Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. május 3., hétfő

Voltaire - Candide vagy az optimizmus

Voltaire

Candide
vagy az optimizmus

Fordította: Gyergyai Albert

Fordítás Ralph doktor úr eredeti német szövegéből mindazokkal
a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor úr zsebeiben találtak,
amikor meghalt Mindenben, az Úr 1759. esztendejében


TARTALOM

Első fejezet,
mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot egy szép kastélyban,
s hogyan űzték el ugyanonnan

Második fejezet,
mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal a bolgárok között

Harmadik fejezet,
amely azt mondja el, mint szökött meg Candide a bolgároktól, s mi történt vele azután

Negyedik fejezet,
amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével,
Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye

Ötödik fejezet
Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral,
Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával

Hatodik fejezet
Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést szerették volna megakadályozni,
azonkívül arról, hogy mint fenekelték el Candide-ot

Hetedik fejezet
Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek,
s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett

Nyolcadik fejezet
Kunigunda története

Kilencedik fejezet
Arról, hogy mi történt Kunigundával, Candide-dal, a zsidóval meg a nagy inkvizítorral

Tizedik fejezet
Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért Kunigunda, Candide meg a vénasszony Cádizba,
s mint szálltak ott hajóra mind a hárman

Tizenegyedik fejezet
Az öregasszony története

Tizenkettedik fejezet
Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól

Tizenharmadik fejezet,
amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától

Tizennegyedik fejezet
Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót

Tizenötödik fejezet
Arról, hogy mint ölte meg Candide szeretett Kunigundája testvérét

Tizenhatodik fejezet
A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal
s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak

Tizenhetedik fejezet
Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba,
s hogy milyen látnivalókban volt részük

Tizennyolcadik fejezet
Arról, hogy mit láttak Eldorádóban

Tizenkilencedik fejezet
Arról, hogy mi történt Szurinamban, s mint ismerkedett meg Candide Martinnel

Huszadik fejezet
Arról, hogy mi minden érte Candide-ot s Martint a tengeren

Huszonegyedik fejezet
Arról, hogy mit beszélt Candide Martinnel a francia partok előtt

Huszonkettedik fejezet
Arról, hogy mi történt Candide-dal és Martinnel Franciaországban

Huszonharmadik fejezet
Arról, hogy mint ért Candide Angliáig, s mit látott a parton Martinnel

Huszonnegyedik fejezet
Paquette-ről és fráter Giroflée-ról

Huszonötödik fejezet
A nemes velencei úrnál, Pococuranténál való látogatásról

Huszonhatodik fejezet
Arról a bizonyos vacsoráról, amelyen Candide és Martin hat különös
idegennel ült egy asztalnál, s kik is voltak azok

Huszonhetedik fejezet
Candide konstantinápolyi útjáról

Huszonnyolcadik fejezet
Arról, hogy mi történt Candide-dal, Kunigundával, Pangloss-szal, Martinnel és a többiekkel

Huszonkilencedik fejezet
Arról, hogy mint találta meg Candide Kunigundát az öregasszonnyal

Harmincadik fejezet
Mindennek a legvégéről



Első fejezet,
mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot egy szép kastélyban,
s hogyan űzték el ugyanonnan

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.

A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házikáplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek.

A méltóságos báróné körülbelül háromszázötven fontot nyomott, ami persze tetemes tekintélyt kölcsönzött neki: vendégeit mindenkor igen nagy méltósággal fogadta, ez aztán még több tekintélyt biztosított a személyének. Egyetlen leánya, Kunigunda, tizenhét esztendős volt, piros arcú, friss, kövérkés, egyszóval igen ínycsiklandó. A báró úr fia viszont mindenben az apjára ütött. Nevelője, Pangloss úr, orákuluma volt a háznak, s bölcs leckéit a kis Candide korának és jellemének teljes jóhiszeműségével hallgatta.

Pangloss a metafizikával vegyes teológiát s a kozmológiával kapcsolatos kretinológiát tanította. Remekül tudta bizonyítani, hogy nincs okozat ok nélkül, hogy ebben a lehető legeslegjobb világban a nemes báró kastélya a legeslegszebb várkastély, s hogy a nemes báróné a bárónék legjobbika.

- Bizonyos - mondta - s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden, ugyebár, szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatólag arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk. A kövek arra termettek, hogy szépen megfaragják őket, no meg persze, hogy kastélyokat építsenek belőlük; ezért is van őméltóságának ilyen gyönyörű kastélya; a tartomány legnagyobb ura illő, hogy a legeslegszebb házban lakjék; és mivel a hízó disznók arra valók, hogy megegyék őket, azért eszünk mi disznóhúst egész áldott esztendőben. Következőleg, akik azt állítják, hogy minden jól van ezen a földön, ostobaságot állítanak; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van.

Candide hallgatta figyelemmel, s hitt neki szíve ártatlanságában; mert ő bizony Kunigundát rendkívül szépnek találta, bár hogy ezt meg is mondja neki, arra gondolni se mert. Olyan módon okoskodott, hogy igen nagy boldogság Thunder-ten-Tronckh bárónak születni, még nagyobb boldogság lehet Kunigundának lenni, ennél is nagyobb, ha e kisasszonyt napról napra láthatja, de a legeslegnagyobb, ha hallgathatja Pangloss mestert, e tartomány s következésképp az egész föld legnagyobb filozófusát.

Egy szép napon Kunigunda, ahogy a kastély közelében sétált, abban a kis erdőben, amelyet parknak kereszteltek, észrevette a csalitban a mi Pangloss doktorunkat, ahogy éppen leckét adott kísérleti fizikából a báróné szobalányának, egy igen csinos és még inkább tanulékony kis barnának. Mivel a mi Kunigundánknak nagy kedve volt a tudományokhoz, lélegzetfojtva figyelte az előtte játszódó s többször is megismétlődő kísérleteket; igen tisztán láthatta a mester nyomós érvelését, az okokat éppen úgy, mint az okozatokat, s amikor visszatért a házba, izgatottan, merengőn, nem volt neki hőbb vágya, mint hogy ő is tudós legyen, mert akkor az ifjú Candide vele próbálhatná ki az ő nyomós érveit, amelyekre Kunigunda hasonló érvekkel válaszolna.

