Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 16., vasárnap

Illyés Gyula - PETŐFI SÁNDOR

Illyés Gyula

PETŐFI SÁNDOR


TARTALOM

(bevezetés)
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23.
24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43.

FÜGGELÉK
PETŐFI HALÁLA
SEGESVÁRON



z a könyv nem azonos azzal, amelyet Petőfiről esztendőkkel ezelőtt írtam. Csaknem egyharmaddal nagyobb annál. Mégsem egyszerűen a bővített kiadása annak. Külön története van ennek a könyvnek is.

Az eredeti könyv magyarok olvasmányául készült, közölni valója a magyarok ismereteihez igazodott. Sor kerülvén a francia nyelvű kiadásra, a párizsi Gallimard cég lektorátusa, amelynek élén akkor a bátorító emlékű Albert Camus állt, azt kérte, hogy az ő olvasótáboruk előtt kevéssé vagy egyáltalában nem ismert nevekről, eseményekről magyarázó betoldásokat készítsek. Lap alatti jegyzetekként csatoljuk ezeket a megfelelő helyhez.

Ehhez semmi kedvem nem volt. Ilyen utólagos hozzáfűzésekkel voltak telezsúfolva a könyv más nyelvű kiadásai - az olasz, a szerb, a bolgár, a horvát, a szlovén (hogy nemzeti büszkélkedésünknek adjak én is valami tápot) -, s ezt elég idegenkedve néztem. Az ilyen lap alatti utólagos közlendők - tudósi tolvajnyelven lábjegyzetek - voltaképpen zavaró lépésvétések, főleg ha gyakran jelentkeznek, abban a harmonikus együtthaladásban, amely olvasó és író között minden valamirevaló műben kialakul.

Néhány levélváltás után a tudósi módszer helyett a szépírói mellett döntöttünk. Ez - előzékenyebben az olvasó, szigorúbban az író irányában - azt kívánja, hogy a cselekmény a maga helyén mindig érthető legyen, vagyis az előzményeket s a szereplőket már előzően bemutassuk.

Ki is volt Kossuth és Széchenyi, mi volt köztük az ellentét, miben ítélhető el Görgey - mindezt persze egy-két sorban így sem lehetett előadni. Biztatást kaptam, írjak olyan bőven, ahogy csak jónak látom. A könyv nem mindennapi sorozatban, nem mindennapi cégér alatt volt megjelenendő. Elkapott a lehetőség, hogy milyen helyről, milyen közönségnek beszélhet egy magyar végre egy sor szép magyar vállalkozásról, s csaknem kötelességnek - nem is a mi nemzetünk, hanem a többi nemzet iránti kötelességemnek - éreztem, hogy dióhéjban még a magyarok történetét is elmondjam, hisz a külföldi olvasó azt sem ismeri; anélkül pedig Petőfi nagyságának épp legszebb oldalát nem fogja soha megérteni. Módot kaptam, hogy Petőfi prózai írásaiból s a kortársak rávonatkozó följegyzéseiből - mivel ezek könnyebben fordíthatók, mint a vers - szinte tetszésem szerint meríthessek. Akkoriban jelentek meg éppen összegyűjtve ezek az egykori visszaemlékezések. A kötetet kritikával, de ezeknek a közismert kortársi esemény-rögzítéseknek jó részét okulással olvastam újra, s adtam belőlük így nem egyet tovább, friss olvasmányul a franciáknak.

A könyv megjelent; nem engem illet csak ismertetést is nyújtani róla. Izgalommal lapoztam. Nemcsak azért, mert fölhatalmazást adtam a kitűnő képességű fordítóknak, hogy a kapott anyaggal a francia közönség kívánalma szerint gazdálkodjanak. Így - idegen nyelven olvasva - maga a történet is izgalommal töltött el. Alig van tanulságosabb, mint egy ilyenfajta sugártörésben kapott tükörkép magunkról, mégpedig úgy, hogy idegenek szeme s bírálata előtt.

Azt hamar megszokjuk, hogy szülővárosunk vagy szülőfalunk lakóiról fülünk hallatára úgy beszéljenek: "ezek a pestiek"; "ezek az ozoraiak", de mindvégig megfeszül bennünk a figyelem, amíg valahol "azokat a magyarokat" halljuk emlegetni.

Egyrészt ezért éreztem érdemesnek, ha csak egyszeri kísérletül is, közrebocsátani annak a franciák számára készült könyvnek eredeti anyagát.

A másik ok, hogy tán egyek a magyarok sem ismerik sokkal jobban a saját történetüket, mint ahogy annak ismeretét azok a franciák igényelték. Azaz sose lehet elég véleményt meghallgatni, ha arról van szó, hogy magunkat híven megismerjük.

1962

A nagy költők nem váratlanul szólalnak meg, nem derült égből, mint az isteni kinyilatkoztatások. A népek életében messze visszamenőleg meg lehet állapítani, mikor estek vajúdásba, hogy megszüljék a rendkívüli fiút. A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre.

Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják, szájába adják az anyanyelv szavait. Megtisztítja a szavakat is. Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásáról. Jóbarátokat és vetélytársakat szemel ki, akik majd védik és ösztökélik. Az egész ország egy izgalom.

Mert nem bizonyos, hagy a csecsemő megszületik. S ha megszületik is, nem bizonyos, hogy felserdül. Hányszor fordult úgy a magyar nép sorsa, hogy sanyarúságából már csak egy próféta vezethette volna ki. S az jelentkezett is. De hányszor nem jelentkezett. A nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És hasztalan várakozott. Akinek a történelem a nagy szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán ötéves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói éltek, s halála napjáig tehénpásztor maradt, s nyugtalansága legfeljebb szegénylegénynek sodorta. Teste megszületett, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt.

Ilyen izgalomban élt a nemzeti újjászületés hajnalán is Magyarország.

Az izgalom, a láz oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára? Hisz voltaképpen csak most kezd magához térni a csaknem négyszáz esztendős rettentő erőfeszítés után, amellyel az Európára rontó törököt föltartotta, végül szinte a saját testén, a földön hemperegve vele, de még ott is úgy szorítva, hogy tovább ne eressze, bármibe kerüljön is. Abba került, hogy az ország háromnegyedén, a legvirágzóbb részen a városoknak s falvaknak csak a fundamentuma maradt meg, a termőföldek mocsárrá változtak, a lakosság kilenctizede elpusztult. S most erre a maradékra is új, igazán váratlan veszély vár. Ki akarják gyökerét is vágni a népek gyümölcsöséből.

Csak azért, mert - most kezd kiderülni - nemcsak fajtára nézve olyan, amelynek az ismert világrészekben nincs rokona, hanem nyelvet is olyat beszél, amelyből rajta kívül más egy betűt sem ért, "még a németek sem", írja egy fölháborodott német. A régi szép mondást, hogy Magyarország a kereszténység pajzsa, már csak a magyarok ismételgetik, szájszögletükben öngúnnyal, s afféleképp bólogatva, ami azt jelenti: megérte!

Vannak, akik már nem tudnak hinni. Az óra, amikor e könyv története megindul, szinte kínálkozik egy szimultán körültekintésre, olyanfajtára, amilyennel az irodalmi életrajzok kezdődni szoktak, s amelyre ebben az esetben sem ez az első vállalkozás. Szilveszter estje van, ilyenkor mindenki megtalálható, mindenki mond vagy följegyez valamit, aminek nyoma marad. Az ország legnagyobb költője - így kell elképzelnünk - békétlenül jár-kél niklai kúriájában. Negyvenkét éves. Jó gazda, bizonyára megcsinálta már az ó-év számadásait: a birtokkal nincs baj. De annál reménytelenebb a másik ügy, az igazi, amelyre életét feltette: a magyarság sorsa. Ha megkérdeznék, Berzsenyi Dániel keserű választ adna. A nemesség, amelyet ő oly sokáig a magyarsággal azonosított, puhány, megromlott, méltatlan elődeihez. S a nép, amelytől a nyugati nemzetek legjobbjai annyit várnak: mi a magyar nép, a jobbágyság? Tudatlan, hanyag, elmaradott, a földmíveléshez sem ért... ő ismeri ezt a népet, közelről figyelheti. Az mentené meg a süllyedő hazát? Berzsenyi - folytassuk a kínálkozó játékot a képzelettel - elhízott testéből hatalmas sóhajt bocsátva szomorúan legyint.

A huszonkét esztendős Vörösmarty ezt az estét egypár járással arrébb, a Tolna megyei Görbőn, Csehfalvay alispán kastélyában töltötte. Ó reménykedik... Ha a szilveszteri vidám társaságból kérdéseivel valaki sarokba szorítaná, kiderülne, hogy csak önmagában. Novemberben hagyta el Börzsönyt, Görbő az első állomás Pest felé... Nagy terveket forgat, nagy feladatra készülődik. Fölrázni a nemzetet, amely az ő szemében, a szegény urasági ispánfiú szemében, már nemcsak a birtokos nemességet jelenti. Fölrázni - mire? Öntudatra, tettekre végre! Milyen tettekre? Majd elválik - az már talán nem is az ő gondja. Mint mindenki, akit igazi nagy törekvések fűtenek, magát ő is csak előkészítőnek tekinti; csak a közvetlen tennivalót látja. Épp ezért reménykedik. Ha ő elvégzi a maga feladatát, a többire, a későbbire is akad majd ember.

A harminckét éves Széchenyi ezen a napon a lótenyésztésről ír naplójába néhány mondatot. A főurakat kellene valami ürüggyel megmozdítani, megszervezni - ő ezzel foglalkozik. És a huszonegy éves Kossuth? És mind a fiatal emberek, akik készülődtek - pontosan maguk sem tudták, mire? Mit gondoltak, amikor összekoccintották a szilveszteri poharat, s amikor a bor forró sugallatára mindenki nagyobbat gondol a saját sorsánál? "Itt az idő, hogy valaki hangot, testet adjon a sokféle akaratnak" - ilyesmit gondolhattak. Nem valószínű, hogy magukra vagy csak magukra gondoltak. Az ifjúság önzetlen.

