám mester
Harmincegyedik ének
Az óriás kezében
Harminckettedik ének
A Pokol fenekén
Harmincharmadik ének
Ugolino és az eleven kárhozottak
Harmincnegyedik ének
A Föld középpontja




Első ének

A sötét erdőben

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senkisem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
hogy futni fordultam már, visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint leláncolt,
feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
úgy hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tünt föl minden céda vággyal
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
a láttából eredő gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét
ha jő a pillanat, mely vakra forgat,
búsan átkozza játékos merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
mely újra elűzött a magasságtól
ama vidékre, ahol a nap hallgat.
És míg így én, távol a napvilágtól
tépődtem: im valakit mintha látnék:
rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.
Jött a nagy pusztában; s én rákiálték
amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,
akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"
Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.
Szüleim Mantovából mindaketten
lombardok voltak: de már rég megholtam.
Bár későcskén, sub Julio születtem,
jó Augusztus alatt Rómában éltem,
hívén a régi, hazug istenekben.
Költő valék és versben elregéltem,
mint menekült, míg nagy Ilion égett,
Anchises jámbor magzata az éjben.
De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?
Mért nem törekszel fel a szép halomra,
melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"
"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla
ama hatalmas ének égi vize?"
feleltem s szégyen szállt a homlokomra.
"Ó, minden költők dicsősége, dísze,
ki könyved oly buzgón szereti régen,
legyen mostan kegyedben némi része.
Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán, kitől örökbe kaptam
a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.
Látod előttem milyen szörnyü vad van,
védj tőle híres bölcs, mert szembeszállni...
vérem remeg a puszta gondolatban!"
"Tenéked másik úton kell ma járni,"
felelt midőn meglátta, hogy sirok,
"ha nem akarsz e vad helyen megállni:
mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,
útjába állna, bárki közelednék,
úgy hogy halála lenne e birok.
És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,
rossz vágyának sohsem elég a kár
s evés után csak annál éhesebb még.
Sok állat van, kihez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje, az Agár.
Ez nem kiván földet, sem ércet enni,
hanem erényt, bölcsességet, szerelmet
s Feltro s Feltro között fog megjelenni.
Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet,
kiért harcolt Turnus s a szűz Camilla
s Euryalus és Nisus, társa mellett.
Minden városon által űzi, vijja
e rossz vadat, míg a pokolba szálland,
honnét az ős irigység fényre hívta.
Miért is úgy hiszem, javadra váland,
ha most követsz és az én vezetésem
utat neked az örök helyre tárand,
hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,
láttán a sok keserves antik árnynak
s az új halált kivánó bús nyögésen.
Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak
a tűzben is, mert egykor, úgy remélik,
- bármikor, - a boldog seregbe szállnak.
S ha te is vágysz felhágni majd az égig,
lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra,
vele hagylak, nem kísérhetlek végig.
Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma,
általam (mert törvénye ellen éltem)
nem engedi, hogy nyílna birodalma.
Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,
ó, boldog, kit oda választ az üdvre,
hol városában ül királyi székben!"
S én szóltam: "Költő, kérlek könyörögve
azon Istenre, kit te nem ismertél,
hogy ne jussak ennyi kínra se többre,
hogy ahova igérted, elvezetnél,
hogy lássam a szent Péter kapuját
s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél."
Elindult és én követtem nyomát.