Hazamenet találkozott Candide-dal a kastély előtt, s elpirult: Candide is piros lett. Köszönt neki elfúló hangon; és Candide is szólt hozzá, bár maga se tudta, mit mond. Másnap, mindjárt vacsora után, ahogy otthagyták az asztalt, Kunigunda is, Candide is egy spanyolfal mögé került; hogyan, hogy se, Kunigunda leejtette a zsebkendőjét, Candide meg azonnal felszedte; a kisasszony ártatlanul megszorította a fiú kezét, a fiú meg ártatlanul megcsókolta a kisasszonyét, oly hevesen, oly érzékenyen, oly kecsesen, hogy az már sok volt; hogyan, hogy sem, ajkuk találkozott, szemük lángolt, térdük reszketett, s a kezük ide-oda tévedt. Thunder-ten-Tronckh báró úr ott ment el a spanyolfal mellett, s látva ez okot és okozatot, egyszerre kidobta Candide-ot az ő gyönyörű kastélyából, jókorát rúgva a fenekébe; Kunigunda elájult: a báróné őméltósága összevissza pofozta, mihelyt kissé magához tért; s minden csupa zűrzavar lett ebben a lehetséges legszebb s legüdítőbb kastélyban.



Második fejezet,
mely arról szól, hogy mi történt Candide-dal a bolgárok között

Candide, miután kiűzték az ő földi paradicsomából, sokáig ment, mendegélt, anélkül, hogy tudná, hová; hol sírt, hol meg tekintetét az ég felé emelte, hol pedig vissza-visszafordult a legeslegszebb kastély felé, amelyben a legeslegszebb bárókisasszony lakozott; mikor este lett, étlen-szomjan kinn a mezőn nyugodott le, a puszta földön, két barázda között; a hó kövér pelyhekben hullt a mezőkre és Candide-ra is. Szegény egészen átfázott, s alig tudott bevánszorogni másnap reggel a szomszéd városba, amelyet úgy hívtak, hogy Valdberg-hofftrarbk-dikdorff, s mivel nem volt egy garasa sem, majd meghalt az éhségtől és a fáradtságtól. Szomorúan álldogált egy kocsma ajtaja előtt. Két ember, mindkettő kék ruhában, hamarosan észrevette:

- Pajtás - jegyezte meg az egyik -, nézd ezt a jóképű fiatalembert, a termete is megfelelő...

S már mentek is Candide felé, s megkérték igen udvariasan, tartson velük ebédre.

- Uraim - felelte Candide elragadó szerénységgel -, igen megtisztelnek engem, de megvallom, egy fityingem sincs, hogy kifizethetném az ebédemet.

- De uram - felelte neki az előbbi kékdolmányos -, akinek olyan formája és rangja van, mint kegyelmednek, sose fizet semmit sem: nem elég, hogy termetre hatodfél láb a magassága?

- Igen, uraim, ekkora vagyok - mondta, és még bókolt is hozzá.

- Ó, uram, ne teketóriázzunk, üljön velünk az asztalunkhoz, s nemcsak hogy fizetjük a költségeit, de tűrni se fogjuk soha, hogy egy ilyen fiatalember híjával lehessen a pénznek; végre is mit ér az ember, ha nem segít embertársán?

- Igaza van - felelte Candide -, ezt mondta nekem Pangloss úr is, s már látom, hogy mégiscsak minden a legjobban van e világon.

Megkérték, fogadjon el pár tallért. Candide nem is ellenkezett, s mindjárt nyugtát akart adni, de az urak nem fogadták el, s mindnyájan asztalhoz ültek.

- Szereti-e szívéből?...

- Ó, igen - felelte Candide -, szeretem teljes szívemből Kunigunda kisasszonyt.

- Nem, dehogy - szólt az egyik úr -, azt kérdeztük, szereti-e, de szívből, a bolgár királyt?

- Nem én - felelte -, eszem ágában sincs, hiszen sohasem láttam!

- Ugyan, ő a legjobb király, s illik, hogy igyunk az egészségére.

- Nagyon szívesen, uraim - s máris felhajtja poharát.

- Elég, elég - mondták neki -, ezentúl már támasza, bástyája, védője, hőse lesz a bolgároknak; biztos lehet a szerencséjében, no meg a dicsőségében.

S Candide-ot azonnal vasra verték, s máris vitték a regementbe. Ott aztán jól megtornáztatták, jobbra-balra forgatták, megtanították célozni, lőni, parádésan masírozni, még arra is, hogyan bánjon a puskatöltő vesszejével, sőt mindennek tetejébe huszonötöt is kapott a fenekére; másnap már jobban gyakorlatozott, s akkor csak húszat adtak neki; harmadnap már csak tízet kapott, s bajtársai úgy néztek rá, mint valami csodára.

Candide viszont csak ámult-bámult, és nem nagyon értette, hogy lett belőle ilyen nagy hős. Egyszer egy szép tavaszi napon fejébe vette, hogy sétálni megy, és már ment is egyenesen, abban a hitben, hogy az embernek éppúgy, mint az állatnak, megvan az az ősi joga, hogy kedvére szedegethesse a lábát. De még csak két mérföldet sem tett meg, s már ott termett négy másik hős, mindegyikük hat láb magas, ezek azután megkötözték, és vitték a börtönbe. Kérdezték tőle, törvény szerint, mi a szíve kívánsága: akarja-e, hogy megvesszőzze harminchatszor az egész regement, vagy hogy nem óhajt-e inkább egyszerre tizenkét golyót a koponyájába. Hiába mondta minderre, hogy az ember akarata szabad, s hogy ő bizony nem akarja sem az egyiket, sem a másikat, mégiscsak választania kellett, és úgy döntött Istennek azon adománya révén, amelyet szabadságnak hívnak, hogy hát inkább vesszőzze meg harminchatszor a regement; két fordulót el is tűrt. A regement pontosan kétezer emberből állott; más szóval ez négyezer vesszőcsapást jelentett, aminek az lett az eredménye, hogy a hátán minden izma és idege kilátszott a nyakszirtjétől a fenekéig. Amikor a harmadik fordulóra készülődtek, Candide már nem bírta tovább, ezért azt a kegyelmet kérte, hogy legyenek szívesek, s ne sajnálják agyonlőni; ezt a kegyet is megadták neki; már a szemét is bekötözték, és már le is térdeltették. A bolgár király épp arra sétált, s kérdezte, mi bűnt követett el a jámbor; s mivel ennek a királynak igen-igen nagy esze volt, megértette mindabból, amit Candide-ról mondtak néki, hogy ez az ifjú metafizikus igen-igen tudatlan az eföldi dolgokban; s mindjárt kegyelmet is adott olyan ritka nagylelkűséggel, hogy azt minden napilap s minden század magasztalni fogja. Egy derék, jó kirurgus gyógyította meg Candide-ot, alig három hét alatt, a régiektől javasolt kenőcsökkel. Már új bőr is nőtt a hátán, s járni is kezdett valahogy, mikor a bolgárok királya megütközött az avarokéval.



