Keresés ebben a blogban

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2012. április 14., szombat

Szentgyörgyi Albert: Psalmus Humanus


Szentgyörgyi Albert: Psalmus Humanus



Uram, ki vagy?
Szigorú Atyám lennél,
 Vagy szerető Anyám,
Akinek méhéből a mindenség megszületett?
Te lennél a mindenség maga?Avagy a törvény, mely uralkodik
felette?
Adtál életet, hogy visszavedd?
 
Te alkottál engem, vagy téged én,
hogy a magányt és a felelősséget megosszam?
Uram, nem tudom ki vagy,
De hozzád fordulok nagy bajomban,
Rettegek embertársaimtól és
magamtól is!
talán nem érted szavaim, de megérted zenémet.
 
 
Első zsoltár: ISTEN
 
Uram!
hatalmasabb vagy, mint a világ, amit
Te alkottál,
A mindenség a te otthonod.
 
A magam képére formáltalak,
Azt hittem kegyetlen vagy, kapzsi és
hiú.
Dicsőítésre és áldozatokra áhitozó,
Bosszúra éhes, látván kisszerű vétkemet.
Én házakat építek Neked
Miközben hajlék és élelem nélkül
hagyom embertársaimat.
 
 
Uram! Azzal dicsérlek , hogy szebbé
teszem a Teremtés rám eső zugát,
Hogy fénnyel, meleggel,  jóakarattal és
örömmel
Töltöm meg világomat.
 
 
Második zsoltár: A VEZETŐK
 
Uram!
Vezetőt választunk vezetni minket,
És szolgát szentelünk szolgálni téged.
De a vezetők nem vezetnek el Tehozzád,
Nem hallgatnak ők békéért esdeklő ,
néma szavunkra,
Rajtuk a hatalom rontása, az embert,
ember ellen vezetik.
És a szolgák nem Téged szolgálnak,
A hatalmat szolgálják és megáldják
a fegyvereket.
Gyötrik és gyilkolják embertársaimat
a Te nevedben.
 
Uram! Küldd el hozzánk e Te szolgáid,
Hogy megmutassák az utat, amely
Tehozzád, a békébe,
Amely embert emberhez vezet.
 
 
Harmadik zsoltár: A SZÍV ÉS A SZELLEM
 
Uram!
Szeretni tudó és szeretetre szomjúhozó
szívet
Szabadon gondolkodó és alkotni tudó
szellemet adtál,
De szívem retteg és gyűlölködik,
Megrontja szellememet, s halált hozó iszonyú fegyverrel tör
Országodra, reám és embertársaim ellen,
Hogy szétroncsolja az élet szent szövetét.
 
Uram! Tisztítsd meg szívemet, emeld
magadhoz szellememet,
Hogy testvéreimnek testvére lehessek.
 
 
Negyedik zsoltár: ENERGIA ÉS SEBESSÉG
 
Uram!
Fölfedted előttünk az anyagban rejlő
energia titkát,
Hogy munkánkat könnyebbé és az
életet magasztosabbá tegyük,
Megtanítottál a hangnál is sebesebb
utazásra,
Hogy a távolság ne válassza el többé az
embertől az embert.
 
Munkánk gyümölcsét, a lövedékké
sűrített energiát
Mi eljuttatjuk a föld legtávolabbi 
sarkaiba,
Hogy egymást nyomorúságba és
pusztulásba taszítsuk 
Hogy a letarolt földről kirtsunk minden
élet.
 
Uram! Ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát,
Engedd, hogy hasznomra váljék a tudás,
hogy hasznossá lehessek általa
Adj méltóságot rövid napjaimnak.
 
 
Ötödik zsoltár: A FÖLD
 
Uram!
E drága bolygót adtad nekünk
lakóhelyül,
Rejtett, titkos kincsekkel tele,
Képessé tettél művedet megérteni,
Könnyítsd meg hát munkánk, űzd el az
éhséget és kórt.
Kiássuk a kincset, hogy elherdáljuk,
Hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú
gépezetét,
Mely most azt pusztítja, mit mások
építettek,
Mely majd ellenem fordul, elpusztít
engem s gyermekeim.
Uram! Legyünk társak az alkotásban
Dolgozzunk tovább műved nyomán,
Hogy bolygónk a bőség, a boldogság
És az összhang erős otthona legyen.
 
 
Hatodik zsoltár: A GYEREKEK
 
Uram!
Nemek szerint szétválasztottad
az embereket, hogy az egymás utáni
vágyakozásban
Teljes összhangban rezdüljenek a lelkük
mélyén a húrjaik.
A közös vágy szülöttei a gyermekek,
az édes gyermekek,
Akik tiszta szeplőtlen szellemmel
érkeznek hozzánk.
 
És gyűlöletet ,rettegést és előítéletet
oltok szellemükbe,
Bunkereim arra tanítják őket, hogy az
élet sötét és a jószándék hiábavaló,
És ha felnőnek,nemes tettekre készen,
Hivatásos gyilkosokká képzem őket,
S erkölcsi bénaságban hullnak el
legszebb éveik.
 
Uram! Mentsd meg gyermekeim,
Mentsd meg szellemüket,
Hogy romlottságom ne ronthassa meg
őket,
Mentsd meg az életüket.
 
Hogy a fegyvert ,mit másokra fogok,
ne pusztíthassa el őket,
Hogy jobbak legyenek, mint szüleik,
Hogy megalapítsák saját birodalmuk,
Szépség, igazság, becsület, összhang és
a jóakarat birodalmát.
Hogy béke és szeretet uralkodhassék mindörökké.
Ajánld ismerősödnek is!

Terrarisztika Börze

2012. április 11., szerda

Kosztolányi Dezső : A vándor

A vándor


 

Ősszel úgy megyek majd, mint a koldus.
A fejemen csörgő koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe,
és száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Úgy megyek, mint legkisebb cseléded,
és esőbe zörgök ablakodnál,
és futok, ha a kezed kinyújtod,
zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. -
Messze nézlek, messze sárga erdőm,
hogy ballagsz a bús avaron által,
s ott találkozol a verseimmel,
ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
földre görnyeszt kincsem tiszta titka,
és nyakamba búsan ringatózik
bánatom, e nagy fakó tarisznya.
Súrolok és térdelek a padlón,
hogyha látlak, a szemem lehúnyom,
koplalok és verdesem a mellem
a tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
valahol a külváros zugába,
hol szerényen ténfereg az élet,
egy homályos tükrü, vak szalonba,
ahol minden rokkant, régi, foltos,
s koldusi filléreim kaparva
leülök a sánta asztalokhoz.

Juhász Gyula: Az élet szonettje

Az élet szonettje


 

...És minden alkony opálosan éled
És minden hajnal szőkén rámkacag
És mindig forrnak vágyak és nyarak,
Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!
És mindig küldesz új bánatokat
És új reményt is, ami dalra méltó
És szemeket, amelyek, mint a mély tó,
Balzsamot adnak nékem s titkokat.
És nem fáradok el téged szeretni
S téged gyűlölni, lázas csoda, élet,
Naponta vággyal járulok elébed
S bár mindig közelebb a szürke semmi,
Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény,
Úgy érzem, gazdag voltam benned én.

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni


SZERETNÉK ÁTÖLELNI...


Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

Jékely Zoltán: A Házsongárdi temetőben

A Házsongárdi temetőben


Itt alszanak a boldog rokonok!
Most már mindegyikük fogyó legenda.
Holt vérük élő véremben zsibong.
Esős időben róluk álmodunk,
s pár kép van róluk a falon és lent a
nagyláda mélyén egy-két régi rongy,
sárgult levél s pár óriási gomb…

1933

Jékely Zoltán: A költő születése

A költő születése



Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett,
mohát tiport, vágott egy jó botot,
mérges gombát ütött, hajszolt peléket –
most rétre ér, a lába támolyog,
édes teher alatt roskadva lépked,
köröskörül a rét tarkán forog –
s végül lerogy, mint vadvirág-porok
testükregyűlt kincsétől gyenge méhek…
1933

FERENC IMRE Csángók

FERENC IMRE

Csángók



Neked mindegy hogy milyen nyelven

imádnak Uram - csak imádjanak

de nekünk nem mindegy hogy

milyen nyelven imádkozunk -

lelkünket a Te nevedben

gyarmatosítják elcsatolják

évszázadok óta

nyelvünk romlik szakadozik

drága vásznát-szövetét

idegen anyaggal

foldozgatjuk



Már nem tudjuk hogy ki vogymunk Uram

de ha a Te hasonlóságodra

teremtettél minket is

kérünk segíts hozzá egy teljesebb

egy emberibb élethez

nem kell ehhez elküldened még egyszer

egyszülött Fiadat

csupán egy papot

csupán egy tanítót küldj

Szabófalvára

Forrófalvára

kik magyarul szólnak hozzánk



Uram a nyelvünk a széthullás nyelve

a megaláztatás nyelve és a félelemé

a haldoklók nyelve a végkimúlásé

hallhatod amint zavartan szejpítünk

az avarban



Kinek az érdeke hogy általunk

egy más nemzet vallja magát híveidnek Uram

szeress minket a Szeret partján

és szabadíts meg a gonoszaktól

akik ellenünk vétkeznek



Uram a nyelvünk szétporlad szétesik

és még káromkodni sem fogunk tudni

a Te dicsőségedért!


1999. február 24.

Janus Pannonius: HUNYADI JÁNOSNAK, MÁTYÁS KIRÁLY ATYJÁNAK SÍRFELIRATA


330. EPITAPHIUM IOANNIS HUNYADI,
MATTHIAE REGIS PATRIS



Pannoniae murus, Turcorum terror in armis,
   Si qua, Ioannes hac tegeretur, humo;
Sed sub Belgrado mundi superavit ut hostem,
   Morte simul domita, sidera vivus adit.
Multi laurigeris Capitolia celsa triumphis
   Conscendere duces; solus at iste polum.

HUNYADI JÁNOSNAK, MÁTYÁS KIRÁLY
ATYJÁNAK SÍRFELIRATA

Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János
   álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt.
Mert ahogyan Belgrádnál győzött volt a pogányon:
   lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyt.
Ős Capitóliumot koszorús diadalmenet élén
   sok hős járta be, - ám égbe csak ez maga szállt.

Kölcsey Ferenc: A költő

A KÖLTŐ


 

     Két istenasszony, amidőn születtem,
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.

     Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.

     Amannak oltárt nyögdelő szelek,
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.

     Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hajadba rózsalombokat.

Sződemeter, 1811. szeptember 7-e után

Faludi Ferenc: A feszülethez


A FESZÜLETHEZ
1.
Szüzek, iffjak sirjatok,
Méllyen szomorkodjatok,
Keseregjen minden sziv,
A ki Jesussához hiv.
2.
Nincsen abban irgalom,
Hozzád busgó fájdalom,
A ki téged meg nem szán,
Ó Jézus, a keresztfán.
3.
Gyenge testén sebeit,
Vérrel buzgó kékeit
A ki látja és nem sir,
Élő hittel az nem bir.
4.
A kősziklák repednek,
Nap és hold setédednek,
Minden állat megindul,
Csak a bünes nem busul.
5.
Szállj szivedbe, sirasd meg
Büneidet; gondold meg:
Hogy az Isten fia vólt,
A ki érted igy meghólt!

József Attila - A bűn

A BŰN


 

Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
      de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
      mért nincs bűnöm, ha van.

Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
      De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
      Tán együgyű dolog.

Mint fösvény eltünt aranyát,
      e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
      bár szivem nem kemény.

És meg is lelem egy napon
      az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
      meg ismerőseim.

Elmondom: Öltem. Nem tudom
      kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
      egy alvadt éjszakán.

Késsel szúrtam. Nem szinezem,
      hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
      majd mi is lerogyunk.

Elmondom. S várom (várni kell),
      ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
      ki retteg boldogan.

És észreveszek valakit,
      ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
      s te nem vagy idegen...

Ám lehet, bűnöm gyermekes
      és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
      s én játszani hagyom.

Én istent nem hiszek s ha van,
      ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
      ki él, segít nekem.
1935. aug.

Illyés Gyula: Szerelem I.

Illyés GyulaSzerelem
I.

Amit már majdnem elfeledtél,
csendes rokonaid szavát tanuld meg ujra
a pohár friss viznél is jobban üditi
a fáradt megtérőt a szivélyes fogadj isten!
melyben tiszta jóság s baráti melegség gyöngyözik -
ime itt a zsellérek csoportjában, kik a heti fizetséget várják
ingasd te is fejed ha szólnak és csomós
mondatokkal bontogatják sorsuk,
nyomoruk okait,
szájuk nehéz rebbenésében
pihegő élet verdesi szárnyait.
Kaposváron egy fiatal utcában melynek még neve sincsen
Mindenszentek éjjén tüzet kért tőlem egy férfi - szél fútt,
egymáshoz szorultunk, egymásfölé vontuk kabátunkat
mint egy ölelésben,
a gyufa villanásánál arcába néztem
rám mosolygott
egy pillanatra szivünk egymásra ismert -
Kocsmában ültem máskor, öreg szabó kért helyet mellettem,
oly örömmel mintha az asztalra jó hazai ételt
csomagolt volna ki hogy megfelezzük
kibontotta előttem életét
előző héten kislánya született -
- ahány arc rádnyilik, reádsüt: a te arcod annál jobban
tisztul, költő, fénylik rejtett melegüktől!
ne szégyeld
hogy pillantásodban nagyanyád szemének
tekintetét érzed langyosulni
egy béresház előtt négykézláb mászó kisgyereket szemlélvén -
hogy szived pezsgett, mint boldog szamovár, forrt
midőn jó hirt mondhattál egy öreg kocsisnak
meleg pára csapta meg arcodat
dadogtál az örömtől.
Ez érdes szikkadt sziklás talajon falakon
kedved gyökerei apró repedéseken át
igy találnak az édes televényre
egy arc hirtelen mélyedésén át
mit villanó mosoly nyit,
egy szem pillanatra nyiló bogarán át,
ez a föld táplál majd! s dalod igy lesz hasonló
a mélygyökerü tölgyek lombsusogásához
a legfelső levelek szivdobogásához,
melyek a magasban nesztelenül csúszó
távoli szelek titkait kidalolják.

Szabó Lőrinc - Romantika

132
Romantika

Aus alten Märchen tündér hókeze
intett felém, a Der, Die, Das erdeje
lassan hullatta tüskéit, s a halk
nyár zsongásában mind messzebbre csalt
kis szótárammal s nagy szivemmel a
Buch der Lieder meg a romantika:
arany alkonyban száz édes virág,
száz édes arc gyujtotta mosolyát,
kék szikra csengett rügyön, levelen,
Ganges-part tárult, álom, szerelem,
vizesés zuhant a lábam elé
(s tükörképe a tóban fölfelé),
s árnyak táncoltak elő - honnan? - a
föld alól, csontváz foszforvigyora
mutatott éji temetők felé -
s bár vers mondta csak mi a Liebesweh,
ismerősöm lett minden végtelen...
Csak egy nem, egy nem: a saját szivem.

Kallimakhosz: Nyári zápor

NYÁRI ZÁPOR


Míg csak a Nap ragyogott, hogy a föld is főtt a melegtől,
addig a naptüzes ég tündöklőbb volt a tükörnél,
és sehol egy felhő nem tűnt fel az ég-levegőben,
semmi homály......
Ám, mikor anyjuktól vacsorát sürgetnek a lányok
s munkától kezük elvonják már - akkor a Parnész
hegy mögül egy felhő, s a kakukkfüves Aigeleósznak
csúcsa mögül feltűnt, s nagy esővel záporozott le.

Kárpáty Csilla fordítása

Nadányi Zoltán: A költő

A KÖLTŐ

A költő, kit senkise emleget,
a költő festi kékre az eget.

A rózsaillatot ő leheli,
a csillaglángok az ő szemei.

