Radnóti Miklós: Második ecloga

REPÜLŐ Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta? KÖLTŐ Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak újra mind! Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett? REPÜLŐ Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam? KÖLTŐ Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek. 1941. április 27.