Keresés ebben a blogban

2011. december 24., szombat

Wass Albert: Karácsonyi versek I.

 Wass Albert:

                          Karácsonyi versek I.


  I. 


  Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből 
  előoson a téli szürkület. 
  Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva 
  koldus szatyorban gondot gyűjtenek. 


  Egy vonat sípol messze valahol. 
  Fulladtan vész el fák között a hang. 
  Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze 
  kísértethangon fölsír egy harang. 

  Olyan este ez is csak, mint a többi: 
  olyan a színe, nyirkos ködszaga. 
  Pedig valahol szent titokpalástban 
  csodát takargat ez az éjszaka...! 


  Angyalok húznak a világ fölött. 
  Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke! 
  Megszületett az Igazság, a Jóság, 
  akit úgy vártunk: megszületett végre! 


  Keresik régen bölcsek és királyok, 
  papok, költők és koldusok. 
  Világmegváltó konferenciák 
  várják jöttét és fényes trónusok! 


  Megérkezett. Bámulják bamba szemmel 
  barmok, cselédek, pásztorok. 
  Talán van olyan is, aki letérdel 
  s valami együgyű imát motyog. 


  A jászol fölött fölragyog egy csillag, 
  néhány angyal és gyermek énekel... 
  Szelíden száll az ének és a pára 
  szurtos ólból a fényes égre fel... 

  Aztán a barmokat itatni hajtják. 
  A hajnal megnyergeli rőt lovát 
  és robotos nyomán a szürke élet 
  megy úgy, mind eddig, megy tovább. 


  Mintha nem történt volna semmi sem. 
  Meresztgetik szemeiket a kandik: 
  királyok, bölcsek, költők, hadvezérek... 
  amíg lassan a csillag is kialszik. 


  A zord-sötét zimankós fenyvesekből 
  előoson a téli virradat. 
  Ködrongyokban gunnyasztanak a házak 
  s vacognak vedlő gondjaik alatt... 


  Plarnhof, 1945. Karácsony 




Szilágyi Domokos: Karácsony

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.




2011. december 13., kedd

Gondolsz-e majd rám - Pánsíp

Gregorian - Frozen

Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

Juhász Gyula:


Imádság a gyűlölködőkért


Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.

Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.

És Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

Zorán - Nekem nem elég

Gregorian - Voyage, Voyage

2011. november 28., hétfő

Megemlékezés

 Idézem az átküldött levelet:

Kedves Mária!

Nem gondoltam, hogy ez lesz az egyik legszebb Helyi Érték!
Nagyon szépen köszönöm Önnek a szép megemlékezést, szerkesztést, megszólalást. A TV ezen a héten vetíti, de itt bármikor megnézheti és másnak is megmutathatja:

http://www.youtube.com/ujbuda#p/u/1/hP7KWMobGLE

Szeretettel és tisztelettel:
Dabis Balázs Silvius


2011. november 18., péntek

ZICHY ANTAL GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉLETRAJZA







Gróf Széchenyi István születése. Keresztszülők. Gr. Széchenyi Ferencz közpályája. Családi élete. István gyermekkora. Egy gyermekkori levele. Széchenyi-könyvtár. István köszönő levele atyjához, 1803. Liebenberg (Lunkányi) nevelési rendszere.
SÁRVÁRI ÉS FELSŐVIDÉKI GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN született Bécsben (Belváros 18. szám),[1] 1791 szeptember 21-én. Szülői, gróf Széchenyi Ferencz, II. Lipót király valóságos belső titkos tanácsosa, és gróf Széchenyi Ferenczné, azelőtt gróf Széchenyi József özvegye, született Festetics Júlia grófnő voltak. Megkeresztelte (a szülei háznál) róm. kath. szertartás szerint a bécsi szent Mihályról nevezett plébánia akkori kurátora, don Hieronymus Winkler; jelen levén Bárány Péter, a gróf titkára, mint Ardrich Péter jószágigazgató helyettesítője, Festetics Anna grófnő helyett pedig Steidel János accoucheur, kik az István, Mária és Péter nevekre keresztelt grófi gyermek keresztszülői nevében szerepeltek. Eltért már a család attól a hagyományos szokástól, miszerint keresztkomáknak vagy alattvalóik sorából vagy helybenlakó szegényeket, olykor valóságos koldúsokat hívtak meg (ex statu mendicorum), kiknek neveiket az illető anyakönyvekben nem minden megilletődés nélkül olvashatjuk. Cserébe viszont a grófi család számos férfi- és nőtagjai szivesen beíratták magokat tanúknak vagy keresztszülőknek, cselédjeik, jobbágyaik, tisztjeik, vagy ily kitüntetésre bármi czímen érdemessé vált párfogoltjaik házasságkötéseinél vagy keresztelőinél, mi az úr és paraszt, mágnás és polgár között akkor még fennállott patriarchális viszonyról tesz örvendetes tanúságot. Széchenyi Ferencz ekkor 37 éves volt, már 14 év óta boldog férje korán elhúnyt testvérbátyja, József, nálánál egy évvel bár idősb, bájos özvegyének, kivel, pápai engedély mellett (Dispensatione papali in gradu affinitatis primo) Horpácson 1777 aug. 17-én lépett házasságra. E házasságból születtek: György, aztán Alajos, Lajos, Lujza Francziska (Batthyányné, a későbbi apácza), Zsófia (Zichy Nándorné) és Pál, ki Istvánunknál alig két évvel volt idősb, s így gyermek- és tanuló éveit együtt tölthette vele.
Széchenyi Ferencz fényes és sikerdús nyilvános pályafutásának két nevezetes félbeszakítása volt. Kétszer köszönt le minden hivatalairól és méltóságairól s vonúlt vissza a magánéletbe. 1786-ban először és 1811-ben másodszor. A ki nem tudná e rögtöni lelépések okát, az oly kápráztató és sokaknak minden nagyravágyását kimerítő térről, nagyúri szeszélynek vagy épen hóbortnak tulajdoníthatná azokat; a nyilvánosságnak akkori fogyatékossága, a politikai tüntetések (demonstratiók) ismeretlen, vagy figyelmet alig keltő volta, a közvélemény szűk körre szorítkozó kezdetlegessége nem nyújtanának kulcsot e rejtélyhez. De ha hozzávetjük az ismeretes történeti tényeket, melyek emléke a jelzett két időponthoz fűződik: úgy azonnal tisztán áll előttünk s a legszebb világításban tűnik fel a derék magyar mágnás politikai jelleme s következetes hazafisága. Hogy minő kegyben állott József császárnál, azt két oly nemes lélek szellemi rokonsága is megmagyarázza: megértették, mondhatnám megtalálták egymást; szivesen haladtak egy úton, szolgáltak egy közös ügynek, a míg ez tartott: elváltak egymástól, mihelyt elveik s czélzataik ellentétbe jöttek.


