Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. november 30., kedd

Gárdonyi Géza: Isten rabjai -2 -

MÁSODIK RÉSZ

1

Egy szekér elakadt az úti sárban. Szép napos volt pedig az idő: vetést zöldítő áprilisi. De az előző héten kiöntött a Duna, és hát kövezett útról Magyarországon akkor még nem is álmodtak.

A szekeres meg-megbiztatta a lovait:

- No, Isten álgyon...

S nyomban utána riogatón káromkodott:

- Hej, azt a keserves irgalmát!...

A szekér tengelyig állt a sárban, és a lovak ijedten forgó szemmel csobogtak a vízben.

- Gyühű, gyühű!

Az ostorcsapások fekete vonalakban fénylettek a hátukon. Hiába feszítették meg az inukat, a szekér nem mozdult tovább.

A szekeres hátranézett: hátha látna segítséget az úton. De csak két asszonyfélét látott a távolban, a lombosodó nyárfák között, két fekete kendős asszonyt. Azok bizony nem segíthetnek rajta.

Felgyűrte hát a gatyája szárát, s belecappogott a sárba. Jobb vállát nekivetette a lőcsnek, bal kezével meghadarta az ostorát:

- No, Isten álgyon... Gyű te! Hé! Azt a hét imádságos keserves irgalmát!... Gyühűűű!...

A lovak nekihuzakodtak. Úgy nekihuzakodtak, hogy a szemük is düllyedt belé. De biz a szekér nem mozdult.

A szekeres megvakarta a fejét, és kicaplatott a sárból. Jobbra-balra lerugdosta a sarat a lábáról, és vörös képpel, nagy elbúsultan káromkodott.

A táj üres volt. Az út mellett tél-túl tavaszi szántások táblái feketélltek. Bizony ritkásan. A szántóföldek nagyobb része bozótos parlag. A távolban lombtalan erdők, és a fák gallyai közt a szőnyi torony piros bádogteteje.

A szekeres az égi felhőkre pillantott. Szürkék voltak a felhők, sötétek. A lefelé hajló nap vérszín-pirosan süllyedt közéjük. A szekeres várt kissé, hogy a lovak szusszanhassanak.

Aztán újra kezdődött a No, Isten álgyon meg, a gyíhekelés, meg a hét keserves irgalom emlegetése.

De ez az utolsó kísérlet se mozdítja tovább a szekeret. Az ember megint kicaplat hát a sárból, és széttekint. Bámulva látja, hogy az útonjáró két asszony voltaképpen nem is asszony, hanem barát - két fekete csuklyás, vándor barát. Az út szélén közelednek, ahol a gyep keményén kerülhető a sár. A kámzsájuk fel van szíjazva térdig. Kezükben bot van, vagyis amint akkor mondták: istáp. Sarujukat a bal kezükben lógatják.

Az egyik barát ötvenes forma, szürke szakállú, vékony ember. A két szemöldöke között mély ránc. A hátán valami négyszögletes bőrtáska. A másik fiatal, legfeljebb húszéves, zömök, vállas és vastag nyakú, gondolkodó szemű. Mind a kettő mezítláb, félszárig sárosan.

- Szépen emlegeted az Istent! - szól a szekeresre az idősebbik barát. - Van is foganatja, látom.

Az ember levette a süvegét, és röstelkedve pislogott.

- Nem ért a ló jó szót, könyörgöm. Adjon Isten jó napot. Ha rá nem ríjjog az ember... De az is bolond, aki ilyen úton lisztet küld.

S az ostorával nyugatra mutatott:

- Kegyetlen felhő terjedez amott...

- Hát inkább a liszt vesszen el, hogysem a lelked. Kinek viszed?

- Bajcsy uramnak vinném. Almásra. Mer igen jóféle liszt ez: kalácsnak való.

- Hát ne kínozd azokat a szegény állatokat. Várd meg békén, míg a másik szekér jő, aztán annak a lovaival kimozdulhatsz.