Második ének

Vergiliusz és Beatrice

Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra.
Ó, Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal,
ó lélek, aki írod, amit láttam,
nemességed elválik majd ezúttal!
Kezdém: "Ó, költő, vezető barátom!
vizsgáld erőmet, vajjon tehetős-e,
mielőtt útra mernéd bízni bátran.
Te regélted, hogy Silviusnak őse
még mint romlandó testnek viselője
lett halhatatlan dolgok ismerőse:
azért, ha a gonoszság Gyűlölője
kegyelte őt elgondolván, ki és mi,
és hogy mily nagy hatás árad ki tőle,
azt nem méltatlan emberészbe vésni,
mert az Istennek fenn az égi honban
Róma atyjául őt tetszett kinézni.
Amely s aki - hogy a valót kimondjam -
öröktől voltak rendelve e helyre,
hol nagy Péter utóda ül a trónban.
S oly dolgokat látott utján, (amelyre
éneket mondtál), melyekből kisarjadt
a pápa dísze, s az ő győzedelme.
Aztán e tájra szállt még, hogy bizalmat
adjon, a Választott Edény, a hitre,
amely az üdvnek útján első harmat.
De én, hogy menjek? Engemet ki hítt le?
nem vagyok Aeneas, se Pál, se lélek,
kit én vagy bárki méltónak tekintne.
Azért, ha mégis ilyen útra térek,
félek, hogy balga lennék, balga bátor.
Bölcs vagy; megértesz jobban, mint beszélek."
S mint kit tervében újabb terve gátol
s amit előbb akart, most nem akarja,
úgy, hogy egészen eláll szándékától:
úgy néztem én fel e setét hegyaljra;
új fontolás emésztvén vágyamat meg,
melynek oly gyors volt első diadalma.
"Ha jól értettem fontoló szavad meg", -
felelt a nagyszivű költőnek árnya -
"lelkedben téged gyávaság ragadt meg,
melynek az embert meg-megcsapja szárnya,
hogy tisztes szándokától visszaretten,
mint félős bestiát ijeszti álma.
Hogy hát ez urrá ne legyen szivedben,
elmondom, mit hallottam, ami rábirt,
hogy megsajnáltalak és idejöttem.
A lebegők közt voltam mostanáig
s egy üdvözült hölgy szólított, felém jött,
oly szép, hogy kértem, parancsolna bármit.
Csillagnál jobban csillagszeme fénylett
s beszélni kezdett halkan, csupa kellem,
szavában angyalok zenéje rémlett:
»Ó, szolgálatkész mantuai szellem,
kinek a híred áll még a világon
s megáll, míg a világ lesz, bármi ellen:
sors üldözöttje, nékem jóbarátom
áll, gátolva az útján, puszta partnál,
hogy gyáván már-már megfordulni látom.
S félek, hogy tévelygésben oly zavart már
az után, mit hallék az égben róla,
hogy segítségre vágyam késve hajt már.
De menj! talán majd ád az ékes szóra,
menj! amivel csak mentséget remélhet,
segítsd s szívemnek légy vigasztalója.
Beatrice vagyok ki menni kérlek,
jöttem, ahova vágyom visszatérni,
szerelem hítt le s teszi, hogy beszéljek.
Gyakran foglak majd tégedet dicsérni,
ha majd megint az Úr elébe térek.«
Elnémult akkor s én kezdtem beszélni:
»Erénynek hölgye, kinek egy erényed
teszi, hogy fajunk fölülmulja minden
tartalmát az ég legszükebb körének,
parancsod olyan gyönyörnek tekintem,
hogy itt későnek tetszenék a kész;
szükség arról többet beszélni nincsen.
De mondd, hogyan lehet, hogy mitse félsz
e mély középpontig onnan leszállni,
ahova vágyad égve visszanéz?«
»Mert oly buzgón látszol tudásra várni,
elmondom hát« - felelte - »nem titok,
miért nem félek onnan idejárni.
Félni csak oly dolgoktól lehet ok,
amelyeknek hatalmából baj érhet;
másoktól nem, mert ártalmatlanok.
Engem az Isten, Övé a dicséret,
úgy alkotott, hogy kínotok nem érzem,
és lángotok hozzám közel se férhet.
Szent Hölgy ül fönnyen, ki a szenvedésen,
amelyhez küldlek, oly szánalmat érez,
hogy rést ütött a zordon Végezésen.
Ez kérve fordult Lúcia szivéhez,
s szólt: ,Segítségért eped egy hived lent:
rád bízom őt, ki annyi sebből vérez.'
Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent,
jött, ahol ős Rákhelnek állt a széke,
ki mellé engem ültetett kötött rend.
S szólt: ,Beatrice, Isten büszkesége,
mért nem segíted azt, ki úgy szeret,
miattad rá se néz a léha népre?
Nem hallod, amint sírva kesereg?
nem látod, amint küzd a zord halállal,
hullámban, mely nagyobb mint tengerek!'
Nincs földön, aki úgy törtetne vállal,
futni a kártól vagy hasznocska végett;
mint én ezt hallva, versenyt a madárral,
jöttem, elhagyva boldog égi széket,
bízván beszéded híres erejében,
mely dicsőség annak ki hall s tenéked.«
Míg így beszélt hozzám fényes szemében
könny csillant meg s fordulva eltakarta
és ez tett gyorssá ide jönni éppen:
és jöttem hozzád, amint ő akarta
és megmentettelek a bestiától,
mely e szép lejtőn útad megzavarta.
Nos hát, mi lesz? Mért, mért állsz itt? mi gátol?
mért hogy szívedben gyávaság a féreg?
mért nem vagy mernibíró, tettre bátor,
miután három ily hölgy, tiszta lélek
gondol ügyedre mennyek udvarában,
s én is szavammal annyi jót igérek?"
Mint kis virág, mely fagyos éjszakában
hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett,
nyílva szárán emelkedik magában:
a fáradt virtus bennem úgy feléledt
s a jóra bölcs merés szivembe szállván,
mint bátor ember kezdtem ily beszédet:
"Ó, kegyes, aki könyörül az árván,
s te is, ki hallgatsz rá, ki benned bízik,
igaz szavára rögtön ideszállván!
Szívemben vágyak olyan tüze ízzik
elmenni a vészes uton, szavadra,
hogy első tervem új életre hízik.
Menj! legyünk ketten eggyek akaratra:
te mesterem, parancsolóm, vezérem."
Igy szóltam. S akkor, ő elől haladva,
indultunk a mélységes erdőszélen.


1 megjegyzés:

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!