Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. január 9., vasárnap

Szegedy-Maszák Mihály Fordítás és kánon

megjelent: Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok. Debrecen : Csokonai K., 1998


Szegedy-Maszák Mihály

Fordítás és kánon


"a forma és a szövés (texture) még a legkevésbé összetett irodalmi mûben is maga a lényeg; a hús elválaszthatatlan a csonttól. Bármenyire is hízelgõ erõfeszítés a fordítás, széttépi a szerencsétlen húst és ténylegesen annyit eltávolít belõle, hogy az élõlény elájul a vérveszteségtõl."
(Henry James: Levél Auguste Monod-hoz, 1913. szeptember 7.)1


Fordítás és mûfordítás

Mi a fordítás? Jelenlegi ismereteim alapján úgy vélem, nem egészen magától értetõdõ, miféle választ is adhatunk e kérdésre. Lehet e fogalmat szûkebben s tágabban értelmeznünk, s a kétféle felfogás nem egyszerûen kapcsolható egymáshoz úgy, mint rész az egészhez. Ellentmondás is fönnáll közöttük, mely elválaszthatatlan a nyelvészet és az irodalomtudomány viszonyától. A strukturalizmus virágkora idején úgy látszott, e két tudományág összhangja nyilvánvaló. Akkor sokan egyet értettek Jakobsonnal, amennyiben a költészettant (poétikát) alkalmazott nyelvészetként határozták meg.

Napjainkra ez a föltevés idejétmúltnak vagy legalábbis elsietettnek bizonyult. Ezért nem lehet irányadó az irodalmár számára az olyan önmagában véve nagyon jelentõs nyelvészeti munka, mely "hagyományos" irodalomtudományi és "új" nyelvészeti megközelítés kettõsségét hangsúlyozza, azt állítván, hogy "a fordításról való gondolkodás az irodalomtudomány hatáskörébõl átkerült a nyelvtudomány hatáskörébe", mert ez utóbbi "nagyobb egzaktságot ígérõ terminológiai apparátusával szinte forradalmasította a fordításról való gondolkodást", s "a szubjektív döntések mögött rejlõ objektív alapot" keresi a fordításban.2 Az efféle vélemény nem ténylegesen létezõ, de elképzelt vagy legalábbis régen meghaladott álláspontot tulajdonít a társtudománynak. Nem veszi tekintetbe, hogy az irodalom értelmezõje pozitivista örökségként hagyta maga mögött az "egzakt szaknyelv" ábrándját, s alany és tárgy szembeállítása helyett inkább ugyanannak és másnak a párbeszédérõl, sõt akár feszültségérõl beszél, vagyis arról, amit Ricoeur találó módon az Önmaga mint másik (Soi-meme comme un autre) kifejezéssel érzékeltetett.

Hasonló észrevételeket lehet megfogalmazni az olyan felfogással szemben, amelynek képviselõje mintegy félúton áll meg, amennyiben csakis annak alapján tesz különbséget eredeti és fordítás között, hogy milyen szerepet játszik egy szöveg valamely kultúrában, de nem tételez föl lényegi különbséget a nemzetközi vonatokon olvasható figyelmeztetések többnyelvûsége és a mûfordítás között. Mindegyiküket döntéshozó folyamatként határozza meg, vagyis egyfelõl a fordítás folyamatára igyekszik utólag visszakövetkeztetni, másrészt egyszer s mindenkorra befejezett tárgynak tekinti a mûalkotást. Ilyen nézetet fogalmaz meg Gideon Toury, amikor így érvel: "Való igaz, hogy az irodalmi befogadás figyelemre méltó (worthy) terület, mely nem szorul védelemre. Csupán annyit érdemes megjegyezni, hogy az efféle vizsgálódásnak egészen mások a céljai, mint annak, amivel én foglalkozom. Végül is valamely dolognak, így egy fordításnak is, elõször léteznie kell (has to be there), s csakis azután lehet valamely irodalomnak 'befogadnia' (vagy 'elutasítania'), ami annyit jelent, hogy az õt létrehozó cselekedet már véget ért. Az én érvelésem viszont arra vonatkozik, ami a fordítás során, annak céljai érdekében megy végbe."3

A fordított szöveg éppúgy csak befogadása révén válhat irodalommá, mint az eredetinek tekintett alkotás. Költõ és fordító viszonya szorosan összefügg a személyiség azonosságának a kérdésével, melyre mintegy három évszázaddal Nietzsche elõtt már Montaigne is emlékeztetett, amidõn azt írta, hogy "akkora különbség választ el bennünket önmagunktól, mint amekkora a különbség magunk és mások között".4Goethe talán már azt is jelezte, hogy a távolság idõbeli is lehet. A Faust elsõ részének elején található "Ajánlás" ezekkel a szavakkal zárul:

"Was ich besitze, seh ich wie im Weiten,
Und was verschwand, wird mir zur Wirklichkeiten."

A legújabb, Márton László készítette fordítás nemcsak Dóczi Lajos 1872-ben kiadott átköltésénél, de talán Jékely Zoltán változatánál is szerencsésebbnek mondható. Amennyiben idõrendi sorrendben idézzük a három magyar szöveget, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy közülük a legrégebbi a legkevésbé és a legújabb a leginkább megfelelõ:

"A mit bírok, mint ködben, messze látom,
S mi nincsen többé, az az én világom."
"Amim van, messze minden földi jószág,
s ami eltûnt, az lesz már nekem valóság."
"Ami enyém, azt messzeségben látom,
S ami eltûnt, az lesz minden valóságom."

Ha a forrásszövegbõl ("source text", "texte-départ") indulnánk ki - márpedig a mûfordítással foglalkozó viszonylag szerény magyar szakirodalom általában ezt teszi -, azonnal szóba lehetne hoznunk, miféle árnyalatok találhatók Goethénél, amelyeknek úgynevezett megfelelõje mindhárom magyar szövegbõl hiányzik. Ugyanakkor e három kísérlet a korábbiak állandó túlszárnyalására irányuló törekvést képvisel, mely a magyar hagyomány szerint jobbára csak versfordításoknál figyelhetõ meg. Henry James Egy hölgy arcképe illetve Virginia Woolf A világítótorony (az eredetiben To the Lighthouse) címû regényének értelmezése ahhoz a sejtéshez vezetett el, hogy a magyar regényfordítások olykor nem érzékeltetik az olvasóval, milyen döntõ szerepet játszanak az elbeszélõ szövegben a nyelvi alakzatok. Nincs kizárva, hogy a próza fölényes mûvészeinek nagy alkotásait gyakran a nyelv szakembereinek nem különösebben remek magyarításaiban olvassuk.


Forrás- és célszöveg

A célszövegbõl ("target text", "texte- arrivée") kiindulva akár még élesebben is fogalmazhatunk. Verses mûveknél a fordítás sikere nagyrészt attól Öfügghet, jó költõ-e a fordító. Amennyiben elismerjük, hogy a prózában a nyelv nem kisebb, cs másféle szerepet játszik, óhatatlanul is arra kell következtetnünk: csakis a próza kiváló mûvelõje lehet jelentõs regények fordítója. Ennek okát abban láthatjuk, hogy az irodalom esetében a fordítást célszerû tágabban értelmezni. Egy kínai vers magyarra átültetése tulajdonképpen csak sajátos megnyilvánulása annak a törekvésnek, hogy tõlünk idegent - helyileg vagy idõben távolit - ismerjünk meg.

Fordítás nélkül aligha létezhet kultúra, ám a fordítás mibenlétét legalábbis kétféle elõföltevés alapján lehet megközelíteni. Kiindulhatok abból, hogy a kultúrák - vagy legalábbis a számomra fontos kultúrák - nagy vonalakban hasonlítanak egymáshoz. Egészen más föladatot jelenthet a fordítás akkor, ha valaki a különbözõséget, sajátszerûséget, viszonylagosságot és nem az egységet, az egyetemességet véli elsõdlegesnek a kultúrákban, vagyis összeütközésként is szemléli a kölcsönhatásukat.

