Megtanultam a jövendőt,
mint gyönyörű színdarabot.
Kizöldelltek új játékok.
Könnyeztem a rajongástól.
Szabad madárrajok között
tükrös palotákat hittem.
Úgy kell lenni, úgy kell lenni! –
hadarta az úttörődob.
Meleg, piros búzahalom,
tavacskám, fürödtem benned.
Aztán kiapadt a padlás,
földje cserepessé száradt.
Kapunk mögé hallgatóztak
ideg-pattogású csöndbe,
a zseblámpák világával
ütötték fehér kutyánkat.
Börtön lett az éjjel árnya,
nehéz titok a lakásom,
szívem alatt iskolapad,
mint satupad, sivár deszka.
Látványát már alig látom.
Fájdalmát sose felejtem:
háziállatokhoz illő
gyávaságom megidézi,
önzésem is őt idézi,
hűtlenségem visszahozza,
hamisítja igazamat.
Ne büntessetek meg érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!