Arab irodalom

Arab irodalom

Az A. legrégibb összefüggő emlékei a VI. századból maradtak reánk, az iszlám előtti költeményekben. E költészet életelemét a törzsekre oszló arab nép életével kapcsolatos társadalmi szokások és az az életfelfogás képezik, melyeken amazok alapulnak: a törzseknek szüntelen versengése, dicsekvése, az ellenség gáncsolása, az arab nép magasztalt erényei, a vendégszeretet, a törzshöz szegödő idegenek oltalma stb. E mozzanatok képezik a nagy költemények középpontját, mely körül aztán a kaszidák (igy nevezik a nagy költeményeket) egyéb alkotó részei lazán csoportosulnak. Midőn a költő egy kaszidában p. ünnepelt mecenást készül dicsőíteni, előbb a szeretője megéneklésén kezdi, leirja a pusztulásnak indult helyeket, melyeken valaha együtt időztek, elkesergi az elválás fájdalmaít; midőn útnak indulását beszéli, előrebocsátja a lónak, vagy tevének, melyen utazik, részletes leirását, a sivatagét, melyen át vándorol, esetleg a zivatarét is, mely útján éri, vagy a vadászatot, melyet útközben véghez visz. Ezután elér hőséhez, kinek erényeit a legtulzóbb hasonlatokkal dicsőíti. Az arab pogányságból (dsáhilijja = barbárság) nagy számmal fenmaradt költészeti emlékeket a IX. és X. század filologusai buzgósággal gyüjtötték össze. Legnevezetesebbek e gyüjtemények között a hét Mo'allakát (l. o.), az Ahlwardttól kiadott «The Diwans of the six ancient arabic poëts» (London, 1870), mely gyüjtemény Nâbiga, Tarafa, Zuheir, Antara, Alkama és Imru-ul-Kejsz fenmaradt verseit foglalja magában, a Hudzeilita törzshöz tartozó költők verseinek gyüjteménye (kiadta Kosegarten, London 1854. és Wellhausen, Berlln 1884), a Hamásza (l. o.), a Mufaddalijját-gyüjtemény (I. füzet, kiadta Thorbecke, Lipcse 1885). E gyüjtemények mellett a pogány időből még egyes hősök, nevezetesen Urva benali Ward (Nöldekétől, Gött. 1863) Al-Hádira (Engelmann, Leid. 1858) stb. divánja is megmaradt. E költői emlékek leghitelesebb kútforrásai a régi arabok társadalmi és szellemi életét felölelő ismereteknek. Ezekhez sorakoznak azok a költők, kik a pogányságtól az iszlámra való átmenetelt képviselik, az uj vallás harcainak szemtanui voltak, és hol több, hol kevesebb őszinteséggel az iszlámhoz szegődtek, mint p. Lebid (l. o.), kinek csak nemrég felfedezett költeményei a régi pogányság mellett a vallás eszméit tükrözik, Hasszán ben Thábit (kiadva Bombayban és Tuniszban 1281 H), ki a próféta győzelmeít énekli meg és pogányellenfeleit gyalázza, Ka'b ben Zuhejr, ki midőn Mohammed ellenségéből hirtelen dicsőítőjévé vált, tőle a burda néven ismeretes palástot nyerte ajándokul (l. Burda); a sokat, vándorló A'sá, kinek a próféta dicsőítésére szerzett költeményét Thorbecke kiadta és magyarázta (Morgenländische Forschungen. Lipcse 1875). De az iszlám elsö tizedeiben az új vallás eszmeköre a költők többségére csak csekély, v. éppen semmi befolyást sem gyakorol. Ők továbbra is csak a pogány arabság eszményeinek hívei maradnak, s néha nyilt ellenszegülést mutatnak a vallástól tanított pietizmus ellen. Az omajjád korszak költészete legnagyobb része ily érzületet tükröz vissza, és a pogány arab költészet egyenes folytatásának tekinthető. Legerősebb kifejezést ad e szellemnek Abű Mihdsan ('Omar idejében), kinek divánját előbb Landberg gróf («Primeures arabes» Leid. 1886), később Abel (u. o. 1887) adta ki, és Al-Hutej'a (megh. 688), kinek fenmaradt költeményeit Goldziher dolgozta fel (1892).

