Mikszáth Kálmán
A NOSZTY FIÚ ESETE TÓTH MARIVAL
1906-1907
TARTALOM
EGY RAVASZ KOMORNYIK CSELVETÉSE
HETEDIK FEJEZET
KÜLÖNFÉLE ELŐKÉSZÜLETEK ÉS INTÉZKEDÉSEK
NYOLCADIK FEJEZET
MIKOR A TENS VÁRMEGYE BALLÁBBAL LÉP KI
KILENCEDIK FEJEZET
KIFÜRKÉSZHETETLENEK A HATÁS CSODÁLATOS TITKAI ÉS RÚGÓI
TIZEDIK FEJEZET
AHOVÁ MAGA NEM MEHET AZ ÖRDÖG, ASSZONNYAL HELYETTESÍTI MAGÁT
TIZENEGYEDIK FEJEZET
AZ OLVASÓ VISSZAVITETIK A RÉGI IDŐBE, MIKOR MÉG A MÉZ IS ÉDESEBB VOLT
TIZENKETTEDIK FEJEZET
BIZONYOS VADÁSZ KÜLÖNÖS TAPASZTALATOKAT TESZ
TIZENHARMADIK FEJEZET
MELYBEN LEIRATIK, MILYEN FINOMAN MULAT A KISVÁROSI POLGÁRSÁG,
HA ÚGY ESIK A SORA
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A PATKÓ-LEGENDA KELETKEZÉSE ÉS SZÉTFOSZLÁSA
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
MIKOR A LEÁNYOK A GYERTYÁT ELOLTJÁK
TIZENHATODIK FEJEZET
EGY KIS KÓSTOLÓ AZ ÖNKORMÁNYZATI TEVÉKENYSÉG MEZEJÉRŐL
TIZENHETEDIK FEJEZET
NAGY MULATSÁG A DRENKI ÖREGEKNÉL
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
CSIGABIGA, NYÚJTSD KI SZARVACSKÁDAT
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A SZT. SEBESTYÉN-PIHENŐHÁZ ÉS A REKETTYÉSI KÚRIA, VALAMINT LAKÓI
HUSZADIK FEJEZET
NOSZTY FERENC EMELKEDŐBEN
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
AZ EMBER NÉHA EGY SZALMASZÁLBAN BOTLIK MEG
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
TÓTH MIHÁLY FÖLSZIPPANT VALAMIT
HUSZONHARMADIK FEJEZET
MIT CSINÁL A PÓK, HA A HÁLÓJÁT ÖSSZETÉPIK
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
A BOTRÁNY
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
DISPUTA
HUSZONHATODIK FEJEZET
A REGÉNY VÉGET ÉR
UTÓHANG
ELSŐ FEJEZET
CSODÁLATOS, HOGY AZ EMBEREK RENDESEN
TÖBBET KÖLTENEK, MINT KELLENE
Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is idehelyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszár hadnagy; vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak) és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagy harang.
Zajos tél volt, vidám farsang, egyik bál a másikat követte a »Nagy Szamár«-hoz címzett vendéglő nagytermében. Noszty hadnagy a polgármester leányába, Velkovics Rozáliába volt szerelmes (gyönyörű, törékeny jószág volt), annak kijárt az éji zene minden muri után, meg a sok virágbokréta tél évadján, az mind pénzbe kerül; aki pedig szerelmes, az rendesen el van keseredve, tehát iszik, s ha lehet, pezsgőt iszik és az is pénzbe kerül, a hadnagyi fizetés ellenben csekély, ami csak azért szomorú, mert otthonról ugyan vékonyan csörgedezik a segítség. Az öreg Noszty Pálnak magának is le van foglalva a fizetése, de azt persze nem szabad itt tudni. Az öregről itt csak az tudatik, hogy oszlopos tagja a kormánypártnak s hogy az őseinek valamikor pallosjoga volt. A pallos megvan még, de most kukoricát morzsolnak otthon, Nosztaházán a tompa élén. Mindegy, a pengéje idefénylik azért.
Ami Velkovics Rozáliát illeti, még az se egészen tiszta munka. Rozika ugyanis el volt ígérve Kozsehuba Tivadarnak, a megboldogult takarékpénztári igazgató fiának, akinek virágzó szeszgyára és négy háza van a piacon, köztük a jól jövedelmező, »Nagy Szamár« nevű vendéglő. Már éppen meglett volna az eljegyzés, mikor a szép hadnagy felbukkant a láthatáron. Minden összevissza kuszálódott. Rozika habozó lett, messzebb, egyre messzebb tolta az eljegyzési terminust, egyre hűvösebb lett a nagyfejű, torzonborz Kozsehuba iránt és a vak is látta, hogy a zsinóros dolmányhoz húz, ide hajlott nemzetes Velkovicsné asszonyom is, ragyogó szemekkel mondogatva:
- Várjunk még. Ne siess, Velkovics, ne okoskodj. Ha Noszty megkéri a leányt, legyen inkább a Noszty. Noszty nagy család; viceispán család. Érsek is volt már a Nosztyakból. Nagy dolog az Velkovics, édes uram, gondold meg csak. Az apja ott ül az országgyűlésen, az egyik nagybátyja, a bécsi Noszty, excellenciás úr, egy másik Noszty kanonok. Milyen dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: »Ma a nászom beszélt a Házban, ugyan okosakat mondogatott oda az ellenzéknek«.
Velkovics uram azonban nem ezen a nézeten volt, ki is tört ilyenkor.
- Nem adom a leányt ennek a hadnagynak. Hess varjú, ne károgj a fülembe. Nem adom pedig azért, mert ez a hadnagy csak hadnagy, de ha kapitány volna se adnám, mert lump. De ha lump nem volna se adnám, mert katolikus, én pedig lutheránus létemre csak lutheránusnak adnám. De ha lutheránus volna se adnám, mert nagyúri házból való, ahonnan minket, ha egyszer odaviszik, meg se fog látni, az új családjával egyetemben. Azt ti ostoba asszonyok fényes partinak nevezitek, ha a leányotokat úgy adjátok oda, hogy az aztán szégyenkezik hozzátok jönni. Én azt eltemetésnek nevezem. Ennélfogva inkább adom a Nagy Szamárnak (egymásközt így nevezték a vendéglő tulajdonosát), mint a nagy úrnak. Ami pedig azt illeti, hogy egy érsek is volt a Nosztyakból, hát az bizonyosan az égbe jutott s éppen ebben van a baj, mert annak sehogy se tetszenék ez a frigy, s ott még közbenjárna bosszúságában az égieknél, hogy vonják meg ettől a házasságtól az áldást, melyben egy lutheránus kapaszkodik fel a híres családi fára. No hát az én Rozáliám nem mókus s nem fog semmiféle fára felkapaszkodni, míg én élek. Azzal is szeretnéd a szememet betapasztani, Zsuzsanna, hogy kanonok rokona van a hadnagynak, akitől örökséget lehet várni. Hát én azt mondom, Zsuzsanna, hogy a papok ideje lejárt és nemsokára olyan szegény ördögök lesznek, mint a mi papjaink. De ha nem is, én becsületes ember vagyok, nekem az ebül gyűlt szerzedék nem kell. No, mit rázod a fejedet? Hogy nem ebül gyűlt szerzedék? Hát mit tudsz te? Te semmit se tudsz. A történelmet kell lapozni, Zsuzsanna barátocskám. Azt mondod, hogy én se lapoztam? No hát nem lapoztam, nem értem rá, de azért tudom, hogy mit jelent az a »holt kéz«, ahogy a papi birtokokat nevezik.
- Hát mit jelent, no? - vág közbe Velkovicsné.
- Azt jelenti, Zsuzsanna lelkem, hogy a papok annak idején szörnyen becsapták az országot. Szent István királyunk, igaz, tett nekik ígéreteket, hogy birtokokat kapnak, csak kereszteljék, térítsék a népet, de semmit se írt alá, anélkül halt meg. Most aztán a papok összeröffentek, csináltak egy adománylevelet, óriási darab területeket osztva fel püspöki uradalmaknak, levágták a szent király jobb kezét s abba szorítván be a kalamust, aláírták vele nevét az okmány alá. Már most aztán mi következik ebből? Egy különös jogeset. Irtóztató ravaszság volt ebben. Senki sem mondhatja, hogy az aláírás nem az István király kezeírása, hisz az, és mégse az, mert már akkor »holt kéz« volt. Hát érted-e már, mi forr énbennem? Tessék ebből kiokoskodni! Istentelen egy dolog ez, amely nem sokáig maradhat már annyiban.
A csendes vidéki félművelt emberek fejében csodálatosan alakulnak át az elmúlt események s izgatják őket. Hanem iszen az mindegy, a fődolog, hogy Velkovics a Kozsehuba pártján állt. Velkovics azonban a hangulatok embere és mikor a hadnagyot a lován látja, neki is ugrál a szíve örömében. Mégis csak szebb a ló, mint a szamár. (Ámbár a »Nagy Szamár« árán akár egy ménest lehetne venni.) Aztán a hadnagy kedves, megvesztegető modorú fiú, olyan szépen tudja mondani Velkovicsnak, hogy »kedves Gyuri bácsi« s olyan szeretettel néz rá, hogy attól az ő szíve is megolvad. »Szó, ami szó - gondolja magában -, ha leány volnék, én is csak olyan volnék, mint Rozália, de minthogy én férfi vagyok és nem vagyok szamár, hát mégis inkább adom Rozáliát a Nagy Szamárnak«.
Ezért nem volt még tiszta munka sem a Kozsehuba tervbevett eljegyzése, sem pedig a Noszty hadnagy felülkerekedése; így is csöppenhet, de amúgy is. Kozsehuba érezte, hogy roppant veszedelmes ellenfele támadt, forrtak benne az ádáz gondolatok, amelyeket nem önthetett versszakokba, mint a poéták, mert nem ivott ama bizonyos kasztáliai forrásból. Kozsehuba csak sört ivott. Noszty sem volt bizonyos győzelmében, úgy vette a dolgot, mint egy háborúviselést, melynek kimenetele bizonytalan.
A háborúviseléshez azonban pénz kell. S ő szerencsétlenségére, éppen most tört le. Nagyon sokáig volt már egyugyanazon városban. Az mindég kész méreg egy katonatisztnek. Az »andere Städtchen, andere Mädchen« közmondás nem bolondság. Az új leányokat még talán elengednék a hadnagy urak, hanem az új városokra, melyekben új uzsorásokat és új hitelt találnak, határozottan szükség van.
Noszty hadnagy minden hitele kimerült, most már azon a fokon járt, hogy a kamerádjaitól kért apró tízforintos kölcsönöket becsületszóra s azokat is alig bírta megadni. Ez rendesen a vég kezdete. Tavasz felé már semmi eszközökben sem válogatott, eladta a két lovát, értékes tárgyaitól, emlékeitől is megvált, ezeknek az árából igyekezett még fenntartani helyzetét, úgy ahogy, Velkovicsék szemében, de mikor ezek nyáron Rajecre utaztak hosszabb fürdőzésre, egyszerre végképp bedugult minden forrása, pedig a döntő ütközetnek Rajecen kellett megvívatnia. Az apja megírta, hogy nem adhat most egy garast sem: »Rossz világ jár rám, az egész hónapban vesztettem a tarokkon«. A módosabb Nosztyak a tavaszi fagyokról és takarmányhiányról panaszkodtak, még a jó kanonok is, ki pedig »készpénz bácsi« volt eddig, kisiklott egy ájtatos okoskodással: »Krisztus urunk nehány halacskával töltött meg számos embert, szomorúan kell bevallanom csekély szolgájának hiú erőlködését, aki minden halacskájával is képtelen volt egy embert betölteni: hiú kísérleteit immáron abba is hagyja. Ámen«.
Ily kétségbeejtő viszonyok közt az a hadi fortély villant meg a megszorult hadnagy fejében, hogy akinek nincsen puskapora, szerezzen az ellenségééből.
Hanem ahhoz bizony egy kis pofa kell. Hiszen igaz, azelőtt, mikor még nem udvarolt Velkovics Rozáliának, egy ízben már kért Kozsehubától száz forintot és azt pontosan megfizette (éppen ez a tény sugallta az eszmét), de az akkor volt! Most egészen más a helyzet, harcban álltak a leány miatt és egyébként Noszty félvállról vette a zsíros civilt, az pedig lelke mélyéből gyűlölte benne nemcsak a vetélytársat, hanem a szép hadnagyot és előkelő nevű úrfit. Nagyot bámult tehát, midőn az egy este nagy kardcsörtetéssel és sarkantyúpengéssel benyitott az üzleti irodájába.
- No, találd ki Tivi, miért jöttem én most tehozzád?
- Bizony nem bírom elgondolni.
- Egy kis baráti szolgálatot kérek tőled, kedves öregem.
Bámulatosan melegítő, rokonszenves hangja volt.
- Ugyan? - csodálkozott Kozsehuba.
- Nem kerülgetem a kását. Katonás egyszerűséggel fordulok hozzád, nem volnál-e szíves kétszáz forintot kölcsönözni?
Kozsehuba már eleget hallott a városban a Noszty pénzzavarairól s gondoskodott róla, hogy Velkovics uram fülébe is eljussanak (mert árts az ellenségnek, ahogy lehet), de annyira megszorultnak mégsem hitte, hogy éppen őhozzá merjen fordulni, akit annyiszor megsértett hányaveti modorával, elmés célzásaival, éppen Rozália jelenlétében. No, ez már mégis nagy szemtelenség. Akkora nagy, hogy megzavarta Kozsehubát. Ilyesmire nem volt elkészülve. Hirtelenében nem talált szavakat megbotránkozására. Azon gondolkozott, hogy a szemébe kacagjon-e, kigúnyolja-e, vagy pedig egyszerűen üzleti ridegséggel elutasítsa?
Addig gondolkozott, míg aztán se az egyiket nem tette, se a másikat, hanem valami mást tervelt ki és így szólt a hadnagyhoz jóakaró hangon:
- Mire kell az a pénz?
- Hogy némely apró dolgaimat rendbehozzam, míg otthonról nagyobb összeget nem kapok.
(Nem mondta meg, hogy Rajecre akar menni a pénzzel.)
- No, tudod - felelte Kozsehuba -, kétszáz forintot nem adok.
- Soknak találod?
- Kevésnek. Mire mégy kétszáz forinttal? Az csak egy kis éter-injekció. Vagy levegőt adok, amiben mozoghatsz, vagy nem adok semmit. Vagy ezer forintot kérj, vagy semmit.
A hadnagy el volt érzékenyülve, majdnem a nyakába ugrott a nagy lelkesedéstől.
- Te vagy a legjobb cimbora, a legédesebb fickó a világon, szeretnélek összevissza csókolni. Tudod-e, hogy boldoggá teszel?
- No csak még ne hirtelenkedj azzal a megcsókolással. Mert igaz, hogy adok neked ezer forintot kölcsön, de nem akarok benned csalódni.
- Afelől biztosítlak, pajtáskám!
- Egyszer már csalódtam benned! - mondta összevont szemöldökkel Kozsehuba.
- Énbennem?
- Hát igen. Egyszer már adtam neked száz forintot kölcsön. Emlékszel?
- De hisz megadtam.
- Éppen azért csalódtam benned, mert azt hittem, hogy nem fogod megadni. Ha most azt hinném, hogy megadod, másodszor csalódhatnám. Akiben én egyszer csalódom, én annak többé nem hiszek. Én üzletember vagyok, barátocskám, vagyis, ahogy te szoktad mondani, filiszter. Nekem elveim vannak.
- Nem értelek - idegeskedett a hadnagy. - Adsz vagy nem adsz?
