Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 16., vasárnap

Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese: Vitéz János és Hollófernyiges

Vitéz János és Hollófernyiges

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt Tiszán innen, Tiszán onnan, Dunán túl, még azon is túl, ahol a kandisznó túr, de még azon is túl, volt egyszer egy kicsi-kicsi kis kert. Abban a kis kertben volt egy igen-igen nagy kert. Abban a nagy kertben lakott egy szegény özvegyember. Volt annak a szegény embernek három lánya meg egy fia. A fiút Vitéz Jánosnak hívták. Amikor az édesapjuk az utolsó órája felé járt, magához szólította az egy fiát, s azt mondta neki:

- Kedves egy fiam, hallgasd meg a szavamat, s ígérd meg, hogy megfogadod. Ha nem, igen nagy baj ér. Most én meghalok. A három lánytestvéred itt marad veled. Akárki kéri akármelyiket, nevét se kérdezd, hozzá kell adni, bárki legyen is.

Azzal az édesapjuk nemsokára meghalt.

Egypár nap múlva éjszaka irtózatos zivatar kerekedett. A nagy égiháború közben egyszer csak megverik az ajtót.

Valaki beszól:

- Gyere ki, Vitéz János!

Kimegy Vitéz János, de nem mutatkozik kint senki. Mégis mondja neki a sötétben valaki:

- Küldd ki a legidősebb lánytestvéredet!

Vitéz János kiküldte a legidősebb lánytestvérét. S maga is kiment utána. Akkor látta, hogy egy irtózatos szörnyeteg sárkány kapta el a lányt. Vitéz János szomorúságnak adta a fejét. Nem tudta, hogy elrabolták-e a testvérét, vagy feleségül vitték-e. Édesapja azt mondta, ahhoz adja a lánytestvérét, aki kérni fogja. De ez nem kért, hanem rögtön elrabolta.

A zivatar nem állt el. Másnap este ismét behangzik az ablakon egy erős hang:

- Gyere ki, Vitéz János!

Vitéz János kimegy. Nem lát senkit, de mégis valaki, akiről azt se tudja, ki vagy miféle, azt mondta neki a sötétben:

- Küldd ki a középső lánytestvéredet!

Szegény lány a kuckóba szaladt. Szaladhatott, ott künn az a hang most azt dörögte, ha ki nem megy a lány, rögtön vége lesz mindnyájuknak. Nem volt mit tennie szegény lánynak, ennek is ki kellett mennie. A fiú utána lopakodott, hogy megláthassa, ki jött a testvéréért. Csak amikor már az a levegőben volt, akkor látta, hogy egy irtózatos nagy szörnyeteg, még az előbbinél is sokkal nagyobb sárkány.

A harmadik este ismét megverték az ajtót, ismét behangzik egy erős hang:

- Gyere ki, Vitéz János!

Kimegy Vitéz János:

- Hozd ki nekem a legfiatalabb lánytestvéredet. De ne késs, mert ha késel, halál fiai vagytok.

Bement János most már ellenvetés nélkül, kihívta a lánytestvérét. Azt is sárkány kapta a levegőbe, még az előbbinél is rettenetesebb, s máris szállt vele tova.

Szegény fiú egyedül maradt. Eddig a lányok főztek, mostak rá. Hamarosan kifogyott mindenből, a kenyérből, a tiszta ruhából. Büszke volt, szomszédokat nem akart hívni, hogy főzzenek, mossanak rá. Becsukta kulcsra az ajtót, és bánatosan világgá indult. Gondolta, addig megyen, míg valahol agyon nem lövik, vagy másképpen el nem pusztul, ha már ilyen egyedül maradt a világon.

Amint megy, mendegél, nagy sokára beér egy városba. Látja, hogy a város minden házának a tetején fekete zászló van kitűzve. Gondolkozik Vitéz János: "No, ezek is úgy vannak valahogy, mint én, csak én elfelejtettem zászlót tűzni a házam tetejére." De aztán mégis kérdezősködni kezdett, miért van a város gyászban. Feleli neki egy öregasszony:

- Ez bizony, fiam, gyászban van, mégpedig olyanban, amilyenben sose volt. Három nap leforgása alatt meghalt a király, a királyné, a fiuk, ezért van ez a nagy gyász. Az árván maradt királykisasszony akaratából.

- Hol lakik a királykisasszony?

- Menj, itt a város közepén van a királyi lakás. De mit akarsz tőle?

- Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek. Engem is sok szerencsétlenség ért, szeretnék még nálam is szerencsétlenebbnél szolgálni. Hátha megvigasztalom.

- Bajosan sikerül az neked, fiam, mert a királykisasszony nagyon bizalmatlan. Kihirdette, ha valaki azt meri mondani neki, hogy szereti, ő azt nyomban lefejezteti. Egyedül akar élni.

- No, én úgyis elmegyek hozzá, és megpróbálkozom.

El is ment Vitéz János a királyi palotához. Indulna be egyenest. De ott van a kapus, elibe áll:

- Mit akarsz itt, te legény?

- Szolgálatot keresek.

- Nincs most itt szükség szolgára.

- De hátha van.

- Menj dolgodra; nincs, ha mondom!

De Vitéz János csak állhatatoskodik:

- Pedig én talán megvigasztalnám a királykisasszonyt.

- Mivel, te?

- Merthogy magam is vigaszt keresek. Sok nagy baj ért engem is.

Meghallja ezt az ablakon át a királykisasszony. Kitekint, kihajol, lenéz, meglátja a szomorú arcú legényt. Mindjárt nem érzi úgy egyedül magát. Küldi az inast, hogy kérdezze meg azt a fiatalembert, mi járatban van.

Feleli az ott lent:

- Szolgálatra volna szükségem, ott, ahol énrám volna szükség.

Behívatja a királykisasszony maga elé. Látja, hogy közelről is derék, szép legény. Azt mondja neki:

- Mondd el, mi szükség hajtott szolgálni.

Kezdi Vitéz János a panaszt mondani, közben elfogódik a szíve, majdnem sírva magyarázza, hogy mi minden történt vele három napon keresztül. Hogy veszítette el a lánytestvéreit. Hogy maradt egyedül. Hogy nem maradt otthon, aki főzne-mosna rá.

A királykisasszony is majd elsírta magát.