És mit gondolhatott Metternich, akit az öregek is, a fiatalok is csaknem kivétel nélkül röviden Európa sátánjának tartottak? Mindnyájuknál többet tud: ostoba politikus, de ravasz diplomata. Hűvös és tárgyilagos, szinte kirí ebből a fellengző seregszemléből. Tételezzük fed, hogy a kép egysége kedvéért, ebben az órában is azon gondolkozott, hogyan fojtsa meg Magyarországot. Tisztán látja a jövőt. Tudja, hogy a nemzetieskedés, amely Európa után a Monarchiát is elöntötte, első tünete csak a szabadság nevű nyavalyának. Tudja, mi következik ezután, ismeri a francia történelmet. A "megújhodás" legjobban a magyarokat gyötri. Mi lesz, ha onnan terjed tovább, ha a magyarok az új eszme csillogtatásával maguk köré gyűjtik a többi kis nemzetet? Akkor vége az osztrák hegemóniának, vége a Dinasztiának is.

És mit gondolt népének jóságos atyja, a harmincéves ötödik Ferdinánd, aki akkor ugyan még csak trónörökös, de - hiteles, írásos orvosi jelentések beszélnek róla - máris kész agyalágyult?

"Ki lesz ennek a szegény gyereknek a támasza?" - ezt egy öreg parasztasszony s egy még öregebb parasztember gondolhatta Szalontán, egy nyomorúságos vályogviskóban. Az ágy végében csenevész, ötéves fiúcska feküdt, ugyancsak azzal a sorssal, hogy nagy költő legyen, de mindvégig olyan betegesen érzékeny, mint most, Arany Jánoska korában. Amire embersorba jut, amikor a férfi csak a szülei vagy a jóbarát szavára hallgat, ők, a szülők, már a föld alatt lesznek. Akad-e majd olyan barátja, aki úgy szól hozzá, mintha édestestvére volna?

"Mi történik velünk?" - gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tízmillió esztendei kínt jelentett.

Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt.

Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.

Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül.

Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték; megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen; igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasszony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő. Ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. Mi lesz belőle? Bár tudjuk, izgatottan kísérhetjük végig még egyszer sorsát. Boldog vagyok, hogy írhatok róla.






1.

A megpróbált Nemzet gyors, lélegzetelállító ütemben oktatja a fiút. Óriási feladat vár reá: bevezetni a kisemmizett milliókat, a népet a nemzet közösségébe és az elmaradt, illetve fejlődésében erőszakosan visszavetett nemzetet a világ népeinek közösségébe. S mindezt egyesegyedül a szó erejével. Meg kell ismernie tehát a népet, aztán a nemzetet. Annak a jövendő boldog honnak, amely felé irányt fog mutatni, a néptestvériség ígéretföldjének csak álomképét szabad ismernie. Csak a tündérit, a plátóit, hogy lelkesülni tudjon, sőt életét tudja majd áldozni érte. Mert ha a valóságos képét ismerné meg, tán visszatorpanna a feleúton. És meg kell tanulnia az istenek nyelvét.

Nincs a magyar költészetnek még egy alakja, aki elé a sors oly gazdagon elébe tárta mindazt, mire költőnek szüksége van, mint ő elébe. Magánéletének, már gyermekkorának minden fordulata egy-egy lecke, amelynek mint költő látja majd hasznát. Vagy épp e fordulatok tették költővé? Eljátszhatnánk a szavakkal, de azt, hogy melyik az a pillanat, mikor ezer meg ezer közösséges halandó közül egyvalaki hirtelen költő lesz - ezt a nagy kérdést úgysem oldanánk meg. És azt sem, hogy mi okozta ezt a csodálatos átváltozást. Nem is lényeges. A költő, akiről beszélünk, száz és száz milliók közül választatott ki erre a sorsra, s talán már anyja méhében. S az események, amelyek megtörténtek vele, azért rendkívüliek, mert vele történtek. Ha akarom, törvényszerűnek és szükségesnek nevezhetem őket - ha akarom, káprázatosnak és csodálatosnak, s emberfeletti szándék ujjmutatását fedezhetem fel bennük.

Azon a földrajzi helyen s abban a korszakban a nemzeteknek különös céljuk van a költőikkel. Ő maga, érett költőként, később, pontosan huszonnégy év múlva így fogalmazza majd meg:

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

De hát ki is, mi is az a nemzet, amely elé isten a századnak kétségtelenül egyik legnagyobb lángoszlopát rendelte? Ki vezette addig? Honnan jött?

Abban az esztendőben, amikor a nép elébe szánt lángoszlop-lélek világra jő, a magyar nép eredetét a köztudatban tökéletes homály födi. A tudósok hol a sumérok leszármazottjainak tartják - való, hogy a ránk maradt néhány sumér szó zöme meglepően otthonos a magyar fülnek -, hol a baszkokkal vagy a japánokkal rokonítják -, való, hogy a baszk is, a japán is éppoly agglutináló, a ragokat és határozókat éppúgy a szógyökre gyűjtő nyelv, akár a magyar. A parasztság a dicső Attila király népének vallja magát, ezt vallották különben már a középkortól fogva az írástudók is mindaddig, míg nyugati kartársaik értésükre nem adták, hogy Attila ugyan nyilván nagy király volt, de dicsőségét nyugaton másképp értelmezik; ahogy ott a hun harcosokat sem olyan szép arcvonású és jellemű sudár daliáknak látják, mint azok a magyar nép és a magyar költők képzeletében élnek.

A magyar nép rejtelmes eredetének tudományos kiderítése e könyv hősének diákkorában kezd, így is mondhatjuk, komoly lelki szükséglet lenni a nemzet életében; egész nemzedéket befolyásol: ezért kell bővebben szólni róla; megtette különös hatását e könyv hősére is. Az eredetvizsgálat teljesen még ma sem fejeződött be. Az eddigi eredmény rövidre fogva az, hogy mint az angolok és franciák, mint általában az életképes, jó nemzetek, a magyarok is két nép összeházasodásának köszönhetik szívós, egységes egyéniségüket. Csakhogy az ő galljaik és frankjaik térben és időben jóval távolabb koccantak, majd szövetkeztek össze.

Kínai évkönyvekből tudjuk, élt időszámításunk előtti s utáni négy-öt évszázadban a Nagy Falon kívüli füves térségeken egy lovas-harcos, jó államszervezetű nép, melyet a kínaiak a maguk szavával ting-lingnek, azaz mókusprémesnek hívtak, vagy azért, mert tagjai ilyen prémet viseltek, vagy azért, mert azzal jártak kereskedni a Sárkány Fiaihoz. Saját nyelvén ez a nép magát ogurnak nevezte, ez volt különben az ős-hunok neve is. Műveltségét az arra járt arabok tanúsítják, s az, hogy vallása egy elég magas világkép, a zend hiedelem elemeit tükrözte.

Füves térségen nincs mókus; ahhoz erdő kell. Ázsia és Európa északibb erdős vidékét akkor is finn népek lakták, szinte minden államszervezet nélkül; az erdőben nem kell király és katona, védelmezőül ott vannak a fák. Ezektől a csöndes finnektől szerezhették a mókust azok a gyorslovú ogurok. Ezekkel ismerkedtek össze elég szorosan, mert amikor egyszer csak fölkerekedtek, s minden lovukkal förgetegként nyugat felé zúdultak, ezeknek a finneknek egy nagy törzsét is magukkal vitték arra a különös lovasútra, amely csak jó ötszáz év múlva ért véget - micsoda élmények, tapasztalatok s kalandok után -, a Dunának a Kárpátok és Alpok közti térségében. A két nép nemcsak vérét, de nyelvét is összevegyítette, az előbbit az ogurok, az utóbbit a finnek javára. Az első volt az apa, a másik az anya, a késői leszármazók ilyenformán képzelték el őket, az egyik szálas, fekete, a másik alacsony, szőkés. Zarathusztra vallását a Kalevala hőseinek vallásával társították. A házastársi hűség kedves jeleképp még nevüket is összevegyítették. A finn törzs nyelvén az embert mansinak, az ogur törzs nyelvén erinek mondták. Ebből lett a manseri, vagyis magyari, vagyis magyar, ahogy az európai nyelvekben ogur, ungur, ungár, hungarus, hongrois néven ismertté lett nép magát otthon ma is nevezi.

Kiskőrös lakossága a kisded megszületése idején nagy többségében szlovák. A török háborúk és a nemzeti fölkelések dúlta országban az idegen királyi udvar, ahova teheti, nem-magyar nemzetiségeket telepít, hogy a fegyver és a bilincs ereje után ezzel törje meg ezeket a pusztulásukba oly nehezen belenyugvó magyarokat. A szorgalmas és szegény szlovákok alig száz éve kerültek a községbe; a falu náluk is szegényebb mészárosa, a kisded apja pedig pontosan egy éve.

A lutheránus templomban, ahol a kisdedet megkeresztelik - sietve, még születése napján, mert oly gyöngécskének látszik, hogy a bába egy napnyi életet sem jósol neki - szlovákul zümmög a zsoltár. Jórészt ezen az édes, hegyipatak csörgésű nyelven adják tovább a jámbor asszonyságok is a híreket az újszülöttről - szerencsére hétről hétre erősödik. De nem sokáig babusgathatják. Huszonkét hónapos korában el kell tőle válniok. A csecsemő szülei otthagyják Kiskőröst, Félegyházára költöznek.

A módos, színmagyar parasztvárosba, amelynek lakosai büszkén emlegetik származásukat. Magyarok? Nemcsak színmagyarok, hanem ráadásul kunok ők, amin valami olyasmit értenek, hogy a magyaroknál is magyarabbak. Sőt még a kunok közül is kiválnak: jászokkal vegyült kiskunok, ami kétségtelenül csak a föld legelső népét jelentheti. Szabadok, lovon járnak, s akkora határuk van, mint egy birodalom. Az őshazát, a dicső Attila királyt ők még többet emlegették. Méltán, ők tiszta ogurok, az új hazába jó háromszáz éves késéssel jöttek be, merészek, villogószeműek, feketék, s hun rokonság ide vagy oda, igen szépek, s ezt ők is tudják. Legyen boldog és érezze megtisztelve magát, akit maguk közé fogadnak, aki tanyát verhet itt, a világ közepén.