E kétféle álláspont közül Babits Mihály nyilvánvalóan az elsõt vallotta magáénak. Már 1912-ben, Dante fordítása közben írott "mûhelytanulmányában" az "egységes kultúrát" nevezte meg a fordítót vezérlõ eszményként.5 Abból kiindulva, hogy "a költeményben a forma a lényeg",6 egyértelmûen a forrásszöveg leképezéseként határozta meg a fordító föladatát: "mennél hívebbek maradunk a szöveghez formailag, annál több kilátásunk van arra, hogy tartalmilag is hívek maradhatunk, legalább ahhoz, ami a tartalomban lényeg."7 Ez az eszmény inkább a hû és hûtlen fordítás szembeállítását sugallja, mintsem a különféle átköltések egyenrangúságának a lehetõségét. Akkor kell egy mûvet újrafordítani, ha a már létezõ átköltés "meghamisítása az eredeti vers hangulatának".8

Babits késõbb is a forrás- és célszöveg megfelelését tartotta irányadónak. A Nyugat "Könyvrõl könyvre" címû rovatában, 1923. május 1-én azért dicsérte meg Tóth Árpádot, mert fölismerte, hogy a fordításban "az eredeti tónusának pontos visszaadása", a "tökéletes formahûség s hangulati szigorúság" a cél, vagyis a célszöveg csakis akkor hiteles, ha "ekvivalens" az eredetivel, tehát "szigorú, tanulmányos hûség" jellemzi.9

A magyar mûfordítás gyakorlatában s elméletében késõbb is Babits véleménye számított irányadónak. Rába György például azért rótta meg Kosztolányit, mert Baudelaire La Beauté címû versének általa készített átköltésében a kezdõ sorok "a szonett mondanivalójával ellentétes hangulatot teremtenek" - szemben Tóth Árpád változatával, melynek "mondatfûzése hívebben közvetíti a strófa meditatív gondolatmenetét".10 Az, amit Babits visszaadásnak, Rába pedig közvetítésnek nevez, szembeállítható olyan felfogással, mely szerint a fordító szükségképpen elemeire szedi szét a forrásszöveget, azaz megfosztja kánoni rangjától, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy - amennyiben sikeresnek bizonyul a tevékenysége - új kánoni rangot biztosít az átköltött szövegnek egy másik hagyományban. Ahogyan Babits, úgy az õ örökségét folytató utód sem vette észre a fordító tevékenységének egy fontos vetületét. "Remek magyar versek, - írja Rába Tóth Árpád Milton-átköltéseirõl - de tagadhatatlanul 'felbontják' az eredetit, s ez is a hûtlenség egyik formája."11 A fordítás sikerének nem a forrásszöveghez való hûség a föltétele, hanem az, hogy az átköltés képes-e beilleszkedni a célnyelv hagyományába. Henri Meschonnic nem indokolatlanul állította, hogy léteznek fordítások, amelyek nem jutnak el a szöveg rangjára, s így elavulnak, szemben az olyan fordításokkal, amelyeket a célnyelv hagyománya elfogad szövegnek. Ezek átváltoznak, de nem öregszenek meg. Az elõbbi esetben a fordítás logocentrikusnak nevezhetõ, amennyiben azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy az eredeti szöveg nem mutat ellenállást az olvasóval szemben. A saját jogán szövegnek tekinthetõ fordítás viszont nem igyekszik feledtetni a távolságot a forrás- és a célszöveg között, sõt mindkettõt történeti lényegûnek tünteti fel.12

Lehetne arra hivatkozni, hogy a Babits által fémjelzett hagyomány egyoldalúsága arra vezethetõ vissza, hogy képviselõi csak általuk ismert európai nyelvekhez mérték a magyar örökséget. Tágabb összefüggésrendszer nyilvánvalóan megkönnyíti annak a fölismerését, hogy a formahû fordítás egyszerûen megvalósíthatatlan. Akár még úgy is lehet fogalmazni, hogy aki a fordítás hûségét emlegeti, akaratlanul is sajátmaga elfogultságai alapján dönti el, mikor felel meg átköltése az eredeti szövegnek. A célszöveg elsõdlegességét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy fordítás éppúgy nem létezik elõföltevések nélkül, mint értelmezés. Ennél is fontosabb megjegyezni, hogy Babits saját fordítói gyakorlata sem az általa hirdetett elvek érvényét igazolja. Nem igazán ismerte föl például, hogy az idõmértékes verselés csak bizonyos nyelvekben egyértelmûsíthetõ - így az angol költészetben aligha lehet helye.

Aki megfelelést keres forrás- és célszöveg között, a fordítást az alkotástól világosan elkülöníthetõnek tartja. Ilyen szembeállítást fogalmazott meg Babits Az európai irodalom történetében: "August Wilhelm Schlegel maga nem nagy költõ. De milyen tökéletes átérzéssel tudott belehelyezkedni más költõk világába! Milyen valószínûtlenül bravúros és mégis eleven mûvészettel faragta a kemény német nyelvbe a romantika nagy költõideáljának százféle hangulatú verssorait! Shakespeare hatása kevesebb lenne a világon, ha õ nem lett volna. Hány kitûnõ szellem kapta e nagy hatást elõször általa! A mûfordító is a világirodalom munkása; minthogy a méh, ki egyik virágot a másikkal megtermékenyíti, munkása a virágtenyészetnek, bár maga nem virág."13

Mai szemmel erõsen bírálhatónak látszik ez az érvelés, mert a megértést a másik világába belehelyezkedésként képzeli el. Nem szabad azonban felednünk, hogy ez az álláspont nemcsak Magyarországon számított uralkodónak a két világháború között. Példaként Walter Benjamin ismert tanulmányára hivatkoznék, mely hihetõleg 1923-24 körül keletkezett. Õ is nagy távolságot látott költõ és fordító között. A következõket írta: "Amennyiben ugyanis a fordítás a formának sajátos módja, annyiban a fordító föladatát is sajátosnak és a költõétõl pontosan megkülönböztettnek lehet tekinteni." ("Wie nämlich die Übersetzung eine eigene Form ist, so läßt sich auch die Aufgabe des Übersetzers als eine eigene fassen und genau von der des Dichters unterscheiden."14


Magyar s világirodalom

A forrásszöveg elsõdlegességének hangsúlyozása könnyen együtt járhat azzal, hogy az értekezõ különbséget tesz az európai kánon központjában és peremén elhelyezkedõ irodalmak között, ilyesféle módon: "Mivel a nyugati félteke irodalmai közül a kisebb nemzetek irodalmai legtöbbször a peremen helyezkednek el, bármennyire is kényelmetlen (unpalatable), kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a történettel rendelkezõ (relatable) nemzeti irodalmak csoportján belül - így Európa irodalmai körében - ezeknek a kezdetei óta rangsort teremtõ viszonyok jöttek létre. E rendszeregyüttesben (polysystem) némely irodalmak a peremen helyezkedtek el, amit másképp úgy mondhatunk, hogy nagy mértékig külsõ hatás szerint alakultak. Ezekben az irodalmakban a fordított irodalom nemcsak olyan csatorna, mely a divatos mûveket (repertoire) meghonosítja, de a választékot (alternatives) átrendezi és biztosítja."15

Miért van szükség fordításra? Ezt a kérdést már a "Quer(r)elle des Anciens et des Modernes" legtöbb résztvevõje, így Swift is érintette, abban a szatírájában, mely a következõ címmel jelent meg 1704-ben: "Teljes és hiteles beszámoló az antikok és a modernek között a St. James Könyvtárban, múlt pénteken vívott csatáról". Az ókori görög s latin mûveket a méhhez hasonlította, mely a tápláló s élvezetet okozó méz s a tisztán látáshoz szükséges fényt adó viasz készítésével foglalkozik, a moderneket viszont a pók képében jelenítette meg, amely méreggel öl. Az antik mûvek száma csekély, de hosszabb életûek, a modern alkotások viszont a korábbiakon élõsködnek és hamarabb avulnak. Szembeállításának különös élt adott azáltal, hogy föltételezte, hogy a régebben keletkezett mûvek a késõbb írottaknál korszerûbbek, s ezért azt állította, "a modernek sokkal ósdibbak (the Moderns were much more ancient of the two)".16

Babits töredékben maradt vállalkozása, Az európai irodalom olvasókönyve lényegében Swift eszményének felel meg. A kánon központi részét Babits a klasszikus ókor alkotásaival azonosította, amelyekrõl úgy vélekedett, hogy azok egyszer s mindenkorra ihletõ forrást jelentenek az utókor számára, hiszen elõképei a késõbbi századokban keletkezett mûveknek. Meg volt gyõzõdve arról, hogy e régi szövegek hatása révén jött létre a világirodalom. 1928-ban, a Könyvbarátok Lapja hasábjain A vers jövendõje címmel a "Quer(r)elle" résztvevõinek kedvelt metaforáját fölidézve érvelt: "Az európai irodalom egy és oszthatatlan: etappjai úgy, mint válságai, ugyanazok. (...) A költõk szinte egymás vállára álltak, egymás ihletét folytatták és kiegészítették".17

A szóban forgó olvasókonyvbe csakis akkor kerülhetett be valamely mû, ha a fordító "formahíven ültette át" az idegen szöveget.18 "Nem adja vissza" az átköltés az eredeti "logikai tartalmát", csakis akkor, ha a "külsõ és belsõ formáihoz egyképpen ragaszkodik.",;19 Ennek a követelménynek alapján döntötte el Babits, vajon szükséges-e valamely írói alkotást újrafordítani.

