Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 31., hétfő

Fehér Erzsébet: A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben.

Fehér Erzsébet: A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben.
Akadémiai Kiadó, Budapest. 2000. Nyelvtudományi Értekezések 147. szám. 87 lap.

A közelmúltban jelent meg a magyarországi szövegkutatásról egy olyan összegző munka Fehér Erzsébet tollából A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben címmel, amely a nemzetközi szövegtanulmányozás keretébe helyezve, a külföldi kutatásokkal szembesítve, azok hatását, illetve hatásnélküliségét kellő mélységgel bemutatva, képet rajzol a magyar szövegtan majdnem fél évszázados történetéről. Ebből a nézőpontból követi nyomon a szövegszemlélet kezdeti fázisait az 1960–70-es évektől 2000-ig.

Bár Fehér Erzsébet bevallott célja nagyon szerény: segíteni az eligazodást a dinamikusan fejlődő és interdiszciplináris kapcsolatokkal terhes tudományágban, ez a Tudománytörténeti vázlatalcímet viselő kötet mégsem csupán ismertetés, hanem lényegre törő elemzés és szaktudományi szempontú értékelés is, hiszen nagyon világosan mutatja ki, hogy a magyar szövegtani kutatások három irányzata milyen gyökerekre vezethető vissza, kik, illetve mely nézetek hatottak megtermékenyítően egymásra. Ehhez a történeti szemléletet tartja legalkalmasabbnak, azt vallva, hogy „időrendi megközelítéssel eredményesebben alakítható ki a szöveg vizsgálatához nélkülözhetetlen elméleti háttérismeret és fogalmi apparátus”, illetve „csak történeti megközelítés adhat magyarázatot a szövegkutatás egymás mellett élő irányainak létére, eredetük hátterére” (5).

A szerző világosan kijelöli megközelítése határait: szűkebbre vonja a nyelvészeti szövegkutatás tárgyát, mint egyes kutatók, és ez nyilvánvalóan kihat az elméleti háttér kijelölésére is: egyrészt konceptuálisan a szövegtan külső, azaz tudomány-rendszertani és belső, vagyis a nyelvészeti részrendszerekhez való viszonyára, másrészt tematikusan, mivel a szerteágazó alkalmazási területeket is kirekeszti a vizsgálódásból. Kötetének legfontosabb csomópontjai így a következők: a szövegkutatás kezdetei a magyar nyelvészeten belül; a modern nyelvelméletek hazai fogadtatása révén a szövegtan elméleti háttérének kiépülése, tudományközi kapcsolatai, irányai, tárgykörei, fontosabb forrásai; a szöveg mibenlétére vonatkozó koncepciók.

Munkáját Fehér Erzsébet négy nagy egységre bontja. Az Elméleti viták és a szövegkutatás kezdetei a magyar nyelvészetben című első fejezetében először a nyelvészeti kutatás új módszerekről szóló elméleti vitáit (1954, 1961, 1973/74, 1977) tekinti át, és ezek elméleti hozadékát veszi számba a nyelvészetben bekövetkező elméleti nyitás szempontjából.

A fejezet A szövegkutatás kezdetei a magyar nyelvészetben című második részében egyszerre érvényesít tárgyalásmódjában időbeli és tematikus rendet.

Az időben legkorábbi szemléleti irány kiinduló pontját a könyv szerzője H. Molnár Ilona a dekötőszós mondatkezdésekről 1956-ban írott tanulmányában látja. Így ő az elindítója a mondatközpontú felfogásból elinduló konstrukcionális szövegtani irányzatnak. Miközben H. Molnár öt típusát különbözteti meg ennek a mondatkezdő formának, több fontos, a szöveg természetét illető tanulságot levon, többek közt azt, hogy a de nemcsak mondatrészeket, szomszédos mondatokat, hanem egymástól távol eső szövegrészeket is összekapcsolhat.