Harmadik fejezet,
amely azt mondja el, mint szökött meg Candide a bolgároktól, s mi történt vele azután

Sose volt szebb, fényesebb, frissebb, jól rendezettebb gyülekezet, mint ez a két hadsereg. Kürtök, sípok, trombiták, dobok és még inkább az ágyúk oly összhangba olvadtak össze, amilyent a pokolban sem hallhattak még. Előbb az ágyúktól fordult fel hat-hatezer ember mindkétfelől; aztán a puskák oltottak ki vagy kilenc-tízezer gazembert, akik a világok legjobbjának szennyezték be a felszínét. A szuronyok is nyomósan érveltek, s kellő okául szolgáltak pár ezer ember halálának. Az egész emberveszteség harmincezer lélekre rúghatott. Candide remegett, mint egy filozófus, s úgy elbújt, ahogy csak tudott, e heroikus mészárlás elől.

S miközben a két király tedeumot ünnepeltetett ki-ki a maga táborában, Candide jobbnak találta, ha ezentúl máshol mélyed az okok és okozatok tanulmányába. Átlépett egy jó rakás halotton és haldoklón, és előbb a szomszéd faluig jutott; itt csak port és hamut látott, mivel ez avar falu volt, s a bolgárok felégették a nemzetközi jogszabályok szerint. Emitt megkínzott aggok nézték letiport asszonyaik haldoklását, végső perceikben is csecsemőiket szoptatták; amott elgyötört lányok hörögtek, miután egy-két bolgár hős természetes ösztöneit táplálták; megint mások, már-már csontig égve, könyörögtek, fejezzék be kínjaikat. Lépten-nyomon kiloccsant és véres agyvelő hevert a földön levágott karok és lábak mellett.

Futott Candide, ahogy csak tudott, s meg sem állt egy újabb faluig: ez már bolgár falu volt, s az avarok bántak el vele. Candide addig járt a romok között a véres és vonagló testrészeken, míg aztán végleg ki nem került a csatamezők tájékáról; zsákjában volt még egy kis élelem, szívében meg Kunigunda képe. Mire Hollandiába ért, minden élelme elfogyott; de mivel többször hallotta, hogy ebben az országban minden lakos jómódú s hitére nézve keresztény, biztos volt, hogy ott is majd úgy bánnak vele, mint azelőtt a báró úr kastélyában, persze mielőtt kirúgták onnan Kunigunda kisasszony szép szeméért.

Így hát alamizsnát kért néhány komoly képű polgárembertől, de ezek mind azt felelték néki, hogy ha tovább is koldulni mer, becsukják egy javítóházba, ott aztán majd megtanulja, mi a móres.

Akkor egy másik úrhoz fordult, aki épp aznap egy nagy gyűlésen óra hosszat prédikált a felebaráti szeretetről. Ez a szónok igen görbén nézett végig Candide-on, s így szólt hozzá:

- Mit keres ebben az országban? Jó dologban jár-e, vagy sem?

- Nincs okozat ok nélkül - felelte szerényen Candide -, minden egyetlen láncot alkot, s minden a legeslegjobb rendben. Mert igenis szükség volt arra, hogy engem kirúgjanak a kastélyból, hogy otthagyjam Kunigundát, hogy megvesszőzzenek a regementben, és hogy most alamizsnát kérjek, míg megkereshetem a kenyeremet; mindez csak így történhetett és nem másképp.

- Barátom - válaszolt a szónok -, mit gondol, a pápa-e az Antikrisztus?

- Ezt ugyan még nem hallottam - válaszolta neki Candide -, de akár az, akár nem az, nekem nincsen kenyerem.

- Ne is legyen, gazember, nem érdemelsz egy morzsát sem: takarodj, takarodj, nyomorult, s ne kerülj többé a szemem elé.

A szónok hű felesége épp akkor dugta ki a fejét felettük az ablakon, s amikor meghallotta, hogy ez az ember nem tartja Antikrisztusnak a pápát, mit nem öntött a fejére? Teli... Ó, egek, hová nem ragadja hölgyeinket a hitbuzgalom!

Egy soha meg nem keresztelt ember, egy derék jó anabaptista, akit név szerint Jacques-nak hívtak, látta, milyen kegyetlenül s gyalázatosan bántak egy testvérével, egy kétlábú, tollatlan lénnyel, akinek még lelke is van; hazavitte házába, megfürösztötte, adott neki friss kenyeret, habzó sört meg két egész forintot, s tanácsolta, álljon be az ő egyik gyárába, ahol Hollandiában szőtt perzsa kelméket készítenek. Candide majdnem letérdelt előtte, s így szólt:

- Jól mondta a bölcs Pangloss mester, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon, mert lám, százszor erősebben érzem kegyelmednek a jóságát, mint annak a feketeköpenyesnek s házastársának a szívtelenségét.

Másnap, ahogy a városban sétált, egy gennyes sebekkel borított koldusemberrel találkozott: a szeme szinte kialudt, orra csonka volt, szája ferde, a fogai feketék, már-már hörögve beszélt, keservesen köhögött, s csak úgy köpte a fogait minden egyes roham közben.



Negyedik fejezet,
amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével,
Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye

Candide inkább a részvéttől, mintsem a borzadálytól indíttatva, ennek az ijesztő koldusnak adta azt a két hollandi forintot, amit a derék anabaptistától, a becsületes Jacques-tól kapott. A kísértet mereven bámult jótevőjére, könnyeket ontott, s a nyakába ugrott. Candide iszonyodva hátrált.

- Hej - mondta a nyomorult ennek a másik nyomorultnak -, hát már föl sem ismered a te kedves Panglossodat?

- Mit hallok, hát kegyelmed az, kedves szeretett mesterem! s ilyen szörnyű állapotban! Micsoda nagy szerencsétlenség szakadhatott a nyakába? Miért nincs a legeslegszebb kastélyban? Mi történt Kunigunda kisasszonnyal, a szép hölgyek legszebbjével, a természet remekével?

- Nem bírom tovább - mondta Pangloss.

Amire Candide elvezette az anabaptista istállójába, egy kis kenyeret adott néki, s mikor Pangloss kissé magához tért, így szólt hozzá tanítványa:

- Nos hát, mi van Kunigundával?

- Meghalt - felelte a másik.

Candide íziben elájult; de barátja magához térítette azzal a kevés rossz ecettel, ami épp ott volt az istállóban. Candide felnyitotta a szemét:

- Kunigunda halott, nem él! Ó, merre vagy, legeslegjobb világ? De hát milyen bajban halt meg? Csak nem azért, mert látta talán, hogy hajszolt engem a kastélyból apjaura, a fenekemet rugdosgatva?