Aligha lehet vitás, hogy nyelvek és hagyományok számos lényegi tulajdonságát figyelmen kívül hagyja az, aki ilyen követelményt állít föl. Nincs kizárva, Babits a verses költészet fordítására összpontosította figyelmét, s ezért nem gondolt például arra, hogy a magázás és tegezés érvényességi köre nem ugyanaz a különbözõ nyelvekben. Azt viszont már kevésbé lehet megérteni, miért nem fontolta meg annak a következményeit, hogy némely vershagyományokban a sor az alapvetõ egység, vagy miért nem mérlegelte azt, milyen sok tényezõ akadályozza a sorról sorra megfeleltetés kivihetõségét. A szóhossz és a mondatrészek köre változó: a latinban nincs névelõ, az angolban a szavak általában rövidebbek, mint a magyarban, az angolban a szórend, a magyarban viszont a végzõdés jelöli az egyes szavaknak a mondatban játszott szerepét, ami annyit jelent, hogy a szórend bonyolításának az utóbbi nyelvben sokkal kisebb súlya lehet, mint az elõbbiben - és a példák sorát sokáig lehetne folytatni. Csakis a hagyományok közötti efféle különbségeket elhanyagolva lehetett abban megjelölni a fordító föladatát, hogy hozzáférhetõvé tegye a világirodalmat a magyar olvasók számára. Amikor Babits szöveggyûjtemény összeállítását kezdeményezte, Halász Gábor segítségével azt igyekezett megállapítani, milyen mûveknek hiányzik a hû magyar fordítása. Az Athenaeum kiadó azután lényegében az õ elképzelésének megfelelõen készíttette el egyes irodalmak "kincsesházát". A kánoni rangot a forrásszövegeknek kellett biztosítaniuk. A célszövegek minõsége kissé egyenetlennek bizonyult.


Jelentõ és jelentett (Kosztolányi)

Kosztolányi szemlélete nemcsak a kánoniság eszményével szemben tanúsított bizalmatlansága alapján állítható szembe Babitséval, hanem azért is, mert az átköltéseknél a célszöveget tekintette elsõdlegesnek. Míg Babits az idegen költemény elsajátítására törekedett, addig Kosztolányi figyelme két kultúra viszonyára, párbeszédére irányult. Nem annyira átadó s befogadó, mint inkább ösztönzõ s átértelmezõ kultúra összjátékára gondolt. 1920-ban, Goethe Über allen Gipfeln... kezdetû versérõl írott tanulmányában azt írta: "A mûfordítást mindig kísérletnek tekintem".20 Ez a kijelentés kétféleképpen érthetõ. Egyrészt az esszé szó eredeti jelentésére lehet utalni. Kosztolányi szoros összefüggést tételezett föl átköltés és értelmezés között. Az idegen nyelvû költeménynek magyar nyelvû változatát az olvasás sajátos, felfokozott módjaként szemlélte. "A mûfordítás ennélfogva elsõsorban kritikai munka" - állította a Modern költõk második kiadásához 1921-ben készített Elõszóban.21 A fordítás kísérletszerûsége másfelõl úgy is értelmezhetõ, hogy Kosztolányi a nyelvnek történeti lényegû eseményeként fogta fel a jelentõs fordítást. "Amikor Luther lefordította a Bibliát, valami történt" - írta Paul de Man,22 és a magyar költõ már 1913-ban a flamand születésû irodalmárhoz hasonló szellemben fogalmazta meg a fordításról kialakított eszményét, A holló magyar változatairól készített tanulmányában és a Modern költõk elsõ kiadásának Elõszavában. "Nekem a legfõbb ambícióm, hogy szép magyar verset adjak" - hangoztatta, amikor bírálat érte Poe költeményének általa készített átköltését,23 a versfordításaiból készített elsõ gyûjteményét pedig ezzel a figyelmeztetéssel bocsátotta a közönség elé: "Alkotásnak látom a mûfordítást, nem másolásnak."24

Nem vitás, hogy e szemléletnek elõzményét a német romantikában kereshetjük. A jórészt Friedrich Schlegeltõl származó "Athenaeum-töredékek" is a célszöveg elsõdlegességét sugallják és azt, hogy a fordítás nem utánzás, de újrateremtés. "Hogy a régieket tökéletesen ültethesse át modernre, a fordítónak annyira a birtokában kell lennie az utóbbinak (müßte der Übersetzer desselben so mächtig sein), hogy mindazt, ami modern, adott esetben maga is mûvelni tudja (daß er ebenfalls alles Moderne machen könnte); egyszersmind azonban az antikvitás megértése is olyképp volna a szükséges számára, hogy ne csak utánozni legyen képes, de újrateremteni (wiederschaffen) is."25

Azok, akik Kosztolányi némely fordításait szabadságukért kárhoztatták, nem vették igazán figyelembe, hogy a Modern költõk címû gyûjteményt már elsõ kiadásakor a forrás- és célszöveg megfelelését helytelenítve jelentette meg. "Azt se tagadjuk - írta -, hogy ezektõl a költõktõl tanultunk is, egy igazságot tanultunk, hogy hûnek kell lennünk önmagunkhoz."26 Ez a célkitûzés arra enged következtetni, hogy Babits és Kosztolányi irodalomszemléletének eltérését nem ajánlatos az elsõ világháború utáni idõszakra korlátozni, hiszen gondolkozásmódjuk között már 1914 elõtt is lényeges távolság volt. Hiba volna Babits költészeteszményét tárgyiasabbnak, Kosztolányiét pedig szubjektívebbnek minõsíteni, mert A szegény kisgyermek panaszai szerzõje nem önkifejezést keresett a költészetben, hanem inkább arra törekedett, hogy a nyelv mûködésére adjon lehetõséget. Halász Gábor, ki 1935-ben a Nyugatban tévedésektõl nem mentesen méltatta Kosztolányi életmûvét - a Meztelenül nyelvi erejét például a Számadásversbeszédéhez képest többre értékelte -, azt mindazonáltal indokoltan szögezte le, hogy "nála nem a vers fogja igába a nyelvet, hanem a nyelvi lehetõségek fakasztják ki a költészetet."27 Rába György is éles szemmel vette észre, hogy fordításaiban Kosztolányi Babitscsal ellentétben nem szívesen folyamodott a forrásszöveg szavát vagy mondatszerkesztését közvetlenül visszatükrözõ megfogalmazáshoz ("calque" vagy "loan translation"), s ezzel is magyarázható, hogy átköltéseiben nehéz volna idegenszerûséget találni.28

Kosztolányi azzal az indokkal fordította le A hollót, hogy másokkal szemben õ két olyan vetületét különböztette meg a nyelvnek, amelynek összebékíthetetlensége okozza az átköltés fõ akadályait. Bírálói általában csak a jelentett világára figyeltek, míg õ a jelentõ szintjét sem hanyagolta el. Erre utalt, amidõn azt írta: "inkább a szavakhoz voltam hûtelen a zene javára,"29 és ugyanezt a kettõsséget hangsúlyozta 1928-ban Ábécé a fordításról és ferdítésrõl címmel megjelent tanulmányában: " Désir helyett értelmi fordítása tehát: vágy, de zenei fordítása inkább ez lehetne: vezér. E két nehézség közt tétováz az, aki idegen verset akar átültetni."30 A Poe mûvérõl írt mûhelytanulmánynak egy részlete világosan elárulja, hogy szerzõje szerint a fordítónak okvetlenül figyelnie kell a jelentõ síkján történõ folyamatokra: "Egyik sorom így kezdõdik: A szoborról, a komorról... Elek Artúr megfelkiáltójelezi a komor szót, mert nincs benne az eredetiben. Istenem, én itt egy szójátékot fordítottam le, amivel - föllebbrõl - adós maradtam."31

A jelentõ ismétlõdései nagyon szorosan kötõdnek az egyes vershagyományokhoz. Ezért tartotta Kosztolányi végsõ soron fordíthatatlannak a költészetet, megelõlegezve Roman Jakobsonnak 1959-ben tett észrevételét. "A szójáték - írta az oroszországi születésû nyelvész - vagy - szakszerûbb (more erudite) és talán pontosabb szóval élve - a paronomászia uralkodik a költõi mûvészetben, és a költészet - akár teljes érvényû (absolute), akár korlátozott szabályként érvényesül benne a szójáték - meghatározása révén fordíthatatlan. Csak alkotó áttétele lehetséges."32