- No - azt mondja -, te másik szerencsétlen ember, úgy jártál, mint én. Hát fölfogadlak szolgálatra. Pihend ki magadat. Egyelőre nem is fogsz dolgozni, csak ismerkedj a tennivalóval.

A fiú nagyon jól bevált. A királykisasszony felöltöztette szépen; a bátyja ruháiba. Éppen olyan volt, mint az ő testvérbátyja. Így éldegéltek évekig. Már huszonegy éves lett a fiú. Akkor behívatja magához a királykisasszony. Azt mondja neki:

- Mondd, Vitéz János, valamit kérdek tőled, de őszintén felelj. Szeretsz-e te engem vagy se?

Megakadt a fiú. Ha azt fogja mondani, hogy szereti, a fogadalom miatt a királykisasszony a fejét véteti. Ha azt fogja mondani, hogy nem szereti, haragjában véteti a fejét. Mindegy: megmondja az igazat! Hogy szereti. Történik, ami történik.

De a királykisasszony nagyon megörült.

- No - azt mondja -, hát ha szeretsz, én is szeretlek téged! Hívunk papot, megesküszünk. Te leszel a király!

Úgy is történt. Papot hívtak, megesküdtek, meglett rögtön a nagy királyi lakodalom.

Másnap a felesége azt mondja neki, Vitéz Jánosnak:

- Kedves férjem, amit látsz, mindenhez közöd van, de ami zárva van, ahhoz én tartok jogot. A palota legbelsőbb termén lakat van. Ne is érdeklődd soha, hogy miért. Ne is kérdezz róla soha.

Nagyon bántotta Vitéz Jánost, hogy ha ő király már, miért van a palotában valami, amit nem ismerhet. Gondolta, majd csak kitudódik egyszer. De azért fúrta a kíváncsiság. Együtt jártak a templomba. Egyszer is vasárnap fölkészültek, mentek a templomba. Mielőtt megindultak, Vitéz János király a fejét kezdte fájlalni.

Azt mondta a feleségének:

- Csak eriggy el, fiam, magad a templomba, én most nem megyek.

Elment a királyné a templomba. Vitéz János meg ment egyenest a palota legbelsőbb részébe. Ott volt az a tilos terem, akkora, mint egy kocsiszín vagy még egyszer olyan nagy. Zörgette, be akart menni, hiába. Volt Az ajtón zár is, egy irdatlan lakat is. No de ő bemegyen, még ha az ajtót betöri, akkor is. No de döngeti, zörgeti az ajtót, csak nem tudja kinyitni.

Egyszer csak belülről egy tompa hang hangzik, azt mondja:

- Vitéz János, ha be akarsz jönni hozzám, eriggy a feleséged ágyához, a vánkosa alatt van a kulcs, avval kinyithatod az ajtót, s bejöhetsz.

Úgy is történt. Elmegy Vitéz János, keresi a kulcsot, megtalálja. A két nagy, széles kapu kivágódik, Vitéz János bemegy bátran, s látja, hogy a nagy terem közepén egy irtózatos nagy kőkád van lefenekelve.

A kőkádon meg egy nagy kőlap, három helyen is ráabroncsolva. Valami neszez a kádban. Azt mondja egyszer csak, aki a kádban van:

- Vitéz János, adj nekem egy ital vizet, adok neked érte egy életet.

- Nem kell nekem az életed; adok neked anélkül is nem vizet, hanem, ha akarod, egy ital bort.

Válaszol erre az a valaki örvendezve a kádból:

- Itt van, nézd, ennek a kádnak a fedőlapján egy lyuk; ezen öntsd be, én odatartom a számat, és megiszom.

Úgy is történt. Mikor megitta, egy abroncs lepattant a kádról.

- Adjál még egy ital vizet, Vitéz János, adok érte egy világi utat.

Feleli Vitéz János:

- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.

S odaadta.

Akkor lepattant a második abroncs a kádról.

Hangzik azonban ismét a kőlap alól:

- Adjál még egy ital vizet, adok neked egy világi próbát.

- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.

Vitéz János beöntötte a harmadik ital bort. Lepattant erre a kádról a harmadik abroncs is. A kőlap felemelkedett. Rettenetes szélroham csapott ki a kádból, majd valami szörnyű teremtmény szökkent ki belőle. Kimenekült a fogoly! Repülni tudott! Úgy megütötte Vitéz Jánost a szárnyával, hogy eszméletlenül rogyott össze.

Maga sem tudta, meddig feküdt ott. Mikor magához tért, s kezdett széjjelnézni, először is az jutott eszébe, hogy a felesége még nincs otthon. Nézi az órát, a templomból már rég kijöttek! Felugrott, sietett a paphoz. Azt mondja a pap Vitéz Jánosnak:

- A felséges királyné, mint máskor is szokott, öt perccel hamarabb kiment, mint az egész gyülekezet. Attól fogva nem láttam.

De most már jönnek is a testőrök, és jelentik neki, hogy egy rettenetes szárnyas állat épp akkor, amikor a királyné hazafelé ment a templomból, levágódott a palota és a templom között, fölkapta a királynét, fölszállt vele a levegőbe, elvitte, és azt hagyta üzenetül Vitéz Jánosnak, azt kiáltotta le a felhők közül:

- Hollófernyigesnek adtad, Vitéz János, a három ital bort: ha megszomjazol, jöjj el hozzám, visszaadom.

Most már tudta Vitéz János, hogy ki rabolta el a feleségét. Hollófernyiges a sárkányok fejedelme. Összehívatta tüstént Vitéz János a katonáit, a testőreit, a cselédeket, kiadta a parancsot, hogy amíg ő vissza nem jön, a palotába senki ember fia be ne tegye a lábát, a gazdálkodás pedig csak menjen úgy, mint eddig ment. Akkor elszántan útnak indult. Hátizsákjába tett egy kis ennivalót.

- Gyerünk, hát, neki a világnak! Addig megyek, amíg élek vagy elpusztulok, addig, amíg meg nem látom a feleségemet.

Ment, mendegélt, hetedhét ország ellen, még azon is túl. Egyszer egy nagy vad erdőbe ért. Elesteledett. Ahogy besötétlett, Vitéz János fölment egy magas fának a tetejébe, azért is, hogy a vadak éjjel meg ne támadják, de azért is, mert onnan nézett körül a világ sötétségébe. Látta, hogy igen-igen messze valami világ pislog. Elszánta magát erre, mégsem hál meg ezen a fán, hanem elmegy, megkeresi azt a világot.