De csakis az iszlám keletkezése és terjedése által nyilt meg az alkalom arra, hogy az arabok között irodalom keletkezzék. A könyvvé összeszerkesztett Korán (l. o.) nemcsak az első irodalmi termék volt, hanem egyuttal hozzá füződhetett az irodalom további fejlődése is. Az idegen művelődési körökkel való érintkezés, mely a csodálatos gyorsasággal egymást érő hódítások következménye volt, ujabb kultúrelemekkel gyarapította az arabság szellemi életét. Nevezetes tény, hogy abban, amit ezentúl rendesen arab irodalomnak s arab tudománynak nevezünk, túlnyomó része van a hódítások által az iszlám körébe vont nem-arab elemeknek. Az omajjádok alatt az idegen befolyás még csekély mértékben érvényesül; a szellemi élet ez időszakon át még abban a kerékvágásban folytatódik, melyben a pogányság idejében mozgott. Leginkább a költészetet művelik a régi módon. Dsemil (megh. 710), Kuthejjir (megh. 723), a keresztény Achtal (megh. 713, divánját Szalháni adta ki Beirutban 1891-2), ennek kortársa, Omar ben Abi Rabî'a, a hires szerelmi költő, úgymint Dserir és Farazdak (meghaltak 728-ban; az utóbbinak költeményeit kiadta és franciára fordította Boucher Párisban 1869-75. három részben) e korszak legnevesebb költői. Az idegen befolyások túlsúlya az abbászida dinasztia győzelmével érvényesül. Egyúttal a tudományos irodalom is utat tör magának a mohammedánok között, kik a régi kulturnépek (görög, persa) örökségébe lépnek. A khalifák, nevezetesen Hárun-al Rasid (786-809), Mâmun (812-833), Mutaszim (833-842) pártolása mellett az egyházi és világi tudományok fellendülnek; mindenünnen Bagdadba, a fényes székvárosba özönlenek a tudósok, s a kalifák fejedelmi jutalmakkal ösztönzik az írókat, tudósokat és szépszellemü férfiakat. A székvárosban és a távol tartományokban, be egészen Közép-Ázsiáig, nagy számmal keletkeznek a főiskolák és könyvtárak. A tudományos törekvések a tartományokban még erősebb lendületet vesznek, midőn a X. század felé a központi hatalom elgyengülése folytán a tartományokban önálló dinasztiák lépnek fel, melyeknek uralkodói maguk köré gyüjtik a tudósokat és egymással versenyezve mozdítják elő a tudományt és szépirodalmat, melyeknek a kis államok székvárosai uj központjaivá válnak. Az abbaszidák uralkodása óta a fejedelmek részéről nagy pártolásban részesül a görög filozofia és az exakt tudományok művelése, melyeknek legnevezetesebb emlékeit szír tudósok segítségével arabra forditották (l. az irodalomról Wenrich: De auctorum graecorum versionibus et commentariis tyriacis, arabicis, armeniacis persicisque commentatio, Lipcse 1842), és e tanulmányok új irányokba terelik a szellemi életet. A teologia fejlődése is, melyben az abbászida uralkodók teokratikus szerepe nagy tényező volt, a görög tudomány hatása alatt állott. A keleti fejedelmekkel a spanyolországi kalifák versenyeznek a tudományok és művészetek előmozdításában. Ezek révén a X. és XI. században a mohammedán Spanyolország volt a tudományok hordozója Európában. Itt virágoztak a főiskolák és könyvtárak, melyekből az európai tudományosság a középkoron át táplálkozott. II. Al-Hakam kordovai kalifa (961-976) könyvtárát, természetesen némi túlzással, 400000 köteből állónak mondják, melyből a kelet legtávolibb tartományaiban keletkezett irodalmi termékek sem hiányoztak. A szellemi élet gazdagsága és sokoldalúsága a tudományok akkoriban ismert minden szakában bőven mutatkozik.

A földrajz terén nagyon nevezetes munkákat mutat fel az A. A föld ismeretének határait különösen Afrikában és Ázsiában, lényegesen kibővítették az arabok. Északafrikában egészen a Nigerig, nyugaton a Szenegálig, keleten a Corrientes-fokig hatoltak elő. Arábia, Sziria és Persia ismeretét biztosabb alapra fektették, és a nagy Tatárságra, déli Oroszországra, Khinára és Hindusztánra nézve nem csekély felvilágosítást nyujtanak. Az arabok geográfiai tanulmányainak kezdetben igen jelentékeny tényezői voltak azok a hivatalos tudósítások és jelentések, melyeket a legtávolibb tartományokból adminisztrativ szempontból a központba küldtek. A földrajzi irodalom e kezdetei aztán a zarándok- és tudományos utazások alapján nagyban bővültek. Ama gazdag irodalomból, melyet igy a politikai, vallásos és tudományos érdekek összehatása előhozott; említést a következő írók érdemelnek: Ibn Khordadbe (IX. század) főpostamester, Ibn al-Fakih al Hamadáni (900 körül), Ibn Haukal (977), Al-Mukaddaszî (985). E geográfiai klasszikusok fenmaradt munkáit De Goeje leideni tanár 7 kötetben adta ki (Bibliotheca geographorum arabicorum, Leiden, 1870-92). A legrégibb irókhoz tartozik e téren Ibn Fadhlán, ki Oroszországot a IX. században ismertette (kiadta Frähn, Pétervár, 1823), Al-Ja'kubi, kinek 