A gyermek ezen a földön áll meg először a lábán, ezen teszi az első lépést, itt ejti ki az első értelmes, emberi szót. Neki van igaza, amikor később, dacolva az okmányok bamba adataival, a köznapi, lélektelen igazsággal, ezt a várost vallja szülőföldjének, s tiltakozásul egy szűk látókörű pánszlávizmus mohósága ellen, megtagadja a szlovák Kiskőröst a magyar - azazhogy kun! - Félegyháza kedvéért. Akkoriban, igen helyesen, nemzetet oly szabadon lehetett választani, mint szerelmest. Ő, akinek hivatása, hogy a valóságot alakítsa, ő ne szállhatna szembe a valósággal? Helyesebben a látszat-valósággal? A lélek köti őt és nem a sár, még csak a vér sem. Lelke itt született meg, és magyarnak született!

Azáltal, hogy az első szavakat ezen a nyelven mondja. A drága Hrúz Mária, a kedves hajdani kis cselédlány, aki a kinti kurjongató világban csöndesen meghúzza magát, s csak akkor beszél, ha kérdezik, mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat. A gyermek kicsi agyában a farkcsóváló, bundás állat képét az a különös hangösszetétel idézi föl, hogy "kutya"; érzékszervei a "kenyér" szó hallatára készülődnek az evésre. De - Aranytól tudjuk - a kis Hrúz Mária nem mindig ejtette tisztán a magyar szót. Minek köszönheti a magyar nyelv, hogy magának hódította a tizenkilencedik század legköltőibb szellemét?

Fazekas Gergely bácsinak, aki sípot faragott neki, Tőri Józsi bácsinak, aki néha maga mellé vette az ülésdeszkára, a szomszéd Vica meg Mari néniknek, akik markába nyomtak egy-egy almát; Varga Benedek bácsinak, aki szellemét először megdicsérte. Jegyezzük föl a "gyerekszáj" történetkét, amellyel a kisfiú az első nyilvános tetszést aratta. Vargáéknál ült nagy társaságban, bóbiskolt: amikor a látogatóba jött katolikus papok elmentek, hirtelen ezt mondta: "Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak, maguknak egyet sem hagynak." A sorokban ütem lüktet, rím csendül. Ez tehát fejéből az első versvillanás. Hatéves volt.

Nyurga, vézna fiú. Arca fakóbarna: akár a kunoké, haja koromfekete, szeme éjsötét, mindezt anyjától örökölte. De a kis Hrúz Mária szeme álmodozó, messzetekintő volt - a fiúé pedig állandóan mintha lázban égne. Csillogását az apa szemétől kapta.

Petrovics István, feleségével ellentétben, bőbeszédű, eleven s nyakas ember. Negyven év múlva egy hálás kun ezt írja a tiszteletbeli szülővárosból: "Még ma is sokan emlegetik az alacsony termetű, köpcös, pirospozsgás mészárost, kinek kitűnő lovai és bikafogó kutyái voltak; ma is emlékeznek a magas termetű, szikár, gyönge alkotású nőre... s a barnás bőrű kisfiúra, ki a szomszédokat összejárván, egy helyen vajas kenyeret, más helyen pedig piros almát nyomtak kezébe". A mészáros család egyelőre szegény. A családapa, annak ellenére, hogy beszármazott, jól érzi magát. Noha neve szláv, külsejében és természetében semmi abból, ahogy a szlávokat általában elképzelik. A színmagyar Kartalon született s nevelkedett, nagyon is rátarti magyarnak. Csak magyarul beszélt jól, s szinte még erre is büszke volt. A kutatás később kiderítette, hogy ha kedve tartja, dicsekedhetett volna azzal is: ősei magyar nemesek voltak. Nem rí ki Attila fiai közül. Könnyen fölmérgesedik, s ilyenkor a keze is könnyen lódul. Nem ment-e rögtön ölre, amikor egyszer tót származéknak nevezték?

Ilyen a fiú is - fürge és indulatos, de kitöréseit legtöbbször mintha még idejében hallgatásra parancsolná egy belső hang - a hajdani alázatos kis szolgáló természetének hangja. De a lefojtott indulat nem enyészik el, a dacot nyakasság táplálja.

Egész nap ugrándozik, kiabál, fecseg, és boldog, ha környezetét megnevettetheti. Vidám arccal ül a családi asztalhoz, és vidáman forgatná ott is a nyelvét, de Petrovics Istvánnak szigorú elvei vannak, nem szereti, ha jelenlétében tücsköt-bogarat összebeszélnek. A nagyok között a gyermeknek hallgatás a neve. A fiú elkomorodik a leintésre, öt-hat figyelmeztetés elég neki, hogy hosszú esztendőkig összevont szemöldökkel, némán üljön atyja társaságában; oly könnyen a szívére vesz mindent!

A játékban ügyes és merész, inas lábai gyorsan viszik karcsú, vékony termetét; a versenyfutásban mindenkit megelőz. Hosszú karjával mindenkinél messzebb hajítja a labdát. Egész addig, amíg a gyerekcsapatból valaki gúnyolni nem kezdi, hogy balkézzel dob - balogsuta! Ettől fogva nem dob. A többiek énekelnek. Boldogan ereszti ő is hangját a gyerekhangok közé. Idétlen rikácsolás szakad ki a torkán. A többiek abbahagyják a dalt, és gúnyosan néznek rá. Félrevitte a szólamot, mert hallása sincs. Ettől fogva nem énekel.

Beszélni is egyre kevesebbet beszél. Mi okozta, hogy ilyen apróságtól, aminek más oda sem legyint, ő mindinkább elszótlanul? Vagy volt nagyobb oka is? Első iskolás korában már felhős arccal jár örök sértődöttségében, mint egy száműzött. Gyermek- és kamaszindulatait nem "éli ki"; azok tehát benne maradnak. Ezért kell foglalkoznunk velük.

"A gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magábavonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát, és felszólításomra: »eredj, Sándor, játsszál te is«, »nem szeretek«-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd- és utcagyerekeket." Ezt egyik tanítója jegyezte fel róla.

A kovácsműhelyek előtt álldogál. Szívja a pörkölődő lópaták és a tűzhely izzó szenének csípős szagát, nézi az üllőről röpködő szikrákat, a kalapácsoló, szurtos kovácslegényeket - kovács szeretne lenni.

Ezt az egyik szomszéd jegyezte meg róla. Vasat hajlítana tehát, és tüzet szítana. A lélektan az ilyen hajlandóságú lelkekről azt jegyzi meg, hogy ezek voltaképpen nem tűzre, hanem hitre szomjasak; életkedvük hol hamu alatt alszik, hol - hirtelen kitörve - magas lánggal lobog, akkor legmagasabban, ha másokért - magukon kívül - éghetnek. De azért persze játszott ő is, ha nem is úgy, mint a többi. Egyik játszópajtása azt jegyezte meg róla, miben lelte örömét. Rávette egyik kis barátnőjét, Endre Juliannát, hogy hozza el hazulról testvérnénjének, Modolnak a piros kendőjét. A kendő kopott, agyonhasznált volt, a kis Julianna elhozta. Kicsi is volt a kendő, de ahhoz még mindig elég, hogy egy csapat kisgyerek feje fölött hatalmas zászló legyen belőle. Az egykori játszótárs annak alapján mondja jómódúnak a Petrovics-portát, hogy azon könnyen akadt egy ilyenfajta zászlóhoz illő nyél. Maga a mészáros sárga zubbonyos, micisapkás, mezétlábas fia szerkesztette össze a zászlót, amelynek színe ott persze nem a forradalmat idézte, hanem csak a tüzet, a kovácsokét s Prométheuszét. Az így elkészített zászlót aztán kis megalkotója "kezében magasra emelte, a vezér büszke öntudatával, s az egész vegyes társaság ujjongva, hangos lármával járta be vezére után az egész térséget, s a fiatal vezér apja maga is mosolyogva nézte ezt a lelkesen lármázó csöpp népséget" a mészárszék ajtajából vagy városszerte ismert öt bikafogó szelindekje közül.

Vagyis azért mégsem olyan zord, ő sem. Kezd büszke lenni erre az idősebbik fiára. A nagy emberekre való emlékezéseket semmivel sem szabad több bizalommal fogadni, mint a nagy tűzvészekre vagy csatákra valókat. A mészárosék egykori legénye hagyta ránk azt az adatot, hogy az öreg Petrovics el-elhallgattatta az asztalnál csacsogó-szellemeskedő kisfiát. De ő hagyta ránk ezt a kis képet is, az első adatot a fiú színészi tehetségéről: "Egyszer augusztus 19-én, 1827-ben az öreg Petrovics névnapjának előestéjén a négyéves kis Sándor köszöntő-verset mondott apja tiszteletére. Akkor nagyon elérzékenyült az öreg!" - a harminchat éves apa, akit, mint általában az irodalmi apákat az irodalomtörténet, eddig még rejtelmes okból erőnek erejével gyermekgyilkosnak szeretne ábrázolni.

Petrovics István, mint korában minden apa, szigorú a gyermekeihez, de az átlagon jóval felül szereti őket. Urat akar faragni belőlük, mindkettőt taníttatni akarja. Annyi kísérlet és vállalkozás után helyzete végre jobbra fordul. Valóbán jómódba jut, sőt ennél is többe. Nem sok időre. De annyira mégis, hogy a két fiú közül az egyik, az idősebb, kiemelkedhetik a paraszti sorból, és ízelítőt kaphat a magas tudományokból. A sors szeme azon van.

Kiskőrös szlovák szegénységéből kiszakadt Petrovicsékat a magyar föld terített asztalhoz ülteti. A mészáros - illetve árendátor - 1826 és 1830 között összesen 5210 forinton a szabadszállási határ különböző részein kertet, szőlőt és egy olyan "redemptus tanyaföldet" vesz, amelyen kút, szérű, istálló és ház is van. A városi mészárszék bérletéhez 85 hold kaszáló és 25 hold szántó is tartozik. A bérlő a város ferencszállási csordájában 120 ökröt tarthatott s annyi juhot meg bárányt, amennyire épp szüksége volt. Petrovics István hálás a magyar földnek, amelyen megvethette végre lábát; öntudatosodni kezd.

A hatodféléves fiú szép ruhában, a tehetős szülők gyermekeinek önbizalmával ül be az iskolapadba előbb Félegyházán, azután - mivel apja az ottani iskola színvonalával nincs megelégedve - Kecskeméten, majd Szabadszálláson, amikor a család Félegyházáról odaköltözik. Itt már latinul is tanul. De az apának ez sem elég jó. Válogat az iskolákban, az egész Alföldön nem talál megfelelőt. Végre fiát a Dunán is túl, a Tolna megyei Sárszentlőrincre küldi; az ottani evangélikus deák iskolának - schola latiná-nak - jó híre van. A dolog egy kicsit sokba kerül; a fiúnak csak a kvártélya és kosztja havi 12 forintot emészt. De hát van mód rá.