- Adok - mond ez nyugodtan -, ha meg tudod három hó alatt fizetni.
- Hogyne tudnám?
- És ha lesz egy elfogadható jótálló - tette hozzá Kozsehuba.
Erre bezzeg menten elsavanyodott a hadnagy ábrázata.
- Ez egy rossz tréfa, Tivadar. Hisz ha nekem elfogadható jótállóm volna, akkor egy intézethez fordulok és nem alkalmatlankodnám a barátaimnak. Hol szaladjak én itt az idegenben egy elfogadható jótálló után? Ki ír nekem alá ezer forintot itt ebben a zabpátriában?
Kozsehuba vállvonogatva fonta össze mellén a kezeit.
- Nem mondtam én, hogy szaladj valaki után, én csak azt mondom, hogy legyen a váltón jótálló. Hogy hol veszed, miképp veszed, mint szellem lép-e be a kulcslyukon, azzal nem törődöm, én csak azt kívánom, hogy jótálló legyen a váltón. Érted-e?
Noszty vörös lett erre, mint a láng, haragosan emelte fel fejét kevélyre.
- Te, úgy látszik, elfeledkezel, hogy egy Nosztyval beszélsz!
- Én csak egy ajánlatra mondtam egy föltételt - felelte ártatlanul a kezeit dörzsölve, mintha mosná.
- Egy elfogadhatatlan, sértő föltételt!
- Ha sértőnek találod, visszavonom, ha elfogadhatatlannak, ne fogadd el.
- Eszembe sincs.
S ezzel fölcsapta a csákóját még a szobában s dühében hátrarúgta előrecsúszott kardját, úgy rohant ki lihegve, fújva, de a küszöbről még hátrakiáltott hevesen:
- Kozsehuba, te nem vagy úr!
Másnap a sörházban találkoztak a kuglizónál. Ebéd előtt odahúzódik az egész városi intelligencia.
Kopereczky báró is ott van ilyenkor s azonfelül mindenki, akiben izomerő van, kilökni a golyót. Nagy zaj és óriási érdeklődés mellett folyik a Kriegsparthie. Ebben nyer kielégítést, ami hadakozási ösztön a jámbor tót urakba beleszorult.
A hadnagy kedvetlen volt, szép hosszúkás arcán átvirrasztott vagy átdorbézolt éj nyomaival, kékes patkókkal a szemei alatt. Hihetőleg bántotta a tegnapi eset, mert rá se nézett Kozsehubára, hanem egyszer aztán kilencet talált ütni, amire nagy hurrá-kiáltás támadt és a hadnagy is vidámabb lett, mert nincs az a vérbeli kuglizó a világon, aki arra a kéjes zörejre, amit a kilenc báb összeomlása kelt, el ne felejtené minden baját, és amint ettől a dicsőségtől mámorosan Kozsehuba mellett kellett átmennie (hisz ilyenkor még a halálos ellenségének is megbocsát az ember), nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:
- Nagyon megharagítottál tegnap, Tivadar!
- Pedig nem volt okod - mentegetődzött Kozsehuba -, mert mit kértem tőled?
- Ne beszélj, kérlek, olyan hangosan.
- Úgyszólván semmit - folytatá halkan. - Hisz az egész dolgot be lehetett volna pecsételni a te pecséteddel s ráírni a borítékára, hogy csak azon és azon a napon bontható fel. Ha pedig, amint mondod, addig kifizeted, hát akkor igazán tárgytalan az egész mesterség.
- Hiszen persze, persze, de tudod mégis. Léni, egy kriglit hozzon! (Majd megint Kozsehubához fordult.) Ugye szép lökés volt, mi? Ami pedig azt a tegnapi dolgot illeti, majd meggondolom, hogy mit lehetne benne tenni.
(Most már a boltomban vagy - gondolta magában Kozsehuba.)
S valóban, estefelé újra megjelent nála a hadnagy, nagyon szelíd volt, semmi negéd, semmi hetykeség a magatartásán.
- Hát mégis eljöttél? - kérdezte Kozsehuba közömbösen.
- Az ördög idehozott. Add ide azt a cédulát, hadd írjam alá - mondá fojtott hangon. - Kit akarsz?
Kozsehuba tintát, tollat és egy váltó-űrlapot tett eléje.
- Hát mondjuk például az alezredest, Stromm Adalbert lovagot - ajánlta Kozsehuba.
- Eredj a pokolba vele - tört ki Noszty -, annak olyan szép kalligrafikus írása van, hogy ha a nyakam vágod el, sem bírom megközelíteni.
- Annál jobb - nevetett Kozsehuba. - Legalább nem kell majd írásszakértő.
Noszty összerezzent.
- Mit mondtál? - kérdé sötét arccal, rekedten.
- Semmit. Mit mondtam volna? Hiszen csak üres formalitás az egész.
Hiszen csak egyet percen a kihegyezett, meghasított lúdtoll, a papíron megiramodik egy kicsit, hejh, erős munka volt. (No, máskor nem lesz már olyan erős.)
Föllélegzett, izzadó üstökét megtörülte s lecsapta a tollat, mintha egy mázsás rudat dobna le.
- Itt van! - hörögte. - Nézd meg, rendben van-e, aztán pecsételjük le!
Kozsehuba csak úgy félszemmel pislogott rá, látta, hogy rendben van; a Noszty név fölé oda volt írva kusza, bizonytalan betűkkel: »Adalbert von Stromm«.
Hát rendben volt. Kozsehuba benyúlt a Wertheim-szekrényébe és kiolvasta neki az ezer forintot. Most már hadd szaladjon vele Rajecre, leányt hódítani.
Mondani sem kell tán, magától értetődik, hogy volt most hegyen-völgyön lakodalom, a mi hadnagyunk kihúzta magát, szabadságot kért, elment Rajecre és ott olyan szelet csapott a szép Velkovics Rózsika körül, hogy a világ bámult. Meg kell adni, hogy mutatósan tudott költeni. Nem járt itt ilyen gavallér még tán a Thurzó-kisasszonyok idejében sem, akik itt fürdőztek a hajdankorban. Piciny lábnyomaikat még most is látni véli a fenyvesekben egy-egy a múltakon elmerengő sétáló.
A pénz röpült, de az idő is. Egyszer csak vége lett a nyárnak. Velkovicsék hazajöttek a skatulyáikkal és ládáikkal, a hadnagy szabadságideje lejárt, minden elmúlt, a nyár virágai elnyíltak, a falevelek sárgulni kezdtek, minden hervadozott, csak a szerelem nyílt javában a két ifjú szívben. A hadnagy érezte, hogy itt az ideje huszárosan nekivágni s megkérte Velkovicstól is a leányt. Az öregúr nem mondott nemet (nem mert az asszonyoktól), hanem annyit mondott, hogy »aludjunk rá egyet, hadd ösmerkedjünk meg jobban«. A halasztás pedig veszedelmesebb volt most a kosárnál, mert a váltó lejárati ideje közelgett kérlelhetetlenül, megdöbbentő bizonyossággal. A halál semmi, még ha biztos is, mert az elácsorog, megáll, kanyarodik, megfordul, visszahúzódik, mint az útközben egerésző macska, Isten tudja, mikor érkezik meg, enged egy napot vagy egy hetet, talán többet is, de a határidő rideg szám, az nem engedhet semmit. Október 10-ike - tehát nem lehet se előbb, se utóbb. Az éjek és a napok egyszerű fehér és fekete kockák, mint a híd padlóin, őrajtuk keresztül lépeget zordonan, kimérten a kiszemelt áldozat felé a rettenetes október tíz.
Míg messze az idő, száz terv, megannyi száz vigasztaló barát enyhíti, oszlatja a gondot, törüli a verejtéket az izzadó üstökről, de amint zsugorodik a kockás mező, szétszaladnak a jóbarátok, a vérmes tervek s marad csak egy, a legutolsó, a legkétségbeejtőbb, megírni haza az »öreg«-nek.
Kedves Apám!
Ha még életben akarsz találni, jöjj hamar, nagy vallomást kell tennem, de azt csak élőszóval lehet. Ha október 10-ikéig jössz, még beszélhetsz velem. Tizedikén reggel már halva leszek. Bocsássatok meg nekem és temessetek anyám mellé.
Hej, erre a szomorú levélre megdobban otthon az apa szíve. Mikor indul a legközelebbi vonat? Hamar a táskámat, a köpönyegemet! Mint a záporeső, sírdogál a kisasszony. Jaj, meghalok itthon a nagy bizonytalanságban, vigy magaddal engem is, apuskám! Bizony nem is olyan rossz a gondolat. Ki tudja, mi baja a fiúnak, de legyen bármi szívbeli keserűség, ha valaki vissza bírja őt rántani a sírból, az a húga keze, hiszen mindég annyira szerette, olyan nagyon kényeztette. Jól van, készülődj fel, együtt megyünk, leányom!
Noszty Pál és Vilma leánya 9-ikén estefelé Trencsénbe értek és a »Nagy Szamár«-hoz szálltak be, onnan küldték el a bérszolgát, keresse fel Noszty hadnagyot.
A hadnagy nemsokára előjött (már az is milyen nagy öröm, hogy életben van) s töredelmes vallomást tett.
Máskor földig sújtotta volna az öreg Nosztyt az eset, most csak annyit mondott sötéten:
- Ilyesmi még nem történt a famíliánkban, de most már késő, hogy emiatt neked szemrehányást tegyek. Most már csak annyi időnk van, hogy mentsünk, amit lehet. De miképp? Mert pénzt nem hoztam. Annyira megijesztettél, hogy rögtön jöttem. Hol vegyek itt pénzt? Engem itt senki se ösmer.
- Hiszen éppen az a jó - jegyezte meg nagy cinizmussal a fiatalabb Noszty.
Az öreg eltűnődött, miféle ismerőse lehetne itt? Hát a kis Kubicza főispán. Az bizonyosan megembereli, ha itthon van, s ha nincs is pénze, segít valahogy. Aztán itt lakik most báró Kopereczky Izrael Izsák is, igaz, hogy önző tót ember, de lehet vele beszélni, van rajta egy kis kaszinói patina. Csakhogy most már későn van, vacsora ideje, ilyenkor senkit sem illik meglátogatni, ilyen szándékkal; legjobb lesz reggelre halasztani a műveletet.
- Eredj most a szemem elől, ne lássalak, mert csak az epém forr fel - pirongatta meg a hadnagyot -, végezd a dolgodat, ha van, vagy aludj, ha tudsz aludni, de én előlem elpusztulj. Reggel aztán eljöhetsz és ha az Isten szerencsét ad, hát még egyszer kiváglak, pokol fajzatja, hanem aztán azt se halljam, hogy apád vagyok.
Ezzel a mennydörgéssel könnyítvén atyai lelkén, a könnyelmű emberek csodálatos módon helyre igazodó nyugalmával lesétált leányával a »Nagy Szamár« étkező termébe, mely alul volt, két rekeszre osztva a vörös és fehér abroszok számára.
A fehér abroszos teremben első volt, akit megpillantott egy nagyobb társaságban, báró Kopereczky Izrael. Az asztalfőn ült, szürke kabátban, nyúlszínű fajdkakas-tollas vadászkalap a fején. Éppen javában beszélt valamit, mikor a Vilma kisasszony szoknyáinak suhogására egyszerre minden szem az ajtó felé fordult. Gyönyörű jelenség volt nyúlánk, magas termetével, finom fehér arcával, melyen valami költői köd borongott; fekete haja volt, de nem fényes, olyan, mint a korom s ahhoz egy imádandó fitos orrocska, hogy az ember szeretné megenni.
- Ohó! Hohó! Hiszen ez Noszty! - kiáltott fel a báró kitörő örömmel s úgy vágta az asztalhoz a kalapját, hogy szinte zúgott.
- Szervusz Kéti öcsém! Ejnye, de derék dolog, hogy látlak!
Kopereczky felugrott, eleibök sietett és egyben átigazítá magát kaszinói alaknak, kiegyenesítvén nyakát, félkörben hajlítá meg karjait. »Csak a zúza hiányzik a hóna alul«, jegyzé meg a törzsasztal szeniorja, a járásbíró, a rántott csirke szokásos tálalása jutván eszébe az arisztokratikus kéztartás formájából.
Kopereczky aztán ott is ragadt a Nosztyak asztalánál. Az öregúr felette nyájasan fogadta s a kisasszony olyan pompás társalgó volt, hogy mindjárt át tudta melegíteni, akivel beszélgetett, mintha tízéves ismerősök volnának. A báró apró szürke szemei csakhamar ragyogni és világítani kezdtek, mint a macskáé. Hovatovább jobb kedve támadt, még pezsgőt is hozatott és vizespoharakat rendelt hozzá. Így előkelő az a vidéken, hogy a plebs ne tudja, mit isznak az urak.
Egyébként hiába erőltette a nagyvilági bontont, azért igazi típusa maradt a vidéki gavallérnak, bizonyos zöld allűrökkel. Zsonglőr-mutatványait vette elő, mindjárt első intrádára elnyelte a Vilma kisasszony kesztyűit, majd újveretű körmöci aranyakat szedegetett elő a hajából és csipkés gallérja fodraiból, amire nagyokat kacagott az öreg Noszty, de Vilmának határozottan visszatetszett a szellemtelen tréfa, bár nem mutatta.
Mikor a kunsztokból kifogyott, odaintette a kucsébert, rákényszerítvén Vilmát, hogy húzzon a zacskójából három számot. Vilma húzott, de a három szám összeadva túl volt a százon, tehát nem nyert. Most maga húzott Kopereczky, megint nem nyert. Dühös lett, káromkodni kezdett, majd megmustrálta a kucsébert, hogy csal, kiszedte a számait, megolvasta, hogy kilencven-e, mindez igen közönséges, ízetlen magaviselet volt, de csak el kellett azt nyelni jó képpel, mint egy kapitális bohóságot szokás, hiszen kis városban kisvárosi emberek laknak és végre is Vilma kiérezte apja modorából, hogy Kopereczky ez idő szerint becses ember.
Különben nem volt ostoba s látszólagos együgyűsége mellett ravasz tervet főzött ki. Az a művelet, hogy az aranyakat a Vilma hajából fogdosta ki s hogy az elálló hajszálak érintése édesen csiklandozta, veszedelmes kóstoló volt. Tovább, tovább! - incselkedett vele az a pajkos tündér, aki a pezsgőben lakik.
- Tudja mit, Vilma kisasszony, se az én kezem nem szerencsés külön, se a magáé, van egy babonám, próbáljuk meg, húzzunk egyszerre együtt, én egy számot, maga a másik kettőt.
Megrázta a zacskót és odanyújtotta Vilma felé. Vilma kisasszony bedugta a keskeny kis kezét, mire a selyma Kopereczky is benyúlt a maga nagy mancsával, de volt annyi esze, hogy a zacskóban nem a begöngyölített számokat hajszolta, hanem mohón kapott a fehér kezecske után, megszorongatva azt nagy kéjjel, mámoros pislogással; mintha puha meleg madárfészekben turkálna, érezte a kéz lüktetését, izzó tűz nyargalt át erein, a leány arca pedig piros lett, mint a rózsa. A bolond is kitalálhatta, hogy a zacskóban mi történik, de hát amit az emberi szem nem lát, azt nincs joga az apai vigyázatnak figyelembe venni.
- Ejnye Kopereczky! - szisszent fel durcásan Vilma és kirántotta kezét a zacskóból. - Meg van maga bolondulva, vagy mi?
- Úgy látszik, hogy csakugyan bolond vagyok, mert kis számot kellene húznom s ahelyett szándékosan egy nagy numerus után vetettem ki a kezemet. Haragszik?