Számtalan példával lehetne bizonyítani, mennyire figyelt Kosztolányi a jelentõ kitüntetett szerepére. Blake Tigris címû költeményének elsõ szakaszában például nemcsak idegen eredete miatt nem emelte át a "szimmetria" szót a magyar szövegbe, s mégcsak nem is kizárólag azért, mert fordításaiban kerülte az eredeti nyelvének közvetlenül érzékelhetõ nyomait. Fõként a betûrím újraköltése foglalkoztathatta, mert nyilván észrevette, hogy a szakasz utolsó sorában így lehet kiemelni a tökéletes megformáltság félelmetességét. Jól érzékelhetõ ez, ha az angol költeményt Kosztolányi s Szabó Lõrinc magyar szövegével együtt olvassuk:

"Tyger! Tyger! burning bright
Tigris, tigris, csóvafény
Tigris! Tigris! éjszakánk
In the forests of the night,
éjszakáknak erdején,
erdejében sárga láng,
What immortal hand or eye,
mily kéz adta teneked
mely örök kéz szabta rád
Could frame thy fearful symmetry?
szörnyû és szép termeted?
rettentõ szimmetriád?"

Lehetne arra hivatkozni, hogy Kosztolányi csakis azon az áron törekedhetett a jelentõ szintjén fordításra, hogy háttérbe szorította a jelentett világát, ám az efféle általánosításnak semmiféle jogosultsága nincs. Ha megnézzük Blake versének utolsóelõtti, ötödik szakaszát, világossá válik, hogy Szabó Lõrinc túlzottan tömörnek találhatta e négy sort, és ezért az eredeti angol szövegnek az elsõ felét egyszerûen figyelmen kívül hagyta. Kosztolányi ezzel szemben a szakasz egészét bontotta részekre és alakította át új egésszé:

"When the stars threw down their spears,
Hogy a csillagfény kigyúlt
S amikor befejezett,
And water´d heaven with their tears,
s az ég nedves könnye hullt,
mosolygott rád a mestered?
Did he smile his work to see?
Rád mosolygott Alkotód?
Te voltál, amire várt?
Did he who made the Lamb made thee?
Ki bárányt is alkotott?
Aki a Bárányt, az csinált?"

A rövid lírai verseknek gyakori tulajdonsága, hogy a jelentõ ismétlõdése mintegy kiemeli a szöveg leglényegesebb részét. Azok a fordítók, akik meg vannak gyõzõdve a jelentett elsõdlegességérõl, könnyen elmulasztják a hangsúlyozásnak ezt a módját. A hangismétlések, amelyek Mörike Auf eine Lampe címû 1846-ban írott költeményének végsorát élesen megkülönböztetik a szöveg megelõzõ kilenc sorától, Szabó Lõrinc átköltésében nem érzékelhetõk:

"Was aber schön ist, selig scheint es in ihm selbst."
"Íme: saját magában üdvözül a szép."

Baudelaire Les chats címû, egy évvel késõbbi költeményének ugyancsak Szabó Lõrinctõl származó átköltésében nincs nyoma a "science" és "silence" közötti megfelelésnek ("correspondance"), mely pedig a szöveg értelmezése szempontjából kulcsfontosságú:

"Amis de la science et de la volupté,
A lázas szeretõk s a kéj barátai,
Ils cherchent le silence et l´horreur des ténèbres:
a homály rémeit keresik és a csöndet:
L´Érèbe les eut pris pour ses coursiers funèbres,
gyászhintaja elé foghatná Orkusz õket,
S´ils pouvaient au servage incliner leur fierté.
ha meg tudnák dacos nyakuk hajlítani."

Ellenpéldaként Robert Browning Men and Women címmel 1855-ben megjelent kötetébõl az After címû költeménynek Kosztolányi által készített átköltését említeném. Nemcsak az komoly érdeme e változatnak, hogy mindenütt indokolt a sornak mint egységnek a zártsága illetve az átkötés, de a negyedik sor betûrímjei tökéletesen jelzik, hogy a halálra vonatkozó szavak köré szervezõdik a vers egésze:

"Take the cloak from his face, and at first
Takard föl arcát, és elém borulva
Let the corpse do its worst.
rémítsen el a hulla.
How he lies in his rights of a man!
Mint férfi néz most is reám még!
Death has done all death can.
Megtette a halál már magáét.
And absorbed in the new life he leads,
Új életébe süpped, önmagába,
He recks not, he heeds
s csöppet se bánja
Nor his wrong nor my vengeance - both strike
se bosszumat, se bûnét - mind a kettõ
On his senses alike,
számára meddõ,
And are lost in the solemn and strange
s a változás ünneplõ-ijedelmes
Surprise of the change.
lázában elvesz.
Ha, what avails death to erase
Mit ér, hogy a halál s a vére most a
His offence, my disgrace?
sértését és szégyenem lemosta?
I would we were boys as of old
Bár gyermekek volnánk, mint réges-régen
In the field, by the fold -
künn a cserénynél és a réten -
His outrage, God´s patience, man´s scorn
a vétke s a Sors nem nyomná az elmém
Were so easily borne.
könnyen viselném.

I stand here now, he lies in his place -
Itt állok, õ meg fekszik. Mit akarsz hát?
Cover the face.
Takard le arcát."

Ha gondolunk arra, hogy egy vers hatása nemcsak a jelentettre, de a jelentõre is visszavezethetõ, pontosabban a kettõ összjátékának a következménye, tévesnek bizonyul a hiedelem, hogy újabb költõink aNyugat elsõ nemzedékének tagjaihoz képest kevésbé szabadon fordítanak. Tandori Dezsõ például általában nem követi Kosztolányi példáját, amennyiben nem szerez érvényt a szójátékoknak. Wallace Stevens Anecdote of the Jar címû költeménye az amerikai költõ mûveibõl a fordító által készített válogatásban található, ezért aligha lehet arról szó, hogy külsõ kényszer hatására készült.

"I placed a jar in Tennessee,
Egy kerek korsót kitettem
And round it was, upon a hill.
Egy dombra Tennesseeben.
It made the slovenly wilderness
A lompos vadon, mondhatom,
Surround that hill.
Körül is vette szépen.

The wilderness rose up to it,
A vadon felnõtt, kiterült
And sprawled around, no longer wild.
Körötte, nem volt már vad.
The jar was round upon the ground
Korsó, kerek, a föld felett,
And tall and of a port in air.
Magas kapu a légben.

It took dominion everywhere.
Teret hódított mindenütt.
The jar was gray and bare.
A szürke, csupasz korsó.
It did not give of bird or bush,
Se bokor, se madár, magában áll
Like nothing else in Tennessee.
Egy korsó Tennesseeben."

Az angol nyelvû szövegben feltûnõ a hangismétlés a második szakasz harmadik sorában, mely különös hangsúllyal teremt összefüggést az ember készítette mûtárgy és a föld között. A kerekség és a formátlanság szembeállítása többféleképpen értelmezhetõ. Lehet mû és háttér, teremtõ képzelet és valóság, vagy akár mû és értelmezés kettõsségére is gondolni - ez utóbbi esetben a költemény arra emlékeztet, hogy valamely tárgy csakis értelmezõ távlat révén válhat mûalkotássá. Annyi mindenesetre valószínû, hogy a hangismétléssel kiemelt sorból ("The jar was round upon the ground") kiindulva magyarázható a vers, pontosabban az a viszony, amely kifejezetten kétértelmûnek bizonyul. Tandori átköltésében éppen a kérdéses szavakat nem kapcsolja össze ismétlés, míg másutt bõven található asszonánc - olyan töltelékszavak ("mondom", "szépen") is szaporítják õket, amelyek zavaró ellentmondásokat teremtenek a jelentésben. Röviden szólva, az amerikai vers rejtvényszerûen különös, a magyar viszont akár meglehetõsen laposnak is nevezhetõ.