890 felé irt «Országok könyvét», Ibn Roszteh (régebben helytelenül Ibn Dászta) 900 körül keletkezett nevezetes munkájával együtt (Leiden, 1892. Bibl. geogr. arab VII) De Goeje adta ki. Az arab félsziget geográfiáját, különös tekintettel Délarábiára, Al-Hamdâni (megh. 945) két alapvető munkában tárgyalja; melyekből az egyiket Müller D. H. teljesen kiadta («Die Geographie der arabischen Halbinsel» Leiden, 1884-91), a másikat ugyanő feldolgozva ismertette (Burgen u. Schlösser Süd-Arabiens, két füzet, Bécsi akad. 1879-81). A híres Al-Berunî (megh. 1038) egy Sachautól (London, 1888) kiadott és lefordított nevezetes könyvben Indiát ismerteti. E régi könyvekhez a későbbi korszakokból a földrajzi munkák gazdag irodalma csatlakozik; mint a legnevezetesebbek kiemelhetők az 1154 körül író Idriszének (l. o.) a földrajzi irodalomban korszakot jelző munkái, Al-Dimiski (megh. 1326) kozmografiája (ford. Mehren, Kopenhága, 1874), Abulfeda (megh. 1331) nagy geográfiája (Takvim al-buldán; kiadták Reinaud és Mac Guckin de Slane, két köt. Pár., 1837-40, Schier, Drezda, 1842-45, francia ford. Reinaudtól megkezdve és Guyardtól bevégezve, Páris, 1848-83.). Roppant gazdag az A. útleírásokban is. A IX. századból maradt fenn két névtelen utazónak Indiáról és Khináról szóló leirása (Relation des Voyages faits dans l'Inde et á la Chine; arab és franc. Reinaudtól, 2 köt. Pár. 1845), Ibn Dsubeir uti könyve a XII. század végéről (kiadta Wright, Leid. 1852) és a mindenek felett érdekes Ibn Batuta (megh. 1377), ki Északafrikából kiindulva, majd csaknem az egész mohammedán világra kiterjesztette vándorlásait, melyekről egy tanulságos munkában (francia fordítással kiadva Defrémery és Sanguinettitől, 4 köt. Pár. 1853-58, 2-ik kiad. 1874-77) tesz jelentést. E munkákhoz még sok olyan útleírás is járul, mely zarándok-utazásokból keletkezett; ezek között Abd-el-ganî al Nâbuluszi (megh. 1730), Sziriától Arábiáig terjedő még kiadatlan részletes útleirása a legnevezetesebb. Geográfiai szótárak sem hiányoznak az A.-ban; ezek közül tudományos célokra leginkább használják Abű Ubejd al-Bekrî (m. 1094) munkáját (2 k. Gött. 1876-77) és Jâkűt (megh. 1229) nagy geográfiai szótárát (6 köt. Lipcse 1866-73). Mindkettőt Wüstenfeld adta ki, kinek De Goeje mellett a legtöbb érdeme van az arab földrajzi irodalom ismertetése és kiadása körül.

A történelem kezdetei a pogány araboknak a filologusoktól összegyüjtött szájhagyományaiból indulnak ki. E hagyományok a törzsek életének, egy mással való érintkezésének, harcaiknak változatos mozzanataira, hőseik bámult tetteire vonatkoznak és a pogány költészettel, melynek úgyszólván történeti kommentárjait alkotják, a legszorosabb kapcsolatban állanak. Ajjám al-arab «az arabok (emlékezetes) napjai»: ezen a néven foglalják össze e hagyományokat. Ez ismereteket a törzsek genealogiájára vonatkozó adatok egészítik ki, melyeket már az omajjádok alatt kezdtek rendszerbe foglalni és az épp akkor az arabok ismeretkörébe került bibliai történetekkel kapcsolatba hozni. Az első omajjád kalifa, Mu'ávoija udvarán sokat foglalkoztak az efajta kutatásokkal, melyekben különösen Dagfal (VII. száz. II. fele) és a délarab származásu 'Abid ben Sarija tüntek ki; az utóbbitól egy könyvet is említenek ily címen: «Régi történetek». Az iszlám II. századában már nagy terjedelemben foglalkoztak a filologusok a pogányság történelmi hagyományainak gyüjtésével; összes tudásunk e téren azokból áll, miket e korszakra nézve Ibn al Kelbi (megh. 820 körül), Al-Aszma'i (m. 831, Abu Ubeida (megh. 825) stb. közléseiből kritikailag feldolgozva meríthetünk. Sőt e tudósok munkáit is csak azokból az idézetekből ismerjük, melyek belőlük a későbbi korszakok enciklopedikus munkáiban fenmaradtak. Az iszlám eseményei az új vallás keletkezésére s harcaira vonatkozó adatok és hagyományok gyüjtésére is vezettek; ez képezi tárgyát a mohammedán történelmi irodalom legelső termékeinek az ú. n. Magázi (háboruk)-nak. Ez események összefoglalását legelőször Ibn Iszháknak (megh. 768) köszönjük, kinek munkáját Ibn Hisám (megh. 833) újból átdolgozta (kiadta Wüstenfeld, Das Leben Mohammeds 2 köt. Gött., 1858-60, németre ford. G. Weil, Stuttg., 1864). Az iszlám első korszaka és a vele kapcsolatos hódító háborúk történeteinek legnagyobb tekintélyeül Al-Vákidi-t (megh. 822) tekintik (History of Mohammed's Campaigns ed. by Kremer, Calcutta, 1856. Wellhausen, Muhammed in Medina, Berlin, 1882), kinek neve alatt azonban többrendbeli hamisítványt is forgalomba hoztak. A történetírás következő korszakába tartoznak: Al-Azraki (megh. 858), ki Mekka monografiáját írta meg (Die Chroniken d. Stadt Mekka. kiadta Wüstenfeld I. köt. Lipcse, 1858), Al-Balâdzori (megh. 892), kinek munkáit De Goeje (Liber expugnationis regionum, Leid., 1864-66) és Ahlwardt (Anonyme arab. Chronik, Greifsw., 1883) adta ki. A siita politikai nézet szempontjából irta meg az iszlám történetét 869-ig a geográfusok között már felemlített Al-Já'kubi (ed. Houtsma 2 köt. Leid., 1883). Abu Hanîfa al-Din'áveri (IX. század vége) munkáját, mely az omajjád időket és a három első abbászid uralkodót írja le, az orosz Girgasz (Leid., 1888) adta ki. Ibn Kuteiba (megh. 889) ugyanazon időben egy kézikönyvben (Handbuch der Geschichte. kiadta Wüstenfeld, Götting., 1850) az iszlám előtti arab történetet, úgymint az iszlám története terén elért eredményeket röviden összefoglalta, a nagyhirü Al-Tabari (megh. 921) pedig a világ teremtésétől egészen 914-ig terjedő történeteket a rendelkezésére álló tudósítások alapján bőven előadta. E nagy munkának, mely különösen a kalifátus történetének eddigelé leggazdagabb forrásait képezi, a kéziratokból való kiadására De Goeje több tudóssal szövetkezett, kik a korszakok szerint szekciókra osztott óriási munkák kiadását eddigelé 7 kötetig vitték. E vállalat előtt arab nyelven csak egy kis részlet (kiadta latin ford. Kosegarten, Greifsw., 3 kötet 1831 -54) ugymint az egész munkának persa kivonata (francia fordítás Zotenbergtől, 4 kötet Pár., 1867-74) volt ismeretes. Tabari munkájából az arab történetirás eddigi módszerét a legvilágosabban ismerhetjük meg. Ugyanazon úton indul mint a Hadith (l. o.); az elbeszélés első kútforrásáig a tekintélyek egymástól függő láncszemein keresztül szóbeli tudósítás alapján visszamenve, egymásmellé állítja az egy eseményre vonatkozó különböző, sokszor egymással ellentmondó adatokat. Kritikánk számára nagybecsü eljárás ez, bár előadás tekintetében terjengős és darabos. E módszert csak az ezután következő korszakban haladják meg, amidőn másrészt az eredeti alapon eszközölt tudósítást nagyban a kompiláció váltja fel. Tabari után leginkább kiválik Masz'udi (megh. 957), kinek kultúrtörténeti szempontból nagybecsű munkáját francia fordítással a párisi ázsiai társaság adatta ki (9 kötet, 1861-77) és Masz'udi ifju kortársa, a világtörténelmi szempontokat kitűző Hamza al Iszfaháni (961), ki egy rövid kézikönyvben (Annalium libri X, latin fordítással Gottwaldtól, Lipcse, 1844-48) az arabok mellett különösen még saját fajának, a persának, kivánt igazságot szolgáltatni. Az abbászida korszakra nézve (982-ig) nagyfontosságú kútforrásul szolgál Ibn Miszkaveihi (meghalt 1030) «a népek tapasztalatai» cimü De Goeje által (Fragmenta hist. arab. 2 kötet, Leiden 1869-72) kiadott könyve. Míg az eddigi történetirás leginkább az abbászida családnak kedvező irányban indult, addig Bagdadnak Hulaga khán által történt meghódítása után 1302-ben Ibn al Tiktika háborítlanul írhatta meg a kalifátus történetét a bukott dinasztiával ellenséges szellemben (Alfachri, kiadta Ahlwardt, Gotha, 1860). Már ekkor az eredeti felfogásban fogyatkozó kompilátorok korszaka állott be, kik között a legterjedelmesebb munkákat irta Ibn al-Athir (megh. 1232), ki «a tökéletes» címü munkájában a mohammedán világ történetét saját korszakáig egészíti ki (Tornberg, 14 köt. Leid., 1851-76, 12 köt. Bulak 1290 H), Abulfeda (megh. 1331), kinek történelme (Annales moslemici arab. et lat. Reiskétől 5 köt. Kopenhága, 1789-94. Historia antaislamica arab. et lat. Fleischertől Lipcse, 1831) a régibb források felfedezése előtt századunk közepén túl az arab és mohammedán történet majd csaknem egyedűli forrásául szolgált Al-Nuveiri (megh. 1331) mellett, kinek nagy munkáiból már a XVIII. század tudósai feldolgoztak egyes részleteket. Abul Mahászin (meghalt 1469, Annales ed. Juynboll és Matthes, 2 köt. Leiden, 1855-61) ugyancsak a mohammedán Egyiptom történetét tűzte ki tárgyúl, de e keretben egyúttal az iszlám teljes birodalma történetéhez szolgáltatott értékes adalékot, míg Al-Szujúti (megh. 1505), Târich al-Khulafá (a kalifák története) című munkájában, az iszlám történetét egészen saját koráig összefoglaló alakban előadván, az egyiptomi abbászid árnykalifák korszakához szolgáltat becses anyagot (kiadták Kalkuttában 1857, Kairo 1303 H). Jól esik a kompilációk után Ibn Chaldún-t (megh: 1405) felemlíthetni, ki nagy világtörténetét (7 köt. Bulâk 1284 H) egy minden tekintetben nevezetes történetbölcsészeti munkával vezeti be (kiad. Quatremere 3 köt. Pár., 1858), melyet érdemes elolvasni Mac Guckin de Slane francia fordításában (3 köt. Pár., 1862-68). - A mohammedánok mellett keresztény tudósok sem hiányoznak az arab történelmi irodalom terén; kimagasló helyet foglalnak el közöttük Eutychius, arab néven Sza'id ibn al-Batrik (megh. 939), Alexandria melchita felekezetü pátriarkája (Annales, kiadta Pococke, 2 köt. Oxf. 1658-9), Elmakin Georgius (lbn al-'Amid, megh. 1273, Historia Saracenica, arabul és lat. kiadta Erpenius Leid., 1625), Abulfarads Gregorius Barhebraeus sziriai jakobita püspök, később primás (megh. 1286), kinek szir és arab nyelven szerkesztett történelmi kompendiuma (Historia dinastiarium arabul és latinul Pococketól Oxf. 1663, ujabb arab kiadás Beirut, 1890), német fordításban (Bauer Lorenz, 2 köt. Lipcse, 1783-5) is használható. Ezen általános történelmi munkákon kivül az A. fölötte gazdag történelmi monografiákban, melyek részint egyes országok vagy városok, részint egyes dinasztiák vagy uralkodók történetét foglalják magukban. Ezek közül leghiresebbek Egyiptom monografiája Abdellatiftől (megh. 1231), melyet Da Sacy francia feldolgozása (Relation de l'Egypte, Paris, 1810) tett általánosan hozzáférhetővé, Makrîzi (megh. 1441) «Chitat» címü nagy egyiptomi monografiája, melyből Quatremére «Historie des Sultans Mamlouks de l'Égypte» (két köt. Pár., 1837-45) címü munkáját Wüstenfeld «a koptok történetét» (Göttinga, 1845) merítette. A Mekka történetére vonatkozó monografiák gyüjteményét Wüstenfeld «Chroniken d. Stadt Mekka» cim alatt (3 köt. Lipcse, 1857-61) állította össze; az afrikai berberek történetét a fentemlített Ibn Chaldun irta meg (kiadta 2 köt. M. G. de Slane Algier 1847-51 francia ford. 3 köt. u. o. 1852-56). A spanyol arabok politikai és kultúréletéről becses munkát birunk Al-Makkari (megh. 1631) könyvében (3 kötét Leiden, 1855-61), melyet még az eredeti szöveg kiadását megelőzőleg Pascual de Gayangos spanyol tudós «History of the Mohammedan dynasties in Spain» (2 k. Lond., 1840-43) cimü kivonatos ang. fordításban ismertetett. A sziciliai arabság történetének forrásait Amari gyüjtötte össze (Bibliotheca arabico-sicula, Lipcse, 1855 -1887). A keresztes hadjáratok történetére nézve becses kútforrásokat nyújt Imád al din al Iszfaháni (megh. 1030) a «Conquete de la Syrie et de la Palestine» cim alatt Landberg gróf által (Leiden, 1888) kiadott munkájában, valamint Abú Sáma (megh. 1266) munkája Núreddin és Szaladin korszakáról, melyet Görgens és Röhricht («Quellenbeiträge zur Gesch. der Kreuzzüge» Berlin, 1879) feldolgozott. Imád al-din ezenkivül a szeldsuk dinasztia történetéről is becses monografiát szolgáltatott (kiadta Houtsma «Recueil de textes relatifs á l'histoire des Seldjoucides», 2 köt. Leiden, 1889) stb. -- Az A. fölötte gazdag életrajzi munkákban, valamint a hires emberekről szóló életrajzi gyüjteményes könyvekben. Elkezdve Mohammed közvetlen társaitól, egészen le a legujabb időkig, tudományszakok, vagy városok szerint nagy munkákban vannak egybegyűjtve a hires emberek életrajzai. E munkák között leginkább van elterjedve Ibn Challikán (megh. 1282) életrajzi műve (kiadta Wüstenfeld, 1835-43), mely Slane angol fordítása által (4 kötet Páris, 1842-71) tágabb köröknek is hozzáférhehetővé vált, és melyhez az utódok koronkinti folytatásai füződnek. A mohammedán társadalom uralkodó iránya úgy hozza magával, hogy az A. mind tekintélyre, mind terjedelemre igen előkelő helyét a teologia foglalja el. Fölötte nagyszámuak a Koránról írt exegetikus könyvek (l. o.), a próféta szóbeli hagyományát (. Hadith) előadó és gyüjtő, ugymint a vallásos törvényt annak különféle ortodox irányai szerint különféleképen kodifikáló és magyarázó munkák (lásd Fikh). A vallástörvényhez tartozik a jog egész köre is, magánjog, büntetőjog stb. A dogmatika körül is gazdag irodalom csoportosul, melyet a görög filozofia hatása alatt támadt dogmatikai iskolák és szekták egymás tanaitól való eltérései és egymás ellen folytatott irodalmi harcai fejlesztettek. Ez iskolákat polemikus módszerrel a spanyol Ibn Hazm (megh. 1063) tárgyalta (v. ö. Goldziher, Die Zâhiriten, ihr Lehrsystem und ihre Geschichte, Lipcse, 1884), pozitiv ismertetésüket AL-Sahrasztáni (megh. 1153) nyujtotta, kinek nagyérdekü munkája Haarbrücker német fordításában (Religionspartein und Philosophenschulen, 2. köt. Halle 1850) hozzáférhető. Az ortodoxizmusnak a szabadelvü gondolkodók elen (l. Mu'taziliták) három évszázadon át folytatott harca után Al-As'ari (megh. 941) megkisérlette a dogmának a két irány között közvetítő formulázását megállapítani, mely azonban csak a XII. században jutott uralkodó érvényre az ortod. tanban. Legtekintélyesebb képviselője ez időben a hires Gazáli (l. o.). Ő utána Fakhr al-din Rázi (meghalt 1209); Baidáwi (meghalt 1286) - mindkettő hires Korán-magyarázó és Al-Idsi (megh. 1355) említhető, mint a közvetítő dogmatika legmélyebb képviselői. Az utóbbi «Mavákif» (stációk) cím alatt foglalta össze a mohammedán hittanokat, mely munka Dsordsáni (megh. 1413) kommentárjával