Keresés ebben a blogban

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2009. december 31., csütörtök

PSZICHIÁTRIA: KÁROKOZÁS ÉS HALÁLESETEK

Kedves Klubtag!

PSZICHIÁTRIA: KÁROKOZÁS ÉS HALÁLESETEK

című tényfeltáró kiállítás nyílik a Nyíregyházi Korzó Bevásárlóközpontban.

Az utazó kiállítás közel 40 évnyi, a pszichiátriai visszaélések terén végzett feltáró munka egyedülálló eredményét mutatja be, amely az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, a mentális egészségügy nemzetközi megfigyelő szervezete munkájának eredményeképpen született meg. A kiállítás anyagainak, dokumentumainak egy jelentős része e kiállításon kívül másutt nem tekinthető meg.

Néhány példa a kiállításon szereplő témákból:

- 20 000 000 gyermek szed tudatmódosító gyógyszereket
- A múlt pszichiátriai kezelései: a páciensek fizikai lehengerlése
-Az elektrosokk és a pszichiátriai agyműtétek "kifejlesztésének" története
- A holokauszt és az apartheid mögött állók
- A 20. század vezető pszichiáterei által kialakított terv a pszichiátria társadalmi befolyásának kiterjesztésére
- Pszichiátriai szerek világszintű terjesztése hatalmas profitért
- A pszichiátria által tönkretett művészek
Az itt bemutatott adatok messze nem csak a pszichiátriai intézetekben kezelt embereket ért atrocitásokról szólnak. Biztosan állíthatjuk, hogy a kiállítás megtekintése után a látogató számos dolgot másképpen fog látni, mint azelőtt.

Helyszín: Korzó Bevásárlóközpont, 4400 Nyíregyháza, Nagy Imre tér 1. A épület I.em. Promod üzlet mellett
Megtekinthető: 2010 január 3-tól 17-ig.
Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány
Telefon: (1) 342-6355
Mobil: 06 (70) 330-5384
E-mail: info@cchr.hu
Web: http://www.emberijogok.hu

Kérünk értesítsd Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei ismerőseidet!

Szeretettel várjuk!

2009. december 29., kedd

Ady Endre: Boldog új évet


Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.

Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.


2009. december 27., vasárnap

Móra László: Karácsony édes ünnepén

Móra László:Karácsony édes ünnepén
Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetszõ legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!

Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss elõle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér õ veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, õt ha öleled.

Az emberszívek örökélõ õre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!

2009. december 26., szombat

Múzeum-ajánló - Különlegességek a szórakozáshoz

http://www.freeweb.hu/bmuzeum/index.html
















































































Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum

http://www.hoppmuzeum.hu/index_hun.php

Üdvözöljük a Magyar Örökség Díjas HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum honlapján!

Kedves Látogató!

Az oldal, amelyet meglátogatott, a Honvédelmi Minisztérium Hadtör téneti Intézetének és Múzeumának hivatalos honlapja, amely jelenlegi, megújult formájában 2006. áprilisától kezdte meg működését, s céljául tűzte ki, hogy minden kedves érdeklődőt hasznos, átfogó és naprakész információkkal lásson el az Intézmény működését, rendezvényeit és közle ményeit illetően, valamint tájékoz tatást adjon az itt folyó tudományos munkáról.


Értesítjük Tisztelt Látogatóinkat, hogy az ünnepekre tekintettel a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiállításai 2009. december 24-től 26-ig, valamint december 31-én és 2010. január 1-jén nem látogathatóak. A Múzeum december 27-én nyitva tart, december 28-án, és a többi hétfői napon a szokásoknak megfelelően zárva tart.
Szíves megértésüket köszönjük!

Néprajzi múzeum - kiállítások!

http://www.neprajz.hu/kiallitasok.php?menu=3&kiallitas_id=75

RÓMAI REGÉK ÉS MONDÁK


ELŐSZÓ

Mikor több mint hétszáz évvel Róma alapítása után Titus Livius hozzáfogott a Tiberis partján épült város és a belőle kifejlődött római birodalom történetének megírásához, maga is úgy érezte, hogy mentségre szorulnak azok a csodákkal átszőtt hagyományok, amelyek a római történelem első századainak az előadását színezték. "Meg lehet bocsátani a régiségnek - írta nagy történeti munkájának a bevezetésében -, ha a városok kezdeteit azáltal teszi felségesebbé, hogy isteni elemekkel keveri az emberi eseményeket."

Valóban, minden nép történeti emlékezete az ősidőkről ilyen regéket őrzött meg: az emberek képzelete által teremtett istenekről és isteni származású, rendkívüli hősökről szóló mítoszokat és a valóban megtörtént események emlékét is a mítoszokhoz és a mesékhez hasonló kerekdedséggel és csodaszerűséggel továbbalakító mondákat. A mítoszok leggazdagabb rendszerét, a legművészibb mitológiát a görög nép képzelete fejlesztette ki.

A rómaiak korán megismerkedtek a görög mítoszokkal, kezdetben az Itáliába települő görög törzsek szájhagyománya, majd később a görög irodalom gondos tanulmányozása révén. Ez a körülmény erősen befolyásolta a római mondák alakulását, így például Romulus és Remus születésének a mondáját idővel Türó görög királyleány csodálatos körülmények között született két fiának, Peliasznak és Néleusznak a mítosza mintájára bővítették.

Már a római nép iránt érdeklődő görögök is hozzájárultak ahhoz, hogy a római ősmondát a görög nép hagyományaival egyeztessék össze, valósággal a görög mitológia körébe vonják, így lesz a római nép őse Aineiasz (Aeneas), Aphrodité istennő fia, akiről már Homérosz híres hőskölteményében, az Iliászban elhangzik a jóslat, hogy Trója bukása, Priamosz házának pusztulása után uralkodni fog a trójai népnek a görögök által elpusztított várost túlélő maradéka felett. És ezért, ha a trójai háború végső okait Erisz aranyalmájára vezeti vissza a mítosz, erre az aranyalmára - "Parisz ítéletére" - mindjárt hőskölteménye elején Vergilius is hivatkozhatik, amikor az Aeneasra vonatkozó mondai hagyományokat feldolgozza. A görög mítosz szerint evvel az aranyalmával zavarta meg a viszály istennője Péleusz és Thetisz lakodalmát, sértődöttségében, mert kihagyták a meghívottak közül. Az aranyalma a legszebb istennőt illette meg: Parisz trójai királyfi Aphroditének, a szerelem és a szépség istennőjének ítélte oda, és evvel a mellőzött istennőket, Hérát, az égiek királynőjét és Pallasz Athénét, a bölcsesség istennőjét a trójaiak ellen ingerelte.

Héra, vagy ahogyan a rómaiak mondták, Juno ezt a gyűlöletet még a Trója alól menekülő Aeneasra, Venus fiára is átruházta. Mert - mellesleg - a saját istenségeik közül Venust a rómaiak a görög Aphroditével, Junót Hérával, Minervát Pállasz Athénével azonosították, ugyanígy például Jupitert, a legfőbb istent is a görög Zeusszal, Neptunust a tenger görög istenével, Poszeidónnal, a tűzhányók mélyén kovácsmesterségét folytató Vulcanust a görög Héphaisztosszal, Mars hadistent a görög Arésszal, Mercuriust a görög istenek követével, Hermésszel és így tovább.

Mindebből következik, hogy a római regék elsősorban a görög mítoszokkal és mondákkal vethetők egybe. De a népek mondateremtő képzelete általában gyakran működik hasonló irányban, s így a római mondák nemcsak görög hagyományokra, hanem sok más nép mondakincsére is emlékeztetnek. Róma alapítói Romulus vezetésével a szabin nők elrablása útján tesznek szert feleségre; a Bibliában ugyanígy rabolnak maguknak leányokat a silói ünnepen Benjámin törzsének fiai, és leányrablás útján szereznek maguknak feleséget a magyar ősmondában is a hun és a magyar testvérnép alapítói, Hunor és Magyar. Az ilyen mondákban ősi társadalmi viszonyok tükröződnek. A Rómát megalapító testvérpár mondája a testvérgyilkosság motívumával együtt ismétlődik meg Attila és Buda mondájában is; a Biblia az egész emberiség élére helyezi a testvérgyilkosság irtózatos bűnét Káin és Ábel mondájában.

Ha Romulust és Remust isteni atyjuknak, Marsnak szent állata, a farkas táplálja, ehhez is a világ minden tájáról hozhatók fel párhuzamok: Poszeidón szent állata, a ló táplálta Türó ikreit a görög mítoszban, kutya táplálta Küroszt, a Perzsa Birodalom megalapítóját is mint kitett gyermeket, farkas és medve a szláv mitológia óriásikreit, a hegyeket megmozgató Valigorát és a fanyűvő Virvidabot - sok egyéb mellett Fehérlófiát, a magyar népmese hősét is ebbe a sorba állíthatjuk. Mindez az őstársadalom olyan elképzelésére utal, amely szerint egy-egy törzs - később egy-egy uralkodócsalád - őse valamilyen állat volt, a törzs un. toteme, amelyet isten gyanánt tiszteltek. Mert az ember alakú istenelképzeléseket az egész világon állat alakú istenelképzelések előzték meg. Régészeti leletek bizonyítják, hogy valamikor a bibliai Jehovát is bika alakjában ábrázolták.

De akár állat, akár ember alakjában képzelték el az isteneket, alakjukban olyan erőket személyesítettek meg az emberek, amelyeknek hatását érezték mindennapi életükben, de amelyek valódi természetét még nem tudták megmagyarázni, és nem tudták őket a maguk céljaira felhasználni. Ezek az erők kezdetben a természet hatalmai voltak - villám és napfény, tűz és víz, jótékony eső és pusztító vihar, termékeny föld és a törékeny csónakban hajózó ember életét veszélyeztető tenger stb. Később - az osztálytársadalmak kialakulása után a megszemélyesített természeti jelenségekhez az emberek élete felett uralkodó társadalmi erők járultak, a királyi hatalom, háború, az egyének és közösségek életében váratlanul kedvező vagy kedvezőtlen változást előidéző titokzatos hatalmak. Mindezekkel szemben az ember erőtlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, de miután képzelete megszemélyesítette őket, áldozatokkal, varázsszertartásokkal, imával próbálta megnyerni jóindulatukat. S minden kedvező fordulatot az ő segítségüknek tulajdonított, minden csapást az ő kegyetlen szeszélyük vagy az istenekkel szemben elkövetett saját mulasztásaik következményének, isteni büntetésnek tekintett.

Ez a felfogás - ahogyan a rómaiak mondták: religio, ahogyan mi mondjuk: vallásos szemlélet - végigvonul minden nép ősi regéin, a rómaiak egész mondavilágán is. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a nagy alapítókat vagy szabadító hősöket többnyire halandó leányok valamelyik istentől csodálatos körülmények között született fiának tüntetik fel: Romulus és Remus Mars istennek és egy Vesta-szűznek a gyermeke, Servius Tullius egy rabszolgasorra jutott királyleányé és Vulcanusé, a tűz istenéé. Aeneas anyja istennő: Aphrodité-Venus, és apja halandó királyfi: Anchises.

Az ilyen elképzelésekben első fokon a nép csodálata nyilvánul meg kiemelkedő hősei iránt. De az osztálytársadalmak kialakulásával - amikor a vallás általában az uralkodó osztály eszköze lesz a szolgaságra kényszerített tömegek öntudatának az elfojtásában - az uralkodók és az arisztokraták az efféle eredetmondákat arra használták fel, hogy az uralomhoz való jogukat igazolják vele. Még Augustus császár is arra szeretett hivatkozni, hogy családja, a Julius nemzetség isteni eredetű, mert Aeneastól, Venus istennő fiától származott.

A vallás szerepét az elnyomás szolgálatában jól szemlélteti például a római Diana-templom építése, amely Róma fölényét domborította ki a latin szövetségen belül; Jupiter templomának építése a Capitoliumon kényszermunka szervezésére is alkalmul szolgált. Róma világuralmát számos vallási hagyománnyal, isteni jóslattal vagy előjellel iparkodtak igazolni; ilyen volt az a monda is, amely szerint a capitoliumi Jupiter templomának építése során koponyát találtak a földben, s ez a koponya arra utalt, hogy Róma egyszer az egész földkerekség feje lesz.

Szükséges mindezt szem előtt tartanunk, hogy megértsük a római mondáknak az ókori rabszolgatársadalomra jellemző, de sokszor a társadalmi fejlődés még korábbi fokáról a rabszolgatartó társadalomra öröklődő, a mi felfogásunktól olyannyira idegen vonásait. De hiba volna, ha csak ezeket a vonásokat vennénk észre, és figyelmen kívül hagynánk e mondák költői szépségét, a társadalmi harcoknak a mondákban is tükröződő tanulságait, az önfeláldozó hazaszeretet lenyűgöző példaképeit. A harcias királyokat bizonyos szabályossággal felváltó békeszerető uralkodóknak az emberek erkölcseit megszelídítő törekvései, a királyokat elűző Brutus forradalmi következetessége, a zsarnokait lerázó nép ragaszkodása kivívott szabadságához, olyan népi hősöknek, mint Horatius Cocles, Mucius Scaevola, Cloelia halált megvető bátorsága a köztársaság védelmében: az emberiség nagy emlékei közé tartoznak, amelyekhez az európai történelem haladó mozgalmai szívesen tértek vissza, hogy lelkesedést merítsenek belőlük.

S milyen sokoldalúan és valószerűen tükröződnek az osztályharc tényleges körülményei a patríciusok és plebejusok küzdelmeire vonatkozó elbeszélésekben! A rabszolgatársadalom egymással szemben álló két alapvető osztályát a szabadok és a rabszolgák alkották, ez utóbbiak ugyanúgy rabszolgatartóik tulajdonát képezték, és adás-vétel tárgyai voltak, mint az állatok vagy az élettelen vagyontárgyak, munkaeszközök. De a szabadok osztályán belül is mélyre ható különbségek nyilvánultak meg az egyes rétegek anyagi helyzetében és ennek megfelelően az őket megillető jogok tekintetében. A római történelem évszázadain át az osztályharc éppen a szabadok egymással ellentétben álló rétegei között folyt elsősorban, így a köztársaság történetének első két századában egyfelől a termőföld nagy részét birtokló és különböző előjogokkal rendelkező előkelőek, a patríciusok és az általuk kizsákmányolt, szűkölködő és a magasabb hivatalok viseléséből kizárt plebejusok között. Patríciusok és plebejusok között hosszú ideig érvényes házasság sem volt köthető, mígnem a plebejusok szívós küzdelem során kivívták egyenjogúságukat.

A küzdelem a plebejusok részéről munkabeszüntetéssel indult meg; kivonultak a Szent Hegyre, megtagadták a munkát és a katonáskodást. Az uralkodó osztály hagyományai szerint Menenius Agrippa meséje bírta jobb belátásra az elégedetlenkedőket: mint ahogyan az emberi szervezetben a különböző testrészek végzik a munkát, hogy a munkátlanul élő gyomrot táplálják, de ha a gyomor nem jut táplálékhoz, a test többi része is erejét veszti és elsorvad, úgy a dolgozóknak is ki kell szolgálniuk az uralkodó osztályt, ha nem akarnak maguk is elpusztulni. Marx joggal mondja ezt a példázatot "ízetlennek", hiszen csak a mindenkori uralkodó osztályok gondolkodásmódjának felel meg, a dolgozók soha nem tehetik magukévá az ilyen álokoskodást. A valóságban nem is azért mentek vissza a városba a Szent Hegyről a plebejusok, mert Menenius Agrippa ravasz beszéde meggyőzte őket a patríciusok igazáról, hanem mert küzdelmeiknek már ez az első szakasza is jelentős eredménnyel végződött. Kiharcolták a néptribunusok intézményét, s a köztársaság ez új hivatalviselőinek az volt a feladata, hogy a nép érdekeinek a szószólói legyenek.

Az uralkodó osztály hagyománya mellett, amely Menenius Agrippa alakját állítja a középpontba, igazi népmonda is maradt fenn ezekről az eseményekről, amelyben a dolgozók szempontja jutott kifejezésre. Ez a monda egy jóságos öregasszonyról beszél: Anna Perenna, amikor éhínség fenyegette a Szent Hegyen táborozó plebejusokat, kifogyhatatlan bőségben sütötte számukra a kenyeret, és így fokozta kitartásukat mindaddig, amíg a jogaikért folyó néma küzdelmet siker koronázta. Az első siker: a nép érdekeit védő néptribunusok hivatalának a felállítása. De a küzdelem változó körülmények között változó eszközökkel folyt tovább, mindaddig, amíg a plebejusok a patríciusokkal szemben teljes egyenjogúságukat ki nem vívták.

Herdonius története világítja meg, hogy az uralkodó osztály e két rétegének az egyetértését milyen új körülmények sürgették: Róma fennállásának 294. évében, tehát időszámításunk előtt 458-ban Herdonius vezetése alatt már az elviselhetetlen sorsuk elől menekülő szökött rabszolgák fenyegetik Rómát. Ez az első rabszolgalázadás figyelmezteti a szabadok egymással szemben álló rétegeit közös érdekeikre. A közös érdekek sürgetik a megegyezést patríciusok és plebejusok között, hogy a rabszolgatartó állam a rabszolgák elnyomására és kíméletlen kizsákmányolásuk biztosítására fordíthassa teljes erejét. Mint ahogyan további századok múltán, az időszámításunk előtti I. században, Spartacus rabszolga-forradalmának az elfojtására is a szabadok osztályának valamennyi rétege egyesíti erejét, sőt utóbb még a köztársasági szabadságról is lemondanak, hogy a "rendek egyetértése", amelyre Augustus a római császárságot alapítja, egy időre még biztosítsa a rabszolgaság fenntartását.

Az Augustus környezetében élő Livius meleg rokonszenvvel beszéli el a római köztársaság korai időszakának önvédelmi harcait, de Herdonius rabszolgaháborúját megbélyegző szavakkal illeti. Szemmel láthatóan időszerű célzást rejt a régmúlt esemény előadásába: mint ahogyan az első római rabszolgalázadás hatására patríciusok és plebejusok félretették korábbi ellentéteiket, mert a lázadó rabszolgákban közös ellenséget láttak, saját kora, az I. század polgárháborúit is a hatalmon és vagyonon osztozó rendek egyetértésének kell felváltania Augustus erős kezű uralma alatt, ha nem akarnak a rabszolgák további kizsákmányolásáról lemondani. És a rabszolgáknak még nem volt szervezett erejük arra, hogy sikerrel harcolják végig forradalmukat az uralkodó osztályoknak a császárság formájában megszilárduló államával szemben. A római köztársaság a polgárháborúkban elbukott, de a császárság még néhány évszázadra elodázta a római rabszolgatartó társadalom válságát.