- Nem, nem, dehogy - mondta Pangloss -, bolgár katonák ölték meg, de előbb jól meggyalázták, ahogyan csak tehették; a báró úrnak, aki védte, egyszerűen beverték a fejét; a méltóságos bárónét darabokra vagdalták; fiukat, szegény tanítványomat éppúgy ellátták, mint a húgát; ami a kastélyt illeti, kő kövön nem maradt, se pajta, se fa, se birka, se réce; de sebaj, azért mégis megbosszultak bennünket, mert egy szomszédos birtokon az avarok se cselekedtek másképp: az meg egy bolgár báróé volt.

Ezekre a szavakra Candide még egyszer elájult; de mikor megint magához tért, s elmondta mindazt, amit illik, megkérdezte okát-fokát s nyomós indítékát annak, ami a jó Panglosst ily siralmas állapotba hozta.

- Hogy mi az - felelte a másik -, mi más, hej, mint a szerelem: a szerelem, az emberi nem magasztos vigasztalója, a világ fennkölt megtartója, érzékeny lelkek öröme, igen, a gyenge szerelem.

- Hajaj - válaszolta Candide -, ismertem én is a szerelmet, a szívek e zsarnokát, e lelkünkből lelkedzett lelket; mi hasznom volt belőle? Egy csók és húsz rúgás a fenekembe. Egy ily szép ok hogy szülhetett ily szörnyű okozatot kegyelmedben?

Pangloss ilyen módon felelt:

- Ó, kedves jó Candide-om! Biztosan ismerted Paquette-et, a mi fennkölt bárónénk csinos szobacicáját; az éden minden gyönyörét élveztem az ő karjaiban, s ugyancsak ennek köszönhetem e pokoli gyötrelmeket, amelyek most se hagynak nyugton; benne volt már a ragály, talán már bele is pusztult. Paquette ezt az ajándékot egy tudós szerzetestől kapta, aki végére járt a bajnak egészen a forrásáig, mert ő ezt egy vén grófnőtől, az meg egy lovaskapitánytól, az valami márkinétól, ez egy udvari apródtól, ez egy jezsuitától kapta, aki meg novícius korában egyenesen Kolumbus Kristóf egyik társától szerezte. Ami viszont engem illet, én már nemigen adom tovább, mert érzem, hogy belehalok.

- Ó, Pangloss - kiáltott fel Candide -, milyen különös családfa! Nem az ördög-e a törzse?

- Szó sincs róla - mondta a nagy ember -, nélkülözhetetlen volt ez a legeslegjobb világban, igen szükséges alkotórész; mert ha Kolumbus nem kapja el egy óceáni szigeten ezt a bizonyos betegséget, amely tudvalevőleg a nemzés forrását is megmérgezi, sőt nemegyszer magát a nemzést is megakadályozza, s ezzel nyilvánvalóan vét a természet nagy célja ellen, akkor mi volna? Nem volna se csokoládénk, se bíborfestékünk; hozzáteszem, hogy mindmáig csak Európában ismerik a bajt, akár a vallási villongásokat. A törökök, indusok, perzsák, japánok és sziámiak, de még a kínaiak se tudnak róla; viszont nyomós okuk van rá, hogy egynéhány század múlva ők is megismerkedjenek vele. Addig is itt mifelénk remekül halad ez a baj, főképp a nagy armadákban, melyeknek derék, becsületes és jól nevelt zsoldosai döntenek a nemzetek sorsa felett; s nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy ha harminc ezred harcol, szabályosan felállítva, ugyanannyi csapattesttel szemben, mindkét oldalon legalább húszezer a vérbajos.

- Bámulatos - mondta Candide -, de meg kell gyógyulnia kegyelmednek.

- Hogy tehessem - felelte Pangloss -, egy garasom sincs, kedves fiam, s ezen a szép világon se vérvételt, se beöntést nem kaphatsz fizetség nélkül, hacsak nem találsz valakit, aki fizet helyetted.

Pangloss utolsó mondatára Candide máris határozott; odavetette magát a derék anabaptista lába elé, s oly meghatóan festette le szegény barátja állapotát, hogy a jó Jacques azonnal magához vette Pangloss doktort, és saját költségén gyógyíttatta. Pangloss az egész gyógykezelésben csak egy szemét s egy fülét vesztette el. Mivel jól írt, s kitűnően ismerte az aritmetikát, Jacques, az anabaptista felfogadta könyvelőnek, s mikor rövid két hónap múlva el kellett mennie Lisszabonba valami üzleti ügyben, hajóján Panglosst és Candide-ot, a mi két filozófusunkat is magával vitte. Pangloss megmagyarázta neki, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon. Jacques nem osztotta a véleményét.

- Úgy látszik - mondta -, hogy az emberek megrontották a természetet, mert nem születtek farkasoknak, és lám, mégis farkasok lettek. Az Úristen nem adott nékik huszonnégy fontos ágyúkat, se szuronyokat, s mégis csináltak maguknak ágyúkat és szuronyokat, csak hogy elpusztítsák egymást. Beszélhetnék a csődökről, na meg aztán a törvényszékről, amely szépen megkaparintja a csődbe jutottak vagyonát.

- Mindez - felelt a félszemű doktor - szükséges, sőt nélkülözhetetlen, s az egyéni bajok szülik az általános jólétet, s mennél több az egyéni baj, annál nagyobb a közjólét.

Mialatt így okoskodott, a levegő elsötétült, a szelek dühöngeni kezdtek a világnak mind a négy sarka felől, s a hajóra hirtelen a legszörnyűbb vihar szakadt a lisszaboni kikötővel szemben.



Ötödik fejezet
Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral,
Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával

A hajón az utasok annyira elgyengültek, már-már szinte haldokolva megfoghatatlan szorongásukban, melyet a hajó rengése okozott az idegeikben, s minden csepp vérük és életnedvük annyira felforrt és megzavarodott, hogy még a veszély felfogására sem maradt egy kis erejük. Mások viszont annál hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott, dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, senki se parancsolt senkinek. Az anabaptista, ahogy tudott, segített a kormányosnak; odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös matróz azonban végigvágott rajta gorombán, és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy kipottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott is maradt, ég és víz között, mert fennakadt egy törött árbocrúdon. A derék Jacques azonnal odafutott segítségére, próbálta visszarántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még csak rá se hederített. Amikor Candide is közelebb ment, látta, hogy derék jótevője felvetődött egy pillanatra, aztán örökre lebukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson. S miközben e tételét a priori bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s mindenki elpusztult, kivéve Panglosst, Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt, aki a derék anabaptistát a tengerbe fullasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott úszni a partra, ahová Pangloss és Candide egy szál deszkán jutottak.