- Persze, hogy haragszom - felelte és elfordította a szép, álmatag arcát.
Erre aztán teljesen elkeseredett Kopereczky. Fejét lehajtotta a félkönyökére és elkezdett könnyezni.
- No, ne okoskodj, Kéti, ne légy gyerek! - szólt közbe az öreg Noszty. - Micsoda dolog az, Vilma? Hiszen csak tréfa az egész. Még csak az hiányzik, hogy felhívjátok rá a közfigyelmet. Máris idenéznek az idegen asztaloktól. Hamar nyújts kezet Kopereczkynek!
Vilma engedelmeskedett, ami aztán annyira fölvillanyozta a bárót, hogy egész vidáman fölkiáltott:
- Hopp no! Most már meghalsz, kucséber! Játszom az egész kosárra!
Ez mindig esemény a »Nagy Szamár«-nál, korszakalkotó dolog. Minden évtizedben egyszer történik, hogy egy-egy nábob vagy tékozló örökös egész kosárra játszik. Síri csend támad szerteszét az asztaloknál. Beszélgetés, anekdotázás félben marad. A kucséber szívének hangos dobogását lehet hallani. A szegény olasz életfolyamatja megdöbbentő válponthoz jutott: vagy koldus lesz a következő percben, vagy szerencsefi. Minden figyelem ide fordul. A pincérek lába legyökerezik. Még tán az óra is megáll a falon, bereked a tik-tak egy-két percre.
A báró sokáig kotorász a zacskóban, végre kirántja a három számot és figyelmesen a kucséber arcára néz.
- Nyertem! - hörgi diadalittasan.
- Honnan gondolja? - kérdi Vilma.
- A kucséber arcán látom. Biztos.
A kucséber arcán a kétségbeesés gyöngyözik. Ő már ismeri kívülről a számait, s hirtelen összeadja, de a szörnyű katasztrófát látva, mégse adja meg magát, megüvegesedett szemeit babonásan emeli a mennyezet felé, nem mer hinni a bizonyosban s csodáért imádkozik: »Oh Santa Madonna, segíts«. A számok azonban Santa Madonnánál is erősebbek. A 9, 15, meg az 53 Maróthy szerint 77, jóval százon alul; a kosár tehát a Kopereczkyé.
- Engedje meg, Vilma kisasszony, hogy önnek ajánlhassam fel.
Olyan kevélyen, szertartásosan mondta ezt, mint egy középkori lovag, ki az ellenségtől elvett zászlót a királynéja lábaihoz teszi le.
- Köszönöm, uram, addig is, míg viszonozhatom.
- Mit, viszonozni akarja? - pattant fel Kopereczky. - Vagyis szintén kosarat akar nekem adni?
Vilma elmosolyodott.
- Nono, hát alkudjunk meg, a kosarat nem maga kapja - biztatta meg, miközben kivett a kosárból egy szem mogyorót és egy narancsot, a mogyorót kettéharapta a hófehér, rizskása alakú fogaival, a narancsot félretette, a kosarat pedig visszaadta az olasznak.
- Itt van, szaladjon vele, szegény ember és máskor ne kezdjen ki a báró úr szerencséjével.
Az nem is kérette magát sokáig, úgy elszaladt terhével, mint a füst, abban a meggyőződésben, hogy a Madonna mégis csak segített rajta, egy másik Madonnát küldvén le az égből maga helyett.
Most meg már azért neheztelt meg Kopereczky, hogy hát az ő ajándékát így becsülte meg a kisasszony. Ezt ő nem érdemelte. Ez kegyetlenség. Isten, aki az ő szívében olvasni tud, látja, hogy az milyen tiszta és őszinte s ezen aztán sírni kezdett, el nem felejtvén, amennyi nedvet kisírt, azt megtetézve beszedegetni a poharakból.
Nosztyék látván, hogy a bárón mindjobban erőt vesz a bor, fáradtaknak jelentették magukat s elbúcsúztak, hogy a szobájukba vonulnak.
Koperczky váltig ellenkezett.
- Ej no, restellem, hogy jobban nem mulattattalak. De mért nem írtad meg előre, bátyácskám, barátocskám, hogy jössz. Fogattam volna galócát a Vágban, kötöttünk volna nyakára pántlikát, nemzetiszínt, ahogy szoktuk, ha nevezetes férfiúvendég van. Galóca nélkül nem lehet. Egyszer Deák Ferencnek is küldtünk, de mikor az »Angol királynő«-nél elébe tették megsülve, a nemzetiszín pántlikával nyakán, csak nézte, de nem mert belőle enni. »Várom - mondta -, hogy előbb talán a Szózatot is el fogja énekelni.«
Erősködött, hogy galóca nélkül nem eresztheti el a város kedves vendégeit, azért csak olyan föltétel alatt engedte őket a szobáikba, hogy holnap még nála jelentkeznek.
Fölmentek szobájukba, de az alvástól még messze voltak. Csordultig ki kellett élvezniök a vidéki mulatság minden ízét. Kopereczky valahol előkerítette a cigánybandát, Kiczka Flórist s éji zenét adott Vilma kisasszonynak, amire az bosszúsan fordult meg ágyában s csípősen jegyzé meg:
- Az ember, úgy látszik, nem kezdődik okvetlenül a bárónál.
- Nono - felelt félálmosan az öreg Noszty. - Csakhogy Izrael barátunk nemcsak báró, hanem azonfelül szenior is lesz, az pedig csinos kis bolondság.
MÁSODIK FEJEZET
A KOPERECZKY-CSALÁD S FŐLEG NÉHÁNY SZÓ AZ ELŐBBI FEJEZETBEN SZEREPELT BÁRÓ KOPERECZKY IZRAEL IZSÁKRÓL
Kétségen kívül feltűnik az olvasónak az Izrael Izsák kettős név s körülbelül így okoskodik:
Ha már az apja bolond volt, legalább a keresztszülőknek lehetett volna eszük. Micsoda hóbort az, egy magyar bárót ilyen zsidó nevekkel megnyomorítani?
Pedig bizony nem voltak azok a keresztelő funkcionáriusok bolondok, se a papája, tudták ők azt, hogy mitől hízik a légy. Az Izrael Izsák neveknek éppen olyan, sőt amolyanabb oka van, mint például a Tamás keresztnévnek a Szirmay családban, vagy annak a hagyománynak a gróf Nádasdyaknál, hogy minden házukat mindenkoron náddal födjék, amit annyira betartanak, hogy mikor a pesti palotájukat nem engedte a fővárosi tanács náddal födetni, mégis náddal födték - csak tettek fölébe még egy zsindelyfedelet is.
Az Izrael Izsák keresztnévnek az az oka, hogy Kopereczky Károly a múlt század elején Prágába kerülvén, mint huszár főhadnagy összeállt ott egy kellemetes zsidó hajadonnal, mely vadházasságból egy fiú született, Móric, s neveltetvén a zsidó rítusban és hitben, csak felserdült korában adoptáltatott Károly által, kinek kemény szívét a közelgő halál fuvallata melegíté meg törvénytelen fia irányában. Ez a Móric báró áttérvén a keresztény hitre s megkapván az őt illető magyarországi birtokrészt, megtelepedett az arany Prágában, kereskedelemmel foglalkozott (a vér, hiába, kiüti magát), s kivált mint katonai szállító roppant vagyont szerzett. A magyarországi gőgös Kopereczkyek mindamellett megvetették őt és sohasem érintkeztek vele, ami fő bosszúsága volt életének. Gyermektelenül halván el, bolondos végrendeletet tett, hogy vagyonának kamatait és mindennemű jövedelmét idők végéiglen a Kopereczky bárói nemzetségnek olyan tagjai élvezzék, kik szent keresztségben az Izrael Izsák keresztnevet kapták és viselik, mégpedig, amennyiben több Izrael Izsák fordulna elő a családban, mindenkor a szenior, a legidősebb Izrael Izsák báróé a vagyon jövedelme s csak a Kopereczky család címere felfordításával (vagyis magvaszakadtával) száll az egész tőke a katonai kincstárra. Katonák bőrén szereztetvén, legyen a végén megint a katonáké.
A Kopereczkyeket természetesen hidegen hagyta a végrendelet. Nem reagáltak. A pénznek még akkor szaga volt. Csak húsz évvel később, a fösvény Kopereczky Benedek (IX. Benedek a családfán), mikor már a prágai kamatok nagyon felszaporodtak és a családi birtokok erősen megfogytak, gondolta rá magát a legutolsónak született fiúgyereknél, kinek az anyjára erősen gyanakodott (egy az inszurrekcióból visszamaradt nyelvmester volt szóban), hogy Isten neki, kereszteljék meg hát Izrael Izsáknak a kis porontyot.
Báró Kopereczky Izrael Izsák viselte is a nevet egészen húszéves koráig, de akkor belátta, hogy ezzel a névvel nem lehet egy Kopereczky bárónak megélni Magyarországon; kigúnyolják, hep-hepet muzsikáltatnak neki, az úri kisasszonyok háta mögött azt mondják neki a »Haragszom rád«-ban: »Haragszom rád«. (Miért?) »Mert olyan furcsa neved van«. S összenevetnek lenéző ajkbiggyesztéssel. A megyei restoráción nem választják meg semminek: a bemutatásoknál még a családtagok is szégyenlik magokat s elharapják a keresztnevet; magok közt is »Kéti«-nek nevezik a szerencsétlent (hogy ti. Két »i« van a neve után: Kopereczky I. I.). Kéti báró érezte, hogy ettől az átkozott névtől okvetlenül meg kell válnia, erre pedig csak egy mód volt, hogy főbelőjje magát s ezzel aztán egy füst alatt azt is bebizonyította apja előtt, hogy mégis igazi Kopereczky volt. Abban a tekintetben legalább, hogy nagy szamár volt - amiről országszerte ismeretesek a Kopereczkyek -, mutatja ezt a pozsonyi dietán szárnyrakelt paszkvillus is, Kopereczky István követre vonatkozó:
Mivel nem vagy Deák, csupán Kopereczky,
A nagy bölcsességtől ergo nem repedsz ki.
Így múlt el vagy húsz év. Sok idő egy család történetében. Azalatt bejött a váltó, vasút, a vasúttal a nagy fényűzés, pezsgők, havanna szivarok és most már nem Galilei mondta, hogy »mozog a föld«, mert az ugyan meglehetősen közömbös volt, míg csak ő mondta - hanem az volt a baj, hogy most már Kozsehuba János takarékpénztári igazgató (a Tivadar néhai apja) kezdte mondogatni tótosan, hogy »mozogja a föld«. Lehetett pedig ezt a mozgást látni a takarékpénztári könyvekből, az árverési hirdetésekből és egyebek közt az elterjedt Kopereczky bárói család némely tagjainak mindég szűkebbre szoruló háztartásából, szemlátomást kopottabb fogataiból és egyre savanyúbb ábrázataiból.
Nem csoda, hogy ebben a helyzetben az egyik Kopereczky (XI. Benedek) nagyot és merészet gondolt; rávetette magát arra az eszmére, hogy ő megváltoztatja a nevét »Izrael Izsák«-ra ha lehet, de megpróbálja, ha nem is lehet. A kamatok annyira felgyűlhettek azóta a prágai örökségnél, hogy ez már maga roppant garmada, de a puszta évi jövedelem is a harmincezer forintot kerülgeti. Nosza megindult a kormányhoz, császárhoz kijárni az új keresztnevet, püspök rokona révén magához a római pápához is eljutott és addig kilincselt, költött és rimánkodott, míg végre csakugyan megváltoztatták a keresztnevét valamely törvényesnek kieszelt formák között Izrael Izsákra, de a bíróság kimondta, hogy néhai báró Kopereczky Móric a király által is helybenhagyott végintézkedése a szent keresztségben nyert névre érvényes és nem a koronás fők audienciáján szerzettre.
Uccu lelkem teremtette, most aztán leesett a hályog a Kopereczky bárók szeméről, kezdték már belátni, hogy hohó, hiszen ez a név voltaképpen nagy érték és ami fiúgyerek született a legközelebbi időben, az mind Izrael Izsák nevet nyert, úgy a katolikus, valamint a lutheránus ágaknál. Persze nem ütheti meg valamennyi az örökséget, de már a név egymagában is promessz, ajánlólevél bármely a világba lépő Kopereczkynek, ha nem nyitja is meg a kövér örökséget előtte bizonyosan, de legalább el se zárja és hitelt fakaszt a könnyelműbb uzsorásoknál. Ahány Kopereczky családfő, annyi Izrael Izsák lett már most; igaz, hogy az örökségben csak egy ült, a szkipcsavai Kopereczky Mihály fia (éppen abban az időben született, mikor XI. Benedek Rómában járt). Ezt most már úgy hívták a családban rövidesen, hogy »szenior«, pedig még csak most tanul járni, de ha meg talál halni, jön a szekvens, az lesz akkor a szenior, pedig most még csak szopik.
Nőttek csöndesen, lassan az Izrael Izsákok, s már a kiskorban bizonyos gyöngédebb ápolásban részesültek a Kopereczky Józsefek, Mihályok, Benedekek, Györgyök és Jánosok között, sőt a folyton romló világ is többre nézte, elnevezvén őket »várandós Kopereczkyek«-nek, míg a keresztény keresztnevű Kopereczkyek a »kimaradt Kopereczkyek« gyűjtőneve alatt úsztak bizonytalan vizeken a boldogulás felé. Úgy, hogy idők folytán szívettépő dologgá vált a Kopereczky-szülőkre nézve, hogy csak az egyik fiúszülöttüket ékesíthették ilyen névvel. Ott voltak őméltóságaik is, ahol az angol lordok, akik könnyeket csorgatnak utóbb szülött fiaik bölcsejébe, vagyis még rosszabbul voltak, mert az angol lordnak a második, sőt harmadik fiából is lehet lord, ha elhalnak előtte az idősebbek, de a Kopereczky Györgyökből, Benedekekből, Mihályokból, hajh, sohase lehetnek Izrael Izsákok. Bizony vérlázító, hogy a papok nem engednek több egyforma nevű gyereket egyugyanazon apától és anyától! Pedig egyik-másik Izrael Izsák meg is halhat időközben s micsoda szívfájdalom az aztán, hogy a megmaradottakban egy se Izrael Izsák többé.
Hanem iszen amit nem lehet, nem lehet, de miért nem lehetne megadni a módját legalább a szép hangzatra nézve? S egyszer csak kitalálta az egyik Kopereczky, akinek már volt Izrael Izsák fia, hogy a következő fiacskáját megfordítva: Izsák Izraelnek keresztelteti. Ez ellen aztán nem is lehetett a papnak semminemű kifogása, ezt a kánonok nem tiltják. Hiszen csak az kellett, hajrá, utána a többi Kopereczkyek, ami divat, divat s lőn csakhamar majdnem annyi Izsák Izrael a családban, amennyi Izrael Izsák volt eddig. A bárónők egyebet se csináltak, szülték őket rakásra.
Évtizedekig folyt ez ártatlanul, nem is látott ebben senki »dolus«-t, legfeljebb jámbor mulatságot, hanem éppen most, történetünk idejében, hallatlan, micsoda kavarodás történik belőle - ki hitte volna még akkor?