Ment, mendegélt, egyszer csak elért a pislákoló kis világhoz. Egy ablakból szűrődött ki. Vitéz János illően bekopogtat; kihangzik egy hang:

- Gyere be, ha idegen vagy.

Benyitja Vitéz János az ajtót, hát csodák csodája, kit lát ottan?

A legidősebb lánytestvérét.

Nagyon megörültek egymásnak.

- Adjon Isten jó estét, kedves jó testvérem!

- Adjon Isten neked is, kedves jó testvérem! Hol jársz itt? Mióta hazulról elkerültem, még madarat sem láttam onnan valót. De rejtőzz azonnal el, mert az én uram a hatfejű sárkány; ha hazajön, azonnal végez veled.

Felel neki erre Vitéz János, legyintve:

- Nem baj, édes jó testvérem, ha kivégez is, csakhogy még egyszer láthattalak téged.

Mondja neki a lánytestvére:

- De csak bújj ide az ágy alá, mert mindjárt itthon lesz.

Alig bújt el Vitéz János, nagy dörögve megérkezik a sárkány. Amikor bemegy a házba, mindjárt azt kérdezi:

- Idegen szagot érzek! Ki járt itt?

Azt mondja a felesége:

- Mért éreznél, kedves férjem, idegen szagot? Idegenből jöttél, magaddal hoztad.

- Nem úgy van az, hanem bújj ki csak, sógor, az ágy alól!

Mert közben meglátta Vitéz Jánost. Kibújt a sógor, Vitéz János, az ágy alól. A sárkány rögtön elnyelte. De aztán szépen kiköpte, megint bekapta, megint kiköpte. Háromszor végezte ezt vele, ez volt nála a szeretet jele. Akkor végre megszólította:

- Mi járatban vagy itt, sógor, mondd csak, itt, ahol még a madarak se járnak?

Azt mondja neki Vitéz János:

- Hollófernyiges ellopta a feleségem, nem tudsz-e valamit róla, hogy merre lakik?

- Haj, hallod, itt ment keresztül a határomon, de ha én azt tudom, köbálvánnyá változtatom. Hanem holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz.

Úgy is történt. Másnap reggel a sárkány derékon kapta a sógort, fölszállt vele a levegőbe, és pillanatok alatt már a bátyjánál volt vele. Bemutatja neki. Az is elkiáltja magát:

- Isten hozott, kedves sógor, hol jársz itt?

Széjjelnéz Vitéz János, a sógor, meglátja a középső lánytestvérét. Megvolt azzal is a nagy öröm. Csak akkor kezdtek el bánkódni, amikor Vitéz János elmondta, hogyan lopta el Hollófernyiges a feleségét. Azt mondja a második sárkány:

- Itt ment keresztül az én határomon is, ha tudom, mit mívelt, kőbálvánnyá változtatom, ahhoz jogom van, meg erőm is van hozzá. Hanem majd holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz, az ő birtoka már Hollófernyiges országával határos.

Úgy is történt. Megragadta a második sárkány is a sógort, és egykettőre a bátyja birtokán volt vele. Amikor Vitéz János bement a sárkány szobájába, kit lát ott, mint a harmadik lánytest­vérét. Összeölelkeztek. Felugrott erre a harmadik sárkány:

- Isten hozott, sógor, mi járatban vagy itt, ahol még a madarak sem járhatnak?

Elmondta Vitéz János itt is, hogy Hollófernyiges ellopta a feleségét. Csóválja fejét a legidősebb sárkány:

- Itt ment keresztül a határomon. Ha egy pillanattal hamarább észreveszem, kőbálvánnyá változtatom. Mert fejedelmünk ugyan, de mindnyájan gyűlöljük. Azért is adták rabnak, kőkádba. No, de mit akarsz te most tőlem?

- Azt, hogyan tudnám a feleségemet elhozni tőle?

A három sárkány jót akart a sógorral. Vitéz János most nézte meg őket. Az egyik hatfejű volt, a másik tizenkétfejű, a harmadik huszonnégyfejű.

Azt mondja a huszonnégyfejű:

- Hárman vagyunk testvérek, elég fogós fickók vagyunk, de ha ezren volnánk, akkor se bírnánk ővele, olyan erős. Hanem tudod, mit, sógor? Kifogunk rajta ésszel. Elmégy hozzá koldusruhában; reggel nyolc órára kell ott lenned. Mit ígért neked, amikor italt adtál neki, háromszor is?

Elsorolja a fiú, hogy egy életet ígért, egy világi utat, meg egy világi próbát.

Válaszol a huszonnégyfejű:

- Akkor indulj neki, tán sikerül elhoznod a feleséged. Reggel nyolc órakor szokott a kútnál lenni szegény asszony. Siess.

Azt mondja a hatfejű sárkány:

- Itt az én paripám, ülj fel rá, és próbáld visszaszöktetni a feleségedet. Majd meglátjuk, mi történik.

Úgy is lett. Felül Vitéz János a lóra, vágtat a kúthoz. Megy reggel a felesége vízért. Amikor meglátták egymást, sírtak mind a ketten. Mondja neki az asszony végre:

- Miért adtál engem ennek az irtózatos állatnak?

- Dehogy adtalak! - feleli Vitéz János. - De most már siessünk! Gyere, ülj fel a lóra, viszlek!

Közben otthon Hollófernyiges éppen reggelizett. Egyszerre mit hall? Hogy kint az istállóban veszettül rúg-vág, toporzékol az ötlábú lova. Kiugrik Hollófernyiges az istállóba, s rákiált a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred? Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

Felel a ló hátrafordulva a jászoltól:

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, egy mázsa szivart elszívhatsz, egy mázsa mogyorót megrághatsz, egy oldalra kialhatod magad, velem még akkor is utoléred.

Hollófernyiges ivott, evett, szivarozott, mogyorót rágott, aludt, akkor szépen felült az ötlábú paripájára. A paripa húsz lépéssel húsz mérföldet haladt, Hollófernyiges mindjárt utol is érte Vitéz Jánost.

Mondta neki:

- No te nyomorult, ide hallgass! Adtam neked egy életet. Most élhetsz vele, nem bántalak. Add ide az asszonyt, de ide többet ne gyere.

Azzal elvette tőle, és ment vissza haza.

Megy haza Vitéz János is nagy szomorúan a sógorokhoz.