Az utoljára említett eseményeket azonban már hiteles történeti adatok kiemelik a mondáknak a képzeletet megtermékenyítő félhomályából. Ezért a római mondák előttünk fekvő gyűjteménye csak az időszámításunk előtti IV. századig követi Róma történetét. Camillusszal zárul, aki a gall háborúban megmentette és romjaiból újjáépítette Rómát. S mert evvel Róma második megalapítójának megtisztelő rangját érdemelte ki, a rá vonatkozó hagyományok elbeszélése szerkezetileg mintegy kikerekíti a római nép eredetével és Róma alapításával induló mondák sorozatát. A mondák helyét hovatovább a történelem veszi át, s ha korábban a görög mitológia aranyszálai szövődtek a római hagyományokba, egyre inkább a görög tudomány - filozófia, természettudomány és történetírás - józan világossága űzi el azt a félhomályt, amely a mondaképződésnek kedvezett.

Figyeljük meg a Camillus-monda néhány vonását. Veji ostroma idején az Albai-tó rendkívüli áradásából olvasnak ki jóslatot az ellenséges város elfoglalására nézve, s mert hallgatnak a jóslatokra, Camillus sikerrel vezeti a hadjáratot. Isteni előjel, csodálatos égi szózat figyelmeztetett a támadó gallok közeledésére is, de a római nép ezúttal süketnek mutatkozott az előjellel szemben. Az ellenség ezért tudott mérhetetlen károkat okozni a városban, a Capitoliumot is csak Juno szent lúdjainak a gágogása oltalmazta meg. S mikor az utolsó percben Camillus hazatért, és a végső veszedelemtől megmentette Rómát, a romokban álló városból csak azért nem költözött át a nép a nemrégiben elfoglalt Vejibe, mert a győzelmes hadvezér hű hazaszeretetre intő beszéde mellett egy véletlenül elhangzó, de előjelnek értelmezett vezényszó is arra indította a szenátust, hogy a helybenmaradás és Róma újjáépítése mellett döntsön.

Az előjelek - latin szóval prodigiumok - tiszteletben tartása a rómaiak vallásának különösen jellemző vonása volt. Ilyen előjelnek számított minden szokatlan esemény, rendkívüli, azaz a kielégítő természettudományos ismeretekkel még nem rendelkező ember szemében csodálatosnak tetsző természeti jelenség, például a hold- és napfogyatkozás is. Azt hitték, hogy az istenek ilyen előjelek útján tudatják akaratukat az emberekkel, ajánlatos tehát ilyenkor a jóspapokhoz vagy a homályos jövendöléseket tartalmazó Sibylla-könyvekhez fordulni. Az így nyert útmutatást hajszálpontosan kell teljesíteni, hogy a közeledő veszedelmet elhárítsák. Az előjelekbe vetett hit természetesen a jóspapoknak busás jövedelmet és nemegyszer súlyos visszaélésekre alkalmat adó politikai befolyást biztosított.

Az előjelekbe vetett hit és általában a vallás ellen már az ókorban felvette a harcot a tudomány, amelyet éppen ezért karoltak fel azok, akik a nép felvilágosítása útján a haladást szolgálták, és gátolták fejlődésében a haladás ellenségei, akik a népet babonás rettegésben igyekeztek tartani, hogy könnyebben uralkodjanak felette.

Időszámításunk előtt a II. században élt az első római csillagász, Sulpicius Galus, aki a görög tudományból merítve tudását, az egyszerű emberek között is bátran hirdette, hogy a hold- és napfogyatkozás előre kiszámítható, mert időről időre törvényszerű szabályossággal következik be, nincs tehát benne semmi csodálatos, így jelezte előre a pydnai csata előestéjén Aemilius Paulus katonáinak a küszöbön álló holdfogyatkozást, de nem azért, hogy jóstehetsége látszatát keltse az emberekben, ellenkezőleg, hogy eloszlassa az előjelekbe vetett hitet, és a jelenség természetes magyarázatával megszabadítsa a harcosokat attól a rettegéstől, amelyet a vallás ültetett el a lelkükben.

Persze Sulpicius Galus fellépése nem vetett véget minden babonának, annál kevésbé, mert az uralkodó osztálynak általában ahhoz fűződött érdeke, hogy a vallás tekintélyét fenntartsa, sőt hogy a rabszolgatartó állam rendjét is vallási tekintéllyel ruházza fel. De a tudomány józan világosságának egyre több szószólója akadt, s tagadhatatlan, hogy ez a józan világosság nem kedvezett a mondák terjedésének sem. A monda helyet ad a történetírásnak.

Sulpicius Galus kortársa, az idősebb Cato még hallotta azokat a hősdalokat, amelyekben a római előidők mondái emlékezete szájhagyományokban öröklődött nemzedékről nemzedékre. Egy évszázaddal később Cicero már sajnálkozik afelett, hogy ezek a hősdalok feledésbe merültek. Sulpicius Galus bátor fellépését a természettudományos világnézet mellett Cicero is, Livius is elismeréssel említik. Livius és költő kortársai mégis kegyelettel építik munkáikba mindazt, ami a római mondakincsből - a hősdalok feledésbe merülése után is - a szájhagyományban vagy feljegyzésekben az ő korukra fennmaradt.

És e kegyeletben mi is méltán követhetjük őket, hiszen e mondákban végső fokon - saját vallási korlátjaikon túlemelkedve a nép képzelete tiszteleg az emberi nagyság előtt. A római mondákban ugyanúgy, mint minden más nép mondakincsében.

Ezért nyújtja át ez a könyv az érettebb magyar ifjúságnak a legfontosabb római mondákat, és ezért követik majd ezt a könyvet a világ más népeinek mondakincsét hasonló keretben ismertető kötetek. Mert minden népnek mások és mások a mondái, aminthogy minden nép más és más történeti utat járt be. De a sokféleségben mégis szembetűnő az egység: az emberi nagyság tör bennük keresztül az ősidők homályán.

Trencsényi-Waldapfel Imre



AENEAS ELINDUL ÚJ HAZÁT KERESNI

Valamikor réges-régen, sok évvel Róma alapítása előtt Kisázsia partján volt egy gazdag, hatalmas város: Trója. Történt pedig, hogy a trójai királyfi, Parisz, elrabolta a spártai király feleségét, a világszép Helénát, és magával hozta kincseit is. Az egész görög nép összefogott, hogy megtorolja a sérelmet, és hatalmas hajóhadával Trója ellen vonult.

Tíz évig ostromolták hiába a görögök a természettől és emberektől jól megerősített várost. A hosszú ostrom alatt elestek a legjelesebb hősök, a trójai Hektór, a görög Akhilleusz, még az istenek is beleavatkoztak a harcba, de a vár mégis állt, és úgy látszott, minden erőfeszítés hasztalan, Trója bevehetetlen. Ámde amit az erő nem tudott elérni, azt elérte a furfang. Odüsszeusz tanácsára egy falovat építettek, s elhíresztelték róla, hogy az istenek tiszteletére készült; majd visszavonulást színlelve hajóra szálltak, és eltávoztak Trója látóhatárából. A trójaiak a parton hagyott hatalmas falovat behurcolták a várba, még a falakat is lerombolták, hogy a kapun beférjen.

A ló belsejében azonban válogatott görög vitézek rejtőztek. Ezek aztán, mikor a trójaiak az örömtől és bortól megrészegedve, a visszanyert szabadságtól megmámorosodva álomra tértek, leereszkedtek, és tűzjeleket adtak a szomszéd sziget mögött rejtőző hajóhadnak. A görögök csakhamar visszatértek Trójába, és iszonyú pusztítást vittek véghez.

Aeneas, Venus istennő fia volt a trójaiaknak Hektór után legnagyobb hőse. Most álmában megjelent neki Hektór, és így szólt hozzá:

- Menekülj, fuss innen, Aeneas! Csak volt Trója, csak voltunk trójaiak! Vidd magaddal Trója házi isteneit, és keress számukra új hazát!

Aeneas felriadt álmából, és fegyvert ragadott. De mikor látta, hogy a harc reménytelen, magához vette a trójai házi isteneket, a penateseket, majd béna atyját, Anchisest nyakába véve, feleségével és kisfiával együtt menekülni igyekezett a lángban álló városból. A szomszédos Ída-hegység erdeje menedéket nyújtott neki, de útközben, a szörnyű vérzivatarban, elvesztette feleségét.

A görögök pedig, miután Tróját földig lerombolták, és az embereket leölték, vagy fogságba ejtették, Helénával együtt most már csakugyan visszatértek hazájukba. Mikor már az utolsó vitorla is eltűnt a tengeren, az erdőben rejtőzködő menekültek előjöttek, és tanakodtak, mitévők legyenek. Hazájuk nem volt, otthonuk megsemmisült.

- Légy te a vezérünk, Aeneas - fordultak a hőshöz -, és mutasd meg a jövőbe vezető utat.

Aeneas vállalta vezérlésüket. Hajókat ácsoltatott, s nekivágtak a tengernek új hazát keresni. Hosszú és keserves bolyongás után végre eljutottak Szicíliaszigetére, Itália szomszédságába. Itt halt meg Aeneas atyja. Azután elhagyva Szicíliát, Itália felé vették útjukat, amikor Juno, a haragvó istennő megpillantotta őket. Juno haragja régi keletű. Egyszer ugyanis az istenek lakomáján Erisz, a viszály istennője aranyalmát dobott az istennők közé, ezzel a felírással: "A legszebbnek." Három istennő, Juno, Minerva és Venus vetekedett az aranyalmáért. Pariszra bízták az ítéletet, aki - mivel Venus neki ígérte a világ legszebb asszonyát, Helénát - neki ítélte az almát. Juno ezt sohasem bocsátotta meg a trójaiaknak, és minden módon meg akarta akadályozni, hogy Aeneas elérje a végzet által kijelölt célját, a római birodalom megalapítását. Ezért a szelek királyához, Aeolushoz fordult, aki a barlangból kibocsátotta az oda bezárt szeleket. Ezek iszonyú vihart támasztottak, és szétverték Aeneas hajóit. Neptunus, a tenger istene megfékezte őket, de a húsz hajóból csak hat tudott a vezér mellett megmaradni, és vele együtt csak hat vetődött partra, azok sem Itáliában, hanem messze, szemben Itáliával, az afrikai Líbia partján.

Aeneas azt sem tudta, hová, mely égtáj alá jutott. Félve indult el, hogy kikémlelje a vidéket. De anyja, Venus segítségére jött, Karthágóba vezette. Itt találkozott elveszettnek hitt társaival, ahol Dido, az ország királynője - akinek szintén menekülnie kellett hazájából, és itt alapított új országot - szívesen fogadta a hőst, és tiszteletére nagy lakomát rendezett. A lakomán Dido kérésére Aeneas elbeszélte Trója pusztulását és bolyongásait. De a lakomán más is történt. Venus, hogy fiát megőrizze a további bolyongástól és veszedelmektől, szerelmet ébresztett Dido szívében Aeneas iránt. Aeneas kisfia, Ascanius helyébe Cupidót, a szerelem csintalan istenkéjét csempészte, aki a szerelem nyilával megsebezte Didót.

A királynő korán jutott özvegységre, és nagy gyásza óta most ébredt először szerelem szívében. Amikor hű nővérének, Annának felfedte titkát, ez megnyugtatta:

- Az istenek kezét látom ebben, nővérem. Mennyire megnő majd városod ereje, becsülete, ha trójai fegyveresek védik!

Ennek a házasságnak Juno sem volt ellene. De Jupiter, az istenek királya és az emberek atyja másképp határozott. Mercuriust, az istenek hírnökét küldte Aeneashoz:

- Ne feledkezz meg küldetésedről. Neked nem Afrikát, hanem Itáliát kell kormányoznod. Azonnal szállj hajóra!

Aeneas fájó szívvel engedelmeskedett az isteni parancsnak. Mikor hajói már kifutottak a tengerre, és ő visszatekintett Karthágóra, a királyi palota felől máglyát látott lobogni. A szerencsétlen Dido bánatában máglyára vetette magát.

Ismét Szicília szigetére értek. Kerek egy esztendő telt el Anchises halála óta, és most a fiú ünnepi játékokkal áldozott a halott apa emlékének. Majd hátrahagyva a gyávákat és betegeket, továbbhajózott Itália felé. Indulás előtt álmában apja szelleme megjelent neki:

- Keress fel Sibylla segítségével az alvilágban!

Sibyllát, az agg papnőt Cumaeban találta meg Aeneas, Apollo istennek szentelt barlangjában. Jóslatot kért tőle. A válasz így hangzott:

- El fognak jutni a trójaiak céljukhoz, de azt kívánják majd, bár ne jutottak volna el. Háborúkat, szörnyű háborúkat látok, és látom, hogy vértől árad a Tiberisfolyó. Juno üldözi a trójaiakat. De te ne hátrálj! Végül is célhoz érsz.

A jóslat után Aeneas megkérte a jósnőt, hogy mutassa meg neki az alvilágba vezető utat. Ám ehhez meg kellett találnia az aranyágat, hogy azzalProserpinának, az alvilág királynőjének kedveskedjék. Venus madarai, egy kergetőző galambpár, elvezették Aeneast egy fához; ezen rejtőzött az aranyág. Aeneas lenyeste: most már nyitva állt előtte az alvilág útja.

Itt talált rá apjára a boldogok ligetében, amint azokat szemlélte, akik Léthének, a feledésnek vizéből készültek inni, hogy ezzel befejezvén alvilági bűnhődésüket, ismét földi életet élhessenek. Itt tudta meg Róma hivatását: leverni az ellenállókat, kímélni a legyőzötteket és békét adni az emberi nemnek.

Visszatérve az alvilágból, megindultak a harcok. Hogy szövetségest szerezzen, Aeneas Latium királyához, Latinushoz fordul, és leányát, Laviniát feleségül kéri. Ezzel azonban magára haragítja Turnust, egy szomszéd népnek, a rutulusoknak királyát. A harci tűz egyre magasabban lobog, az istenek is beleavatkoznak a földiek sorsába. Ámde a végzet, a Fátum, mely még az isteneknél is erősebb, Aeneasnak kedvez. Párviadalban legyőzi Turnust, és most már senki sincs, aki veszélyeztetné hatalmát. A honalapító elvégezte küldetését. Egy ideig még békében kormányozza országát, majd villámlás és mennydörgés közepette eltűnik, és az Olümposz hegyén, az istenek között foglal helyet. Utódai közül Silvius új várost alapít Alba Longa néven. Itt uralkodtak Aeneas utódai mintegy háromszáz évig.


A KIRÁLYOK KORA


ROMULUS ÉS REMUS

Alba Longa számos uralkodója közül kiemelkedett a bölcs és igazságos király, Numitor. Uralkodását csak gonosz és cselszövő öccse, Amulius zavarta meg. Amikor ugyanis apjuk, Proca király meghalt, és Numitorra mint idősebbre hagyta trónját, Amulius sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy ne ő legyen a király. Megpróbálta Numitort félrevezetni. A királyi székre kirakta sorjában az uralkodás jelvényeit, egy másikra pedig azokat az aranykincseket, amiket még ősük, Aeneas mentett ki az égő Trója falai közül, és hozott Itáliába, megőrizve tengernyi viszontagságon keresztül.

Miután így elrendezkedett, odahívta Numitort, és így szólt:

- Nézd, bátyám, tulajdonképpen nem igazság, hogy azért, mert te vagy az idősebb, én elessem a tróntól. Viszont az is igaz, hogy ketten nem ülhetünk egy királyi székben, és nem foghatjuk ketten a királyi pálcát anélkül, hogy előbb-utóbb viszály ne támadna közöttünk.

- Nem értelek, öcsém - válaszolt Numitor. - Az öröklésnek mindenütt az a rendje, hogy az apa halála után az idősebbik fiú következik. De hadd halljam tovább, mit akarsz ezzel mondani.

- Tudom, hogy szokatlan, amit mondok, de ami szokatlan, még nem jelenti, hogy rossz és elvetendő. Nézd, bátyám: itt vannak ezen a széken a királyi hatalom jelvényei. Ha ezt választod, te leszel a király. Emitt meg láthatod nemzetségünk kincseit. Ha ezeket választod, akkor ugyan nem fogsz uralkodni, de azért hatalmas és gazdag ember leszel, akinek vállát nem nyomja az uralkodás gondja. Rajtad a sor, válassz, te vagy kettőnk közül az idősebb.

Numitor az uralkodást választotta. A trójai kincsek pedig Amulius birtokába jutottak. De gonosz és irigy természete továbbra sem hagyta nyugodni. Mivel kettőjük közül ő volt a gazdagabb, nagyobb erőt tudott gyűjteni, és hamarosan megfosztotta bátyját a királyságtól, de még ki is űzte Alba Longából.

Numitornak volt egy szépséges leánya, Silvia, akit Amulius parancsára Vesta istennő papnőjének szenteltek. A Vesta-papnők erős, szent fogadalmat tettek, hogy soha házasságra nem lépnek, s tisztaságukat még életüknél is többre becsülik. Így Amuliusnak nem kellett attól tartania, hogy Silviának gyermekei lesznek, akik majd veszélyeztetik uralmát.

A végzet azonban, a kifürkészhetetlen Fátum, másként akarta.

Silvia, Vesta papnője, szorgalmasan ellátta feladatát az istennő szentélye körül. Így történt egy szép tavaszi hajnalon is. Már korán, napkeltekor elindult hazulról, kiment a közelben levő folyócska partjára, hogy kristálytiszta vizet merítsen az áldozathoz. Nehéz agyagkorsót vitt a fején. Mikor a folyó partjára ért, a korsót letette, maga pedig megpihent a harmatos fűben. A lágy szellő, a simogató tavaszi szél álomba ringatta.

Azt álmodta, hogy az oltár mellett áll, s míg a szent szolgálatot végzi, a haját lefogó gyapjúszalag földre esik. Leesik a szalag, és íme, ahol földre esett, azon a helyen két pálmafa nő ki, szép szál, sudár egyenes, dús lombú, hogy az egész égboltozatot befödi. Ám ekkor hirtelen ott terem a gonosz Amulius, a bitorló király, és éles fejszéjével ki akarja vágni a két fát. Silvia felkiáltott álmában: "Jaj, szegények!... Ne bántsd őket, gonosz király!..."