3. GR. WILČEK-HÁZ BÉCSBEN, AZ URI-UTCZÁBAN, HOL GR. SZÉCHENYI ISTVÁN SZÜLETETT.


Harmincz éves korában báni helyettes s a báni szék elnöke, királyi biztos, valóságos belső titkos tanácsos s az egybefoglalt, Somogy, Baranya, Verőcze és Szerém vármegyék főispánja, a közigazgatási reformoknak előitéletek, kiváltságok, visszaélések ellenében bizonynyal égető szükségét feltüntető e vidéken erélyesen hozzáfogott az oly jószándékú fejedelem terveinek valósításához; de mikor ez hibás informácziók alapján az egész ország közkormányzatának németesítését rendelte el, mikor az ősi alkotmány tiszteletben tartásáról már többé hallani sem akart, mikor egy gépileg működő, vak engedelmességű bureaucratia szervezéséhez ragaszkodott, mikor e merész újítást, a legjobb akarattal bár, de szánandó tévedésből még az úgynevezett conduite-listák erőltetett behozatalával s egy valóságos árulkodási és kémrendszer meghonosításával élesíté ki, – s felbuzdulásában sem ellenmondást nem tűrt, sem kivételt nem engedett meg: akkor a hazafi s az önérzetes férfiú egyaránt elidegenedett, ha nem is e fejedelemnek személyétől, de modorától és rendszerétől s ennek további eszközéűl nem adhatta oda magát. Félreállott; bevárta idejét. József császár tragikus halála után, – tragikusnak nevezhető, mert népei szeretetét nem birva, tört szívvel kelle kora sírba szállnia, – utóda, a bölcs II. Lipót király s az 1790/91-diki országgyűlés rendei teljes elégtételt szolgáltattak neki. Rangjába, méltóságaiba visszahelyeztetve, egy igén megtisztelő küldetést nyert nemzet és király képviseletében a nápolyi udvarhoz, hol a koronázáson jelen volt királynak a tiszteletére vert emlékérmet kelle átadnia. Ettől fogva az udvarnak és az országgyűléseken képviselt nemzetnek folyvást kitüntetett kegyeltje, a nemzeti múzeumra tett, törvénykönyvünkben beczikkelyezve levő nagylelkű alapítványa folytán az országnak legünnepeltebb férfia, legmunkásabb napszámosa, úttörő íróink bálványa, minden nemesebb törekvésnek legbuzgóbb előmozdítója volt. Újra Somogy megye főispánja, királyi biztosképen a Dráva és Mura folyók szabályozója, tán sejtve is, hogy majd fiának hagyja örökségül a Dunát és a Tiszát, a hétszemélyes tábla elnöke, helyettes országbiró, az aranygyapjas rend vitéze, fő udvari kamarás (Cubiculorum Regalium magister), az ország alsó vidékein garázdálkodó rablócsapatoknak a Frimont huszárok segédletével kiirtója, a mezőgazdák, állattenyésztők egy buzdító mintaképe, stb. Mikor elérkezik az alkotmány újabb felfüggesztése, 1812-ben, mikor Ferencz császár és királyunk, bár atyai érzelmeinek ellenére elhiteti magával, hogy jobb lesz egy ideig országgyűlés nélkül kormányozni, szedni újonczot, kivetni adót, rendezni a monarchia pénzügyeit stb., Széchenyi ismét hátat fordít, ott hagyja másodszor is fényes állását, méltóságait, csakhogy ekkor már törődött testtel és lélekkel, bár csak 57 éves korában végleg visszavonúl a magánéletbe; a napoleoni háborúk súlyos napjai alatt azonban híven sőt lelkesedéssel és egész önfeledéssel teljesítve mindazt, a mit alattvalói s honpolgári kötelességnek hisz, vagy akár példaadásképen szükségesnek lát. Nem érte meg az 1825-diki kibékülést azon korszakalkotó országgyűlésen, mely István fiának napját fölkelni látta. De térjünk még vissza ennek bölcsőjéhez.
A hogy Ferencz nápolyi útjából haza érkezett, nemsokára súlyos felhő borúlt családi boldogsága egére. Nejét, a családanyát kínos, hosszas betegség lepte meg, mely miatt kénytelen volt Karlsbadba útazni s majd Prágában a sógor Desfours háza gyengéd ápolását s vendégszeretetét venni huzamosabb időn át igénybe. Aggódó férje 1794 szeptember közepén indúlt el Prágából hazafelé, hogy – mint maga írja, – gyermekeit a haldokló édes anyához elvihesse, kit, úgymond, «forró könnyek közt Isten oltalmába ajánlva s a jó nővér, (Borbála) és sógor kezeire bízva, hagytam el.»
«Mily nagy félelmet és fájdalmat álltam ki ez útamban, azt csak a jó Úristen tudja. Ő megsegített s megtartá nekem az én Júliámat, Szeptember 26-án minden gyermekeimmel együtt (az egy Pistakivételével) megérkeztem Prágába, beteg nőmhez. Mindnyájunk szeméből örömkönynyek omlottak, hogy még élve viszontláthatjuk őt, de keserű fájdalom fogott el, mikor az előnkbe küldött huszár azzal a hírrel jött, hogy pár nap előtt ismét veszedelmes görcsökkel kellett küzködnie», stb. E néhány sort véletlenűl fedeztük fel Széchenyi Ferencznek egy darab ócska papírra vetett sajátkezű töredék-jegyzetei közt s nem tartottuk érdektelennek, mint e családi élet boldogságát jellemző adatkát ide iktatni. Hézagosan állnak ilyfélék rendelkezésünkre mindaddig, míg majd Széchenyi Istvánnak katona korában haza írt leveleihez s végre évről-évre vezetett nagybecsű naplóihoz fogunk érkezni. Kötve kell hinnünk mindazt, mit saját gyermek- és ifjúkori neveltetése hiányairól, önnön magát, de mellesleg vigyázatlanúl drága szűlőit is elrágalmazva, itt-ott mondogat. A kornak átalános jellemzésére, országunk műveltsége alacsony színvonalára s mindenben való hátramaradásunk feltüntetésére kell és szabad csak azokat vonatkoztatnunk. Az ilyeneknél mindig vastagon színezett, czélzatos túlzásba esett, hogy a még reánk váró feladat nagyságát vagy sürgősségét annál inkább megértesse velünk. Első nevelője, ifjú éveiben mentora s egész éltén át leghívebb barátja, tanácsadója Liebenberg (utóbb Lunkányi) János volt, kit hogy atyja jól szemelt ki e magas tisztre, fentartva különben mindig magának az irány és elvek meghatározását, – azt az eredmény megmutatta. Előttünk fekszik egy az atyától egészen sajátkezűleg írt, de egyúttal az anya aláirásával is ellátott, Czenken 14-ta 8-bris 1801. kelt szerződés, mely az akkori pénzviszonyok közt igen tisztességes (6000 rh. frt) átlagos összeget biztosít 1801-től számított (de sokkal korábban félbeszakadt) tizenegy év múlva (természetesen a teljes úri ellátáson kívűl) e nagy tekintélyben állott pedagógnak, ki mellett azonban egész sora a mindenféle magántanítóknak, köztük híressé vált kitünő szakférfiak, segédkeztek.


GRÓF SZÉCHENYI FERENCZ.
A M. Nemzeti Muzeum birtokában levő olajfestmény után rajzolta Cserna K.




4. GRÓF SZÉCHENYI FERENCZNÉ.
Ernst Lajos úr birtokában levő kőnyomatú példányról.


Jellemző az okírat bevezetése, mely így szól: «Minekutánna vigasztalással tapasztaltam, hogy azon üdőtül fogva, mellytül Liebenberg János úr István fiamnak nevelését magára válolta, említett Liebenberg úr azon plánum mellett, mellyet nevezett fiamnak nevelésére nekie adtam, nem tsak szorgalmatossan, hanem fiamnak különöss előmenetelével és kivánságomnak megelégtetésével eljárt; kötelességemnek lenni tartottam, hogy rész szerént ezen eddig tett érdemeiért, rész szerént és legfőképpen az utóbb teendőkért, ezzel magamat arra kötelezem hitelessen, hogy említett Liebenberg János úrnak, (ha István fiamnak nevelését tovább is nem kissebb szorgalmatossággal az fent említett plánumom szerént egészen elvégzi)» stb. Gondoskodva volt netaláni elhalálozások eseteiről is. Az összeget Liebenberg Sopronban 1810 április 10-én fel is vette. Egy Antonius Poupar presbiter Sopronban (11. máji 1803) latin nyelven nyugtázza a házi káplánsággal együttjárt tiszteletdíját (honesta et sufficienti provisione) a franczia és olasz nyelvből külön adandó oktatásért. Ezen időből maradt fenn egy kedves kis levélke az ifjú növendéktől is, mely két dologról tesz örvendetes tanúságot: egyik, hogy a 12 éves grófocska nem tartozott a koránérő csodaszülöttek közé, kik soha sem tudtak gyermekek lenni; másik, hogy anyanyelve a magyar volt s e ház és e család körében ez volt az uralkodó. A durva papíron lineázott sorokra írt okmány így szól: «Édes jó Pap uram! (Pap Ferencz a családnak meghitt embere, jószágkormányzója volt.) Botsássa meg, hogy tobákot nem küldöttem, mivel nem tudtam mikor mennek el a lovak: de most küldök Pap uramnak egy pipa szárt, mellyet Bonaparte pálczájának hívják.


GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ELSŐ LEVELE ATYJÁHOZ.


Az Évának (egykori szárazdajkája volt, kinek olajban festett arczképe most is megvan a családnál,) pedig küldök két font tobakot, az egyik Bécsi pácz, a másik szagos tobák. Bocsássa Pap uram hogy oly roszszul írok, mivel már éjjel van. Most mink tanuljuk az architecturát Révai főtisztelendő urtul, a ki gyönyörűen tud rajzolni, a magyar nyelvnek és oskolának professora. Már megint tánczolni is tanulunk, hanem még nints bizonyos mesterem. Igen sok dolgom van és már sötét volt mikor írtam, hát többet nem írh(att)am, hanem máskor béhozom. Legkedves(ebb) barátja, nov. 29. 1803. Széchényi István.» Pestről íratott a levél, mert hisz Révai ekkor Pesten volt egyetemi tanár, s tudjuk, hogy mellesleg igen ügyes rajzoló is. Kétséget sem szenved, hogy e jelesünknek Széchenyivel, az atyával, másnemű s komolyabb öszszeköttetései is voltak, melyek bár sokkal utóbb többek között a magyar akadémia végleges megalapítására vezettek. Alig egy hónappal később keltű egy másik levele, de ez már magasabb húrokat penget. A nemzeti múzeumban őrzik nagy csomókban azt a sok köszönő levelét mindazoknak, kiket ő bel- és külföldön a magyar múzeumnak ajándékozott nagybecsű könyv- és kézirat-gyűjteménye több kötetből álló katalogusával tisztelt meg. Külföldi tudósok, uralkodó fejedelmek, maga a római pápa is köztük van, s hazai kitünősegeink, Marczibányi, Mérey, Radvánszky, Baróti Szabó D., Bárótzi S., Batsányi, Buday E., Cserey., Kis, Kulcsár, Verseghi, Virág, Csokonai stb. stb. részesültek ily kitüntetésben, s végre még – saját fiai. Az ifjú Széchenyi István így köszönte meg. (Nagy kerek betűk, vonalzott sorok.) Édes kedves Jó Atyám! Noha én gyenge időm miatt nemis érdemlem-meg a szép Magyar Könyvháznak laistromát és nem is tudhatom meg-itélni elegendően ennek a betsét: még-is adott az én kegyes Atyám; hogy én is példáját valaha kövessem és édes Hazámnak boldogságát, a mennyire tőlem kitelhet, előre mozdíttsam. – Fogok is iparkodni, jól tanulni is, a' hogy tsak lehet, és magamat jóságban gyakorolni, hogy így Édes Atyámnak örömöt tsinyálhassak hálaadásul ezért a szép könyvháznak lajstromáért. Édes Jó Attyának – Pesten 26-ik Dec. 1803. – háláadatos engedelmes fia Széchényi István, m. p. Vajjon az ily benyomások közt növekvő mágnás gyermeknek, ki dadogva is a haza szent nevét emlegeti, érzi, hogy ez irányban tartozásai vannak, s hogy méltó fia atyjának csak úgy lehet, ha ezeket leróni igyekezik, – volt-e szüksége később a megtérés, a magába szállás komoly perczeire, vagy szigorú megpróbáltatások intelmeire, hogy azzá legyen, a mi lett?!
Ennek kapcsában nem hagyhatjuk említés nélkül a derék Liebenbergnek ugyanakkor decz. 27-én kelt levelét. Ez a hálálkodáson röviden átesik, nehogy hízelgőnek látszassék, s az alkalmat inkább arra használja fel, hogy nézeteit az ifjú grófok leendő neveltetéséről bővebben s tartozó őszinteséggel előadja. Nekünk sem lesz érdektelen ezekkel megismerkednünk. Az alkalmasint már fölvetett kérdésre: vajjon a nyilvános (iskolai) vagy a házi (család körében való) nevelés czélszerűbb-e? így nyilatkozik: «Vagynak ugyan a közönsséges (= nyilvános) nevelésnek sokféle hasznai: az szerzi az ifjak között azt a nemes vetekedést, mellynek már annyi Nagy-Ember az ő szerentséjét köszönheti; az szerzi azt a maga tökélletességében bízó bátorságot, mellyel a társaságokban és az ország-gyűléseiben is annyijan a legkevertebb és tsomósabb dolgokat kifejtették; az szerzi a jó ifjak között azt a barátságot is, melly őket annyi veszedelmekbül kirántja, az útjaikon vezeti; s ősz korokban annyi édes érzésekkel tölti sziveiket. Ezek úgy vagynak ugyan és a nemes vetekedés az otthoni nevelésben nem gerjesztetik fel ugyan annyira, de az a jó erköltsű ifjakban, kikben az ő nemes indulatu őseiknek vérek foly és a kiket azoknak nagy tetteik hasonlókra ugy-is szüntelen serkent, talán nem is annyira szükséges, és ezek az ő szülejeknek példáját mindég látván, a virtusnak szépségétül elragadtatván, úgy-is könnyen reá szoktathatnak a kötelességeknek végbe-vitelére és minden szépnek, jónak és nagynak munkálkodására.