Várja a három sógor a határszélen:

- Na, hogy s mint esett, sógor?

- Elvette a feleségemet tőlem. Pedig már hoztam.

Azt mondja erre a középső sárkány, a tizenkétfejű:

- Holnap megint elmégy érte az én paripámon! Próba szerencse; lesz, ami lesz.

Úgyis történt. Másnap felült Vitéz János a tizenkétfejű sárkány lovára.

Nyolc órára megint a forrásnál volt. Megint mondja a feleségének:

- Gyere kedves feleségem, ülj fel, hadd vigyelek haza!

- Jaj, ne járj értem, mert az életedbe kerül. Ha engem ideadtál, eriggy, és élj a királyságodban inkább, mintsem elpusztulj.

De azért csak fölült az ura mögé.

Elkövetkezik az idő, Hollófernyiges ötlábú lova megint csak rúg-vág, ágaskodik.

Abbahagyja az evést, kiugrik Hollófernyiges az istállóba, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, két oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.

De most már csak okkal-móddal csinálta mindezt Hollófernyiges. Sietett fölnyergelni a lovát, s utána! Mikor utolérte Vitéz Jánost, azt mondja neki:

- Megint itt vagy, nyomorult? Adtam neked egy világi utat. Most élhetsz vele nem bántalak, csak add ide a feleségemet s eltakarodj a földemről.

Visszavette Vitéz Jánostól az asszonyt, s vitte haza.

Ment haza Vitéz János is nagy szomorúan a három sógorhoz. Azok már várták:

- Mi újság, sógor?

- Visszavette a feleségemet. Pedig már hoztam!

Azt mondja erre a huszonnégyfejű sárkány:

- Holnap reggel az én paripámra ülsz, és megpróbálod harmadszor is.

Harmadik nap ment megint Vitéz János a feleségéért. Most is ott találta a forráskútnál, magához vette, hozta. Közben az istállóban megint rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova. Abbahagyja a reggelit, kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, három oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.

De ebből most már nem végzett el semmit Hollófernyiges, felült gyorsan a lovára, s már utol is érté Vitéz Jánost. Megállította. Azt mondja neki Hollófernyiges:

- Na, te nyomorult! Adtál három ital bort, adtam neked egy életet, egy világi utat és egy világi próbát. Most már a világi próba is lejárt! Ha még egyszer ide teszed a lábad, diribről darabra vagdallak, s megetetlek a hollóimmal!

S azzal visszavette tőle megint csak az asszonyt.

Ballag Vitéz János most már igazán nagy szomorúan vissza a sógorokhoz. Kérdezi a három sárkány:

- Mi újság, sógor?

- Nincs kegyelem többé Hollófernyigesnél.

Mondja erre a huszonnégyfejű sárkánysógor:

- Azért még holnap is el fogsz menni! Felöltözöl koldusruhába. A feleségedet most is a kútnál fogod találni. Mondd meg neki, ha szeret, ha igazán akarja, hogy feleséged legyen, tegye meg a te óhajodat, hisz te is már nagyon sokat szenvedtél érte. Kérdezze meg attól a gazember Hollófernyigestől, hol akad még az ő lovának párja a világon. Várd meg, amíg a feleséged megtudja tőle. De akkor rögtön gyere haza a feleséged nélkül.

Úgy is történt. Másnap ott várta Vitéz János megint a feleségét reggel a forráskútnál.

Azt mondja neki rögtön az asszony:

- Kedves egy férjem, miért jöttél értem; előttem fog darabokra vagdalni az az átkozott Hollófernyiges!

Feleli Vitéz János:

- Kedves feleségem, ha akarsz még a feleségem lenni, vagyis hogy megszabadítsalak ettől a gonosztól, kérlek valamire. Én már sokat szenvedtem érted, szenvedj te is. Kérdezd meg tőle, hogy van-e az ő lovának párja a világon, vagy nincs. Én ittmaradok, megbújok. Mihelyt megtudod, amit kérek, gyere még egyszer vízért, s mondd meg nekem.

- Hogyne tenném meg, édes uram, érted s értem.

Megy is az asszony be, viszi nagy örömmel haza a vizet, s mondja Hollófernyigesnek:

- Látod, kedves férjem! - ilyen hízelgő szépen szólt hozzá -, nagyon ráijesztettél arra a földi férjemre, már nem mert értem jönni, nem is jön soha tán. De nem is lehet ami lovunknak megadni az árát! A világ minden pénzénél többet ér. Ugyan mondd már, kedves egy férjem, van-e még a mi lovunknak párja a világon!

Felugrott erre Hollófernyiges, s úgy pofon vágta a feleségét, hogy kézzel kellett fölrázni, amiért ilyet mert kérdezni tőle. De ahogy följózanodott, megint csak azt kérdezte az asszony:

- Megütöttél, hát most már mondd meg, van-e a mi lovunknak párja a világon!

Hollófernyiges erre megint pofonvágta úgy, hogy vízzel kellett fellocsolni. Nagy sokára, amikor magához tért, megint csak megkérdezte az asszony:

- Hát most már igazán mondjad meg, van-e a mi lovunknak párja ezen a világon!

Harmadszor is fölugrott Hollófernyiges és harmadszor is úgy pofon vágta, hogy ecettel kellett föllocsolni szegényt. Mikor magához tért az asszony, újból csak megkérdezte:

- No, de most már igaz-igazán mondd meg, kedves férjem, hogy van-e a mi lovunknak párja a világon!

Felelte Hollófernyiges mérgesen:

- Most már megmondom neked: van! Méghozzá nem is olyan, mint a miénk, hanem százszorta gyorsabban futó. A miénknek csak öt lába van. De van a mi lovunknak egy testvére, annak hat a lába. Az pedig a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál. Éppen azon gondolkodom, hogy el kéne menni érte, ide kéne elhozni, nehogy az a te földi féreg férjed még elmenjen és megvegye, mert azon aztán el tudna szöktetni tőlem téged.

Ment ki ezután rögtön az asszony a forráshoz! Elmondta az urának, mi történt: hogy van annak a lónak párja, sőt nem is párja, hanem annál még sokkal gyorsabb. Vitéz János elbúcsúzott tüstént a feleségétől, útra kelt, ment vissza a három sógorához. Várták már, s kérdezték:

- Mi újság, sógor?