ez irodalom legtekintéyesebb munkái közé tartozik (kiad. Stambulban 1239 H. és részben Sörensen Lipcse 1848). De a közvetítő tan győzelme után az irodalomban is még nagyon sok képviselője akadt a régi ortodoxizmus szélsőségeinek, különösen az u. n. Hanbaliták (l. o.) között. A mohammedán dogmatika rövid összefoglalásai: Naszafî-nak (megh. 1310) Cureton által (London1843) «Pillar of the Creed of the Sunnites» címen kiadott könyvecskéje, valamint Al-Senúsinak (megh. 1490) Wolf által kiadott kézikönyve «Begriffsentwickelung des muh. Glaubensbekenntnisses»; arab u. deutsch (Lipcse 1848). A mohammedán vallástant theozofikus irányban a szófízmus fejtette ki, melynek tanai egészen a panteizmusig haladtak elő (L. Iszlám, Szúfik) és arab, persa és török nyelven nagy önálló irodalmat idéztek elő. Az arabok filozofiája görög eredetü. Midőn az iszlám birodalmának székhelye az abbászidák alatt Mezopotámiába helyeztetett át, az uralkodók pártolásuk alá fogták azon irodalmi munkásságot és tanulmányokat, melyeket az V. század óta a bizanci birodalomból kiüldözött bölcsészek a persa szaszánidák alatt háborítatlanul folytathattak, és mely által a keresztény egyház nyelvén, a szir nyelven, megmenthették a görög gondolkodás emlékeit az utókor számára. E szir fordításokat a VIII. és IX. században az arab uralom alatt arab nyelvre fordították le s ugyane nyelven magyarázták és fejlesztették tovább. Ez az arab filozofia eredete, mely Spanyolország révén a középkorban az európai tudományra oly mély hatást gyakorolt. Az Aristotelés filozofiájában gyökerezik annak alexandriai magyarázói értelmében. Az arab bölcsészet legnevezetesebb képviselői: Al-Kindi (Európában: Alcindus, megh. 864 felé), Aristotelés iratainak magyarázója, ki a tudomány legkülönbözőbb ágaiban sokoldalu irodalmi tevékenységet fejtett ki (Róla: Flügel, Al-Kindi der Philosoph der Araber, Lipcse 1857), Abu Naszr Alfarábi (megh. 950), ki legelőször foglalta össze az egész peripatetikus bölcsészetet, és ez által a következő korszakok tanulmányainak irányát jelölte ki (Steinschneider, Alfarábi, Péterv. 1869. Számos értekezést adott ki tőle Dieterici Leid. 1890, németre ford. 1891), Avicenna (l. o.), Al-(Gazáli (megh. 1111 l. o.). Mindezek az iszlám keleti tartományaiban, Bagdádban és Középázsiában éltek. A nyugati iszlámban (Spanyolország és Észak-Afrika) a bölcsészet leghiresebb képviselői Ibn Báddsa (Avempace, megh. 1138), Ibn Tufeil.(megh. 1190), ki ujplatonikus szempontokon induló «Philosophus autodidactus»-ában (kiadta Pococke, Oxf. 1671, németül Eichhorn «Der Naturmensch», Berlin 1782) az emberi szellem haladó fejlődését a természeti foktól egészen a legmagasabb tökéletesedésig egy lélektani elbeszélés alakjában adja elő. Tanítványa a hires Ibn Rosd (Averroes, meghalt 1198) az Aristotelés iratainak leghiresebb magyarázója (l. o.). Az iszlám filozofiai mozgal-mainak során kiemelést érdemel még az « Őszinték» (helytelenül: őszinteség testvérei, arabul: (ichván al-szafá) szövetsége, melynek tagjai Baszrában (Mezopotámia) a X. században a tudományok enciklopediáját 51 fejezetben megírták. E szövetség irodalmi munkáját és eredményeit Dieterici Frigyes számos könyvben feldolgozta. Nagy hatással volt az arab filozofia a zsidókra is, kik részint önálló munkákban, részint fordításaik által hathatós tényezői voltak a filozófiai eszmék terjedésének. Közöttük a leghiresebbek Avicebron (Salomo ibn Gabirol 1045-70), ki az ujplatonizmus eszméjét képviselő «Fons vitae»-val nagy befolyást gyakorolt a Scotisták és Thomisták vitás pontjainak kifejtésére, és Maimonides (l. o.), ki az arab filozofiai eszméket a zsidó vallásbölcsészetre alkalmazta. A filozofiával párhuzamosan fejlődnek az A.-ban az ugyanazon forrásokból kiinduló orvosi és természettudományok. Körülbelől a IX. századig többnyire keresztény és szabeus tudósok képviselik az arabok között e tudományokat, melyek e korszakban Honein b. Iszhák-ban (megh. 873) érik el tetőpontjukat. A IX. századtól kezdve az egész nagy mohammedán birodalomban a filozofusok az orvosi tudományokat is buzgón felkarolták és azoknak neves képviselőket szolgáltattak, kik között a leghiresebbek keleten Avicenna (l. o.) és nyugaton a kordovai Abu-l-Kászim (Albucasis, v. Alsaharavi, megh. 1106); mindkettőnek orvostudományi munkái latinra fordítva nagy befolyást gyakoroltak e tudomány állására Európában. Ezeken kívül még különösen a következő arab orvosok munkái hatoltak be a középkor latin irodalmába: Abűu Bekr al Rázi (Rhazes megh. 932), Ibn Mászaveihi (Mesua megh. 1015), Ibn Botlán (megh. 1052), Serapion ifj(XI. század). Avicenna után az orvostudomány legjelentékenyebb müvelőjének tartják Ibn Nefisz-t (megh. 