Fehér Erzsébet a hazai szövegtan napjainkig termékeny irányzatát a funkcionális szemléletű és a Deme László nevével fémjelzett irányzathoz köti. Deme funkcionális alapállásból értelmezi a szövegen belüli mondatkapcsolatokat. Az ő felismerései jelentős lépést hoznak azáltal, hogy a beszédművet (azaz a szöveget) tartja a természetes nyelvi megnyilatkozás önálló formájának ésabban a mondatot alapegységnek. A beszédmű eszerint nem szerkezeti, hanem gondolatközlési fogalom, amelyet funkciója határoz meg. Fehér Erzsébet nagyra értékeli Deme funkcionális szemléletét, amely nem formális kritériumokra alapozva jelöli ki a beszédmű határait, hanem a kommunikációs funkció határozza meg terjedelmét, szerkezetét. Deme radikális lépést tett meg azáltal, hogy a beszédműnek (később szövegnek) mint a beszédfolyamat legmagasabb funkcionális egységének a szerkezeti vizsgálatát végzi el (1971, 1984). Eszerint a mondatok kapcsolódását alapvetően logikai-szemantikai természetűnek ítéli, és a kötőszóval kezdődő mondatokat nem feltétlenül tekinti önállósult tagmondatnak. Ez a szövegtani irány – a szerző értékelése szerint – eredeti módon közelítette meg tárgyát, ugyanakkor kialakulásában döntő szerepe volt az amerikai leíró módszernek, a bühleri nyelvelméletnek és a Laziczius Gyula által képviselt nyelvszemléletnek.

A nyelvészeti szövegkutatás mellett a harmadik irányzatot a szegedi germanista irodalmárok szemiotikai műhelyében látja Fehér Erzsébet, amelyben a formális és funkcionális aspektusok összefonódása az úgynevezett egyszerű formák vizsgálatában elméleti eredményeket is hozott: egyrészt azt a felismerést, amely szerint az azonos pragmatikai meghatározottságú szövegek közötti különbség a kommunikációs formák eltéréséből adódik, másrészt azt, hogy a pragmatikai és szociokulturális beágyazottságú szövegszerkezeti formák jelenthetik a szövegkutatás kiindulópontját. Ez az irányzat a nyelvészeti szövegkutatás figyelmét a szövegtípusokra irányította.

A szerző így ezt szögezi le: „A folyamat a mondatok lineáris kapcsolatából adódó nem lineáris jelentések vizsgálatától a szövegnek mint kommunikációs egységnek az értelmezésén át a szövegtípusnak mint szociokulturális eredetű, pragmatikai feltételek által meghatározott kognitív struktúrának a felismeréségig vezet” (28).

Könyve második fejezetében Fehér Erzsébet A nyelvészeti szövegkutatás tudományrendszertani helye és elméleti alapjai témával foglalkozik. Azt vizsgálja: hol jelölhető ki a nyelvtudománynak és az interdiszciplínákként szóba jöhető tudományoknak a határa, milyen diszciplináris kapcsolatok tárhatók fel a szövegnyelvészet és interdiszciplínái között, az interdiszciplínák elméleti és módszertani eszközeiből mi és milyen mértékig használható föl. Egyértelműen leszögezi a szerző: „a szöveg nyelvészeti célú vizsgálata nem csupán a nyelvi egység léptékbeli kiterjesztését jelenti a mondatnál nagyobb nyelvi egységre, hanem a tudomány feladatkörének a rendszerszemléletnél tágabb: a funkció irányába tágított értelmezését is” (29).