Mit sem használna a leány ijedtsége, de csodás jelenés támad hirtelen: megjelenik Marsnak, a hadak istenének szent madara, a harkály, véle egy farkas is, és az isteni küldöttek megvédelmezik a fákat.

Amulius ereje megtörik.

Erre ébredt fel Silvia. Nem értette ugyan az álmot, de annyit sejtett, hogy valami jót jelent. Vidáman ugrott fel, megtöltötte korsóját, és hazafelé indult. Nem is sejtette, hogy míg álmodott, Mars isten megszerette őt. Ennek a szerelemnek gyümölcseként Silvia két erőteljes ikerfiút hozott világra. Egyiket Romulusnak, a másikat Remusnak nevezte el.

Mikor ez Amuliusnak tudomására jutott, szörnyű haragra lobbant. Megparancsolta, hogy az anyát vessék föld alatti börtönbe, a gyermekeket pedig dobják a Tiberisbe.

A szolgák elindultak teljesíteni a parancsot, de ahogy vitték a kisfiúkat a Tiberis felé, megsajnálták őket.

- Milyen szépek és erősek! - mondta az egyik.

- Mennyire hasonlítanak egymáshoz! - mondta a másik.

- De talán ez még elevenebbnek látszik - mondta a harmadik, Romulusra mutatva.

- De mindkettőjük arca, tekintete előkelő származásról, talán isteni eredetről tanúskodik. Vajon melyik isten lehet az apjuk? - vette át ismét a szót az első.

Ilyen beszélgetés, tanakodás közben értek el a Tiberishez, és ha sajnálták is a csecsemőket, eszükbe jutott a kegyetlen Amulius parancsa.

- Hát akkor menjetek - mondták sóhajtva -, menjetek, kik egyszerre születtetek, egyszerre pusztuljatok is el!

De az utolsó percben mégis arra határozták magukat, hogy nem ölik meg a csecsemőket, hanem sorsukra bízzák őket: csináljanak velük az istenek, amit akarnak. Part menti fűzfából kis teknőt faragtak, rézabronccsal fogták össze, abba fektették az ikreket. A folyó vize felkapta a teknőt, s magával sodorta. Történetesen ekkor a Tiberis megáradt volt, és a medréből kilépett folyó ide-oda hurcolta a törékeny kis teknőt, míg ez végül a parton, egy vén fügefa görcsös lábánál megakadt.

Az ikrek azonban itt is elpusztultak volna, ha isteni atyjuk, Mars nem gondoskodik róluk. Egy anyafarkast küldött hozzájuk, fiait vesztett félelmetes vadállatot, de ez nemhogy nem bántotta a gyermekeket, hanem anyai gondjaiba vette őket. Emlőit nyújtotta, úgy adott nekik friss farkastejet. Megjelent a harkály is, Mars kedves madara, édes gyökeret és mézes gyümölcsöt hozva csőrében.

Így talált rájuk egy derék pásztor, Faustulus, a királyi nyáj, Amulius nyájának őrzője. Hazavitte, és hű feleségével, Acca Larentiával együtt felnevelte őket. Szép, erős ifjak lettek, maguk is pásztorok. Társaik között hamarosan kitűntek bátorságukkal és okosságukkal. Törvényt szolgáltattak nekik, szembeszálltak a nyáj rablóival, felkutatták, és hazavezették az eltévedt barmokat. Kettejük közül különösen Romulus tűnt ki vezetésre termettségével.

Így szolgálták az ifjak Faustulus mellett halálos ellenségüket, Amulius királyt. Faustulus ugyan sok mindent sejtett származásukról, de nem árult el semmit. Kedvező alkalomra várt. Történt aztán egy ízben, hogy a száműzött Numitor pásztorai elhajtották Amulius ökreit. Erre Romulus és Remus hasonlóképpen cselekedett, és a két pásztornép közt állandó lett a civódás. Numitor pásztorai elhatározták, hogy a két ifjút, ezt a két, farkastejen nevelkedett vezetőt, törik-szakad, kézre kerítik. Nos, Lupercal, a pásztoristen ünnepén, amikor Amulius pásztorai jókedvűen és gyanútlanul mulatoztak, megrohanták őket, és igyekeztek Romulust és Remust fogságba ejteni. Romulus derekasan védekezett, és visszaverte támadóit, de Remust sikerült legyűrniök. Megkötözték, és azonnal Numitor elé vitték.

- Itt van, urunk, ez a gaz lator, Amuliusnak, a te ellenségednek pásztora, aki már annyi kárt okozott neked. Most megfogtuk. Bánj vele érdeme szerint.

De Numitor most is tartott gonosz öccsétől. Nem merte megbüntetni pásztorát, hanem elment, és bepanaszolta nála.

- Úgy vélem, királyi testvérem, nem lenne igazságos dolog a te pásztorodon bíráskodnom. Kérlek, hozz ítéletet a lator ügyében. De vedd tekintetbe, hogy a király testvére, a te bátyád az, akit ez a hitvány pásztor megsértett.

Amulius azonban azt szerette volna, ha Numitor a nép előtt kegyetlennek tűnik fel, ezért így válaszolt:

- Látom, Numitor, érted, mi a jog és igazság. Hanem hogy irántad való jóindulatomnak újabb jelét adjam: íme, vidd az én szolgámat. Nem pásztorom többé, hanem a te foglyod. Bánj vele tetszésed szerint.

Így lett Remus tulajdon nagyatyjának foglya. Numitor hazavezette, és élni akarván jogával, amit Remus felett öccsétől nyert, sorra kikérdezte szolgáit, pásztorait, hogy mit tudnak Remusról; így akart igazságos, példás büntetést reá mérni. Azok mindent elmondtak neki, amit az ikrekről hallottak. Numitor lelkében gyanakvás támadt. Bizonyára valamelyik isten sugalmazta neki, hogy tovább nyomozzon, kérdezősködjék, és az igazat megtudja. Végre is maga elé rendelte az ifjút, s mindenki mást elparancsolt a közelből. Nyájas hangon így szólt hozzá:

- Mondd, ki vagy, kik a szüleid, és honnan származol?

Remusban ez a hang bizalmat keltett. Őszintén válaszolt:

- Előtted nem hallgatok el semmit, mert úgy nézem, inkább te vagy a király, mint Amulius, mert te meghallgatsz, mielőtt ítélkeznél felettem, míg ő vizsgálat nélkül kiadott neked. Halld tehát származásomat. Mindeddig úgy tudtuk (mert kettőnk nevében beszélek: ikertestvérem is van), hogy Amulius pásztorának, Faustulusnak és feleségének, Larentiának vagyunk gyermekei. De mióta vádolnak bennünket, rágalmakat szórnak ránk, és életünkre törnek, nagy és szinte hihetetlen dolgokat hallunk magunk felől. Hogy azonban ezek a híresztelések igazak-e vagy sem, azt én most még nem tudom eldönteni. De halld te is, hogy mit beszélnek rólunk. Azt beszélik, hogy származásunkat titok fedi, hogy kis korunkban szokatlan módon tápláltak bennünket. Madarak és vadak martalékának voltunk kitéve, de éppen ezek voltak a mi dajkáink. Egy anyafarkas szoptatott, és egy harkály tartott minket édes gyümölccsel. Bölcsőnk, mint mondják, egy kis teknő volt. Ez állítólag még most is megvan, fűzfából készült, és rézabroncsok tartják össze. Mindössze ennyi, amit származásunkról mondhatok.

Numitor figyelmesen hallgatta Remus szavait. Még jobban szemügyre vette izmos, daliás termetét, nemes arcvonásait, és a gyanakvás reménnyé erősödött benne. Ha ennek van ikertestvére és abban az időben tették ki őket a folyóba, talán akkor éppen az ikrek egyike áll előtte. De egyelőre nem szólt semmit. Remust visszavitette őrizetébe, maga pedig azon töprengett, mint jöhetne össze leányával, a boldogtalan Silviával, hogy az ő szívében is felébressze a reményt.

Eközben Romulus javában készülődött, hogy testvérét kiszabadítsa. Faustulus előtt ez nem maradt titokban, és a derék pásztor most már elérkezettnek látta az időt, hogy mindent elmondjon az ifjúnak. Szavait így fejezte be:

- Mindezt bölcsebbnek találtam idáig elrejteni előletek, s csak annyit sejtetni, amennyi az alacsony gondolkodástól megóvhatott benneteket. Most azonban hallottad a teljes igazságot. Ennek birtokában azt is tudnod kell, mi a teendőd: elindulni, és bajba jutott testvérednek segítséggel szolgálni! Magam is megteszem, ami tőlem telik - szólt, majd vévén a teknőt, ruhája alá rejtette, s elindult sietve Albából, hogy mielőbb Numitorhoz érkezhessek. Kapkodó sietségével és szorongással teli zavarában azonban magára vonta a kapunál álló királyi őrök figyelmét. Megállították.

- Hová, hová, Faustulus? - kérdezte egyikük.

- Megyek kifelé, azokhoz, akik a nyájat őrzik.

- De ilyen sietve?

- Igen, mert megkéstem. Megyek, hogy ne kelljen sokat várakozniuk rám.

- Viszel talán valamit nekik? Csakugyan, hisz ott van a köntösöd alatt. Mutasd, mi az!

Faustulus tehát kénytelen volt a kis teknőcskét megmutatni. Azok pedig nem győztek csodálkozni, s addig-addig faggatták, míg végül is éppen eleget megtudtak a két gyermekről és csodálatos megmenekülésükről.

Az őrök egyike pedig történetesen szintén részt vett annak idején a két ikergyermek kitételében. Alaposan szemügyre vette a kis teknőt, megforgatta, megnézte minden oldaláról. Ráismert: csakugyan az a teknőcske, amelyben azt a két csöppséget a folyóba tették. És tüstént sejteni kezdte a történet folytatását is: a gyermekek nem pusztultak el; Faustulusnak valami köze is lehet hozzájuk; most bizonyára valahol a közelben tartózkodnak, s a pásztor vagy hozzájuk igyekszik, vagy valahova máshova, de minden bizonnyal az ő ügyükben. Ezért volt a teknő a ruhája alá rejtve.

Így szőtte következtetéseit az őr, majd habozás nélkül értesítette a királyt.

Faustulust megfogták, és elkezdték faggatni. Hogy hallgatott, veréssel és kínzással próbálták belőle kicsikarni az igazságot. Végül is vallomásra nyitotta száját. De ki-ki lássa, mennyi volt abban az igazság! Így hangzott vallomása:

- Nem hallgathatom el immár, hogy a gyermekek, akik után tudakozódtok, életben vannak. Nincsenek azonban Alba területén, messzire vannak innen. Származásukról mit sem sejtenek. Mint pásztorok szolgálnak, s egy pásztort tisztelnek szülőjüknek. Elmondhatom azt is, hogy hová készültem a teknőcskével. A szegény Silviához igyekeztem vele. Gyakran mondogatta már nekem, hogy mennyire szeretné látni és ujjaival megtapogatni: ettől megerősödnék reménye, hogy szülöttei valahol életben vannak még. Ennyi, amit mondhatok, ez a színigazság. Fölösleges gyötörnötök tovább, nincs több mondanivalóm.

Mire Faustulus vallomásának végére ért, Amulius úgy megzavarodott, úgy kergette benne egymást a félelem meg a harag, hogy már azt sem tudta, mit cselekszik. Nagy kapkodásában magához szólította a legközelebb álló szolgáját, és így ripakodott rá:

- Azonnal menj, keresd meg Numitort, és faggasd ki mindenáron, jött-e hozzá valami tudósítás a gyermekek felől. Azután ha megtudtál tőle valamit. Íziben nyargalj vissza hozzám!

Az volt a szándéka, hogy az ifjakat mielőbb elfogassa és kivégeztesse.

Igen ám, csakhogy az ember, akit ezzel a feladattal megbízott, titokban Numitor barátja és híve volt. Ment is nyomban, száguldott Numitorhoz, de hogy milyen szándékkal, mindenki sejtheti. Amikor Numitor elé bocsátották, nem kis csodálkozással látta a nagyapát és unokáját, Remust édes könnyek közt egymás nyakába borulva. Betoppanása ijedelmet okozott, ő azonban így nyugtatta meg őket:

- Ne féljetek! Amulius ugyan mindent tud már, s el nem mulaszt semmit sem az ifjak halálra keresésében, de annyira megzavarodott, hogy ha nem késlekedtek, könnyen kezetekbe kaparinthatjátok.

És fölajánlotta, hogy amiben csak tud, maga is segítségükre lesz.

De nem is lehetett késedelmeskedni, mert közben Romulus már Alba közelébe ért fölfegyverzett pásztoraival. Kevesen voltak ezek ahhoz, hogy nyíltan megtámadhassák az erős falakkal körülvett várost, ezért azt a parancsot adta Romulus, hogy egyenként meg kis, föltűnést nem keltő csoportokban lopózzanak be a városba, s majd a királyi palota előtt találkozzanak. Így is történt. Erre az időre már Remus is ott termett egy válogatott csapattal - Numitor hű embereiből választotta a legderekabbakat. Ugyanúgy lopakodtak be ők is, és ugyancsak a palota előtt volt gyülekezőjük. A király csak annyit vett észre, hogy egy szempillantás alatt körülveszik őt dühös és mindenre elszánt arcú emberek, s mire kiálthatott vagy segítség után nézhetett volna, már le is sújtott rá a gyilkos vas.

Természetes, hogy mindez nem történhetett csendben. De Numitor is résen volt, nehogy valahonnét meglepetés érje őket. Amikor a palotából kiszűrődő zajt meghallotta, ő is elkezdett kiabálni:

- Ellenség tört a városra!... Betört a királyi palotába! A fegyverfogható ifjúság azonnal foglalja el helyét a fellegvárban, és erősítse meg!

És míg Romulus meg Remus a maga feladatát végezte a palotában, addig ő az albai katonaságot rendezgette - a fellegvárban.

Egyszer azután elcsitult minden zaj, és unokái fegyvereseik élén léptek ki a palota kapuján. Egyenest odamentek hozzá, és sugárzó, boldog arccal adták tudtára, hogy Amulius nincs már az élők sorában, s már semmi veszély sem fenyegeti őket. Numitor hamarjában népgyűlést hívott össze, és ott a polgárok előtt is mindent szép sorjában előadott úgy, amint történt. Beszéde végeztével a pásztorifjak odajárultak elébe, és vezéreik, Romulus és Remus most már úgy üdvözölték nagyatyjukat, mint Alba Longa törvényes királyát. A nép üdvrivalgása pedig szentesítette Numitor új királyságát.

Alba Longában ismét Numitor uralkodott. A polgárok nagy örömére helyreállt a rend, békesség és nyugalom. De legnagyobb öröme talán mégis Silviának volt, aki megszabadulva föld alatti börtönéből, visszakapta isteni eredetű két szép magzatát.

Numitor pedig még sokáig uralkodott, és soha többé nem háborgatta őt senki királyságában.


ROMULUS ÉS REMUS VÁROST ALAPÍT

Alba Longa lakossága egyre szaporodott, s lassanként már el sem fért a város falai között. Ez adta a gondolatot az ikertestvéreknek, hogy új várost alapítsanak. Elmentek tehát Numitorhoz.

- Királyunk, nagyatyánk, a mi fegyverünk szerezte neked vissza jogos, őseidtől örökölt királyságodat. Most, miután uralmadat veszedelem többé nem fenyegeti, és anyánk is visszanyerte szabadságát, nem szorulsz már tovább a mi támogatásunkra. Ezért az a szándékunk, hogy hű pásztortársainkkal együtt elhagyjuk ezt a várost, és azon a helyen, ahol mint tehetetlen kisdedeket a Tiberis sodra partra vetett bennünket, és ahol atyánk, Mars isten állatai, a farkas és a harkály tápláltak, új várost építünk, új királyságot alapítunk.

Numitor megáldotta unokáit, és ők, miután anyjuktól is elbúcsúztak, társaikkal együtt elhagyták Alba Longát. A Tiberis partjára érve, megtelepedtek azon a helyen, ahol egykor teknőjük megrekedt, ahol a folyó kanyarulatánál hét enyhe hajlású domb emelkedik. A Palatium nevű dombon szándékoztak új várost alapítani.

Mint az ikreknél mindig, most is egyszerre vetődött fel bennük a gondolat: melyikük legyen az alapító, melyikük legyen a király? Ifjak voltak mindketten, bátrak és dicsőségre szomjasak, nem csoda, hogy egyformán kívánták az uralmat. De Romulus, akiben több volt az értelem, és a makacsság sem uralkodott úgy rajta, mint Remuson. Így szólt:

- Nincs ok a civakodásra, testvér. Mi magunk nem tudunk dönteni, bízzuk a döntést az istenekre. Menjünk ki holnap két különböző dombra, és amelyikünknek az istenek több madarat küldenek, annak legyen joga várost alapítani.

Remus beleegyezett. Kora reggel elindultak a megbeszélt helyekre, ahonnan a madarak repülését jól megfigyelhették. Romulus a Palatium oldalát megmászva, a domb sziklás tetején foglalt helyet, míg Remus az Aventinust választotta. Itt várták, jönnek-e, honnan és hányan az isteni jósküldöttek.

Remusnak meg is jelentek hamarosan. Kedvező irányból jöttek: hat szép, hatalmas, kiterjesztett szárnyú, vijjogó keselyű. Örült Remus, s hálát adván az isteneknek, ment Romulushoz, megvinni a hírt, hogy a halhatatlanok őt szemelték ki a város alapítására és a királyságra.

- Halld, testvérem: az istenek engem szemeltek ki népünk urául. Ezt adták tudtomra azzal a hat szép saskeselyűvel, amit balom felől láttam repülni. Nem kell már versengenünk.

- De nem ám! - vágott rá vissza Romulus. - Az istenek valóban világosan beszéltek, mert nekem meg tizenkét sas jelent meg a kedvező irányból, s vijjogva húztak el fölöttem jobbra. A király tehát kétségtelenül én leszek!...

Mit volt mit tenni? Remus belátta, hogy az istenek bátyjának kedveznek, és jobban teszi, ha legalábbis színleg megnyugszik ebben a döntésben.

A pásztorok istennőjének, Palesnak ünnepére tűzte ki Romulus a város alapítását. A kötelező szertartások elvégzése után hófehér bikát és hófehér tehenet fogtak ekébe, hogy barázdát húzva, Romulus ezzel jelölje meg a városfal helyét. Romulus, mielőtt megindult volna, ekképp fohászkodott:

- Jupiter, Mars atya és Vesta anya, segítsetek a város alapítójának! Legyen ez a város örökéletű, és uralkodjék a föld kerekén! Határairól soha ne bukjon éjszakába a nap!