Elmondta hát Vitéz János, hogy nemcsak párja van Hollófernyiges lovának, hanem van a világon egy hatlábú csikó, amelyiknek Hollófernyiges lova a nyomába se léphet. A Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál.

- Hát, sógor, azért bajos elmenni, tegyünk még egy próbát a feleségedért. Én adok neked lovat. A nyerge alá tegyél egy zsákot. Próbáld megszöktetni a feleségedet. De mondd meg neki: ha Hollófernyiges utána ered, utolér és összevagdal, kérje meg Hollófernyigest, engedje meg neki, hogy a te összedarabolt testedet szedje bele abba a zsákba, és tegye keresztül a lovad hátán, hadd vigyen haza, nehogy a madarak megegyenek.

Úgy is történt. Másnap reggel Vitéz János bátran lóra ült, elment a feleségéhez. Ott találta a forrásnál. Azt mondta neki:

- Édes feleségem, eljöttem érted.

- Jaj, minek jöttél, kedves férjem, most darabokra vagdal majd ez a szörnyű állat, ahogy fenyegetett.

- Nem baj az sem; ha mégis úgy esik, csak arra kérd, hogy ha össze talál is vágni, rakhasd te bele a testemet ebbe a zsákba, s tehesd föl a lovam hátára, hogy vigyen engem haza.

Amíg ők így beszéltek, otthon az istállóban rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Van időnk?

- Nincs!

Rögtön felugrott a lovára Hollófernyiges. Hamar utolérte Vitéz Jánost; minden szó nélkül kétfelé szelte a lova hátán, aztán darabokra vagdalta. Nézi borzadva az asszony, de nem sír, hanem ezt mondja:

- Kedves férjem, ne haragudj rám azért, amit kérek. Vitéz Jánosnak is felesége voltam, ő is törekedett utánam, akár te, de hát te nyertél el engem. Engedd meg, hogy összeszedjem az eldarabolt részeit, és belerakhassam abba a zsákba, amelyik ott lóg a nyereg alatt, hadd vigye haza a lova a hazájába.

Hollófernyiges megengedte neki; még ő is segített az összeszedésben. Berakták Vitéz János testét a zsákba, jó erősen bekötötték a zsák száját, keresztültették a ló hátán. Hollófernyiges belerúgott a lóba.

- Vidd haza a gazdád - mondta nevetve.

Mert most aztán megnyugodott Hollófernyiges; azt hitte, hogy Vitéz János elpusztult a föld színéről, nem kell miatta a másik csikót elhozni. De hiszen még ha élne is az a nyomorult Vitéz János, akkor sem tudná megvenni azt a lovat tíz királyságért sem!

Vitte közben a ló Vitéz Jánost a sógorokhoz. Hazaért vele. A három sárkány már előre igen szomorú lett. Nézték, itt jön a sógor a zsákban. De aztán gyorsan levették a ló hátáról, bevitték az acélműhelyükbe. Rátették az acélműhely üllőjére. Mindegyik sárkány nagy pörölyt vett a kezébe. Kezdték ütni, vágni, verni a zsákot. Annyira verték, ütötték, ameddig a zsákban olyan emberalak nem lett, mint amilyen Vitéz János addig volt. Akkor megkenték forrasztófűvel, megöntötték élesztővízzel, s kibontották a zsákot. Vitéz János fölébredt. Sokkal különb ember lett, mint eddig. Azt mondja:

- Sógorok, de elaludtam!

Feleli neki a huszonnégyfejű sárkány:

- Bizony el, sógor! De most már készülj az útra, ha el akarsz menni annak a tengernek a hetvenhetedik szigetére. Annál a vasorrú bábánál beállhatsz szolgálni, annak mindig szüksége van szolgára. Meg is fogad, akármit is kérsz tőle. De ne kérj te bérbe semmi mást, mint az asszony koszos, beteg lovát, egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót. Nesze, itt van ez a síp. Akármi bajod történik, ha belefújsz ebbe a sípba, azonnal segítségedre megyünk. Még egyszer mondom: kínál majd az öregasszony aranyat, gyémántot, mindent a csikó helyett, de semmit el ne fogadj, csak azt, amit mondtam.

Elbúcsúzott Vitéz János a sógoroktól, s indult a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetére. Ment, ment, ment, amíg csak oda nem ért. A szigeten egy vén boszorkány fogadta. Ennek volt a nevezetes csikaja. Odaköszön neki Vitéz János:

- Adjon Isten jó napot, édes öreganyám.

- Adjon Isten neked is, fiam. Ejnye, de derék szép legény vagy; mi járatban vagy erre?

Azt mondja Vitéz János:

- Szolgálatot keresek, édes öreganyám, ha szüksége volna kocsisra.

- Hogyne volna, kedves egy fiam! Mind ilyen derék szép emberek szolgáltak nálam, mint te vagy. Nem is lesz nagy a dolgod.

Volt annak a vasorrú bábának három lánya. Azokat ő csikóvá változtatta. Azokra kellett vigyáznia három nap, mert három napból állott az esztendő.

Azt mondja a boszorkány:

- Mi bért akarsz, te derék legény?

Felel Vitéz János:

- Nem kérek én egyebet, édes öreganyám, mint csak azt a rossz csikót kérem, amelyik ott fekszik ni.

Az pedig úgy benne feküdt a ganajlében, csak az orra volt kinn, meg a füle.

- Kérj még egyebet, fiam: mért csak ennyi bért akarsz?

- Kérek én - mondja Vitéz János - még egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót.

- Halljuk tovább, fiam, kérj még - mondta a boszorkány, abban a hiszemben, hogy Vitéz János úgysem tudja kiszolgálni az esztendőt.

- Nem kell semmi egyéb - mondja Vitéz János.

- Jól van, fiam.

Ezzel elővette a vén boszorkány a pennáját, s megszúrta az ujját, vért eresztett belőle. Azzal írta a szerződést.

- Nesze, fiam, itt a kötőfékszár; vezesd ki a csikókat a legelőre. De vigyázz rájuk, mert nagyon el vannak betyárosodva. Olyan ügyetlen szolgáim voltak teelőtted, hogy a csikók arra mentek tőlük, amerre akartak. De most ide nézz, mi van még a szerződésben. Ha a csikókat meg nem őrzöd, a fejedet veszem. Látod ezt a kastélyt? Csupa emberfőből van kirakva. A kastély falán egy hely még üres: oda a te fejed kerül, ha nem ügyelsz.