A szíves fogadásban és kedvezésben Szabadszállás még Félegyházán is túltesz. A mészárszék itt is jól ereszt. A családfő az eddigi szerzeményeket egyre gyarapítja újabb és újabb kertekkel, szőlőkkel, szántókkal, sőt egy szárazmalommal, hozzávaló molnárházzal. Holott csak az árendáért harmadfélezer forintot kell fizetnie. A hajdani székálló legény már nem is tehetős, nyugodtan vagyonosnak mondható. Nem elégszik meg egy bérlettel; vállalkozó, nagybérlő lesz. Kiveszi az ercsi mészárszéket is, csak ennek évi bevétele 15 000 forint, 5000 forinttal hozzájárul egy major vételéhez. A fiú a későbbi népi fi, a gazdagok oldaláról ismerkedik meg az élettel, falusi, sőt kisvárosi viszonylatban a legelőkelőbbekkel érzi magát egy sorban. Kávét iszik, 1828-ban, Kiskunfélegyházán! De ha már annyi mellékesnek látszó adatot fölsoroltunk, ne hagyjuk ki azt sem, amely ezzel kapcsolatban fönnmaradt. Orlay nagyapától tudjuk, hogy Petrovicsné "panaszolta, milyen különös ízlése van fiának, a kávét cukor nélkül, keserűen issza, s azt a jóslatot kockáztatta (a jövendő nagy ember anyja), hogy majd az élete is oly keserű lesz, mint a kávéja".



2.

A Sárszentlőrincre tóduló diákok a falu tősgyökeres magyar jobbágyainak házában laknak, legtöbbjük egy szobában a családdal. A mészáros fia a jegyzőnél lakik. A ház a falu legszebb háza volt, száz év múlva is, amikor én fölkerestem, utoljára, mint szülőfalum legnagyobb nevezetességét. Az L alakú épület hosszabb szára gyümölcsfák és virágágyak mentén húzódik a kert felé. Az oszlopos tornáctól szőlőhegyekre látni, a tolnai táj, a Völgység, feledhetetlen édességgel hullámzó, a Provence legszebb tájait idéző halmaira és lankáira. A kis diák az épületnek a gyönyörű, széles főutcára eső rövidebb szárában padlós, tágas, háromablakos szobában lakik, harmadmagával, csupa úrifiúval. Legjobb barátja, iskolai padszomszédja is nemes úrfi, Sass István, a közeli Borjád földesurának gyermeke. Ő is úrifiúnak számít, méghozzá a kényeztetettek közül valónak. Hazulról bőven ellátják mindennel, egyre-másra kapja a csomagokat pompás gyümölccsel, süteménnyel; anyja évközben többször is meglátogatja. Minden évszakban más ruhát hord. Mindenütt szívesen látják. Elmegy a borjádi nemesi kúriába, és Sass néni, a nagyasszony nem győzi becézni. Sárszentlőrincen utána fordulnak az utcán. "Mintha ma is látnám - írja később Sass, a mindvégig hű és rajongó jóbarát - kék szatengló, testhez álló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltóan simult karcsú derekára; s oly szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan kiterjedő méreteit, hogy emlékezetemben még tarka, lapos gombjai is kitörölhetetlenné váltak. Ezen díszben sétált föl, fényesen csiszolt lábbeliben az Isten házába."

Miért fontos mindez? Mert ez volt az első mennyország, amelyből ki kellett buknia. S talán nemcsak az első, de a legszebb is. Nem a szokványos "gondtalan ifjúság", hanem az ő életében valóban az egyedüli, visszahozhatatlan s oly rövid boldog gyermekkor, amelyet már tizenhárom év múlva egy versében ötször ismétel, s ötféle változatban sirat majd, nagyon is indokoltan.

Micsoda kapu tárult ki elébe Sárszentlőrincen! Nem vágyódhatott olyanra, amit ott meg nem kapott. Sárszentlőrincen minden volt. Volt jólét, megbecsülés, dicsőség és kitűnés az iskolában, életre-halálra szóló barátság, még szerelem is volt, méghozzá boldog és ráadásul helyben, a háznál, a jegyző úr leánya, a kis Hittig Amália személyében. Szülei körében a fiút mogorvának, magánakvalónak ismerik. Sárszentlőrincen vidám, mozgékony; első nemcsak a tanulásban, de a futásban; ugrásban, sőt dobásban... Még énekel is.

Jelleme már világosan alakul, hiszen már tízéves. A már említett kitűnő Sass fest róla ismét megelevenítő képsorozatot: "Korához aránylag igen komoly volt, de ha társai közé keveredett, vagy egyéb szórakozás alkalmával viszont igen derült, virgonc lett, mint a csík. Mindegyikkel békében élt, senkivel sem civakodott, de később benső barátságot csak kevéssel kötött; főképpen az idősebb társak társaságát kereste, s ha kis termete és kora ellenére is befogadták, bizonyos fensőbbséget érzett, s komolyság látszott rajta, mely kicsiny, vézna termetével s korával egész ellentétben állt. Nagy hajlama s kellő bátorsága volt testi erejét túlhaladó vállalkozásokba bocsátkozni, s így az ugrásnál, birkózásnál mindig szerepelt, amit mi őbenne nagyra becsültünk. Ha labdáztunk, az ő kiütő botja volt a legnagyobb, melyet vállára vetve, mint egy kis Herkules törtetett előre, sietve, hogy a nagyokat elérhesse."

Azért nem lehetett minta-fiúnak tekinteni, szerencsére. "Mint jó dobó, szenvedéllyel űzte az utcai kóbor ebeket, falusi diákszokásként - rajzolgatja róla tovább a vázlatokat a megvesztegethetetlen Sass -, s nemegyszer ledobta a fáról a verebet. Télen ügyes csúszkálónak bizonyult."

Erről szólva adja a legjellemzőbb képet. A diákok - korcsolya arrafelé még nem lévén - csúszkálni indultak, egész csapat. Egy félig már olvadó jegű patakhoz értek. A nagyobbak átugorták, s kimondták, hogy a kisebbek közül csak az tarthat velük, aki szintén átugorja ott a patakot, s nem keres kerülőt. "Én mértem a folyót, s látva a szélességét, a jég törékeny hártyáját, állva maradtam." Nem úgy az a kis nagyotakaró. "Ő az első biztató szóra egy kicsit hátrálva nekifut s ugrik. Puff, bele a közepébe, derékig a leszakadt jég közé, honnan nagy üggyel-bajjal a túlsó partra övig vizesen hatolt ki... És mintha erős küzdelmeire már akkor készült volna, egész estig legkisebb visszatetszés- vagy panasznyilvánítás nélkül viselte átázott ruháit, sőt mitsem törődve a bekövetkezhető káros következményekkel, újra mohón kereste a sikamlós jeget."

Gimnázium egy alig ezer lelket számláló istenhátamögötti kis jobbágyközségben, milyen lehetett az? Ehhez először azt kellene tudni, kik is voltak ezek a jobbágyok. Vallásukért és magyarnyelvű istentiszteletükért mindent feláldozó, elszánt evangélikusok. Ez a felekezet a magyarok közt igen ritka; a magyarok vagy katolikusok, vagy kálvinisták; ha számra nem is, hatalom dolgában csaknem egyformán erősek lévén, a vallás-üldözések idején úgy-ahogy megvédték magukat egymástól. A magyar töredék evangélikusok vagy rejtőzködtek, vagy futottak. A falu első lakosai alig száz éve szaladtak három-négyszáz kilométernyi távolságból megbúni itt a Balaton és a Duna közti szigetvilágban. Nem lehet meghatottság nélkül elgondolni, hogy manesként hozták magukkal a műveltséget. A gimnázium egész tanári kara mindössze egy tanár volt, írjuk ide a nevét, Lehr Andrásnak hívták, atyja a később oly szép hírre jutott Lehr Albertnek. "Egymaga egy teremben négy osztályt tanított. Megtanultuk tőle sok egyében kívül a latin nyelv alapjait is..." Alapjait? A beszámoló többet mond. "Egymás közt csakis ezen a nyelven beszélheténk..." Sass később is jó egypárszor közel került a költőhöz, s nemcsak tehetségét bámulta, hanem szellemi fölkészültségét is. Mert az egyebek közt Horatiust is csaknem teljes egészében betéve tudta. "A hatalmas tölgynek itt ez az iskola hintette el csíráját, mert tagadhatatlan, hogy latinsága volt az, mely őt a legnehezebb megpróbáltatások közt sem hagyá el, s klasszikai műveltsége volt az, mely az elhanyatlásból megmenté. Sokat nélkülözött, rongyoskodott, éhezett, fázott, de Horatius nélkül ritkán volt, vagy ha nélkülözte is, az »aequam memento rebus in arduis servare mentem«-féle kedves költeményének elszavalása mindig nyújtott neki annyi vigaszt és erőt, hogy magát fönntarthatá."

Itt sajátította el - mert a tanári kar erre is sokat adott - gyönyörű betűvetését. S azt, hogy a lúdtollat oly tökéletesen és gyorsan tudta írószerszámmá faragni.

De Petrovics Istvánnak még ez az iskola sem elég jó. A fiúnak nincs alkalma a német szó tanulására! Az apja így elhatározza, hogy fiát a nyári szünet után most már Pestre viszi. Álljunk meg egy pillanatra, mielőtt útnak indulnánk. A fiú négy éve jár iskolába, a négy osztályt öt iskolában, öt különböző városban végezte. Tízéves korára az atyja vagy a sors akaratából annyi helyen megfordul, annyiféle egymástól elütő vidéknek és rétegnek lett belső ismerője, amennyinek abban a korban az aggastyánok sem.

A hatodik iskolában, a pesti evangélikus gimnáziumban sincs hosszú tartózkodása. Pesten nem a legszebb házban lakik, még szépben sem. Rokonoknál, egy lovashajdúnál van szállása. Mennyivel más környezet ez, mint a sárszentlőrinci. Itt nem válik ki többé társai közül sem csinosságával, sem ügyességével - ez az oka annak, hogy szorgalmával sem? Az első félévben a 114 tanuló között a 108-ik helyre szorul hátra. Az apa - gondosságát nem győzi csodálni az ember - erre ebből az iskolából is kiveszi, s a következő évre a pesti piaristákhoz íratja. Ennél jobb iskola aztán már az egész országban nem lehet. Tanárai arról ismertek - de még a titkosrendőrségen is -, hogy "vadmagyarok". A fiú azonban itt is csak a magyar nyelvben tűnik ki. Nem nagy dicsőség olyan városban, ahol a lakosok nagy része német. Igyekszik tehát arra büszke lenni, hogy ő magyar. De ez sem olyan egyszerű.