5. LIEDENBERG LEVELÉNEK UTOLSÓ SORAI.
A Nemzeti Muzeum birtokában levő eredetiről.


Ellenben gyakorta az a vetekedés, mellynek talpa olly nemes és ditséretes, mivel az ifjuval a maga betsét és érdemét meg esmérteti s mindennapi tápláltatása által éppen a leg nemesebb lélekben leg hamarább el fajúl és annyira nevekedik, hogy később irigységgé válván gúnyoló szemmel nézi társainak minden előmeneteleiket és iparkodásaikat és utoljára emberi korában az az indulat, melly, ha jobb renden tartatott volna, őtet gyors munkálkodásra, fáradhatatlan igyekezetre és talán leg ditséretesebb dolgoknak végbevitelekre-is serkentené, nyilván boldogtalanságának főbb oka leszen és őtet, ha a társátul betsültetésben és szerentsében felül halladtatik, gyötri 's fonnyasztja, – vagy ha az igazság mély gyökereket szivében nem vert, őtet arra-is viszi; hogy mindég győzni szokván, ha máskép nem lehet, más tekervényes mellékes útakon, tsalárd fortélyokkal-is Vetekedő-társának elhagyásán munkálkodik s fáradoz.
Azt a bátorságot is, mellyet a köz-nevelés ád, más útakon talán szintúgy el lehet érni, leg inkább ha a szüléknek fényes állapotjok több vendégeket vonsz a házhoz, a kikkel beszédbe eredni az ifjú népnek is gyakorta alkalmatosság adatik és máshonnan-is tudjuk, hogy az a nemes bátorság tsak nem egészen attul az elhitetéstül függ, hogy az elménk mindennémű tudományokkal, a' szivünk jó indulatokkal bír, hogy tehetségünk és hatalmunk elegendő és a tárgy mellyet előhozunk, jó és igazságos.
Azon barátságnak is, mellynek kötésére az ifjúság szive olly hajlandó, a természete és sorsa tsak ugyan az, a melly a' szereteté. A tapasztalás által még nem okosodott ifjú nem keresi mindég és nem különbözi az igaz érdemet s jó erköltsöket; és igy nem mindég a leg érdemesebb leszen barátja; gyakorta a választásban tsak a víg kedvre, furtsa észre, mulató erköltsökre hízelkedésre és más effélékre tekint; és igy sokszor, a mely inségre magátul soha sem jutott volna, most a' szerette barátjátul arra vezettetik. Ezektül a szomorú következésektül nem kell ott tartani, a hol a szüléknek s nevelőknek igaz és nyilván való a szivességek, melly többnyire a kisdedekkel örvendez és bánkódik, sokszor az ő kisebb vétkeiket elengedni kész; ott az ő szivekben bizodalom gerjesztetik és már a titkaikat is közlik és mindenben tanátsot kérnek. Ekkor boldogok mind a szülék, mind a magzatok.
De még más hasznai is lehetnek az otthoni nevelésnek, a mellyek az előbbenieknél nem sokkal kisebbek. Ha a nevelés közönséges, akkor a tanítóknak-is, hogy az uj munkára uj erőt nyerhessenek, de leg inkább a gyengébb tanítványoknak, hogy a szaporább elmével birókat elérhessék, szükségesek a hetenként adatott nyugalom órák. Hanem ezek utóljára olly erős szokássá válnak, hogy midőn tisztségekre jutandunk, még akkor is ohajtjuk és tsak magunk nem kitsin meg-győzésével változtathatjuk meg ezen természetünket. Már ezt is el lehet kerülni az otthoni nevelésben, ott minden nap egyenlően válthatják fel magokat az órák, és minden nap nyujthat a munka a mulatságnak kezet.
Itt jobban is lehet az ifjúnak természeti hajlandóságát követni és a mint magunkrul tudjuk, hogy ugyan azon dologra nem mindenkor egyenlő kedvel vonattatunk, úgy ezt vagy amazt a munkát választhatjuk, valamint a nevendéknek szíve hajlik.
Az erköltsnek pedig arrul a tisztaságárul, a mellynek betse legnagyobb és a melly, ha egyszer megszeplősíttetett, előbbeni tündöklését és fényességét soha többé vissza nem nyerheti, szóllani nem is akarok; ámbár hogy ez minden jó nevelésben egy a legfőbb tzélok közül és talán tsak otthon tarthatik meg.
Ezek az okok voltak, mellyek Exc-dat-is arra indították, hogy kedves magzatjait, maga intézése szerént, a szemei előtt neveltetné; de abban még más vagyon leginkább, a mellyért Exc. a késő századoktul-is háladatossággal fog említtetni s tiszteltetni. Jól tudta Kegyelmes Uram, hogy egy idegen tsak idegen szokásokat, idegen dolgoknak s történeteknek tudását és tsudáltatását és sokszor tsak idegen fesslett indulatokat adhat, – nem pedig kedves hazánknak és hajdani szokásainknak, rendeléseinknek, törvényeinknek esmértetését, és abbul származó betsültetését és szeretetét. És még is, vagyon-e a társaságos erköltsök között nemesebb a haza szereteténél? – Ezt jól tudván, ámbár hogy az akkori időnek vélekedése és szokása ellene vala, még is leg első volt Excád, a ki a hazának tiszta szeretetétül vonattatván, drága magzatjait hazafiaknak gondviselésére bízta és másokat hasonló tselekedetre serkentett. Számosan is követik már ezt az útat, és Exc. Nevét köszönettel és háláadással említik. És ez a gondolkodás áldott gyümölcsöt bő mértékkel is termett már Exc-nak legöregebb fijában Lajos grófban. Pál és István grófok is, bizvást lehet azt a sorsunk El-Intézőjétül várni, szüléjeket boldogítani fogják és ősz napjaikat örömmel töltve hosszabbitani. Ezek is követik nagy elejiknek ditső nyomdokaikat.
Én pedig melly szerentsésnek tartom magamat, hogy Kegyelmes Uram az utolsó fiára forditatott gondját vélem felosztani méltóztattya és annak részét reám bizni. Szerentsésnek mondom magamat, mert fáradozni Excell. szemei előtt, a ki maga mindég példát mutat mindenben, a munkát olly igazán betsüli, alatta-valóihoz olly kegyes és hogy engem boldoggá tegyen, jövendő sorsomrul olly nagy szivüséggel gondoskodott, – fáradozni mondám, Excád szemei előtt egy olly drága Urfi mellett, kiben a kegyes természet minden adományát bő kézzel öntötte és a ki a legnagyobb várakozásokra is bizodalmas reménységet nyujt, bizonnyára szerentse, és ezért fog mindétig is, mig élek, a háláadatosságnak tiszta lángja szivemben lobogni. Excellentziád Pesten 27 Dec. 1803 hiv alázatos szolgája Liebenberg János.»


ZÁRÓKÉP CSERNÁTÓL.

ZICHY ANTAL GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ÉLETRAJZA


I. KÖTET
1791-1844


Gróf Széchenyi István születése. Keresztszülők. Gr. Széchenyi Ferencz közpályája. Családi élete. István gyermekkora. Egy gyermekkori levele. Széchenyi-könyvtár. István köszönő levele atyjához, 1803. Liebenberg (Lunkányi) nevelési rendszere.
SÁRVÁRI ÉS FELSŐVIDÉKI GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN született Bécsben (Belváros 18. szám),[1] 1791 szeptember 21-én. Szülői, gróf Széchenyi Ferencz, II. Lipót király valóságos belső titkos tanácsosa, és gróf Széchenyi Ferenczné, azelőtt gróf Széchenyi József özvegye, született Festetics Júlia grófnő voltak. Megkeresztelte (a szülei háznál) róm. kath. szertartás szerint a bécsi szent Mihályról nevezett plébánia akkori kurátora, don Hieronymus Winkler; jelen levén Bárány Péter, a gróf titkára, mint Ardrich Péter jószágigazgató helyettesítője, Festetics Anna grófnő helyett pedig Steidel János accoucheur, kik az István, Mária és Péter nevekre keresztelt grófi gyermek keresztszülői nevében szerepeltek. Eltért már a család attól a hagyományos szokástól, miszerint keresztkomáknak vagy alattvalóik sorából vagy helybenlakó szegényeket, olykor valóságos koldúsokat hívtak meg (ex statu mendicorum), kiknek neveiket az illető anyakönyvekben nem minden megilletődés nélkül olvashatjuk. Cserébe viszont a grófi család számos férfi- és nőtagjai szivesen beíratták magokat tanúknak vagy keresztszülőknek, cselédjeik, jobbágyaik, tisztjeik, vagy ily kitüntetésre bármi czímen érdemessé vált párfogoltjaik házasságkötéseinél vagy keresztelőinél, mi az úr és paraszt, mágnás és polgár között akkor még fennállott patriarchális viszonyról tesz örvendetes tanúságot. Széchenyi Ferencz ekkor 37 éves volt, már 14 év óta boldog férje korán elhúnyt testvérbátyja, József, nálánál egy évvel bár idősb, bájos özvegyének, kivel, pápai engedély mellett (Dispensatione papali in gradu affinitatis primo) Horpácson 1777 aug. 17-én lépett házasságra. E házasságból születtek: György, aztán Alajos, Lajos, Lujza Francziska (Batthyányné, a későbbi apácza), Zsófia (Zichy Nándorné) és Pál, ki Istvánunknál alig két évvel volt idősb, s így gyermek- és tanuló éveit együtt tölthette vele.
Széchenyi Ferencz fényes és sikerdús nyilvános pályafutásának két nevezetes félbeszakítása volt. Kétszer köszönt le minden hivatalairól és méltóságairól s vonúlt vissza a magánéletbe. 1786-ban először és 1811-ben másodszor. A ki nem tudná e rögtöni lelépések okát, az oly kápráztató és sokaknak minden nagyravágyását kimerítő térről, nagyúri szeszélynek vagy épen hóbortnak tulajdoníthatná azokat; a nyilvánosságnak akkori fogyatékossága, a politikai tüntetések (demonstratiók) ismeretlen, vagy figyelmet alig keltő volta, a közvélemény szűk körre szorítkozó kezdetlegessége nem nyújtanának kulcsot e rejtélyhez. De ha hozzávetjük az ismeretes történeti tényeket, melyek emléke a jelzett két időponthoz fűződik: úgy azonnal tisztán áll előttünk s a legszebb világításban tűnik fel a derék magyar mágnás politikai jelleme s következetes hazafisága. Hogy minő kegyben állott József császárnál, azt két oly nemes lélek szellemi rokonsága is megmagyarázza: megértették, mondhatnám megtalálták egymást; szivesen haladtak egy úton, szolgáltak egy közös ügynek, a míg ez tartott: elváltak egymástól, mihelyt elveik s czélzataik ellentétbe jöttek.