Legközelebb IV. Kopereczky Izrael Izsákra, Mihály fiára következett a szeniorság. Most ugyanis egy tüdővészes Kopereczky III. Izrael Izsák (a lutheránus ágból) a szenior, aki folyton utazgat, a tavaszt keresi és a sírt találja meg rövid időn. Minthogy az utódlási igény még a szenior életében bejelentendő, ami egyszerűen a keresztlevél beküldéséből áll s ez idő szerint IV. Izrael Izsák, Mihály fia az előbbi fejezetben leírt hórihorgas vörös Kopereczky a legidősebb, el is vitte a nyáron személyesen a keresztlevelet Prágába. De tessék csak elképzelni, mi történt: már egy másik keresztlevelet talált ott. Az Izsák Izraelek közül, akikre a kutya se gondolt, véletlenül előállt I. Izsák Izrael (XII. Benedek fia), hogy azt mondja, ő négy egész hónappal öregebb a hórihorgas vörös Kopereczky Izrael Izsáknál, tehát őt fogja illetni legközelebb a stallum.
A szerteszét élő Kopereczkyek általában, de különösen a legitim érzésűek megbotránkoztak e váratlan fordulaton (az Izsák Izraelekkel bíró famíliák kivételével) s többnyire jól megmosták a törvénytelen követelő fejét, ha találkoztak vele.
- Megbolondultál? Mit akarsz, szerencsétlen? Miféle nagyzási hóbort ez tőled? Hiszen nem vagy te Izrael Izsák! Te csak Izsák Izrael vagy barátocskám!
- Az mindegy.
- Ohó!
- No hát majd megmutatom, hogy mindegy. Két karakterisztikus zsidó névről van szó, s az örökhagyó intencióinak egyformán felel meg, akár az egyik van elől, akár a másik van hátul.
Ennyiben állt az ügy s valóban igen kellemetlen volt I. Kopereczky Izsák Izrael váratlan föllépése, mert a vörös Kopereczkynek nagyon kellett az örökség. Csak nagy nehezen bírta foltozni a szegénységet. A birtoka alig jövedelmezett valamit, hivatalt pedig nem vállalhatott, mert semmihez sem értett. Úgy nőtt fel, mint egy csikó. Nyilvános iskolába nem adták, az otthoni nevelését pedig a krapeci kántortanítótól, Szlimák Józseftől nyerte. Mikor már olvasni megtanult (csoda, hogy megtanult) az apja közbelépett, hogy nem engedi tovább kínozni a gyereket. Hogy mit csinált, mivel töltötte idejét harminchárom éves koráig (annyi idős most), bajos elősorolni. Voltaképpen semmit se csinált, vadászott, lovazott, eljárt a szomszéd birtokosokhoz és a többi Kopereczkyekhez névnapokra, búcsúkra, lakodalmakra, szerette a parasztlányokat és a menyecskéket, kártyázott a környékbeli dzsentrivel, lovakat csereberélt a trencséni kupecekkel, néha gyapjúeladás idején Pesten is töltött egy-két hetet, hol a kaszinóban »jó spécinek« tartották, ki szeretetreméltó abban, hogy jó képpel tűri a gúnyolódást és a brutális kaszinói malíciákat. Atyja halála után átvette a krapeci birtokot: kétezer hold hozzáférhetetlen erdőt és mintegy nyolcszáz hold szántóföldet, növelte apródonkint a rajta levő terheket, miközben türelmetlenül várta a prágai stallumot.
Ez a várandóság, bár megzavartatott, mégis nagyban emelte tekintélyét. Sőt, miután az a hír is keringett, hogy a Prágában elhelyezett tőkéket, az új szenior idejében, ha az egy kicsit utána jár, a magyarokkal megbékült uralkodó át engedi hozatni magyar pénzintézetekbe, ahol ez idő szerint magasabb a kamatláb, ez a körülmény adta meg az impulzust, hogy a takarékpénztár Kozsehuba halála után, nem közönséges előrelátással, Kopereczky bárót választotta meg elnökének.
A tudatlanok vakmerőségével kapott utána, de a nemezis hamar utolérte, mert még el sem foglalta elnöki székét s máris híressé lett a pénzügyi körökben egyetlen mondásával.
Az igazgatósági tagokat, kik a választás hírét testületileg hozták meg, kitüntető szívességgel fogadta s cercleszerűen intézett hozzájuk leereszkedő kérdéseket.
- Nos tehát nagyon jól van; szívesen leszek az elnökük. Majd csinálok rendet. Mindent el fogok követni hogy az önök dolgát megkönnyítsem. Sokat dolgoznak?
- Elég sokat. A forgalomtól függ.
- És mi az a sok dolog?
- Reggeltől estig jönnek az emberek.
- Úgy? És mit akarnak? - kérdezé csodálkozva.
- Kölcsönt akarnak felvenni.
- Micsoda? - riadt fel Kopereczky, fenyegetőleg emelve fel ökleit. - No iszen, majd adok én azoknak kölcsönt!
Az igazgatósági tagok hüledezve néztek össze s rögtön tisztában voltak az új akvizícióval. Titokban azonban nem tartották a famózus kijelentést s csakhamar közkincsévé vált az emberiségnek, mint anekdota, bejárván az egész országot, kacajt fakasztott mindenfelé. Sok becsületet nem szerzett vele a takarékpénztárnak, de szerzett magának még egy titulust, a »báró Stupiczki« nevet.
Mindez inkább tudatlanságból eredt, mintsem hülyeségből s abból a szelességből, hogy nem tudta a tudatlanságát véka alatt tartani. Nagyképűnek kell lenni az embernek, másokat hagyjon beszélni előbb ott, ahol ő maga nem áll szilárdan. A tudatlanságnak csak egy takarója van - a nyelv; minek azt minduntalan mozgatni?
Ismerethiánytól eltekintve azonban, elég magához való esze volt s veleszületett gavalléros gondolkozásmódja. Csakhamar belejött az elnökségbe s amint apránkint megismerte a dolgok csínját-bínját, csak olyan jó takarékpénztári elnök lett belőle, mint elődei.
HARMADIK FEJEZET
VALAHOGY MINDÉG RENDBE JÖNNEK AZ ELIGAZÍTHATATLAN DOLGOK IS
A bárónak ez a takarékpénztári állása foglalkoztatta az éjjel Noszty képviselő úr gondolatait. Alig aludott valamit. A nagy adósságcsinálóknak csodálatos a szimatjuk. Valami titkos érzés megsúgja, hogy ettől vagy attól az embertől ki lehetne vasalni ennyit vagy annyit. Nincs rá semmi különösebb ok, de azért görcsösen ragaszkodnak ehhez a sejtelemhez.
Reggelre kelve első dolga volt a bárót felkeresni a nagy sárga épületben a piacon, melynek homlokzatán egy aranyköpű pompázott, de a takarékpénztári tisztviselők azt újságolták, hogy a báró még nem jött be, bizonyosan alszik, az éjjel nagy cécó volt, őméltósága olyan kedvre szottyant, hogy éji zenét adott először itt bent a városban valami pesti kisasszonynak, akibe teljesen belebolondult, azután kivitte az egész cigánybandát a Vághoz és a galócáknak adott éji zenét, végezetül pedig azzal az ürüggyel, hogy menjenek galócát fogni, belelökte a brácsást meg a cimbalmost a folyamba, hogy azok majdnem belevesztek, de legalább tüdőgyulladást okvetlenül kapnak, szóval fölséges egy mulatság volt, minélfogva ma az elnök úr őméltósága valamivel később fog bejönni.
Tíz óra is elmúlt és még mindig nem jött Kopereczky, sőt a féltizenegyet ütötte a toronyban, mégse mutatkozott az utcán. Noszty tűkön ült a várószobában, de hát még a fiatal hadnagy, aki künn az utcán fel s alá járva várta, széna-e vagy szalma: élet-e vagy halál? A kis forgópisztoly ott volt a zsebében. Szorongó érzések között tapogatta meg s aztán megint járt-kelt, hol a toronyórára tekintve, hol a takarékpénztár zöldre festett kapujára.
Végre kijött az öreg.
- No, mi van? - kérdé tőle rekedt hangon.
- Nincs szerencsénk, Kopereczky még most sem jött be. Devernázott az éjjel és talán alszik.
- Mindennek vége - sóhajtott fel a hadnagy. - Úgy látszik, el kell vesznem. Tizenkét órakor felbontható és előmutatható a váltó. Ahogy én ismerem Kozsehubát, egy percig se fog várni. Mit tegyünk?
- Talán küldjünk valakit Kopereczky után? Vagy a lakásán keressem fel? Ahol jön ni!
E pillanatban tűnt fel hórihorgas alakja, amint nagy peckesen lépkedett a templomnál. Mellette egy hatalmas kos poroszkált, nagy görbe szarvai körbe hajolva befelé nőttek a halántékaiba. Erős állat lehetett, egyszer állítólag összetülekedett a város bikájával és megkergette, Kopereczkyt mint egy hű kutya kísérte mindenüvé.
A hadnagy szemeiben remény csillant meg s sietve osont el egy mellékutcába, míg az öreg Noszty Kopereczky elé lépegetett.
- Éppen tehozzád iparkodom.
Kopereczkyn semmi nyoma se látszott már az éjjeli dorbézolásnak, friss volt, vidám és csupa illat, még a vén kos is rezeda-parfümmel volt meglocsolva. Nyájasan nyújtotta mind a két kezét Nosztynak.
- Isten hozott, kedves bátyácskám, Isten hozott. De jó, hogy megszólaltál, mert bizony nem ismertem volna rád, mint az olyan kóróra, hehehe, amin még tegnap egy rózsabimbó ringott.
- Vilmát a fogadóban hagytam, mert egy komoly dologban jöttem hozzád.
- No hát csak gyere be azzal a komoly dologgal.
Kart karba fűzve léptek be a takarékpénztári épületbe, a folyosón kinyitotta az elnöki szobáját és előre ereszté Nosztyt, de a kos fürgébb volt, ő törtetett be elsőnek a szentélybe s egész nyugodtan lefeküdt a Wertheim-szekrény elé.
- Hát ülj le és gyújts rá, aztán parancsolj velem, ha úgy tetszik.
- Nem egyébért jöttem, kedves Kéti öcsém, mint azokért az aranyakért, melyeket tegnap a leányom hajából kifogdostál.
- Ah! Persze - nevetett édesdeden a báró. - Erre nem is gondoltam. Igazán kapitális! Tudod-e, hogy egy jó prókátor talán ki is tudná perelni részetekre. Az a baj, hogy mindössze csak kettő volt; azzal csináltam az egész flancot.
- Az bizony kevés - veté oda amúgy mellékesen a képviselő, majd egész komolyra vált arccal úgy folytatá: - Mert úgy nézz meg engem, hogy én most egy nagyobb összeget akarok tőled rövid úton, rövid határidőre szerezni. Tudod, a fiú. Hej, barátom, nagy dolog apának lenni. Valami görbe dologba keveredett, a becsülete áll kockán. Kényes természetű ügy. Hisz értesz engem. A pénz rögtön kell. Egy fél óra alatt kell, vagy még hamarabb. Ide hív levélben és bevallja. Nemhogy előre megírta volna. Képzeld a kényszerhelyzetet, amibe kerültem. És hát kihez forduljak itt? Itt csak egy úr van, egy perfekt gentleman, aki ezt a helyzetet megérti és az te vagy. Mindenesetre hozzád kellett fordulnom... Igaz-e vagy nem?
Kopereczky szeretett volna most itt nem lenni, de azért mint egy igazi gentlemanhez illik, nem mutatta, csak a zavart beszédjén látszott az igyekezet, hogy a voltaképpeni beszélgetési tárgytól távolodjék.
- Hiszen igaz, igaz, ami azt illeti. Bizony cudar nép ez itt. Nincs ezeknek fogalmuk a becsületről. Jól mondod. Ezeknek a fenyvesmadár a madaruk, nem mint nekünk a Turul. És azt megeszik mindenestől. Önző kutyák. Adnak is ezek valakinek valamit. Megcsalják ezek az Istent is. A Máriának is mivel szúrják ki a szemét. Odaadták neki a fecskét, hogy az legyen a Mária madara, s azt aztán megkímélik, nem bántják, kicsinyeit ki nem szedik és nagyra vannak vele. De hát mért nem adták oda a fürjet vagy a császármadarat? Azért, mert az nekik jó pecsenyének. A kis verébfiókokat is megsütik és megeszik, de a fecske semmire se jó, hát legyen a Máriáé.
Noszty idegesen húzta ki az óráját.
- Hiszen mind szép ez, édes öcsém, hanem az óramutató könyörtelenül szalad, azért hát kérlek, méltóztass a tárgyra térni.
- Jó, hát beszéljünk róla. Az nem árt. Mennyi volna az az összeg?
- Kétezer forintra van szükségem, mégpedig ebben a negyedórában.
Az öreg Noszty mindig úgy egyenlített ki adósságokat, hogy kétakkorát csinált. Ez olyan rossz szokása volt, amiből a legkritikusabb pillanatokban sem engedett.
- Hm, az csinos összeg. Zsigmond király valamikor egy várost zálogosított el ennyi pénzért.
- Ne beszélj nekem Zsigmond királyról és a madarakról, kérlek.
- Jó, hát nem beszélek. Hanem tisztázzuk előbb az eszméket - szólt derülten (jele, hogy mentőgondolat jutott eszébe). - Mondd meg nekem mindenekelőtt, hogy kihez jöttél most, kedves bátyám?
- Hogy értsem azt?
- Báró Kopereczkyhez-e, vagy a takarékpénztári elnökhöz?
- Természetesen báró Kopereczkyhez.
Kopereczky olyat kacagott erre, hogy a falak is rengeni látszottak és a kos is abbahagyta a kérődzést az asztal alatt.
- No, hisz akkor jó helyre jöttél. Kopereczky ugyan nem adhat neked egy grislit se, mert ő maga is kölcsönökből éldegél.
- Ej, akkor hát a takarékpénztári elnökhöz jöttem - vágott közbe Noszty türelmetlenül.
- Úgy? Az elnökhöz? Az már más - és a Kopereczky vöröses tüskés szemöldökei felszaladtak a homloka tetejére. - Oh, én Istenem, milyen kellemetlenség ez most! Mint elnök nem adhatok neked pénzt ebben az órában, mert ahhoz össze kellene hívni előbb az igazgatóságot, aki megszavazza, ahhoz pedig legalább huszonnégy óra kell.
- No, akkor aztán vigyen el az ördög - tört ki a komoly honatya s rohant kifelé kalap nélkül, sétabot nélkül, azzal a végső emberi ösztönnel, hogy bár minden cél nélkül, de segítségért induljon valahová.
- Hohó, megállj csak! - futott utána Kopereczky és megcsípte a folyosón. - Valami jutott eszembe.
- Mit akarsz?
- Gyere csak vissza; hisz a kalapodat is bent hagytad. Hová mennél így? Ugyanis az jutott eszembe, hogy van nekünk egy határozatunk mely szerint az elnök a saját szakállára is adhat pénzt, ha az illető kézizálogra veszi fel. Hát adjál valami zálogot!
- Ne légy legalább nevetséges, Izrael! Nincs énnálam pajtás egyéb értéktárgy, csak három vadgesztenye a zsebemben, amit a gutaütés ellen hordok.
- Dehogy nincs. Hát ez az aranykeretű üvegfityegő az óraláncodon?
- Ez a Vilma arcképe. Testvérek közt sem ér többet tíz forintnál.
- Az mindegy. Nekem ez a medalion kell. Megelégszem vele.
Noszty kordiálisan belecsapott a báró markába és lekapcsolta a medaliont.
- Mégis derék gyerek vagy, Kéti. Köszönöm a szívességedet és mihelyt lehet, kiváltom a zálogomat.
A báró átvette a zsuzsut, bezárta a Wertheim-szekrénybe és leült megírni az utalványt.