A szerző tanulmányának ebben a részletében követi nyomon a kommunikációs nyelvészeti felfogás és a nyelvészeti pragmatika hazai fogadtatását, szemléletének és módszerének érvényesülését a magyar szövegnyelvészeti munkákban. A szövegtan interdiszciplínáinak körét két szempontból húzza meg: egyrészt az interdiszciplínaként szóba jöhető tudományok alapján, másrészt a szövegkutatás tárgyára vonatkozó értelmezésétől függően. Következtetése szerint „a speciális szövegtudományok módszertanából csupán az vonható be a szövegnyelvészet szemléleti keretébe, ami az adott szaktudományi megközelítésen túlmutat, és a nyelvhasználatra vonatkozóan általánosítható implikációkat tartalmaz, ennek folytán eredményei beilleszthetők a nyelvészetbe, annak speciális szaktudományi szempontjai szerint” (30).

A szerző A nyelvelméleti háttér kiépülése című alfejezetében – vallomása szerint – a szóba jöhető elméleteknek még vázlatos bemutatásra sem vállalkozik, kizárólag a hazai fogadtatását kívánja megragadni, illetve a szövegkutatás felé mutató oldalát veszi számba. Méghozzá a tárgyalás menetében logikai menetet követ (néhol az időrendre is tekintettel), hiszen az általánosabb tudomány felől közelít a szöveghez. Így elsőként a szemiotika hazai recepcióját ismerteti, és azon belül is a művészet- és a kultúrszemiotika hatásával számol, mivel a magyar nyelvészeti szövegkutatás szemléleti és módszertani támogatást innen kapott. A szemiotika és a szövegnyelvészet között a párhuzamot a következőkben állapítja meg: a szöveg fő szervezőelvei a szemantikai ismétlődések, a korreferens szemantikai egységek, a szövegstruktúra „lehetséges világként” értelmezhetők, illetve az egyes szövegek autonómiája csak részleges, mivel a legkülönfélébb részrendszerekkel tart kapcsolatot.

Fehér Erzsébet tanulmányában levezeti, hogyan érinti a pragmatika mint elmélet és mint módszer a nyelvészeti kutatás több problémáját, és miként van hatással a szövegtan fejlődésére, a nyelvszemléletre a nálunk a 80-as években bekövetkező pragmatikai fordulat, vagyis a nyelvészeti pragmatika meghatározó elméletei: a beszédaktus-elmélet, az interakció-elmélet, illetve ezek jelentéstani és szociolingvisztikai vonatkozásai. Pléh Csaba és Radics Katalin tanulmánya a beszédaktus-elmélet kisugárzását igazolja (1982), Terestyéni Tamás dolgozata pedig a grice-i interakció-elmélet gyakorlati jelentőségét bizonyította a szövegkutatás számára azzal, hogy 1992-ben megalkotta kommunikációelméleti alapú szövegelméleti koncepcióját.

A szerző megítélése szerint a pragmatikus elméletek leginkább a jelentésre vonatkozó felfogást érintették, ennek következtében a jelentéstani problémák kerültek előtérbe: különösen a szemantikai és a pragmatikai jelentés, illetve a jelentés rétegeinek az elkülönítése. Mindez pedig mélyen érint a nyelvészeti szövegkutatásban egy sor kérdést: a mondat és a szöveg viszonyának, a szöveg mibenlétének megítélését, a szövegtipizálást, a szövegalkotás és -megértés feltételeit stb.

A második fejezet Milyen terjedelmű és típusú nyelvi egység a szövegkutatás tárgya? című második alfejezetében a szerző két fontos kérdést vet föl a nyelvészeti szövegkutatás tárgykijelölése és a pragmatikus elméletek alkalmazhatósága szempontjából: milyen nyelvi tények sorolhatók be a mindennapi nyelvhasználat körébe, illetve hogyan érvényesülnek a pragmatika szempontjai a közvetlen és közvetett kommunikáció nyelvhasználati tényeiben.