3. GR. WILČEK-HÁZ BÉCSBEN, AZ URI-UTCZÁBAN, HOL GR. SZÉCHENYI ISTVÁN SZÜLETETT.

Harmincz éves korában báni helyettes s a báni szék elnöke, királyi biztos, valóságos belső titkos tanácsos s az egybefoglalt, Somogy, Baranya, Verőcze és Szerém vármegyék főispánja, a közigazgatási reformoknak előitéletek, kiváltságok, visszaélések ellenében bizonynyal égető szükségét feltüntető e vidéken erélyesen hozzáfogott az oly jószándékú fejedelem terveinek valósításához; de mikor ez hibás informácziók alapján az egész ország közkormányzatának németesítését rendelte el, mikor az ősi alkotmány tiszteletben tartásáról már többé hallani sem akart, mikor egy gépileg működő, vak engedelmességű bureaucratia szervezéséhez ragaszkodott, mikor e merész újítást, a legjobb akarattal bár, de szánandó tévedésből még az úgynevezett conduite-listák erőltetett behozatalával s egy valóságos árulkodási és kémrendszer meghonosításával élesíté ki, – s felbuzdulásában sem ellenmondást nem tűrt, sem kivételt nem engedett meg: akkor a hazafi s az önérzetes férfiú egyaránt elidegenedett, ha nem is e fejedelemnek személyétől, de modorától és rendszerétől s ennek további eszközéűl nem adhatta oda magát. Félreállott; bevárta idejét. József császár tragikus halála után, – tragikusnak nevezhető, mert népei szeretetét nem birva, tört szívvel kelle kora sírba szállnia, – utóda, a bölcs II. Lipót király s az 1790/91-diki országgyűlés rendei teljes elégtételt szolgáltattak neki. Rangjába, méltóságaiba visszahelyeztetve, egy igén megtisztelő küldetést nyert nemzet és király képviseletében a nápolyi udvarhoz, hol a koronázáson jelen volt királynak a tiszteletére vert emlékérmet kelle átadnia. Ettől fogva az udvarnak és az országgyűléseken képviselt nemzetnek folyvást kitüntetett kegyeltje, a nemzeti múzeumra tett, törvénykönyvünkben beczikkelyezve levő nagylelkű alapítványa folytán az országnak legünnepeltebb férfia, legmunkásabb napszámosa, úttörő íróink bálványa, minden nemesebb törekvésnek legbuzgóbb előmozdítója volt. Újra Somogy megye főispánja, királyi biztosképen a Dráva és Mura folyók szabályozója, tán sejtve is, hogy majd fiának hagyja örökségül a Dunát és a Tiszát, a hétszemélyes tábla elnöke, helyettes országbiró, az aranygyapjas rend vitéze, fő udvari kamarás (Cubiculorum Regalium magister), az ország alsó vidékein garázdálkodó rablócsapatoknak a Frimont huszárok segédletével kiirtója, a mezőgazdák, állattenyésztők egy buzdító mintaképe, stb. Mikor elérkezik az alkotmány újabb felfüggesztése, 1812-ben, mikor Ferencz császár és királyunk, bár atyai érzelmeinek ellenére elhiteti magával, hogy jobb lesz egy ideig országgyűlés nélkül kormányozni, szedni újonczot, kivetni adót, rendezni a monarchia pénzügyeit stb., Széchenyi ismét hátat fordít, ott hagyja másodszor is fényes állását, méltóságait, csakhogy ekkor már törődött testtel és lélekkel, bár csak 57 éves korában végleg visszavonúl a magánéletbe; a napoleoni háborúk súlyos napjai alatt azonban híven sőt lelkesedéssel és egész önfeledéssel teljesítve mindazt, a mit alattvalói s honpolgári kötelességnek hisz, vagy akár példaadásképen szükségesnek lát. Nem érte meg az 1825-diki kibékülést azon korszakalkotó országgyűlésen, mely István fiának napját fölkelni látta. De térjünk még vissza ennek bölcsőjéhez.
A hogy Ferencz nápolyi útjából haza érkezett, nemsokára súlyos felhő borúlt családi boldogsága egére. Nejét, a családanyát kínos, hosszas betegség lepte meg, mely miatt kénytelen volt Karlsbadba útazni s majd Prágában a sógor Desfours háza gyengéd ápolását s vendégszeretetét venni huzamosabb időn át igénybe. Aggódó férje 1794 szeptember közepén indúlt el Prágából hazafelé, hogy – mint maga írja, – gyermekeit a haldokló édes anyához elvihesse, kit, úgymond, «forró könnyek közt Isten oltalmába ajánlva s a jó nővér, (Borbála) és sógor kezeire bízva, hagytam el.»
«Mily nagy félelmet és fájdalmat álltam ki ez útamban, azt csak a jó Úristen tudja. Ő megsegített s megtartá nekem az én Júliámat, Szeptember 26-án minden gyermekeimmel együtt (az egy Pistakivételével) megérkeztem Prágába, beteg nőmhez. Mindnyájunk szeméből örömkönynyek omlottak, hogy még élve viszontláthatjuk őt, de keserű fájdalom fogott el, mikor az előnkbe küldött huszár azzal a hírrel jött, hogy pár nap előtt ismét veszedelmes görcsökkel kellett küzködnie», stb. E néhány sort véletlenűl fedeztük fel Széchenyi Ferencznek egy darab ócska papírra vetett sajátkezű töredék-jegyzetei közt s nem tartottuk érdektelennek, mint e családi élet boldogságát jellemző adatkát ide iktatni. Hézagosan állnak ilyfélék rendelkezésünkre mindaddig, míg majd Széchenyi Istvánnak katona korában haza írt leveleihez s végre évről-évre vezetett nagybecsű naplóihoz fogunk érkezni. Kötve kell hinnünk mindazt, mit saját gyermek- és ifjúkori neveltetése hiányairól, önnön magát, de mellesleg vigyázatlanúl drága szűlőit is elrágalmazva, itt-ott mondogat. A kornak átalános jellemzésére, országunk műveltsége alacsony színvonalára s mindenben való hátramaradásunk feltüntetésére kell és szabad csak azokat vonatkoztatnunk. Az ilyeneknél mindig vastagon színezett, czélzatos túlzásba esett, hogy a még reánk váró feladat nagyságát vagy sürgősségét annál inkább megértesse velünk. Első nevelője, ifjú éveiben mentora s egész éltén át leghívebb barátja, tanácsadója Liebenberg (utóbb Lunkányi) János volt, kit hogy atyja jól szemelt ki e magas tisztre, fentartva különben mindig magának az irány és elvek meghatározását, – azt az eredmény megmutatta. Előttünk fekszik egy az atyától egészen sajátkezűleg írt, de egyúttal az anya aláirásával is ellátott, Czenken 14-ta 8-bris 1801. kelt szerződés, mely az akkori pénzviszonyok közt igen tisztességes (6000 rh. frt) átlagos összeget biztosít 1801-től számított (de sokkal korábban félbeszakadt) tizenegy év múlva (természetesen a teljes úri ellátáson kívűl) e nagy tekintélyben állott pedagógnak, ki mellett azonban egész sora a mindenféle magántanítóknak, köztük híressé vált kitünő szakférfiak, segédkeztek.

GRÓF SZÉCHENYI FERENCZ.
A M. Nemzeti Muzeum birtokában levő olajfestmény után rajzolta Cserna K.


4. GRÓF SZÉCHENYI FERENCZNÉ.
Ernst Lajos úr birtokában levő kőnyomatú példányról.

Jellemző az okírat bevezetése, mely így szól: «Minekutánna vigasztalással tapasztaltam, hogy azon üdőtül fogva, mellytül Liebenberg János úr István fiamnak nevelését magára válolta, említett Liebenberg úr azon plánum mellett, mellyet nevezett fiamnak nevelésére nekie adtam, nem tsak szorgalmatossan, hanem fiamnak különöss előmenetelével és kivánságomnak megelégtetésével eljárt; kötelességemnek lenni tartottam, hogy rész szerént ezen eddig tett érdemeiért, rész szerént és legfőképpen az utóbb teendőkért, ezzel magamat arra kötelezem hitelessen, hogy említett Liebenberg János úrnak, (ha István fiamnak nevelését tovább is nem kissebb szorgalmatossággal az fent említett plánumom szerént egészen elvégzi)» stb. Gondoskodva volt netaláni elhalálozások eseteiről is. Az összeget Liebenberg Sopronban 1810 április 10-én fel is vette. Egy Antonius Poupar presbiter Sopronban (11. máji 1803) latin nyelven nyugtázza a házi káplánsággal együttjárt tiszteletdíját (honesta et sufficienti provisione) a franczia és olasz nyelvből külön adandó oktatásért. Ezen időből maradt fenn egy kedves kis levélke az ifjú növendéktől is, mely két dologról tesz örvendetes tanúságot: egyik, hogy a 12 éves grófocska nem tartozott a koránérő csodaszülöttek közé, kik soha sem tudtak gyermekek lenni; másik, hogy anyanyelve a magyar volt s e ház és e család körében ez volt az uralkodó. A durva papíron lineázott sorokra írt okmány így szól: «Édes jó Pap uram! (Pap Ferencz a családnak meghitt embere, jószágkormányzója volt.) Botsássa meg, hogy tobákot nem küldöttem, mivel nem tudtam mikor mennek el a lovak: de most küldök Pap uramnak egy pipa szárt, mellyet Bonaparte pálczájának hívják.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN ELSŐ LEVELE ATYJÁHOZ.