- Csak ez az unalmas írás ne lenne - zsémbelt. - Micsoda bolond találmány, barátocskám. Az ember lefogdossa az emberi hangokat ezekkel a légylábakkal. Hát nem nagyszerű? Mit is mondtál csak? Hogy mindjárt kiváltod, mihelyt lehet. Bocsánatot kérek, de mi nem élünk frázisokból. Nem vagyunk mi sem közvélemény, se országgyűlés. Tessék üzleti nyelven beszélni! Mikor? Évet, hónapot, napot! Mondjuk, kiváltod egy fél év alatt...
- Helyes.
- De tegyük fel, hogy ki nem váltod s ebben az esetben...
- Olyan eset nincs.
- Bocsánatot kérek, az üzleti életben mindég számolni kell ilyen esetre. Tehát ebben az esetben a kézizálogra vonatkozó szabályok lépnek életbe, vagyis...
- Vagyis?
- A zálogtárgy akkor a miénk - nevetett Kopereczky. - A zálogtárgy eredetije, hehehe. Mert maga a zálogtárgy csak szimbolum, hehehe. Mint például a mappa egy bizonyos földterületről.
Ezen a tréfán aztán Noszty is jóízűen nevetett s bevárván, míg a becsengetett hivatalnok áthozza az utalvány ellenében a kétezer forintot, meleg kézszorítások között elbúcsúzott barátjától, ki megígérte, hogy feketekávéra felkeresi őket a vendéglőben.
Alighogy az utcára ért Noszty, megkondult a déli harangszó a piarista-templom tornyában. Lehorgasztott fejjel, szorongó érzésekkel járt azóta odakünn a hadnagy s úgy tűnt fel neki ez a várhegy tövében elterülő egész város, mint egy nagy siralomház. Feje zúgott, lábait lassú reszketegség fogta el, szemei elhomályosultak, összefolyt előtte minden, házak, furmányos szekerek, jövő-menő vásárosok. Annyira meg volt semmisülve, hogy az apját se vette észre, amint feléje lépegetett. Csak a harang búgott rémletesen: bim-bam, bim-bam. A lélekharang az. Arra rezzent fel, mikor az öreg vállon érintette.
- Kiszorítottam - mondá spártai egyszerűséggel.
Föllélegzett, mint a sívó homokban fetrengő hal, ha vizet öntenek rá.
- Hála Istennek! De akkor most már menjünk! Egy percet se szabad veszteni.
Úgyde éppen most jön rájok szemben a megyeházából Kubicza főispán, aki el van ragadtatva, hogy régi barátját és képviselőtársát itt láthatja, ahol a madár se jár, összeszidja, hogy nem hozzá szállt, de még csak nem is értesítette (ördögök szánkázzanak a hátadon) s azután megfordulván és hozzájuk szegődvén, egy bennszülött hidalgó büszkeségével magyarázza el a Főtéren útközben az egyes nevezetesebb épületeket. Ez volt az Illésházy grófok palotája. Balra odább lakott állítólag valamikor Szvatopluk király, hogy azt mondják, ott volt a téli rezidenciája. (Az ám ni, most is ott vánszorog az udvaron egy fehér gebe, talán éppen az a bizonyos.) Emitt a 13-as szám alatt őrizték 1622-ben a szent koronát. Nézd csak azt az ócska házat, ott hált meg Podjebrád Katalin, mikor Mátyás király átvette mint menyasszonyát.
Meg-megállt valamely alkalmas ponton mutogatni a várromok festői voltát. No ugye szép? Nem afféle akármilyen dibdáb város ez. Úgy nézd meg a cipőidet, hogy a nagyapáid pora van rajtok.
- Apám, elkésünk! - türelmetlenkedett a hadnagy, de Kubiczával nem lehetett bírni.
És már úgyis elkéstek. A déli harangnak csak éppen az első kondulását várta Kozsehuba Tivadar, dehogy várt volna többet egy percet is. Tudta már ő, hogy megjött a hadnagy apja tegnap (kis városban hamar elterjed a hír). S nemcsak attól fél, hogy fizetni fognak, hanem a Noszty kisasszony jelenléte olyan háztűznézésfélét látszott jelenteni. A Velkovics-házban egész éjjel tisztogattak, sikáltak, rendezgettek erre a hírre s azóta is egyre füstölög a kéményük, sütnek, főznek - legalább azzal a pletykával ijesztette meg délelőtt a gazdasszonya, Klobukné asszony. Nosza, nem szabad késni. Ki kell a kígyó méregfogát venni, ha alkalom van rá. Klobukné által ugyanis egy kosár mogyoróval kedveskedett Rozáliának délelőtt, de az azt üzente nagy gúnyosan, hogy ő nem mókus. Ez ütött szeget a Kozsehuba fejébe.
Hát tavaly még mókus volt? Hisz tavaly még elfogadta tőle az évenkénti mogyoróküldeményt. Meg is köszönte levélben. De most már nem mókus. Hm, úgy vagyunk? No, hát majd megint mókus lesz a kisasszony.
És amíg Nosztyék ácsorgással töltötték az időt a Főtéren, ő magához vevén az ominózus levélborítékot, sietve igyekezett a kaszárnya felé az ezredes lakására.
Kemény, katonás, hirtelen haragú ember volt Stromm lovag. Kozsehubának már előre megborzongott a háta, ha elgondolta, hogy fog az mérgében ugrani, mikor a nevével aláírt váltót felmutatja. De mindegy, ezen már át kell esni a jövendő boldogsága érdekében.
Kozsehuba sohase beszélt vele, csak a kaszinóból ösmerte, ahol az ezredes kalabriászt szokott játszani és olyan mérges, harcias hangon mondta ki a terceket, kvartokat, mintha hadcsapatokat vezényelne. Hát még a kontrát? Azt lehetett volna hinni, hogy egy kartács süvít a levegőben.
Nem minden szepegés nélkül kopogtatott be most ajtaján.
A mogorva »szabad«-ra benyitott a dolgozószobájába, hol éppen csibukozott az ezredes. Féltizenkettőkor szokott reggelizni s ilyenkor szívja a csibukját. Ez volt a legrosszabb időpont. Azt már mindenki tudta, hogy az ezredest nem szabad csibukozás közben zavarni, mint a püspököt imádkozás közben.
- Mi tetszik? - kérdé bosszúsan.
- Én Kozsehuba vagyok.
- Az nekem mindegy, de mi tetszik?
- Mindenekelőtt ezt a borítékot akarom az ezredes úr jelenlétében feltörni.
- Hát aztán? - kérdé az ezredes valóságosan nyugtalanul. Nem bírta elgondolni, miről lehet itt szó.
- Ime, a borítékban egy ma lejáró váltó van az ezredes úr zsirójával, azt bátorkodom tiszteletteljesen bemutatni.
- Egy váltó? Az én zsirómmal? Lehetetlen - mondá elcsodálkozva.
- Méltóztassék megtekinteni.
Az ezredes átvette a váltót. Megnézegette elöl, hátul, miközben kivörösödött, a szemei kigyúltak, halántékán az erek kidagadtak s a bal kezével idegesen dobolt az asztalon.
(No, most mindjárt kezdődik a vihar - gondolta Kozsehuba.)
De az ezredes kemény arcvonásai ahogy kijöttek a formáikból, éppen olyan gyorsan vissza is igazodtak. Egy nagyot fújt előbb, aztán egyet szippantott a csibukból.
- Ki adta önnek ezt a váltót? - kérdezte nyugodtan.
- Noszty hadnagy úr.
- És hát most azt akarja ön, ugye, hogy én fizessem ki?
- Igenis jogom van azt kívánni bármelyik aláírótól s amennyiben Noszty úr ma délig nem fizetett, kénytelen voltam a másik aláírónál mutatni be a váltót.
- Hát igen - hagyta rá az ezredes udvariasan -, kezes fizess, ez a regula. Foglaljon helyet, uram, míg összekeresem a szükséges pénzt.
- Az ezredes úr ki akarja fizetni? - kérdezé ez csodálkozva.
- Természetesen. Hát nem azért jött ön, hogy kifizessem? Hiszen úgy értettem.
- Igen, igen, de joga van az ezredes úrnak legalább megvizsgálni az aláírást és esetleg tiltakozni.
- Az ördögbe! - fortyant fel az ezredes. - Hiszen csak nem tagadhatom meg az aláírásomat?
- Bizonyos ön abban, ezredes úr, hogy ezt a váltót aláírta?
- Persze, hogy bizonyos vagyok. Hiszen csak emlékszik az ember, nem vagyok még demenciában.
- Tessék csak jobban megnézni.
- Ejh, ön úgy tesz, mintha gyanakodnék, hogy az én írásom.
- Bizonyosan tudom, hogy nem az ezredes úré! - kiáltott fel élénken Kozsehuba.
- Ezer ördög! - pattant fel az ezredes. - Hogy meri ön kétségbevonni, amire én egyszer azt mondom, hogy így van? Egy szót se többet. Itt van a pénze. Egy-kettő, fordulj, indulj! Aláz szolgája!
Rossz hangulatban tért haza Kozsehuba. Már a pitvarban meghallotta, hogy vendégei vannak, akikkel Klobukné bíbelődik odabent. Kardcsörgés, káromkodások hallatszottak ki. Könnyű volt kitalálni, hogy Nosztyék méltatlankodnak, amiért nem találták otthon.
Egy percig gondolkozott, ne forduljon-e meg, de mégis csak benyitott hozzájuk.
- Szervusz, bruder - kiáltja eléje örvendezve a hadnagy -, de jó, hogy jössz. Már szinte megharagudtunk, hogy nem vártál be. Édesapám, Noszty Pál országgyűlési képviselő. (Kozsehuba meghajtotta magát.) Eljöttünk, barátom, azt a bizonyos dolgot eligazítani.
- Már el van igazítva.
- Ne tréfálj, kérlek, hanem add ide az izét, a borítékot, elhoztuk a pénzedet, köszönettel.
- Ismétlem, már rendben van. A váltót ezelőtt egy negyedórával bemutattam az ezredesnek. Onnan jövök most.
- Azt a gazságot csak nem tetted meg? - hebegte a hadnagy elhalványodva.
- Ugyan ne tettesd magad - tört ki Kozsehuba haragosan -, mintha nem tudnám, hogy össze voltatok beszélve, hogy az ezredes is csak olyan... olyan lump (»mint te« - akarta mondani, de a hadnagy vérbenforgó szemeit látva, megenyhítette), mint a többi lumpok.
A hadnagy hozzáugrott és felemelte a kezét, hogy arcul üti.
Az öreg Noszty elébe állt, nem engedte.
- Te gazember - sziszegé a hadnagy és reszketett a dühtől.
- Így beszél egy váltóhamisító egy becsületes emberhez - méltatlankodott Kozsehuba.
- Vigyázzon fiatalember, tűrtőztesse a nyelvét - inté tárgyilagos magaslatról az idősb Noszty. - Ne ingerelje. Nem látja, hogy kard van az oldalán? Ahelyett, ha már megcsinálta a bonyodalmat azzal, hogy be nem várt bennünket, hanem úgy viselkedett, mint egy Shylock, segédkezzék a kibontakozásban. Hát lássuk csak. Ön bemutatta a váltót az ezredesnek; mit csinált már most az ezredes?
- Az ezredes kifizette a váltót.
- És mit mondott?
- Azt mondta rá, hogy ő írta alá.
Apa és fiú mély csodálkozással néztek össze.
- Menjünk - szólt az öreg -, itt többé nincs semmi keresetünk.
- De engem ez az úr megsértett! - dühöngött a hadnagy. - Ez vért kíván.
- Eredj a pokolba, az igazat mondta.
Erővel kituszkolta fiát a szobából, mire az megelégedett vér helyett egy gőgös, lesújtó tekintettel.
- Eredj már, kérlek, itt úgyis borzasztó a festék-szag.
Az ajtók tényleg újonnan voltak festve és a hadnagy hozzá is súrolódott az egyikhez, mire dühösen rúgott egyet a pitvarajtón s tisztogatni kezdte a festékhez ért kardbojtját.
- Nem árt már annak semmi - sóhajtott az öreg -, be van az már piszkolva anélkül is.
Túl a kapun tanácstalanul álltak meg.
- Hát mármost mit tegyünk, apám? Hová? Merre?
Az öreg a gondolatait igyekezett rendbeszedni.
- Az ezredes kétségen kívül gavallér ember. Az szép tőle, amit tett. Nem akart elejteni, megmentette az életedet. Fizetett ezért ezer forintot. Nem akarta, hogy a világ megtudja, ki vagy, de ő maga már tudja. Mit lehet ebből tehát konstatálni? Azt, hogy úriember és jóakarattal viseltetik irántad. A katonák többnyire jószívű emberek. Kár azokat bántani. De ez más blattra tartozik. A fő az, hogy a konkrét esetből szűrjük le a kardinális alaptételeket, amelyek aztán eligazítanak a teendőinkben. Első dolgunk kipuhatolni, hogy ez a jóakarat mekkora és mennyire aknázható ki? Ez az egyik. Mert ha nagyon erős a jóakarata, akkor el lehet talán végképp simítani a dolgot. Azonban azt is konstatáltam, ugye, hogy úriember. Ez a második. Itt megint az áll elő, hogy nagyon úriember-e, vagy csak afféle úri svádájú jó bácsi? Mert, ha nagyon úriember, akkor nem engedi elsimítani azt a disznóságot, amit elkövettél és nem öl meg ugyan, de megszabadítja tőled a tisztikart. No, ne szólj közbe. Hiába csikorgatod a fogadat. Mert apád vagyok, de nem akarok szamár lenni s úgy okoskodom a dolgok fölött, amint hideg ésszel kell. Ezekhez képest tehát tisztán áll az én feladatom. Most te eredj a húgodhoz a vendéglőbe, vigasztald meg és rendeljetek nekem is ebédet, én pedig sietek az ezredeshez, megköszönöm az eljárását, kifizetem, magamhoz veszem a váltódat és amit meg lehet csinálni a javadra, azt megcsinálom. Csak azt mutasd meg, hogy hol lakik.
Ezzel aztán az öreg Noszty elindult jobbra, a hadnagy balra és csak az ebédnél találkoztak, amikor már ott ült az asztalnál Kopereczky is. Lábainál a kos feküdt s ő annak a gyapjas hátán melegítette a lábait, mert úgymond, ilyenkor ősszel, mikor még nem fűtenek s könnyen fölfázik az ember alulról, lábmelegítőnek használja a kost, téli vadászatoknál pedig megbecsülhetetlen. Ugyan tegye csak fel rá a lábacskáit, Vilma kisasszony! Az imposztor így akart gyönyörködni ingerlő lábformákban és bokákban.
Az öregúr viseletéből semmit se lehetett leolvasni; mintha ércből volnának az arcvonásai. Jóízűen evett, fesztelenül csevegett Kopereczkyvel, amit jó jelnek vett a hadnagy, hanem azért mégis furkálta a bizonytalanság s nem bírta sokáig megállni, hogy egy jelentőségteljes oldalpillantással meg ne kérdezze:
- Mi van az illetővel, apámuram?
- Nagyon úriember - felelte az apa egész közömbös hangon. (Oh, ezek a politikusok! Hogy tudnak magukon uralkodni!)
- No, hogy dagadjon meg - gondolta magában a hadnagy elszomorodva.
Képzelhetni, hogy milyen unalmas volt neki most végighallgatni a Kopereczky széptevéseit, parlagi bókjait, vaskos tréfáit és kijelentéseit. Éppen magyarázta, hogy ő sohasem hallgatott a tanítóira, mindent az állatoktól tanult, amit tud.