Kivezeti Vitéz János a csikókat. A vén boszorkány álomporos kenyeret adott neki. Messze volt a legelő.

A nagy gyaloglás elfárasztotta Vitéz Jánost. Ahogy kiért a legelőre, evett a kenyérből, majd lenyűgözte a csikókat. Rögtön utána letette a fejét, s abban a pillanatban elaludt. Aludt ő bizony uzsonnáig.

Amikor fölébredt, körülnézett - nincs csikó sehol!

Igen nagy bánat ütötte meg a fejét, mi történik most már vele. Aha, de eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba: rögtön ott termett a hatfejű sárkány.

- Mi baj, sógor?

- Nincsen csikó!

- Látod azt a tábla kölest?

- Látom.

- Az az egyik csikó. Látod azt a csőszkunyhót?

- Látom.

- Az a másik csikó. Látod a kunyhó előtt azt a csőszt?

- Látom.

- Az a harmadik csikód. Ne, itt ez a kötőfék, eriggy oda a csőszhöz. Akármit kiabál rád, csak menj hozzá bátran, és vágd a fejéhez ezt a kötőféket.

Megfogadta a szót Vitéz János. Megy a csősz felé. Az már messziről kiabál:

- Ne gázold le a kölesemet, te gazember! Hogy mersz idejönni? Mindjárt agyonlőlek!

De Vitéz János nem hallgatott semmire, csak gázolta a szép kölest, amíg a kunyhóhoz nem ért. Akkor fogta a kötőféket, a csősz fejéhez vágta. Nyomban ott termett a három csikó. Eltűnt a köles, el a kunyhó, el a csősz, ott termett helyükben a három csikó. Vitéz János fölült az egyikre, úgy vitte haza őket. Ahogy elért a kapuhoz, bekiáltott:

- Nyissa ki, édes öreganyám, a kaput!

Azt feleli a vén boszorkány:

- Ha csikós vagy, ugrass keresztül rajta!

Magas volt a kerítés, elég volt átugratni. Belevágta Vitéz János a sarkantyúját a csikóba, és átugratott a kapun.

Mondja a vénasszony:

- Kedves egy fiam, hát hazahoztad a csikókat?

- Haza én, édes öreganyám.

- Derék legény vagy, hogy hazahoztad ezeket a bitangokat. Eriggy be, édes fiam, vacsorálj meg, ott a vacsorád az asztalon. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

De a fiú megállt az ajtó mellett; furcsa neszt hallott. Aztán az istálló felé lesett. Bemegy a vén boszorkány az istállóba, és a három csikó elé egy véka zsarát tüzet önt. Elővesz egy tüzes vasrudat, üti-veri a három csikót, és azt mondja:

- Betyár bestiák, szeretitek a kocsist, ugye?

Azt feleli a csikók közül az egyik:

- Édesanyám, ne ölj meg bennünket, mert ha te egy ördög vagy, a kocsis száz ördög.

Azt feleli erre a vén boszorkány:

- De most már vigyázzatok ezen a két napon magatokra, hogy meg ne őrizhessen benneteket.

A fiú bement, nyugodtan megvacsorázott. Másnap reggel felkelt, ismét álomporos früstököt adott neki a vén boszorkány. Mire kiért a legelőre a csikókkal, rájött az álom, elaludt. Délutánig aludt. Egyszerre fölébredt, széjjelnézett, hát nincsen csikó! De megint csak eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba. Azonnal ott termett a tizenkétfejű sárkány:

- Mi a baj, sógor?

- Nincsen csikóm, sógor!

Azt mondja neki erre a tizenkétfejű sárkány:

- Látod azt a községet?

- Látom.

- Az az egyik csikó. Látod benne azt a templomot?

- Látom.

- Az a másik csikód. Eredj be a templomba: ott bent van a harmadik csikód, a pap. Itt van ez a kötőfék. Nehezen fognak hozzá engedni, mert tele lesz a templom néppel. De csak told őket két oldalra, s törekedj a paphoz.

Indul Vitéz János, megy végig a falun, annyi volt a kutya, majd megették; sehogy sem akarták a templom közelébe engedni. Amikor a templomhoz ért, a pap éppen misézett. Ment csak egyenesen a paphoz. Valaki megkapta a göncét:

- Hova mész, te? Nem látod, hogy misézik a pap?!

Mások is megkapják a ruháját, nem akarják engedni a pap közelébe. De ő utat nyit magának, a paphoz lépett. Szó nélkül fejéhez vágta a kötőféket. Egyszeriben nem volt ott se község, se templom, se pap: hanem három csikó. Vitéz János ráült az egyik csikóra, úgy vágtatott hazafelé. Amikor a kapuhoz ért, megint bekiáltott:

- Nyissa ki, öreganyám, a kaput!

Azt feleli a vén boszorkány:

- Ha csikós vagy, ugrass be rajta!

Belevágta Vitéz János a sarkantyút a csikóba, és keresztülugratott a kapun. Azt mondja a vén boszorkány hízelegve:

- Hazajöttél, kedves egy fiam? Eriggy csak be vacsorázni. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

Vitéz János megint megállott az ajtó mellett, hogy hallja s lássa, mit fog a vénasszony csinálni. Az megint zsarát tüzet öntött a csikók elé. Aztán kezébe fogott egy tüzes vasdorongot, azzal ütötte-verte a három csikót; közben azt mondta nekik:

- Szeretitek a kocsist, ugye, betyárok, azért tud benneteket hazahozni?

Megszólal az egyik csikó, azt mondja:

- Ne ölj meg bennünket, édesanyám, ha te egy ördög vagy, ő száz ördög.

Azt feleli a vén boszorkány:

- De most már igazán vigyázzatok, holnap meg ne őrizzen benneteket!

De azon a harmadik reggelen még kenyeret sem adott a vén boszorkány a szolgának. Kiment Vitéz János, kivitte a csikókat, lepányvázta, úgy összekötözte őket, hogy alig tudtak mozogni. Reggeli helyett pipára gyújtott, de a szemét le nem vette a csikókról. Lássuk, hogy tűnnek el előle, ha tudnak!