Az Évának (egykori szárazdajkája volt, kinek olajban festett arczképe most is megvan a családnál,) pedig küldök két font tobakot, az egyik Bécsi pácz, a másik szagos tobák. Bocsássa Pap uram hogy oly roszszul írok, mivel már éjjel van. Most mink tanuljuk az architecturát Révai főtisztelendő urtul, a ki gyönyörűen tud rajzolni, a magyar nyelvnek és oskolának professora. Már megint tánczolni is tanulunk, hanem még nints bizonyos mesterem. Igen sok dolgom van és már sötét volt mikor írtam, hát többet nem írh(att)am, hanem máskor béhozom. Legkedves(ebb) barátja, nov. 29. 1803. Széchényi István.» Pestről íratott a levél, mert hisz Révai ekkor Pesten volt egyetemi tanár, s tudjuk, hogy mellesleg igen ügyes rajzoló is. Kétséget sem szenved, hogy e jelesünknek Széchenyivel, az atyával, másnemű s komolyabb öszszeköttetései is voltak, melyek bár sokkal utóbb többek között a magyar akadémia végleges megalapítására vezettek. Alig egy hónappal később keltű egy másik levele, de ez már magasabb húrokat penget. A nemzeti múzeumban őrzik nagy csomókban azt a sok köszönő levelét mindazoknak, kiket ő bel- és külföldön a magyar múzeumnak ajándékozott nagybecsű könyv- és kézirat-gyűjteménye több kötetből álló katalogusával tisztelt meg. Külföldi tudósok, uralkodó fejedelmek, maga a római pápa is köztük van, s hazai kitünősegeink, Marczibányi, Mérey, Radvánszky, Baróti Szabó D., Bárótzi S., Batsányi, Buday E., Cserey., Kis, Kulcsár, Verseghi, Virág, Csokonai stb. stb. részesültek ily kitüntetésben, s végre még – saját fiai. Az ifjú Széchenyi István így köszönte meg. (Nagy kerek betűk, vonalzott sorok.) Édes kedves Jó Atyám! Noha én gyenge időm miatt nemis érdemlem-meg a szép Magyar Könyvháznak laistromát és nem is tudhatom meg-itélni elegendően ennek a betsét: még-is adott az én kegyes Atyám; hogy én is példáját valaha kövessem és édes Hazámnak boldogságát, a mennyire tőlem kitelhet, előre mozdíttsam. – Fogok is iparkodni, jól tanulni is, a' hogy tsak lehet, és magamat jóságban gyakorolni, hogy így Édes Atyámnak örömöt tsinyálhassak hálaadásul ezért a szép könyvháznak lajstromáért. Édes Jó Attyának – Pesten 26-ik Dec. 1803. – háláadatos engedelmes fia Széchényi István, m. p. Vajjon az ily benyomások közt növekvő mágnás gyermeknek, ki dadogva is a haza szent nevét emlegeti, érzi, hogy ez irányban tartozásai vannak, s hogy méltó fia atyjának csak úgy lehet, ha ezeket leróni igyekezik, – volt-e szüksége később a megtérés, a magába szállás komoly perczeire, vagy szigorú megpróbáltatások intelmeire, hogy azzá legyen, a mi lett?!
Ennek kapcsában nem hagyhatjuk említés nélkül a derék Liebenbergnek ugyanakkor decz. 27-én kelt levelét. Ez a hálálkodáson röviden átesik, nehogy hízelgőnek látszassék, s az alkalmat inkább arra használja fel, hogy nézeteit az ifjú grófok leendő neveltetéséről bővebben s tartozó őszinteséggel előadja. Nekünk sem lesz érdektelen ezekkel megismerkednünk. Az alkalmasint már fölvetett kérdésre: vajjon a nyilvános (iskolai) vagy a házi (család körében való) nevelés czélszerűbb-e? így nyilatkozik: «Vagynak ugyan a közönsséges (= nyilvános) nevelésnek sokféle hasznai: az szerzi az ifjak között azt a nemes vetekedést, mellynek már annyi Nagy-Ember az ő szerentséjét köszönheti; az szerzi azt a maga tökélletességében bízó bátorságot, mellyel a társaságokban és az ország-gyűléseiben is annyijan a legkevertebb és tsomósabb dolgokat kifejtették; az szerzi a jó ifjak között azt a barátságot is, melly őket annyi veszedelmekbül kirántja, az útjaikon vezeti; s ősz korokban annyi édes érzésekkel tölti sziveiket. Ezek úgy vagynak ugyan és a nemes vetekedés az otthoni nevelésben nem gerjesztetik fel ugyan annyira, de az a jó erköltsű ifjakban, kikben az ő nemes indulatu őseiknek vérek foly és a kiket azoknak nagy tetteik hasonlókra ugy-is szüntelen serkent, talán nem is annyira szükséges, és ezek az ő szülejeknek példáját mindég látván, a virtusnak szépségétül elragadtatván, úgy-is könnyen reá szoktathatnak a kötelességeknek végbe-vitelére és minden szépnek, jónak és nagynak munkálkodására.

5. LIEDENBERG LEVELÉNEK UTOLSÓ SORAI.
A Nemzeti Muzeum birtokában levő eredetiről.

Ellenben gyakorta az a vetekedés, mellynek talpa olly nemes és ditséretes, mivel az ifjuval a maga betsét és érdemét meg esmérteti s mindennapi tápláltatása által éppen a leg nemesebb lélekben leg hamarább el fajúl és annyira nevekedik, hogy később irigységgé válván gúnyoló szemmel nézi társainak minden előmeneteleiket és iparkodásaikat és utoljára emberi korában az az indulat, melly, ha jobb renden tartatott volna, őtet gyors munkálkodásra, fáradhatatlan igyekezetre és talán leg ditséretesebb dolgoknak végbevitelekre-is serkentené, nyilván boldogtalanságának főbb oka leszen és őtet, ha a társátul betsültetésben és szerentsében felül halladtatik, gyötri 's fonnyasztja, – vagy ha az igazság mély gyökereket szivében nem vert, őtet arra-is viszi; hogy mindég győzni szokván, ha máskép nem lehet, más tekervényes mellékes útakon, tsalárd fortélyokkal-is Vetekedő-társának elhagyásán munkálkodik s fáradoz.
Azt a bátorságot is, mellyet a köz-nevelés ád, más útakon talán szintúgy el lehet érni, leg inkább ha a szüléknek fényes állapotjok több vendégeket vonsz a házhoz, a kikkel beszédbe eredni az ifjú népnek is gyakorta alkalmatosság adatik és máshonnan-is tudjuk, hogy az a nemes bátorság tsak nem egészen attul az elhitetéstül függ, hogy az elménk mindennémű tudományokkal, a' szivünk jó indulatokkal bír, hogy tehetségünk és hatalmunk elegendő és a tárgy mellyet előhozunk, jó és igazságos.
Azon barátságnak is, mellynek kötésére az ifjúság szive olly hajlandó, a természete és sorsa tsak ugyan az, a melly a' szereteté. A tapasztalás által még nem okosodott ifjú nem keresi mindég és nem különbözi az igaz érdemet s jó erköltsöket; és igy nem mindég a leg érdemesebb leszen barátja; gyakorta a választásban tsak a víg kedvre, furtsa észre, mulató erköltsökre hízelkedésre és más effélékre tekint; és igy sokszor, a mely inségre magátul soha sem jutott volna, most a' szerette barátjátul arra vezettetik. Ezektül a szomorú következésektül nem kell ott tartani, a hol a szüléknek s nevelőknek igaz és nyilván való a szivességek, melly többnyire a kisdedekkel örvendez és bánkódik, sokszor az ő kisebb vétkeiket elengedni kész; ott az ő szivekben bizodalom gerjesztetik és már a titkaikat is közlik és mindenben tanátsot kérnek. Ekkor boldogok mind a szülék, mind a magzatok.
De még más hasznai is lehetnek az otthoni nevelésnek, a mellyek az előbbenieknél nem sokkal kisebbek. Ha a nevelés közönséges, akkor a tanítóknak-is, hogy az uj munkára uj erőt nyerhessenek, de leg inkább a gyengébb tanítványoknak, hogy a szaporább elmével birókat elérhessék, szükségesek a hetenként adatott nyugalom órák. Hanem ezek utóljára olly erős szokássá válnak, hogy midőn tisztségekre jutandunk, még akkor is ohajtjuk és tsak magunk nem kitsin meg-győzésével változtathatjuk meg ezen természetünket. Már ezt is el lehet kerülni az otthoni nevelésben, ott minden nap egyenlően válthatják fel magokat az órák, és minden nap nyujthat a munka a mulatságnak kezet.
Itt jobban is lehet az ifjúnak természeti hajlandóságát követni és a mint magunkrul tudjuk, hogy ugyan azon dologra nem mindenkor egyenlő kedvel vonattatunk, úgy ezt vagy amazt a munkát választhatjuk, valamint a nevendéknek szíve hajlik.
Az erköltsnek pedig arrul a tisztaságárul, a mellynek betse legnagyobb és a melly, ha egyszer megszeplősíttetett, előbbeni tündöklését és fényességét soha többé vissza nem nyerheti, szóllani nem is akarok; ámbár hogy ez minden jó nevelésben egy a legfőbb tzélok közül és talán tsak otthon tarthatik meg.
Ezek az okok voltak, mellyek Exc-dat-is arra indították, hogy kedves magzatjait, maga intézése szerént, a szemei előtt neveltetné; de abban még más vagyon leginkább, a mellyért Exc. a késő századoktul-is háladatossággal fog említtetni s tiszteltetni. Jól tudta Kegyelmes Uram, hogy egy idegen tsak idegen szokásokat, idegen dolgoknak s történeteknek tudását és tsudáltatását és sokszor tsak idegen fesslett indulatokat adhat, – nem pedig kedves hazánknak és hajdani szokásainknak, rendeléseinknek, törvényeinknek esmértetését, és abbul származó betsültetését és szeretetét. És még is, vagyon-e a társaságos erköltsök között nemesebb a haza szereteténél? – Ezt jól tudván, ámbár hogy az akkori időnek vélekedése és szokása ellene vala, még is leg első volt Excád, a ki a hazának tiszta szeretetétül vonattatván, drága magzatjait hazafiaknak gondviselésére bízta és másokat hasonló tselekedetre serkentett. Számosan is követik már ezt az útat, és Exc. Nevét köszönettel és háláadással említik. És ez a gondolkodás áldott gyümölcsöt bő mértékkel is termett már Exc-nak legöregebb fijában Lajos grófban. Pál és István grófok is, bizvást lehet azt a sorsunk El-Intézőjétül várni, szüléjeket boldogítani fogják és ősz napjaikat örömmel töltve hosszabbitani. Ezek is követik nagy elejiknek ditső nyomdokaikat.
Én pedig melly szerentsésnek tartom magamat, hogy Kegyelmes Uram az utolsó fiára forditatott gondját vélem felosztani méltóztattya és annak részét reám bizni. Szerentsésnek mondom magamat, mert fáradozni Excell. szemei előtt, a ki maga mindég példát mutat mindenben, a munkát olly igazán betsüli, alatta-valóihoz olly kegyes és hogy engem boldoggá tegyen, jövendő sorsomrul olly nagy szivüséggel gondoskodott, – fáradozni mondám, Excád szemei előtt egy olly drága Urfi mellett, kiben a kegyes természet minden adományát bő kézzel öntötte és a ki a legnagyobb várakozásokra is bizodalmas reménységet nyujt, bizonnyára szerentse, és ezért fog mindétig is, mig élek, a háláadatosságnak tiszta lángja szivemben lobogni. Excellentziád Pesten 27 Dec. 1803 hiv alázatos szolgája Liebenberg János.»

