Keresés ebben a blogban

2019. március 27., szerda

Boér Péter Pál Nemzetemnek vagyok katonája


2015. augusztus 3., hétfő



Nemzetemnek vagyok katonája




 Juhász Jácint emlékére.

Már meggebedek, rám szárad ez az ingnyi jelmez. Melyik is vagyok én? Az összevert fejű, kapatos ábrázatú, vagy a francia rendőrsipkás, esetleg az, amelyik a bitókötelét bámulja. Rendet tudnék tenni magamban, de minek? Majd megteszik mások. Inkább azon ügyködöm, hogy elkerüljem a szétpletykázott, kicsavart sztorik lesajnált fő-, vagy mellékszerepét. Egyáltalán nem adok információt, sőt, amíg a huszonhét kilogrammra nem esett vissza testsúlyom, megmosolyogtam, ha bárki a betegség gondolatát vetette fel. Amikor a körmeim elkezdtek felmállani, a hajam meggyérült és a bőröm nyári leégés utáni hámlást idézett, csak éppen elfehéredve, akkor jegyeztem meg egy-egy kérdésre, hogy átmeneti gyengélkedés ez, semmi más bajom nincs. Még jól is jött az a szerep, amikor lökdöstek, s mellettem ott nyomta a szöveget, egy embertelent alakító színész arról, hogy én már amúgy is dögrováson vagyok. Minek használok még el egyetlen beszívott levegőt is mások elől?
Megsirattam az enyéimet... Nem maradt túl sok idő magammal foglalkozni, a lelkiállapotomat mindig kiegyensúlyozottnak éreztem, de most kimondottan jól jöttek a külső fájdalomforrások. Tengert hoztak létre bennem, miközben megevett a bánat. Ezen a csontvázon lötyögő, pergamen színű bőr, vajon mitől bír még élni? Bizony, tényleg behabzsolt a bú...
A szívem szétesik, a fejem lüktet. Azelőtt azt gondoltam, ilyen nincs is. Na, még egy keveset meglökdös ez a fiatal kolléga. Nem rosszaságból teszi, nekem meg direkte jól jön. Hazavánszorgom. Visznek, ne finomkodjak, aztán ha igaz lesz még egy forgatási nap.
Ilyen szerepem sem volt még... Se kard, se puska, a szúrós szemeimre, sem az izomzatomra nincs szükség. Egyszerűen egy halni valót látnak bennem. Soha nem kedveltem az ilyen típusú szövegeket, színpadon és filmben sem. Most ezt osztották rám... Meg kell adni, elfogadtam. Remélem, megérem a film végét.
A premier nem érdekel, nem dacból és nem is gőgtől. Talán majd némelyek megsiratnak... Úgy, ahogyan megöregedtem, már az ötvenötödikben járok. Most tényleg úgy érzem, vén, aggastyán vagyok és megértem erre a szerepre.
Nem voltak értelmetlen álmaim, egy kis házat akartam, feleséget és két gyereket. Szerettem volna, hogy tisztességes, megbízható embernek tartsanak, békés családi hátteret akartam feleségemnek biztosítani.
Fél századnál is több van mögöttem. Azt hiszem, most örökre leteszek minden fegyelmezettséget, szakmai vezényszót. Sosem figyelek a megritkult hajamra, kihullt fogamra, egészen más szerep vár rám. Hasonlóak, mint azok, melyeket egy ideje nem közönség előtt játszom. Már így is csuda, hogy rá nem mentem. Most véget ér ez a csoda, még játszhatnak egy keveset a nevemmel. Férfi-e, vagy nő? Ma már mindenki tudja, ha szóba kerülök, hogy a kérdés önmagában nonszensz. Hát ég veletek emberek!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!