Ő hajtja a Dunát és a Tiszát
és a leroppant hídon ő visz át.

A zászlórúdon az ő lelke leng
és ő fegyverzi fel a meztelent.

Bénát elindít, némát szóra bír,
a véres gyilkos fejlehajtva sír.

Sírjából felkel a halott, ha szól,
országot is támaszt poraiból.

Őnélküle nincs ország, semmi sincs,
ő az ajtó, a kulcs és a kilincs.

Ő nem is ember, őt nem lelitek,
mindig a hűlt helyét ölelitek.

József Attila - A hetedik

A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932

József Attila - Fák

FÁK

Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
megvillantja a fagy.
1932

2012. április 7., szombat

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk minden kedves Írónak-Költőnek-Olvasónak!

Bocsánatkérés

Chiquitita-ABBA- Janos Kegye Panflute

Áll még a kereszt (Immanuel)

A mester hangja szól (Friderika)

Radnóti Miklós: Változó táj

VÁLTOZÓ TÁJ



Tócsába lép a szél
füttyent és tovafut,
hirtelen megfordul
s becsapja a kaput.

A tócsa laposan
pislant s a lusta fák
madaras szájukat
hirtelen kinyitják.

Összevissza zaj lesz,
még a lomb is mormog,
épülnek a porban
porból kicsi tornyok.

Megáll az úton a
mókusbarna barát
és fölötte barnán,
egy mókus pattan át.

Aztán figyelmesen
mi mozdult: megmered,
a táj nagy kalapként
hordozza az eget.

Mire újra mozdul,
csaknem minden nyugodt,
bokorba bútt a szél
s aludni készül ott.

Nevetni kész a rét,
mosolygós és kövér,
gyöngén ring ahonnan
asszonyom jődögél.

Meglát, szalad felém
a fű közt és a nap
szétfutó hajába
arany csíkot harap.

Körben egyre tisztul
és folyton csöndesül,
az elkergetett fény
mindenre visszaül

és mi nagy kalapként
hordozta az eget:
fedetlen áll a táj
s felhővel integet.

1935


Mobilfotó: Varga Éva - Városliget, Budapest 2012. március

Babits Mihály: Levél

Babits Mihály: Levél

Ne kérdezd, barátom, hogy mit dolgozom
mert csak vékony időm könyvét lapozom
s ez a fáradt élet úgy tart pihenőt,
mint üres könyv-oldal új szakasz előtt.

A fű sarját nyírom, a fákat nyesem,
fázó bárány módján a Napot lesem.
Lapokkal, levéllel halmos asztalom:
zsongó gyepem ágya csendesebb halom.

Asztalom bús szirtjén lapok, levelek,
lelkekből verődött, nyugtalan sereg
idevert madárraj, zsibog és csipog:
üzenetek, élet, levelek, lapok...

Ne várj tőlem semmit, távol jóbarát!
Ne lesd a poétát, tirannus világ!
Barlangba huzódott, sárkányokkal vív,
szökevénynek látszik, aki volt oly hív.

Szökevénynek látszik, lelke csupa dac,
amit tőle várnak, sohse teszi azt.
Jaj, szegény lélek, hát világ rabja légy?
Vagy saját szobrodnak hitvány majma légy?

Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,
mert engem az ősz kezd aranyozni már,
hervadt fa rozsdája, halálos arany,
kit ez a fény von be, annak este van.

Mint kit egy dús ünnep örömére rég
talpig aranyba vont az éh-szemü nép,
mezitelen állt ott, eleven szobor:
csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.



Babits Mihály: Isten gyertyája

Babits Mihály:

Isten gyertyája


Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?

Inog a láng már és tövig ég
bölcs, szent, konok kezeidben. -
S új szelek jönnek, fattyu-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz velem, Isten?

Szégyen-szél, fattyu-lehellet is
zord annak, aki mezitlen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?

Mért tart magasra nagy tenyered?
és milyen éj vize zug lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?




Babits Mihály: Istenek özvegye

Mint aki egy zordon,
    fantasztikus regényt él:
betegen szunnyadtál
    s száz év mulva ébredtél...

Óh szomjas borzadás,
    érthetetlen hatalmak!
Amíg te aludtál,
    isteneid meghaltak.

Ki jósolhatja meg,
    amit az Idő terem?
Más a nyelv, a szív,
    más talán a szerelem.

Nincs is tán szerelem
    - tömegek és masinák.
Párok helyett falkák vannak,
    nem is emberi világ.

Mégis a Regény fia
   büszke, remeg, kiváncsi,
mert ki másnak adatott
   százada holnapját látni

emberszemmel s ésszel
   századot századhoz mérve,
az Emberpálya ivét
   több nyomig elkisérve,

évek ákombákját
  mohón betűzve, lesve
s egy magnyi cél vagy értelem
  csillanását repesve,

s bár riadt és félszeg,
  mégis kissé gőgösen
hordva a Mult titkát
  az új nép közt idegen...

(Óh két kard, egy akol!
  védett, szabad életek!
Ezervirágu kert!
  ezerhangu koncertek!...)

Mint aki egy zordon
  fantasztikus regényt él:
iszonyút zuhantál,
  s nagy káoszban ébredtél.

Véres lábbal gázolsz
  az új idők gaza közt,
lépni is alig tudsz
  a sok fojtó inda közt.

De, mint szűz, új földre
  messze kertből jött kertész,
a veszélyes sürűbe
  szemed kandi gőggel néz.

Nincs itt virág, s ha van,
  elfojtva, lihegve küzd
maga se tudva tövét,
  s mit tehet a kertész, ha nem Isten?

De te látod, érzed
  burjánban is a nemes
csirát, elfajzást, csökevényt,
  s mohón ámulsz: mivé lesz?

Talán kivedlik a gazból,
  s gazdagabban újra kiszökken,
önnön pór trágyáján
  megedzve és százszor szebben.

Szeretnél meghúzódni
  egy kis szabad helyen, távol:
boldog, ki egy csöpp virágot
  kiválaszt, megment, fölápol.

Vagy szeretnél lángot
  vetni már e rengetegbe,
mint megromlott mezőt
  javítják, fölégetve,

hogy elporlott erején
  új, szeplőtlen flóra teremjen. -
Az Űr főniksze e föld
  - s tán így tesz a kertész, ha Isten.

1927-1928 eleje

Jókai Mór: Egy magyar nábob


Amiről Abellinónak reszketni kellett, megtörtént. – Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.


Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg háziorvosa a nábobot:


– Önnek neje fiat szült!


Ki merne hozzáfogni, hogy János örömét leírja? Amit csak remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van! Fiú! aki nevét örökölni, örökíteni fogja, aki boldogabb időben születvén, helyrehozza apjának hibáit, s ifjú erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy-család hazának és emberiségnek tartozik.


Mivé fog lehetni e fiú nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! Hogy fogják nevét milliók áldani!


Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és ne felejtsen el soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend, elmondhassa: „Ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól hallottam legelőször”.


Mi legyen e fiú neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső Kárpáthy őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén. Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani!


Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s odatették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömkönny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiú volt az, mint egy kis piros képű angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ránc támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamóca, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazúrját semmi drágakőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orcáira feküdtek. Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával összevissza csókolá piros két orcáját, még mosolyogni kezdett, s vígan kiáltott egypárszor, amit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott.


– Beszélj még, lelkem kicsinyem – rebegé János, látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. – Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi! Mit mondtál megint?


Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét, odamagyarázva azt, hogy az visszakívánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, mint hogy odalopózott a mellékszobába, s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek; minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta – és minden bemenőtől izent neki valamit.


Ki bírná örömét leírni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, sohasem teszi őt le kezéből!


Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába.


– Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, amit róla beszélnek.


– Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, amit mi beszélünk.


János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől, s gépileg követte őt a szomszéd terembe.


– Nos, uram; mi az, amit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják?


– Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.


– Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.


– Isten nagy örömöt mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt.


– Mit akar ön mondani? – ordíta fel ijedten Kárpáthy, s arca elkékült.


– Lám, nagyságos uram, ez volt, amitől féltem, azért híttam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén, és tanulja viselni az Isten kezét.


– Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?


– Nagyságod neje meg fog halni.


Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva, és egy hang nem repült el szájáról.


– Ha volna számára e világon segély – szólt az orvos –, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak percek vannak még hátra, azért, nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain, s jöjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.


Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott fekünni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű arcain, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.


Odaállt ágya mellé, és nem szólt egy szót is. Szemei könnytelenek voltak. A szoba tele van szolgálattevő nőkkel. Itt-ott elfojtott zokogás hallik. Nem lát ő, nem hall ő semmit. Csak a haldoklóra néz némán, mereven. Az ágy mellett kétfelől két ismerős nő ül, egyik Teréz, a másik Flóra.


A jó öreg nagynéne összekulcsolt kezekkel imádkozik, arcát a vánkosba rejtve. Flóra a kisgyermeket tartja ölében, ki keblén csendesen elaludt.


A beteg felemeli törtvilágú szemeit férjéhez; kinyújtja reszkető forró kezét, s megfogja vele férjeét, s odavonja azt lihegő ajkaihoz.


– …Emlékezzék rám… – susogja alig hallhatólag.


János nem hallja, nem eszmél reá, mit mondott neki, csak mind a két kezében tartja neje kezét, mintha azt hinné, hogy ezáltal visszatartja őt a haláltól.


A haldokló nyögése mindig nehezebb lesz, keble lázasabban piheg, fejét nem bírja egy helyen tartani. Csak egyes zavart szavakat rebeg még, melyek iszonyú kínt okozhatnak neki; óh, a test küzdelme a lélekkel mily nehéz, amíg egymástól el bírnak szakadni! Zavart, hagymázos szavakat mond csupán – az írisz és az amaránt… a sárga jávor – szegény árva jávor, ültessétek azt máshová… eljössz-e hozzám, ha meghalok? Ha meghalok, szabad lesz hozzám eljönnöd…


János érzi a kezében tartott kéz szorításáról, minő iszonyú kínt kell ezalatt kiállania, amíg e szavakat mondja.


Alig egyórai nehéz küzdés után elcsendesült a beteg lázas küzdése, vérerei nem lüktetnek oly sebesen, keze nem oly forró többé; lélegzetvétele megkönnyebbül.


Tisztán kezd látni ismét, mindenkire ráismer. Nyugodt, szelíd hangon szólt a körüle állókhoz, arcának kínos izzadsága elmúlik.


– Férjem, kedves férjem – szól, érzékeny tekintetet vetve Jánosra.


A férj örül magában, gondolva, hogy ez a gyógyulás jele; az orvos lecsüggeszti fejét, ő tudja, hogy ez a halál jele.


Azután Flórához fordul a beteg. Kérő tekintetét megérti a barátné, s ölében tartott kisdedét odatartja a beteg ajkához.


Fanny hevesen, édesen szorítja őt lihegő keblére, összecsókolja az alvó gyermek arcát, ki minden csóknál felnyitja nagy, sötétkék szemeit, s ismét lehunyja, és alszik tovább.


Az anya visszateszi őt Flóra keblére, s megszorítja a delnő kezét, és suttogva rebegi:


– Légy anyja gyermekemnek.


Flóra nem tud felelni neki, csak fejével int. Hang nem jön ajkára; fejét félrefordítja, hogy ne lássa a haldokló szemeinek könnyezését.


Ekkor elvonja kezeit a beteg, és összetéve keblén, elrebegi az egyszerű imát, mire gyermekkorában tanították még:


– Isten. Én Istenem. Légy irgalmas nékem. Szegény bűnös leányodnak. Most és mindenkoron. Ámen…


Azzal lehunyja szemeit csöndesen, és elalszik.


– Elaludt… – suttogja a férj csöndesen.


– Meghalt… – rebegi az orvos bánatos tekintettel.


És a jó öreg nábob térdre hull az ágy mellett, s arcát a holt párnáiba temetve, zokog keservesen… keservesen…


A nő alszik, és álma örök. Arcán túlvilág halványsága dereng. Most már álmodhatik boldog szerelemről – a föltámadásig… Senki sem fogja őt többé felkölteni…

József Attila - Óda (HOBO feldolgozás)

François Villon balladái (Faludy György átköltésében) - BALLADA A PARLAMENTHEZ

Ágh István: Szívem alatt

Szívem alatt

Megtanultam a jövendőt,
mint gyönyörű színdarabot.

Kizöldelltek új játékok.
Könnyeztem a rajongástól.

Szabad madárrajok között
tükrös palotákat hittem.

Úgy kell lenni, úgy kell lenni! –
hadarta az úttörődob.

Meleg, piros búzahalom,
tavacskám, fürödtem benned.

Aztán kiapadt a padlás,
földje cserepessé száradt.

Kapunk mögé hallgatóztak
ideg-pattogású csöndbe,

a zseblámpák világával
ütötték fehér kutyánkat.

Börtön lett az éjjel árnya,
nehéz titok a lakásom,

szívem alatt iskolapad,
mint satupad, sivár deszka.

Látványát már alig látom.
Fájdalmát sose felejtem:

háziállatokhoz illő
gyávaságom megidézi,

önzésem is őt idézi,
hűtlenségem visszahozza,

hamisítja igazamat.
Ne büntessetek meg érte!