A konfirmációra a pesti evangélikus szlovákok lelkésze készíti elő, Kollár János, a cseh és szlovák egység első hirdetője, a lelkes pánszláv költő, a szlovákok Vörösmartyja. Ő tanítja hittanra is. Valószínű, hogy tanítványát Kollár szlováknak számította, vagy legalább azzá akarta tenni. A leckék hatására következtethetünk abból a későbbi jelenetből, amikor esztendők múltán a tanítvány megtagadja vallását s reformátusnak mondja magát. A körülötte állók tudják, hogy evangélikusnak keresztelték, és csodálkozva, talán egy kicsit gúnyosan is várják a magyarázatot. "Nem akarom, hogy csak a vallásom miatt is talán tótnak tartsanak" - mondja ingerülten a hajdani tanítvány, és mereven a kérdezők szemébe néz.

Vallása dolgában is úgy száll szembe a hétköznapi valósággal, akár születése helyének dolgában. Ő akarja alakítani ezt a valóságot s nemcsak előre, hanem - s ez nála már költői rezzenet - visszafelé is.

Komorságát ez a környezet, a város válogatottan előkelő gyermekeinek társasága sem oldja föl. Vagy éppen ez az előkelő társaság teszi még zárkózottabbá? Mért nem elegyedik a korához illő játékokba, miért ölti fel újra a gyermeklélekhez olyannyira nem illő Coriolanus-álarcot? A szerep, amelyet játszik, tudjuk, éppolyan kamaszjáték, akár a longaméta, de már a lélek játéka; keserű örömeire a léleknek van szüksége. Mi hiányzik ennek a léleknek, miért akar más, különb lenni? Miért és kik előtt akar kiválni?

Zsebredugott kézzel egész nap az utcán csavarog, tekintetét a földre szegezve, mint aki valamit elvesztett, vagy ha nem vesztett is el, valamit keres. Nagy szó volna, ha erre a tizenkét éves töprengőre azt mondanánk, hogy önmagát keresi? Azt keresi. Csak a gyermekek, csak a töretlen gyermeki lelkek forgatják fejükben a hősi lehetőségeket, az országrengető feladatokat, a világkápráztató dicsőséget, a bosszút, amelyért ezt a sovány életet egyáltalában élni érdemes. A nagyság első látható járuléka a híresség - híres akar lenni? A híresség vakító fényében még nem tud különbséget tenni a csinált világ és a való világ között, a színpadi hősök és az igazi hősök között. Esténként a "színház körül ólálkodott". Aki nagy feladatra készül, az, magától értetődik, nem törődhet a közvetlen, csip-csup tennivalókkal. A fiú elhanyagolja az iskolát. Év végén olyan bizonyítványt visz haza, amelyet nem lehet pirulás nélkül a sárszentlőrinci mellé tenni.

Meglehetősen tud már németül s Pesten, a magyarság székvárosában tökéletesen megtanulhatná. De a gondos apa itt meg, ezek után, a környezettől félti! Kifogja hát ebből is, és más helyet keres. Hányadik is már? Mint a tökéletes fehérségre és finomságra szánt szőttes, a lélek egyre újabb és újabb fürdőbe kerül, fölváltva jéghidegbe és égető forróba.

A magyar, méltóan lovas eredetére, hevülékeny nép ugyan, de sok dologban, amiért mások vérre mennek, meglepően türelmes, szinte közömbös. Mint a Reformáció genfi emlékművén oly ékes betűkkel olvasható, a földkerekségen az első türelmi törvényt, vagyis, hogy az ország polgárai olyan vallást gyakorolhatnak, amilyet akarnak, Magyarországon adták ki. A Habsburg-birodalom néprajzi térképe tarka virágú rét. Országrészek vannak, amelyekben csaknem minden falu más nemzetiség. Kellőképp fölhevítve, rettenetesen tudják irtani egymást, ahogy a bécsi udvar archívumaiban olvasható. Az archívumokban egyetlen olyan jelentés sem olvasható, amely arról szólna, hogy a különben nagyon is harcias magyar parasztok valamelyik községe vallási vagy nemzeti indulattól vezérelve egy másik falut megtámadt. A magyarok ugyan büszkék eredetükre, a testvértelen voltukra (minden nemzet arra büszke, ami), de ahogy vallási türelmetlenség nincs bennük, a nemzeti türelmetlenségük is oly kicsi, hogy szinte a nemzeti tudat hiányáig ér. Őszinte csodálkozás és valamiféle könyörület önti el őket, ha idegen nyelvet hallanak.

A nemzet politikai újjáéledése a franciákat, olaszokat a nemzeti irodalom kivirágzása után s nem kis részben annak eredményeképpen érte. A nemzeti újjászületés a kis népeket először is egy közös nagy, egy jó meleg anyaölből emelte nem föl, hanem le: a közösen használt latin nyelv és kultúra nagy kötényéből.

Semmi csodálkoznivaló azon, hogy Magyarországon oly összehasonlíthatatlanul széles körű s mélyreható latin kultúra fejlődött ki: a magyar politikusok, tudósok voltak legjobban elszigetelve az anyanyelvbe, azon ők a szomszédban sem válthattak gondolatot. Épp ezért az sem csodálatos, hogy a latin kultúra legtovább Magyarországon maradt meg. Az anyanyelv a népé volt és a költőké. A közügyekkel foglalkozó ifjúság itt még a francia forradalom jakobinus dalait is latinul énekelte, közügy és Cicero nyelve itt úgy összeforrván.

Ráismernek?

Ah, ibit hoc, ibit hoc, ibit hoc,
Aristocratae vobiscum ad laternam!
Ah, ibit hoc, ibit hoc, ibit hoc,
Aristocratae, vos pendibitis!

Ez volt a Ça ira! azoknak a magyar köztársaságiaknak ajkán, akiknek gyalázatos lemészárlásával és sereges bebörtönzésével 1796-ban Bécs egyszersmind a magyar nyelvű irodalmat is vissza akarta hőköltetni. E mártír forradalmárok közt igen sok volt az író. Egyetlenegy sem olyan, aki a szabadságérzés tüzét a nemzeti érzés tüzével vegyítette.

Ha nem hallottunk volna a lélek és a társadalmi eszmék mélytörvényeiről, szívesen isteni beavatkozásnak mondanánk, hogy a magyarok jellegzetes érzéseit majd egy olyan ember szólaltatja meg, akinek némi próbák árán kell megvédenie azt, hogy a magyar szellem szülötte. Így tehette oly szenvedéllyel és nyíltsággal, amelyre a magyar líra addig nem ismert példát, lévén érzelmek dolgában csaknem-olyan tartózkodó, akár a kínaiaké.

A latin-burok lefoszlása Európáról a nagy nemzeteket ellustította: magukba gubózva nemcsak arról mondtak le, hogy még egy nyelvvel fárasszák maguk, hanem a világ ismeréséről is. A kis népeket ez a burokszakadás edzeni kezdte: szellemi embereiknek egy segédnyelv helyett kettőt-hármat kellett tanulniok, hogy a világgal érintkezni tudjanak. Így tehát ők azzal érintkeztek is, következésképpen még jobban megismerték, mint azelőtt. Semmi rendkívüli abban, hogy egy mészárosmester a magyar Alföldön arra tör, hogy fiai legalább három nyelven beszéljenek. Semmi meglepő abban, hogy egy tizenhárom éves kis magyar fiú nemcsak hazája, hanem minden említésre méltó ország nagy férfiainak tetteit ismerni akarja.

A tizenhárom éves fiú képében egy kis világfi érkezik Aszódra. Aki sokat látott, sokat élt. A gyakori helyváltoztatás erősebben rögzíti s így szaporítja az emlékeket; az emlékek pedig az élet ismerését siettetik, vagyis az életet. A fiú már nemcsak megyéken haladt át, hanem válságokon is; megpróbáltatásai vannak és csalódásai. "Koraérett." Abban a korban, amidőn társai kanyaróba esnek, ő egy kis enyhe byronizmust kap. Esze felnőtt, de vére még gyermek. Kettős életet él, mint különben ebben az életkorban a legtöbb gyermek.

Vidáman kúszik a legmagasabb fa tetejére; amikor elcsípi a csősz, keményen állja az ütlegeket, de barátait nem árulja el. Szembeszáll a nála erősebb tanulókkal, egyiknek beveri az orrát. Amikor felelnie kell tettéért, színészies szónoklatba kezd: "Még a féreg is, kit lábbal tapodnak, felgörnyed önvédelmére..." Pajtásaival titkos társaságot alakít, amelyben mindenki romantikus álnéven szerepel; az egyiket Rinaldo Rinaldininek hívják - ő Becskerekivel, a gavallér betyárral azonosul, akit egy Vörösmarty-versből ismer. Újra szívesen játszik, szívesen kóborol a határban, kiderül, hogy mégiscsak kitűnő dobó, ha balkezes is. Aztán egyszerre, minden megmagyarázható ok nélkül otthagyja az ugri-bugri társaságot, s ha a többiek utánamennek, hogy visszahívják, sötét arccal, szinte megsértődötten néz rájuk. Felettük állónak érzi magát, s tán restelli is, hogy az imént még közöttük szaladgált. Még nincs tizennégy éves, és már egy Erklärung der Logik und Metaphysiket lapoz, majd különböző természettudományi és földrajzi és történelmi könyvet, legtöbbjét németül és latinul. Theophrastus jellemrajzait és Ciceró szónoklatait olvassa, nyilván ezek hatása alatt mutatkozik antik jellemnek, egyelőre csak a csőszök és kofák zsarnokságával és egy közelgő bikával szemben. Franciául tanul. Olvas és ábrándozik. Természetesen arról ábrándozik, amiről olvas: a szerelemről és a hazáról, azaz a szabadsághősökről, akik századokon át oly önfeláldozóan s oly hasztalan próbálták a haza szabadságát kivívni. Példaképet keres. Szerelmének könnyen, az első körülpillantásra talál eleven tárgyat, az ilyesmi nem szokott nehezen menni. Első syntaxista korában egy özvegy papné lányába, Cancriny Emíliába szeret bele, és saját állítása szerint nem reménytelenül. Szerelmes, tehát verseket ír. Mit tud a szerelemről? Veszélyesen sokat, vagyis a valóságnál többet, mint általában a kamaszok. Imádata tárgyától csak epedő viszontpillantásokat kap, de barátjával, Esztergályi Mihállyal olyan könyvet tanulmányoz végig, amelyből a tapasztalt kéjencek is tanulhatnak még valamit: Ovidius Amorum Librijét. A pornográf képeslapok és füzetek híján a serdülő ifjúság akkoriban ebből a könyvből merítette a felvilágosodást, az idegbizsergető izgalmat s a tápot az álmodozásra.