- Talán a kos is valami professzor-féle magánál? - csipkedte Vilma kisasszony.
- Valóban az. Ő türelemre tanít engem, mint ahogy a méh, mely a takarékpénztári épületen van, a gyűjtésre és szorgalomra emlékeztet. Én az állatok tanítványa vagyok és ez egyik legfőbb büszkeségem.
A hadnagy kíváncsian nézegette a kost, jó volna most eltanulni tőle a türelmet, mert ugyancsak türelmetlenül várta az asztalbontást, míg végre okos szót válthat az apjával.
- Mit végeztél?
Az öregúr kivette nadrágzsebéből a kettérepesztett váltót és átadta.
- Ezt elhoztam - mondá -, a becsületet tehát úgy ahogy, megmentettem, hanem az angyalbőr elveszett.
- Hogy érted azt?
- Úgy, hogy a váltómanipulációdról csak két ember tud. Az egyik az ezredes, aki sohase fog arról szólni, a másik pedig Kozsehuba, aki talán szólni fog róla, de ez csak pletyka számba esik. Mindamellett ez legyen az utolsó botlásod ezen a téren, mert ez nagyon csúnya és veszedelmes dolog. Ami pedig a legközelebbi teendőket illeti, eredj fel a szobámba és írd meg a lemondásodat, az ezredes követeli, hogy le a mondurral, lépj ki a hadsereg kötelékéből, azután pedig csomagolj, megyünk haza. S ha nagyon tapintatos akarsz lenni, kezdj köhögni, mert egészségi okokból jössz; a felvidéki éles levegő megtámadta a tüdődet.
Így folyt és így végződött a Nosztyék felvidéki kirándulása. A legszebb hadnagyot elvitték Trencsénből, ami azonban nem hagyott nagyobb űrt a kis tót városban, mert más hadnagy jött a helyére. Velkovics Rozália sírt, ahol nem látták, egy csomó hitelező pedig káromkodott, ahol hallották. Még egy darabig irkáltak utána, hol neki, hol az apjának, de miután választ nem kaptak, elmaradoztak apránként, mint a darazsak az elvirágzott fától.
Innen-onnan végképp is elfeledkeztek volna róla, ha Kopereczky nem járna egy idő óta annyit Budapestre s nem hozna róla némi híreket, hogy köhécsel, hogy azért hagyta el a katonai pályát, majd meg hogy vért hány. (»A mi vérünk az, amit hány« - sopánkodtak a hitelezők.) Némelykor Velkovics Rozáliának is hozott valami üzenetet tőle s az akkor rendesen elpirul vagy elsápad.
Ebből aztán kombinálni lehet, aki akar. Hanem abból is lehet kombinálni, hogy valahányszor Kopereczky Budapestre megy, mindig találkozik Nosztyékkal. Sőt itthon is sokat gondol rájuk, mert ami galócát fognak a Vágban s ami vadkecskét lőnek a krapeci erdőben, az mind Noszty Pál címére megy a fővárosba.
S hovatovább mind több-több gyanús jel gyűlik össze. Az ősi bagolyfészket, a krapeci kastélyt javítani kezdik tavaszkor, a bozóttal, farkastejjel, labodával fölvert kertet parkírozzák, utakat csinálnak, egzotikus bokrokat ültetnek. Valami fő a Kopereczky fejében, meglássátok.
Hát az főtt benne, hogy egy félév múlva azzal állított be Pesten az öreg Nosztyhoz, ahol különben gyakori vendég volt egy idő óta, hogy a terminus lejárt, eljött a kétezer forintért és elhozta a zálogot.
Noszty Pál tréfára fogta a dolgot.
- Te is mindig olyat kérsz, ami nincs. Várj kérlek őszig, míg a vicinálisomból pénzt tudok összeütni.
Kopereczky megrázta a nagy fejét.
- Én bizony nem várok egy napot se. Előre megmondtam. Vagy fizess rögtön, vagy pedig viszem a zálog eredetijét.
- Miféle eredetijét?
- Vilma kisasszonyt. No, mit bámulsz úgy rám, mintha meg akarnál enni? Vagy a pénzt, vagy a leányt, így volt az alku.
Noszty arca olyanra gömbölyödött ki, mint a császárzsemlye.
- Hát iszen jól van, csak ne kiabálj annyira! Azért kár olyan lármát csapni, hogy a cselédek azt hiszik, verekszünk. Hiszen ami Vilmát illeti, megkapod tőlem ingyen is, sőt tartom szerencsémnek. Mért nem szóltál már előbb, hogy szereted? Hát így szokás nálatok leányt kérni?
- Ej, te azt nem érted - s fitymálólag intett a kezével. - Tudom én, mit csinálok. Mert úgy van az bátyácskám, vagyis rectissime, kedves apósocskám, hogy az öcsém János, IX. János, megkért a boldogult apámuram kívánságára feleségül egy Abaffy kisasszonyt Liptóból, nem is szerette pedig. Az Abaffy-leány kosarat adott neki. János öcsém éppen olyan szerény, szégyenlős ember volt, mint én, a kosarát annyira restellte, hogy beugrott a Vágba és belefúlt. Ezt meg aztán az apám vette a szívére és a halálos ágyán megeskettetett engem, hogy sohasem kérem meg a kezét anyától született teremtésnek. Ezért nem házasodtam ekkoráig. Mindig vártam, hogy valaki rám köti magát, valami olyan módon, ahogy az a regényekben előfordul, de az ördögnek se kellettem. Hát értesz most engem, ha én a zálogot követelem.
Noszty melegen megrázta a kezét és megölelte.
- Látom, Kéti fiam, hogy a formulák embere vagy. Ezt szeretem. Ezzel Magyarországon még sokra lehet vinni. Jövőd van, Kéti. Olyan főispánt csinálok belőled, mint a pinty. De igazán szereted-e a leányomat?
Kopereczky csak a szemeivel hunyorított s bágyadtan leeresztette kezeit, mint a meglőtt bagoly a szárnyát.
- Hát Vilma szeret-e?
Kopereczky az égre nézett merengve.
- Azt csak az Isten tudja - sóhajtá.
- Nos, akkor eredj, beszélj vele!
Búsan rázta meg fejét.
- Ez az, ami nem lehet. Hisz az megkérés számba menne és még kosarat is kaphatnék. Isten ments attól, hogy én szóljak. Inkább a nyelvemet vágatnám ki. Én csak passzíve viselkedhetem. Amit megfogadtam, megtartom. Nem vagyok én politikus. Én az állatok tanítványa vagyok.
- Pedig úgy beszélsz, mintha a jezsuitáké volnál.
- Neked kell elcsinálnod a dolgot - követelte Kopereczky -, vagy pedig fizesd meg a kétezer forintot és akkor itt a medalionod, én pedig megyek szerelmi bánatomban egyenesen a Dunának, hadd lássa az apám szelleme az égből, hogy a kosarat ki lehet ugyan kerülni asszonyi dolgokban, hanem a vízbefúlást nem.
- No hát csak ne menj a Dunának, hanem eredj szépen a vendéglődbe és jöjj el este; addig én megpróbálom kiegyengetni az utat.
Így mesélik ennek a leánykérésnek a részleteit a Noszty-rokonság sósabb nyelvű tagjai.
Kopereczky állítólag megjelent este a Nosztyék lakásán. A képviselő azonban a klubban volt, Feri pedig a színházban. Vilmát egyedül találta a nagynénjével, özvegy Ilvánczyné született Noszty Erzsébettel, aki a háztartást vezette fivérénél.
Nyomasztó hangulat támadt beléptével. Vontatottan indult meg a társalgás s minduntalan megakadt. A hölgyek hímzéseik fölé hajoltak, Kopereczky pedig a családi képeket látszott nézegetni. A néma időközökben hangosan ketyegett a fali óra, mint egy szorongó szív. Hol a nagynéni, hol Vilma kérdezett valami nagyon közömbös dolgot, amire szórakozottan felelt Kopereczky; ügyetlen, elfogult volt, mint egy diák, mintha valami leszorítaná a nyelvét, miközben szelíden, reményteljesen függeszté szemeit Vilmára, mint a mesékben a kővé vált lovag, kit a csillaghomlokú királykisasszony egy varázsszava van hivatva megeleveníteni.
A nagynéni a kos után tudakozódott.
- A kost tetszik kérdezni? Sajnos, nem akarják a vasúton felvenni kutya gyanánt, azért nem hordhatom magammal. Ilyenkor otthon legel a krapeci kertemben.
- Zöld-e már maguknál a természet?
- Oh igen, a krapeci kertemben már virágoznak a barackfák és az orgonabokrok.
A krapeci kert jó témának ígérkezett. Elmondta, hogy újonnan rendezte az ősi parkot és renoválta a kastélyt. Gondolta magában, utat egyenget Vilmának, hogy minden szemérem nélkül elejthessen itt egy melegebb vagy jelentősebb célzást, ha ugyan tartogat ilyet számára. De Vilma egy csöppet se látszott érdeklődni a krapeci kastély munkálatai iránt, pedig tudhatja már apjától, hogy azok az ő kedvéért folynak.
Kopereczky elkomorodott. Legalább annyit kérdezhetett volna, hogy miért, kinek újíttatja a kastélyt s ebből olyan szépen, illedelmesen következhetett volna a többi.
Nagy zavarában most már ő kezdett fölvetni témákat, idegesen nézegetve óráját.
- Nem mondta Pali bácsi, hogy mikor jön haza?
- Az a »mesterek«-től függ. Tudja, azoktól a mesterektől, akik a tarokk végén még visszatartják az urakat.
- Ösmerem ezeket a mestereket.
- Biz azok éppen olyan bizonytalanok, mint általában a magyar mesteremberek.
- Akkor én talán be sem várom Pali bácsit - nyöszörgött elkeseredve.
- Minek siet, mikor olyan jóízűen beszélgettünk? - jegyzé meg csípősen Vilma.
Kopereczky felállt és elkezdte lassan felhúzogatni a kesztyűit.
- Nem hagyott hátra az öregúr valami nekem szóló üzenetet?
- Nem.
- Sem nem szólt önnek valamit felőlem?
Vilma ma minden gonoszságát előszedte a szerencsétlen báró megkínzásában.
- De igen. Megálljon csak. Mi is volt? (Úgy tett, mintha elfelejtette volna.) Ahá, tudom már. Azt mesélte nekem, hogy ön házasodik. Igaz?
- Nem hitte?
- Persze hogy nem. (Felbiggyesztette ajkait, gúnyosan mosolygott, miközben három szemvesztő gödröcske támadt szép arcán, egyik balról, másik jobbról, a harmadik, a legellenállhatatlanabb, az álla közepén.) Hogyan, ön, az állatok tanítványa? Hiszen ez nagy következetlenség lenne, az állatok nem választanak hitvestársat, hanem csak úgy élnek, ahogy jön.
- Vilma! Ejnye Vilma - intette a nagynénje.
- Az nem áll, kérem, mert a gerlicének párja van, a papagáj pedig örök szövetséget köt a hímjével - disputált Kopereczky. - A házasság alapgondolata kétségtelenül megtalálható az állatoknál.
- No hála Istennek, csakhogy ráakadt!
- Egyebet nem mondott az uraatyja?
- Dehogy nem. Azt is mondta, hogy engem akar feleségül venni.
Olyan közömbös, fáradt hangon, szinte fitymálva szólt, hogy Kopereczky hátgerincén halálos hideg futott végig.
- És mit felelt? - motyogta tompán, szinte elhalón s még a szemeit is behunyta, mint egy halálra ítélt, akit most mindjárt szíven lőnek.
Vilma nagy figyelemmel igyekezett egy finom selyem szálat átbújtatni a tű fokán.
- Azt mondtam - szólt lassan, vontatottan, miközben ásított egyet -, hogy hozzámegyek.
- Vilma, édes Vilma! - kiáltá Kopereczky elérzékenyülten feléje rohanva. - Én vagyok a világ legboldogabb embere.
- No-no-no, azért csak ne taszítson fel! Ejnye Kopereczky! Eresszen el! Maga szemtelen!
- Oh Vilma, Vilma! - lihegett lázasan. - Hát így szokás igent mondani?
Vilma az ölelés elől a nagynénje háta mögé menekült s onnan felelt fel, mint valami bástya mögül.
- Hát így szokás úri kisasszonyt megkérni?
- Bocsássa meg nekem, hiszen tudja, hogy én az állatok tanítványa vagyok.
Hiszen Vilma tudta is, de ő meg a Sacré-coeur-ök tanítványa volt, ahol Anselma nővértől azt az aranytanácsot tanulta, hogy aki gyalog van, az ne válogasson a hintókban, hanem üljön fel mindjárt az első kínálkozó járműre.
NEGYEDIK FEJEZET
NÉHA A SZERENCSE ISTENASSZONYA ELLEN IS SEQUESTRUMOT LEHETNE KÉRNI
Beavatott nyelvek így adják elő ennek a házasságnak az intim részleteit a burleszk komikum mártásában. De ha így volt is, nem lehet érte senkit megróni. Ki-ki úgy szerez feleséget vagy férjet, ahogy tud. Legalább már ez ne történjék egyformán. A többi aztán úgyis sablon. A mézeshetek, a háborús esztendők, a válás, vagy az összetörődés.
Ami Kopereczky házasságát illeti, azt bizony se a Kopereczkyek nem irigyelték, se a Nosztyak. A Nosztyak azt állították, hogy Vilma különb szerencsét is tehetett volna; a Kopereczkyek pedig azt hajtották egyre, hogy a szeniorjelölt bolondot csinált, olyan leányt hozva a házhoz, akinek nincs a rajta levő ruhán kívül egyebe.
Hát a nexus kutya?
Kopereczky maga is restellte, hogy neje nem kapott rendes kelengyét s nem győzte mentegetni a látogatók előtt ezt a dolgot.
- Magam kértem az apósomat, hogy ne vegyenek semmi limlomot. Nem fér ide be már egy bútordarab se. Ezeket az ősi székeket, szekrényeket pedig ki nem dobálom, még ha színarany bútorokat hoz is Vilma. Nem én, becsületemre mondom.
Hát ez igaz lehet, de egy bútordarab mégiscsak befért még (pedig nem volt ezüstből), egy bölcső, amibe a gólya egy év alatt egy kis Kopereczkyt hozott, akit természetesen Izrael Izsák névre kereszteltek.
Ugyanaznap észrevette a halál, hogy a Kopereczkyek létszámán most már semmit se ront, lenyisszantotta kaszájával a szenior Kopereczkyt Meránban; este jött meg a távirat Krapecre s most már nemcsak apa lett Krapec ura, de egyszersmind gazdag főúr.
A keresztelőre feljött Krapecre az öreg Noszty is, s a díszes ünnepély után félrevonta a vejét és így szólt hozzá bizalmasan:
- Szoktál te lapokat olvasni?
- Minek volna az nekem? - csodálkozott Kopereczky.
- Ha lapokat olvasnál, akkor tudnád, hogy a Bontó megyei főispán megbukott. Nagy visszaéléseket fedeztek fel az ottani folyamszabályozásnál s a főispán volt a szabályozás kormánybiztosa. Buknia kellett. Most aztán tegnapelőtt félrehítt a miniszterelnök, mint a legöregebb és legbefolyásosabb Bontó megyei képviselőt, hogy ajánljak neki valakit, vagyis hogy gondolkozzam egypár napig s ha megfelelő férfiút találok, akit az úgynevezett Noszty-klikk elfogad a megyében, azt ő ki fogja neveztetni.
- Mit bánom én azt.
- De nem úgy van az, hékás, mert én tégedet akarlak ajánlani.
