Lelkes Miklós: AZ ÖRDÖG KORBÁCSA

Lelkes Miklós: 

AZ ÖRDÖG KORBÁCSA


Nincs furcsább tárgy, mint ez a hosszú-hosszú,

sokszínű csík, amely, mikor lecsap,

fel-felvillan aranyfogsor-ígéret,

selyemgyönyörrel befont pillanat

kéje kacsint kéken, bűvös-pazarlón

test árasztja csábító melegét,

de más helyen, az árnyaktól sötétlő

korbácstest-részen hold jajong zenét ,

fehéren izzót, s meggörnyed a lélek,

s ha meggörnyed - halálig úgy marad,

s lecsap a korbács, feljajong a lélek

futó, kínszikrás csillagok alatt,

lecsap a korbács, felsikolt a lélek,

roncsolt erekből szivárog a vér,

majd ömlik, ömlik, mindig, mindig, mindig,

fehér holdtesten már a vér zenél,

testvérek vére, meglendül a korbács,

sújt és nevet: az ember birka csak,

mohón legeljen mérgezett füvekből,

s csapja be látszat-selymes pillanat!

Nevet a korbács: ostoba az ember,

oly ostoba, hogy - minek a Pokol?

Pokol a Föld is. Sújt hatalom-korbács,

hazugság-korbács. Itt. Ott. Valahol

mindig lesújt. Ó, tanul-e a birka?!

Sátánkézben korbácsgúny felnevet:

- Tüzes aklunkban mennyi, mennyi birka!

Rossz pásztorok a gőgös istenek…