Amikor kissé magukhoz tértek, Lisszabon felé tartottak; maradt kis pénzük, s így remélték, hogy sikerül megszabadulniuk az éhségtől, miután már úgy-ahogy megmenekültek a vihartól.

De alig értek a városba, siratva jótevőjük halálát, amikor a talpuk alatt remegni érezték a földet; a tenger tajtékzó hullámzással nőtt és dagadt a kikötőben, s az ott horgonyzó hajókat egykettőre összetörte. Az utcákat s a köztereket egyszerre tűz és hamu borította, hirtelen kelt forgószelükben a házak sorra düledeztek, a háztetők leomlottak, s az alapzatok széthullottak; s a romok legalább harmincezer különböző korú és nemű lakost temettek maguk alá. A matróz csak ennyit mondott káromkodva és fütyörészve:

- No, lesz egy kis keresnivaló.

- Mi e jelenség oka? - vetette fel a kérdést Pangloss.

- Itt a világ utolsó napja! - kiáltott fel szegény Candide.

A matróz szaladt rögvest a romok közé, dacolt a halálveszéllyel is, csak hogy valami pénzt találjon, talált is, összeszedte, becsípett, s miután legyűrte mámorát, megvette az első jöttment utcai lány kegyeit, akivel a romházak mélyén, a halottak és haldoklók közt találkozott. De Pangloss kezdte rángatni a ruhája ujjánál:

- Barátom - mondta -, nem jól cselekszel, mert vétesz az egyetemes okság ellen, s rosszul bánsz az időddel.

- Hej, azt a kirelajszumát - felelte neki a matróz -, hát mit gondolsz, ki vagyok én? Batáviai tengerész; négyszer rúgtam fel a keresztet négy japáni utamon; no hiszen, bennem emberedre leltél a te egyetemes okságoddal!

Pár kőszilánk annyira megsebezte Candide-ot, hogy elterült ott az utcán a ráhulló romok között. Azt mondta Panglossnak:

- Drága mesterem, szerezz egy kis bort meg olajat, mert én úgy látom, meghalok.

- Ez a földrengés nem új dolog - válaszolta neki Pangloss. - Lima város ugyanilyen rengéseket érzett tavaly, mégpedig Dél-Amerikában; egyforma okok, egyforma okozatok; biztosan valami kénhegylánc lesz véges-végig a föld alatt, Limától egészen Lisszabonig.

- Semmi se valószínűbb - mondta Candide -, de az isten szerelméért, adj egy kis bort meg olajat.

- Hogyan hogy csak valószínű? - vágott vissza a filozófus. - Mondom, hogy a dolog réges-rég be van bizonyítva.

Candide elájult, amire Pangloss hozott neki egy kis vizet egy közeli közkútról.

Másnap találtak egy kis élelmet, ahogy a romok közt tévelyegtek, s így valahogy sikerült erőre kapniuk egy kicsit. Aztán ők is dolgoztak, mint mások, hogy segítsenek a halálból megmenekült lakosokon. Akiken így segítettek, oly jó vacsorát adtak nékik, amilyent csak adhattak ily sok istencsapás között; igaz, a lakoma szomorú volt, a vendégek könnyeikkel öntözték a kenyerüket, de Pangloss vigasztalta őket, hogy hát mindezek a dolgok úgyse történhettek másképpen.

- Mert, ugye - mondta -, eddig minden a legeslegjobban történt; mert ha van vulkán Lisszabonban, ez a vulkán nem lehet másutt; mert hiszen teljesen lehetetlen, hogy a dolgok, ugyebár, ne ott legyenek, ahol vannak; egyszóval, minden a legjobban van.

Egy fekete emberke, az inkvizíció megbízottja, aki ott ült mellette, udvariasan szót kért, és így szólt:

- Uraságod, úgy látszik, nem hisz az eredendő bűnben; mert ha minden a legjobban van, nem volt se bűnbeesés, se büntetés.

- Ezer bocsánatot kérek alázattal kegyelmességedtől - felelte Pangloss még udvariasabban -, mert hisz a bűnbeesés és az átok igen szükségszerű része a legeslegjobb világnak.

- Szóval - mondta az inkvizíciós -, uraságod nem hisz a szabadságban?

- Bocsánat, kegyelmes uram - válaszolta neki Pangloss -, a szabadság igen jól megfér a tökéletes szükségszerűséggel, mert hisz igen szükséges volt, hogy mi szabadok lehessünk, mert végre is, ugyebár, ha akaratunk eleve el volna döntve...

Pangloss épp mondata közepén volt, amikor az inkvizíciós intett a kísérőjének, aki portói vagy oportói bort töltögetett a poharába.



Hatodik fejezet
Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést szerették volna megakadályozni,
azonkívül arról, hogy mint fenekelték el Candide-ot

A földrengés Lisszabonnak háromnegyed részét lerombolta, mire az ország bölcsei nem leltek hatékonyabb módot a teljes romlás meggátlására, mint azt, hogy szép autodaféval kedveskedjenek a népnek; a coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött, hogy pár ember lassú tűzön s nagy ceremóniával való megégetése mindennél csalhatatlanabb gyógyszer mindennemű földrengés ellen.

Fogtak is mindjárt egy biscayait, akit azzal vádoltak, hogy feleségül vette a komaasszonyát, valamint két portugált, akik a csirkét hája nélkül ették; aztán vacsora után Pangloss doktort és tanítványát, Candide-ot is megkötözték, az egyiket csak azért, mert beszélt, a másikat csak azért, mert helyeslőleg hallgatott, mind a kettőt külön-külön rendkívül hűs helyiségbe vitték, ahol biztosak lehettek, hogy sose kapnak napszúrást; egy hét múlva mindegyiket sanbenitó-ba öltöztették, fejüket meg papírból való püspöksüveggel ékesítették; Candide süvegjét s sanbenitóját felfordított lángnyelvek meg kisördögök díszítették, de nem volt se farkuk, se karmuk, Pangloss ördögei viszont karmosak és farkosak voltak, s a lángnyelvek egyenesen lobogtak mind felfelé. Így mentek szépen, processzióban, és még igen megható szentbeszédben is volt részük, szép egyházi énekkel, mégpedig hármasszólamúval. Candide-ot mindaddig fenekelték, amíg csak az ének tartott, s ugyanolyan ritmusban; a biscayait s a két másikat, akik nem akartak szalonnát enni, ott íziben megégették, Panglosst meg felakasztották, ámbár ez ellenkezett a szokással. Ugyanaznap a föld megint rengett, mégpedig rettenetes zenebonával.

