Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2011. november 18., péntek

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ Bűn és bűnhődés


FJODOR MIHAJLOVICS
DOSZTOJEVSZKIJ
Bűn és bűnhődés
Fordította Görög Imre és G. Beke Margit


ELSŐ RÉSZ


1

Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki a Sz... utcai házból, ahol albérletben lakott, és lassan, láthatóan határozatlanul, elindult a K... híd felé.

Szerencsére nem találkozott a háziasszonyával a lépcsőn. Silány kis szobája a nagy ház negyedik emeletén volt, közvetlenül a háztető alatt, és inkább valamiféle ládához hasonlított, mint szobához. Háziasszonya, akitől a lakást ebéddel és kiszolgálással bérelte, egy emelettel lejjebb lakott, külön lakásban, és a fiatalembernek, valahányszor kimozdult hazulról, okvetlenül el kellett mennie a lépcsőre nyíló és örökösen sarkig tárt konyhaajtó előtt. Valami kínos, gyáva félelem lepte meg mindig, amikor itt elment; és ezt restellte, restelkedésében elfintorította az arcát. Sok hónapi szobabérrel tartozott a háziasszonynak, és félt találkozni vele.

Nem mintha különben is gyáva, gyámoltalan természetű lett volna, éppen ellenkezőleg. De mostanában ingerlékeny és feszült lelkiállapotban volt, beteges képzelgések üldözték. Magába zárkózott, elvonult a világtól, és nemcsak háziasszonyát kerülte, de senkivel sem akart találkozni. A szegénység nyomasztotta, de az utóbbi időben már szorult helyzetével sem törődött, legfontosabb dolgaival sem tudott s nem is akart foglalkozni.

Valójában nem is a háziasszonytól félt, bánta is ő, akármit tervez ellene, de hogy megálljon vele a lépcsőn, végighallgassa a sok karattyolást csupa hétköznapi ostobaságról, amihez semmi köze, és zaklassák a pénz miatt, fenyegessék, sopánkodjanak, és ő kénytelen legyen mentegetőzni, kifogást keresni, hazudozni - nem, akkor inkább lesurran macska módra, úgy, hogy senki meg ne lássa.

Igaz, hogy ezúttal őt magát is meghökkentette, mennyire fél a hitelezőjétől.

"Micsoda vakmerő dolgot tervezek, és közben ilyen ostobaságoktól rettegek! - gondolta különös mosollyal. - Hm... így van az... kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk... Igen, ez alapigazság... Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól. Különben... nagyon is sokat okoskodom. Azért nem csinálok semmit, mert okoskodom. Bár... talán nem is így van, azért okoskodom, mert nem csinálok semmit. Most az utóbbi hónapban szoktam rá, mert naphosszat csak heverek az odúmban, és elmélkedem... sok semmiről. Minek is megyek ma oda? Hát meg tudom én tenni... azt? Hát komolyan gondolom? Eh, dehogyis. Képzeletemet mulattatom vele. Játszom. Ez az: játék."

Az utcában megrekedt a szörnyű hőség, és ráadásul lárma, tolongás is fogadta, meszesgödrök, állványok, tégla, por és az a sajátságos nyári bűz, amelyet olyan jól ismer minden pétervári, akinek nincs módja nyaralót bérelni. Ez most mind bántotta, felborzolta a fiatalember amúgy is megviselt idegeit. A csapszékekből - mert csapszékben bővelkedett a városrész - tűrhetetlen bűz áradt, és hogy a kép még visszataszítóbb, még leverőbb legyen, itt is, ott is részegek tántorogtak az utcán, habár hétköznap volt. Mélységes utálkozás futott át az ifjú finom vonásain. Mert szép ifjú volt, azt meg kell adni: barna hajú, termete magasabb az átlagnál, és karcsú, sudár, a szeme gyönyörű, sötét. De hamarosan megint elmélyedt gondolataiban, szinte öntudatlanságba esett, és csak ment: környezetéből semmit se látott, nem is akart meglátni. Olykor-olykor magában mormogott - csak mert megszokta a monologizálást, mint az imént maga is megállapította. De ebben a pillanatban azt is érezte, hogy gondolatai össze-összekuszálódnak, és ereje fogytán van: második napja jóformán semmit se evett.