Így fohászkodott. Jupiter pedig jó szívvel hallgatta könyörgését: megdördült bal felől az égbolt, és az istenek meg az emberek királya villámló nyilával adta beleegyezését.

Ezután megindult az ekefogat hatalmas körben, mögötte mentek a pásztorok, s a kiszántott földet nyomban visszafordították a barázda körén belülre, hogy egy szemernyi se maradjon a barázdán kívül. Szent volt ez a barázda, a leendő városfal helye. Ahová a kapukat szánta, ott kivette a földből Romulus az ekevasat, nem húzott barázdát. Így haladt tovább a középen felállított oltár körül, míg végül megvonta a hatalmas kört.

Az új város leendő polgárai örömmel és frissen fogtak a fal építéséhez. Romulus a munka vezetését, az építés irányítását egyik hű társára, Celerre bízta.

- Legyen gondod arra, hogy ezt a falat senki át ne merészelje lépni vagy ugrani. Aki ezt megteszi, haljon meg!

De Remus, aki nem tudta legyőzni irigységét, és nem tudott Romulus tilalmáról sem, oda állt, ahol legjobban égett a munka az emberek kezében, és fitymálva kiáltotta:

- Gondoljátok, hogy ezekkel a falakkal véditek meg a mi népünket?

És feleletet nem is várva, nevetve átugrotta a földből még alig-alig kiemelkedő falat. Celer nyomban ott termett, és ásójával halálos ütést mért rá. Remus holtan terült el az új város épülő falánál.

Mikor Romulus tudomást szerzett testvére haláláról, nem mutatta fájdalmát. Csak bensőjében könnyezett, sebe rejtve maradt az emberek előtt, sőt még meg is dicsérte a bátor példát:

- Így ugorja át minden ellenség az én falaimat!

De mikor már állt a máglya, és rajta feküdt a szeretett halott, Romulus nem tudta tovább visszatartani sírását. Újra meg újra megcsókolta testvére tetemét, és könnyeivel öntözte.

- Menj, szándékom ellenére elköltözött testvérem, menj! Isten veled!

Vele siratta Faustulus és Acca Larentia is. Az épülő város polgárai együtt gyászoltak velük.

Végül meggyújtották a máglya tüzet. Magasra csapott a láng, körülölelte Remus tetemét, és lassan elhamvasztotta.

Elhamvadt a szeretett fivér teste, Romulus könnyezve rejtette sírba a hamvakat, s Remus árnyának - jaj, miért is kellett oly elhamarkodottnak lennie! - szépen, illően adta meg a végtisztességet.

Ott állt mellette a szerencsétlen Faustulus meg Acca, a gyásztól megoldott, szétzilált hajával, s bőven ömlő könnyük árjával öntözték az égett csontokat.

Már alkonyodott, mikor szomorú, nehéz szívvel hajlékukba tértek, és álomra hajtották fejüket a vetetlen, kemény ágyon; mit törődtek ők most kényelmükkel! De íme, alig szenderedtek el, mindketten egyazon álmot látták: Remus árnya jelent meg ágyuknál, vértől szennyezett árnya, és suttogva megszólította az alvókat:

- Ím, aki nemrég féltő gondotok részese voltam, testvéremmel megosztott szeretetetek boldog birtokosa, nézzétek, mi lett belőlem! Pedig micsoda dalia voltam, és ha a madarak nekem ítélték volna az uralmat, most népem legelseje lehetnék! És most csak tűz égette árny, üres képmás vagyok. Hát ez maradt szép Remusból! Hol van Mars atyám?... Ha ugyan igazat szóltatok róla, s valóban ő rendelte táplálásunkra a farkas emlőit... Akit féltőn őrzött az anyafarkas, most vakmerő polgár kezétől veszett el. Ó, mennyivel szelídebb volt farkas anyám! Gonosz Celer, sebtől pusztulj el te is, mint én, te kegyetlen, vértől borítva juss a föld alá! Nem, bátyám nem akarta ezt: szeretett engem, kegyes és méltányos volt irántam. Meg is tett mindent, mi tőle tellett, könnyeivel áldozott lelkemnek. De én még kérek tőle valamit: menjetek, sírjatok előtte, úgy kérjétek, hogy ünnepet állítson emlékezetemre. Megteszi nektek, hisz őt is úgy tápláltátok, akárcsak édes gyermeketeket. Menjetek, kérjétek!

Faustulus és Acca még jól látták az árnyat, ölelték volna, karjukat nyújtották feléje, de kapkodó kezükből elillant a semmi-árny. Elillant, s magával vitte álmukat. Fölserkentek hát, azonnal a királyhoz indultak, s vitték, futva vitték testvére kérését.

Romulus meghallgatta az üzenetet. A virradó napot testvére szellemének szentelte, és elnevezte Remuria ünnepének. (De milyen különös is az emberi nyelv: a szó elején álló kemény "r" hang az idők folyamán a lágyabb "l" hanggá változott, és a rómaiak az ünnepet később Lemuriának hívták, elköltözött szeretteik lelkeit pedig lemuroknak.)

Így alapította meg Romulus Lemuria ünnepét, melynek napjain a római családfők éjjelente engesztelő áldozatot mutattak be elhunyt családtagjaik, őseik szellemének, a lemuroknak.

Ancient Egyptian Culture

http://www.mnsu.edu/emuseum/prehistory/egypt/archaeology/index.html


Isten éltesse az Istvánokat!

István

Naptári napok:
Augusztus 20.
December 26.

Naptárban nem szereplõ névnapok:
Augusztus 3.
Szeptember 2.

Név jelentése:
Koszorú

Név eredete:
Görög-latin-német-magyar eredetû, a görög Sztephanosz névbõl (latinul Stephanus, németül Stephan, magyarul Istefán)

Név elemzése:
Az István név olyan személyiség kialakulását támogatja, aki sokat és keményen dolgozik, szereti a rendet maga körül. Sokkal inkább reál, mint humán beállítottságú. Az életre sokszor szkeptikusan tekint, és megközelítése materialista. Elképzelései megvalósítását önállóan, ötletesen és türelmesen teszi. Lehet nagyon pozitív, és talán túlságosan határozott ötleteinek megfogalmazásakor, amely magatartást sokan barátságtalannak és fennhéjázónak tartanak.

Becenevek:
Istvánka, Isti, Pisti, Pistike, Pityu, Pityuka, Pistuka, Petya

Idegen nyelvi változatai:
Étienne, Estienne, Stéphane (francia)
Stefano (olasz, eszperantó)
Estévan (portugál)
Esteve (katalán)
Stefan, Stephan, Steffen (német)
Stefan (holland)
Stiobhan (skót gaelic)
Štefan (szlovák)
Stjepan (horvát)
Štìpán (cseh)
ªtefan (román)
Steafán, Stiofan (ír)
Stefán (izlandi)
Kepano (hawaii)
Sitiveni (tonga)
Stefan (lengyel)
Stephen, Steven (angol)
Esteban (spanyol)
Stevan, Stefan (szerb)
Tapani, Stefan (finn)

Hírességek:
Avar István - színész
Báthory István - erdélyi fejedelem
Bethlen István - erdélyi fejedelem
Bibó István - jogász, politikus
Bocskai István - erdélyi fejedelem
Bubik István - színész
Bujtor István - színész
Csók István - festõmûvész
Csukás István - író, költõ
Dobó István - várkapitány
Farkas István - festõmûvész
Fekete István - író
Horvát István - bölcsészdoktor, egyetemi tanár
Kormos István - Költõ, mûfordító, szerkesztõ
Kovács István (Kokó) - ökölvívó, mûsorvezetõ
Mikó István - színész
Örkény István - író
Pálffy István - híradós, író
Szabó István - filmrendezõ
Szent István - király
Széchenyi István - politikus
Sztankay István - színész
Tömörkény István - író
Vágó István - mûsorvezetõ, kvízmester, zenész
Váncsa István - újságíró, publicista
Verebes István - színész




Régészet néhány szóban

http://kosz.gov.hu/hun/page-szolgaltatasok-regeszet.html






Visy Zsolt: The Ripa Pannonica in Hungary
VISY ZSOLT
THE RIPA PANNONICA IN HUNGARY

Kategória:
Régészet
Oldalszám:
344
Formátum:
A4 (210x297 mm körülvágott méret)
Borító:
kemény, papír
ISBN:
9 630579 80 4
Kiadás éve:
2003
Bolti ár:
7 500 Ft
Internetes ár (-25%):
5 625 Ft
Kosárba

Rövid ismertető:
The Roman Empire was the largest and longest existing empire in the history of the world. Its frontier was extended as far as the Danube during the reign of Augustus. Transdanubia formed a significant part of the province of Pannonia. The Roman Army's deployment along the frontiers began at the end of the first century AD. Between this point in time and the Late Roman Period, i.e., the fourth century AD, military units were only stationed along the province's frontier, the Danube River. Different names were applied to different types of frontier in the Roman Period. The constructed, artificial frontiers were called limes, a word whose meaning had changed several times before. Ripa was used to denote frontiers along the rivers. The term limes has been more prevalent in modern archaeological literature in most contexts, but because the entire Pannonian sector of the frontier was established along the Danube, it is more proper to call it a ripa. The frontier in Pannonia extended from the Vienna Basin as far as the mouth of the Save River. It is typical that the sites of three legionary bases along this section of the frontier became the capitals of three countries: Vindobona (Vienna), Aquincum (Budapest), and Singidunum (Belgrade) - although the latter belonged to the neighbouring province of Moesia. Moreover, the fact that important centres evolved on or near the site of two further legionary fortresses Bratislava praises the ability of the Romans to select suitable locations: the role of Carnuntum at the mouth of the Morava River was taken over by Pozsony/Bratislava, which also became a capital, while the town of Komárom/Komárno established near the ruins of Brigetio became one of the most important military bases of the Austro-Hungarian Monarchy in the 19th century. The Pannonian frontier's sector now located in Hungary endured several onslaughts and other hardships during its 400-year-long existence. Connected by a paved road, the chain of originally timber built watchtowers and forts, which were later rebuilt in stone, served as the bases of the military units and defended the province against the attacking barbarians, thus enabling the civilian development of the region. As a result, the story does not end with the surrender of the province and the abandonment of the fortifications by the Romans, because their effect is still traceable in many cases and their ruins still attest to the greatness of the Roman Civilisation.