ZÁRÓKÉP CSERNÁTÓL.

SWIFT GULLIVER UTAZÁSAI

SWIFT

GULLIVER UTAZÁSAI



FORDITOTTA
KARINTHY FRIGYES

 

TARTALOM

SWIFT


ELSŐ RÉSZ. 
Utazás Liliput-ba.

ELSŐ FEJEZET.
(Szerző bemutatkozik és beszél családjáról. Mi inditotta utnak először? Hajótörést 
szenved, uszással menekül, Liliput-tartományban biztonságosan partravetődik. 
Elfogják, majd az ország belsejébe hurcolják.)

MÁSODIK FEJEZET.
(Liliput császára a főnemesség kiséretében meglátogatja szerzőt. A császár személye 
és öltözéke. Tudósokat megbiznak, hogy szerzőt tanitsák ki a nép nyelvén szólani. Szelid 
modorával kegyes hangulatot idéz fel. Zsebeit kikutatják, kardját és pisztolyait elveszik.)

HARMADIK FEJEZET.
(Szerző egészen szokatlan módon mulattatja őfelségét és a mindkétnembeli nemességet. 
A liliputi udvar szórakozásainak leirása. Szerző bizonyos feltételek mellett visszakapja szabadságát.)

NEGYEDIK FEJEZET.
(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és egy államtitkár között, 
az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait a császárnak háboru esetére.)

ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel és ranggal tüntetik ki. 
Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)

HATODIK FEJEZET.
(Liliput lakói. Törvényeik, szokásaik. Hogy tanitják gyermekeiket? Hogyan élt a szerző 
ebben az országban? Szerző tisztára mossa egy magasrangu hölgy hirnevét.)

HETEDIK FEJEZET.
(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. - Blefuscuba menekül. - Ott szivesen fogadják.)

NYOLCADIK FEJEZET.
(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni Blefuscu-t, némely 
nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)


MÁSODIK RÉSZ. 
Utazás Brobdingnag-ba.

ELSŐ FEJEZET.
(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a csolnakkal megy, hogy az 
országot kitapasztalja. - Ott felejtik a parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. - 
Hogyan fogadják - több esemény történik közben. - A benszülöttek leirása.)

MÁSODIK FEJEZET.
(A bérlő leánya. - Szerzőt elviszik az országos vásárra, onnan a fővárosba. - Mik történtek utközben.)

HARMADIK FEJEZET.
(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. - A királyné megveszi szerzőt a bérlőtől és odaajándékozza 
a királynak. - Szerző őfelsége nagy tudósaival vitázik. - Az udvarnál szerzőnek lakosztályt 
rendeznek be. - Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. - Szerző hazája becsületéért helyt áll. - 
Szerző civódása a királyné törpéjével.)

NEGYEDIK FEJEZET.
(A város leirása. - Javaslat uj térkép készitésére. - A királyi palota és a főváros. - 
Hogy utazik a szerző. - A főtemplom leirása.)

ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző néhány kalandja. - Egy bünöst kivégeznek. - Szerző a hajózás tudományában jeleskedik.)

HATODIK FEJEZET.
(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. - Ügyeskedik a zenében. - 
A királyt Anglia állapota érdekli, szerző felvilágositja néhány pontban. - A király erre 
vonatkozó megjegyzései.)

HETEDIK FEJEZET.
(Szerző hazaszeretete. - Ajánlatot tesz a királynak, melyet visszautasitanak. - A király 
politikában való tudatlansága. - A Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. - 
Törvények, katonai állapotok, pártok.)

NYOLCADIK FEJEZET.
(A király és királyné leutazik a határra. - Szerző elkiséri őket. - Részletes elbeszélése annak, 
hogyan hagyja el szerző az országot. - Szerző visszatér Angolországba.)


HARMADIK RÉSZ. 
Utazás Laputába, Balnibarbiba, Luggnaggba, Glubbdubdribe és Japánba.

ELSŐ FEJEZET.
(Szerző megkezdi harmadik utját. - Kalózok elfogják. - Egy holland ember rosszakarata. - 
Szerző szigetre jut. - Laputába felszedik szerzőt.)

MÁSODIK FEJEZET.
(A laputabeliek jellemzése. - Szerző beszámol a nép müveltségéről. - A király és udvara. - 
Hogy fogadják szerzőt? - A bennszülöttek félénkek és nyugtalanok. - A benszülött asszonyok.)

HARMADIK FEJEZET.
(Egy jelenség, a modern bölcsészet és asztronómia világitásában. - A laputabeliek nagy 
fejlettsége az utóbbi tudományban. - Hogy nyomja el a király a felkeléseket?)

NEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Laputát. - Utazás Balnibarbiban. - A főváros. - A főváros és vidékének leirása. -
Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan fogadja. - Szerző vitája ugyanezzel.)

ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. - Az akadémia részletes leirása. - 
Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.

HATODIK FEJEZET.
(Az akadémia további leirása. - Szerző több tökéletesitést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.)

HETEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. - Hajót nem talál. - Rövid utat tesz 
Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)

NYOLCADIK FEJEZET.
(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern történelem.)

KILENCEDIK FEJEZET.
(Szerző visszatér Maldonádába. - A luggnaggi királyság. - Szerzőt becsukják s az udvarhoz 
szállitják. - Hogyan folyt le a kihallgatás. - A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)

TIZEDIK FEJEZET.
(A Luggnaggbeliek dicsérete. - A Struldbrugok életének részletes leirása. - 
Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; - onnan egy holland hajón 
Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)


NEGYEDIK RÉSZ. 
Utazás Hauhnhnm országba.

ELSŐ FEJEZET.
(Szerző, mint kapitány utra kel. - Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják 
s ismereten vidéken partra teszik. - Behatol az ország belsejébe. - A Yehuk, egy 
sajátságos állatfajta. - Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)

MÁSODIK FEJEZET.
(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. - Hogy fogadják szerzőt. - A Hauhnhnmok tápláléka. - 
Szerző busul, hogy nem kap hust. - Végre megnyugszik. - Mit eszik szerző ebben az országban?)

HARMADIK FEJEZET.
(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. - Hauhnhnm gazdája támogatja a tanulásban. - 
Az ország nyelve. - Számos magasállásu Hauhnhnm kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. - 
Szerző röviden elbeszéli utjait gazdájának.)

NEGYEDIK FEJEZET.
(A Hauhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. - Szerző előadását hitetlenkedve 
fogadja gazdája. - Szerző részletesebben beszámol önmagáról és utjainak eseményeiről.)

ÖTÖDIK FEJEZET.
(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. - Mi az oka az európai 
háboruknak. - Szerző kezdi elmagyarázni az angol államszervezetet.)

HATODIK FEJEZET.
(Az angol állam további leirása. - Milyen egy miniszterelnök.)

HETEDIK FEJEZET.
(Szerző határtalan hazaszeretete. - Gazdája megjegyzéseket tesz az angol államszervezet 
és közigazgatás állapotáról, melyet szerző példákkal és megfelelő esetekkel ábrázol. - 
A gazda észrevételei az emberi természetről.)

NYOLCADIK FEJEZET.
(Szerző folytatja a yehuk jellemzését. - A Hauhnhnm-ek nagy erényei. - 
Hogy nevelkednek ifjuságukban. - A Hauhnhnmek gyülekezete.)

KILENCEDIK FEJEZET.
(Nagy vita a Hauhnhnm-ek országgyülésén és a vita eredménye. - A Hauhnhnm-ek 
müveltsége. - Épületeik. - Temetkezés. - A Hauhnhnm nyelv tökéletlenségei.)

TIZEDIK FEJEZET.
(Szerző gazdaságos és boldog élete a Hauhnhnm-ek között. - Hogy javul meg és hogy 
izmosodik erkölcse a velök való társalgás folyamán. - Néhány társalgás. - Szerző gazdája 
végre elárulja, hogy szerzőnek távoznia kell az országból. - Szerző bánatában elalél, de aztán 
megadja magát. - Csolnakot szerkeszt egy szolga segitségével s a tenger kényére bizza magát.)

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
(Szerző kalandos utja. - Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. - Egy bennszülött 
nyillal megsebesiti. - Megfogják s erőszakkal portugál hajóra teszik. - Az udvarias kapitány. - 
Szerző megérkezik Angliába.)

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
(Szerző megbizhatósága. - Mit akart elérni jelen mű kiadásával. - Szerző igen elitéli 
azokat a szerzőket, akik eltérnek az igazságtól. - Szerző igazolja és tisztázta magát. - 
Válasz egy ellenvetésre. - Uj gyarmatpolitika. - Az angol korona joga mindama földekhez és 
országokhoz, melyeket szerző leirt. - Az elfoglalás nehézségei. - Szerző utoljára bucsuzik el 
olvasójától: jövendő életmódjáról beszél, néhány szives tanácsot ad s befejezi müvét.)