Fehér Erzsébet azt láttatja, hogy szöveg mint a mondatnál nagyobb nyelvi egység az új tudományos felfogások hatására két vonatkozásban merül fel. Egyrészt Kiefer Ferencnek a jelentéskutatás irányzatait felvázoló előadása (1975) és tematikusan hozzá kapcsolódó dolgozatai (1976, 1979) azok, amelyek a szövegkutatás szempontjából fontos kérdéseket feszegetnek: milyen tulajdonsága tesz egy mondatot szöveggé; mi különbözteti meg a mondathalmazt az értelmes, összefüggő szövegtől, illetve mennyiben tér el a mellérendelés az összetett mondatban és a szöveg mondatsorozatában. Kiefer a maga által feltett kérdésekre a következő válaszokat adja: „A szöveg fogalma nem nyelvészeti fogalom, de vannak nyelvészeti aspektusai” (1979); a téma felismerése, a világról való ismereteink döntően meghatározzák a szövegformálást (1979); a mellérendelés szabályai szigorúbbak a mondatok belül, mint a szöveg mondatai között (1976). – Másrészt a pszicholingvisztikát is foglalkoztatja a szöveg két szempontból is: egyfelől az emlékezeti és megértési folyamatok tanulmányozását lehetővé tevő nyelvi produktum, másfelől a nyelvhasználat folyamatába betekintést engedő, aktuális helyzetben megvalósuló nyelvi produkció. Pléh Csaba idevonatkozó kutatásai (1980) rávilágítottak arra, hogy a szöveg szemantikai meghatározottságú egység, és a szövegfajta kognitív jellegű.

Fehér Erzsébet világosan láttatja, hogy a szöveg pragmatikai dimenziói akkor tárhatók fel, ha a kutatás a szöveg belső kapcsolatain túl a külső kötődésekre is tekintettel van, azaz a kommunikációs szerepére van tekintettel. A hazai szakirodalomban Deme László (1979) az, aki a szöveg mibenlétét az aktuális szituációban betöltött szerep alapján értelmezi. Az ő szövegdefiníciójával összhangban vannak a hazai pragmatikai szakirodalom megállapításai (Pléh Csaba 1980, Pléh Csaba–Radics Katalin 1982, Kiefer Ferenc 1983, Terestyéni Tamás 1992).

A szöveg funkcionalitásának áttételesebb megvalósulását fedezi fel Fehér Erzsébet a szövegtípusokban, amelyre társadalmilag kötött beszédmód és az ahhoz kötődő, hagyományokban rögzített funkció társul. A szövegkutatásban, a mondások elemzése kapcsán Kocsány Piroskának (1986, 1989, 1991) a nagy érdemeit így méltatja a szerző: „…az egy mondatos szövegtípus vizsgálata elméleti és módszertani nyereséggel jár a szövegkutatás több területén” (55): segíti a szövegkutatás tárgykörének, szempontjainak pontosabbá tételét; lehetőséget mutat a szöveg mibenlétére, fogalmára vonatkozó felfogás árnyalására, az együttes pragmatikai és nyelvészeti megközelítésre. A szövegtípus-vizsgálatnak a szövegkutatásban jelentkező hasznát Kocsány Piroskához hasonlóan abban látja Fehér Erzsébet, hogy a konkrét szövegekkel kapcsolatos empirikus befogadói tapasztalatokat és a mindenkori értelmezés viszonyítási pontját, a mintát egyidejűleg tartalmazó módszert mutat fel.

Megemlíti Fehér Erzsébet, hogy a nyelvészeti pragmatika hatására fellendült a szövegnyelvészet keretében a társalgáselemzés, a dialógusok és a spontán beszélgetések vizsgálata is, de jelzi, hogy ezen a téren még nagy a fogalmi tisztázatlanság, márpedig a nyelvészeti szövegkutatás tárgykijelölése szempontjából nem közömbös a társalgás, a dialógus és a diskurzus fogalmak viszonya. A szerző az eddigi koncepciók alapján valószínűsíti, hogy általánossá válik a pragmatikai megközelítés, illetve szét fog válni a szöveg és a társalgás vizsgálata.