Ahogy így pipázik, egyszerre csak arra megy egy koldusember. De hát ki volt az a koldus? Vitéz János se gondolta, hogy a vén boszorkány! Könyörög a koldus, hogy legyen szíves Vitéz János, adjon egy kis tüzet a pipájából. De mindig úgy fordul, hogy a csikókat János ne lássa. Gyanút fogott János, de ahogy belenéz a pipájába, hogy lehet-e egy kis tüzet adnia, a szemét mégiscsak levette a csikókról.

Mire széjjelnézett, se csikó, se koldus.

- Na - mondja Vitéz János -, ezeket elnyelte a föld.

De máris belefújt a sípba: ott termett rögtön a huszonnégyfejű sárkány.

- Mi baj, sógor?

- Nincsen csikó, sógor!

Feleli erre a huszonnégyfejű:

- Bizony nincs, és nem is tudom, lesz-e valaha! Noha azt tudom, hova lettek. Keszeghallá váltak. Abban a tengerben van három keszeghal, azok ők. Nesze, itt van a kötőfék, állj ki a tenger partjára. Ha véletlenül ; ara úsznak, vágd a fejükhöz a kötőféket. Mert mi most három csukává válunk, mi fogjuk űzni azt a három keszeget - a te három csikódat! Hívom is a testvéreimet.

Ahogy együtt voltak, a három sárkány nyomban átváltozott három csukává! Indultak azonnal a három keszeg felkutatására. A tengerben; meg is lelték, már űzték, zavarták is a keszegeket, de mikor már majdnem a fiú felé nyomták volna őket, a három keszeg kiugrott a vízből, három nyúllá váltak. Erre a három sárkány gyorsan három agárrá vált, s utánuk! Mire elfogták volna őket, a három nyúl három galambbá vált. A három sárkány erre három karvallyá. Utánuk! Mire elfogták volna őket, a három galamb három egérré vált, belebújtak a földbe. A három sárkány erre három vakondokká vált: utána! Már mikor majdnem elfogták őket a három egér kiugrott a földből. Épp a vén boszorkány elé, aki akkorra már arrafelé somfordált. A boszorkány három gyűrűvé változtatta, és az ujjára húzta őket. A három sárkány ez ellen már tehetetlen volt. Szomorúan mentek Vitéz Jánoshoz. Ezt mondta a huszonnégyfejű sárkány:

- No, sógor, megvan a nagy baj: az a vén boszorkány vitte haza a csikókat. Otthon három tojássá változtatta őket, csinált egy fészket a sutba, ő maga ül rajtuk. Alóla pedig nagyon nehéz kivenni.

De a legkisebb sárkány nagyon ügyes volt, az ezt mondta:

- Halljátok, mit mondok én nektek! Én tudom, hogy a vénasszony padlásán van egy aranytyúk, egy aranyliba, egy aranypulyka meg hírmondó aranykakas. Én majd rókává válok, felbújok az eresz alatt a padlásra, és zavarni, nyaggatni, szorongatni fogom ott őket. Azok majd nagy ricsajt csapnak, amire a vén boszorkány hátha fölugrik a védelmükre a tojásokról. Ha megteszi, te, sógor, húzódj a kötőfékkel az ajtó mellé, szökkenj be tüstént a házba, és csapd a tojásokhoz a kötőféket!

Így is történt. A fiú odalopózott a konyhaajtóhoz, ott ügyesen meghúzódott. A rókává változott sárkány felmászott a padlásra, és elkezdte zavarni az aranybaromfit. A hírmondó aranykakast meg is fogta, és az egyik sarokba vágta. Rikácsolás, röpködés, kárálás, mi volt azon a padláson! A vénasszony csak emelgette magát a tojásokon, mégsem kelt föl, csak szóval hajtotta a rókát, csak ordított:

- Róka he, róka he!

De aztán már nem győzte a dolgot, fölugrott a tojásokról, kezébe kapta a piszkafát, fel a padlásra! A fiú ezalatt beszökött a konyhába, és készült a tojásokhoz vágni a kötőféket. Hogy a fiúnak ideje legyen elvégezni a dolgát, a róka körül-körül szaladt a padláson, a vasorrú bába meg utána a piszkafával. Mikor már gondolta a róka, hogy a sógora elvégezte a dolgát, akkor leugrott és elszaladt. A fiú közben valóban a tojásokhoz vágta a kötőféket. Mire kimegy a vénasszony az udvarra, mit lát? Azt látja, hogy a kocsis ott fogja a három csikót. Azt mondja a vénasszony, nagy hízelkedve:

- Hát hazahoztad a három csikót, kedves fiam?

Feleli Vitéz János:

- Haza én, édes öreganyám, hiszen jó szolga vagyok.

- Helyes fiam, derék fiú vagy. Most már el is készítem a szegődött béredet, kitelt az esztendőd, elmehetsz.

- Kérem is, édes öreganyám.

De akkor azt mondja a vén boszorkány a fiúnak:

- Hallod, fiam, mondok neked valamit. Szegény ember vagy-e, vagy valami királyfi?

- Én, édes öreganyám, csak egy szegény ember gyereke vagyok.

- Tudod mit akkor? Adok én neked három egész szekér aranyat, elvitetem a házadhoz haza, még a gyermekednek a gyermeke is úr lesz belőle. Mert ez a rossz csikó, ami itt van a trágyalében, mit ér az neked? Annyit sem, mint ez a sült bárány, kefe s vakaró, amiért elszegődtél hozzám.

- Nem bánom én, édes öreganyám, amit ér, azt ér, énnekem más fizetés nem kell, csak amit a szerződésben kértem, de ahhoz ragaszkodom.

Elkészítette, mit tehetett mást, a vénasszony, amit kiszegődtek, a bárányt, a kefét, a vakarót; összecsomagolta, odaadta neki. Indult Vitéz János, megfogta a csikót a fülénél fogva, kihúzta a trágyaléből. Csutakolgatja, törülgeti. Azt mondja neki a vénasszony, nagy mérgesen most már:

- Vidd ki tüstént az udvaromról, ha már megnyerted!