 

 

SWIFT

Aki végigolvassa Swift Gulliverjét, és ez az, amit el kell az irásai közül olvasni, az hetekre megundorodik önmagától. A Gulliver utazásairól szóló könyv a leggyilkosabb pamflet az emberiség ellen és csak a história csodálatos iróniája tehette ezt az irást gyerekek kalandos könyvévé. A felnőtt ember, aki nem a külső kalandokat látja, hanem belülről olvassa ezt a könyvet, kétségbeeséssel, tiltakozással, gyülölettel és undorral ismer rá benne az emberre, és ez a rettenetes, az emberben önmagára. Ha az emberiség valaha egyetlen kollektiv megundorodással öngyilkosságot követne el, akkor tenné csak, amikor igy látná önmagát, ahogy Swift látja őt. Swift olvasása után az ember nem mer enni, mert látja, hogyan eszik, nem mer járni, mert látja, hogyan mozog, nem mer érezni és nem mer gondolkodni, mert látja egész külső és belső mivoltát, látja, ahogy csak más, rajta kivül álló valaki láthatja - és szégyenli magát és gyülölő undorral undorodik magától.

Talán három nagy utazó, kutató ember van, aki igazi reprezentálója az emberiségnek. Az egyik a Goethe Faustja, aki ég és pokol, tudomány és élet között vándorol, a kutatás olthatatlan szomjuságával. A másik a De Foe Robinsonja, akit az emberek társadalmából vihar vet el a puszta szigetre és aki egy egész emberi világot teremt a két kezével. A harmadik a Swift Gulliverje, aki törpék és óriások, tudósok és állatok birodalmait kalandozza be és kiközösiti magát az emberi világból. Faust naiv meséből emelkedett Goethéhez, Robinson és Gulliver De Foetól és Swifttől leszállt a gyerekek meséihez. Csodálatos, hogy ez a két könyv egyforma sorsra juthatott. Egy sorsra vitte őket a kalandos külsejük, pedig szöges ellentét mindenképpen a belsejük. Swift Gulliverje egyre emberek, egész nemzetek, népek, fajok közt van, de mindig csak szemlél, rajtuk kivül élő marad. De Foe Robinsonja egyes-egyedül áll az egész mindenségben és ahelyett, hogy világok tárulnának elébe, el van zárva minden más embertől, de folyton cselekszik, egészen összeolvad a környezetével. Gulliver az ember harca a társadalommal és az ember harca az emberrel, Robinson az ember harca a természettel. Robinson nagy harc és nagy megbékélés, Gulliver rettentő diszharmónia. Robinson is, Gulliver is röviditett, csonkitott, rontott kiadásokban lekerült a századok során a gyerekirodalomba, mint a hogy az arisztokrata divatok lekerülnek századok során a néphez. Robinsont a maga teljességében is oda lehetne adni a gyerekek kezébe: az élettel, a természettel való birkózásnak, a szivós energiának gyönyörü példaadása. De Gulliver, az igazi Gulliver, ahogy Swift elképzelte, nem a gyerekek kedves hőse, hanem a legvéresebb, legkinzóbb föllázadás az emberek közt élés ellen. A legnyugtalanitóbb, a kétségek szakadékáig korbácsoló könyv. Robinson a puszta szigeten, a magányosságban is az emberi társadalom barátja lesz, Gulliver a különböző társadalmak közepette is undorral tölt el minden emberi együttélés ellen.

Megmutatja Swift, milyen félszeg, furcsa, ostoba, őrült, természetellenes, ész ellenére való állat az ember. De ezt nem filozófiai okoskodásokkal vagy erkölcsprédikációkkal teszi, hanem azzal, hogy a megszokottság mázát lekarmolja az emberi dolgokról és más viszonyokba helyezi őket. Az uralkodót körülhizelgő bizantinizmus, a kormányzás bünei és zsarnokságai olyan bünök, amiket meg tud mutatni a filozófus is, a szociális élet kutatója is, de csak elméletben. Swift hüvelykujjnyira törpiti az embert és a liliputi államon mutatja meg, milyen pukkasztóan nevetséges, milyen képtelenül kicsinyes, milyen elképesztően barbár az emberi uralkodás világa. Meg akarja mutatni, milyen a nyers erő, milyen az emberi kinyalt-kivasalt szépség, hát toronymagasnyira óriásitja az embert és megmutatja kasza-kapa nagyságura nőtt késével és villájával evés közben, feneketlen lyuknyira bővült pórusaival szerelmeskedés közben. A császár a liliputiaknál csak egy körömnyivel nagyobb, mint a többiek és ez már elegendő ahhoz, hogy döbbenő tisztelettel teljenek el iránta a többiek. A minisztereknek kötéltáncosoknak kell lenniök ebben az országban és a pénzügyminiszternek egy hüvelyknyivel magasabbat kell ugrania a táncfigurákban. Egy kifeszitett zsebkendőn gyakorlatoztat vitéz lovas katonákat, véres, évtizedes háborukat vivnak azért, hogy melyik végén kell feltörni a tojást evés közben, a politikai pártok ellentéte a cipősarok magasságának külömbsége.

De nemcsak ez van meg benne. Még nem ez az igazi Swift, a gyökerei sokkal mélyebben vannak. Nemcsak a társaság félszegségeit, nemcsak az állam büneit, a társadalom ellentmondásait, nemcsak a királyok, kormányzók, katonák, udvari emberek, papok nevetséges voltát mutatja meg, nemcsak a ruhában, a különféle kosztümökben, az állam, a vallás, a nevelés, a társadalom intézményeiben megjelenő embert csufolja meg, hanem - és ez az igazi és legmélyebb nagysága - magát az embert, a meztelen embert is. Mintha valami más csillagról nézvé valaki az embereket, ugy nézi Swift szeme az emberiséget. Irtózatos objektivitással tud kivetkőzni az emberi bőrből. Mintha csak a ruháit hányná le magáról. Ha Shakespeare nagysága az, hogy egészen, tökéletesen bele tudta magát élni az ember testébe és lelkébe, ha Goethe nagysága az, hogy mint ember, pillanatokra fölül tudott emelkedni az ember földi mivoltán, ha Heine nagysága az, hogy mint ember tudott csufolódni az emberrel, hát Swift nagysága az, hogy sem testben, sem lélekben, sem fölemelkedésben, sem csufondárosságban nem érez együtt az emberrel. Nem mint ember nézi az embert, nem mint Földlakó a Föld lakóját, hanem ahogy valami más világ értelme nézhet le ennek a világnak a tébolyára. Ahogy az angol ember meglátja a kontinens félszegségeit, ahogy az árja ember hallja a vadember károgását, ahogy a fehérember különállónak, tőle másnak érzi a szines ember szagát, ahogy az ember nézi és másnak, alantinak, hozzá semmikép közelállónak látja az állat életét, ugy nézi Swift az embernek, az emberi fajnak az életét. Swift nem az egyes emberek, nem a jó vagy rossz ember, szegény vagy gazdag ember barátja vagy ellensége, nem az emberi nemzetek csufolója, nem is az emberi társadalmak szatirikusa. Mind ennél több - magának az emberi nemnek a szatirikusa. Ha volt valaha ember, aki kivül állott az emberiségen, akkor Swift volt az. Ő nem azt csufolja, ami egyéni, osztály vagy nemzeti, vagy történelmi előitélet, bornirtság, hanem magának az emberi fajnak a bornirtságait. Minden más szatirikus speciális bornirtságok szatirikusa, Swift az univerzális bornirtság kicsufolója. Az ő szemében nem a sánta vagy pupos ember a torz, nem a fösvény vagy a részeges a csufolni való, nem a selypitő vagy a rosszillatu az utálatos, hanem magát az emberi testet látja borzalmasan torznak, magát az emberi gondolkodást tartja állatinak, aljasnak, magát az emberi beszédet hallja ugatásnak, magától az emberi szagtól ájul el undorodva. Amig Gulliver csak a törpék társadalmát, az óriások birodalmát, a tudósok országát látja, addig csak az emberi háboruk és királykodások, emberi haszonlesések és gonoszkodások jelennek meg előtte leleplező világossággal, addig csak az emberi társadalom meglévő formáját, az emberi szokások és gondolatok egy fajtáját érzi alantinak, csapnivalónak és kipusztitásra érettnek. De mikor aztán már a mai társadalomból nem más emberi társadalomba, hanem egy állati, egy csodálatos módon uralomra jutott és fönnálló állati társadalomba jut, amikor először kikerül az emberek közül, akkor magát az embert utálja meg. Emberi érzéssel rettenetes olvasni, ahogy megmutatja a lovak nemes, nyugodt, szenvedélytől mentes, élni tudó, haláltól nem félő, hazugságot nem ismerő, tulajdonon nem civódó, testben-lélekben egyensulyozott társadalmát és velük szemben az embereknek az állati, mocskos, civódó, aljasságtól és hazugságtól tulcsorduló, koncon marakodó csordáját. Az ember, a lovak fölényesen becsmérlő elnevezésével, a Yehu, ahogy Swift megmutatja, a legrettentőbb, a legvéresebb sértésü tükör, amit valaha az emberiség elé tartottak. És Swift nemcsak elébe tartja a tükröt, de mikor fölhördül a meggyalázástól, még fejéhez is csapja és rajta töri szét. A legirtózatosabb szatirája az emberi testnek, érzésnek és gondolkodásnak. Gulliver, aki a yehuk között az egyetlen "kullur"-yehu, görcsös kapaszkodással iparkodik a lovak társadalmába. Boldog, ha a nemes paripák szóbaállnak vele és mindent megpróbál, hogy átalakuljon az ő képükre. Olyan nemesen akar gondolkodni, mint a lovak, ugy akar járni, ugy próbál beszélni. Mikor aztán végül a lovak társadalmából, akik nem tartják mégsem maguk közé méltónak, ujra visszakerül a yehuk társadalmába, majd megőrül a fájdalomtól és az irtózattól. Inkább puszta szigeten akar élni egyedül, mint ujra a mocskos, aljas yehuk között. Mikor a felesége és gyerekei meg akarják ölelni, visszatántorodik és elájul az undortól - megérezte rajtuk az emberszagot.

Ennél messzebbre nem szakadhat el már senki az emberiségtől, ennél jobban kivülre nem kerülhetett már ember az emberi társadalmon, az emberi közösségen, ennél gyötrelmesebb és korbácsolóbban kinzó hatása nem lehet irónak. És Swift kinzó hatásától nem is lehet máskép, csak egyetlen módon szabadulni. Ez az egyetlen ellenméreg pedig az, ha megmagyarázza az ember, hogy hogy teremtődött ez az emberi agyba sürüsödött pokol, mik a gyötrelmeinek motorjai. Meg kell magyarázni, hogy milyen emberi világ volt, amelyben ilyennek lehetett látni az embert, meg kell magyarázni, micsoda emberi társadalom volt az, amely ilyen irtózattá torzulhatott egyik tagjában. Meg kell mutatni, hogy ez a sátánember is csak földi anyától származik, asszonytejet szopott, meg kell találni azt a köldökzsinórt, ami minden kénkő, szurok és lóláb ellenére is összeköti a nagy emberi anyaméhhel.