A jelentõ szintjén fordítás azzal is járhat, hogy lehetõleg csak akkor szerepeljen betûrím vagy szójáték az átköltésben, ha a forrásszövegben is elõfordulnak ilyen belsõ ismétlõdések. Vajthó László már 1923-ban emlékeztetett erre, amidõn nehezményezte, hogy Tóth Árpád fordításai közül Verlaine Chanson d´automne címû versének magyar átköltése "modorosan" hangzik, A hollóban "a hangutánzás erõltetett", az Über allen Gipfeln... pedig "nagyon mondvacsináltan kezdõdik nála".33 A bírálat igazát ellenpéldával is meg lehet erõsíteni. Baudelaire Recueillement (Áhítat) címû szonettjének átköltésekor Tóth Árpád figyelmen kívül hagyta azt, hogy a hangok ismétlõdése elválaszthatatlan a költemény jelentésétõl: a címben megjelölt vallásos áhítat a lelkiismeret szavával és a halállal ("mortels", "cueillir des remords"), a haldokló nap az estével, a semmiben elmerülés folyamata pedig az egyhangúsággal kapcsolódik össze, melyet szókezdetek és végzõdések ismétlõdése ("portant", "mortels", "pendant", "souriant", "traînant", "Orient", "entends") emel ki:

Sois sage, o na Douleur, et tiens-toi plus tranquille.
Én drága Bánatom, légy jó, nyugton maradj ma.
Tu réclamais le Soir; il descend; le voici:
Az Alkonyt hívtad, ím leszállt, itt van, fogadd:
Une atmosphère obscure enveloppe la ville,
csak legét a halk városnak leplül adja
Aux uns portant la paix, aux autres le souci.
és békét hint emitt, amott meg gondokat.

Pendant que les mortels la multitude vile,
Most, míg a csõcselék szivét kínnal maratja
Sous le fouet du Plaisir, ce bourreau sans merci,
a mord hóhér, a Kéj s vad ostort bontogat,
Va cueillir des remords dans la fete servile,
s rossz dáridón a nép az únt csömört aratja,
Ma Douleur, donne-moi la main; viens par ici,
add, Bánatom, kezed: hagyd a bolondokat.

Loin d´eux. Vois se pencher les défuntes Années,
Jer! Nézd, lehajlanak holr éveink az égi
Sur les balcons du ciel, en robes surannées;
erkélyekrõl, fakó ruhájuk selyme régi;
Surgir du fond des eaux le Regret souriant;
mely habból mosolyos Megbánás ring ma fel;

Le Soleil moribond s´endormir sous une arche,
egy vén hid-ív alá a Nap holtan zuhan már,
Et, comme un long linceul traînant à l´Orient,
s Keletre hömpölyög hatalmas gyászlepel:
Entends, ma chère, entends la douce Nuit qui marche.
ott - hallod, édesem? - a csöndes Éj suhan már...

A Vajthó László által megfogalmazott kifogást Babits némely fordításaival szemben is föl lehetne hozni. Gyakran hivatkoznak arra, hogy õ nagyon fogékony volt a hangismétlõdések iránt, de ez némi kiegészítés nélkül akár még félrevezetõ állítás is lehet. A Pávatollak versei valóban éppúgy kacérkodnak a hangszimbolikával, mint a Levelek Irisz koszorújából s a Herceg, hátha megjön a tél is! Ez azonban nem egészen egyértelmû azzal, hogy Babits a jelentõ világának elkötelezettje volt. Poe The Bells címû költeménye s Babitsnak e szöveg alapján készített fordítása ugyan egyaránt sok hangutánzó elemet tartalmaz, csakhogy amikor az angol szövegben ismétlõdik egy szó, a magyarban rokonértelmû szavak követik egymást. A makacs egyhangúságot így másféle modorosság váltja föl:

"How they tinkle, tinkle, tinkle,
In the icy air of night!
(...)
Keeping time, time, time,
In a sort of Runic rhyme,
(...)
From the bells, bells, bells, bells,
Bells, bells, bells -"
"Halld, mint pendül, kondul, csendül
Át az éj jegesjegén,
(...)
Ritmussá fut ám
Mintegy titkos rím után
(...)
Sok harang, giling, galang,
Gingalang,"

Nehéz volna tagadni, hogy az angol eredeti rendkívül üres, és így óhatatlanul is föltehetõ a kérdés, miért akarta Babits bevenni e költeményt európai olvasókönyvébe. A nemzetközi kánonba vetett hittel szemben azért is lehet kétellyel élni, mert viszonylag kevés a valóban többnyelvû olvasó, aki jónéhány hagyományban képes otthonosan mozogni. Noha a jelentõs költõ természetesen sokkal többet ért a versekbõl, mint akár a tudós értekezõ, a nyelvtudás azért elengedhetetlen elõfeltétele lehet a hagyomány elsajátításának. Baudelaire, Mallarmé s Valéry is becsülte Poe költészetét. Csodálatukat T. S. Eliot egyértelmûen arra vezette vissza, hogy "e költõk közül egyik sem tudott nagyon jól angolul."34 Babits esetében is hasonló lehet a magyarázat. Hihetõleg azért is fordíthatta elõszeretettel Wilde, Poe, sõt Swinburne verseit, mert számára lényegesen könnyebben érthetõk voltak, mint - mondjuk - Donne vagy Hopkins költeményei.

Az egyes nyelvek történeti és verselési öröksége eleve kétségessé teszi annak a lehetõségét, hogy a forrásszöveget vegyük irányadónak a fordítás lényegének a meghatározásakor. Bizonyos nyelvek tágabb, mások szûkebb lehetõséget adnak az összetett szavak alkotásának. Gottfried Benn Statische Gedichte címû költeményének elsõ szava, az "Entwicklungsfremdheit" magyarra lefordítható egyetlen szóval, angolra vagy franciára viszont aligha. Ugyanez áll Celan néhány verseskötetének a címére (Die Niemandsrose, Sprachgitter, Engführung, Atemwende). Vörösmarty Az emberek címû költeményében a következõ sor metaforájának mindkét tagja olyan összetétel, melynek megfelelõje inkább létrehozható németül, mint angolul vagy franciául:

"Az emberfaj sárkányfog-vetemény".

E kiragadott példák éppencsak jelzik, hogy az említett nyelvek emlékezete nagyon különbözõ lehetõségeket ad a költõi beszédmód számára. Bõvebb kifejtéssel további eltéréseket lehetne megvilágítani az egyes nyelvi hagyományok között. A német örökség például a szófejtésnek olyan központi szerepet juttat a költõi beszédben, hogy német verseket márcsak ezért is nehéz más nyelvekre fordítani. Jelzésszerû példaként akár arra is utalhatok, hogy a német költészetben az idézetet olykor azonos szóelem ismétlõdése érzékelteti, mely szinte az idézõjel helyét veszi át. Goethe Iphigénia Tauriszban címû prózai színmûvében például ilyen ismétlés jelzi a harmadik felvonás elején, hogy Oresztész Klütaimnésztra szavaira emlékeztet:

"Verfolgt den Verbrecher; euch ist er geweint!"

Babits 1928-ben közreadott átköltésébõl hiányzik a közvetettségnek ez a kiemelése, sõt a magyar sornak a jelentõ hang és mondatszerkesztés vonatkozásában szinte semmi köze nincs a némethez:

"Üssétek! Utána! Hajrá! Tietek!"

Ez az egyszerû eset természetesen nem adhat fogalmat arról, milyen nehéz föladat elé is állítják a fordítót a német szófejtés végtelennek látszó lehetõségei. Hölderlin vagy Heidegger mûveinek, vagy akár aFaust második részének sokszor szinte reménytelennek mondható fordításai azonban segítséget adhatnak annak a megértéséhez, miért hiányzik a magyar költészet nemzetközi visszhangja. Nyelvünk sokféle végzõdése még a német szófejtésnél is komolyabb akadály lehet az olyan fordító számára, aki a jelentõ világát is figyelembe igyekszik venni. Elképzelhetõ, hogy a németbõl átvett tükörszavak is okolhatók azért, hogy talán némely magyar verseknek német átköltése sikeresebb, mint angol vagy francia megfelelõik.

Tagadhatatlan, hogy akadnak esetek, amikor a magyar vers fordítója nem szûkíti figyelmét a jelentett síkjára, de az ilyen esetek száma csekély - inkább csak nyelvész-költõkre korlátozódik. A Szondi két apródjának szinte kellemetlenül torz hatású szójátékát például Makkai Ádám a következõképpen próbálta újjáalkotni angol fordításában:

"Mint hulla a hulla! veszett a pogány,"
"Like crops fell the corpses, the Turks fell or fled,"

Természetesen ezúttal is meg lehet jegyezni, hogy a sor második felének nyelvi ereje csak az eredetiben érvényesül, de legtöbb esetben ennél is súlyosabb kifogást lehet megfogalmazni: a fordítás olyan egyhangú hatást kelt a jelentõ vonatkozásában, hogy a célszöveg modorosan hangzik. Az egyforma szóvégzõdések például nem annyira versre, mint inkább ritmikus prózára emlékeztetnek a Mama Edwin Morgantól származó átköltésében:

"Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen."
"All this last week I have been thinking
of my mother, thinking of her taking
up in her arms the creaking basket
of clothes, without passing, up to the attic."