Lator László: A megmaradt világ – Határon

Nem volt miért Sásváron maradnom. Megtudtam, hogy egyetlen közeli rokonom, unokanéném, Buttykay Katinka, most is Szőlősön él, férjét, a cseh ügyvédet, talán mert magyarok közé keveredett, negyvennégyben elvitték az oroszok, pedig, meglehet, egy kicsit még várta is őket, emlékszem, borházukból lemutatott a hegy alatt Szőlősre vezető műútra, és nemsokára ott vonulnak majd a szovjet tankok, mondta. Valamelyik kényszermunka-táborban pusztult el. Katinka nénémhez tanácsot, segítséget kérni mentem. Akkor a Tulipán utcában lakott, a szép Siménfalvy-házban, éppen ott volt, cseh egyenruhában, katona fia, legközelebb majd Pesten találkoztam velük, néném férjhez ment, sikerült áttelepülnie, a kis Milos Csehországban élt, de sűrűn meg-meglátogatta, amúgy is itthon érezte magát, a háború alatt itt járt egyetemre. A Tulipán utcai házban szabadultam meg végre szennyes gönceimtől, egyetlen tetves ingemtől s öltözhettem civilbe, unokabátyám, Siménfalvy Csaba (a háború utolsó napjaiban esett el, s ha azt mondom, értelmetlenül, azért is mondom, mert akkor már senki sem áltathatta magát semmivel, akárhogy, akárhonnan nézte is a háborút. Az első békeévben, valahol Miskolc környékén, találták meg szülei a sírját) egy ott maradt öltönyét kaptam meg, szép, világos halszálkamintás ruha volt, nem nagyon illett se rám, se hozzám, sokáig hordtam makói diákkoromban, az Eötvös Collegiumban, talán még körmendi tanárkodásom idején is. Kaptam egy bélelt bekecset is, csak nadrágszíj nem akadt a házban, a szomszédban, Grósz Jucika adott egy hózentrágert, az apjáról maradt, aki ügyvédtársa volt még-úriember, de már művelt értelmiségi nagybátyámnak, Siménfalvy Árpádnak, anyám sógorának, náluk láttam életemben először könyvtárszobát, körben plafonig érő polcokat, szerettem a könyvek előtt kuporogni, beleolvasni ebbe-abba, ott akadt véletlenül a kezembe a francia forradalom sokkötetes története, leginkább arra emlékszem, hogy sárga papírkötése volt, azt csak jóval később tudtam meg, hogy ki írta, és hogy magyarul már 1885-ben, Kolozsváron, megjelent, de emlékezetemben maradt Jules Michelet túlhabzó, olykor dagályos-romantikus stílusa. Árpád bátyám a cseh világban ügyvédkedett, a magyarban, harminckilenctől, főispán lett, a nyilas fordulat után cikksorozatban támadta a Harc, mert élelemmel, talán ruhával próbált segíteni a gettóba zárt zsidókon. Tartotta a kapcsolatot a szomszéd házban lakó Grósz Gézával, ő zsidó volt, felesége keresztény, így két szép kislányuk megmaradt, de apjukat elvitték, a vagonban idegrohamot kapott, dühöngeni kezdett, és még ott, a szőlősi vasútállomáson puskatussal agyonverték. Katinka nénémmel megbeszéltük a helyzetemet, nemcsak én, úgy látta ő is, hogy nincs értelme, veszélyes is ott maradnom, de célszerűbb, ha nem a szovjet–magyar határon próbálok átszökni (nemrég még szinte szabadon lehetett jönni-menni), mert azt már nagyon őrzik, Románia felé egyszerűbb, ajánlotta, keressem meg Lajos urat, így hívták Izlovics Lajost, a rőföst, sokszor vettük nála a ruhának valót. Gyerek voltam még, mikor utoljára láttam, nagyjából emlékeztem a lányaira, valamelyikük mindig hajtotta a Singer varrógépet, meg a feleségére. A nőket gettóba zárták, deportálták (nem tudom, ismertük-e már akkor ezt a szót), valamelyik táborban tűntek el, Lajos úr úgy úszta meg, hogy muszos volt, ott mégis nagyobb volt a megmaradás esélye. Mikor negyvenöt késő őszén bekopogtam hozzá, már csak ő lakta a házat. Egy jó esztendővel azelőtt, nem messze onnan, a térré terülő utcán végezték ki nyilvánosan Lesman doktort (bennünket is meg-megvizsgált kiskorunkban) és társait, lajos úrék háza előtt a téren másfél éve volt, hogy nyilvánosan kivégeztek hat hazaárulót másfél év kellett már hősök lehettek lesman doktort is nemrég orvosunkat röntgengépében rádióadó volt másnap pólika elhozta a tollát szép töltőtoll kár otthagyni a vérben de gondosan megtörölgette tarka kötényében úgy adta nagyanyámnak, így írtam meg A hegy alattban ezt a negyvennégy júniusában megesett történetet. Hallottunk már épp eleget, mindenfélét, mégis váratlanul ért bennünket ez a hirtelen háborús közelkép. Lajos úr házától nem messze a katolikus templom, megtartotta a középkorból román és gótikus formáit, a szovjet korszakban petróleumraktár lett belőle, Sztalin alatt a nafta antiklerikális fertőtlenítő szer volt, tapasztalhattam Moszkvában is, de eljött az idő, visszakapta eredeti rendeltetését, elég szilárd volt, hogy helyre lehessen állítani, a Szőlősre kitelepült ferencesek (volt hagyománya, a Kankóvár mellett már a 16. században is rendházat, kolostorerődöt építettek a franciskánusok) szervezték meg, úgy tudom, magyar pénzen, a tatarozást. Ha kifelé, a Feketehegynek ment az ember, ott volt, jobb kézre, a Perényi-kastély, úgy lett belőle gyönyörű barokk épület, hogy megőrizte súlyos reneszánsz-tömbszerűségét. A cseh világban Magyarországon élt a család, az öreg Perényi Zsigmond, a koronaőr, így emlegették, egy kicsit csúfolódó tisztelettel, a családban, igazi konzervatív arisztokrata volt, fia, Kiszsiga, művelt, felvilágosult polgár, Oxfordban tanult, s már azzal is kirítt társadalmi környezetéből, hogy nem kezitcsókolommal, hanem jónapottal köszöntötte a nőket. Felesége, Eleanor (többnyire úgy ejtettük a nevét, ahogy le van írva), egy amerikai diplomata lánya, okos, józan asszony, egyébként az utópista gyáros Owen unokája, de, akárhogy is, tetszhetett neki, hogy férje mögött ott van, vissza az Árpád-korig, az egész viharos, nyomorúságos és dicsőséges magyar történelem. A szőlősi kastélyt félig igaz mesés történetek indázták körül, volt miből kisarjadniuk. Népköltészet és eleven családi hagyomány. Ez valóságos népballada: a szép Perényi Ilka, ezerötszázvalahányban, felsétált a Kankóvárba, a ferences búcsúra, megnézni Kapisztrán Jánost, úgy hírlett, évszázados legenda ez is, odahozták, ott temették el (keresték sírját még a 20. század elején is), de mert a Perényiek hitet váltottak, a megsértett ferencesek egy sziklakútba zárták, ott leltek rá, évek múlva, a megháborodott leányra, jöttek a nagyurak, elfoglalták az erősséget, lemészárolták a barátokat. A vége igaz, csak más történetek vannak mögötte, pártoskodás, hatalmi harcok, János Zsigmond és Ferdinánd, rablóháborúk, kincsekért bevett várak, elkobzott és jutalmul adományozott birtokok. Mennyivel szebb, amit a közképzelet csinált belőle! Vagy egy másik: egy barát elcsábított, megszöktetett egy Perényi kisasszonyt, lóháton menekültek, s mikor már-már beérték őket, a szerelmes szerzetes egy sziklaoromról a Tiszába ugratott, onnan a Visk közeli hely neve, a Barátugrató. Voltak aztán nemzedékről nemzedékre szálló családi mondák, gyerekkoromban sokszor hallottam, hogy egy nem tudom, miért lenyakazott barát kísértete, hóna alatt levágott fejével, meg-megjelenik a kastélyban, mindig ugyanott, a lépcsőkanyarban lép ki a falból. Meg azt is, hogy olykor, éjféltájban, éktelen ricsajjal, zeneszóval, rég halott mulatozók riogatták a kastély, a környék lakóit. És hogy éjjelente a vastag falakban valamikor régen elevenen befalazottak kopogtak-dörömböltek, mesélni, hallgatni borzongató komédia volt. A lidérces történetekre egy cseppet sem fogékony Eleanort is elérte: mikor Győrffy elmesélte a két pap legendáját, akik valahol a nyári szalonban vannak befalazva, egyik fülemen be, a másikon ki. Egyszer aztán vendégek aludtak a