Candide rémülten, elképedve, eszeveszetten, reszketve s csak úgy csepegve a vértől, magában így elmélkedett:

"Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek? Hisz ha csak elfenekeltek volna! Ebben a bolgárok is részeltettek; de kedves jó Panglossom! a filozófusok legnagyobbja! azért látlak felakasztva, hogy még azt se tudjam, miért? Ó, kedves, jó anabaptistám, a világ legjobb embere, miért kellett megfulladnod a kikötőben? S Kunigunda kisasszony, minden kisasszonyok gyöngye, miért is jutott arra a sorsra, hogy hasát felhasítsák?"

Visszafordult, bár ugyan alig-alig vonszolta magát, kiprédikálva, elfenekelve, feloldozva és megáldva, amikor egy öregasszony került eléje, s így szólt hozzá:

- Ne félj, fiam, jöjj csak utánam.



Hetedik fejezet
Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek,
s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett

Candide bizony mégis félt, de azért követte az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsölhette a testét, meg aztán ételt és italt; az öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt.

- Egyél, igyál, aludjál - mondta neki az öregasszony -, s legyen veled az Atochai Szent Szűz, Páduai Szent Antallal s Compostellai Szent Jakabbal együtt; holnap megint eljövök.

Candide még mindig ámult-bámult mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit elszenvedett, s főkép az öregasszony irgalmasságán, akinek ott azonnal kezet is akart csókolni.

- Ne az én kezemet csókold - mondta neki az öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörzsöld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán aludjál.

Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel; aztán ebédet is hozott; késő este megint eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmadnap ugyanaz a parádé.

- Ki vagy hát? - mondogatta neki Candide. - Ki sugallt neked ennyi jóságot? Hogyan mondjak köszönetet?

A jó asszony sose felelt semmit; este megint visszajött, de már nem hozott vacsorát.

- Gyere velem - mondta neki -, de aztán ne szólj egy szót se.

Karon fogta Candide-ot, s vagy egy negyed mérföldet gyalogolt vele a vidéken; egy magányos házhoz értek, kertek és csatornák között. Az öregasszony kopogott egy kis ajtón; amikor ezt kinyitották, egy titkos lépcsőn szép aranyos szobába vezette Candide-ot, leültette egy selyemkanapéra, rácsukta az ajtót, és távozott. Candide azt hitte, álmodik; úgy nézett egész életére, mint egy gyászos álomra, és a jelen pillanatra, mint egy kellemes álomra.

A vénasszony megint megjelent; nagy nehezen támogatott egy reszketeg, fátyollal fedett, királynői termetű és ékszerektől csillogó hölgyet.

- Szedd csak le róla a fátylat - mondta az öregasszony Candide-nak.

A fiatalember közelebb megy; félős kézzel szedi le a fátylat. Micsoda perc! micsoda meglepetés! mintha csak Kunigundát látná! s őt is látja, mert valóban ő az. Minden ereje elhagyta, nem tudott szólni egy szót sem, s odahullt a hölgy lába elé. Kunigunda viszont a selyemkanapéra ájult. Az öregasszony mindenféle illatos vízzel locsolta őket; magukhoz tértek, beszélni kezdtek; először csak töredezett szavakat váltottak egymással, kérdéseik egyre-másra keveredtek válaszaikkal, könnyeztek, sóhajtoztak, sikoltoztak. A vénasszony mondta is nekik, ne lármázzanak nagyon, aztán magukra hagyta őket.

- Micsoda! hát kegyed az? - mondja Candide. - Egyszóval él? Itt találom meg Portugáliában! Hát akkor nem gyalázták meg? Nem metszették fel a hasát, ahogy Pangloss, a filozófus mondta?

- De bizony - felelte a szép Kunigunda -, de hát az ilyen balesetek nem mindenkor halálosak.

- De apját, anyját, ugye, megölték?

- Bizony igen - zokogta Kunigunda.

- S a testvérét?

- Azt is megölték.

- S hogyan került Portugáliába? S hogy tudta, hogy én is itt vagyok? S micsoda furcsa úton-módon hozatott ide, ebbe a házba?

- Elmondok mindent - felelte a hölgy -, de előbb azt mondja el, mi minden történt kegyelmeddel, ártatlan kis csókja óta, amelyet énnekem adott, meg aztán a rúgások óta, melyeket miattam kapott.

Candide mély tisztelettel szót fogadott; s jóllehet nagy zavarban volt, jóllehet gyenge volt a hangja és amellett reszketeg, s jóllehet a hátgerince még most is sajgott, elmesélte a lehető legártatlanabb módon, mennyi mindenen esett át gyászos elválásuk óta. Kunigunda szép szemét egyre égnek emelte; megkönnyezte mind Pangloss, mind a jó anabaptista halálát, s azután így mesélt Candide-nak, aki minden szavát leste, őt meg csak úgy nyelte a tekintetével.



Nyolcadik fejezet
Kunigunda története

- Ágyamban voltam, s mélyen aludtam, mikor az ég akaratából bolgárok törtek be Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi szörnyűségre elveszítem az eszméletem, hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már magamhoz tértem, visszanyertem az eszméletem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem, haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam, hogy ami apám kastélyában történt, akárhol s akárkivel is megtörténhet; a goromba a kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is megvan még a nyoma.

- Remélem, hogy láthatom én is - mondta sóhajtva a naiv Candide.

- Majd meglátja - mondta Kunigunda -, de hadd folytassam.

- Folytassa - szólt Candide.

Így aztán megint fölszedte története fonalát.

- Akkor egy bolgár kapitány jött be, látta, csupa vér vagyok, de a katona nem zavartatta magát. A kapitány megmérgedt, hogy ez a goromba közkatona oly kevéssé tiszteli, s ott a testemen ledöfte. Utána bekötöztette a sebeimet, s elvitt hadifogolyként a szállására. Én mostam az ingeit, bár ugyan nem sok volt neki, s én főztem rá a konyhájában; bizony be kell vallani, hogy igen csinosnak talált engem; s a magam részéről nem tagadom, hogy jóképű férfi volt, s fehér és sima volt a bőre; egyébként igen kevés ész és még kevesebb filozófia: látszott rajta, hogy bizony nem Pangloss doktornál nevelődött. Három hónap sem múlt el, minden pénzét elvesztette, engem viszont úgy megunt, hogy eladott egy zsidónak, bizonyos Don Issacarnak, aki Hollandiában meg Portugáliában kalmárkodott, s csak úgy ette a szép nőket. Ez a zsidó rettentően utánam vetette magát, mégsem tudott meghódítani; neki jobban ellenálltam, mint a bolgár katonának. Egy úrinőt, nem mondom, meggyalázhatnak egyszer-kétszer, de attól csak még jobban megszilárdul az erénye. A zsidó, hogy jobban megszelídítsen, idehozott ebbe a kéjlakába, ahol most mi ketten vagyunk. Addig mindig azt hittem, hogy nincs a földön szebb kastély, mint a mienk Thunder-ten-Tronckhban; de alaposan csalódtam.