A Peter Hargitai díjnyertes és Harold Bloom által is méltányolt válogatásában olvasható átköltés sokkal versszerûbb, némi betûrím is elõfordul, viszont itt is hiányzik az összetettség, mely az átkötéses elsõ két sor utáni tagoltság okozta lelassulásból származik:

"For a week now, shopping now and then,
I think only of mamma.
Carrying a creaking laundry basket,
she briskly went up to the attic."

József Attila egy-egy bonyolultabb költeménye, de akár még Arany korábban idézett sora is hozzá segíthet ahhoz a fölismeréshez, hogy a magyar költészet azért is kevéssé fordítható, mert fontos szerepet játszik benne a figura etymologica, melynek lehetõségei sok nyelvben erõsen korlátozottak.

"Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!"

Ennek a sornak nem találtam értékelhetõ fordítását. Kudarcok hosszú sora áll Peter Zollman és Jean Rousselot átköltése mögött:

"Strike up, Gypsy, let your troubles go!"
"Joue donc, Tzigane! Et n´aie souci de la misère!"

Ugyancsak tiszteletre méltó, de nem maradéktalanul sikeres erõfeszítéseknek tekinthetõk Az ember tragédiája utolsó szavainak idegen nyelvû változatai, a többé-kevésbé kétnyelvû Dóczi Lajos száz évnél is idõsebb próbálkozásától a költõ Jean Rousselot fordításán át a tudós Thomas R. Mark készítette szövegig:

"Ihr hört es, Menschen! Kämpfet und vertraut!"
"Homme, je te l´ai dit: lutte et aie confiance!"
"strive on and struggle, and steadfastly trust."

Nem szabad a fordítókat elmarasztalni e kudarcokért. A fordításról 1928-ban keletkezett s korábban már említett tanulmányában Kosztolányi világosan megjelölte az eredménytelenségnek az elsõdleges okát: "Ha egy verset átplántálunk idegen talajba, gyakran elsorvad, nem is mindig a fordító hibájából, de az is megeshetik, hogy új életre kel, szebb lesz, mint az eredeti, mégpedig nem mindig a fordító érdemébõl. (...) Néha maga a nyelv szelleme hat. Ami nálunk rossz és elcsépelt, az náluk jó és eredeti lehet, s megfordítva."35

Az, ahogyan Kosztolányi a nyelv szellemére hivatkozik, Paul de Man ötvenöt évvel késõbb tett állításait elõlegezi, melyekkel azt hangsúlyozza, hogy a fordító szándékához képest elsõdlegesek olyan nyelvi sajátosságok, amelyeket nem a fordító hozott létre. Példája a Brot und Wein, melynek francia megfelelõje érvénytelen, mert "'Pain et vin' az, amit a vendéglõben, olcsó vendéglõben ingyen lehet kapni." 36


Fordíthatatlanság

Benjaminnak az a tanulmánya, amely de Man idézett elõadásának kiindulópontjául is szolgál, a fordíthatatlanságot olyan értelemben tárgyalja, mely rokonságot mutat Kosztolányi nézeteivel. De Man emlékeztet arra, hogy a tanulmánynak a címe is utal a fordíthatatlanságra, hiszen a "föladat" ("Aufgabe") "azt is jelentheti, hogy föl kell adni a föladatot."37 Gadamer is hasonlóan érvel Olvasni annyit jelent, mint fordítani (Lesen ist wie Übersetzen) címmel 1989-ben készült tanulmányában: "Mindenesetre (Jedenfalls) a hermeneutikai paracs úgy szól, hogy inkább a fordíthatatlanságnak, mintsem a fordíthatóságnak a fokozatain kell elgondolkozni (nachzudenken)."38 Mivel mindhárom szerzõ észrevételének elõzményei megtalálhatók a német romanikában - "Ami a szokványosan jó vagy kiváló fordításokban elvész, éppen az a legjobb" ("Was in gewöhlichen guten oder vertrefflichen Übersetzungen verlorengeht, ist grade das Beste"), mondta Friedrich Schlegel39 -, nem teljesen indokolatlanul jutott André Lefevere arra a következtetésre, hogy Benjamin tanulmányát bizonyos országokban erõsen túlbecsülték: "Walter Benjamin esszéje, A fordító föladata, újabban sok dicsõítést kap a német hagyomány elágazásait (ramifications) nem ismerõ angolszász világban, pedig voltaképp elõször Herder, Goethe, Schleiermacher és Schopenhauer által megfogalmazott némely gondolatok kidolgozása."40

Mi fordítható illetve fordítandó egy szövegbõl s mi nem? Kosztolányi egyáltalán nem hitte nyilvánvalónak a választ e kérdésre, mert történeti fogalomnak vélte a fordítást. Úgy érezhette, ha a Max und MoritzRudnyánszky Gyula jóvoltából Marci és Miska néven vált ismertté, akkor neki is van joga az Alice in Wonderland magyar átköltését Évike Csodaországban címmel a gyerekek kezébe adni. Bármennyire is igaz legyen, hogy "a tulajdonnevek intézménye az azonosító utalás (identifying reference) beszédmûveletének a végrehajtására szolgál",41 e meghatározást érdemes azzal kiegészíteni, hogy valamely azonosító utalás mindig egy-egy értelmezõ közösséghez tartozik. Egy szó csak valamely értelmezõ közösségen belül számít tulajdonnévnek. A "Deronda" szóról például a magyar anyanyelvûnek csak akkor juthat eszébe George Eliot regényhõse, amennyiben hallott a Daniel Deronda címû könyvrõl, a magyarul nem tudónak viszont arról nem lehet tudomása, hogy e szó nem éppen hízelgõ jelentésû "beszélõ névnek" is felfogható. Az idegen tulajdonnevek egy része elveszíti eredeti mellékjelentéseit, ha másik hagyományba próbálják átemelni, vagy ellentmondhat a tõle különbözõ nyelv, irodalom s kultúra szabályainak. Az elõbbi érzékelhetõ az Ószövetség elsõ mondatának olyan átköltéseiben, amelyek az "elohim" szót az "Isten" megfelelõjével helyettesítik, azaz keresztény átértelmezést adnak; az utóbbira példa NervalFantaisie címû költeményének második sorában egy német zeneszerzõ neve, melyet csakis "wèbre"-nek lehet ejteni, hiszen másképp nem rímelhetne a következõ sor végével:

"Il est un air pour qui je donnerais
Tout Rossini, tout Mozart et tout Weber,
Un air très vieux, languissant et funèbre,
Qui pour moi seul a des charmes secrets!"

Mondhatnók, hogy a jelentõ fontossága miatt a költészet nyelve némileg emlékeztet a tulajdonnév lényegére. A tulajdonnevek megõrzéséhez vagy átalakításához hasonlóan fogas kérdést jelent a közmondások és szólások (proverbiumok) fordítása. "Baudelaire-t fordítani annyi, mint egy közmondást visszazengetni" - nyilatkozta Kosztolányi 1917-ben a Nyugatban.42 Mire is gondolhatott? Alighanem arra, hogy a "betû szerint" fordított költemény ugyanúgy nem költemény, mint ahogyan a "betû szerint" fordított közmondás nem közmondás. Mindkét esetre vonatkoztathatók Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt második levelének sokszor idézett szavai: "a betû megöl, a lélek pedig megelevenít." A "Dichtung" ugyanúgy mélyen õrzi az egyes nyelvi kultúrák emlékezetét, mint a szólás vagy a szállóige. "Sok mindenre nem emlékszünk. De a nyelv, rejtetten, mindenre emlékszik" - írta Kosztolányi Kertész Manó Szokásmondások címû könyvérõl, 1922-ben.43