szalonnal szomszédos szobában, és panaszkodtak, hogy egész éjszaka kopogást hallottak… hat hónappal később elhatároztuk, hogy a háznak abban a végében fürdőszobát alakítunk ki. Ehhez ajtót kellett vágni a falba… amikor kiütötték az első téglasort, riasztóan sok törmelék zuhant le a belsejéből. A kőműves bedugta fejét a lyukba, és fölnézett. A feje fölött, a falban világosan kivehető boltívet látott. Körülbelül százkilencven centi magas volt, mélysége pedig, mint a falé, majdnem egy méter… elém tartotta a kezét. Két bordacsont, egy combcsont meg egy hajcsomó volt benne. De lehet, inkább kellene emlegetnem, amit gyerekkoromban nem tudtam, hogy micsoda szellemi lázak tere volt a szőlősi Perényi-kastély meg, a Tisza túlpartján, Királyháza mellett, Nyalábvár, az ő birtokuk az is, abból is csak romok maradtak, 1660-ban, török zsoldban, tatárok dúlták fel, tíz évre rá a császáriak, hogy a mohácsi csatában elesett Perényi Gábor erélyes özvegye, Frangepán Katalin rendelte meg Komjáti Benedektől Szent Pál leveleinek fordítását, hogy közvetett és közvetlen kapcsolatai voltak a krakkói erazmista tudósvilággal, hogy ott jelent meg, Perényiné fizette, az első nyomtatott, elejétől végéig magyar nyelvű könyv, ez a Biblia-darab, hogy odakötődik Ilosvai Selymes Péter szálkás-göcsörtös, az akrosztikonban Ugocsa főispánjának, Perényi Istvánnak ajánlott Toldija, hogy ott másolhatta a beregi Halábori Bertalan a Döbrentei-kódexet, benne, meglehet, az ő fordítása a Salamon íneklése, talán nem figyelünk eléggé a nyelv lehetőségeit tapogatózva próbáló, nem-rég-lett szavak közt kedvtelve válogató műfordító-költőre: Én szeretőm kecskéhez hasonlott, és gím borjóhoz. Íme ű mi falonk alatt áll, ablakon néz és rostélyokon kakucsol. Íme én szeretőm szól én nékem: Kelj fel én barátom, én galambom, én jó termetem, siess és jőj! Mert immár tél elmúlt, hideg eltávozott és elment. Mi főldönkbe virágok jelentek, irtásnak ideje bejött. Mi fődönkbe gerlice szó hallatott, fige fák bomboztak, virágos szőlők illattyokat atták. Kelj fel én barátom, én szépem, én galambam, és jőj el erős kű lyikakba, kű rakásnak vermébe! Mutasd meg te orcádot és nekem, te szód hangosollyon én fülemben, mert édes te szód, és ékes te orcád! A nyelv még kezdetleges és már kifinomult szépsége-bája-ereje! A Perényi-kastéllyal rézsút szemben, a széles út túlfelén volt, csak volt, mert az első világháború után lebontották, az a kis ház, amelyikben, özvegy, polgári iskolai zenetanárnő anyjával, a gyerek Bartók Béla lakott. Odajárt a szomszédból, zongoraleckékre, a ma is Lator-kúria néven ismert, szép, s mert iskola van benne, szépen rendben tartott házból, a kislány Lator Gabriella, neki írta tanárnője kisfia a Gabi-polkát. Egy másik szerzeményét, A Tisza csobogását, 1891-ben már közönség előtt játszotta. De a siker egy évvel később köszöntött rá, egy jótékonysági hangversenyen A Duna folyását adta elő. A helyi lap, egyébként Lator Géza, Gabi apja alapította, elragadtatottan írt róla: a fiatal genie, így minősítette, s az előadott klasszikus darabok a legnagyobb kézi ügyességre vallanak, a zongorára nagy hivatottsága van. Aztán 1911-ben: Bartók Béla, nagyszerű zeneművész, Nagyszőlősre érkezett, hogy vidékünkön az orosz népdalt tanulmányozza. A Perényi-kastélyhoz, a Lator-kúriához már közel volt a város vége, a Kankóvárnak futott neki az út, alatta kétfelé ágazott, ha balra fordult, Alsó és Felső Veresmarton át, Husztra, Técsőre, Rahóra, a feketén ragyogó Szinevér-tóhoz, a Verhovinára jutott az ember, sziklák közt habosan zúgó folyók, a Talabor, a Nagyág, a Rika völgyébe, valószínűtlenül formázott vad, bozontos hegyek közé, ha jobbra, Királyházára, Gődényházára, Tekeházára. A városból a Tiszára vonattal is ki lehetett menni, volt ott, leginkább a fürdőzők kedvéért, egy feltételes megálló, Szekerce. Aznap este, mert alkonyat után indultunk Lajos úr házából, nem az országúton mentünk csempész-vezetőmmel, gyalogút vitt a sínek mellett, régen fentről, a borházból szerettem nézni a személy- és tehervonatokat, játékvonattá kicsinyítve lassan döcögtek a síkságon, a folyó karéjában, meg az úthengert, lomhán mozdult előre-hátra, Sásváron, falun, ilyesmit nem lehetett látni, a fényes-fekete kátránnyal kevert füstölgő kőzúzalékot, megrészegültem a szurok szagától. A sötétben csak elképzeltem, nem láthattam, azt sem tudtam, megvan-e még, a borházunkat, a gerincnek futó szőlőt, a hegyoldalon szétszórt házakat, nyaralócskákat, később, értelmetlenül, letarolták vagy hagyták összedőlni őket, a külön-külön parcellákból kolhozt csináltak, csak a változó világban osztották fel s telepítették újra, művelték megint a szőlőskerteket. A Feketehegynek különleges mikroklímája volt, borai a hegyaljaiakkal vetekedtek, a mandulafák, nemes őszibarackok, fügebokrok bírták a telet is a déli lejtőn. Tornyos-teraszos, fából, vályogból épült kis ház volt a mienk, ősszel az udvaron vagy egy félig-pincében régimódi préssel sajtolták, de taposták is a szőlőt, ott is forrt ki, csak aztán vittük sásvári házunkba, ott már igazi borospince volt, hűvös-nyirkos, dohos, borszagú. Vízért, nagy kannákkal, jó messzire, a forrásra kellett járni, mohos sziklabolt alatt bugyogott fel a jéghideg víz, tarajos gőte lakta, eszünkbe sem jutott undorodni a karbonkorból itt rekedt őslényecskéktől. A szomszédban, az aljban, ettük Hézserék hullott almáját, cigányalmát, csecsesalmát, azóta is az orromban van a törköly, ahogy ott mondták, a mont édes, erjedéses szaga. A borházunk mellett, teraszos szőlők közt, széles, sziklalapokból rakott lépcső vitt fel a hegytetőnek, sokszor mentünk ott fel a Sólyomkőre hollandiai unokanénémmel (az első világháború után holland családok fogadtak be elszegényedett jó családból való gyerekeket), Dapsy Lilikével, haza-hazajárt, időnként lakott is nálunk s más rokonainál, feljebb egyszer csak elvadult emelkedőre jutottunk, gazos, bokros-bozótba, árvalányhajas meredeken kellett felkapaszkodni, mindig unokanéném ment elöl, időnként négykézlábra ereszkedett, nagy hátulján megfeszült a sportos szoknya, viszolygással elegy izgalmat gerjesztett bennem. Ismerős nyárfák, füzesek közt értünk ki aznap éjjel a Tiszára, oda, ahol a folyó a hegyek, a Kárpátok, az Avas szűk kapuján kilép a síkságra, alakot vált, megcsendesedik a nevezetes szőlősi fahíd alatt, sehol másutt nem láttam olyat: nagy gerendákon deszkapadozat, kétfelől zsindellyel fedett korlát, ott volt, nem messze, a Feketehegy alatt a fűrésztelep, az a szép, megszelídítetlen beszögellés, vadnak, ismerősen idegennek hallottam a nevét, Ladorna, vajon milyen nyelv szólt belőle? Talán azért is lett fahíd a híd, mert közel volt a fűrésztelep, Közép-Európa leghosszabb fahídja, ahogy vesztes-vereséges magyar büszkeséggel szokták volt emlegetni. De negyvenötben már nem mehettünk át rajta, a visszavonuló magyar (vagy német) maradék-csapatok felgyújtották, szökésemkor már csak az üszkös csonkok rémlettek a sötétben is világító folyó felett. A hídtól felfelé sötéten, tajtékosan örvénylett a víz, az még Felső-Tisza volt, színe alatt láthatatlan vagy épp csak mohos csúcsukat, hátukat mutató szürke sziklák, az oda merészkedő váratlanul nekik ütközhetett, köztük, fejüket, nyakukat kidugva, tarka vízisiklók, ha valaki megfogta, kiemelte valamelyiket, riadtan, fenyegetőn csuklójára tekeredtek. A híd alatt meglassult, alföldi folyó lett a Tisza, ott kötöttek ki a tutajok, így szállították, ingyen