Olyan rossz ruha volt rajta, hogy még aki megszokta, az is restellné ezeket a rongyokat világos nappal az utcán. Ámbár ebben a városrészben aligha szúrt volna szemet akármiféle öltözék is: a számos hírhedt csapszék, a közeli Széna tér és legfőként az idezsúfolt kisiparos, kézműves lakosság olyan alakokkal tarkázta néha ezeket a belsővárosi utcákat és sikátorokat, hogy szinte az lett volna furcsa, ha valaki jó ruhában van. De meg az ifjú lelkében úgy felgyűlt a haragos megvetés, hogy noha majdnem gyerekesen kényes volt a külsejére, most egy cseppet se szégyellte rongyait. Más lett volna persze, ha ismerős vagy valamelyik régi diáktársa akad az útjába - akikkel egyáltalában nem akar találkozni. De mikor egy részeg, akit ki tudja, miért és hová vittek arra egy óriási üres szekéren, amelybe hatalmas parasztló volt fogva - meglátta, ujjal rámutatott, és hirtelen teli torokból odakiáltott neki: "Hé, te, németkalapos!" - akkor megállt, és görcsösen a kalapjához kapott. Magas, kerek Zimmermann-kalap volt a fején, egykor elegáns, de most elnyűtt és fakó, csupa lyuk és pecsét, karimája levált, búbja nevetségesen félrenyomódott. De e percben se szégyen volt, amit érzett, egészen más: majdnem rémület.

"Tudtam! - mormogta zavartan. - Gondoltam is rá! Szégyen, gyalázat! Hisz az ilyen semmiség, a legparányibb ostobaság tönkreteheti az egész tervet. Igen, a kalapom nagyon is feltűnő. Nevetséges, tehát feltűnő. Az én rongyaimhoz okvetlenül sapka kell, akármilyen ócska tepsi, de nem ez a szörnyszülött. Ilyet nem visel senki, egy mérföldről meglátják, és megjegyzik. Igen, ez a fontos: megjegyzik, később eszükbe jut, és megvan a bizonyíték. Az ember lehetőleg ne tűnjön fel... Az apró dolgok... azok fontosak... az apró dolgok rontanak el mindig mindent..."

Nem kellett messzire mennie. Még azt is tudta, hány lépés a háza kapujától idáig: kereken hétszázharminc. Egyszer, mikor nagyon belemerült a tervezésbe, megszámolta. Akkor még maga sem hitt a tervében, inkább csak izgatta képzeletét, mert olyan képtelenül, olyan csábítóan merésznek érezte. De most, egy hónap elmúltával másképpen látta, és ha dühös monológjában erőtlenséggel, határozatlansággal vádolta is magát, a " képtelen" tervet - bár hinni még mindig nem hitt benne - lassanként és úgyszólván akarata ellen, valóságos vállalkozásnak kezdte tekinteni. Sőt, ez a mai útja már a vállalkozás próbája volt, és izgatottsága lépésről lépésre nőtt.

Szíve zakatolt, ideges remegés borzongatta testét, mikor a nagy bérkaszárnya elé ért, amely egyik homlokzatával a csatornára, másikkal a Sz... utcára nézett. Csupa kislakásból állt az épület, és lakói között mindenféle foglalkozású akadt: szabó, lakatos, szakácsné, örömlányok, németek, kishivatalnokok. Mindkét kapualjban állandó volt a jövés-menés. Három vagy négy házmester látta el a teendőket, és a fiatalember örült, hogy egyikkel sem találkozott. A kapuból észrevétlenül felsurrant jobbra, a lépcsőn. Sötét és szűk hátsó lépcső volt, de ő már kitanulta, kiismerte, és meg volt elégedve a körülményekkel: ebben a sötétségben még a kíváncsi pillantás se veszedelmes. "De ha már most ennyire félek, mi lesz, ha mégis úgy fordul, hogy eljutok a cselekvésig?" - villant át rajta, mikor a harmadik emeletre ért. Ott elreteszelték az útját, katonaruhás szállítók hordták ki a bútort az egyik lakásból. Tudta már régebbről, hogy ott egy német kishivatalnok lakik a családjával. "Szóval, a német elköltözik. Eszerint a harmadik emeleten, ezen a fordulón most egy darabig az öregasszony lesz az egyetlen lakó. Ez jó... Ez mindenesetre jó..." - gondolta kétszer is. Becsengetett az öregasszonyhoz. A csengő tompán zörgött, mintha nem sárgaréz, hanem bádog volna. Az ilyen házakban a kislakás-csengők majd mind így szólnak, de ő elfelejtette a hangját, és most a sajátságos zörgés mintha figyelmeztette, emlékeztette volna valamire. Megremegett, és ezúttal egészen elzsibbadtak az idegei. Kisvártatva keskeny rés nyílt az ajtón, a lakás gazdája gyanakodva vizsgálta az érkezőt, csak a két szeme villogott ki a sötétből. Mikor látta, hogy a lépcsőn sokan jönnek-mennek, megbátorodott, és beeresztette. A fiatalember sötét előszobába lépett, amelynek egyik része parányi konyha volt, válaszfallal elrekesztve. Az öregasszony szótlanul állt előtte, és kérdő pillantással nézte. Aszott kis anyóka volt, úgy hatvanesztendős, orra kicsi és hegyes, a szeme szúrós, gonosz. Fedetlen, hirtelenszőke, alig őszülő haján vastagon tapadt az olaj, hosszú, vékony, csirkelábforma nyakára valami flanelrongy volt csavarva, vállán, a hőség ellenére, elnyűtt, fakó, prémes hacuka lógott. Minduntalan köhögött, krákogott. A látogató furcsán nézhetett rá, mert szemében újra megvillant az iménti gyanakvás.