2009. december 24., csütörtök

crazy frog christmas

Charles Dickens Karácsonyi Ének 1. rész Marley, a kísérte

 Charles Dickens                               Karácsonyi Ének                                   1. rész                              Marley, a kísértet    Hogy az elején kezdjem, Marley halott volt. Ehhez nem fér semmi kétség. Halotti bizonyítványát szabályszerűen aláírta a pap, az anyakönyvvezető és a halottkém, sőt, mint gyászoló, maga Scrooge is. Amit pedig Scrooge jónak lát aláírni, az úgy is van - ezt mindenki tudja róla az üzleti életben. Az öreg Marley tehát halott volt, mint a kapufélfa.  Megjegyzendő, semmi személyes tapasztalatom nincs arra nézve, hogy a kapufélfa mennyivel holtabb más egyéb fadaraboknál. Sőt, bevallom, magam a koporsódeszkát inkább említettem volna, ha már mindenképp ilyen fásult hasonlattal kell élnem. De egyesek szerint van ebben a hasonlatban valami tősgyökeres, és Isten őrízz, hogy avatatlan kézzel ilyen szent dologhoz nyúljak. Ebből még országos veszedelem támadhatna. Nem tehetek tehát mást, mint újból csak azt mondom, hogy az öreg Marley halott volt, mint a kapufélfa.  Vajon tudott-e Scrooge a halálesetről ? Már hogy az ördögbe ne tudott volna róla! Hiszen üzlettársak voltak, ki tudja, hány esztendeje már. Azonkívül Scrooge volt Marley egyetlen hagyatéki végrehajtója, egyetlen főörököse, egyetlen barátja és egyetlen hátramaradottja. Ám a gyászeset korántsem sújtotta le annyira Scrooge-ot, hogy mint kitűnő üzletember, egy remek "kötés"-sel ne ünnepelte volna meg Marley temetésének napját.  Marley temetéséről beszélve, megint csak vissza kell térnem oda, ahonnan kiindultam. Tehát ismétlem, semmi kétség nem férhet hozzá, hogy Marley halott volt. Ezt feltétlenül tudomásul kell vennünk, mert egyébként az itt következő történetben semmi csodálatosat nem találnánk. Hiszen, ha nem tudnók biztosan, hogy Hamlet apja már az előadás kezdete előtt meghalt, csavargását a viharos éjszakában a bástyák körül szóra sem méltatnánk. Akármelyik idősebb úriember kószálhat végül alkonyat után valami vidám forgalmas utcán vagy - akár a Szent Pál-téren is, anélkül, hogy gyermeke gyenge szívét halálra rémítené.  Minthogy Scrooge nem kaparta le az öreg Marley nevét a cégtábláról, még évek múlva is az állott a boltajtó felett : Scrooge és Marley. Mindenki ezen a néven ismerte a céget. Az ügyfelek olykor Scrooge-nak, máskor Marleynek szólították Scrooge-ot. Mindkét névre egyformán hallgatott. Nyilván mindegy volt neki.  De ha arról volt szó, hogy valakit, akit körme közé kaparintott, megkopasszon, akkor Scrooge nem ismert kíméletet. Az üzletfelet megzsarolni, kiforgatni, térdrekényszeríteni, utolsó cseppig kipréselni, ehhez valóban pompásan értett a vén bűnös! Kemény és éles volt, mint a nyers kavics, amiből semmiféle acél nem képes kicsikarni a nemesebb érzésnek egyetlen szikráját sem. Titokzatos, zárkózott és magános volt, mint egy osztriga. A lényéből áradó hidegség megfagyasztotta arcvonásait, barázdákat szántott bőrébe, kivörösítette szemhéjait és kékre festette keskeny száját, amit ha szóra nyitott, nyekergő, visszataszító hang hagyta el ajkát. Haja, szemöldöke és borostás álla is fagyos-deres volt. Ezt a fagyos klímát mindenüvé magával vitte. Kutya-hideg áradt szét boltjában és a karácsonyeste sem volt képes őt magát és környezetét egy fokkal sem felmelegíteni. Hőség és fagy hidegen hagyták. A kánikula sem tudta felhevíteni, a zimankó se vacogtatta meg. Nem volt szélvihar, ami fagyosabb lett volna, s a szakadatlanul zuhogó eső sem volt kérlelhetetlenebb nála. Jégverés, égiháború, zúzmara, dér, hóvihar, mintha csak jelzői lettek volna fanyar egyéniségének. Az elemek megnyilvánulásai közül legfeljebb a jótékony tavaszi esővel nem lehetett őt vonatkozásba hozni, hiszen Scrooge bármi volt inkább, mint jótékony. Magános sétáin senki sem állította meg, senki sem mondta : - Hogy van, kedves Scrooge ? Nem látogatna meg egyszer ? - Még a koldusok is messze elkerülték és nem akadt gyermek, aki megkockáztatta volna, hogy : - Bácsi, kérem, hány óra  van ? - kérdéssel útját állja. Soha életében nem történt Scrooge-al, hogy  férfi vagy asszony megkérdezte volna, merre van ez, vagy az az utca vagy  tér. Még a vak koldus kutyája is dühösen mordult rá, ha megpillantotta,  mintha csak azt mondta volna : "Világtalan gazdám, az örök sötétségnél is rosszabb ez a sötét tekintet !"  Ám Scrooge-nak jó volt ez így ! Nem is akart mást, mint észrevétlenül, minden emberi érzés és kapcsolat nélkül lopakodni át az életen.  Egyszer egy este - éppen szent karácsonyeste volt - az öreg Scrooge javában dolgozott az irodájában. Csípős hideg idő volt, hozzá még köd is terjengett. Behallatszott, amint a járókelők keményen topogtak, átfagyott lábukat melegítették. A toronyóra épphogy elütötte a hármat, de már sötét volt; úgyszólván egész nap nem is volt világos. A szomszédos ablakokban már gyertyalángok lobogtak, mint imbolygó vörös fantomok. A köd beszivárgott a réseken és kulcslyukakon és odakint olyan sűrű volt, hogy a szűk kis udvar túlsó végében álló házaknak csak kísérteties árnyalakja látszott. A sűrűn leereszkedő ködfelhő olyan volt, mintha óriás sörfőzőüst nehéz párája lenne. Scrooge nyitvahagyta irodájának ajtaját, hogy szemmel tarthassa segédjét, aki sötét kis odujában leveleket másolt. A főnöki szobában sem égett valami nagy tűz, de a segéd szobájában már csak egy darab szén maradék parazsa pislogott. A szenesláda Scrooge szobájában volt, és ha a didergő segéd arra vetemedik, hogy egy lapát szénért menjen, az öreg holtbiztos rámordul, hogy keressen magának másik állást. Így tehát szegény feje nem tehetett mást, mint bebújt kötött lélekmelegítőjébe és a gyertya lángjánál próbálta melengetni magát. Szegényes fantáziájú ember létére, nem sok sikerrel.  - Boldog karácsonyi ünnepeket, bácsikám, minden jót kívánok! - kiáltotta hirtelen egy vidám hang. A hang Scrooge unokaöccséé volt, aki oly észrevétlenül lépett be, hogy az öreg csak a mondókájára figyelt fel.  - Hagyjuk ezt a szamárságot, - mondta mogorván. A fiatalember a fagyos ködben, úgy látszik, sietve jött és úgy kimelegedett, hogy most kipirult arccal, csillogó szemmel állt az öreg előtt. Forró lehelete látható páraként lebegett csinos álla körül.  - De bácsikám, csak nem akarod azt mondani, hogy a karácsony szamárság. Ezt magad sem gondolod komolyan.  - De mennyire ! Boldog karácsony ! Tán te is boldog vagy ? Mi okon ? Mi jogon ? Egy ilyen ágrólszakadt szerencsétlen flótás, aki szegény, mint a templom egere.  - Most megfogtalak - válaszolt a fiú még mindig incselkedő hangon - ha a boldogság csak pénzkérdés volna, te igazán nem lehetnél ilyen mogorva és elégedetlen. - Scrooge nem sokat törte a fejét, hogy a fiúnak valami szellemes választ adjon, hanem egyszerűen csak legyintett :  - Hagyd már abba ezt a szamárságot.  - Ne mérgelődj, bátyám, - mondta szeliden a fiú.  - Már hogyne mérgelődnék, mikor a világon annyi ostoba fickó jár-kel szabadon ! Boldog karácsony ! Már hogy az ördögbe lehet, mondjuk a te számodra boldog ? Boldogság talán, hogy egy csomó kiadásod van és egy garasod sincs ? Vagy hogy egy évvel idősebb lettél és egy fillérrel sem gazdagabb ? Hogy esztendőd mérlege csupa veszteség ? Nos, ha rajtam múlik, mindenkit, aki boldog karácsonyt emleget, a betlehemes jászol elé kötnék, ha ugyan nem mindjárt a saját karácsonyfájára akasztanám fel.  - De bátyám !  - De öcsém ! - mondta az öreg szemmel láthatóan türelmét vesztve. - Hagyj most már békén. Úgy ünnepelem a karácsonyt, ahogy nekem tetszik.  - Hiszen, ha megünnepelnéd. De inkább csak káromlod - válaszolta az unokaöccs.  - No, de most már elég legyen öcsém, légy boldog karácsonyoddal, hozzon neked most is annyi hasznot, amennyit eddig hozott.  - Vannak dolgok, amikből sohasem húztam hasznot, noha megtehettem volna - ilyen a karácsonyi ünnep is ! Ha a karácsonyünnep közeledett, világosan éreztem és tudtam, hogy az év legszebb időszakához értem. Mert ez az ünnep - eltekintve szent jelentőségétől és eredetétől, ha ugyan el lehet ettől tekinteni - a megértés, a szeretet, a jótékonyság áldott ünnepe volt számomra. Ünnep, amelyen férj és feleség háznépükkel együtt megnyitják szívüket és jobban érzik, mint bármikor, hogy nem önös érdek utalja őket egymásra, hanem rendeltetésszerűen lettek utitársakká az életúton, hogy kitartsanak egymás mellett a sírig ! Egy morzsányi aranyat, egy ezüstszilánkocskát nem juttatott nekem soha karácsonyom és lám, mégis hiszem, hogy jót tett velem és boldoggá tett mindig ! Isten áldása legyen szent ünnepén !  A segéd odújából elfojtott, de észrevehető tetszésnyilvánítás hallatszott. Szegény feje, zavarában olyan hevesen kezdte piszkálni a kis maradék parazsat, hogy az egyet pislantva, végképp kialudt, miközben zord főnöke ráreccsentett : - Még egy szó! És álláskereséssel ünnepelhet ! - Aztán öccséhez fordult :  - Micsoda szónok veszett el benned ! Nem kár ily képességeket elvesztegetni ? Tulajdonképpen a parlamentben volna a helyed !  - Ne mérgelődj, kedves bátyám, jer inkább holnap el hozzánk ! Szívesen látnánk ünnepi ebédre.  - Engem akartok vendégül látni ? Lássátok inkább az öreganyátok... - és végig is mondta a káromkodást a maga meglehetős cifrán kacskaringós mivoltában.  - De miért ? - kérlelte a fiatalember. - Miért ?  - Miért ?! Miért kellett megnősülnöd ?  - Mert szerelmes voltam.  - Szerelmes voltál ! - mormogta Scrooge annyi megvetéssel, mintha ez a karácsonyi jókívánságoknál is nevetségesebb volna. Majd türelmetlenül tette hozzá :  - Még mindig itt vagy ? Nos, jóéjszakát !  - De bácsikám, miért mondod, hogy azért nem jössz el, mert megnősültem ? Hiszen nőtlen koromban sem jöttél soha hozzám.  - Jó éjszakát ! - ismételte Scrooge állhatatosan.  - Nem kérek én tőled semmit, nem is várok tőled egyebet egy jó szónál. Miért nem lehetnénk barátok ?  De Scrooge csak rámordult ismét :  - Jó éjszakát !  - Szívből sajnálom, hogy ilyen makacs vagy. De Isten látja lelkem, soha nem perlekedtem veled saját hibámból, Most sem akartam mást, mint szent karácsonyestén igazi rokoni érzéssel közeledni feléd. De nem is tágítok ettől. Csak azért is, boldog karácsonyünnepet kívánok !  - Alászolgája - dünnyögte fogai közt Scrooge.  - És sok szerencsét Újesztendőre !  - Alászolgája és künn tágasabb ! - felelte Scrooge mogorván.  De öccse még erre sem jött ki a béketűrésből. Nyájas mosollyal húzta be maga mögött az ajtót, nem mulasztván el az előszobában kuporgó segédnek is boldog karácsonyt és szerencsés újévet kívánni, amint az, minthogy sokkal emberségesebb volt gazdájánál, hálásan viszonzott.  - Még egy fajankó - dohogta Scrooge. - Ez a segéd, ez a szerencsétlen flótás, heti tizenöt shillingjével szintén boldogságról és szerencséről beszél. Meg kell ebbe őrülni !  Ezalatt a "szerencsétlen flótás" az ajtóig kísérte a főnök unokaöccsét és két újabb látogatót tessékelt befelé. Jólöltözött, biztos fellépésű úriemberek voltak és már ott is álltak levett kalappal Scrooge dolgozószobájában. Az egyik könyvet, a másik tekintélyes iratcsomót tartott kezében. Mindketten mélyen meghajoltak.  - Scrooge és Marley - ha nem tévedek - mondta a magasabbik, a kezében tartott iratról olvasva a cég nevét. - Scrooge úrhoz van szerencsém, vagy Marley úrhoz ?  - Marley úr a legutóbbi hét évben csupán csendes társam volt. Oly csendes, hogy csendesebb már nem is lehetett volna. Éppen ma este hét éve, hogy meghalt.  - A megboldogult közismert jótékonysága és nemes áldozatkészsége bizonyára Önre szállott örökül - mondta a látogató ünnepélyesen és még mélyebben meghajolva, gyűjtőívet nyújtott át Scroogenak.  A baljóslatú "jótékonyság" szóra Scrooge megvető mozdulattal tolta el maga elől az ívet.  De a vendég nem zavartatta magát.  - Ma, a szeretet ünnepén ki kell nyújtanunk kezünket azok felé, akik adományainkra rászorultak - mondta kenetteljes hangon és már fel is vett az asztalról egy tollat s Scrooge felé nyújtva, folytatta :  - Sok ezren éheznek és fáznak. Százezreknek egy tányér meleg levesre, egy jó falatra, egy karácsonyi fenyőágra sem telik.  - És mire valók a fegyházak ? - kérdezte Scrooge.  - A fegyházak ? - ismételte a jövevény halkan és kissé leeresztette kezében a bemártott tollat.  - Igen, és a toloncház, az aggok háza, meg a szegényház, remélem, még működnek ezek a kiváló közintézmények ?  - Sajnos, több dolguk van, mint kívánatos.  - Ezt örömmel hallom, már attól tartottam, hogy tán szünetelnek vagy bezárták őket végképp.  - Úgy véljük, - válaszolta az úriember, hirtelen visszanyerve lélekjelenlétét, - hogy ezek az intézmények nem nyújtják a nép széles rétege számára azt a szellemi és testi táplálékot, amelyre minden emberfia joggal tarthat igényt. Ezért elhatároztuk, hogy jótékonysági alapot létesítünk, amelyből a szegényeket étellel, itallal, tüzelővel kívánjuk ellátni. Ez a cél, amelynek érdekében gyűjtünk és azért éppen ma, mert ezen a napon a szűkölködő fokozottan érzi nyomorúságát és mindenki, aki csak teheti, készségesen és boldogan adakozik. Uram, mennyit szabad az Ön neve mellé jegyeznünk ?  - Semmit !  - Óh, nemes szerénység ! Bizonyára azt kívánja, hogy hagyjuk említés nélkül nevét.  - Azt kívánom, hogy hagyjanak magamra, uraim. Minthogy kérdezték, sajnos, ezt kell válaszolnom. Számomra nem jelent semmi örömet a karácsonyeste, nem kívánhatják, hogy naplopók részére ünnepséget rendezzek. Egyébként éppen elég adót fizetek, amiből az általam már említett intézményeket és más jótékonysági micsodákat fenntarthatják.  - De uram, gondoljon a szemérmes szegényekre, akik belehalnának a szégyenbe, ha nyíltan kellene ezekhez az intézményekhez fordulniok.  - Belehalnának ! Ám tegyék ! Egyébről sem hallunk, mint túlnépesedésről ! De különben is, semmi közöm ehhez a dologhoz.  - Kell, hogy köze legyen uram. Ez mindnyájunk ügye.  - Nekem elég a magam ügye-baja. Másokéval nem törődhetem. Jó éjszakát, uraim!  A két úriember reménytelennek látván a helyzetet, eltávozott. Scrooge nekibuzdultan folytatta munkáját. Ha lett volna tükör a szobában, bizonyára belenézett volna, hogy megelégedett ábrázatát szemtől-szembe lássa.  Közben a köd és a sötétség egyre sűrűbb lett. A kocsik lépésben haladtak, a kocsisok a lovak előtt mentek, lobogó fáklyával kezükben. A közeli templomtorony öregharangja, amely máskor egyenesen a Scrooge és Marley cégre pillantott le, most templomostul-tornyostul eltűnt a ködfelhőben.  Ha negyedóránkint mégis megkondult, olyasféle hangot adott, mintha az öregtoronynak a foga vacogna a hidegtől. A hideg nőttön-nött. Az utcasarkon néhány munkás a gázvezetéket javította. Mellettük, kis hordozható kályhafélében lobogó tűz égett. Utcagyerekek, toprongyos alakok ülték körül a tüzet; az pirosan világította meg arcukat, amint csillogó szemmel melengették kékre fagyott ujjaikat.  A vízcsapot valaki nyitva feledte, körülötte hamarosan tócsa keletkezett, amely percek alatt alattomos jégkéreggé változott. A boltok kivilágított fenyőágakkal díszített kirakatai meseszerűen világítottak. Oly tündériek és látomásszerűek voltak a ködben, hogy szinte hihetetlennek látszott, hogy mögöttük rideg kalmárok pénzért árulják portékáikat.  A főbíró úr fényes palotájában megparancsolta szakácsainak és kuktáinak, hogy olyan ünnepi vacsorát készítsenek, ami méltó ilyen előkelő urasághoz. Néhány házzal odébb, a kis szabólegény, akit csak a mult héten büntettek meg öt shillingre, mert italos fővel a nyílt utcán duhajkodott, most kis padlásszobájában vígan dagasztotta az ünnepi kalácsot, mialatt vékonyka felesége, kisbabájával a karján, húsért ment a mészároshoz.  És a hideg csak mind nőtt. Már olyan hideg volt, hogy, ha Belzebub - ha csak egy percre is - kidugta volna az orrát a jólfűtött pokolból, az menten lefagyott volna és a kárvallott ördög a fájdalomtól üvöltve húzódott volna vissza tüzes katlanai mellé.  A kis betlehemes fiúcskának vékonyka orrát is úgy megmarta a hideg, mint kutya a csontot. A legényke megállt Scrooge ajtaja előtt, a kulcslyukra hajolt és nagymerészen rázendített :  - "Mennyből az angyal, lejött hozzátok..."  Ám Scrooge az ének hallatára felkapta az asztalról vonalzóját és úgy az ajtóhoz vágta, hogy a kisfiú ijedten futott el onnan. Dala helyén csak a hideg szél fütyült a kulcslyukon át.  Végre eljött az üzletzárás órája. Scrooge nagynehezen felkelt íróasztalától. A segéd, mintha csak erre várt volna, villámgyorsan eloltotta a gyertyát, fejére csapta kalapját és már ment is volna.  - Persze, holnap szabadnapot szeretne ? - mondta Scrooge.  - Ha meg tetszik engedni, uram.  - Tetszik a fenének ! És nincs is rendjén ! Fogadjunk, ha levonnék Önnek  a szabadnapért fél koronát, azt jogtalanságnak tartaná.  A segéd félénken mosolygott.  - De azt, hogy én fizessek magának egy egész napot, noha nem dolgozik,  nem tartja jogtalanságnak.  - Évente csak egy ilyen nap van, uram - dadogta a segéd.  - Gyenge mentség azzal a ténnyel szemben, hogy minden december huszonötödikén ellop tőlem egy napi munkabért, - mondta Scrooge, miközben állig begombolta vastag télikabátját. - No, de úgy látom, kénytelen vagyok mégis szabadnapot adni magának. De holnapután reggel azután annál korábban jöjjön.  