1290 körül). Mind e tudósok azonban alig vitték tudományukat a görög mestereik által elért eredményeken túl. A boncolás vallásos szempontból tiltva lévén, az anatómiát önállóan nem kutathatták. Lényeges érdemeik vannak azonban a vegytan terén, melyet nevezetes felfedezésekkel gazdagítottak. A növénytant is, melyet Dioscoridés alapján kezdtek tanulmányozni, tetemesen fejlesztették; e tudományban a legnagyobb írójuk Ibn al-Beitár (megh. 1248), kinek a materia medicát is magában foglaló munkáját Sontheimer (Stuttgart 1840) németre, Leclerc (2 köt. Paris 1877-80) franciára fordította. A zoologiáról több terjedelmes munka van az A. ban, melyek azonban, mint Kazwînî (megh. 1238) könyve (német ford. Ethe, Lipcse 1868) és Damiri (meghalt 1405) «Állatok élete»; inkább kulturtörténeti tekintetben birnak nagy beccsel, amennyiben az állatokra vonatkozó néphitet a velük kapcsolatos babonákat és mondákat bőven megőrizték. Ásványtani munkát a XIII. században Tejfási írt (franc. Clément Mullet, Pár. 1868). A nemzetgazdaság terén nevezetes Ibn al Avámm spanyol természettudós munkája, melyet arabul és spanyolul Banqueri (2 köt. Madrid 1802), franciául Mullet (Le livre de l'agriculture, 2 köt. Pár. 1865-67) tett közzé. Az arab orvosok és természettudósok életrajzait Ibn abi Uszejbi'a (megh. 1270) írta meg; e forrásmunkát, mely Wüstenfeld «Geschichte der arab. Ärzte und Naturforscher» (Gött. 1840) és Leclerc: Histoire de la médécine arabe (2 köt. Pár. 1875-6) és más munkáknak legelőkelőbb forrásául szolgált legujabban Müller August 2 kötetb. (Kairo 1886) tette közzé. V. ö. Heller Agost (magyar tudós) Gesch. d. Physik v. Aristoteles bis auf die neueste Zeit (Stuttg. 1882) I. kötet. Wiedemann Über die Naturwissenschaften bei den Arabern (Hamb. 1890).

Nevezetes érdemeik vannak az araboknak a matematika terén, melyben a gör. tudományból merített ismereteket (Euklidest tanulmányozták és magyarázták) lényegesen fejlesztették és gazdagították. Tőlük kaptuk számjegyeinket; ők voltak az elsők, kik a zérust külön jeggyel jelölték és e jegy nevétől (Szifr = üresség) származik a számjegyek általános elnevezése. Az algebra (e szó is arab eredetü) tanulmányát legelőször al-Chvárizminak (megh. 820) a XVI. században latinra fordított tankönyvéből merítettük. A geometriában is Euklidésből indultak ki, kinek munkáiról egy teljes. arab fordítás maradt fen napjainkig; sőt Apollonios Pergaios-nak a kúpszeletekről szóló munkáiból több, a görög eredetiben elveszett részlet arab fordításban maradt meg az utókor számára. Valamint az algebrában az egyenletek módszere körül sok felfedezést köszönünk az araboknak, úgy a geometria terén a trigonometria fejlesztésében van kiváló érdemük. Ez érdemeket a matématikai tudományok fejlődésének története szempontjából legjobban méltatta Woepke (számos munkájában, különösen Recherches sur l'histoire des sciences mathématipues chez les Orientaux, Páris 1860) és Sédillot (Materiaux pour servir á l'histoire comparée des sciences mathématiques chez les Grecs et les Orientaux, 2 k. Pár. 1745-49). Hogy mily magas fokon állott náluk a csillagászat, és hogy e téren mennyit köszönhet nekik Európa, azt a tőlük átvett sok csillagászati műszóból is következtethetjük. (Ideler: Untersuchungen über den Ursprung und die Bedeutung der Sternnammen, Berl. 1809.) E téren is a görögök eredményeihez füződtek tanulmányaik; vezérük e téren Ptolemaios, kinek munkáját ők Almagést-nek nevezik. A csillagászat müvelése az A.-ban 772-ben kezdődik, midőn Manszúr kalifa Ibráhim al-Fazari-val számításokon alapuló csillagászati táblákat készíttetett, melyeket Má'mun kalifa (813-833) pontosabbakkal helyettesíttetett. E korszak leghiresebb csillagásza Alfergáni (Alfraganus, megh. 830 körül), ki Ptolemaios munkájából használhato kivonatot készített (latinul Golius Amsterd. 1669); utána Abu Ma'sar (Albumasar, megh. 885) és Al Batani (Albategnius, megh. 929) hagytak nyomot a csillagászat történetében, melyben nevezetes felfedezések örökítik neveiket. E tanulmányokat lényegesen előmozdították azon csillagászati intézetek, melyek a IX. századtól kezdve Damaszkusban, Bagdádban és Kairóban virágoztak. Ibn Júnusz (megh. 1009), Hákim fatimida kalifa csillagásza Kairóban az általa szerkesztett Hákim-féle táblákban (franciául Caussintól, Páris 1804) oly számításokat eszközölt, melyeket Európában csak századokkal később alkalmaztak. Az arab csillagászok megfigyeléseivel lépést tartanak az általuk felfedezett csillagászati eszközök, melyek még mai napig is láthatók európai gyüjteményekben. Ez eszközökről a XIII. században Abul Haszan Ali külön munkát írt, melyet Sédillot francia nyelvre fordított (2 köt. Páris 1834-35).