- Raszkolnyikov, egyetemi hallgató vagyok. Jártam már itt, egy hónappal ezelőtt - mormogta hadarva a fiatalember, és kissé meghajolt, mert eszébe jutott, hogy udvariasabban kell viselkednie.

- Tudom, bátyuska, jól emlékszem, hogy járt már nálam - mondta nyomatékkal az anyóka, és tovább nézte merőn, kérdő szemmel.

- Szóval... most is hasonló dologban jöttem... - folytatta Raszkolnyikov. Meglepte és nyugtalanította, hogy az öregasszony ennyire bizalmatlan.

"Különben... talán mindig ilyen, csak én akkor nem vettem észre" - gondolta kellemetlen érzéssel.

Az anyóka hallgatott, mint aki habozik, aztán odábblépett, és a szobaajtóra mutatva, előrebocsátotta.

- Tessék, bátyuska.

A szoba kicsi volt, falán sárga tapéta, organtinfüggönyös ablakaiban muskátli. Most, amikor Raszkolnyikov belépett, a lemenő nap élesen megvilágította. "Talán akkor is így besüt majd a nap" - villant eszébe váratlanul, és szeme végigfutott mindenen, hogy lehetőleg jól ismerje és megjegyezze a berendezést. De nem volt semmi különösebb megjegyeznivaló. Sárga, ócska fabútor - egy dívány, igen magas, hajlított faháttal, előtte ovális asztalka meg a tükrös öltözőasztal, néhány szék a falnál és két vagy három sárga keretes, garasos kép, amelyek német úrilánykákat ábrázoltak madárral a kezükben - ez volt minden bútorzat. A sarokban, a kis szentkép előtt örökmécses égett. Nagy tisztaság volt a szobában, a bútor, padló fényesre dörzsölve, csak úgy ragyogott minden. "Lizaveta keze munkája - gondolta a diák. - Keresve se találhat az ember egy porszemet az egész lakásban. Az ilyen vén, gonosz özvegyasszonyoknál mindig nagy a tisztaság" - folytatta magában, és szeme sarkából kíváncsian leste a cseppnyi benyíló kartonfüggönyös ajtaját; amögött volt az öregasszony ágya meg a komód, oda még eddig be se pillanthatott. Ebből a két szobából állt az egész lakás.

- Mit óhajt? - kérdezte szigorúan az öregasszony. Bejött a szobába, és megint elébe állt, mint az imént, hogy egyenesen a szeme közé nézhessen.

- Zálogot hoztam, tessék! - Kivette zsebéből az öreg, lapos ezüstórát, amelynek hátsó fedelén a földgömb díszlett. A lánca acélból volt.

- De hiszen a régi zálog határideje is lejárt. Három nappal ezelőtt telt le a hónap.

- Megfizetem a kamatot még egy hónapra, csak legyen türelemmel.

- Vagy várok, bátyuska, vagy eladom a zálogot, tetszésem szerint.

- Hát erre az órára mennyit ad, Aljona Ivanovna?

- Mindig ilyen csipcsup holmival jössz, bátyuska, magad is tudod, hogy nem ér semmit. A múltkor is két bankócskát adtam a gyűrűdre, és az ékszerésznél újonnan megkapni másfél rubelért.

- Négy rubelt adjon rá. Kiváltom. Apai örökség. Kapok pénzt most már hamarosan.

- Másfél rubel, kérem, kamat előre fizetve. Ha tetszik.

- Másfél rubel! - méltatlankodott a diák.

- Ahogy gondolja. - Az öregasszony már nyújtotta is az órát, őt meg elfutotta a harag, és elvette. Menni akart, de rögtön meggondolta, eszébe jutott, hogy nincs hová fordulnia, és különben se csak ezért jött.

- Hát adjon annyit! - mondta gorombán.

Az anyóka zsebébe nyúlt a kulcsaiért, és átment a benyílóba. Raszkolnyikov maga maradt a szobában, és kíváncsian hallgatózott, figyelte, mi történik a függönyön túl. Hallatszott, ahogy a vénasszony kizárja a fiókot. "Alighanem a legfelső fiók - gondolta. - Szóval, a kulcsait a jobb zsebében tartja... egy csomóban van mind, acélkarikára fűzve... És az egyik nagyobb, mint a többi, háromszor akkora, csipkézett tollú, nyilván nem a komódhoz való... Akkor hát lesz még valami ládája vagy bőröndje... Ez már érdekes. A bőröndkulcsok mind ilyenek... Eh... micsoda aljasság ez..."