- Csak nem? - lihegte Kopereczky és csupa ragyogás lett az arca.
- És miért ne, ha szabad kérdenem?
- Köszönöm, kedves apa - szólt ellágyulva -, de meg tudok-e én annak felelni?
- Elég jól áll rajtad a mente, elég ravasz vagy és most már elég vagyonod is lesz hozzá.
- Éppen az a kérdés. Félek, hogy a prágai örökség dolgában perbe fog ez a hóbortos Izsák Izrael s a pör évekig elhúzódhat, márpedig az ördögnek nőjön a fű, ha a lovak megdöglenek. Szóval nem lesz pénzem, nem mozdulhatok.
- Ebben az esetben még jobban elkél a főispánság. Ha meglesz a prágai vagyonod, akkor mint rang és méltóság becses, ha nem lesz meg, akkor mint kenyér is jó, mert össze van vele kötve a vízszabályozási kormánybiztosság, vagy kilencezer forint összevissza.
Kopereczky a szájával csettentett.
- Te vagy a legédesebb após a világon!
- Ne ítélj kérlek hirtelen, mert ennek az én ajánlatomnak ára van.
- És az?
- Hogy te meg a sógorodat teszed úrrá.
- Mármint Ferit? Hm, az nehéz sor.
- Meg kell lenni.
- Hivatal?
- Dehogy. Nincsenek olyan hivatalnokok a világon, az írországi alkirályságot kivéve. Dinasztát akarok csinálni Feriből, nagy urat.
- Akkor hát szoknya?
- Az.
- Kinéztél valakit?
- Megvan s neked és Vilmának kell nyélbe ütni. Hogy miképpen lehet, azt megtudjátok.
- Én rajta leszek - szólt Kopereczky -, ámbár lelkiismeretlen dolog. Azt a fiút rosszul nevelted. Az alma messze esett a fájától.
- Rossz közmondás - felelte Noszty kedvetlenül. - Ha az almafa dombon áll, bizony az almája könnyen elgurulhat a lejtőn messzire, de ha kiegyenesítik a talaját, hát nem gurul el.
- Van benne valami - hagyta rá Kopereczky. - Ki az a kisasszony?
- Egy amerikai leány.
- De csak nem kell Amerikába mennünk?
- Nem, nem. Az Isten végszükségünkben úgy tetszik, egyenesen nekünk hozta, mint a sült galambot és letette Bontó megye közepére. Ezt vétek lenne kisiklani engedni. Add rá a szavadat, hogy ha Bontó megyei főispánná teszlek, hatalmaddal, ravaszságoddal és mindenféle eszközzel támogatod ezt a tervet. A főispán szörnyű potentát ilyen helyen, sokat tehet, valamint a főispánné.
Kopereczky odanyújtotta a nagy csontos kezét. A sors pedig, mintha egyéb dolga se lenne, mint báró Kopereczkyt kiszolgálni, úgy rendezte a dolgokat, hogy amint Noszty hazaért a keresztelő után s másnap a Házba ment, az első ember a miniszterelnök volt, akibe beleütődött a folyosón.
- Hohó! Állj meg, ember, agyon ne tiporj - tréfálózott a miniszterelnök. - Egyébiránt közlendőm is van veled. Tegnapelőtt egy küldöttség volt nálam megyédből, mely gróf Topsichot kívánja főispánnak. Van ellene kifogásod? De kínálj meg előbb egy cigarettával.
- Igenis van. Elsősorban klerikális és másodszor nagy intrikus, ravasz, megbízhatatlan ember.
- Van talán már valakid? De adjál előbb egy kis tüzet is.
- Igenis van.
- Olyan-e, akinek adherenciája van ott s akiért egyszersmind jót állsz, hogy simán megszünteti a Gyik-szabályozásnál beállott zavarokat.
- Olyan - felelte Noszty.
- Hm, az a baj - vallogatta be lassankint a kegyelmes úr -, hogy már Topsich gróf is volt nálam tegnap és félig-meddig megígértem neki.
- Ejh mit! Ejtsd el!
- De nagyon megharagszik...
- Ne törődj vele. Kevésbé ártalmas ő neked ellenségnek, mint intimusnak.
- Bizony meglehet - dünnyögte a miniszterelnök elgondolkozva, majd fürkészve tekintett egykori iskolatársa szeme közé, mert Noszty ezen a réven bírt roppant nagy befolyással. A közösen elkövetett diákcsínyek jobban forrasztanak, mint akár a közösen csinált történelmi események.
- Nos hát, ki az a te jelölted? - folytatá élénken. - Add elő, Pál úr, de hamar, mert engem mindjárt beharangoz az elnök.
- Báró Kopereczky Izrael.
- Ugyan eredj - pattant fel a miniszterelnök -, azt mondják, nagy szamár.
- Ne adj a mendemondákra, - felelte sértődve. - Hisz itt még (valami nagy embert keresett az elméjében) Bismarckra is azt mondanák, hogy szamár, ha nálunk pályázna valami állásra.
- No, ami igaz, az igaz. Hát ki, mi voltaképpen ez a báró Kopereczky? Van vagyona?
- Övé a krapeci uradalom.
- De az nem Bontó megyében fekszik. Mi nexusa van Bontóban?
- Az én rokonaim, a Nosztyak, Horthok és Ragányosok, Leviczkyek és Homlódyak.
- Úgy? Neked is rokonod?
- Vőm.
A miniszterelnök kedélyesen a vállára borult.
- Ej no, bocsáss meg, bruder, de bizony Isten nem tudtam. Szeretnék a nyelvemre ütni. De ugye, nem apprehendálsz? Ki lesz nevezve, punktum. Kinevezem neked ab invisis. No, ugye, jó lesz? (Kedélyesen a tenyerébe csapott.) Végeztünk, amen.
Csengettyűszó hallatszott a teremből. Sietve tűnt el a folyosón, eldobva cigarettáját, éppen olyan könnyedén, mint egy főispánt.
Csakhogy a cigaretta még füstöl egy darabig eldobva is, de a főispán mindjárt hamu.
Nosztynak első dolga volt megsürgönyözni a nagy hírt Kopereczkynek, mire hirtelen elterjedt egész Trencsénben, hol már eddig is szörnyűlködtek az emberek a Kopereczky szerencséjén. De ez az utolsó hír okozta a legnagyobb szenzációt. Gyereke iszen a többi Trencsén megyei embernek is születik, az se szokatlan, hogy valakije meghal, akitől örökség nyílik, de hogy Trencsénből vegyenek kölcsön okos embert olyan híres megye fejének, mint Bontó, ahol státusférfiak, miniszterek teremnek, olyan még nem történt, mióta a világ áll.
- Hát ez az elmaradt stafírung! Ehol van ni. No, most mondjátok már, hogy Kopereczkyné csak négy szoknyát hozott a házhoz és három hálóreklit!
Milyen szertelen a szerencse! Gyereke születik Kopereckynek, új költség, de mindjárt lehagyít az Isten egy nagy jövedelmet a prágai szeniorátussal; a nagy vagyonhoz már most nagy hivatal kell, itt van, kinevezik főispánnak, a főispánsághoz sok ész kell, majd meglássátok, meglesz. Hogy hol veszi, az Isten tudja, de meglesz valahogy, amint meglett valahogy a többi járulék is.
Nemsokára megjött a kinevezés a hivatalos lapban is. Alighogy átesett a tömérdek gratuláción, Budapesten termett és átalakult. Másképp lép, másképp beszél, másképp tartja a fejét. Valami nagy ő most, úgy képzeli, hogy a föld is érzi, ahol a lábát ráteszi. Olyan kórjelei vannak ennek, mint a tífusznak, hogy kodifikálni lehet őket.
Átveszi a belügyminisztériumban a kinevezési okmányt, tiszteleg a belügyminiszternél, aki ellátja instrukciókkal, kivált az ilyen megyében, mint Bontó, ahol zavarok vannak és pánszláv mozgalmak készülődnek. Már mindjárt az előszobában kezdi a hatalom bűvös mákonyát fölszíni.
A titkár csupa mosoly, csupa szívesség, az ügyes-bajos várakozó képviselők egymásnak suttogják: »Az új bontói főispán« s bosszús szemet vetnek rá, mert a képviselőket megelőzve mehet be a miniszterhez. Őexcellenciája »per tu« szólítja: »Ülj le, kérlek és gyújts rá, beszéljük meg együtt a dolgokat«.
Mikor a komoly és titkos részt rendbehozták, akkor egy pár meleg kérdést intéz hozzá a miniszter:
- Mikor szándékozol lemenni?
- Mikorra parancsolod?
- Minél előbb tartod meg az installációt, annál jobb. Reménylem, leviszed a feleségedet is?
- Úgy szándékozom.
- Ugye, Noszty-leány?
- Az.
- No, az ott aranyat ér... Hát csak erély, barátom, erély és harmadszor is erély. Mihelyt egy kicsit megmelegszel, értesíts a viszonyokról, természetesen számjelekkel.
Ezzel aztán udvariasan kikíséri és az ajtónál hozzáteszi:
- De ne felejtsd magaddal vinni a kulcsot. Majd elküldetem a lakásodra. Hol vagy megszállva?
- Az »Angol királynő«-nél, kegyelmes uram.
Az új főispán most már elhajtat egy litografushoz és névjegyeket nyomat: »Báró Kopereczky I. I., Bontó vármegye főispánja«, aztán a távirdára szalad és egy sürgönyt meneszt a Bontó megyei alispánhoz, melyben főispáni kinevezését tudatja és kéri, hogy minél rövidebb idő alatt a szükségesek megbeszélése végett keresse fel Budapesten az »Angol királynő«-ben.
A Koronaherceg utcában találkozik a sógorral, Noszty Ferivel. Csinos fickó, vasalt nadrágban, villogó cilinderrel, szegfűvel a gomblyukban. Persze, nagy örömbe tör ki:
- Ejnye, de jó, hogy találkozunk, éppen azon gondolkoztam, kitől kérjek kölcsön hirtelenében ötven forintot?
Kopereczky most az egyszer nem vág savanyú képet, átadja az ötvenest, de azt a megjegyzést mégse hallgatja el: »Ámbár most nekem is sok kiadásom lesz«.
- Az ám, főispán lettél. Ebédek, pezsgő, reprezentálás. Kedves pozíció. Minden virág neked nyílik a megyében, minden fácánt te eszel meg s minden asszony a hálódba botlik. Ezt jól csinálta az öregem. Csak aztán rólam se feledkezz meg, sógor.
- Mit? Volna talán kedved magántitkárnak lenni?
- Pfuj! Nem szeretek én körmölni. Arra keress magadnak valami skribát, valami ügyes lateinert, aki majd lapot is szerkeszt. Mert saját orgánumodnak kell lenni, amit te sugalmazol.
- Ne beszélj!
- Az úgy van, kedves sógor. Hozzátartozik a királyosdihoz. Kivált nemzetiségi megyében. A kormány szubvenciót ad a lapodnak, a lap azután működik. Te a közgyűléseken teszel nagy kirohanásokat a nemzetiségiek ellen, ő a cikkekben; ha nincsen ok rá, találtok okot, a cikkeket aztán a szerkesztő megvörösceruzázva küldi fel a kormánynak, hogy lássa, mennyire dolgoztok a magyar állameszme érdekében s addig-addig dolgoztok, míg egyszer csak azon veszitek észre magatokat, hogy ahol azelőtt béke volt, most fenekestől felfordult minden. Hát erre én nem vagyok való, ahhoz egy »buzgó« fiatalember kell. Hanem ha valami jót akarsz velem, szerezz nekem egy jó partit...
- Jó, majd híradással leszek, ha valami érdemes falat akad. Apád már beszélt velem ilyesfélét, de olyanformán, mintha már meg is volna. De addig is kísérj el a szabóhoz, díszmagyart megyek csináltatni. Nini, elfelejtetted már Velkovics Rozálit?
- Az csak akkor volt jó. Akkor még kevesebb adósságban úsztam. Most már nagyobb hal kell.
- Vigyázz, sógor, mert a cápáig találod fölvinni, az pedig nincs se a Tiszában, se a Dunában.
Ilyen vidám beszélgetés közt értek Grünbaum és Weinerhez, ahol mértéket vettek az új főispánról, s onnan aztán a Birner-féle kereskedésbe nyitottak be pezsgőt rendelni a beiktatási lakomára. Ötven üveg francia és négyszázötven üveg magyar pezsgőre alkudtak meg.
- Hanem az etikett legyen egyforma a palackokon - rendelte a főispán. - Ért engem?
Noszty Feri helyeslőleg intett a fejével, míg Birner úr arcán széles mosoly terült el.
- Óh, hogyne! Nagyon is értem a méltóságos urat. Méltóztassék benne megnyugodni, mind egyforma Moët Chandon vignettával lesz szállítva.
- Az ördögbe, Birner - pattant fel Noszty megbotránkozva. - A sógorom nem úgy érti ezt, hanem megfordítva, hogy ti. magyar vignetták legyenek a francia pezsgőkön is.
- Ahogy parancsolni méltóztatik - hajtotta meg magát Birner úr.
Kopereczky oldalba döfte a sógorát és tótra fordította a beszédét, mint mindig kritikus pillanatokban.
- Cso robis? Csi szi sza zblaznil? (Mit csinálsz? Megbolondultál?)
Hanem ott künn aztán felvilágosította Feri.
- Te bolondultál meg, sógorkám. Mert látod, ez a különbség. Egy tót úr úgy csal, ahogy te; egy magyar úr úgy csal, ahogy én. Ha a te intézkedésed sülne ki (pedig minden kisül), örökre lehetetlen volnál Bontó megyében, de ha az én intézkedésem tudódik ki, hogy a francia pezsgőre tetettél magyar etikettet, akkor mint bámulatra méltó gavallért és hazafit fognak ünnepelni s amellett így is, úgy is célodat éred, hogy csalod őket s hogy ti ínyencek fent az asztalfőn francia pezsgőt fogtok inni, míg az alsóbb rendbeliek a becsületes magyar gyártmányt kortyogtatják.
Tetszett az okoskodás Kopereczkynek.
- Hm. Mondasz valamit. Igazad lehet. Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Én nem vagyok hiú ember, se pedig olyan nagy szamár, aki ne tudná, hogy szamár. Én tudom és érzem a szamár voltomat s ez a kiváló tulajdonságom meglásd, ki fog emelni engem a közönséges főispánok közül. Apád nem fog velem szégyent vallani, ne félj! Hanem egy okos ember okvetlenül kellene hozzám. Mert ha egy jó titkárom volna, hiszem, jól be tudnám tölteni az állásomat. Pompásan lehetne felosztani a dolgokat. Én a parancsolást tudom, a törvényeket, meg a többi egyebet a titkár tudná. Kereshetnél nekem valahol egy alkalmas fickót, mi?
- Utánalátok.
- Köszönöm, sógor, nagyon lekötelezel, kivált, ha sietsz vele, mert a miniszter azt akarja, hogy minél gyorsabban foglaljam el a székemet. Sokat vár tőlem - tette hozzá némi büszkeséggel. - Szóval, nem merem a beiktatás napját későre kitolni, annál is kevésbé, mert már mindenem kész, ami a bontói felszereléshez kell, csak még egy sastoll kell és egy írótoll. A sastollat megvehetjük útközben.
- Az írótollról meg én gondoskodom. Három-négy nap múlva nálad lesz.
Noszty elvállalván a feladatot, egy úgynevezett »pokoli ötlete« támadt, melyről bajos elhatározni, az ördög súgta-e, vagy egy kis íjas fiú, aki valamikor Isten volt, míg az olimpuszi hatalmakat nem deposszedálták, de aki legtovább uralkodik, mert a többiek, az öregek, már eltűntek, de ő még most is intéz.