- De épp az a feneség, tisztelendő uram, hogy nem indul ilyen útnak senki. Hanem ha valaki vigyázna addig a lisztemre, elugranék az egyik lovon Bajcsy uramhoz, hogy küldjön segítséget.

- Mink ugyan nem vigyázunk, jó ember. Minekünk nem az a kötelességünk ezen a világon, hogy lisztet őrizzünk. Hanem úgyis meg kell hálnunk valahol. Merre van az az Almás?

- Annak a két nyárfának egyenes irányában.

- Mennyire?

- Hát biz az van vagy négy futamodás. Az Isten szent nevére kérlek, tisztelendő uraim, segítsetek. Odaadom addig az egyik lovamat, vagy mind a kettőt is...

- Nekünk nem szabad lóra ülnünk, atyámfia.

Aztán a két barát mégis tanakodott.

- Nagy eltérő - vélte az idősebbik. - De hát nem állhatnak ezek itt mind éjten által.

- A felhő esőt hoz - felelte az ifjabb, vastag lábaszárán a fenn megszáradt sarat vakargatva -, de nem értem, miért nem szedi le ez az ember a zsákokat?

És az emberhez fordult:

- Szedd le talán egyenkint a zsákokat, s hordd át a sáron.

- Leszedtem én mán háromszor, de hogy megint és hogy átal is hordjam ezen a nagy sáron, meg újra felrakjam...

És elkeseredett:

- A ménkű csapjon ezekbe a lovakba. Ha itt ragadok éccakára is, megver az eső - agyoncsap a gazdám. Hej. De nem is adok én egy pár jó ökröt tíz igáslóér!

A két barát újra összetanakodott.

- Isten nevében kért - mondta az idősebbik -, és ha esik, ezt a sok lisztet csirizzé áztatja. Gyerünk hát Almásra.

S megindultak a két nyárfa irányában.

Az idősebbik barát Rudolf fráter volt. Az ifjabbik Jancsi. A lefolyt nyolc éven Jancsi Magyarország minden domokos-klastromában töltött egy esztendőt. Mert az volt a szokás, hogy a novícius különböző mesterektől tanult. Legutóbb Győrött volt. A kertészetben is megoktatták, s könyvkötést is tanult egy német baráttól.

Most azért indították őket útnak, mert egy apáca súlyosan megbetegedett, és Rudolf orvost kérték az apácák. Jancsit meg azért küldték az orvossal, mert őrá is szükség volt. A szigeti barát-klastromot megbővítették. Kertet is kerítettek hozzá. Jancsira bízták, hogy bevesse, beültesse. Bizony fölemberedett a gyermek. Az arca azonban kerek maradt, afféle vasat is harapó, kemény kerek arc, mint az anyjáé. Az állán néhány apró bibircs vörösödött. De csupa erő volt és egészség.

Mikor már egy hajításnyira jártak a szekértől, egyszer csak kiabálást hallanak:

- Megálljatok! Megálljatok, tisztelendő uraim!

A szekeres futott utánuk.

Hozzájuk közeledve meglassult, és a homlokát törülgette az inge ujjában:

- Ne menjetek oda mégse! Inkább rajta hálok a szekéren, ha másképp nem lehet. Beterítem a szűrömmel. De nem viselhetem el a lelkemen... Ne menjetek oda, tisztelendő uraim!

A két fráter csodálkozva nézett az emberre.

- De hát mért nem mennénk? - kérdezte Rudolf fráter. - Izmaelita ember-e a gazdád, avagy zsidó?

- Se nem izmaelita, se nem zsidó. De azért ne menjetek hozzá.

- Talán valami bűnben forogsz te azzal a liszttel?

- Nem forgok én semmi bűnbe se.

- Vagy harapós kutyákat tart? Mink nem félünk semmi kutyától.

- Nem tart éppen igen harapós kutyákat, hanem hogy éppen ű maga a harapós kutya. Különösen a papok... Ne menjetek oda mégse, uraim, az Isten áldjon meg benneteket.