fuvarral, a lekosztott, úgy-ahogy lehántott, vastag szálfákat a Verhovináról a huculok, szép, hímzett nyakú vagy apró szemű gyönggyel kivarrt ingben, durván faragott, feltámasztott széles lapáttal, lusta mozdulatokkal irányították az alkalmi járműveket, kalyiba is volt mindegyiken, sütöttek-főztek is rajta, nem értettem, hogy nem fog tüzet a fa. Nem volt szabad a közelébe úszni, fejest ugrani róla, mert, úgy mondták, beszívja az embert, nem lehet kijönni alóla. Kialakított, gondozott strand nem volt a szőlősi Tiszán, a mi időnkben talán egy-két vetkőzőkabin, rögtönzött söröző, azelőtt az sem. Újhelyi nagyapám, nyugalmazott szolgabíró, szerette a nyers humort, a kihívó, rikító helyzeteket (én már csendes, szelíd öregnek ismertem), egyszer, mikor a nők már levetkőztek, térdig-fürdőruhában kiültek napozni a partra, elkiáltotta magát: Elzám! Minden hölgy odafordult, s ő ott állt a bokrok előtt anyaszült meztelenül, csak azt akarom mondani, ne nézzenek ide, mert éppen pucér vagyok. Zömök, tatár kinézetű ember, ilyennek látta Eleanor, és hazafelé menet Zsiga Apil (nagyapám közismert ragadványneve volt, nyilván az apa eltorzítása, nagyanyámat meg Anyilnak hívták a családban) fiatalkoráról mesélt, a napokig tartó mulatságokról, meg arról az esetről, mikor előszedték a porcelánkészletet, gúlába rakták, Apil meg ráült a tetejére, onnét hallgatta, hogy húzzák neki a cigányok. Sokat voltam náluk, szerettem is ott, a birtokon, így hívták, talán jobb időkre emlékezve, a mintaszerű rendben tartott, tavaszonként célszerűen megújított, gyümölcsfákkal, szőlővel, málnával-szederrel, bokrokkal, cserjékkel teleültetett, mindenféle virággal burjánzó, igazán nem birtok méretű kertet, közepén a szerény házat. Naphosszat ültem a homályos nappaliban, volt ott egy szekreterforma pipatórium, az agyonhasznált, feketére égett pipák közt egy karvastag, méteres meggyfaszipka, szerettem erőszakos, keserű szagukat, bújtam a Pallas lexikont, most is felmondom a címszavait, még inkább a Brehmet, leginkább egy nagy természettudományos kézikönyvet, képzeletemet felborzolták a képek, a hosszú nyakú jámbor őslények, a cakkos hátú-farkú, karmos-agyaras, két lábon járó fenevadak, a félig-hal-félig-madár őslidércek. Különben az egész könyvtár elfért egy Lingel-szekrényben, pedig nagyanyám szenvedélyesen olvasott, mesélt, volt érzéke az irodalomhoz, s mert költői tehetséget látott benne, számon tartott egy bolondos rokont, kedvvel idézte egy sornyi életművét: Kéklik a zöld fű sárga mezőben, nagyon tetszett és tetszik máig nekem is ez az optikai felfedezés, az egymás mellé rakott, egymásba játszó, egymást módosító színek. A könyvszekrény felett a falon, bekeretezve, üveg alatt, az Újhelyiek családfája, faalakja volt csakugyan, a nevek a szétfutó ágak levelein, alul, egy félkörben, az Árpád-kor óta Ugocsában honos Újhelyiek sokat emlegetett őse, Comes Marcellus de genere Hunt-Pazm. Így, rövidítve, alatta az évszám: 1250 körül. Untig hallottam: egy Hunt-Pázmán nemzetségbeli ősünk ütötte lovaggá Szent Istvánt. Persze, szebb lett volna, ha nem sváb, ha a Vereckei-hágón érkezett volna hazánkba. De hogy megörültem, mikor Kodolányi János Süllyedő világjában felfedeztem ezt a, némi rosszmájúsággal megidézett, családtörténeti büszkeséget: Megtanuljuk, hogy anyuska családja tiszaújhelyi Újhelyi-család, s Hunt meg Pázmán lovagok leszármazottja. Későre járhatott, mikor csempész-vezetőmmel odaértünk a valahai strandra, a homokra húzva ott várt a ladik, máskor is avval járhatott át a túlpartra. Halkan evezett, csáklyázott, nálunk rúddal hajtották a ladikot, Tekeházán, Gődényházán át elgyalogoltunk Nagytarnára, már jártam ott régebben is, ott is volt valami kis borházféléje valamelyik rokonnak. Megháltunk egy házban, a csempész hajnalban visszaindult, én meg, gondolva, hogy onnan már csakugyan könnyű lesz átjutni Magyarországra, mentem, amerre mondták, talán Halmi felé, de alighogy kiléptem, megállított és letartóztatott egy román határőr, egy granicsár, bekísért a községi fogdába, csakhogy én, az ablakrácson keresztül, egy arra járó asszonynak kidobtam egy cédulát, vigye el a jegyzőnek, Chile Teofilnak, félmagyar-félromán volt, jól ismerte apámat, meglehet, szegről-végről még rokonok is voltak. Kiszabadultam. A magyar oldalra szeretnék eljutni, mondtam, a jegyző hívta a granicsárparancsnokot, megnézték NKVD-papíromat, jó papír, mondták, oda megyek vele, ahova akarok, legjobb, ha Halmiba megyek, ott majd átléphetem a határt. Nem így lett, a granicsárok ott is megfogtak, bezártak, hiába érveltem, kínáltam nekik, megvesztegetésül, katonapokrócomat, egyetlen vagyonomat, másnap reggel kikísértek a szovjet–román határra. Nem kellett, fogyatékos ruszin tudásommal, sokat magyarázkodnom, azt hazudtam, hogy egy romániai fogolytáborból jövök, a határőrtiszt megnézte, mi van a táskámban, zsebeimben, egy kicsit elidőzött apám tiszti egyenruhás fényképénél, első világháborús hadnagy volt, de aztán legyintett, menjek csak haza, majd ott elintézik az ügyemet, nem akadt fenn azon sem, hogy kerültem Romániába a Wittenbergben kiállított igazolványommal. Ma már nem is értem, hogy tudtam az ilyen válságos pillanatokban tétovázás nélkül dönteni. Hogy jutott eszembe: itt van nem messze Feketeardó, ott laknak volt osztálytársaimék, Seresék, Karcsi apja községi bíró volt a magyar világban, azt sem tudom, hogy találtam oda, a falujukba, a házukba. Nem vettem észre, hogy megijedtek volna, hogy csak úgy beállítok (jártam már náluk valamikor), elmondtam, honnan jövök, és hogy nem haza, Sásvárra akarok menni, hanem szüleim után Magyarországra, át a határon. Egy-két napig etettek, szállást adtak, és az öreg Seresnek eszébe jutott, hogy van Nagypaládon egy református lelkész, Zsurky József, ismerni én nem ismertem, csak hallottam emlegetni a nevét, majd ő valahogy átsegít az akkor már szigorúan őrzött határon. Úgy emlékszem, egy Paládra tartó szekérre is elszerzett segítőm, nem látszott rajta, hogy fél, meg sem fordult a fejemben, hogy oka is lehetne rá, hogy puszta létemmel, helyzetemmel bajt hozhatok rá. Mintha a Tisza töltésén mentünk volna, makacsul ez az egyébként valószínűtlen út tolakszik elő emlékezetemből, egyszer csak szembe jött velünk egy ismerős sásvári ruszin fiú, gondolom, megismert, hosszan bámult rám, megmozdult bennem valami körvonaltalan riadalom. Zsurky tiszteletes bizalmatlanul fogadott, kivált mikor elmondtam, miért jöttem. Apámat, családomat persze jól ismerte, de rám aligha emlékezhetett. Tarthatott is tőlem, mintha egyszer már el is vitték volna, magyarnak, papnak lenni önmagában is veszélyes volt, ki tudja, nem valami hátsó szándékkal küldtek hozzá? Kikérdezett hát mindenféle családi ügyekről, mikor aztán megbizonyosodott, hogy az vagyok, akinek mondom magamat, kész volt segíteni, volt egy híve, határmenti kisbirtokos paraszt, az vitt ki szekéren, málékóréval letakarva, a tanyájára. Jó előre felkészített rá, hogy a szovjet határőrök sűrűn járőröznek, lóháton, kutyával, géppisztollyal vigyázzák a határt. Mikor kiértünk, elbújtatott egy szalmakazalba, akkor induljak, mikor éppen elmentek, gázoljak át, honcsokról honcsokra ugrálva, száraz lábbal is megtehetem, menjek mindig csak arra, mutatta, merre, és fel ne menjek a töltésre, mert ott meglátnak, és felszólítás nélkül lőnek. Szerencsém volt, kicsi volt a víz, mentem, amerre mutatták, nem néztem semerre, se jobbra, se balra, se hátra, nem