*

Swift azért tudott ennyire kibujni az emberi bőrből, mert maga az emberiség is többször vedlett a szemeláttára. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század Angliája jelenti Swift számára az emberiséget. Az az Anglia tehát, amely akkor roppant válságok rázkódásait küzködte keresztül, amely akkor háromszor vedlette egész politikai és szociális bőrét. Swift Jonathan 1667-ben született, 1745-ben halt meg és Angliában 1648-ban roppant forradalom viharzott föl, amely 1649-ben elsöpörte a király fejét és vele az egész monarchiát, amely megteremtette a köztársaságot és Cromwell katonai diktaturáját. De már 1660-ban elkövetkeztek a restauráció napjai, a Stuartok uralma visszatért, hogy aztán 1688-ban, a "dicsőséges" forradalommal örökre lebukjon. Háromszor változott meg gyors pergésben az egész világ. Osztályok estek és osztályok emelkedtek a harcok során. Alkotmányok és parlamentek állandósága kérésszé lett. Szociális és politikai intézmények háromszor fordultak ki sarkaikból. És maguk az emberek is háromszor változtak. Ma csillogó arisztokraták, holnap puritán polgárok, holnapután üzletes kalmárok. Ma hosszufürtü gavallérok, holnap kerekre nyirott fejü puritán harcosok. Ma parancsos szavu nagyurak, holnap orrhangon beszélő vallásos rajongók. Ma szabadszáju, istent tagadó léha szoknya- és szarvasvadászok, holnap a próféták és az ótestamentum szavaival beszélő fanatikusok. Az emberi társadalom háromszor változott meg, megmutatta tehát, hogy mi benne a változó és mi benne az állandó. Az emberek lelke és teste, beszéde és ruhája, tekintete és mozdulata háromszor változott meg, megmutatkozott tehát, hogy mi benne a belső ember és mi benne a szokás, az előitélet, a konvenció alkotása. A lángész, abból, ami változott és ami állandó maradt az emberen, megteremthette az ember, a kortól, társadalomtól elvonatkoztatott ember alakját. Az ember annyiszor öltözött át, annyi szerepet játszott a história komédiájában, hogy kitanulhatta valaki, mi csakugyan az ő teste a ruha alatt, mik azok a grimaszok, amiktől sohse tud szabadulni, mik azok a hanglejtések, amik mindig visszatérnek a deklamálásában. A mélyen egyszer sem változó középkor irója sohasem juthatott volna el odáig, hogy meglássa, mi van az emberben állati, mi van benne a vallás, a társadalom, a szokás maszkja alatt, mert mindig csak egyazon vallás, társadalom és szokás változatlan kosztümjében látta az embert és azt hitte, hogy mindez eltéphetetlenül hozzá tartozik a testéhez és lelkéhez, ahogy a lovak társadalma, amig nem látta levetkőzötten Gullivert, azt hitte róla, hogy a ruhája és cipője is a testéhez nőtt test. A világ forrongó változásai Swift idejében még nem adtak elég anyagot ahhoz, hogy kialakulhasson a fejlődés gondolata, de ahhoz már elegendők voltak, hogy kialakulhasson a fejlődés eszméjének első állomása és látszatra ellenkező pólusa: az ember, az általános emberi absztrakciója.

A forradalmak és ellenforradalmak megtanitották Swiftet arra, hogy a kor emberében meglássa az embert, a kapitalizmus és népe elnyomása pedig megtanitotta arra, hogy gaznak, hitványnak és állatinak lássa az embert. Angliában éppen Swift korában kezdődött nagy arányokban a kapitalizmus urrá levése. Ekkor kezdtek fölgyülni azok a roppant tőkék, amelyek később az ipar és kereskedelem világraszóló urává tették Angliát és a világ első munkásságává az angol proletárságát. De első hatásában ez az "ursprüngliche Akkumulation" a profit állatjaivá sülyesztette a burzsoáziát és a robot állatjaivá nyomta le a proletárságot. A tőke világrajövésének szülési fájdalmai rettenetesek voltak, de még rettentőbb volt, amikor éppen a Swift korában végre világra jöhetett a feudalizmus méhéből és megjelent, ahogy Marx mondja, tetőtől-talpig minden pórusából vért és mocskot izzadva. Mintha a pokol szakadt volna a világra. A pénz ült az emberi szivek helyére, az asszonyok bestiákká, a hat esztendős kis gyerekek igavonó munkásokká lettek.

A tizenhatodik század ifju kapitalizmusa még Morust, a nagy humanistát, akinek korában a juhok fölfalták az embert, az emberek pedig huszanként lógtak az akasztófákon, emberszeretővé tette, egy uj társadalom, a szocializmus álma felé sodorta, a tizenhetedik és tizennyolcadik század kapitalizmusa már Swiftet az emberek ellenségévé és minden emberi társadalom ellenfelévé tette. Morus idején a kapitalizmus még csak bontakozott. Az emberekben még élt a középkor paraszti robusztus ereje, de Swift idején már évszázados gyötrés törte meg őket, megroppant a renaissanceban oly erős gerincük, a protestantizmusban oly kemény fejük. A feudális bünök még nem multak el és már minden erejükkel megjelennek a kapitalista gyötrelmek. Swift huszonhét esztendős, mikor megalapitják az Angol Bankot és a "Kapital" pörölycsapása állapitja meg: "Az idő tájt, mikor Angliában abbahagyták a boszorkányok égetését, elkezdték a bankóhamisitók égetését." Gyerekvérből vagyonokat préseltek ki és gyerekek nyomora az égre kiáltott. Swift egyik leggyilkosabb politikai röpiratában nagyszerü megoldást, közgazdasági, szociális és kereskedelmi szempontból kitünő megoldást ajánl arra, hogy a szegények gyerekei ne legyenek szüleik és a köz terhére. Meg kell enni őket, hiszen gyönge, rózsás husuk vetekszik a fiatal malac husával. El lehetne késziteni őket sütve, kirántva, főzve, frikasszénak vagy ragoutnak. A százhuszezer gyerekből huszezret meg kell tartani a faj szaporitására, százezret pedig el kell adni az ország előkelő és gazdag embereinek. Persze az anyát mindig idején figyelmeztetni kell, hogy az utolsó hónapban jól szoptassa a gyerekét, hogy elég husos és kövér legyen az előkelő asztalok számára. Egy gyerekből két tál étel telne ki vendégségek alkalmán, ha pedig a család egyedül van, négy tál kitünően tápláló étel. Már azért is meg kellene honositani a gyermekek evését, mert hiszen, ha a gyermekeket jó áron el lehetne adni, ez nagy ösztönzés volna a házasságra és növelné az anyák gyöngédségét és gondosságát gyerekeik iránt. És végül bizonykodik, hogy neki nincs magánérdeke a dologban. Nincsenek már apró gyerekei, a legkisebb is kilenc éves, a felesége meg már tul van azon a koron, hogy gyereket szülhessen.

És az az ember, aki igy meg tudta látni a szociális nyomoruságot, akinek igy fájt az elesettek ügye, mégse tudott szive szerint is odaállni az elnyomottak mellé. Egész életén át bátran és kiméletlenül küzdött az elnyomás ellen és nemzetének, a leigázott, angol gyarmattá taposott ir népnek nincsen nála hatalmasabb szavu szószólója, - de Swift, ha gyülölte is az angol urakat, mélységesen megvetette az ir rabszolgákat is. Hires pamfletjeiben villámokat szór az angol uralomra és a hatalmas és gőgös lordok reszkettek, ha tolla hegyét látták, de azért Swift igy ir a saját népéről is: "Évről-évre, vagy inkább hónapról-hónapra egyre inkább hajlok a gyülölet és a bosszu felé és dühöm oly alanti, hogy annyira sülyed, hogy visszhangozza annak a rabszolga-népnek a tébolyát és aljasságát, amely közt élek."

Az ir nép elnyomása éppen Swift idején volt a legfeneketlenebb. Az ir história különben is a legborzalmasabb fejezete az emberi történelemnek. Olyan hideg itéletü történetiró, mint Kautsky, mondja róla: "A hóditóháboruk és a feudalizmus négyszáz éves borzalmait követték a vallási fanatizmus rettenetességei, amelyek másfélszázadon keresztül Irországban több kint és nyomort szórtak el, mint a harminc éves háboru Németországban, a hugenottaháboruk Franciaországban, az inkvizició Spanyolországban." Az irek forradalmat forradalom után állottak, a zöld sziget minden füszála már ir vértől piroslott, de végre is belefáradtak a megtizedelésbe. Még 1641-ben az ir fölkelés robbantja ki az angol forradalmat, de aztán belefásult az ir nép a harcba és hiába volt minden hivó szó, többé évtizedekre nem mozdult meg. Az elnyomott irek annyi bátor fölkelés után, egészen elsatnyultak, mindent türtek és közömbösségükben egészen elállatiasodtak. A viszályok tovább civódtak Anglia és az ir gyarmat között, de az ir nép elfásult és Macaulay szavával, annyira nem érdeklődött már ezek iránt, mint ahogy az indiánok nem érdeklődtek Ó-Angliának és Uj-Angliának a bélyeg-actról való vitája iránt.

Amerre csak nézett Swift, mindenütt bestiákat és barmokat, pénzért, hatalomért való gazembereket és a nyomortól és elnyomástól megtört tömegeket látott. Sehol semmi, se égen, se földön, se a "pénz, rang és gőg" által megrontott vallásokban, se az emberi társadalomban, semmi reménye sem mutatkozott a változásnak, a haladásnak, a javulásnak. A középkor mennyországa szétoszlott, a renaissance földi emberisége elpusztult, mintha mindenből csak a pokol maradt volna meg az embereknek nevezett állatok gyötrésére. Ezt a világot látta Swift és egészen keresztül látott rajta. Nem csoda hát, ha nem halhatott meg ép elmével. Az élete végén caesari gőgje, szive vérét epével keverő szatirája tébolylyá fokozódott. Swift megbolondult, de ez az őrültség nem volt egyéb, mint a világ disszonanciáinak egyetlen koponyába sürüsödése.

Pogány József.