- De most már megmondd, hogy miért ne mehessen keresztény pap a keresztény emberhez?

- Hát... hogy is mondjam... feleséges ember vót az én uram... Aztán most nincs felesége...

- Hát aztán?

- Hát aztán azért nincs felesége, mert elment a pappal...

- Hát aztán?

- Hát aztán... izé... hát hogy a papot nem foghatta meg, leölt dühében egy egész klastromot.

- Hol?

- Nem tudom. Valahun német földön. Negyvenhat barátot megölt egy szál karddal.

A két fráter rábámult.

- Nem igaz a' te! - mondta az idősebbik.

- De Isten szent uccse igaz - felelte a szekeres. - Ő maga beszélte.

A két fráter egymásra nézett. Megértették, hogy Bajcsy gazdánál csakugyan nem lehet szíves látvány a csuha.

- Nem viselhetem el a lelkemen - folytatta a kocsis. - A gazdám... igen ádáz ember. Nem hiszem, hogy papfélét... belétek köt, ha másképp nem lehet... Nem viselhetem el a lelkemen.

Rudolf fráter kérdőn nézett Jancsira.

Jancsi vállat vont:

- Pogányok közé is jár a mi szerzetünk.

- Legfeljebb kilök.

- Be se megyünk, csak az ajtóban beszélünk vele.

- Elvégre az ő ügyében járunk.

És az orvos a szekereshez fordult.

- Térj vissza a szekeredhez. Mink elmegyünk a gazdádhoz, és megmondjuk neki a bajodat. A többi: Isten gondja.

S megindultak a két nyárfa iránt. Arrafelé is régi parlag volt a mező, csupa bozót és embernyi magas cserjés. Félórát is haladtak, míg végre szántott földet értek, s a távolban nagy kőfal-kerítéses tanyát pillantottak meg.

A tatárjárás után ugyancsak divatoztak a kőfalak.

Mikorra a kapuhoz jutottak, az ég már dörgött, és nagy cseppek csapódtak a kezükre.

A kapu nyitva volt. Bent gyümölcsfákkal környezett, tornácos úrilak fehérlett a hűvöskés esti homályban, távolabb istállók, ólak, meg egy csűr.

Valami nyolc dühös kutya robbant elő a két fráter fogadására, örvesek, bozontosak, nagyok. Éktelen csaholással szökdelték őket körül.

A két fráter háttal állt egymásnak. Nem szóltak semmit, csak maguk elé nyújtották botjukat.

Az udvar közepén tűz égett. A tűz világánál látni lehetett egynéhány cselédet meg az urat. Valami kövön vagy tuskón ült az úr. S körülötte a cselédek is ültek, mintha valami tanácskozás volna. Csak az arcukat világította meg a tűz.

Az ebugatásra fölkelt egy fiatal legény, és elcsillapította a kutyákat.

Valamennyien bámulva néztek a tűz odanyílt világánál a két fráterre. Egyik-másik halk Isten hozott-at mondott. De szinte megdermedve nézték a két barátot.

Az úr is fölkelt a helyéről.

- No, mi az? - dörmögte - nem Pali jött meg?

A cselédek nem feleltek.

A két fráter közeledett a tűzhöz.

- Békesség e háznak! - bókolt Rudolf fráter templomi hangon.

Az úr - egy hosszú bajuszú, borzas üstökű, erős ember, körülbelül harmincöt-negyven évesnek látszott a homályban - összevonta a szemöldökét:

- Mit kerestek?

Rudolf rövid egynéhány szóval elmondta, hogy a szekeret milyen állapotban találták, hogy egy pár ökör vagy egy pár ló kellene az elakadt embernek.

- Isten nevében kért bennünket, hogy hozzuk hírét a bajának. Megtettük. Jó éjszakát.

S könnyedén fejet hajtott, és megfordult.

- Gyerünk.