A kötet harmadik A magyar nyelvészeti szövegkutatás irányai, tárgykörei címet viselő nagy fejezetében a szerző megkísérli azokat a szempontokat megállapítani, amelyek révén a szövegkutatás irányai elkülöníthetők. Ezeket a kritériumokat a következőkben jelöli ki: 1. a szöveg mibenlétére vonatkozó felfogás, 2. a kutatás tárgyát képező szövegfajta, 3. a szövegjelenség vizsgált aspektusa, 4. a vizsgálatban alkalmazott módszer, 5. a szövegkutatás szaktudományos, illetve valamennyi szövegtudományra kiterjedő tárgyértelmezése, 6. a nyelvészeti szövegkutatás szerepkörének értelmezése. Egyet lehet érteni a szerzővel abban, hogy ezeknek a szempontoknak a révén nemcsak az egyes nyelvészeti szövegvizsgálati módok jellege határozható meg, hanem egyben a nyelvészeti és a nem nyelvészeti célú szövegkutatás is elkülöníthető.

A továbbiakban (az Irányzatok és tudományközi kapcsolatok című alfejezetben) az így megadott szempontok alapján választja szét a szövegkutatás céljait szűkebben és tágabban értelmező irányzatokat. Ehhez támpontnak használja fel a tudományág elnevezésvátozatait (szövegelmélet, -nyelvészet, -tudomány, -tan, -grammatika, -textológia, szemiotikai textológia). Problematikusnak tartja a szövegnyelvészet tudomány-rendszertani helyének és feladatkörének kijelölését is, és egyben a rész-, társ- vagy segédtudományok helyzetét is. Meggondolandónak tartaná a napjainkra már többértelművé vált szövegtan helyett a szövegnyelvészet elnevezés használatát.

A harmadik fejezetnek A magyar szövegnyelvészet főbb tárgykörei és jelentősebb forrásaicímű alfejezetében a szerző rámutat a hazai szövegnyelvészet sajátos paradoxonára, hogy tudniillik míg „kezdeteit mai ismereteinkkel is egybevágó funkcionális szemlélet jellemzi, ugyanakkor a kutatás súlypontja az elmúlt két évtized alatt leginkább a szöveg szerveződésére: a mondatok közötti kapcsolatok vizsgálatára esett” (65). Ennek okát a nyelvészet mondatközpontú beállítódásában, illetve a szövegfogalom műszói értelmezésének tisztázatlanságában véli felfedezni.

Míg a tudománytörténetben a szöveg megközelítési módjai két dichotómiával írhatók le: konstrukcionális vagy funkcionális vizsgálat, induktív vagy deduktív módszer, azaz a szövegszerveződést a mondatok felől vagy az összetevőket a szövegegész felől megközelítő eljárás, addig a hazai szakirodalomban ezek gyakran metszik egymást. Ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével Fehér Erzsébet a hazai szövegnyelvészet tematikájának három típusát nevezi meg. A szövegszerveződést deduktív módon megközelítő álláspont Békési Imrének a szöveg szemantikai-logikai konstrukciótípusaival kapcsolatos kutatása a bekezdésnyi terjedelmű szövegekben, a napi hírekben (1976, 1979, 1982), az érvelő szövegekben (1986) és pragmatikai jellegű vizsgálatokkal (1993), illetve Antal Lászlónak a szövegmondattípusok és a szövegszerkezet összefüggésére vonatkozó felfogása (1976, 1979).

A másik módszerrel a kutatók a szöveget az összetevők, a mondatok felől közelítik meg, megállapítva sokféle szövegkonnexiós eszközt: a determinációt, az ana- és kataforát, hozzájuk kapcsolva az ellipszist és az egyeztetést, a kötőszókat, az igeidőket és -módokat, a téma-réma tagolást, az előfeltevéseket és az idézés formáit. Hogy ezekben a témákban milyen elmozdulások következtek be a szövegnyelvészet rövid történetében is, arról Fehér Erzsébet a következő főbb tendenciákat nevezi meg: nem különülnek el élesen a grammatikai, szemantikai és pragmatikai megközelítések; a névmási utalások és a szerkesztettségi hiány kiegészül az aktuális tagolással összefüggő szempontokkal; az aktuális tagolásban az új információt tartalmazó részről is szó van; az aktuális tagolás két változata közül a szintaktikai kritériumokra építő a használatosabb, mert kapcsolatban áll az utalás grammatikai formáival.