A segéd ezt is megígérte és végre az utcán álltak mindketten. Scrooge ráfordította a kulcsot az ajtóra, a segéd nyakára csavarta hosszú fehér gyapjúsálját (télikabátja nem volt az istenadtának), és már el is köszönt gazdájától. A szomszéd utcában vagy hússzor végigszánkázott egy hosszú csúszkán, amit szorgalmas kisfiúk dörzsöltek fényesre, azután futni kezdett, ahogy csak lába bírta, hogy idejében ott legyen, ha az angyalka csenget.  Scrooge szokott korcsmájában, szokott módján költötte el magános estebédjét. Átlapozta az újságokat, még egy félórácskát a zsebében hordott pénztárkönyvvel szórakozott, azután hazafelé indult. Abban a lakásban lakott, amely valamikor üzlettársáé volt. A lakás néhány barátságtalan szobából állott, egy komor, sötét épületben, ahová hosszú elhagyatott udvaron át lehetett bejutni. A ház olyan sután állt ebben a környezetben, hogy szinte azt hihette az ember, hogy kölyökkorában talán bújócskát játszott társaival, elbújt ebbe a zugba és nem talált ki többé belőle. Most már öreg volt és Scrooge lakását kivévén, lakatlan. A többi lakásokat irodákká és raktárakká alakították át az idők folyamán. Az udvar oly sötét volt, hogy Scrooge, noha ezerszer megjárta már ezt az utat és minden követ ismert, csak tapogatódzva tudott átmenni rajta. Az ódon épületet úgy megülte a köd és fagyos pára, mintha Télapó maga ült volna a küszöbön.  A lakás ajtaján jókora kovácsoltvas ajtókopogtató volt. Scrooge kétségtelenül mindennap látta a kopogtatót, amióta a házban lakott, néha többször is napjában. Az is bizonyos, hogy Scrooge-nak kevesebb fantáziája volt London bármelyik lakosánál, beleértve a városi tanács tagjait és a céhek atyamestereit is - ami elég nagy szó. Azt is vegyük figyelembe, hogy, noha Scrooge délután futtában említette ugyan halott üzlettársának nevét, most eszeágában sem volt, hogy rágondoljon. Mindezek után pedig próbálja valaki megmagyarázni, ha tudja, hogyan történhetett, hogy Scrooge, amint a kulcsot a zárban megfordította és rápillantott a kopogtatóra, egy emberi arcot látott ott : Marley arcát. De nem ám valami bizonytalan árnyat, amilyenek a sötét udvarok zugában bújkálnak ! Nem, az arc világos volt ! Kísértetiesen világított, mint a reves gerenda a sötét pinceodúban. És mégsem volt ijesztő, sem vad, úgy nézett rá, ahogy Marley szokta volt életében. Pápaszeme kísértetiesen csillogott és haja úgy lobogott feje körül, mint az átforrósodott levegő a tüzes katlan felett. Tágranyílt szemén egy pilla sem rezdült. Ez a mozdulatlanság és az egész jelenség kékes fénye volt csak kísérteties; maga az arc nyugodt volt és egy cseppet sem félelmetes. A jelenség, még mielőtt Scrooge közelebbről szemügyre vehette volna, eltűnt. Scrooge dermedten meredt a kopogtatóra, szívét soha nem érzett félelem szorította össze. De erőt vett magán, még egyet fordított a kulcson és elszántan belépett az ajtón. Gyertyát gyújtott és egy ideig bizonytalanul keresgélt az ajtó hátlapján, mintha az imént látott archoz tartozó tarkót keresné. De az ajtó hátlapján csak néhány anyacsavar volt, amelyek a hatalmas kopogtatót tartották belülről.  - Tyű ! Az áldóját ! - mondta Scrooge és hatalmas dörrenéssel bevágta az ajtót. Az egész ház, de még a ház alatt levő borpince is megremegett és hosszan visszhangzott belé.  De Scrooge nem volt olyan legény, aki egy kis visszhangtól megijed. Kezében a gyertyával, bár a szokottnál talán valamivel lassabban, de határozott léptekkel ment fel a lépcsőn hálószobája felé. A lépcsőház olyan széles volt, hogy egy kisebbfajta temetési menet, hatfogatú halottaskocsival együtt, könnyedén elfért volna rajta. Igaz ugyan, hogy viszont olyan sötét is volt, hogy egy egész utca gázlámpái is csak gyéren világították volna meg. Nem csoda, hogy Scrooge, pislákoló kanócának imbolygó fényénél szinte látni vélte a komor menetet. Ám a sötétség olcsó dolog és Scrooge-nak minden kedvére való volt, ami nem került pénzbe. Mielőtt az emeleti pántos ajtót bereteszelte volna, alaposan körülnézett szobáiban. A lidércfényű arc még nagyon friss volt emlékezetében ! Hálószoba, ebédlő, kamra - minden rendben. Bekukkantott az asztal alá - senki ! a díván alatt - senki ! A kandallóban gyenge tűz, a kandallópárkányon tálca egy csésze herbateával (Scrooge éppen náthás volt), kanál, miegymás. Na, még egy pillantás az ágy alá - senki ! A faliszekrényben - semmi ! Házikabátja olya gyanúsan lóg a szegen, mintha belebújt volna valaki. - Semmi ! A lomtárba is benéz : szeneslapát, ócska cipők, kosarak, háromlábú mosdó, piszkafa. Sehol egy lélek ! Megkönnyebbülten sóhajt, bereteszeli és külön kulcsra is bezárja az ajtót. Nyakkendőjét megoldja, házikabátot ölt, hálósapkát vesz és leül a tűz mellé, hogy megigya herbateáját. A kandallóban épp, hogy pislákol a tűz. Egész közel kell ülnie hozzá, hogy egy kis meleget érezzen. Egy holland kereskedő lakott itt valamikor, még az építette a kandallót. Minden cserepe egy-egy bibliai jelenetet ábrázol. Kain és Ábel, a fáraó leánya, Sába királynője, angyali hírnökök dunyhaszerű felhőkön úszva, Ábrahám, Belzacár, az apostolok és még más száz és száz alak elevenedik meg az egykori derék fazekas jóvoltából a csillogó csempéken.  Scrooge elnézte őket szórakozottan és gondolatokba merülten. Milyen különös alakok ! Mintha valamennyi hasonlítana egy kissé Marleyre !  - Eh, szamárság - fakadt ki végül és hosszú léptekkel mérte végig a szobát.  Egyideig fel-alá járt, majd sóhajtva visszaült előbbi helyére. Fejét a karosszék támlájához támasztotta és szeme megakadt a csengettyűn, amely a szemközti falon függött. A csengettyűt valamikor hosszú zsinórral az épület legfelső emeletéről lehetett megszólaltatni; réges-régen nem használta már senki. Scrooge döbbenve látta, hogy a csengettyű alig észrevehetően rezegni kezd. A rezgés erősbödött, míg a csengettyű halkan megszólalt, mind erősebben csilingelt, végül harsogva zúgott. A házban levő valamennyi csengő vele zengett. Talán félpercig vagy egy percig tartott ez a zenebona, de Scrooge egy örökkévalóságnak érezte. Azután hirtelen mély csend lett: valamennyi csengő egyszerre némult el. A pincéből lánccsörgés hallatszott. Scrooge gondolatában felrémlett, hogy kísértetlakta házak pincéiben a szellemek csörgetni szokták láncaikat. Ekkor a pinceajtó dörrenve kicsapódott, a lánccsörgés élénkebb lett, tisztán lehetett hallani, hogy a lánccsörgető felfelé jön a lépcsőn és megáll az ajtó előtt.  - Szemfényvesztés ! - mondta Scrooge - nem hiszek benne. - Ám a szellem a nehéz tölgyfaajtót semmibe se véve, már a szobában állott a kandalló előtt. A láng a tűzhelyen magasra csapott, mintha csak azt mondta volna: Ismerlek ! Marley hazajáró szelleme vagy! Azután ellobant a láng.  Ismét az iménti kísérteties arc ! Marley arca, hajzata, szemöldöke, szakálla. Hosszúszárnyú szürke kabátja, csíkos nadrágja, cipői ! Vastag lánc a dereka köré fonva, egyik vége hosszan csüng hátul, uszályként vonszolja maga után, csörömpölve. A láncszemek, - amint Scrooge éles szeme rögtön felfedezte - kulcsokból, lakatokból, pénzesládák acélpántjaiból valók ! És a teste teljesen átlátszó ! Szembenállva is látni hosszúszárnyú kabátjának két gombját hátul a derekán.  Scrooge gyakran hallotta még Marley életében, hogy Marleynek nincs szíve, de sohasem akarta elhinni. Mint ahogy még most sem hitte tulajdonképpen. Mert bár a kísértet teljesen átlátszó volt, és így meggyőződhetett róla, de nem akart hinni a szemének. Nem akarta hinni, hogy a hidegszemű jelenség valóban előtte áll, tényleg látja szemét, arcát, állát, sőt még az állát tartó kendőnek ismerős kockáit is.  - Nos, mi lesz ? - szólalt meg végre Scrooge hidegen és óvatosan, mint mindig. - Mit kíván tőlem ?  - Sok mindent - felelte a kísértet.  - Ez Marley hangja kétségtelenül - dörmögte magában Scrooge. Majd nekibátorodva, rászólt :  - Kicsoda maga ?  - Azt kérdezd inkább, ki voltam ?  - Nos, hát ki voltál ? - mondta Scrooge. - Árnyalak létedre, úgy látom, sokat adsz az árnyalatokra.  - Amíg éltem, a társad voltam : Marley Jakab.  - És le is tudnál ülni ? - kérdezte Scrooge, gyanakodva.  - Hogyne !  - Hát akkor ülj le.  Scrooge csak habozva kínálta hellyel, mert nem volt meggyőződve arról, hogy egy ilyen átlátszó jelenség helyet foglalhat-e a széken. Attól tartott, hogy amennyiben ez lehetetlen, a szellem rettentő magyarázatot talál adni. Ám az árny nyugodtan leült a kandalló mellé, mintha rég megszokta volna a helyet.  - Te nem hiszel bennem, - kezdte a beszélgetést.  - Megvallom, nem.  - De hiszen saját érzékeiddel győződhetsz meg jelenlétemről.  - Éppen ezeknek nem hiszek.  - De miért ?  - Azért, mert egy kis rendetlenség a testben elég ahhoz, hogy tévútra vigye érzékeinket. Lehet, hogy nem vagy más, mint egy darab rosszul megemésztett marhahús, vagy egy falat túlkövér sajt, vagy romlott krumpli. Egyébként kevésbé látszol síri, mint inkább siralmas jelenségnek, bármi légy is !  Scrooge-nak máskor nem volt szokása, hogy szójátékokat faragjon. Ha most mégis megtette, ezzel csak bátorítani akarta magát, mint amikor a sötétben félelmében fütyül valaki. Az igazság az volt, hogy a jelenség kísérteties hangja a csontja velejéig megborzongatta. Kiverte a veríték a gondolatra, hogy a szellem merev szemébe nézzen. Valami pokoli volt benne, az bizonyos. A kísértet mozdulatlanul ült a széken, de haja, nyakkendője, cipőzsinórja, ruhaujja nyugtalanul lobogott, mintha alvilági szél borzolta volna őket.  - Látod ezt a fogpiszkálót ? - folytatta Scrooge, hogy egy pillanatra szabaduljon a reászegezett merev tekintettől.  - Látom - mondta a szellem.  - De hiszen nem is nézel oda.  - Mégis látom - makacskodott a kísértet, le nem véve a szemét Scrooge-ról.  - Nos, ha lenyelném, biztosan úgy megfeküdné a gyomromat, hogy száz ilyen koboldot láthatnék, mint te vagy.  Válaszul a kísértet rettentőt üvöltött és oly borzalmasan csörgette láncát, hogy Scrooge-nak a szék karjába kellett kapaszkodnia, nehogy a földre essék a rémülettől.  A szellem most könnyed mozdulattal, mintha csak melege volna, leoldotta fejéről a kendőt, amellyel álla fel volt kötve. Álla mellére hullt, tátott szája rettentő látvány volt !  - Irgalom ! - rebegte Scrooge, térdrevetve magát, miközben remegő kézzel takarta el arcát. - Szörnyalak, mit akarsz tőlem ?  - Kétkedő ember, hiszel-e már bennem ? - szólt a szellem rettentő hangon.  - Hiszek, hiszek ! De szellem létedre, miért jársz a földön ? Miért kísértesz engem?  - A végzet minden emberre kiszabta, hogy szellemével hasson embertársaira, környezetére. Aki ezt életében elmulasztotta, annak halála után kell véghezvinnie. Erre vagyok kárhoztatva én is szerencsétlenül. Szellemem, amellyel életemben magamat és másokat boldoggá tehettem volna, arra ítéltetett, hogy nyugtalan, kósza árnyként imbolyogjon. Ezzel megint rettentőt üvöltött, félelmetesen rázva és tördelve borzalmas kezét.  - De hisz meg is vagy láncolva, mondd miért ? - kérdezte Scrooge fogvacogva.  - Ezt a láncot magam kovácsoltam életemben fokról-fokra, szemről-szemre. Nézd csak meg, miből van ! Talán nem ismered ezeket a holmikat ? - Scrooge úgy reszketett félelmében, hogy már szólni sem tudott.  - Szeretnéd látni, mekkora az a lánc, amit te magad hordasz ? Nos, most hét éve karácsonykor, pontosan akkora volt, mint az enyém. De azóta alaposan megtoldottad ! - A félájult Scrooge rémülten pillantott maga köré, de semmit sem látott.  Most könyörgésre fogta a dolgot :  - Jakab, öreg barátom, mondj el hát mindent. Mondj valami vigasztalót, az Isten szerelmére.  - Nincs több mondanivalóm és nem is vagyok az, akitől vigaszt várhatsz, Scrooge Ebenezár. A vigasz máshonnan kell, hogy jöjjön, más hírnökök útján. Annyit sem mondhatok, amennyit szeretnék. Barangolnom kell szüntelen, nem pihenhetek meg sehol, itt sem időzhetek tovább. Szellemem, amíg éltem, csak az üzlet körül mozgott, kis pénzváltó boltunk szűk határai között. Ezért kellett halálom után vándorútra kelnem és utaznom szüntelen, utaznom rettentő kínok, emésztő fáradság közepette.  Scrooge-nak szokása volt, ha valamin eltűnődött, kezét szórakozottan a nadrágzsebébe dugta. Most is így tett, mert a kísértet szavai ugyancsak elgondolkoztatták. Zsebredugott kézzel térdelt ott, anélkül, hogy felpillantott volna; különös látvány volt.  - Nem dolgozhattál valami gyorsan - mondta végül kissé üzleties hangon,  de nagy tisztelettel és csaknem alázatosan.    - Nem-e ? - mondta a kísértet.  - Hét éve vagy már halott ! És folyton csak utaztál ?  - Szüntelenül ! Egy óra nyugalmam sem volt. A lelkiismeret is folyvást mardosott.  - És min utaztál ? - kérdezte Scrooge.  - A szelek szárnyán ! - felelte a szellem.  - Messzi vidéket, sok országot járhattál be hét esztendő alatt.  A kísértet, ezt hallván, megint rettentőt üvöltött és a néma éjszakában oly vadul csörgette láncát, hogy ha lett volna a közelében valami hatósági személy, biztos felírja csendháborítás miatt.  - Oh te nyomorult rabszolga, hát azt sem tudod, hogy évszázadoknak kell elmúlnia, ezer és ezer munkás életnek kell az öröklétbe távoznia, hogy a jóság, mi egy-egy halandó szívében él, még itt a földön megnyilvánulhasson. Minden igaz keresztyén lélek, aki jóra törekszik a maga kis körében, túl rövidnek fogja érezni életét, az elvégzendő munka nagyságához viszonyítva. Bármily hosszú a bűnbánat útja, nem teheti jóvá  a haszontalanul elfecsérelt életet. Én az enyémet elfecséreltem. Haszontalanul elfecséreltem !  - De hiszen minden kötelezettségednek mindig pontosan megfeleltél, - mondta remegő hangon Scrooge, mert mindinkább érezte, hogy őrá magára  is hasonló sors várhat.  - Kötelezettség, kötelesség ! - kiáltotta a szellem, kezét tördelve.  - Az egész emberiség volt a kötelességem. A közjó ápolása lett volna  a kötelességem. A jótékonyság, szívélyesség, felebaráti szeretet, irgalmasság, mind-mind kötelességem volt ! Amire te gondolsz, nyilván  az esedékes váltók pontos beváltására, az csak egy vízcsepp a valódi kötelességek tengerében. - Magasra emelte és mégegyszer megcsörgette láncát s úgy nézte végig minden láncszemét, mintha mindennek ez a lánc volna az oka, azután rettentő erővel, csörömpölve vágta a földhöz.  - Ilyenkor, karácsony táján szenvedek a legkeservesebben, - folytatta azután. - Az önvád mardos, hogyan is voltam képes semmit sem törődni embertársaim gondjával-bajával. Vakon és süketen járni a világban ! Semmibe se venni azt a csillagot, amely a napkeleti bölcseket a szegénység hajlékába vezette. Vajjon, nem akadt volna egy kunyhó, ahol énrám vártak, ahová a csillagnak engem kellett volna vezérelnie ?  Scrooge oly hevesen remegett, hogy a szellem ismét rákiáltott :    - Ide hallgass, időm lejár, de még van mondanivalóm számodra.  - Hallgatlak, - mondta Scrooge -, de kérlek, ne légy túl szigorú és beszélj egyszerűen és világosan, nem értelek meg, ha virágnyelven szólsz hozzám.  - Magam sem tudom, miképp lehetséges az, hogy most látsz engem - folytatta a szellem. - Ültem én már máskor is melletted és láthatatlanul figyeltelek.  Ez a közlés nem hatott nagyon kellemesen Scrooge-ra, mert ismét megborzongott és a hideg verítéket törölte homlokáról.  - Ma azért jöttem, hogy megmondjam neked, van még lehetőséged és reményed arra, hogy elkerüld az én sorsomat. Én magam szereztem meg a lehetőséget számodra, Ebenezár !  - Mindig jóbarátom voltál, - nyöszörögte Scrooge - köszönöm jóságodat.  - Három kísértet fog meglátogatni, - mondta tompa hangon a szellem.  - Óh - mondta borzadva Scrooge, és oly hosszúra nyúlt ábrázata, hogy szinte maga is kísértetnek látszott.  - Ez a lehetőség és remény, amit említettél ? - kérdezte reszkető hangon.  - Igen.  - Nincs -- nincs mód arra, hogy mellőzzük ezt ?  - Csak az ő látogatásuk folytán kerülheted el az én szomorú sorsomat.  Az első holnap éjfél után egy órakor fog megjelenni !  - Nem jöhetne mind a három inkább egyszerre, hogy túl legyek rajta ?  Jakab! - könyörgött Scrooge.  - A második holnapután éjszaka ugyanabban az órában jő el. És az utolsó a rákövetkező éjjelen, ha az óra az éjfélt elütötte. Engem nem fogsz többé látni, de törekedj saját érdekedben észben tartani, amit ma éjszaka hallottál tőlem.  A szellem most elhallgatott, az asztalhoz lépett, felkapta kendőjét és ismét felkötötte vele az állát. A néma csendben tisztán hallotta Scrooge, amint ennél a műveletnél a kísértet foga összekoccant. Félénken felpillantott és látta, hogy a túlvilági látogató egyenesen áll előtte, karjára fűzve hosszú láncának lecsüngő végét. Majd kimért léptekkel megindul az ablak irányában. A csukott ablak, amint a szellem közeledett felé, önmagától fokról-fokra kitárult. Mire odaért, az ablaktáblák tárva-nyitva voltak. Most intett Scrooge-nak, hogy jöjjön közelebb.  Az megindult, de mikor mintegy két lépésnyire volt tőle, a kísértet megállította.  A félelemtől és iszonyattól elcsigázott Scrooge a szellem minden mozdulatára vakon engedelmeskedett. A nyitott ablakon keresztül különös hangok hallatszottak. Olyan volt ez a hangzavar, mint egy szaggatott, végtelenül szomorú sirató ének, amelynek hangjából a bűnbánat és az önvád csendül ki. A kísértet egy percig némán hallgatta, azután csatlakozva a gyászos karénekhez, az ablakon át kiröppent a sötét, hideg éjszakába.  