A főinkvizítor egyik nap észrevett a szentmisén, szemezett is soká velem, s izent, hogy mielőbb látni akar bizonyos titkos ügyek miatt. Elvittek a palotájába, elmondtam neki, ki vagyok; erre megmagyarázta, mennyire rangomon alul való, hogy egy izraelitával hagyom magam kitartani. Mindjárt ajánlatot is tettek az ő részéről Issacarnak, engedjen át engem néki, mármint őeminenciájának. De Don Issacar, az udvar bankárja s nagy tekintélyű ember lévén, hallani sem akart a dologról. Az inkvizítor ezek után autodaféval fenyegette. Az én zsidóm megijedt, s végül is olyan vásárt kötött, hogy a ház is meg én is kettőjük közös tulajdona leszünk, s hogy a zsidó kapja hétfőt, szerdát meg az egész szombatot, míg az inkvizítornak a hét többi napja marad. Ez az egyezség hat hónapja tart. Persze veszekedések is voltak; mert sokszor eldöntetlen maradt, hogy hova is számítsák, az ószövetséghez-e vagy az újhoz, a szombatról a vasárnapra virradó egész éjszakát. Jómagam eddig, higgye el, mindkettőnek ellenálltam, s azt hiszem, hogy ezért is szeretnek még mindketten.

Végül is, hogy elhárítsa a földrengések istencsapását, no meg hogy ráijesszen Issacarra, őeminenciája, az inkvizítor egy kis autodafét rendezett. Erre a szép ünnepre engem is kegyeskedett meghívni. Mondhatom, igen jó helyet kaptam; a hölgyeknek még külön frissítőkkel is szolgáltak a mise és a kivégzések között. Megvallom, bizony elborzadtam, mikor láttam, mint égették meg azt a két zsidót, meg a jó biscayait, aki a komaasszonyát vette feleségül: de mekkora volt az ijedtségem, zavarom és meglepetésem, mikor meg olyasvalakit láttam sanbenitóban, püspöksüveggel, aki hasonlított Panglossra! Megdörzsöltem a szememet, figyelmesen odanéztem, láttam, hogyan akasztják; elájultam. Alig tértem magamhoz, akkor meg kegyelmedet láttam, mégpedig anyaszült meztelenen; ez aztán több volt a borzalomnál, ijedtségnél, fájdalomnál s a gyilkos kétségbeesésnél. Bevallom, a kegyelmed bőre még fehérebb, még frissebb, mint az én bolgár kapitányomé. Ez a látvány minden fájó, minden gyötrő érzelmemet megkettőzte. Felsikoltottam, így akartam szólni: "Megálljatok, barbárok!" - de hát elfulladt a hangom, s különben is hiába sikoltoztam volna akármeddig. Mikor aztán kegyelmedet alaposan elfenekelték, gondolkodtam, mint lehetséges, hogy a szeretetre méltó Candide s a bölcs Pangloss itt van Lisszabonban, az egyik, hogy száz vesszőcsapást kapjon, a másik, hogy akasztófára jusson, és méghozzá őeminenciája, az inkvizítor parancsára, akinek én vagyok a kedvese? Pangloss hát becsapott kegyetlenül, amikor azt mondta nékem, hogy minden a lehető legjobb ezen a világon.

Nyugtalanul, félőrülten, hol egészen magamon kívül, hol azonnal készen arra, hogy meghaljak a gyöngeségtől, szegény fejem tele volt ezerféle gondolattal, apám, anyám, testvérem gyilkos lemészárlásával, a csúf bolgár katona ungorkodásával meg késszúrásával, szolgaságommal, szakácsnéságommal, helyes bolgár kapitányommal, no meg a csúnya zsidómmal, gyalázatos inkvizítorommal, Pangloss doktor felakasztásával meg a hármas szólamú misereré-vel, miközben kegyelmedet fenekelték, s főképpen azzal a csókkal, amelyet, ha emlékszik rá, egy spanyolfal mögött adtam kegyelmednek azon a napon, amikor utoljára láttuk egymást. Magasztaltam az Úristent, hogy annyi megpróbáltatás után visszavezérelte hozzám kegyelmedet. Az öregasszonyt megkértem, legyen gondja kegyelmedre, kísérje ide, ebbe a házba, mihelyt lehetséges lesz. Mint látja, jól végezte a dolgát; megértem hát azt a ki sem mondható nagy örömöt, hogy láthatom, hallhatom, közelemben tudhatom Candide-ot. De már rettentő éhes lehet; nekem is megjött az étvágyam; kezdjünk hát a vacsorához.

Mindketten asztalhoz ültek, és evés után belesüppedtek a már említett kanapéba; még akkor is ott henyéltek, amikor Don Issacar, a ház egyik ura megérkezett. Épp szombat volt. Azért jött, hogy élvezze jogait, s magyarázza szíve szenvedelmét.



Kilencedik fejezet
Arról, hogy mi történt Kunigundával, Candide-dal, a zsidóval meg a nagy inkvizítorral

Ez az Issacar egyike volt a legharagosabb hébereknek, amilyent Izrael se látott a babiloni fogság óta.

- Micsoda! - mondta. - Te galileai szuka, hát nem elég neked az inkvizítor? Még ezzel a nyomorult gazfickóval is kell osztozkodnom?

S miközben így szólt, hosszú tőrt húzott elő a köntöséből, mert ez mindig vele volt, s mivel nem is gondolt arra, hogy ellenfelének is van fegyvere, rávetette magát Candide-ra; de a mi derék vesztfáliai ifjúnk a vénasszonytól nemcsak ruhát, hanem szép kardot is kapott. Ő is kivonta hát a kardját, bár igen szelíd erkölcsű volt, s egyszerre leterítette a zsidót, s az most ott feküdt holtan a szép Kunigunda lábainál.

- Szűzanyám! - kiáltott fel a hölgy. - Mi lesz velünk? Egy halott férfi, és itt nálam! Végünk van, ha idejönnek a törvényszék emberei.

- Ha Panglosst - így válaszolt Candide - nem akasztották volna fel, biztosan jó tanácsot adna ebben a szorult helyzetünkben, mert ő nagy filozófus volt, bizony. De hát ha ő már nincs itt, kérdezzük meg az öregasszonyt.

Ez igen értelmes asszony volt, s már belekezdett a mondókájába, amikor csak egyszerre egy másik kisajtó is megnyílt. Éjfél után egy óra volt, vagyis már kezdődött a vasárnap. Ez a nap őeminenciája, az inkvizítor úré volt. Belép a szobába, és kit lát? az elfenekelt Candide-ot, kezében a még kivont karddal, egy földön fekvő halottat, az ájuldozó Kunigundát s a tanácsadó öregasszonyt.