Ha ezt olvassuk az Ágnes-ben: "több is veszett Mohácsnál (amint azt ezen a nyelven mondani lehet)" - önkéntelenül is eszünkbe juthat, hogy e szavakat más nyelvre bajosan lehet átültetni. Hans-Henning Paetzke 1982-ben kiadott német változatában ez áll: "Noch ist Polen nicht verloren (wie man das in dieser Sprache sagen kann.)" Rába György akkor ad találó jellemzést a költõi megnyilatkozást a közmondásszerûhöz hasonlító Kosztolányi átköltéseirõl, midõn azt hangsúlyozza, hogy "tulajdonképpen nem fordít, hanem magyarul gondolja végig a szöveget."44 Újabban Kulcsár Szabó Ernõ érvelt hasonló módon, kiemelvén, hogy Kosztolányi két álláspontot hiteltelenít. Egyrészt azt a felfogást teszi félre, mely szerint az idegen szöveg voltaképp átlátható, nem igazán tanúsít ellenállást. A mûfordítás hûségének ilyen eszménye "éppen nem megértést hajt végre, hanem a másik idegen igényének felfüggesztésén munkálkodik". Másfelõl annak a felfogásától határolja el magát, aki birtokba vehetõ tárgynak tekinti az idegen szöveget, "rá mint dologra, nem pedig az általa nekünk mondott 'igazra' kíváncsi."45

Elismerve, hogy a fordíthatatlanság kérdésében, valamint fordítás és kritika hasonlóságának állításában Kosztolányi véleménye igen közel állt a Benjaminéhoz, föltehetõ a kérdés, mennyiben mutat eltérést kettejük felfogása. Két tényezõre utalnék. Egyrészt arra, hogy Benjamin messianizmusa idegen volt a magyar költõtõl, aki inkább vallott olyan szemléletet, amelyet Gadamer az emberi én "modern" értelmezésének minõsít. Amikor de Man Benjaminnak a fordítással foglalkozó tanulmányáról adott elõ a Cornell Egyetemen - 1983-ban, tehát halála évében -, Gadamernek A modernség szemléletei címû gyûjtemény számára eredetileg A huszadik század alapvetései címmel írt eszmefuttatását vette kiindulópontul. Gadamer szerint a jelenkor három szempontból is együgyûnek (naívnak) látja azt, ahogyan a múltban az én fogalmát felfogták. Mindenekelõtt már nem hisszük, hogy a beszélõ ellenõrizni tudná saját beszédét. A történetiség is átértelmezõdött: a megértést olyan folyamatnak tekintjük, melynek során az olvasó fölismeri annak a mozgásnak a történetiségét, mely a szöveg s az olvasó között végbemegy. Végül már nem gondoljuk, hogy a fogalminak s köznapinak vélt nyelv szétválasztható egymástól.46Amennyiben elfogadjuk Gadamer érvelését s de Mannak azt a véleményét, hogy a költészet messianisztikus felfogása lényegében Kant elõtti álláspontot tükröz, megállapíthatjuk, hogy Ady költészetszemlélete vallásos színezetû, Kosztolányié ellenben fejlõdéstörténetileg késõbbi szakaszhoz kapcsolható.

A másik lényeges eltérés Kosztolányi s Benjamin álláspontja között röviden úgy összegezhetõ, hogy míg Kosztolányi a befogadót vette irányadónak a költészet lényegének meghatározásakor, addig Benjamin nem tartotta üdvösnek a befogadó figyelembe vételét. A fordító föladatáról írt tanulmányának elsõ mondata így hangzik: "Sehol nem bizonyul gyümölcsözõnek egy mûalkotás vagy mûvészi forma megismerésénél, ha a befogadót veszik figyelembe." ("Nirgends erweist sich einem Kunstwerk oder einer Kunstform gegenüber die Rücksicht auf den Aufnehmenden für deren Erkenntnis fruchtbar.")47 Ez az álláspont természetes következménye volt a nyelv messianisztikus felfogásának és érthetõvé teszi, miért idegenkedett Benjamin attól, hogy a célszöveg felõl közelítsen a fordításhoz s miért idézte egyetértéssel Rudolf Pannwitz következõ megállapítását: "a fordító alapvetõ tévedést követ el, ha saját nyelvének esetleges állapotát õrzi meg, ahelyett hogy alávetné azt az idegen nyelv erõs mozgásának" ("der grundsätzliche irrtum des übetragenden ist, daß er den zufälligen stand der eigenen Sprache festhält, anstatt sie durch die fremde gewaltig bewegen zu lassen".)48


Fordítás és szövegközöttiség

Az elmondottakból önként adódik a tanulság, hogy fordításról és szövegközöttiségrõl együtt célszerû töprengeni. A magyar irodalom szempontjából kétféleképpen lehet e két jelenség viszonyát értékelnünk. Barta János mindkettõre emlékeztetett Az összehasonlító irodalomtudomány alapvetéséhez címmel 1969-ben írt tanulmányában. Egyrészt arra figyelmeztetett, hogy "a modern polgári Európában a nemzeti kultúrák az elemi erejû fenyegetettség állapotában élnek."49 Másfelõl annak a véleményének adott kifejezést, hogy nemzeti irodalomban gondolkodó tudósaink hamisan értékelnek. Több példára hivatkozott. Itt csak egyiket idézném: "Babits fiatalkori lírája az átköltéseknek, a 'teremtõ hamisítások'-nak kimeríthetetlen példatára. (...) Az értõ olvasó számára az ilyen mû valósággal transzparenssé, áttetszõvé válik."50Mint ismeretes, ez utóbbi föltevés szinte azonnal bizonyítást kapott, amennyiben Rába György alapos elemzést készített Babits korai verseinek áthallásairól.51

Annyi bizonyos, hogy ma Barta János mindkét megjegyzése roppant idõszerû. Az emberek mozgékonyabbá váltak és a kulturális érintkezések már nemcsak helyhez kötött nyelvi közösségek között jönnek létre. Ezért is igaz, hogy egyre inkább csak szövegek között lehet olvasni. A huszadik század végére általában jellemzõ az Európai Közösség egyik irodalmár szakértõjének az okfejtése: "Minden szöveg tartalmaz fordított alkotórészeket: idézett mondatokat, szavakat, hétköznapi fordulatokat, metaforákat, egész bekezdéseket, stb. Gyakori eset, hogy ezek az 'átvett elemek' - nemcsak kölcsönszavak - régen bekerültek egy adott nyelvbe illetve szövegbe, és így már nem érzékeljük azt, hogy 'idegen' vagy fordított alkotórészek. Nincs rá ok, hogy különválasszuk õket olyan szövegektõl, amelyek teljes egészükben fordítások."52

A forrásszöveghez a megfelelés jegyében igazodó fordítás márcsak azért is sebezhetõ lehet, mert az eredetinek tekintett szöveg maga is tartalmazhat fordítást vagy olyan részalkotókat, amelyek harmadik örökséghez tartoznak. Ezra Pound azt írta, hogy Milton "az angol nyelvet latinná próbálta tenni, úgy használta a ragozás nélküli nyelvet, mintha az ismerné a ragozást".53 Vladimir Nabokov arra figyelmeztetett, hogy az Anyégin fordítói általában nem gondolnak arra, hogy e költeményben mintegy másodlagos jelrendszerként szerepel a francia nyelv, melybõl sok tükörfordítás is található a szövegben. Sõt, nemcsak francia, de eredetileg angolul írott mûvek francia fordításából vett idézetek is gyakoriak, s ezek mintegy hármas rétegzettséget idéznek elõ.54

Amennyiben fordítani annyit jelent, mint távoli kultúrák között kapcsolatot teremteni, s e távolság éppúgy lehet tér-, mint idõbeli, akkor korántsem könnyû megvonni a fordítás érvényességi körét. Mi számít fordításnak? Lehet-e A walesi bárdok-at úgy tekinteni, mint Thomas Gray The Bard címû, 1754 és 1757 között készült pindaroszi ódájának fordítását? Elképzelhetõ-e, hogy valaki Arany Életem hatvanhatodik évébe´... kezdetû négysorosát úgy olvassa, mint Klopstock Die Auferstehung címû költeményének átköltését? A "Der Herr der Ernte geht und sammelt Garben uns ein, die starben!" szavak alapján a második esetben sem lehet kötelezõ a tagadó válasz, fõként akkor nem, ha számolunk azzal, hogy a német költemény mögött is korábbi szövegek rejtõzhetnek. A többszörös rétegzettség általában jellemzõ a költõi beszédmódra; szövegek végtelen sorát lehetne állítani Kosztolányi Halotti beszéd címû költeménye mellé, mely egyszerre értelmezhetõ úgy, mint az ilyen címû nyelvemlék fölidézése és Rupert Brooke The Great Lover címû versének átköltése. Meg lehet kérdõjelezni azt a hagyományt, mely Kosztolányinak e szövegét eredeti mûnek könyveli el, miközben a Beppo s a Mazeppa magyar változatát - mely költeményeket Kosztolányi Arany Bolond Istók címû alkotásának a nyelvét fölhasználva költött át - a fordítások közé sorolja.