Itt az iskolában is kiválik. Rövidesen ő javítja a német és latin gyakorlatokat, rajzból magánleckéket is ad, havi két garasért. Gyönyörűen ír, kitűnően szaval, csak az énekkel van változatlanul baj, a hang egyre az orrán át jön ki, füle viszont változatlanul nem akarja bebocsátani a finomabb hangokat; noha az atyai áldozatkészségből zongorázni is tanul.

"Magaviseletében rendes, szorgalmában kitűnő tanulónak bizonyult" - mondja róla tanárja, a derék Koren. Az ifjúnak azonban itt is lelkes pánszlávokat sikerült kifognia. Ezek agitációja sincs hatás nélkül. Egyikük tüzes beszéde után az ifjú is úgy tűzre lobban, hogy így kiált fel társai közt, épp egy kukoricatörésen: "A tótok közt egy becsületes ember sincs!" Nem nehéz meglátnunk, hogy ez nem egy népnek szól, hanem egy kényszernek: annak, hogy meg akarták akadályozni, hogy maga válasszon magának népet. Aztán szabályos "nemzetiségi dühbe" esik. Barátai ámulva pillantanak rá.

Noha megszokták már, hogy fölfelé nézzenek rá, s egy kicsit különös lénynek, azaz egyéniségnek tartsák. Becsület-rögeszmében szenved. Természete eléggé változó, de vannak pillanatok, amikor egyszerre kitör, megmakacsolja magát, fejjel rohan a veszélynek, nem lehet vele "értelmesen" beszélni. Jellem alakul benne. Ez külsejére is kiüt: télen-nyáron kihajtott inggallért visel. De nemcsak az időjárással dacol. A második aszódi évben már komoly vitába bocsátkozik tanárával, sőt nemegyszer keményen összetűz vele.

A harmadik évben pedig már életpályáról gondolkozik, de nem úgy, mint általában a korabeli gyermekek; olyan terveket forgat, amelyeket azonnal meg lehet valósítani. Türelmetlen. Hirtelen fölnyúlt, vékony, hosszúnyakú fiú. Görnyedten jár, melle beesett - gondolhatjuk, hogy tüdőbajos volt, s hogy a belsejében lappangó kór sietteti érését, akár a gyümölcsét a féreg? Nyűgnek érzi az iskolát. Nem késlekedhetik tovább a dicsőség megszerzésével.

Tizenöt éves, amikor beállít az épp Aszódon időző vándorszínészek igazgatójához azzal, hogy belép a csapatba. Az igazgató furcsállva hallgatja a civilben is színésziesen, de orrhangon deklamáló fiút, és nyilván az egyenes visszautasítás elkerülése végett iskolai elbocsátó bizonyítványt kér tőle. Más gyermek, ha előbb nem, ezen a ponton megtorpant volna a vállalkozásban. Koraérett! - halála napjáig az lesz. De koraérettsége ellenére is hiszékeny és - erre gondolva kell végigkísérnünk pályáján - döbbentően ártatlan. Rohan az iskolába, s férfiasan ott is előadja, nem tervét, hanem elhatározását. Koren előbb pálcát, aztán tollat ragad.

Lóhalálában kocsizik Aszódra a "keményszívű" apa, hacsak egy kis keménység is van a szívében? Lihegve és vörösen viszi nagy testét az utcán - vajon ő hibás benne, hogy aggodalma nem szerető szavakká alakul, hanem a korszak pedagógiájának utasítása szerint viszketéssé a tenyerében?

Esztendők múlva az áldozat így beszélte el egy barátjának azt, ami ezután történt: "Midőn őt felém hömpölyögni láttam (saját kifejezése), elébe siettem, és kezét meg akartam csókolni, de ő hátrább vonván mind a két kezét, nem engedé meg, s így szólt: előbb megkérdem Koren urat, hogy jól viselted-e magad, s miután ennek fölkeresésére elkészült, inte nekem is, hogy kövessem.

Én lehorgasztott fővel haladtam mellette, azon gondolkozva, nem volna-e jó odább állni? - de minthogy szemmel tartott, abbahagytam e szándékomat, és követtem őt.

Koren a történteket híven elmondá apámnak, az pedig méla mogorvasággal hallgatta végig kedves Sándor fiának viselt dolgait.

Lakásomra visszatérve szobámba léptünk, hol apám, anélkül hogy észrevettem volna, becsukta az ajtót. Azután mogorván és szótlanul újra útitáskájához lépett, felnyitá azt, s kivett belőle egy olyanfélét, amivel a marhákat szokták terelni, s kegyetlenül elverte rajtam a port - közbe-közbe felkiáltva: »Hát kell-e Borcsa? Kellenek-e komédiások?«"

Mert szerelmes is volt, végzetesen, de hányszor is már? Némi részt amiatt a Borcsa miatt akart színész lenni.

A lecke végzetes, de egyelőre használ. A fiúban még van annyi gyermeki rész, amely pótolni tudja a férfiasság letörését. A jóakarat csattantotta nyaklevesek, ahogy az már törvényszerű, csak később hatnak, akkor, amidőn az apa is már csak baráti szóval segíthetne fián. Egyelőre a fiú remekül tanul tovább. Év végén oly eredményt mutat fel, különösen magyar nyelvben és verselésben, hogy tanárja rábízza annak a búcsúversnek megírását, amelyet rendesen ő maga szokott elkészíteni az évzáró ünnepélyre.

A verset nemcsak azért kell elolvasnunk, mert ez az első, amely ránk maradt. Amellett, hogy megható irodalomtörténeti adat, önmagában is megható és szép. Egy tizenöt éves fiú írta megadott tárgyra. Bele kellett vennie az eseményt, a tanárt, a végzett anyagot, az ünnepélyre megjelenő Podmaniczky Lajos báró urat, az egyházi iskola felügyelőjét, nemkülönben az ellenőr urakat. Feladatát kitűnően oldotta meg. Mindenki benne van, méghozzá megfelelő helyen; a szerző már itt elárulja, ami később egyik fő erénye lesz: mesterien tud szerkeszteni. S amellett könnyed. A korabeli hexameterek dübörögnek és csikorognak, mint a harci szekerek; az övé egyszerűen ömlik, mint a folyóbeszéd. Ünnepies, de közvetlen is: a "zöld Pindus alatt" hús-vér diákok labdázását és ugrálását látjuk. Döccenőiben és sutaságában is báj van, a nagyok szerszámait forgató fiú kedves erőfeszítése. Ha most teszi valaki elénk, mint egy tizenöt éves fiú alkotását, írójának bizton szép jövőt jósolunk, "ha így folytatja". Bármily korai, kénytelenek vagyunk szerzőjével mint költővel is foglalkozni ettől a pillanattól, hogy föllépett a dobogóra, s előbb egy kicsit izgatottan, de aztán mind nagyobb nyugalommal, szépen, enyhe alföldi tájszólásban elszavalta ezt a verset:

Immár kész koszorúnk, melyet tíz hónapig izzadt
Arccal, gyenge eszünknek gyüjtve diszét, fonogattunk
A zöld Pindus alatt, a nyájas Múzsasereg közt!
Ennyit, nagy tudományu atyák, volt gyüjteni képes
S nem többet iparunk! - Noha édes a múzsai körben
Töltni időt, noha Pallas kertjében gyönyörűebb
Illatozásu virágok kelnek, mint a vadonynak
Puszta helyén, fárasztóbb mégis a pindusi ösvény,
Vonzóbb drága szülőnk s kedves rokonink köre, mintsem
Hogy kis időre szivünk azt kész nem volna kerülni.

Számüzetett Naso, ki tanítál a Helikonra
Törni utat s akadályt meggyőzni, karunk panaszid már
Nem viszi a tanodába, se Nepos hősei éltét,
Ki mutatá híven, mennyit vittek vala véghez
Graecia nagy fiai s Karthágó győztesi, mely jót
S mely rosszat tettek, mi csatákba valának
És hogy haltanak el. Mai ünnep válni megenged
Tőletek s a tanulástól, míg belekezdeni kell majd.

Nagyságos báró, tanodánk kegyes elnöke s atyja!
S ti tisztelt figyelők, ti nagy tudományu atyáink!
Volt türedelmetökért szívünk mint nektek adózzon,
Hogy minket hallgatni nem untatok el, rebegőket?
Gonditokért hálás kebelünk forró köszönetjét
És a csekély szálkú koszorúnkat kegybe vegyétek!
Hosszú éltetöket soha gond, bú, baj ne epessze.
Létünk és tanodánk folyton kegyetöknek örüljön!

Drága tanító úr, ki fáradhatatlan iparral
A tudományokban jártassá tenni akartál
Bennünk', vedd végső együttlétünkben ezen pár
Búcsúszót, mert elválunk sok időre tetőled!
S ti kedves helyek, ahol számt'lanszor mulatoztunk
Vagy nagy körbe' leülve, vagy a labdát veregetve
És kapkodva, vagy ugrándozva, vagy édes örömben
Víg dallokra fakadva, ezentúl csend üli kedvelt
Tájitokat, már-már elhagyni fogunk mi ezennel!