Mármost lássuk, mi történt ekkor Candide-nak a bensőjében, és hogyan is okoskodott; "Ha ez a szent ember segítséget hív, engem biztosan megégettet; ugyanígy tehet Kunigundával; engem már megcsapatott, de kegyetlenül; vetélytársam; nem habozhatok, ha már egyszer ölni kezdtem." Candide gyorsan és tisztán okoskodott; s még időt sem engedve az inkvizítornak, hogy magához térjen, átdöfte alaposan a kardjával, utána őt is odadobta a zsidó holtteteme mellé.

- No tessék, még egy - mondta Kunigunda -, erre már nem lesz bocsánat; minket ugyan kiátkoznak, itt a legutolsó óránk. De hát mondja, hogy csinálta, hisz kegyelmed olyan jámbor, és most egy-két perc alatt megölt egy zsidót meg egy főpapot?

- Szép kisasszony - felelte Candide -, ha az ember szerelmes, féltékeny, s még az inkvizíció is megvesszőzi, akkor már nem tudhatni, mire képes.

Az öregasszony is megszólalt, s ezt mondta a szerelmeseknek:

- Idekinn az istállóban három andalúziai ló van, nyereggel, kantárral, mindennel. A vitéz Candide majd felszereli őket; asszonyomnak ugyebár van egypár tallérja meg gyémántja: üljünk lóra, de íziben, bár én csak fél feneken tudok ülni, s menjünk mielőbb Cádizba; ott kinn gyönyörű idő van, ilyenkor öröm az utazás ebben az éjszakai frissességben.

Candide máris megnyergelte mind a három paripát; Kunigunda, a vénasszony meg ő egyszerre, megállás nélkül harminc mérföldet futottak. Mialatt így messze kerültek, a szent hermandad betör a házba; őeminenciáját a város egy szép templomába temették, Issacart meg egy pöcegödörbe dobták.

Candide, a vénasszony meg Kunigunda már egy Avacena nevű városkába érkeztek, a Sierra Morena hegyei közé, s így beszélgettek a kocsmában:



Tizedik fejezet
Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért Kunigunda, Candide meg
a vénasszony Cádizba, s mint szálltak ott hajóra mind a hárman

- Ugyan ki lophatta el a pénzemet meg a gyémántjaimat? - siránkozott Kunigunda -, és most hogy fogunk megélni? mit csinálunk? hol találok új zsidókat meg inkvizítorokat, akiktől új adományok néznének rám?

- Hajjaj - mondta az öregasszony -, én egy tiszteletre méltó kapucinusra gyanakszom, aki tegnap ugyanabban a fogadóban aludt, mint mi, Badajozban; isten ments, hogy vakmerően elítélnék akárkit; de ő bizony kétszer is benyitott a szobánkba, s jóval előttünk távozott.

- Fájdalom - szólt közbe Candide -, a jó Pangloss sokszor bizonygatta, hogy a mi földünk javaiban minden ember osztozkodik, s mindenkinek egyforma a joga hozzá. De hát ha ez a kapucinus ilyen elveket követett, legalább annyit hagyott volna, hogy befejezhetnénk az utunkat. Semmije se maradt, szép Kunigundám?

- Még csak egy veszekedett garasom se - felelte a hölgy illendően.

- Mit tegyünk, mit tegyünk? - mondta Candide.

- Adjuk el az egyik lovat - indítványozta az öregasszony -, én majd a kisasszony mögé ülök, bár csak a fél fenekemen tudok ülni, és majd így elérünk Cádizba.

Ugyanabban a fogadóban volt egy bencés apát is; ez vette meg jó olcsón a lovat. Candide, a vénasszony meg Kunigunda átügettek Lucenán, aztán Chillason, majd Lebrixán, s végre mégis Cádizba értek. Ott épp egy flottát szereltek fel, s csapatokat gyűjtöttek, hogy mielőbb észre térítsék a paraguayi tisztelendő jezsuitákat, akiket azzal vádoltak, hogy fellázították egy bandájukat a spanyol meg a portugál király ellen, nem messze San-Sacramento városától. Candide, aki a bolgároknál szolgált, oly szépen szalutált bolgár módra a kis sereg parancsnokának, oly ügyesen, elevenen, virgoncul és kevélyen, hogy azonnal egy egész század gyalogost rendeltek alája. Így lett belőle kapitány; s így szállt hajóra Kunigundával, a vénasszonnyal, két szolgával meg azzal a két andalúziai lóval, amelyek nemrég még Portugáliában, a főinkvizítori istállóban abrakoltak.

Átkelés közben sokat elmélkedtek szegény Pangloss filozófiájáról.

- Most egy másik világba érünk - mondta Candide -, az lesz a jobbik. Ott biztosan minden jó lesz: mert, valljuk meg, van mért nyögnünk azért, amit ezen a miénken testben és lélekben szenvedtünk.

- Egész szívem kegyelmedé - felelte neki Kunigunda -, de még most is borzad a lelkem attól, amit láttam meg átéltem.

- Minden jó lesz - válaszolt Candide -, már ez az újvilági tenger is jobb, mint a mi európai tengereink, csendesebb, s a szelek is állandóbbak. Biztosan az új világ lesz a lehető világok legjobbika.

- Adná isten! - sóhajtott Kunigunda -, de én olyan rettentő mód szerencsétlen voltam a miénkben, hogy a szívem talán már nem is tudja, mi a reménység.

- Panaszkodnak? - szólt az öregasszony. - Hej, látszik, hogy nem szenvedtek annyi sok bajt meg bánatot, mint én.

Kunigunda majdnem elnevette magát, oly furcsának találta az öregasszony dicsekvését, hogy ő még nála is szerencsétlenebb!

- No de - mondta -, kedves, jó néném, hacsak nem gyalázta meg két bolgár, hacsak nem kapott két szúrást, jó éleset a hasába, hacsak nem gyilkolták le szeme előtt két apját, két anyját, s hacsak nem látta két kedvesét megvesszőzve egy autodafén, nem látom be, mért volna szerencsétlenebb énnálam; s ne felejtse, hogy hozzá még bárónőnek is születtem, hetvenkét őssel a családfánkon, és hogy mindezek után szakácsné voltam a bolgároknál.

- Kisasszonyom - mondta az öregasszony -, nem tudja, milyen jó házból születtem; s ha megmutatnám a fenekemet, biztosan másképp beszélne, és nem ítélne elhamarkodottan.

Ez a beszéd Candide-ot is, Kunigundát is igen kíváncsivá tette. Az öregasszony meg így kezdett mesélni:


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!