Különösen a történetiség távlatából mondható önkényesnek a különbségtevés eredeti s fordítás között. Ahogyan Gideon Toury írja, "az irodalmi fordítás változó (vagy legalábbis változékony) történeti fogalomkör, nem pedig teljes érvényû (absolute), történetietlen jelenség".55 A hagyományok viszonylagosságára azok is emlékeztettek, akik szembeszegültek velük, mint Melchiorre Cesarotti, ki blank verse-ben fordította Ossiant, vagy Beckett, aki versbe ültette át Sébastien Chamfort hat maximáját. A forrásszöveg föladatokat jelöl ki, melyekre a célszöveg megoldásokat kínál, ám e hermeneutikai tevékenység párbeszédszerû s a szembenállás is a lényegéhez tartozik. Minden fordítás cél irányította tevékenység, de ez a cél nagyon különbözõ lehet. Helytelen egyazon költõ összes fordításait egyazon osztályba sorolni. Paul Géraldy Te meg én címû verseskönyvének magyar változata nyilvánvalóan más közönség számára készült, mint Valéry Tengerparti temetõ címû költeményének átköltése. Csak az tekinthetõ közös vonásnak minden fordításban, hogy nem nyelv-, de szövegközötti összefüggést tételez föl. A fordíthatóságnak különbözõ mértékei vannak, attól függõen, hogy a forrás- és a célszöveg hagyományai mennyire állnak távol vagy közel egymástól. Mivel a fordítás mind az átírásnak, mind az értelmezésnek nagyon közeli rokona, csakis valamely értelmezõ fogalmazhatja meg annak a megfelelésnek a követelményeit, amelynek alapján azt állítja, hogy egy szöveg egy másiknak fordítása, átírása, értelmezése. A hatástörténet lehetõvé teszi, hogy ugyanaz a szöveg egy adott történeti távlatból eredeti mûnek, egy másikból fordításnak minõsüljön. Ahogyan nincs egyedül helyes értelmezés, ugyanúgy egyedül helyes fordítás sem létezhet. Fordítás és kánon viszonyát végülis egy kettõs igazság határozza meg, amelyet így összegezhetünk: a költészet lényegénél fogva fordíthatatlan és ugyancsak lényegénél fogva mindig fordítás.


Jegyzetek
  1. Henry James: Selected Letters London: Rupert Hart-Davis, 1956, 136.

  2. Klaudy Kinga: A fordítás elmélete és gyakorlata. Angol/német/francia/orosz fordítástechnikai példatárral. 2. kiad. Budapest: Scolastica, 1994, 24, 23, 19.

  3. Gideon Toury: Descriptive Translation Studies and Beyond. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins, 1995, 172.

  4. "et se treuve autant de différence de nous à nous mesmes, que de nous à aultruy". Michel de Montaigne: Essais. Paris: Hachette, 1868. I. 209.

  5. Babits Mihály: "Dante fordítása. Mûhelytanulmány." Esszék, tanulmányok. Budapest: Szépirodalmi, 1978. I. 276.

  6. Uo., 277.

  7. Uo., 278.

  8. Uo., 280.

  9. Babits Mihály: Könyvrõl könyvre. Budapest: Magyar Helikon, 1973, 36-38.

  10. Rába György: A szép hûtlenek. (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai. Budapest: Akadémiai, 1969, 245.

  11. Uo., 428.

  12. Henri Meschonnic: Pour la poétique II: Épistémologie de l´écriture. Poétique de la traduction. Paris: Gallimard, 1973, 321, 350, 412.

  13. Babits Mihály: Az európai irodalom története. Budapest, én., 395.

  14. Walter Benjamin: Illuminationen: Ausgewählte Schriften. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1961, 63.

  15. Itamar Even-Zohar: "Translated Literature within the Literary Polysystem". Poetics Today. Vol. 11, No. 1, Spring 1990, 48.

  16. Jonathan Swift: "A Full and True Account of the Battel Fought last Friday, Between the Ancient and the Modern Books in St. James´s Library". Gulliver´s Travels and Other Writings. New York: Bantam Books, 1962, 43.

  17. Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. II, 202, 203.

  18. Babits Mihály: Az európai irodalom olvasókönyve. Budapest: Magvetõ, 1978, 122.

  19. Uo., 24, 139.

  20. Kosztolányi Dezsõ: "Tanulmány egy versrõl". Nyelv és lélek. Budapest/Újvidék: Szépirodalmi/Forum, 199, 469.

  21. Kosztolányi Dezsõ: Idegen költõk. Budapest: Szépirodalmi, 1988. II, 535.

  22. Paul de Man: The Resistance to Theory. Minneapolis, MN: University of Minnesota Press, 1986, 104.

  23. Kosztolányi Dezsõ: Nyelv és lélek, 561.

  24. Kosztolányi Dezsõ: Idegen költõk. II. 531.

  25. Friedrich Schlegel: "Fragmente 393". Werke is zwei Bänden. Berlin/Weimar: Aufbau, 1980. I, 244. Ford.: Tandori Dezsõ. August Wilhelm Schlegel - Friedrich Schlegel: Válogatott esztétikai írások. Budapest: Gondolat, 1980, 339.

  26. Kosztolányi Dezsõ: Idegen költõk, II. 530.

  27. Halász Gábor: Válogatott írásai. Budapest: Magvetõ, 1977, 724.

  28. Rába György: A szép hûtlenek, 270.

  29. Kosztolányi Dezsõ: Nyelv és lélek, 562.

  30. Uo., 575.

  31. Uo., 565.

  32. Roman Jakobson: "On Linguistic Aspects of Translation". Reuben A. Brower szerk.: On Translation (1959). New York: Oxford University Press, 1966, 238. Ez a tanulmány ugyan magyarul is megjelent, ám fordítása hibás. (Lásd Roman Jakobson: Hang - Jel - Vers. Budapest: Gondolat, 1969. Az idézett részlet a 381. lapon található.)

  33. Vajthó László: "Tóth Árpád: Örök virágok". Napkelet 1923, 660-661.

  34. T. S. Eliot: To Criticize the Critic and Other Writings. New York: Farrar, Straus and Giroux, 1965, 35.

  35. Kosztolányi Dezsõ: Nyelv és lélek, 576.

  36. Paul de Man: The Resistance to Theory, 87.

  37. Uo., 80.

  38. Hans-Georg Gadamer: "Lesen ist wie Übersetzen" (1989). Gesammelte Werke, Band 8: Ästhetik und Poetik I, Kunst und Aussage. Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1993, 279.

  39. Friedrich Schlegel: "Kritische Fragmente, 73". Werke in zwei Bänden, I. 176.

  40. André Lefevere: "The Relevance of the German Tradition". Pacific Quarterly. Vol. 5, No. 1 (January 1980), 6.

  41. John R. Searle: Speech Acts: An Essay in the Philosophy of Language. Cambridge: Cambridge University Press, 1969, 174.

  42. Kosztolányi Dezsõ: Ércnél maradandóbb. Budapest: Szépirodalmi, 1975, 492-493.

  43. Kosztolányi Dezsõ: Nyelv és lélek, 53.

  44. Rába György: A szép hûtlenek, 291.

  45. Kulcsár Szabó Ernõ: "A saját idegensége: A nyelv ´humanista perspektívájának´ változása és a mûfordítás a korai modernségben". Alföld 1997/11, 35.

  46. Hans-Georg Gadamer: "Die Grundlagen des zwanzigsten Jahrhunderts". H. Steffen (Hrsg.): Aspekte der Modernität. Göttingen: Vanderhoeck und Ruprecht, 1965, 77-100.

  47. Walter Benjamin: Illuminationen, 56.

  48. Uo., 68.

  49. Barta János: Klasszikusok nyomában: Esztétikai és irodalmi tanulmányok. Budapest: Akadémiai, 1976, 82.

  50. Uo., 95.

  51. Rába György: A szép hûtlenek, 74-111.

  52. José Lambert: "Translation and/or Research for Societies". Kinga Klaudy, José Lambert, Anikó Sohár (eds.): Translation Studies in Hungary. Budapest: Scholastica, 1996, 15.

  53. Ezra Pound: "Notes on Elizabethan Classicists". Literary Essays of Ezra Pound (1954). London: Faber and Faber, 1960, 238.

  54. Vladimir Nabokov: "The Servile Path". Reuben A. Brower (ed.): On Translation, 97-110.

  55. Gideon Toury: In Search of A Theory of Translation. Tel Aviv: The Porter Institute for Poetics and Semiotics, 1980, 45.











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!