S végre deáktársim, kik nem köz s renyhe erővel
Jártátok velem a tudomány ösvényit: ez óra
Tőletek elválaszt, szétoszlunk mostan; egy erre,
Másik amárra megyen születése helyére; holottan
Hány örömek várják édes szüleinknek ölében!
Majd, amidőn a sors keze minket messzire széleszt
Egymástól, midőn itt nem lelt örömökbe fürödve
Lészünk szűlőink hajlékában, midön ekkép
Szólhat már ajkunk: ti komor gondok, nem adunk most
Helyt főnkben néktek, kipihenni fogunk sok
Munkáinknak utána, pihenni, nem tanodával
Gondolkodni! Elég volt tíz hó arra! - O akkor
Még egyszer gondoljunk itten lelt öröminkre,
Gondoljuk, mennyit fáradtunk s izzadozánk itt,
A tudományoknak kimeríthetetlen ösvényén.

S most társim! miután végét már érte a munka,
Amely tíz hóig szűnetlen foly vala köztünk,
Jóisten veletek! Tanodánkat hagyjuk örömmel
És szaporán édes szüleink kebelébe siessünk!



3.

A szaporán édes szülei keblébe siető gazdag fiút otthon a nyomor várja. Egy világ dőlt össze. Petrovics István tönkrement - egy-két hónap leforgása alatt úgy, hogy a készséges pénzkölcsönzőnek egy fillérje sincs, a többszörös háztulajdonos feje fölött tető sem maradt. A házat, tanyát, állatokat elvitte a Duna tavaszi áradása. A család a szomszédokhoz szorult. Az ercsi bérletet egy sikkasztó vitte el, a kölcsönbe adott pénzeket a rokonok és jóbarátok. A törekvő vállalkozó csak szerezni tudta a pénzt, megtartani nem; hiszékeny és segítenikész; lelkében sohasem vált gazdaggá.

A megrázkódtatás a fiút legérzékenyebb korában éri. Aszódról távoztában még a vagyonos gyermekek öntudatával és biztonságával nézi a jövőt... S otthon semmi remény, mert semmi lehetőség, hogy tovább tanulhasson; az apa őt is, akár öccsét, mészárosságra akarja fogni. Ám ő - beoltva már a teljesebb, a szabadabb élet, a nagyratörekvés mérgével - ellenáll a nyomornak. Színészetről szaval; ha másképp nem megy, hát beáll katonának... Megkapta, amit az ember a gazdagságtól kaphat: az érzést, hogy joga és igénye lehet a legmagasabb dolgokhoz. A szegénység iskolájába akkor kerül, amikor az már nem megalázkodásra, beletörődésre, szolgai törtetésre; hanem dacra, harcra, az emberekhez méltó, mert csak elvesztett jogok kivívására ösztökéli a lelket. És lázadásra. Az uralkodó osztályok legveszedelmesebb ellenségei a rang- és lehetőségvesztettek.

Az apa nemcsak megértést, hanem türelmet is keveset mutat csapongó természetű fia ötletei iránt. A hiszékeny öreg tervezőt idegesítik a fiatal tervező merész vágyai, s mivel ő már csalódott, apai szigorral akarja elfojtani annak önhitt álmodozásait, nem sejtve, hogy az tőle a hiszékenységgel a nyakasságot is örökölte. A család békés egén nap nap után haragos fellegek gyűlnek, hirtelen összetorlódnak, csattognak és villámlanak.

A tandíjat egy évre még sikerül úgy-ahogy összekaparni, a fiú ősszel iskolába mehet, természetesen újra másikba és újra más városba. Ezúttal Selmecre, ahol az aszódi kitűnő bizonyítvány alapján az alumneumba ingyenkosztosnak veszik föl.

A fiú sebzett lélekkel érkezik a Felvidékre, Selmecre. Oly érzékeny, védtelen idegzettel, mintha a jó ruhákkal egy kicsit a bőrét is lehúzták volna. Egy iszákos hajdúnál lakik, közös szobában azzal. Eminensnek indul. De mi ez: a sors tréfája vajon, vagy valóban az egész ország pánszláv agitátorral van tele? Osztályfőnökében ezúttal is türelmetlen szlovák ébredőbe ütközik.

Ezért a már-már végzetes összeütközések voltaképpen az apa jóhiszeműségéből következnek. Abban a korszakban az emberek nemcsak a hazájuknak, hanem a vallásuknak is hű patriótái akarnak lenni. Úgy látszik, Petrovics István nem ismeri a már említett körülményt, hogy Magyarországon a lutheránusok kevés kivétellel vagy németek vagy szlovákok, s európai műveltségű vagy értesültségű embereik természetesen az új európai eszmeáramlat hívei: lelkes nacionalisták. Semmit se sejtve adja újra és újra ilyen tanárok vezette iskolába magyar, illetve kiskun-öntudatú fiát, akinek ez a környezet az, ami a parázsnak a jég. A sok sistergésből utoljára is végzetes föllobbanás lesz.

A fiú kedvenc tantárgya a magyar múlt és a római nagy jellemek története. A magyar történelem professzora, aki egy kukkot sem tud magyarul, Magyarországon! minden év elején gyanakodva szimatol végig az osztályon, keresi a bárányokat a "Tót Irodalmi Kör" számára, amelynek ő az alapítója, elnöke és harcos vezetője. A szabadszállási jövevényen természetesen meg sem akad: neve és vallása után azt magától értetődően sorolja jövendő hívei közé. A hatást már sejthetjük.

A diákoknak csak egy kis töredéke magyar; önképzőkörükbe, a "Nemes Magyar Társaság"-ba mint valami melegedőbe járnak anyanyelvüket ápolni. Ápolni vagy inkább csak gyakorolni, hogy el ne felejtsék. A tüzet az egyre jobban elharapódzó nemzetiségi torzsalkodások szítják. Elképzelhetjük Lichard professzor lelkületét, amidőn ifjú vitézeitől hírül veszi, hogy a szabadszállási jövevény "amazoknál" magát nemcsak magyarnak, hanem igaz kunfinak vallotta, barátai közt pedig arról beszélt, hogy nevét is meg fogja változtatni. Megnézte magának a renegátot.

Hajlunk arra, hogy a "tanári igazságtalanságok" mögött legtöbbször a diák igaztalan vádaskodását lássuk. Lichard tanár úrral kivételt tehetünk, nyugodtan rossz tanárnak, rossz embernek s ráadásul rossz szlovák hazafinak is tarthatjuk. Hamarosan eléri, hogy lángeszű tanítványa megutalja kedvenc tárgyát, a történelmet, az iskolát s egy kicsit az egész életet. S a papokat is? Lichard Isten szolgálatából állott a műveltség és az osztrák titkosrendőrség szolgálatába, hivatásos lelkész és besúgó. Az ő lelkét terheli, hogy a fiatal költő kilép a rendes kerékvágásból; a megpróbáltatások özönét zúdítja rokonszenves kamasz fejére. Kemény szenvedésben - testiben és lelkiben - itt van először igazán része. Ezt ennek a lelkes Lichardnak köszönheti. Azok előtt, akik mentségül ezt elfogadják, Lichardnak egyetlen mentsége lehet, amint az oly sereges későbbieknek: az ostobasága. "Nem sejtette, kivel van dolga."

E penitencia azonban azt jelenti, hogy nem zsenijelöltekkel nyugodtan - vagyis a későbbi megszámoltatás veszélye nélkül - lehetünk igazságtalanok.

Diáktársai szeretik a fiút, természetesen csak a magyarok, mert, hála a térítő buzgalomnak, a fiú iskolán kívül más nyelven, mint magyarul, egy hangot sem ejt ki. A "Tót Irodalmi Kör" ellen a "Nemes Magyar Társaság" küzd, nem sok sikerrel; az év elején 45 tagja van, évközben "fontos okból kilépett 3, fontos ok nélkül 20", tehát több, mint a fele. A fiú, akinek legtöbb ürügye volna rá, bentmarad. A nyelvművelés bizonyára többet jelentett az egyszerű nyelvművelésnél, legalább Lichard szemében. A fiú az önképzőkör dísze; nemcsak élőszóval, hanem verssel is szolgálja a magyar nyelvet; országos mérettel kell mérnünk benyújtott alkotásait.

Az első bozót, amelyen költőnek át kell magát vágnia, hogy saját területére érjen, maga a már meglevő költészet. Nem veszélytelen terület, legtöbben itt tévednek el és rekednek meg - kinek van kellő ösztöne, hogy a már kész ösvény helyett, kellő helyen, még rövidebb átvágást keressen? A kamasz költő gyermeki közvetlenségét, természetes hangját csak egy lépés választja el férfiköltészetének legnagyobb erejétől, az egyszerűségtől. Mégis csak jó kitérővel jut el oda.

A hang nemcsak torkában, hanem lantja húrjain is mutál. Néha nőies vékonysággal száll, mint a korabeli biedermeier költőké, néha Vörösmarty, Berzsenyi baritonján dördül.

Kegyetlen a végzet, nem hagy sok időig örűlni
Minket együttlétünk édeni napjainak.

Aztán:

Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: "Ah meg ne vessél",
Így imádva téged kértelek -

A szerelmes költő, azaz a "hű Múzsafi" előtt "édenek nyílnak", hogy aztán "kietlen, puszta táj" várja "éjszak hófödözte bús ölén". Mialatt a civil életben ugyancsak hétköznapi megpróbáltatások várják.

Színészek érkeznek a városba, a fiú esténként színházba jár. Az irodalomra és művészetre oktató nevelők a művészetnek ilyenfajta tanulását, egy kicsit érthetetlenül, nem helyeslik. Félévkor Lichard, a lelkek ápolója, hittanból és római régiségtanból a fiúnak alig kielégítőt ad, magyar történelemből pedig, magyar történelemből! szekundát. Magaviseletből, vagyis közszereplésből is csupán azért kap a fiú elégségest, mert elégtelent csak kicsapáskor szokás adni. De ez csak eleje a görgetegnek.

Az alumneumi ingyenebédet is elveszti ezzel. A fiú éhezik. Kopottan és rongyosan jár. Kávészínű kabátja tarkójáig ér, pantallója viszont csizmájáig sem. Tudjuk, hogy az ilyenfajta öltözet, mialatt a testet gyöngíti és dideregteti, milyen mértékben keményíti a lelket. A szív a nagyravágyásban éppoly kielégíthetetlen, mint a még több bántalom, megaláztatás és szenvedés utáni vágyban, ha már egyszer szenvedni kell! Gondolja meg százszor a mozdulatot, aki ilyen lélekhez nyúl.

