Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. október 31., vasárnap

Mikszáth Kálmán: A jó palócok Tímár Zsófi özvegysége

Mikszáth Kálmán: A jó palócok
Tímár Zsófi özvegysége



Ezek a kedves kis portékák, ezek a szôke asszonyok olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Tímár Zsófi, ez egészen olyan.
Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelôtt a boldog mosolyát, most a fájót.
A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.
Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatalember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét... s elmegy azzal a másik nôvel a világba elkárhozni..
Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellô nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.
Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép, szôke asszonynak, akinek most az a neve, hogy "szalmaözvegy". Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erôltetve is, és így szólt volna: "Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet."
Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.
Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idô kiszívja, meghalványítja; vissza fog ô térni.
Tímár Zsófi remélt, s mikor az olló varrás közben kiesett a kezébôl, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülô szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak az ô kerítésükre ülne rá.
De az olló sem akart hazudni, a szarkamadár sem...
Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messz a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhôk lába lóg le.
A szép halovány arc fölé ernyôt csinált kis kezébôl, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyrôl, mint egyes betûk, bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még.
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette.
- Zsófi az urát várja! - suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá.
Pedig mégis a szegény Zsófinak volt igaza. Az ô szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna.
Amint egy délelôtt a dohánypalántát öntözé nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.
- A férjedtôl jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban. Gózonban: a bádogtornyot reparálják. Ô maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.
- Menjünk! - mondá a szelíd, szôke asszony.
A fekete kendôt leoldotta, s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illôbb is ehhez a szép naphoz.
Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.
- Ki vállalja a dolgot, fiúk? - kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.
- Én! - mondá Péter. - Én megyek, majszter uram.
- Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.
- Sohasem éreztem magam könnyebbnek.
- Elhiszem. Megszabadultál a nyûgtôl. Hát csakugyan elkergetted? Hm. Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?
- Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.
- Gurult a te kezedbôl is, ugye? Hallod-e, Samu, hehehe? Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.
Péter megvetô, nyugodt pillantást vetett Samura.
- Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.
- No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felsô ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.
Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszkapárkányzatról, akár az evet.
- Ide most azt a keresztet! - kiáltá aláhajolva. - Hadd tegyem föl szaporán.
- Itt van, fiam.
Péter még följebb kapaszkodott, s mikor már egészen helyén volt, legelôször is odanézett a bágyi országútra.
Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellette ügetô léptekkel, éppen most fordul be a faluba.
Szíve nagyot dobbant, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.
- Hohó, Péter! Föltetted-e már?
- Melyik gombra tegyem föl?
A vén ács elsápadt, a toronyablakban keresztet vetett magára, s szomorúan dünnyögé:
- Teheted már akármelyikre!
Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülô ember láthatja csak kettônek, háromnak. Tudta, mi következik.
Eszeveszetten rohant le a grádicsokon; tudta, mire leért, azalatt már Péter lent lesz... még messzebb lesz - a túlvilágon.
Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból, halva.
Mégiscsak a fekete kendôt kellett volna felhozni ehhez a találkozáshoz!
Zsófi némán borult a holttest fölé, s csókkal borította, s sokáig tartá átkarolva, görcsösen.
Mikor erôszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arc, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye.
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra, s összeroskadt.
Majd felkelt, megragadta acélerôvel az öregasszony vállát, s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé:
- Minek hozott kend ide? Honnan fogom ezentúl várni? S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!