Scrooge, bármily megrendült volt is, nem tudta fékezni kiváncsiságát : hirtelen az ablakhoz lépett és kitekintett. Ide s tova lebbenő, szüntelenül zajongó, kavargó szellemek nyüzsgő csapatját látta. Valamennyi meg volt láncolva, akárcsak Marley szelleme. Voltak olyanok is, akik egymáshoz voltak bilincselve; ezek életükben cinkosok lehettek. Jobban szemügyre véve őket, Scrooge egy csomó ismerőst látott a szellemek között. Egy öregúr fehér mellényben, kabátjával hatalmas pénzszekrényhez láncolva, régi ismerőse volt. Az öreg rettenetesen síránkozott és szemmelláthatóan azon igyekezett, hogy valamiképpen segítsen egy asszonyon és egy kis gyermeken, akik mélyen alatta, egy kapualjban lapultak. De a többiek is, valahányan csak voltak, mind azt panaszolták, hogy nem tehetnek jót embertársaikkal; most már késő, amit életükben elmulasztottak, azt pótolni nem képesek többé.  Scrooge még mindig az ablaknál állott, de mind homályosabban látta a kísérteties csapatot. Miközben azon tűnődött, vajon a köd sűrűsödik-e, vagy talán maguk az imbolygó alakok válnak-e köddé, a zaj mindjobban elült és már nem látott semmi mást, mint a néma, hideg és ködös éjszakát. Becsukta az ablakot és gondosan megvizsgálta az ajtót, amin a kísértet a szobába lépett. Az ajtó kulcsra volt zárva és két tolóretesszel; pontosan úgy, amint este, amikor hazajött, maga zárta be. - Szamárság - gondolta és már a nyelvén volt, hogy ki is mondja, de idejében elharapta. Rettentő fáradtnak és álmosnak érezte magát. Vajon az izgalom, a napi munka vagy az, amit látott, a szellemvilág, a kísértettel való társalgás vagy a késői óra okozta-e, ki tudná megmondani ? Ágyához támolygott s úgy, ahogy volt, teljesen felöltözötten, nyomban mély álomba merült.                                      *                           Az első számú kísértet   Amikor Scrooge felébredt, oly sötét volt, hogy az ágyával éppen szemközt fekvő ablak négyszögét sem tudta kivenni. Épp azon iparkodott, hogy valamiképp mégis tájékozódjék, amikor a közeli templomtorony órája ütni kezdett. Figyelmesen, majd növekvő csodálkozással hallgatta, amint az óra hatot, hetet, nyolcat, majd mind-mind tovább és tovább végül is tizenkettőt ütött. Tizenkét óra ! Hiszen két óra elmúlt, amikor nyugovóra tért. Az óra bizonyára elromlott, talán egy jégcsap hullott a szerkezetbe. Szerencsére, zsebórájának is volt ütőszerkezete, amivel a zagyva toronyórát sötétben is ellenőrizhette. Ám a zsebóra is csak szaporán elütötte a tizenkettőt és elhallgatott.  - Ez lehetetlenség, csak nem aludtam át a napot és tetejébe a rákövetkező éj felét is ! Vagy talán az öreg Nap megúnta, hogy ránk világítson és most déli tizenkét óra van ?  Erre az íjesztő ötletre menten kiugrott az ágyból és az ablakhoz tapogatódzott. A befagyott ablaktáblán kis lyukat dörzsölt a jégrétegbe  és azon át kipillantott. Vajmi keveset látott ! Annyit mégis meg tudott állapítani, hogy künn derekasan fagy és sűrű köd van. Járókelőket nem látott; ezek szerint éjszaka volt, mert délben okvetlen lett volna forgalom az utcán. Kissé megkönnyebült. És elhessegette magától azt a riasztó gondolatot, ami néhány perce motoszkált már álomittas fejében. Hogy is szólt a szöveg ? "Fizessen Ön ezen első váltónál fogva Scrooge Ebenezár úrnak vagy rendeletére három nappal a bemutatás után, stb., stb." De ha nem volna többé nappal ? Mi lenne akkor ? Mit jelenthet akkor a kifejezés, hogy "három nappal" ? Ki fogja tudni kiszámítani ?  A legszörnyűbb jogbizonytalanság állhatna elő !  Visszabújt az ágyba és újból meg újból átgondolta zavaros emlékeit, de nem lett semmivel sem okosabb. Minél inkább törte a fejét, annál jobban belezavarodott. Nem tudott szabadulni kínzó gondolataitól. Marley szellemének rejtélye szüntelenül gyötörte. Valahányszor gondos megfontolás után megállapította, hogy csupán álmodott, villámgyorsan tért vissza gondolata a kiindulási pontra, arra ösztönözve, hogy más irányban próbálja végiggondolni a történteket, hogy ismét felvesse a kérdést : álom vagy valóság ?  Már vagy háromnegyedórája hevert így gondolatokba merülten, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy Marley szelleme éjfélután egy órára jelezte az első számú kísértet jövetelét. Elhatározta, hogy ezt az időpontot mindenesetre ébren fogja bevárni. Ez annál is inkább bölcs elhatározás volt, mert aludni úgysem tudott volna. Az utolsó negyedóra oly rettentő hosszúnak tűnt, hogy többször is arra kellett már gondolnia, vajjon nem bóbiskolt-e el és talán elmulasztotta az óraütést. De nem ! Most mély zengéssel megszólalt az óra. - Bim-bam.  - Egynegyed biztosan elmúlt, - mondta Scrooge.  - Bim-bam.  Fél is elmúlt.  - Bim-bam.  Háromnegyed is.  - Bim-bam.  - Egy óra -- és sehol semmi ! - kiáltott fel diadalmasan. Ám öröme korai volt, mert még ott vibrált az óraütés hangja a levegőben, és csak lassankint, halk zümmögéssel halt el. Abban a pillanatban, amikor végképp elhangzott, hirtelen világos lett a szobában és ágyának kárpitja félrelibbent. Egy kéz libbentette félre. Nem a lábtól eső kárpitot, nem  is a hátamögött levőt, hanem éppen azt húzták félre, ami szemtől-szembe, fejtől esett. A félrevont kárpit mögül félig ülve, félig fekve bámult Scrooge a földöntúli jelenségre, aki a kárpitot félrevonta és most ott állt, oly közel hozzá, hogy kinyújtott kézzel elérhette volna.  Különös alak volt - gyermek és aggastyán egy személyben, vagy még inkább úgy tűnt, mintha valami torzító tükör kicsinyített volna egy aggot kis gyermekké. Válláig érő haja hófehér, mintha ősz volna, de az arcán egyetlen ránc nyoma sincs és bőre oly hamvas és üde, mint egy barack. Hosszú, izmos karok, határozott, erős kéz. Combja, lábszára, formás és csakúgy, mint karja, mezítelen. Öltözéke rövid, bő, hófehér tunika, amit derekán csodálatos fényű öv fog össze. Kezében üde zöld fenyőág és - mily különös, tél közepén - ruhája redőiben friss nyári virágok. De a legkülönösebb az volt rajta, hogy a feje búbján tiszta, világos fénysugár tört elő, amely az egész jelenséget földöntúli fénybe burkolta. Hóna alatt hegyes lámpaernyőformájú süveget tartott. Nyilvánvaló volt, hogy ha a süveget a fejére teszi, a fény kialszik és a jelenség homályba borul.  De mégsem ez volt a legfurcsább rajta ! Volt még egyéb is ! Előbb csak a fényes övének egyes részei villództak felváltva, hol itt, hol ott, elsötétülve, majd fényesen ragyogva ismét. De csakhamar az egész tünemény is váltani, cserélni kezdte alakját. Hol egykarú, egylábú, majd húszkarú, húszlábú szörnyetegnek, majd fejnélküli törzsnek, végül törzsnélküli fejnek látszott. Körvonalai elmosódtak, alakja szertefoszlott a semmibe, csak azért, hogy gomolyogva ismét összesűrűsödjék, lassan feltisztuljon, hogy azután tisztán és sugárzón álljon ott, úgy, amint megjelenése pillanatában állt.  - Oh, Uram, Ön talán az a kísértet, akinek eljövetelét előre jelezték ? - kérdezte Scrooge.  - Én vagyok.  A kísértet hangja halk volt és csodálatosan lágy. Noha egészen közelről hangzott, úgy tetszett, mintha távolból jönne.  - És kicsoda Ön ?  - Az elmúlt karácsonyesték szelleme vagyok.  - A régen elmúltaké ? - kérdezte most Scrooge a törpe alakot méregetve.  - A te elmúlt karácsonyestéid szelleme vagyok.  Hogy, hogy nem, Scrooge hirtelen úgy érezte, hogy ellenállhatatlanul vágyik a szellemet a süveggel a fején látni. Udvariasan megkérte, hogy tegye fel süvegét.  - Mit !? - kiáltott a kísértet, - hát volna lelked szentségtörő kézzel kioltani a fényt, amely belőlem sugárzik ? Nem elég, hogy te és hozzád hasonlók sötét szenvedélye megformálta ezt a süveget, amelyet évek hosszú során át mélyen a szemembe húzva kellett viselnem ?  Scrooge ijedten mentegetődzött, hogy eszeágában sem volt megbántani és arra sem emlékszik, hogy mikor kényszerítette volna a süveg viselésére. Végül nekibátorodott és nyíltan megkérdezte azt is, hogy mi a célja látogatásának.    - A te jóléted ! - mondta ünnepélyesen a szellem.  Scrooge, bár igaz hálát érzett szívében, nem tudta elhessegetni magától  a gondolatot, hogy a jólétet számára leginkább egy zavartalanul átaludt éjszaka jelenthette volna. A kísértet, úgy látszik, átlátott gondolatain, mert hirtelen megszólalt :  - Nos, mondjuk, úgy, hogy megjavulásod ! Figyelj ide !  Kinyújtotta erős kezét és gyengéden vállon ragadta az ámuló Scrooge-ot.  - Kelj fel és kövess !  Scrooge érezte, hogy hiába hozakodnék elő bármiféle kibúvóval, nem használna. Hiába mondaná, hogy az idő már későre jár, hogy az ágy jó meleg és künn keményen fagy, hogy papucsban van, hálókabátban és még náthás is. Ez mind nem használna.  A kéz, amely vállán nyugodott, noha könnyű volt, szelíd és csaknem nőies, mégis határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek bizonyult. Felkelt és már-már követte a szellemet, amikor borzadva vette észre, hogy az ablak felé tart. Rimánkodva kapaszkodott tunikája szegélyébe.  - Gondold meg, hogy halandó vagyok - esedezett - repülni nem tudok és ha az ablakon kilépek, csúfosan a mélybe bukom.  - Lám csak az ujjam hegyével érintlek meg és menten úgy megkönnyebülsz, hogy lebegni fogsz és követni téren és időn keresztül mindenüvé - mondta a szellem, kezét Scrooge szívére téve. Alighogy elhangzottak szavai, már ki is léptek a falon keresztül a szabadba. Az országúton álltak, jobbra-balra sík mező. A város eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A köd felszabadult, világos nappal volt, hideg téli nap, behavazott táj.  - Jóságos Ég ! - csapta össze ámulva kezét Scrooge - ez a föld szülőföldem, itt futkároztam valaha, kisfiú koromban.  A szellem szelíden és megértően mosolygott rá, látván, hogy kezének könnyű és futólagos érintése nyomán az öregember szívében mint támadnak fel régen elfelejtett gyermekkori élményei, gondolatai, reményei. Ezer illat, vágy, érzelem zsongott körülötte, mint üzenet az elszállt ifjúságból.  - Remeg az ajkad - mondta a kísértet. - És mi az, ami az orcádon csillog ?  Scrooge zavartan válaszolta, hogy talán egy megakadt hópehely, noha tudta jól, hogy könnycsepp gördült végig arcán. Majd arra kérte a szellemet, hogy csak vezesse, ő engedelmesen fogja követni.  - Nem ismered ezt az utat ? - kérdezte a szellem.  - Már hogyne ismerném, bekötött szemmel is elmennék rajta - válaszolta élénken Scrooge.  - Különös, hogy annyi éven át egyszer sem gondoltál rá; na menjünk csak tovább !  Lassan ballagtak tova az úton, Scrooge jobbra-balra tekintgetett, minden fát, bokrot, útszéli keresztet régi ismerősként üdvözölve. A távolban feltűnt egy kis falucska. Templomtornya messziről integetett; a falun kis kanyargó patak folyt keresztül, sok kis ismerős fahíddal a hátán.  Most néhány bozontos lovacska ügetett feléjük. Vidám kis süvölvények szőrén ülték meg őket, kis kezükkel a lovak sörényébe kapaszkodva. Más kisfiúk szekereken ültek és vidáman kiáltoztak lovagló társaikra. A víg gyermekhangok üde muzsikája betöltötte a mezőt, a hideg tiszta levegő csak úgy visszhangzott a boldog kacagástól.  - A mult árnyai, látjuk, halljuk őket, de ők nem tudnak rólunk - mondta a szellem a közeledő csapatra mutatva.  Amint elhaladtak melletük, Scrooge kitörő örömmel szólította nevén valamennyit. Vajjon minek örült ? Mitől lágyult el hideg kemény tekintete ? Mitől dobogott öreg szíve egyszerre fiatalos hévvel ? Miért érezte magát végtelen boldognak a gyermekek vidám kurjongatásának hallatára ? Miért érzett mély megindultságot, amikor a fiúk szétszéledtek és boldog karácsonyünnepet kívántak egymásnak ? Miért ? Mi volt Scrooge számára a "boldog karácsony ?" Az ördögbe a karácsonnyal ! Volt ő valaha boldog karácsonykor ?  - Látod ott az iskolát ? - kérdezte a szellem, - még nem zárták be. Egy ablaka még nyitva van. Egy kisfiú még ott ül az egyik padban. Társai megfeledkeztek róla és magára hagyták. Tudod ki az a kisfiú ?  - Tudom, - mondta Scrooge és könny csillogott szemében.  Most letértek az országútról és befordultak az ismerős kis utcába. A tanító háza nagy vöröstéglás épület volt; kis harangtornyán szélkakast himbált a könnyű szellő. Valamikor szép, gondozott ház lehetett, de most elárvult volt, züllött és sivár. Törött ablaküvegek, pókháló, mohos falak, téres udvarán gyom, az elvadult kertben kóbor kutyák kergetőztek.  A ház belsejében nem sok nyoma maradt egykori mivoltának. A rideg előszobából egy sereg hiányosan és silányan bútorozott, kopár szobába lehetett látni. A szobákban földszag vegyült a félig égett gyertya, olcsó ételek és szegénység szagával. Végigmentek az előszobán, a ház tulsó vége felé. Keskeny, hosszú, a többinél is barátságtalanabb szobába nyitottak. Néhány sor gyalulatlan iskolapad volt egész bútorzata. Az egyik sarkában kisfiú kuporgott, a pislákoló tűz fényénél olvasgatott.  Scrooge leroskadt a padra és sírnia kellett, amint az árva fiúcskát megpillantotta. Sajátmagát látta, régen elfelejtett, gyermekkori alakját. És micsoda nyomasztó csend volt a házban ! Egy szú percegése, egér cincogása, ajtó nyikorgása sem hallatszott. Ha legalább egy vízcsap csepegett volna valahol, vagy a tűz pattogott volna egy kissé, ha már melegíteni nem tudott annyira, hogy Scrooge keserű könnyeit felszárította volna.    A szellem szelíden belékarolt és olvasásba merült gyermekkori alakjára mutatott. És íme hirtelen egy tarka, keleti ruhába öltözött férfi tűnt fel a nyitott ablak előtt. Széles övében baltát viselt és kötőféken vezetett egy fával megrakott szamarat.  - De hiszen ez Ali Baba ! - kiáltotta Scrooge izgatottan. - A derék, öreg Ali Baba, aki eljött hozzám, egy régi karácsonyestén, amikor a többi gyermekek már mind hazamentek és árván buslakodtam az iskolaszobában !  És ott megy Jancsi és Juliska is ! Nem látod őket ? Ott meg a szultán kocsisa, tótágast áll, mert megbüntette a nagy varázsló! Úgy kell neki ! Miért akarta mindenáron feleségül venni a hercegnőt !  Hol sírva, hol nevetve mondta ezeket a különös, komoly ember számára szinte érthetetlen szavakat. Ha üzletfelei vagy ismerősei közül valaki meghallja, ugyancsak elcsodálkozik rajta !  - Odanézz ! A papagály ! - kiáltotta Scrooge. - A melle zöld, a farka sárga ! A taraja olyan csipkés, mint egy salátalevél. Tudod, melyik papagály ez ?  Az, amelyik Robinson Crusoe-ra rákiáltott, amikor körülvitorlázta a szigetet és ismét hazatért. Azt mondta neki : "Hol voltál Robinson ?" Szegény Robinson azt hitte, álmodik; de nem álmodott, mi tudjuk, úgy-e ?  A papagály kiáltott. És nézd ott van Péntek ! Hogy fut lélekszakadva a kis öböl felé, hogy megmentse életét.  Aztán egyszerre, minden átmenet nélkül, bár az ilyesmi egyáltalában nem volt Scrooge szokása, ismét halk, szomorú hangon mondta :  - Szegény kisfiú ! - és keservesen sírt. Majd zsebébe nyúlt, bizonytalanul nézett körül és alig hallhatóan mormogta, miközben kabátujjával letörölte könnyeit :  - Szeretnék, oh be szeretnék... de már késő !  - Mi bajod van ? - kérdezte a szellem.  - Oh, semmi ! Csak tünődöm. Egy szegény betlehemes kisfiú énekelt tegnap este az ajtóm előtt. Bárcsak adtam volna neki valamit. - A szellem elgondolkozottan mosolygott, majd intett :  - Na, nézzünk egy másik karácsonyt.  Szavaira, mint egy varázsigére, a "kisfiú-Scrooge" valamicskét megnőtt, a szoba sötétebb lett és még sokkal elhanyagoltabb. A padozat fája megrepedezett, az ablaküvegek megpattantak, a tetőről a vakolat nagy darabokban hullott alá és csupasz gerendák álltak ki helyén. Hogy mindez miért és hogyan ment végbe, azt Scrooge nem tudta volna megmondani, annyit azonban biztosan tudott, hogy színhely tökéletesen élethű volt. Az elárvult iskolában ismét csak önmagát látta, most már mint nagyobbacska fiút. Társai elszéledtek, ki-ki boldogan sietett haza, hogy a szentestét övéivel töltse.  Most nem olvasott, hanem nekibúsultan járt fel és alá. Az öreg Scrooge bánatosan nézett a szellemre, majd kinyílt az ajtó és egy kislány - jóval fiatalabb a fiúnál - jött be rajta. A kisfiúhoz lépett, átölelte, csókokkal halmozta el, édes-kedves bátyámnak nevezte.  - Érted jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám, - mondta a kislány. Hangja olyan volt, mint az ezüstcsengetyű. Csilingelve kacagott, kis kezével tapsolt, folytonosan ismételgetve. - Igen, hogy hazavigyelek, hogy hazavigyelek !  - Haza, kicsi Fan ? - kérdezte a fiú.  - Igenis, haza - válaszolta a kislány és csakúgy sugárzott az örömtől. - Hazaviszlek és többé el sem engedlek. Apa mostanában oly jó és engedékeny. Valóságos mennyország a ház ! A minap este az ágyam szélére ült, a hajamat símogatta, nekibátorodtam, és kérlelni kezdtem, hogy engedje meg, hogy hazajöhess. Mindjárt beleegyezett és most idekocsiztam, hogy hazavigyelek. De hogy megemberesedtél ! Hiszen már egész férfi vagy. Soha többé nem szabad ide visszajönnöd. Elég volt ! Végre mindnyájan örömben és boldogságban együtt fogjuk tölteni a szent karácsonyi ünnepeket.  - Te is már valóságos hölggyé cseperedtél, kicsi Fan, - mondta a fiú.  Vidám kacagás volt a válasz. A kislány megpróbálta átölelni bátyja nyakát, de oly kicsiny volt, hogy lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje. Azután gyermeki pajzánsággal cibálni, vonszolni kezdte az ajtó felé. A fiú alig vonakodva követte, hiszen olyan boldogan ment volna már.  Ekkor harsány hang hallatszott :  - Hozzátok le Scrooge úrfi poggyászát !  És az előcsarnokban megjelent az iskolamester úr személyesen. Leereszkedő gőggel nyújtotta kezét Scrooge-nak, aki zavarában egyik lábáról a másikra állt. Majd húgával együtt egy kisebb, dohos szobába tessékelte őket. Ebben a szobában olyan hideg volt, hogy a falon függő térképeken és az ablakban álló hatalmas földgömbökön dér és jégvirág csillogott. Bort és kalácsot tett eléjük, de a kelletlenül kínált kalács keletlen, és a savanyú arccal kitöltött bor savanyú volt. Egy szurtos szolgálóval a várakozó kocsisnak is küldött egy pohár bort. A szolgáló vigyorogva jött vissza azzal, hogy a kocsis azt üzeni, ha a bor a multkori hordóból való, akkor köszöni, de nem kér belőle. Ezalatt Scrooge úrfi poggyászát a saroglyára kötötték. A gyermekek vídáman paroláztak a mesterrel, majd felpattantak a kocsira, és gyors iramban hajtottak el a kanyargós úton. A kerék mélyen belevágódott a vékony hórétegbe, üde zöld fűcsík tűnt elő nyomában a fehér mezőn.  - Gyenge kis teremtés volt, minden szellő elfújhatta volna. De nagyon jószívű - mondta a szellem.  - Aranyos, jószívű teremtés volt. Mindenki szerette.  - Később, asszonykorában sokat betegeskedett és fiatalon halt meg. Azt hiszem, gyermekei is voltak - mondta elgondolkozva a szellem.  - Csak egy fia volt - mondta Scrooge.  - Persze, az unokaöcséd !  - Igen, az unokaöcsém, - mondta Scrooge látható zavarral.  Alig léptek ki az iskola kapuján, megváltozott a kép. Nagyváros forgalmas utcáján voltak, ide-oda siető emberek között, a kocsiúton lassan haladó járművek, tolongás, kiáltozás, jellegzetes városi lárma kellős közepében. Egy futó pillantás az üzletek kirakatára s nyilvánvalóvá vált, hogy itt is karácsonyeste van; ünnepélyes fény, kivilágított boltok és ablakok mindenfelé. A szellem fényes bolt előtt állott meg és megkérdezte Scrooge-ot, ismeri-e ezt az üzletet.  - Hát hogyne ismerném - mondta, - hiszen itt inaskodtam.  Bementek a boltba. Magas emelvényen francia-parókás öreg úr ült íróasztalánál. Az emelvény olyan magas volt, hogy ha az öreg történetesen tíz centiméterrel nagyobbra nőtt volna, fejét minden mozdulatra a mennyezetbe kellett volna vernie.  - Istenem, Fezziwig apó, testestől-lelkestől, - kiáltotta Scrooge izgatottan.  Fezziwig apó az órára pillantott. Pont hét óra volt. Elégedetten dörzsölte kezét, helyreráncigálta félrecsúszott mellényét. Tetőtől-talpig derű, jókedv, jóindulat sugárzott róla. Most megszólalt kedélyes, meleg, barátságos hangon :  - Hé, Ebenezár, Dick ! Gyertek csak ide ! - Scrooge egykori énje karcsú fiatalember volt, s fürgén futott főnöke felé. Gyakornoktársa, Dick mindenütt nyomában.  - Nini, Dick, - mondta Scrooge a szellemnek, - Istenemre, legjobb barátom, Dick. Szegény, jó Dick !  - Nos, fiúk, - mondta Fezziwig - záróra, záróra, mire vártok ? Karácsonyeste van, fiacskáim. Oly egy-kettőre becsukjuk a boltot, hogy azt se mondjuk, bik-mak.  Több se kellett a két fiatalembernek. Egy-kettő már kint voltak az utcán - három-négy - már helyükön voltak a keresztzárak - öt-hat - szaporán fordultak a zárban a kulcsok - hét-nyolc - már ismét ott álltak a főnök előtt büszkén, hogy az még tízig sem számolhatott és már minden a helyén volt.  - Megy ez, mint a karikacsapás ! - kiáltotta Fezziwig apó és fürgén lefutott a magas emelvényről. - Na, most gyorsan félre az útból mindent ! Hely kell nekünk, Dick, gyorsan, gyorsan, Ebenezár !  Félre mindent ! Oh, mit nem rakott volna félre a két fiú gazdája szavára ! Perc alatt minden mozdítható a falnál volt. A padló tisztára seperve, fellocsolva, a lámpák megtisztítva, a tűz megpiszkálva. Meleg, fényes bálteremmé varázsolták a boltot. Már jött befelé a zenész is - egy szál muzsikus, hegedűjét cincogtatva.  Jött Fezziwigné asszonyság is csupa-mosoly ábrázattal. Jött a három Fezziwig kisasszony is, üdén és kívánatosan, nyomukban a hat gavallérral, akiknek szívét rabul ejtették. Jöttek az összes alkalmazottak, fiúk és lányok, vídám csapatban. Jött a szobalány is unokabarátjával, a pékkel. Jött a szakácsné földijével, a tejessel. Jött a kifutó a szemközti boltból, akiről úgy hírlett, hogy gazdája nem győz eleget enni adni neki. Jött a szomszédasszony szobalánya, akinek úrnője vörösre ráncigálta a fülét. Jöttek valamennyien, az egész utca, egyik a másik után, ki félénken, ki lopakodva, ki vonakodva, ki tolakodva. Végül is így vagy úgy, ott voltak mindnyájan. Húsz pár menten táncra perdült. A táncolók körbe keringőztek a termen, folytonosan cserélve a vezető-párokat, mindaddig, amíg csupa vezető-pár volt már és egy pár sem akadt, akit vezessen. Mikor a zűrzavar és zenebona tetőfokára hágott, az öreg Fezziwig tapssal adott jelt a szünetre, de a párok vígan kurjongattak : hogy volt ! A zenész bedugta átforrósodott fejét egy vödör vörösborba, amit külön ebből a célból készítettek oda. Biztosan kortyolt is közben belőle egyet-kettőt. Tény az, hogy mikor csapzottan, csurom-borosan ismét felmerült, olyan tüzesen kezdett játszani, mintha az imént még elpilledt zenészt lepedőben vitték volna haza és most vadonatúj, pihent ember állna a helyén.  Aztán ismét tánc rogyásig, zálogosdi, hölgyválasz, majd megint tánc, majd sütemény, szerecsenfánk, hidegsült, főtt sonka vegyes salátával és sör annyi, amennyi csak belefért a sok szomjas torokba. Az est fénypontja a frissítők felszolgálása után következett, amikor a zenész (Istenemre, ez a fickó érti a mesterségét ! Jobban, mint én az enyémet, vagy ti a tiéteket !) rázendített a "Sir Roger de Coverley"-re. Most az öreg Fezziwig állt az élre Fezziwigné asszonysággal; nem lebecsülendő teljesítmény huszonhárom vagy huszonnégy pár táncossal "Sir Roger"-t vezetni. És micsoda elszánt emberekkel, akik táncolni akartak valamennyien és hallani sem akartak arról, hogy hazamenjenek.  De Fezziwig apó győzte és ha kétszer vagy négyszer annyian lettek volna, akkor is állta volna a sarat. És Fezziwigné sem maradt mögötte - egy lépéssel sem. Valódi párja volt mindenféleképpen. Ha valaki tud ennél nagyobb elismerést, mondja csak ki, hogy azzal adózzak ennek a kitűnő házaspárnak. Fezziwig apó úgy ropta, olyan tűzzel és fürgeséggel, hogy lábikrái, mint felvillanó fények, szinte világítottak a táncosok lábszárainak tömegében, mint a lombok közt bujkáló holdsugár. Váratlan fordulatokkal, ezer ötlettel vezette a táncot : előre, hátra, kétszeres, négyszeres, dugóhúzó, hölgydobás, tengeri kígyó, rétestészta és még sok-sok más figura után végre mindenki ismét a helyén állott. Ám a fáradhatatlan Fezziwig apó még kivágott egy bokázót olyan frissen és ügyesen, hogy csak úgy porzott a talpa alatt !  Még javában állt a bál, amikor az óra tizenegyet ütött és véget vetett a mulatságnak. Fezziwig és Fezziwigné az ajtóban állva, mindenkitől meleg kézszorítással búcsúzott, nem mulasztván el elmondani legjobb karácsonyi kívánságaikat külön-külön mindenkinek. Mikor az utolsó pár is elköszönt és a távozók vídám hangja is lassacskán elhalt az estében, a házaspár megcsókolta egymást és a boldogan elütött karácsonyeste hangulatával tért háznépével nyugovóra.  Scrooge az egész jelenetet mintegy kábulatban nézte végig. Ámuló eszmélete egykori valójánál időzött. Mindent felismert, mindenre visszaemlékezett, mindent boldogan élt át újból, és egész lényén valami kimondhatatlan izgalom lett úrrá. Csak mikor ifjúkori alakja és egykori barátja, Dick, végképp eltűnt szeme elől, ötlött eszébe ismét a szellem, aki ezt a világot felidézte számára. A szellem merően nézett reá és a fény rendkívül élesen világított fején.  - Íme, - szólalt meg a szellem - mily semmiséggel lehet boldoggá tenni ezt a balga népséget.  - Semmiséggel - dünnyögte Scrooge.   - Figyelj csak és hallgasd meg a két kisinast, hogy zengik Fezziwig apó  dícséretét. - Scrooge meghallgatta, azután a szellem felé fordult, aki  így folytatta :  - Nos, talán nincs igazam ? Fezziwig apó csupán néhány fontot költött el pénzéből, amit úgysem vihet magával a sírba. Talán három vagy négy fontot. Vajon ezért jár neki ennyi hála és elismerés ?  - Nem erről van szó, - mondta Scrooge izgatottan és észre sem vette, hogy nem úgy beszél, mint a mostani, hanem mint az egykori Scrooge. - Majd elmondom neked, szellem, hogy mi itt a lényeges ! A mód a lényeges, amivel a főnök könnyűvé vagy nehézzé teheti szolgálatunkat, teherré vagy örömmé változtathatja munkánkat. Egy szó, egy tekintet, egy mosoly, - oly semmiségek, hogy szinte fel sem mérhetők, számba sem vehetők. És mégis mennyire fontos mindez, a kellő pillanatban többet ér, mintha egész vagyonát osztaná ki közöttünk !  Scrooge hirtelen elhallgatott, magán érezve a kísértet kutató tekintetét.  - Van valami kívánságod ? - kérdezte a szellem.  - Oh semmi különös, - mondta Scrooge.  - De úgy látom, mégis csak furdal valami, - erősködött a szellem.  - Nos, hát, ha mindenképpen tudni akarod, nagyon szívesen váltanék egy-két szót a segédemmel. De most rögtön. Ez minden, amit szeretnék.  Mialatt ezt mondta, még látta az ifjú Scrooge-ot, amint eloltja az üzletben a lámpákat, azután ismét kint álltak a szellemmel kettesben a hideg, sötét éjszakában.  - Időm lejár, - mondta a szellem. - Nos gyorsan ! - Ez a parancs nem Scrooge-nak, hanem valamely láthatatlan hatalomnak szólt, aki abban a szempillanatban végrehajtotta azt. A kép nyomban megváltozott. Scrooge ismét önmagát látta. Most idősebb már, erős, javakorabeli férfi. Elszántság és gonoszság - későbbi éveiben oly jellemző tulajdonságai -, még nem látszik az arcán, de a pénzvágy és a gond már egy-két vonásban világosan kiütközik. Nyugtalan, csapongó, mohó tekintet ül ezen az arcon. A rosszindulat most bocsátja gyökerét a talajba; még nem erősödött meg a fatörzs, de már látható, hova veti majd árnyékát.  Scrooge most nincs egyedül, szép, fiatal gyászruhás leány ül mellette. A leány szemében könny csillog. Fátyolos, könnyes hangon szólal meg :  - Nem sokat jelentek én már számodra. Új bálványt találtál magadnak. Én lemaradtam. És ha új bálványod is eldédelget annyira, mint én tettem volna, valóban kár bánkódnom emiatt.  - Mi az az új bálvány ?  - Az aranyborjú.  - Istenem, ez a világ sora. Nincs rettentőbb valami a szegénységnél.  És nincs ember, aki ne igyekeznék minden eszközzel jólétet teremteni.  - Túlságosan félsz az élettől - mondta a leány halkan - és csak abban reménykedsz, hogy a pénzed fog megóvni minden bajtól. Egykor nemesebb céljaidat, törekvéseidet egymás után adtad fel, hogy végül is a legátkosabb szenvedély : a nyerészkedés, teljesen úrrá váljék rajtad. Régóta figyellek már, most mindent világosan látok.  - Mit látsz világosan ? Legfeljebb azt láthatod, hogy okosabb lettem az élet dolgaiban, de érzéseimen ez mitsem változtatott !  A leány csak szomorúan intett nemet fejével.  - Vagy látsz talán valami változást ?  - Tudod jól, hogy barátságunk nem tegnapi keletű. Még akkor kötöttük, amikor mindketten szegények és elégedettek voltunk és csak abban reménykedhettünk, hogy közös munkával és szorgalommal, idővel, valamelyest javíthatunk helyzetünkön. De te azóta teljesen megváltoztál. Más ember lett belőled !  - Csak ember lett belőlem !  - Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.  - Akartam én valaha szabadulni ?  - Sohasem mondtad.  - Nos hát ?  - Nem mondtad, de megváltozott szellemed, az enyémtől eltérő életformád  és olyan célok, amiket nem tudok veled megosztani, világosan elárulták szándékodat. És minden egyében is, ami valaha értékessé tette számodra szerelmemet, észre kellett vennem a változást. Mondd meg őszintén, ha nem találkoztunk volna egykor, észrevennél-e most és ha igen, törekednél-e megnyerni? Ugye, nem ? - mondta a leány szelíden, de határozottan.  A férfi mérlegelni látszott a súlyos szavakat, de végül csak annyit mondott :  - Szóval, te azt hiszed, hogy nem ?  - Oh, milyen szívesen vélekednék másként. Isten látja lelkem, nem tehetem. Ráeszméltem az igazságra és most már ki kell tartanom mellette megingathatatlanul. Ha szabad volnál ma, holnap, vagy holnapután, elképzelhetem-e rólad, hogy egy szegény leányt választanál ? Te, aki csak a pénzben, a nyereségben bízol és hiszel. Vagy, ha egy gyenge pillanatban mégis hűtlenné válnál életelvedhez és megtennéd, vajon nem bánnád-e meg könnyelmű lépésedet százszor és ezerszer ? Tudom, hogy keservesen megbánnád és ezért most elbúcsúzom tőled. Most, amikor szívem még csordultig van szerelemmel aziránt az ember iránt, aki egykor voltál. -   A férfi szólni akart, de a lány már elfordult tőle és elmenőben még csak annyit mondott :  - Tudom, hogy ez fáj neked. Kell is, hogy fájjon ! De hidd el, nagyon-nagyon rövid idő múlva el fogod feledni mindezt, mint haszontalan álmot és örülni fogsz, hogy idejekorán felébredtél. Őszinte szívből kívánom, légy boldog a magad módján !  Ezzel lassú léptékkel elment, anélkül, hogy hátranézett volna.  - Szellem ! - mondta Scrooge - miért gyötörsz ? Elég volt ! Vezess haza, nem akarok többet látni !  - Hátra van még egy kép a múltból ! - szólt a kísértet tompán.  - Nem ! Nem akarom látni ! Ne mutass semmit ! - könyörgött Scrooge.  De a kérlelhetetlen kísértet átölelte és kényszerítette, hogy végignézze  a következő képet is.  Kényelmes, tágas szobát látott. A kandalló előtt szép fiatal leány, oly ismerős vonásokkal, hogy Scrooge szíve megdobbant; ám a következő pillanatban megpillantotta őt is. Őszhajú, idős hölgy lett belőle. Karosszékben ült leányával szemközt. A szobában zsibongás, kiáltozás, lárma. Most látta csak, hogy annyi gyermek nyüzsög a két nő körül, amennyit hamarjában meg sem tud számlálni. A gyermekek semmiben sem hasonlatosak a költő által megénekelt negyven gyermekhez, akik, mint tudjuk, úgy viselkedtek, mint egyetlen gyermek. Ellenkezően, itt minden egyes gyermek úgy viselkedett, mintha egymaga negyven gyermek lett volna. Az eredmény : szüntelen futkározás, fülrepesztő zsivaj. Ám a két nőt nem zavarja a zaj, sőt jóízűt nevetnek a gyermekek csínyjein. A leány elvegyül közéjük, bírkózik velük és szívesen tűri, hogy a kis zsiványok nem éppen kesztyűs kézzel bánjanak vele.  Oh, bárcsak én is köztük lettem volna ! Bár, esküszöm, nem hiszem, hogy oly durva tudtam volna lenni ! Semmi pénzért nem lettem volna képes selyemhaját ráncigálni, cipőcskéit a lábáról lerántani, gyenge derekát megöklözni, úgy, mint ahogy ezek a semmirekellő kis csibészek tették. Ezer kérdéssel halmoztam volna el, csakhogy szóra nyissam édes ajkát. Órákig tudtam volna csillogó szemébe nézni, de semmi olyat nem mondtam volna, ami miatt pironkodnia kellett volna. Könnyű kézzel símogattam volna hullámos drága haját, aminek egy fürtöcskéje minden kincsnél többet ér. Egyszóval, bevallom, szívesen cseréltem volna bármelyik gyerekkel, csakhogy vele lehessek. Persze, úgy, hogy azért férfiként értékelhessem jelenlétét.  Most kopogtatás hallatszik az ajtón. A gyerekek egymás hegyén-hátán bukfenceznek, magukkal rántják a leányt is. Kócosan a hancúrozástól, rendetlen ruhában, de nevető arccal fogadja hazatérő atyját. Az apa az ajtóban áll, nyomában egy ember, aki csakúgy roskadozik csomagjai alatt. Karácsonyi ajándékok és játékok ! A gyerekek a csomagokra vetik magukat.  A két férfit magukkal sodorják, lábukba, karjukba csimpaszkodnak, nyakkendőjüket ráncigálják. Micsoda öröm és elragadtatás minden egyes csomag felbontása ! Az egyik gyermek letépi a kóccal kitömött bohóc csörgősapkájáról a rézgombot és szájába veszi. Valószínűleg azt hiszi, hogy cukorka. Micsoda íjedelem, zűrzavar és sápítozás. A gyerek lenyelte  a gombot ! Micsoda megkönnyebülés, amikor mégis megkerül a gomb ! Öröm, hála, boldogság, elragadtatás tölti be a szobát. Végre elfáradnak a gyerekek is. Versenyt futnak fel a falépcsőn az emeletre, ahol aludni mennek és a ház végre elcsendesedik.  Scrooge ezt a jelenetet is éber figyelemmel kísérte.  A ház ura bájos kislánya vállára teszi a kezét, gyengéden magához vonja és lassú léptekkel mennek a kandalló felé, ahol az úrnő már helyet foglalt kényelmes karosszékben. Ők is odatelepednek melléje. Scrooge szívét összeszorítja a fájdalom a gondolatra, hogy neki is lehetne ilyen bájos, kedves leánykája, megértő felesége, meghitt tűzhelye. Család és otthon, amely bearanyozhatná élete alkonyát.  - Bella - fordul most a férj az asszonyhoz - mit gondolsz, kit láttam  ma délután ?  - Sejtelmem sincs róla, kicsodát ?  - Egy régi barátunkat. Nos, nem találod ki ? Scrooge urat ! Elmentem a boltja előtt és az ablaktábla csak félig volt behajtva. Benn gyertya égett és így jól láthattam őt. Úgy hírlik, hogy a társa halálán van. Így hát egyedül volt ott. Azt hiszem, a társán kívül senkije sincs a világon.  - Szellem, ne gyötörj tovább, - szólalt meg Scrooge elcsukló hangon. - Vigyél el innen !  - Megmondottam, hogy régen elmúlt idők letűnt árnyait fogod látni csupán. Legyen bátorságod szembenézni velök.  - Nem ! Elég volt. Nem bírom tovább !  Íjedten látta, hogy a kísértet arca csodálatos módon valamennyi árnyalak arcához hasonlít. Megrémült, de azért tovább alkudozott.  - Hagyj békén ! Vigyél haza. Ne kínozz tovább !  Miközben ezt mondta, most már az is feltűnt Scroogenak, hogy a kísértet fején a fény rendkívüli erővel világít. Ösztönszerűen érezte, hogy a látottak és a fény erőssége között titokzatos összefüggésnek kell lennie. Ha a fény kialudna, ez talán véget vethetne további kínjainak.  A lámpaernyő formájú süveg ott volt a kísértet kezében. Hirtelen mozdulattal megragadta a süveget és szempillantás alatt a kísértet fejébe nyomta.  A kísértet menten összeroskadt és tetőtől-talpig eltűnt a süveg alatt. Scrooge teljes erővel, kétségbeesetten szorította a süveget a föld felé. Az alsó szélén még mindig éles fény tört elő és nappali világosságot árasztott.  Scrooge érezte, hogy ereje fogytán fogy és az ájuláshoz közel még csak annyit látott, hogy ismét hálószobájában van. Homályosan látta ágyának körvonalait is. Egy utolsót szorított még a süvegen, azután végképpen kimerülten ágyához tántorgott és mély álomba merült.                                       *