A szabadszállási mészáros nem gondol ilyesmire; indulatára, a szívére hallgat ő is, az aggódóra és feldúltra, amikor a bizonyítvány meg a tanárok és hajdúk kaján árulkodása hozzá érkezik. Valóban azt írta a fiának, hogy leveszi róla a kezét? Vagy ha azt írta is, valóban azt értette rajta? Ennek minden ellentmond. A fiú már akkor sem az a kapkodó, "művészi" természet, aminőnek a költőket ábrázolni szokás. Meggondolt, állhatatos, mert nagy elhatározásokra képes jellem. De ebben a helyzetben egy halvány célzás is elég neki. Az apai dorgálás az utolsó köteléktől is felszabadítja, hogy sarkára álljon, szabadon szembe forduljon, harcra keljen az élettel, amelyet hivatása megváltoztatni. Az eszköz megválasztásánál még most is melléfog.

Utolsó selmeci estéjén kebelbarátjának, Szeberényinek arról beszél, hogy nagy szerepet érez magában, színészit, vagy költőit, majd elválik. Tizenhat éves.

Pestre szökik télvíz idején, ezt határozza el. Egy krajcárja sincsen.

- És az útiköltség? - kérdik barátai. Vállát vonja. Hirtelen fölmerül benne a kamasz. - Elmegyek a pápista paphoz - mondja -, azt mondom neki, hogy Vácra akarok menni a püspökhöz, mert áttérek katolikusnak. - Állítólag két paphoz is elment, az első egy garast, a második egy tallért adott a lelkéért. A pénzen cukrászsüteményt és likőrt vásárolt. Eladta könyveit, ágyneműjét. A búcsúlakoma után lefeküdt, de éjfél felé fölébredt, azonnyomban felöltözött, és rögtön kilépett a hóviharba, egy fehér vászontarisznyával a nyakában.

Ő, az erkölcs és az emberi méltóság későbbi oly makulátlan és (önmagával szemben) oly irgalmatlan bajnoka most még ezekben a tulajdonságokban is mutál. Kamasz, s van egy mondás, amely szerint minden kamasz bűnözőjelölt. Ez túlzás: minden kamasz válaszúton áll, s jaj annak a társadalomnak, amely nem tudja segíteni kamasz fiait. Ő egyedül van, egyedül küszködik. Érdeme annál nagyobb.

Sose szégyelli megvallani "botlásait"; botlásnak is ártatlanok. Később egy barátjának így beszél ezekről a napokról.

"Selmecről Vácnak tartva ballagtam. Pénzem kevés volt: azt az egypár forintot, amit eladott ágyneműim, ruháim és könyveim árából összecsináltam, pesti tartózkodásomra akartam megtakarítani - betértem tehát egy pár katholikus plébánoshoz, s hogy némi pénzsegélyt csikarjak ki tőlük, azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek, s ott a katholikus vallásra akarok áttérni, mert a lutheránusokat gyűlölöm.

Az egyik néhány garassal szúrta ki a szememet, s azt is a szakácsnéjától kérte el: de a másik adott egy ezüst tallért, erősen szívemre kötve a jószándékot."

Február 15-én indult útnak, s gondos életrajzírója, a kitűnő Ferenczi számítása szerint március 3-án vagy 4-én érkezhetett Pestre. Hol hált, hol melegedett, hol és mit evett ez alatt a harmadfél hét alatt? Nem fagyott meg, nem halt éhen, szerencsésen kivágta magát. Egyik helyen ingyen szállást kap, máshol ingyen vacsorát; itt-ott a parasztok felveszik a szekérre. Nyilván már ekkor ért a nép nyelvén, vagy ha eddig még nem értett, most megtanult. A tenger, amelybe bizalommal belevetette magát: az alja nép, az országos szegénység befogadja, és hullámról hullámra adja tovább.

Pesten a Vörös Ökörben, ahol apja is megszállni szokott, van egypár napi hitele, egy-két nap a légvételre, a tájékozódásra. Miből élt attól fogva, hogy innen is kicsöppent, miután apjával a vendéglőben véletlenül összeakadt, de szerencsésen megszökött tőle? Éjszakánként a rákosmezei csűrökben és istállókban húzza meg magát. Napközben is ott csatangol, keserű, egy kicsit kisfaludyas gondok emésztik.

Olyanok, aminők általában a hajléktalan, éhkoppot látó ifjú költőket szokták látogatni - nem tudni, vajon nem azért-e, hogy valamiképp mégse haljanak éhen, ne is gondoljanak az éhségre. A plébánosokat léprecsaló hangnak ez a mutációja:

Rákosnak szomorú mezején járván; magyar, hallod,
Fái között a szél mily keseregve nyögel?
Oh nem szél nyögel ott, ősid félisteni lelke
Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

Végre eléri célját, bejut a Nemzeti Színházhoz. Egyelőre csak statisztának, azaz, mit szépítsük a dolgot, annak sem; előadás alatt a színházlátogató uraságok lovának kantárját tartja, a szünetben sört és kolbászt szállít a színészeknek, majd előadás után lámpát hord előttük, ahogy majd később jelképesen is, a sötét magyar éjszakában. De már Rónai művész-álnév alatt. Néha kulisszát is tologat. Díja itt a csurranó-cseppenő borravalók mellett az, hogy a kor legnagyobb költőjét, Vörösmartyt, és a kor legnagyobb kritikusát, Bajzát a két szemével láthatja. De kezdetnek ez is jó. Előbb-utóbb bizonyára jó színész lesz, ha a szívtelen apa legalább most az egyszer igazolja az irodalomtörténetet.

De nem. Az öreg Petrovics egy rettegésben él Szabadszálláson a pesti tragikus találkozás óta, amióta tudja, hogy fia nincs Selmecen. Az elzülléstől félti a fiút, és nem ok nélkül, abban a környezetben. Amikor egy besorozott, de Pesten mégis kiszuperált huszártól hírt vesz a fiú hollétéről, lóhalálában rohan ezúttal is utána. De fél, hogy hirtelen megjelenésével talán még jobban elvadítja a fiút, s azért a hazulról oly nehezen mozduló anyát is magával viszi. Az omlik a fiú nyakába a színfalak mögött, meghatóbb jelenetet idézve, mint amilyen kint a súgólyuk előtt folyt. A két oldalról is patakzó könnyek meghatják, aztán magukkal sodorják a fiút. Hazamegy.

A tavalyinál is nagyobb szegénységbe. A befejezetlen év után rossz íze van a nyári szünetnek s még rosszabb a jövendőnek. A továbbtanulásra most már végleg semmi remény. Azaz májusban mégis megcsillan valami. A mészárszék egyik tönkretevőjének, a rokon Salkovics Mihálynak bátyját, Pétert, meglepi a lelkifurdalás, a kicsalt ötezer forintok feledtetésére magához veszi a fiút Ostffy-Asszonyfára. Valóban az volt a szándéka, hogy taníttatja? Vagy csak mérnöki tagosító munkájában akarta használni a "kitűnő eszű gyereket", aki "jól beszél németül, a latin klasszikusokat úgy érti, mint a magyar írókat, csinosan rajzol, írása kitűnő, szép, zongoráz egy keveset, s verseket is csinál".

Ostffy-Asszonyfán igazi vakációi úri élet folyik. Salkovicséknál a fiú a "legjobb társaságban" forog, a megye legelőkelőbb rétegével érintkezik, kamasz, érzelmeinek s szerelmes verseinek e rétegből választ hősnőt, egy földbirtokos-huszárőrnagy leányát.

Ekkori külsejéről is van elég megbízhatónak látszó leírás, unokatestvére, Orlay Soma tollából: "Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, s az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett, s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszín-arcú, sörtekemény barna hajú ifjú; villogó fekete szeme fehérét vércsíkok futották át, dacos kifejezésű, duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl..."

A csaknem egykorú unokatestvérek boldogan merülnek a gazdag udvarház életébe. Még vadászni is járnak. Terveznek, ábrándoznak: a fahéjszín arcú arról, hogy egyszer majd ő maga is kastélyt építtet, amelybe nagylelkűen Orlayt is beveszi. Egy füzetbe összeírja hatvan magyarországi vár nevét, egynéhánynak a történetét is. Mint általában a költők, van annyira a pillanatok embere, hogy ismét feloldódjék, feledje a selmeci nyomort, a pesti kóborlást; újra a napos oldalon érzi magát. Jövőjét biztosítva látja, Salkovicsék segíteni fogják a tanulásban, hisz már csak egy-két éve van hátra, s el is várhatja a segítséget.

Amikor a költők - főképp a tizenhat évesek - hangot adnak a szenvedésnek, akkor alapjában már-már nem olyan nagy a baj, valahogy már viselhető. Ebben a versben így szinte derűt kell látnunk:

Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem:
Nincs szivem. A haza s a lányka s barátnak adám.

Ekkor jön az újabb buktató, a híres levéljelenet, a hóhéri döfés egyenest a fiatal szívbe, amilyenre csak egy jóságos nagynéni vetemedhet.

A megtért diák unokatestvéreivel már készül az iskolába, ezúttal a soproniba; már elintézte, hogy mire odaér, Selmecről a bizonyítvány is ott legyen.

A Rózához írt szerelmes versek változtatták meg Salkovics Péter véleményét a fiúról, vagy egyszerűen csak a zsugoriság? Vagy őelőtte is elhangzott egy-két szavalat a nagy szerepről, a dicsőségről? Mindenesetre jellemző, hogy a mérnök nem meri új döntését az ifjú rokonnal szemtől szembe közölni. Elmegy hazulról, s levélben írja meg a feleségének. "Samut és Károlyt - úgymond - küldjétek vissza Sopronba, Sándornak azonban adj egypár forintot; s menjen, ahova tetszik neki, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál." A közvetlen közlésre azonban a feleségnek sincs bátorsága vagy szemérme. "A jó asszony" finom ösztönnel a levelet a zongorára teríti, amelyen a fiú napjában többször is szokott játszani. A kegyes kíméletnek megvan a hatása. A fiú a "szokottnál is halványabban" áll fel a zongora mellől, és dadogva tántorog ki a paradicsomból. Szeptember 5-én hagyja ott Ostffy-Asszonyfát Károllyal és Samuval, akikből lesz valami, és 6-án már beöltözik a 48-as Gollner-gyalogezred egyenruhájába.

A lépés dacos, de nem meggondolatlan. A hat középiskolát végzett "freivilligből" tiszt is lehet; idegen országokat láthat, mint Kisfaludy - úgy hallja, az ezredet rövidesen Tirolba helyezik át.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!