A két megközelítés közötti szintézist a szövegtéma és a szövegszerveződés összefüggésének a vizsgálata adja. Idesorolhatók Bánréti Zoltán dolgozatai (1979), amelyek bizonyították, hogy azanaforikus főnévi csoport által referált tény és a szövegelőzménybeli kijelentések összevetésével megragadhatók a szövegszerveződés folyamatában a téma részelemei; a szövegtéma szerveződése a beszélő világmodelljével hozható összefüggésbe, Gallasy Magdolna írása (1992), amely a főtémának jelzői szerepű közelre mutató névmással való jelölését elemzi, Dániel Ágnes elemzése (1990), amely a szövegcímben megjelenő téma beszerkesztettségét vizsgálja szövegekben.

Egyértelműen leszögezi Fehér Erzsébet, hogy a szövegszerveződés számos aspektusáról csak hézagos ismereteink vannak, így a modalitásról, a szöveg időszerkezetéről, a mindennapi nyelvhasználati stílus szövegnyelvészeti vonatkozásairól.

A szövegnyelvészet kérdéseit taglaló írások zöme folyóiratokban, periodikákban jelenik meg, a szerző csak keveset tart átfogó igényű összefoglalásnak (Nagy Ferenc 1981, Schveiger Paul 1982, Balázs János 1985, Terestyéni Tamás 1992, Szikszainé Nagy Irma 1993). Az utóbbiak jelentőségét így méri fel Fehér Erzsébet: a „szövegtani összefoglalások jelzik azt a tendenciát, ahogy a hazai szövegkutatás is eljutott a mondatból kiinduló szövegnyelvészeti koncepciótól a multidiszciplináris tárgyértelmezésig. Az újabb tanulmányokból kirajzolódnak a továbblépés fő irányai is egy átfogó, moduláris rendszerű metatudomány, illetve egy kommunikációs nyelvészeti (interdiszciplináris) szaktudomány felé” (72).

A kötetben negyedik fejezetként jelölt Összefoglalás és kitekintés című részben a szerző jelzi azt a tényt, hogy az általa felvázolt kép töredékes, mert a nyelvészeti szövegelemzések feldolgozása nem fért bele a megszabott keretekbe.

Ebben a fejezetben egy nagyon lényeges kérdést tesz fel a szerző: Miként alakul a nyelvészeti szövegkutatás jövője? Beaugrande-dal egyetértve valószínűsíti a következőket: a szövegnek nem csupán nyelvi, hanem kommunikációs egységként való értelmezése cselekvés-, megértés- és interakció-elméleti konzekvenciákkal jár; a tárgy tudományköziségének belátása, önreflexiójának szükségessége; természetes nyelvi adatok elemzése; az analitikus és a szintetikus módszer egyensúlya. A szintek szerinti vizsgálat nem lehet produktív; a szöveg elemzése csak többirányú megközelítéssel lehet eredményes, és ebbe bele kell tartoznia a szövegtípus figyelembevételének is; elengedhetetlen egy koherens elméleti keret kidolgozása. De mindenekelőtt – figyelmeztet a szerző – újra kell értelmezi a szövegnyelvészet tudományrendszertani kapcsolatait.

Fehér Erzsébet áttekintésének fontos elméleti hozadéka az, hogy a szerző igazi kutató módjára tudománytörténeti aspektusból mutatja be a legfontosabb magyar nyelvészeti szövegkutatás legmarkánsabb vonulatait, és éles szemmel veszi észre a témába vágó leglényegesebb munkák újszerű megállapításait, következtetéseit.

Szikszainé Nagy Irma

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!