Bige Szabolcs Csaba: Kaland az Istros deltájánál

Kaland az Istros deltájánál

  Makhaón, az orvos mesélte, hazatérése után, midőn az Apollón szentély előtti árnyas ligetben megpihentünk. Héliosz aranyszekere már ereszkedni kezdett a láthatár felé, Aiolosz kellemes lágy szellőt küldött a tenger felől, és balzsamos illattal telt meg a levegő.

 Már nem is tudtam a napokat számolni olyan sokat mentünk, csak mentünk. Ám egyik nap megváltozott a tenger vize. Nem volt már többé sötétben játszó kék, fehér tarajú hullámokkal. Simább lett és a színe szürke, zavaros.

 - Nagy folyam közelében vagyunk – szólt a kapitány.

 - Mi lehet? Érdeklődtem.

 - Az Istros. Másról nem hallottam, hogy lenne ezen a vidéken. Azt hallottam a többi hajóstól, hogy olyan hatalmas, hogy soha senki nem hajózott még végig rajta. Egy esztendő elteltével sem érnél a végére!

  Hosszan elnyúló szigetsor választott el a szárazföldtől. Azok mentén óvakodtunk előre félve a víz alatti szikláktól, zátonyoktól. Hamarosan el értük a torkolatot és jó mélyen behatoltunk a lassan hömpölygő folyóágba. Jobb oldalon mocsaras nádrengeteg látszott tele rikoltozó madarakkal. A balon szilárdnak látszó homokdomboktól tarkáló föld terült el. Életnek, a madárrajokat kivéve, nyoma se…

   Feltámadt a szél és félelmesen kezdett zúgni a nádas. Gyorsan kikötöttünk a baloldali homokos parton. A dűnék között védett tábort alakítottunk ki. Köveket, uszadék fákat raktak az emberek körbe, hogy a szárazföld felől is védve legyünk. Közben eleredt az eső is, a levegő jól lehűlt. Köpenyeinkbe burkolózva virrasztottunk reggelig. Reggelre kelve a szél is, és az eső is alább hagyott. Az örökké kíváncsi görög természet felülkerekedett bennünk, vagy az istenek sugallták, felkerekedtünk megnézni, mi van a folyón feljebb. Nem esett nehezére az evezés a legényeknek, mert csak lassan hömpölygött a folyó a tenger felé, Poszeidón akarata szerint.

  Nem kellett sokat evezni felfelé, mikor hirtelen hatalmas víztükör jelent meg előttünk. Mintha újra a tengert látnánk. Csak a színe volt más, meg a hullámok is hiányoztak.

 - Ez az igazi Istros! – kiáltott fel a kormányos.

 - Amin eddig haladtunk csak egy ága a folyamóriás deltájának – jött meg a hangja a kapitánynak is.

  Bámulattal csodáltuk a nagy vizet, mely méltóságteljes lassúsággal folyt. Hátán vízi madarak sokasága úszkált, halászott, kergetőzött. Egyszerre riadtan röppentek fel, de nem tőlünk ijedtek meg, hanem a vízből csapott ki egy akkora nagy hal, amilyent még tengeren sem gyakran láttunk, és egy madarat elragadva a mélybe bukott.

 - Ez maga Triton volt Poszeidón fia! – rémüldözött az egyik harcos, aki még mostanáig keveset járta a tengereket.

  - Inkább egy jókora ragadozó hal lehet – nyugtatta a kedélyeket a hajóskapitány -. Akár ki is foghatnánk.

  Beesteledett mire a folyam túlsó partjára értünk. Itt kötöttünk ki és amint már szokásunkká lett megerősített táborhelyet készítettünk magunknak. Iphianassza és társai ügyes íjászoknak bizonyultak, jó néhány vízi szárnyas lenyilazásával frissítették a már rég megunt szárított élelmiszereinket. A halászathoz értő görögjeink is sikerrel próbálkoztak a halban gazdag folyóban. A nagy halat azonban nem sikerült kifogni. Nem jött a partközelbe, inkább a nádas közelében vadászott tőlünk biztos távolságban. A tűz fölött sülő halak és szárnyasok húsának illata töltötte be a partot, és a szürkületben vidám hangulat uralkodott el az embereken.

  Reggelre ébredve emberi lábnyomokat találtunk a tábor körül. A figyelmesebb megfigyelők pedig a közeli erdőszélen mozgolódó alakokat véltek felfedezni. Öt fegyveres harcos, Proklész vezetésével elindult megnézni, kik azok. Ahogy közeledtek a búvóhelyükhöz gyorsan elillantak, csak az avar zörgött egy darabig még, ahogy távolodtak. A kis csapat az erdőszélen tanácstalanul megállt. Nem volt tanácsos az ismeretlen erdőbe behatolni.

  Éppen visszafordultak, amikor a fák közül nyílzápor zúdult rájuk. Védekező állást felvéve igyekeztek lőtávolon kívül kerülni, de egyik társuk súlyos sebet kapott. Ketten felemelve gyorsan a hajóra siettek vele.

  Megvizsgáltam a sebesültet, bizony csúnya sérülés érte a nyakán, ami bőven vérzett. Elláttam, bekötöztem a mesterség szabályai szerint, majd könyörgő fohász küldtem a Gyógyító Apollón, és az istenné emelt Aszklépiosz felé, segítségükért esedezve, de nem segített semmi. A Napisten szekerének eltűnésével egy időben a harcos társunk lelke is leszállt Hadész birodalmába.

  Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a barátságtalan partot. A hozzánk közelebb levő baloldali deltaágon igyekeztünk vissza a tengerre a folyás irányában hajózva. Rövidebbnek tűnt végül, mint amin felhajóztunk, a sodrás is segített, így alig napnyugta után elértük a nyílt vizet. Tanulva az előbbi csetepatéból, kettőzött óvatossággal rendeztük be éjjeli szálásainkat anélkül, hogy sülő húsok szagával magunkra irányítanánk a part közelében tartózkodó barbárok figyelmét.

- Látod, barátom Agrotikosz, még egy esti lakoma illata is hozhat bajt a figyelmetlen ember fejére! – fejezte be történetét Makhaón, az orvos szokásához híven egy tanulsággal.