gondoltam semmire, de hogy mégiscsak volt bennem valami feszültség, abból tudhattam meg, hogy évekig szinte naponta álmodtam a szökést, elsüllyedt, fel-felbukkanó képei át-átrendeződve új s új alakzatokba álltak, leleményesen kínálták a formát az idegeimbe rögzült félelemnek. Ahogy, jó három évtizeddel később, a Határonban írtam: Hányszor ismétli majd az álom / azon a baljós beszegetlen / határa nincs heges lapályon / megiramlik megáll meredten / hol biztatva hol fenyegetve / kínálja vad kapaszkodóit / a patak szikkadt partja medre / meghőköltet és nekilódít. Nem tettem hozzá semmit, pontos ábrázolása a valóságos történetnek, amelyet az álom, át-átigazítva, annyiszor újrajátszott. Mondhatnám: hézagos, vágásokkal gyorsított, tömörített, drámaivá hangolt dokumentumfilm, annak kellene lennie, ha sikerült megcsinálni. Ott van mögötte az a foltos-ragyás, már téliesen színehagyott (december hatodika volt) nyitott mező, még behavazatlan, s ott valahol a jelöletlen, láthatatlan határ. De tudhatja-e, aki ma olvassa a verset, és ha véletlenül tudja is, érezheti-e az idegeiben a megiramlik megáll meredten lázgörbéjét, váratlan váltásait, töréseit, a patak szikkadt partja medre mögött az erre-arra elágazó valóságos kis folyót, a Túrt? Volt, érzékeny szakmabeli, aki más szándékot, másféle jelentést érzett a versben, az európai gondolkozásban, bölcseletben, lélektanban egy ideje sokat emlegetett határhelyzetet. Nekem ez az általánosabb érvényű egzisztenciális képlet sem a Határon írásakor, sem később nem jutott eszembe, a mintának olyan elemi ereje volt, nem tudtam másra figyelni. De mindig is úgy képzeltem, hogy ha világunk egy-egy darabját úgy sikerül, ha csak néhány vonással is megrajzolva, beletenni a versbe, hogy előhívja emlékezetünkben a fogható, látható eredetit, olyan tágas, gomolygó, sokértelmű jelentéstartománya támad, mint az érzékeinkre zúduló matéria változatos, sugallatos formáinak. Miért ne lehetne a versnek a versindító alkalomtól-alkalmaktól, többnyire csak nekem ismerős áramtelepétől elszakítva önálló élete? A vers genezisével, egy régmúlt kor részleteivel csak közvetve ismerős olvasónak viszonylag szabad tere van. A szabadabb értelmezés felé terelheti az is, hogy ezt a lázasan személyes történetet, ösztönösen, harmadik személyben írtam meg, jobban esett eltávolítani magamtól s így, talán, többfelé is kinyitni a Határont. Igaz: az én drámaian átélt határhelyzetem, hogy ilyen szépen mondjam én is, lehet elvont, közös sorsminta is. Ezt kínálja a megírás módja is: a valóságból vett-másolt díszletek közt futó történet darabjait itt-ott fogalmi kötőanyag tartja össze. Utólagos önelemzés, egy eredetileg tagolatlan közérzet szétszedése: majd felfedi majd eltakarja / a pontos tudat vagy az éber / ösztön a kamasz riadalmat / a felnőtt józan közönyével, vagy ilyen, hogy is mondjam, művi eleme az előadásnak a torkolattűz-világítás is, az álom feltételes módja, mert csakugyan lőhettek volna rám, de nem lőttek, csak a sokáig ható, akkor mélyre szorult szorongás elegyítette, tolta egymásra a voltat és a lehetőt. Úgy képzelem, a vers tömör testét nemegyszer éppen a más-más természetű anyagok összejátszása teremti meg, az ide-oda csúszó megvilágítás. És persze a szintaxis, a mondatok terjedelmének, iramának inkább váratlanul kínálkozó, mint kitervelt ingadozásai. A visszhangos hézagok, az elhallgatások, a szószaporítások. Vagy hogy a helyet félreérthetetlenül kijelölő Túrból egyszerűen csak ér lett. A történet, emiatt is, elveszti határozott körvonalait. A folytatás, ahogy az álmokban szokott lenni, nem folyamatos elbeszélés, csak hirtelen villanások sora. A strófa végén hiányos mondatok: ahogy mindenből kiszakítva / fel a töltésre fel a hídra / ahogy az ajtót betaszítja,a szövegnek, a nyelvnek, puszta szerkezetével is, közvetítenie kellene a menekülő zihálását, elmondatlanul elmondani, ami a roncsmondatok mögött zajlik. Előszava ez a más hangfekvésben szóló, kivilágított záróstrófának: ahogy rikítóan színészi / mozdulattal a színre lépett / mint aki nagyszerűen érzi / ezt a kicsit giccs-ízű képet / ahogy úgy érzi most kiválik / s alakot ölt és tündökölve / megáll és így áll mindhalálig / s leborul a hazai földre. A zaklatott időből kivált, nagyszerűen zárt pillanat kioltja előtörténetét, és nem kívánja a folytatást. De közvetítheti-e, a verscsinálás ilyen-olyan eszközeivel, nyelvvel, képpel, szerkezettel azt, amit én mögötte tudok, beleérzek, amit bele akartam tenni? Az elmondatlan részletek erőterét? Egyszer csak ott volt előttem az erre-arra kanyargó töltés, hiába volt a figyelmeztetés, nem volt mit tenni, előrehajolva felszaladtam a rézsűn, neki egy hídnak, a Túr nagy ága folydogált alatta, a túlparton, karnyújtásnyira, egy kunyhóforma ház, benyitottam, a kemencepadkán, feketében egy öregasszony, ölében fekete macska, valószerűtlen mesevilág a goromba való után, megkérdeztem, milyen országban vagyok, Oroszország ez, édes fiam, ez most mind Oroszország, de a második mondatból kiderült, hogy mégiscsak átléptem a határt, hogy magyar oldalon vagyok. Szóval ez a regényes, a versben egy kicsit ellégiesített, egy kicsit csúfolódva elrajzolt jelenet csakugyan megesett. Ezt az, akárhogy is, nagy pillanatot kilencvenegyben egy prózaversben, a Szabad versben, még egyszer előhívtam emlékezetből: végül irányt vesztettem csak / felmentem a gátra át a hídon be a házba megvan / nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam / hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos / anyókát magyarország ez fiam magyarország s / hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról / hazaértem leborultam nagykorú voltam már de / húszon alul még így valamelyest menthető hogy / megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló / volt igazából. A lótrágyát nem én találtam ki, maga tolakodott a patetikus képbe, mifelénk csakugyan ganét kevertek, tapasztáskor, az agyaghoz. Onnan, Kishódostól, Tisztaberekig egy órát sem kellett gyalogolnom, megtaláltam, Katinka nénémtől tudtam, hol laknak, rokonaim házát. A faluból, még inkább a szomszédos Rozsályból, visszanéztem, jól láttam a Feketehegyet, közelinek tetszett, mintha a Sólyomkő magas, függőleges sziklafalának szerkezetét, megszabdalt domborzatát, kemény rajzolatát, vastag kőizmait, kőinait is látni lehetett volna. Menekülés közben eszembe sem jutott, hogy szülőföldemet, addigi életem megszokott színhelyeit hagyom el, csak az el-innen-el erőszakos késztetését éreztem. De akkor, már kívül a veszélyzónán, mintha mégis megmozdult volna bennem valami kétértelmű honvágyféle.

2012. április 1., vasárnap

Csoóri Sándor: Virágvasárnap

Csoóri Sándor: Virágvasárnap


Valahol most egy tulipán-szájú
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.

Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk. –


Jártak itt ólom-zord hadak,
állkapcsukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi. –

Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk,
s kőből kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:


„Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.

De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza,
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.”

Így éneklünk, s az ördöglábú
asztal lesz majd a nagydobunk –
parasztok és Jézus király,
így mulatjuk majd ki magunk.

Zámbó Jimmy - Harag vagy béke

"nyisd meg a lelked, és tárd ki a szívedet"