Lövey-Varga Éva: Örök búcsú... In memoriam vitéz lovag Szilágyi Árpád József

Lövey-Varga Éva:

Örök búcsú...

In memoriam vitéz lovag Szilágyi Árpád József

Névnapi „ajándékként” kaptam a hírt.

Peregnek az emlékek, a szavak.

A múlt héten még reánk nevettél,

Hol fehérek voltak a falak.

Papot kértél, gyónni, fogjam kezedet…

Azt mondtad meghalsz, adják fel végre

Az utolsó kenetet. Nem hittem,

Mondtam, Angyal(oka)t küldött az Ég,

Elvesztettem az eszméletet,

Amikor téged az utcán baleset ért.

Nem értettem, éreztem csak, milyen

Fontos minden halk szavad.

Most minden óra, perc és másodperc

Kegyetlen módon elszaladt…

Szomjaztál, hoztam melegebb vizet…

A nővérke készséggel adott…

Csak egyet nem hoztunk neked,

Amit vágytál és kértél: papot…

Fáj, hogy nem hittem szavadnak.

Megcsalt az Ég is engemet.

Azt hittem, az angyalt azért küldte,

Hogy megóvja az Ég, kiket szeretek.

Angyalok hada érkezett, az én szívembe

Taposott gazul, mint a folyam

Mely a víztől duzzad fel, és

Kegyetlen árja végleg elszabadul.

Mosolygott reám az angyali fej,

A mosolya engem megnyugtatott...

Nem tudtam, csak éreztem akkor

Az Ég reám nagy feladatot szabott.

Készítettem képet, vágyad szerint

Odavittem régi jó, öreg barátodat…

Vagy ő vitt el engemet? Ki tudja!

A másik kétségbe esve otthon maradt.

Tépte, ostorozta minden gondolat,

A műtét után most fájt mindene…

Nem szóltam, miért nélküle mentem

Csak az ajándékot adtam ide

A kezedbe, csöndben, hogy más ne lássa

A „fertőtlenítőt”, bár tudtam, tiltott dolog

Visszaadta volna az elveszett időd,

Ha csak a gyulladás ellen megkóstolod.

Kiöblíteni megfáradt torkodat...

De dőlt belőled a szó, s minden gondolat.

Talán megmentett volna, gondolom...

Amikor féltőn, üdvözlésnél hozzá ért

A kötéssel védett fejedhez homlokom

Nem tudom, csak mentségül a vétekért

Csöndben, búsan most ezt gondolom.

Gondolom csupán, mert ma sincsenek

Még szavak megfáradt ajkaimon…

S a régi emlékeket mint a restaurátor

Én is hangok nélkül, magányosan

Csak toldozgatom meg foldozgatom.

Készült fotó is, ahogyan kérted,

Melléd hajolt barátod, a „színpadi” pap

Vidámítva fecsegett melletted,

Hogy végleg elűzze rossz, s félénk

Fehér köpenyes kórházi magányodat.

Fáradt voltál, sok érdeklődő volt

Megetted a csoki tallért végre

A fehér bajuszon nem volt folt.

Ahogy máshol sem, kezed munkája

Az országban, mindenütt gondos sor.

Merjünk álmodni, meglépni a határokat

Mondtad egykor, valamikor régen

Most ránk szakadt minden, ami volt s van

Rajzok, várak és határok tűnnek el az éjben.

Keveset kértél, mindig adni akartál

Az utcán féltve rohantam át

Mielőtt az autó, mi türelmetlen ott állt

Törékeny tested véletlen elgázolná.

Rossz érzés volt csak, védelem...

S évvel utána rossz volt a hír.

Amíg én ájultan elaludtam

Téged tényleg komoly baleset ért.

De álmot láttam, furcsa érzések

Hada hajtott végig rajta

Visszatért képességek rejtélye

A képesség, mely milliónyi fajta.

Mi történt? Ki van megint bajban?

Ki mellé rendelt vissza az Ég?

Azt hittem, végleg mindent felejtek.

A Teremtő mégsem hagyta…Kért…

De nem bírtam venni az akadályt

Az apály dagályt követett itt is

A törvénytelen szabály szabályt...

S így senki nem állította meg a ragályt…

Napokig ültem itt csak szótlanul

Nincsenek, nem voltak a számon szavak

Gondoltam, büntet engem az Ég

Mert az üzenet ellenére Megtagadtalak.

Mint egykor Jézust a tanítványai

Megtagadtam a Mesteremet

Ki tinédzserként megfogta a kezem

S újra vezetni kezdte éltemet.

Sok év telt el, sok emléke maradt

Feldolgozatlan állnak a fotók, videók

A szövegek végig kiadatlanul

Néha nem tudni, hogy mire is jók!

Mint a fal, mit emeltél, tervezve, vágyva

Kontytetőt eső és szél elől

Csöppnyi védelmet a természet ellen

Hol a hangulat majd felderül.

Belerejtettél három téglát is

Mi nagyon különleges, tudja a

Régész, az építész is bennem

Meséltél volna, de nekem megint

Újra más miatt kellett mennem a

Buszra szállva, sietve új program

Után, előadni vagy felvételt

Készíteni, vágni, rajzolni, írni,

Sokan éppen ezért fognak majd itt

Újra meg újra ríni, sírni.

Elment az idő, más volt a rended

Benned élt, senki másban soha.

A képet, a szobrot, a köveket

Sorban az idő múlásával

Napról-napra és évről-évre

Lepi be majd bársonyosan zöld moha

Az emlékek élnek bennem, másban

Ez az áthelyezés szíven ütött

Nem éreztem a szíved dobogni

Levelet kerestem a fű között.

Itt a sok munka, ígértem, végzem

S így is csináltam, de szűkösen ám.

Egyre izgatott amit beszéltünk

A diplomák, apám, anyám, hazám…

A régi nyom is hozzád vezetett

Kultúrát vittél szavaddal oda

Meggyújtani a kihunyt fényeket,

S mutatni hol van emberség nyoma.

Megsértődtél, elszaladtál tova...

Botra támasztottad lépteidet…

Kezembe vettem, szemléltem sorban

A botra vésett ős képeidet.

A te botod fegyver, és jelkép is

Egyben, összefogja a világokat

A múltat a jelennel és jövővel

S rád szórja csendben a virágokat.

Szeged, 2020-01-06, 23:34:47

(A vers feldolgozása, átdolgozása, felhasználása szerzői engedélyhez kötött!)