A csillagászattal kapcsolatban felemlíthetők az arab tudósok nagy eredményei az optika terén; itt Ibn al Heitham (megh. 1038), kinek optikáját 1882-ben Baarmann arabúl és latinúl kiadta, a legnagyobb tekintélyük. Európában még a XVI. században is az arabok optikai munkáit használták (Alhazenus Arabs, Bázel 1572). Amint a vegytan mellett az alkémia virágzott, ugy a tudományos csillagászatot az asztrologia kiséri, mellyel legkomolyabb tudósaik is foglalkoztak. Al-Kinditől, kit mint filozofust említettünk és ki az asztronomiában is előkelő helyet foglal el, egy asztrologial értekezést Loth Ottó ismertetett (Morgenländische Forschungen, Lipcse, 1875).

Az exakt tudományok felvirágozása mellett még mindig előkelő hely jut a költészetnek és szépirodalomnak. A költészet az omájjádok alatt majd csaknem a pogány idők költészetének szinvonalán maradt meg; majd mindinkább mesterkéltebb természetet ölt és valóságos műköltészetté válik, mely a költők megváltozott szemkörének dacára még mindig a régi kaszidák formáját, sőt gondolatkörét is mesterségesen fentartja. Udvari költők verseikben csak úgy képzelődnek a sivatag viszonyaiba, mint a régiség beduin költői. Az abbászid korszak leghiresebb költői: Abu Nuvász (l. o.), Muszlim b. al-Valid (megh. 823, dívánját kiadta de Goeje Leid. 1875), Abűu-l-Atáhijja (meghalt 828 körül), kinek szép költeményei a korszak vallásos érzelmeit tükrözik vissza (Beirut 1886), Abűu Temmám (l. o.) é, Al-Buchturiî (megh. 897) egymásnak versenytársai mind a régi minták utánzásában, mind a régi költemények gyüjtésében, Abdalláh ibn al-Mu'tazz (megh. 908), az uralkodó ház sarja (életéről és költeményeiről Loth Lipcse 1882) és mindenek felett Mutanabbi (megh. 965), kit német fordítója Hammer-Purgstall (Bécs 1822) az arabok legnagyobb költőjének nevez. Ő volt mintaképe Abu-l-Alâ al-Ma'arrinak (megh. 1057), a vak költőnek, ki az arab irodalomtörténetben a Mutanabbi módjára szerzett költeményein kívül még ama filozofiai szellemű divánja által is nevezetes, mely az iszlám irodalmában a szabad gondolkodás legnemesebb emlékei kőzé tartozik (A v. Kremer: Űber die philosophischen Gedichte das Abu-l-Alá al-Ma'arry. Bécs 1888). A vallásos spekuláció terén kifejlődött miszticizmus (1. Szúfi) is remek költői kifejezésre talált az A. későbbi korszakaiban. Bort és szerelmet énekelnek a költők, de verseiket az isteni szellemtől való ittasságra és az isteni lény felé vágyódásra és a vele történő egyesülésre magyarázzák. Ily misztikus költeményeket adnak elő a dervisek ájtatos, sokszor őrjöngő gyakorlataik (l. Zikr) alkalmával. Közöttük a legnevezetesebbek Omar Ibn al-Fáridh (megh. 1238) és a spanyol származásu Ibn Arabi (megh. 1240) divánjai, melyeket a keleten adtak ki. A vallásos költők között nagy hirnek örvend Al-Busziri (meghalt 1271), Muhammed dicsőítésére írt «Burda» címü kaszidájának vallásos gyülekezések alkalmával nagy kelete van(német ford. «Funkelnde Wandelsterne» Rosenzweigtól. Bécs, 1825 Ralfstól u. o. 1860).

Ide tartozik még a széppróza is, mely az A.- ban mindinkább mesterkéltebb alakban jelenik meg, míg végre a homályosságban találja a tökéletesség eszményét. A makamák (l. o.) stilusában uralkodó keresettség a külső forma (prózai rímek, szójátékok stb.) és kifejezés tekintetében utóbb a történelmi prózába is utat talál. A történetírók között említett Imád al-din al-Iszfaháni (megh. 1030) munkái mind íly homályos s mesterkélt stilusban vannak írva; a későbbi idők ízléstelen túlzásig hajtják e modort. Nagy számmal vannak az A.-ban az erkölcstanító keretelbeszélések, valamint egyes történelmi alakok körül csoportosuló terjedelmes mesemunkák és népregények. Az előbbiek persa mintákon fejlődtek, vagy mint a Kalila va-dimna (kiadta De Sacy Pár. 1861) egyenesen a persából vannak fordítva; közöttük nagy tetszésnek örvend Ibn 'Arabsáh (megh. 1450) könyve (Fructus imperatorum, kiadta Freytag, Bonn 1832-52). A népregények és mesegyüjtemények részint idegen befolyás alatt keletkeztek, mint az «Ezer és egy éjszaka» (l. o.), v. pedig az arab népszellem eredeti termékei. Ez utóbbiak között a leghiresebbek a nagyterjedelmü Antar-regény (lásd Antara), a Szejf regény (17. rész, Bulák 1294 H), a Benú Hilál, Rász el gúl Zír elbeszélései és egyéb regények, melyek a keleti könyvpiac számára folyton ujabb kiadásokban jelennek meg és nagy kelendőségnek örvendenek. Ez elbeszélések csodaszerű motivumai a nyugati meseirodalomra is nagy hatást gyakoroltak.