Vitéz János hiába biztatta a csikót, az csak hevert tehetetlenül. Végül is nem tudott mit cselekedni, a nyakába vette a csikót, s úgy vitte ki. Bizony mondom, még a sarkán is folyt a trágyalé. De a csikó nehéz volt nagyon. Vitte jó darabot Vitéz János, vitte, amíg bírta, de aztán ledobta, s otthagyta, s ment egyedül tovább. De aztán mégiscsak megáll s gondolkozik: ej, visszamegyek érte! Visszament, megint fölvette a csikót, s most még messzebb vitte. De elfáradt megint; megint ledobta, megint otthagyta. De megint csak megállt és gondolkozik: ej, visszamegyek még érte! Visszament, megint fölvette, megint vitte. De ismét csak kifáradt. Megint ledobta, megint otthagyta a csikót, hogy most már igazán nem viszi tovább. De újra csak visszatért, s újra csak fölvette a csikót a vállára. Megszólal ekkor a csikó:

- Kedves gazdám, Vitéz János, csak még ezen a hegyen vigyél keresztül, aztán majd én viszlek téged.

Megörült Vitéz János, hogy az ő hitvány csikója így megszólalt. Most már örömest cipelte át a hegyen, bár a nyelve lógott, de csak vitte. Azt mondja neki a csikó:

- Csak vigyél, kedves gazdám, mert az a vén boszorkány fenn áll a kémény tetején, s onnan figyel, mit csinálsz velem. Csak azt várja, hogy végleg magamra hagyj.

- Várhatja - felelte Vitéz János.

Amikor keresztül értek a hegyen, azt mondja a csikó:

- Tegyél le csak, kedves gazdám!

Vitéz János letette. A csikó megrázkódott. A világ szeme még olyat nem látott, amilyen gyönyörű paripa lett.

- Ülj rám, és most már csak magadra vigyázz!

Fölült Vitéz János a csikó hátára. Hatot lépett, hatvan mérföldet haladtak. De a kémény tetején az a kutya vén boszorkány is ráült a szénvonóra, kezébe fogta a piszkafát, s elkezdte hadarászni: utána!

Egyszer csak azt mondja a ló:

- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány!

Hátranéz a legény, s azt feleli:

- Dehogynem, kedves lovam! Már itt is van! A piszkafával hadarászik maga körül, mindjárt utolér bennünket.

- Lökd csak le azt a kefét!

Lelökte Vitéz János a kefét. Olyan sűrű erdő lett mögöttük, mint amilyen sűrű volt a kefében a szőr. Mire a vénasszony azon a piszkafával keresztülverte, törte magát, bizony addig igen hosszú utat haladt a csikó.

Megint megszólal a csikó:

- Nézz hátra, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?

Hátranéz a legény, s azt feleli:

- Dehogynem, kedves lovam! A piszkafával mindjárt le fog rólad kavarni, úgy hadonászik.

- Lökd le azt a vakarót!

Lelökte Vitéz János a vakarót. Amilyen szöges, hegyes a vakaró, olyan hegyes, sűrű vidék válott belőle. Míg a vénasszony azon keresztül törekedett, addig igen hosszú utat haladtak. De aztán megint csak megszólal a csikó:

- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?

Hátranéz a legény, s feleli:

- Dehogynem! Már a sarkunkban van. A piszkafával mindjárt leüt rólad.

- Lökd le csak azt a sült bárányt!

Lelökte Vitéz János a sült bárányt. Akkor felordított a vén boszorkány:

- Na, Vitéz János, ebből sem eszel, mert megeszem előled!

Megállott a vén boszorkány, és megette a sült bárányt, de még a csontját is megszopogatta. Míg ő azzal az időt töltötte, addig bizony igen hosszú utat haladt a csikó. A boszorkány ismét majdnem utolérte őket, de akkor ők már a három sárkány országában jártak. Így csak utánuk kiáltott:

- Megálljatok, kutyák, kezembe kerültök még!

De már a három sárkány birtokába nem mehetett be. A sárkányok ott várták a határszélen. Azt mondják Vitéz Jánosnak:

- No, sógor, most már több szerencsével mehetsz a feleségedért.

Vitéz János már másnap reggel elment a feleségéért. Most is éppen a forrásnál találta. Azt mondja neki:

- No, kedves egy feleségem, gyere, ülj föl, most már igazán elviszlek haza.

Azzal magához kapta a feleségét. A ló nekivágott a sivatagnak. Égig rúgta a földet, olyan villámgyorsasággal haladt előre. De közben otthon az istállóban egyszer csak rúgni-vágni, ágaskodni kezd Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, rákiált a lovára:

- Mi a baj, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetek, ihatok? Még utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, örökre is elalhatsz, akkor sem érjük többet soha utol.

De Hollófernyiges csak fölugrott a lovára, utánuk iramodott. Felszállt a levegőbe, s annyira sarkantyúzta a lovát, hogy annak már a vére is folyt. Egyszer csak odanyerít Hollófernyiges lova a Vitéz János lovának:

- Állj meg, kedves testvérem, ne hagyj megölni, mert már a vérem folyik.

Visszanyerít Vitéz János lova:

- Hát nem tudsz segíteni magadon? Eriggy fel vele a kék égig, és ugorj ki alóla. Ha leesik, kulimász lesz a föld színén.

Megfogadta a szót a ló. Felszállt Hollófernyigessel a kék égig, s ott kiugrott alóla. Hollófernyiges leesett, még egy lángosnál is jobban ellapult a föld színén. Akkor megállt Vitéz János lova, és visszament a másik lóhoz. Vitéz János a feleségét ráültette az ötlábú lóra, ő pedig most már a hatlábú lovon ment. Elértek a sógorokhoz. Vitéz János megköszönte a szívességüket, aztán indultak mindjárt. Útközben egyszer csak Vitéz Jánossal is felszállt a ló a kék égig, s ott kiugrott alóla, Vitéz János is már majdnem a földre esett, amikor a ló visszaugrott alá.

Azt mondja a ló:

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Meg bizony, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem meg én is, mikor engem először a földre dobtál.

Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, megint kiugrik alóla; de mire Vitéz János a földre esett volna megint aláugrott. Azt mondja a ló:

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Bizony meg, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem én meg, mikor engem másodszor ledobtál.

Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, s megint kiugrik alóla. De mire a földre esett volna, most is aláugrott.

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Bizony meg, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem én meg, mikor harmadszor ledobtál.

- Ne ijesztgess már, kedves lovam; szemenszedett búzát adok neked, és szűrt vizet hozzá.

- Nem is ijesztelek többet, édes gazdám.

Így értek haza, a királyi palotába. Ott megtartották még egyszer a lakodalmat. Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé, olyan nagy lagzi volt. Igaz volt, mese volt, füle-farka benne volt; aki evett kását, mondja ennek társát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!