Most visszajött az öregasszony.

- Tessék, bátyuska. Ha rubelenként, havonként tíz kopejkát számítunk, a másfél rubelért jár nekem tizenöt kopejka előre, a múltkori két rubelért is jár még, ugyanilyen számítással, húsz. Ez összesen harmincöt kopejka. Eszerint kap az órájára egy rubel tizenötöt. Tessék.

- Hogyan! Most meg már csak egy tizenöt!

- Pontosan annyi!

Nem vitatkozott vele, elvette a pénzt. Ránézett, és nem sietett kimenni, mintha volna még valami mondani- vagy tennivalója, csak nem tudja, mi.

- Lehet, hogy a napokban még egy zálogtárgyat hozok magának, Aljona Ivanovna... Ezüst... jó kis holmi... cigarettatárca... Mihelyt a barátomtól visszakapom... - Zavarba esett, és elhallgatott.

- Erről majd akkor beszélünk, bátyuska.

- No... isten áldja, Aljona Ivanovna... Mindig csak ilyen magányosan? És a testvére? - kérdezte kimenet, lehetőleg könnyedén.

- Hát attól meg mit akar?

- Semmit. Csak úgy kérdem. Nem kell mindjárt... No, megyek. Isten áldja.

Határozottan zavarban volt, és zavara nőttön-nőtt. A lépcsőn lefelé többször meg is állt, mint akit hirtelen megdöbbent valami. Amikor leért az utcára, kifakadt:

- Egek, micsoda förtelem! Hát lehet az... hát lehet az, hogy én... Eh, ostobaság! Badarság... - mondta meggyőződéssel. - Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem! Igen, elsősorban mocskos, ocsmány, undok... Ó, milyen undok! És én egy egész hónapja...

De a legindulatosabb szó se fejezhette ki felháborodását. Már az úton, az öregasszonyhoz jövet rettenetes undor szorongatta, marta a szívét, és ez most olyan mértékig fokozódott, hogy azt se tudta, hova legyen kínjában. Támolygott, mint a részeg, nem látta a járókelőket, és beléjük ütközött, csak a másik utcában ocsúdott fel valamennyire. Körülnézett, és látta, hogy éppen egy pincekocsma előtt van, lépcső vezet le a gyalogjáróról. Véletlenül éppen akkor nyitották ki lenn az ajtót, és két részeg botorkált fel az utcára, káromkodva és egymást támogatva. Raszkolnyikov nem sokat gondolkozott, lement. Sose járt ő kocsmákba, de most szédült, és rettenetes szomjúság is gyötörte; gondolta, megiszik egy pohár hideg sört, annál is inkább, mert ezt a hirtelen gyengeségét az éhségnek tulajdonította. Leült egy sötét, mocskos sarokba, a maszatos asztalhoz, sört kért, és mohón felhajtotta az első poharat. Tüstént lecsillapodott, feje is kitisztult. "Persze hogy badarság - gondolta reménykedve. - Kár volt ijedezni. Fizikai kimerültség, semmi más. Egy pohárka sör, egy darab kétszersült, és tessék! Abban a pillanatban megint tiszta a fejed, értelmesen gondolkodol, és tudod, mit akarsz. Pfuj, de hitvány is az ember!" De utálkozása ellenére máris vidáman nézett szét, mint aki váratlanul megszabadult egy szörnyű tehertől. Barátságosan végigjártatta szemét az ott levőkön. Ám ugyanakkor, már abban a pillanatban, homályosan megérezte, hogy ez a mindenáron való jóra magyarázás is beteges. Az ivóban akkor már kevesen voltak. A két részegen kívül, akikkel a lépcsőn találkozott, elment egy öttagú banda, lány is volt velük meg harmonika - utánuk egyszerre tágas, csendes lett a helyiség. Egy félig részeg, sörözgető kispolgár ült még ott, meg a cimborája, egy testes, nagydarab, ősz szakállú, kaftános ember, aki egészen el volt ázva, és a padon aludt, de időnként váratlanul, mintegy félálomban, karját széttárva, felsőtestét emelgetve pattintgatni kezdett az ujjával, és valami sületlen nótával próbálkozott, erőlködve idézve eszébe a verseket:

Egész évig dédelgettem,
Feleségem dédelgettem...

Majd hirtelen felriadva ezt fújta:

A Törvényszék utcában
Régi babám megláttam...

De senki se osztozott boldogságában, szótlan cimborája gyanakodva, szinte ellenségesen nézte kitörő örömét. És volt még egy harmadik vendég is, külsejéről ítélve nyugalmazott hivatalnok, magában üldögélt a flaskójával, poharával, olykor hörpintett egyet, és körülnézett. Azt is mintha nyugtalanította volna valami.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!