Publius Ovidius Naso: P Y T H A G O R A S (részlet) Devecseri fordítás és Palágyi átirat

Publius Ovidius Naso: P Y T H A G O R A S (részlet)

Fordította: Devecseri Gábor, páros rímbe szedte: Palágyi András




Élt Samos szigetén egy tudós bölcs férfi,

A természet titkait régtől fogva gyűjti;

Kutató elmével, s mi nem látható szemnek,

Titkok tudójához, köré gyülekeztek.

Ámultak szavain s ő elmagyarázta:

Hogy s mint lett a világ s Földnek mi a titka;

És hogy mi az Isten; s honnan lett a villám

S hogy Jupiter dörög fönt a felhők ormán?

S földrengést mi okoz; magyarázta okát,

S hogy a csillagoknak mi vezérli útját…

Embertől ő tiltott először állathúst,

S ő volt ki sajnálta állatát, ha kimúlt.

„Ne öld meg jószágod te földi halandó,

Van gabonád, fád is, gyümölcstől roskadó!

Kertedben fürtökben duzzad a szép szőlő,

Édes zöldség sok van, tűzlángon főzhető.

S mit a föld megterem, már szinte pazarló,

Csak vadállat nyel húst, vérengzeni vágyó;

Az örmény tigrisek, farkasok s a medve,

Haragvó oroszlán; vérontó a kedve.

A természet így adja évezredek óta,

Testet testtel táplál, nem tehetnek róla…

Annyi ezer jó közt, mit a föld ad néktek

Ember, ha húst eszel, jut eszedbe? Vétek!

Hogy ölted állatod s töltöd a hasadba,

Hány sebet ejtettél? Nincs az megszámlálva.

És a szelíd juhok… Mit vétettek? Felelj!

Hasznodat szolgálják, tőgyükben duzzad tej,

Puha öltözetünk adják a gyapjukkal,

Éltükkel jobb nékünk, semmint halálukkal.

Mi vétke ökörnek, ez ártatlan lénynek,

Mely jól tűri munkáját, vonszolja ekédet?

Ember vajon az, ki rásújtani képes,

Bárdjával megöli s azt hiszi, nem vétkes?

Vagy oltárhoz viszik aranyosra festve,

Szarvai közt búza: földjét ő művelte.

Kést vágnak most bele, folyik sötét vére

Kémlelve vizsgálják: ég üzen belőle?

Jaj, hát ne tegyétek, intő szómmal kérlek,

Lemészárolt barmok húsát ne egyétek!

Földmunkásotokat adtátok az égnek,

Higgyetek már benne: Isten ellen vétek!

Mondom hát ember, hússal ne töltsd gyomrod!

Késedtől csak szenved ártatlan szép barmod,

S ki bevágja tőrét a borjú nyakába,

Bűnre szokhat s embert (is) küldhet a halálba.

Ki szánakozás nélkül hallgatja a bőgést,

Amint leölik a kis szopós gödölyét,

Csúfabb gaztetthez is adhatja erejét,

S nem számol azzal, hogy megbüntetik vétkét.

Barmod csak szántson, s múljon ki vénségtől,

Gyapjas juhod óvjon Boreas-hidegtől.

Duzzadó tőgyét tegye kecskéd kézbe,

Tőrt, hálót és csapdát ne vedd hát fejedbe!

S madarat megcsalni, ne járjatok enyvvel,

Hurokkal a szarvast többé ne ijeszd el!

Csalfa csalétekkel horgod ne tűzd halba

(Hálóval fogd csak ki s gyorsan küldd halálba!)

Ártalmas vadakat elég, ha kiirtod,

De ne edd meg soha, ne legyen birtokod!

Szelídebb eledelt érintsen az ajkad,

Azt edd, mit vér nélkül a természet adhat…”




Szeged, 2018. március