- Szegény húgocskám - dünnyögte az elhatározásnál Feri - miért ne tenném boldoggá?
S ezzel másnap, mikor reggel otthonról elment, benyitott az ugyanazon utcában levő »Cinkotai itcéhez« címzett kis kocsmába; oda szokott járni, ha pénze nem volt és mulatni akart, ott mindig hiteleztek az elegáns fiatal úrnak.
Jóképű, tisztes öregasszony volt a kocsmárosné, nyájasan köszöntötte, mert már régen nem látta.
- Itthon van Kornél? - kérdezte.
Kornél, az öregasszony fia, oskolatársa volt, azonfelül együtt önkénteskedtek s azonfelül... de ezt már nem kell mindenkinek tudni.
- Nincs, édes úrfim, nincs biz az - felelte a jóképű anyóka - az ügyvédi irodában van.
- Hát kegyed hogy érzi magát, kedves Malinkáné asszonyom?
- Köszönöm a szíves kérdését. Mit mondjak neki, ha hazajön?
- Hogy kerestem, fontos beszélnivalóm van vele.
- Jó vagy rossz? - kérdi aggódó pillantással az asszony.
- Jó - felelte Noszty.
- Azért kérdeztem, kérem alásan, mert kedélybeteg, félek, nem jó vége lesz. Szenved, valami titkos bánata van, óvom a rossz fuvallattól is, nemhogy a rossz hírtől. A lelkem is reszket, ha ránézek.
- Majd talán meggyógyítom - mosolygott rejtelmesen az úrfi. - Mondja meg neki, Malinkáné asszony, hogy eljövök délután, várjon meg otthon.
Feri körülbelül tudta, mi baja van. Évek előtt együtt voltak önkéntesek, mikor az ezred még itt Pesten feküdt. A »Cinkotai itce« akkor is már abban a hírben állott, hogy koszt dolgában csak a »Kis Pipa« versenyezhet vele. Szokásban volt akkor, de még most se múlta divatját, hogy a jobb házból való leányok a Sacré-coeur-ök után mintegy a nevelés befejezéseül egy-egy nevezetes konyhájú vendéglőbe adattak, hogy egypár hónapig déltájban ott szorgoskodjanak, mint volontőrök a konyhán, annak csodás titkait meglesni, mert a szent házasságban csak eleinte vonzerő a csók, de a jó asztal az örökös kapocs a férj és feleség között. Az elválás is »ágytól« és »asztaltól« szól. Az ágytól még csak el lehet válni, de a jó asztaltól nagyon keserves.
Vilma kisasszony, minthogy az utcájukban volt, a »Cinkotai itcé«-hez járt gyakorlatra. Eleinte kedvetlenül, később valóságos szenvedéllyel. A kocsmárosné önkéntes fia szép, délceg, magas, szőke fiatalember, be-bekukkantott a konyhába, ha éhesen hazajött, egy kis palacsintát lopni azon melegiben a sütővasról, úgy jó az. Önkéntes Malinka Kornél azonban csak éhes volt egy-egy gyakorlat után délfelé, de vak nem volt (sőt inkább igen csinos ábrándos szemei voltak), tehát hamar észrevette a konyhán sürgő-forgó úri kisasszonyt. Malinkáné sietett bemutatni a fiát, aki aztán elbeszélgetett vele egyről-másról, elannyira, hogy bizonyos idő múltán a konyhabeli jók közt Vilma kisasszonyt kezdte találni a legédesebb falatnak és mondjuk ki egyenesen, ami igaz, igaz, a bakfis Vilmácska sem maradt iránta hidegen. Itt a pattogó, perelő tűz mellett, ahol minden nyers anyag megfőtt és megsült, az ő érzéseik is hamar forrtak. Elannyira, hogy már szűk volt nekik a konyha. Valahányszor Vilma elment az önkéntes öccsével sétálni, az ifjú Malinka, ki már az ablakból leste, hozzájuk csatlakozott s együtt járkáltak a városban. Feri úrfi, aki szerette húgát s kit a húga sokszor segített ki apró pénzzavaraiból, testvéri gyöngédséggel hunyt szemet a szövődő viszonyra. Sőt később, midőn Vilma már bevégezte a tanfolyamot a »Cinkotai itcé«-ben, minthogy valaki, akit Malinkának hínak, semmiféle ürügy alatt nem juthatott volna be a gőgös Noszty Pál szalonjába, Ferenc úr közvetítette a szerelmesek levelezését.
Hogy minek irkáltak és mit reméltek, isten tudja (de hisz a szerelem legjobban táplálkozik a reménytelenségből), hogy találkoztak-e valahol a Feri tudtán kívül is, nem igen fürkészte, meglehetős felületes és könnyelmű volt, hogy ne törődjék vele. Az önkéntesi év után mindkettőjüket kinevezték hadnagynak. Noszty elfoglalta helyét s elment az ezreddel Trencsénbe, Malinka ellenben nem maradt a katonaságnál, beállott ügyvédsegédnek, hogy minél előbb letehesse az ügyvédi vizsgát s mint híres ügyvéd, odaállhasson Noszty elé egy szép reggelen. Hej, mennyit álmodozott erről a napról a száraz akták között.
Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, aki a háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se hiányzott benne (hiszen Noszty-vér csurgott az ő ereiben is), de ha valamely regény olvasásába elmerült, akkor a szőnyegét is el lehetett volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott; ha gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulccsal zárta be az ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami csintalan, kikapós asszony volt, átható árgus szemeivel, melyek egy detektívnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint bűnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta és elolvasta, ha azonban jóindulatú, hős jellemek fordultak elő regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon át flangírozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és váltóügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása sincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, aki Malinka Kornélt kereste, egy levélkét csúsztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arca s észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából. Az imposztor segédek, akik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az utca sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá olyankor.
Hogy volt, hogy nem volt, isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az időkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty-leányt, búskomor lett, nem ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem őgyelgett az utcákon, a budai hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta, senki nem sejtette, az ifjú Nosztyt kivéve, aki még a nász előtti héten is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajtakapta húgát, hogy keservesen sírt ott, ahol nem látták.
Vilmát aztán elvitte férje Krapecre, annak több mint egy éve, és most micsoda pompás jelenet lesz, mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.
Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.
Az már várt rá akkor; szomorúan nyújtotta feléje a kezét. Feri hasonlított Vilmához. Ez az arc fájt neki. Óvakodott ránézni.
- Parancsolsz velem valamit?
Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.
- Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az ügyvédi irodában?
Malinka vállat vont és rábámult a közömbös, jéghideg szemeivel.
- Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!
- Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a Vilma férje, bontóvári főispán lett és titkárra van szüksége. Vállalkozol-e rá?
Azok a jégszemek, hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjánosbogarak. Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.
- Ő akarja?
- Nem, egészen az én ötletem.
- Tud róla? - suttogta rekedtes hangon.
- Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.
- Azt hiszed, örülni fog?
- Gondolom, nem fog haragudni.
- Nem okoz-e az neki fájdalmat?
- Fájdalmat? Miért? - csodálkozott Noszty.
- Mert nekem fájdalmas lesz.
- Hát akkor ne vállald el.
- De nem bírok neki ellentállni.
- Ebben az esetben rendben van a dolog. Írok majd egy pár sort s ezzel keresd fel a sógort az »Angol királynő«-ben.
Noszty fütyörészve távozott, gondolván magában: ezeket én most összehoztam, amiből szép vígjáték lesz Krapecen. Sokkal frivolabb volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy éppúgy lehet szomorújáték is.
Malinka jelentkezett másnap s a csinos, jóformájú fiatalember megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek és még aznap délután íróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglői szobájába:
- Ez az ön dominiuma - mondá, mutatván neki az íróasztalt. - Ön ezentúl nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én bőrömbe és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelőre ennyit tud. A többi majd következik.
- De mégis szeretném teendőim tüzetesebb meghatározását - szólalt meg Malinka.
- Ne beszéljen nekem ilyen stílusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas s attól én mindjárt elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendője? Hm, azt nehéz meghatározni. Mindenekelőtt egy szép beiktatási beszédre van szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált ön már ilyesmit?
- Nem csináltam még, de a chriától kezdve mindent meg tudok csinálni, csakhogy...
- Csakhogy?
- Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.
- Sok zöldség, temérdek hetle-kotla. És ezt nekem szóról szóra be kell magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, akivel e hó 20-ikára állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen értelemben a törvényhatósághoz, amelyben értesítem erről, holnap pedig rendeljen valamely nyomdában meghívókat a főispáni ebédre. Azokat majd csak a jövő héten küldjük szét otthonról, Krapecről, mihelyt megkapjuk az alispántól a meghívandók névsorát. Ugyancsak megígérte, hogy megküldi a jegyzőkönyveket a régibb főispáni beiktatásokról, ezekből aztán megtudjuk, mi minden vár ott engem. Oh jaj, már csak átestem volna rajta!
Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába s minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött programból és a régi beiktatási jegyzőkönyvekből összefogdosta a beiktató ünnepély képét.
A főispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra s kíséri a székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid »Isten hozott!«-ra néhány szívélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott elszórva várakban, városokban, mint amennyit valaha öntetett és bírt. A főispán az előre odaküldött négyes fogatára ül és a megyeházi szállására hajtat. A voltaképpeni beiktatás csak másnap lesz az e célra összehívott közgyűlésen, ahol a főispán leteszi az esküt, mely alkalommal a főjegyző, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a főispán mondja el a beszédét, stb.
A program egy kicsit szegényesen festett (kifejezője volt, úgy látszik, a hangulatnak). Kopereczky is észrevette és váltig morgott. Hogy még be se tette a lábát a vármegyébe és máris sikkasztanak. Hová tették a programból a fehérruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! Enélkül legyen ő főispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyászene. Ez bizony nem jól kezdődik.
- Nem csoda - vigasztalta Malinka a panaszkodót -, még nem ismerik méltóságodat.
- Hiszen éppen az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha ismernének, nem csodálkoznám.
Nem volt kedvező prognosztikon a »Bontói Napló« se, melynek minden sorát figyelmesen olvasták. A fekete betűerdőből hideg szél fújt s gonosz manók vigyorogtak ki. A távozó főispán iránti szeretet és melegség áradt ki a különböző közleményekből. A lemenő napnak üvöltöttek hozsanát. Ejnye, de furcsa magyarok!
E hidegségből egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sőt inkább melege volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már életében, de egy se ment olyan nehezen, talán éppen azért, mert valami rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit, hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra országgyűlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán egyet-egyet, de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.
- Nem jó, amice, nem jó.
- Hát miért nem jó?
- Mit tudom én? Csak nem jó.
Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött és írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt Malinkának.
Kopereczky végighallgatta ezt is s fitymálva intett a kezével:
- Ez se jó.
A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi jegyzőkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni s nagy kínjában kiválasztván egyet, amelyet a mostani alispán tartott még főjegyző korában, az 1868-ban kinevezett főispán, báró Aráncsy János beiktatásánál és amelyet a szónok úgy adott elő akkor, mint a vármegye óhajait, most akként travesztálta, mintha a főispán ígéret gyanánt mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó szentenciákat, kopott hasonlatokat és részesülőkben összevissza gubózott oratori maszlagokat és cirádákat.
Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstől és örömtől.
- Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos megyei szag, ami a hajdúk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén. Maga nagy talentum, pán brat.
Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per »pán brat« (testvér úr) szólított.
Ezt a beszédét vitte haza Krapecre, hogy betanulja.
A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni; úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségről, átadni az irományokat, ellátni instrukcióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is meg kellett nézni. Hisz az már nőtt azóta! Oh, hogyne! Egy hete, hogy eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud.
Különben se lett volna célja a további ittidőzésnek, mert az apósa, aki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelőtt előre elutazott a megyébe a hangulatot megfordítani (már amennyire lehet), sőt egyenesen nem célirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt s minden másodnap megpumpolta, még pedig mindig duplájával az előbbeni kölcsönnek. Egy szóval kubusra dolgozott. Ezt a metódust pedig állítólag egy hajdankori perzsa sah se győzte a sakktáblán, pedig csak búzaszemekről volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró tehát azt mondta egy reggel Malinkának:
- Készüljön fel, amice, megyünk haza Krapecre. Ott a csendességben, ahol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet. Aztán szó, ami szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.
A portásnak meghagyta, hogy minden érkező levelét rögtön továbbítsa Krapecre.
- Ha pedig egy kulcsot hoznának a minisztériumtól, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére, rögtön csomagolja be és küldje utánam!
Malinka szeretett volna elmélázni a vasúton (volt hozzá szép és bőséges anyaga), sokat adott volna érte, ha a főispán nyugton hagyja, de az éppen fecsegő kedvében volt s kedvencéről, a kosról beszélgetve, hovatovább mindkettő belemerült az állatvilág dicsőítésébe.
- Micsoda ostoba hivalkodás, barátom, hogy mi, emberek magunkat a legtökéletesebb teremtményeknek képzeljük! Önkényes ráfogás. Meglehet, hogy a birkák is azt gondolják magukról. Éppen olyan joggal tehetik, mint mi. Az igazság pedig alkalmasint az, hogy az Isten egyenletesen osztotta el teremtményei közt a tehetségeket. Egyik ebben kiválóbb, a másik abban. A kutyának több a megfigyelőképessége és a szaglása mindenkinél. A nyúl hallása csodálatos. A gólya napokkal előbb megérzi a vihart s köveket hord csőrében a fészkébe, hogy erősítse. Elbújhatnak előle a meteorológusok. A vándorló madarak jobban ismerik a földrajzt, mint a tanügyi bácsik. Hát még a postagalambok, amice! Elviszik őket, mondjuk, sötét kalitkában vasúton, mondjuk Amszterdamba, ott kieresztik, megrázzák szárnyaikat, s jönnek egyenesen haza, mondjuk Trencsénbe. Hisz ez olyan isteni tehetség, hogy a nyomorult ember fölfogni se tudja. És mégis ő van felfuvalkodva! De ki bírná azt elősorolni, mi mindent tud egy-egy állat? Mi csak olyanokat tudunk valamely állat tudása felől, amit mi is a tudás körébe vélünk sorozhatónak. Tudjuk, hogy a macska karmolni, dorombolni tud és elfogja az egeret, de nem tudjuk, hogy még mi mindent tudhat ezenkívül? Mert fordítsuk csak meg a helyzetet. Bújjunk be a macskába, barátom Malinka, s a macska álláspontjából vizsgáljuk, hogy mit tud az ember. Hát tud beszélni, ülni, öltözködni, prüszkölni és böfögni; de hogy a történelmet is tudja, a matézist, a filozófiát, hogy könyveket ír és szellemes ötleteket mond, arról a macskának sejtelme se lehet. Sőt ha tovább megyünk és én megyek is, azt merem mondani, hogy az állatok többet kaptak az értékes tulajdonságokból, mint mi. Mert van-e csak egy olyan állat is, a majmot kivéve, amelyik az embertől tanult volna valaha valamit? Ellenben mi folyton tanulunk az állatoktól, a fecskétől tanultuk az építkezést és a darázstól, ugyancsak ez utóbbitól a papiros-csinálást is növényi anyagokból, csak még nem vagyunk tökéletesek, mert az övé, ha megázik, se szakad el. Hát a pók, amice? A pók! Hogy tud az szőni! Mi ahhoz képest egy takács?
- Vagy egy intrikáló főispán - jegyezte meg Malinka.
- No-no, Malinka! Mindjárt a szájára ütök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!