Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 9., vasárnap

NAGY SÁNDOR: AZ ISMERETELMÉLET LOGIKÁJA

NAGY SÁNDOR: AZ ISMERETELMÉLET LOGIKÁJA

Ráeszmélni magára a ráeszmélésre, analízis tárgyává tenni a filozófiát magát, megteremteni a filozófia logikáját: oly probléma, mely igen termékenynek ígérkezik. Annál feltűnőbb tehát, hogy e probléma felvetése óta (már vagy tíz esztendeje) megoldására semmi sem történt és hogy Mannheim Károly alább ismertetendő könyve [*] tudtunkkal az egyedüli, mely ez elejtett problémát, legalább is egyik fontos oldalát tekintve, megoldani törekszik.

Döntő okok játszottak közre az effajta vizsgálatok elmaradásánál. Nem kedvezett nekik egyrészt az idő, amely a filozófiai érdeklődés súlypontját az addig meglehetősen előtérben álló logikai kutatásokról egy még teljesen ki nem forrott, de mindinkább több hívet hódító történetfilozófiai irányzathoz tolta át, mely, ha szintén hajlamos a filozófiát is «kívülről» nézni, húzódik attól, hogy bármely szellemi tüneményben (tehát akár a filozófiában) a priori, történetfeletti elemeket felismerjen, ami viszont magától értetődő feltétele mindennemű logikai vizsgálatnak.

Másrészt a téma természetében is nagy nehézség rejlik. Ismeretes dolog, hogy egy filozófiai rendszer felépítésekor az az ideál, hogy lehetőleg semmit sem tételezzünk fel, vagy pedig - tekintve, hogy ezt gyakorlatilag lehetetlen keresztülvinni - legalább is redukáljuk és tüzetesen átvizsgáljuk az előfeltételeket. Magától adódik tehát a kérdés: ha már a filozófiánál, ez a helyzet, milyen lehet még ennek a filozófiájánál? Mit lesz egyáltalán lehetséges feltételeznünk, hogy ezen még a filozófiánál is a prioribb gondolatmeneteknél a legkülönbözőbb circulus vitiosusokat elkerülhessük?

Az egész jelenkori filozófiai irodalomban annak nagy tömege ellenére egy mű sincs, amely mindent «teljesen elölről» kezdene s így nem csodálatos, ha a filozófia logikájának akad művelője. Viszont a vállalkozás már maga érdem.

Természetes, hogy ha csupán a filozófia valamely ágának, például az ismeretelméletnek vizsgálatát tűzzük ki célul: akkor amennyit veszít a probléma átfogó és egyetemes voltából, annyit nyer egyszerűsödés és körvonalazhatóság dolgában.

Az ismeretelmélet logikájának feladatát tűzte maga elé Mannheim. E feladatot pontosabban így fogalmazza meg: meg kell határozni mindazt, ami a történelmileg adott és egyáltalán elképzelhető ismeretelméletekben azoknak közös, állandó logikai szerkezetét alkotja, szóval, ami az ismeretelméleti gondolatot éppen azzá teszi, ami és ezzel elkülöníti minden egyéb gondolattól.

Ezt a feladatot empirikus alapon elvégezni nem lehet. Mert ha csak azt keresnők, ami a különböző időkben ismeretelmélet címén megjelent munkákban közös, vérszegény általánosságoknál aligha kapnánk többet s az eredmény logikai érvényességéről nem beszélhetnénk.

Az empirikus irány az ilyfajta vizsgálatok egyik véglete. A másik, amikor minden ismeretelmélet közös ismérveinek keresése helyett - öntudatlanul - egy konkrét ismeretelméletet veszünk alapul.

Ezen utóbbi véglet a nehezebben elkerülhető. Hiszen bármily kevés előföltétellel dolgozzunk is, azok már egy határozott, nekik megfelelő ismeretelméleti felfogáshoz kötnek bennünket.

Azonban éppen Mannheim mutatja ki, hogy van kibúvó: hogy az ismeretelmélet önállótlan, autonómiával nem bíró tudomány - mely más tudományra támaszkodik és pedig vagy a logikára, vagy az ontológiára, vagy a pszichológiára. Egyedül nem lévén képes saját magát determinálni, az említett nehézségeknek nincs kitéve.

A szerzőnek sikerül e gondolatot az egész probléma területén keresztülvinni. Segítségével részletesen kimutatja, hogy a három főmozzanat, melyet az ismeretelmélet önmagából teremt: a külön kérdésfeltevés, a sui generis érték fogalom és a sajátos alapkorreláció (ti. az alany-tárgy viszony) aszerint alakul mindig, hogy melyik «támasztudomány» alapján állunk. Természetesen e tudományok vagy helyesebben és általánosabban szólva e rendszerezések között az ismeretelméleti logika nem dönthet.

Mannheimnek az ismeretelméletről való felfogása - bár ő csak logikailag bizonyítja - történetfilozófiai igazolást is nyer: az egész modern filozófiából folytonos visszavonulásban van az ismeretelméleti gondolat; már hosszú idő óta nem termelt ki újat magából és problémáit kezdik a határtudományok felszívni.

Akármily szerencsés azonban Mannheim megoldása, ily megoldással csak éppen az ismeretelméletet lehet elintézni. De az a messze elhatoló filozófiai intuíció, mely könyvét jellemzi, a legnagyobb érdeklődést és bizalmat kelti ily irányú további munkássága iránt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!