Az eső megeredt. Villám cifrázott végig az égen, s rá földet rendítő dörgés következett.

Bajcsy utána bámult a két barátnak, aztán erős recsegő hangon kiáltott:

- Fráterek!

A két fráter megállt.

Bajcsy hozzájuk ballagott.

- Hol háltok? - kérdezte mogorván.

Rudolf vállat vont:

- Majd csak találunk helyet.

- Hol a fenébe találnátok? A legközelebbi ház is négy óra járás ide.

- Nekünk nincs messze semmi. A rossz időjárást békével szenvedjük.

- Nem bocsátalak el. Háljatok meg nálam.

- Köszönjük - felelte Rudolf hidegen -, nem szokásunk, hogy alkalmatlankodjunk.

A villámfénynél látszott, hogy Bajcsy a fejét rázza.

- Meghálhattok a szérűn - mondotta mogorván. - Mi a neved?

- Az enyém Rudolf. A társamé János.

- Rudolf? Te talán az orvos-barát vagy?

- Az. Ösmersz?

- Hm. Nem, hálistennek, csak épp a nevedről.

És barátságosra enyhült a hangja:

- Egy asszonyt épp tegnap kísértek Budára hozzád.

- Beteget?

- Bizony olyan beteg az, hogy ülni is alig ülhet. A néném is vele ment. De hát jertek. Elvégre, ha rossz is a hírem, nem rosszabb magamnál. Szívességet cselekedtél velem: elfogadhatod, hogy viszonozzam.

Az eső már akkor suhogva szakadt. Eloltotta az udvaron égett tüzet is. És pokoli fekete volt a sötétség. Akarva se lehetett volna tovább menniük.

- Micsoda zivatar! Április elején! - mormogta Bajcsy.

S a konyha felé kiáltott:

- Szövétneket!

A ház ajtaján csakhamar világosság áramlott ki, s megjelent egy fiatal cselédlány szövétnekkel.

Bajcsy bekísérte a két vendéget.

Cserhajjal döngölt földű szobába vezette őket. Köpcös tölgyfaasztal állt a szoba közepén, s körülötte gyökérből alkotott, vaskos karosszékek.

A szobában cserszag és borszag uralkodott, némi penész-szaggal egybekeveredetten. De abban az időben nem voltak finnyásak az emberek. A cserrel döngölt földű szoba már úri valami volt abban a korban. Szagnak meg valami szagnak csak kell lenni az olyan szobában, amelyikben esznek, isznak, de söpörni sohase söpörnek. Húsvétkor, szentmihálykor megújítják a cserhajat, s azzal megvan.

A cselédek - csupa fiatal leánycseléd - egy sokágú gyertyatartón gyújtottak világot, egyszerre valami tíz viaszgyertyát is.

A falra vetődő világosságnál mindenféle fegyver csillogott elő. A fal teles-tele volt szépen gondozott fegyverekkel: sok kard, harminc is - dárdák, íjak, puzdrák, paizsok, bölényszarvak és más efféle szarvak. Semmi egyéb bútor, csak egy festetlen tölgyfaalmáriom a sarokban, meg egy pohárszék: csupa ezüst-kupák és ezüst-poharak - a másik sarokban.

- Tüzet a kandallóba! - parancsolt a gazda.

A világosságnál látni lehetett, hogy körülbelül negyvenöt éves, középtermetű, csontos arcú ember: szennyes bőrköntös van rajta. A bajusza: mintha fekete csepűt sodortak volna s ragasztottak volna az orra alá. A szakálla rövidre nyírt, még feketébb szakáll. Nagy kifent bajuszával mintha emberré vált cincér volna. A szeme apró és eleven.

A két bámuló baráthoz fordult:

- Tegyétek le hát azt az istápot. Üljetek le. Mit esztek? Mit isztok?

- Köszönjük - bókolt az orvos-barát -, csak szállást kérünk. Meg ha egy dézsa vizet adatnál a lábunknak... odaki...

Bajcsy hümmentett:

- Szállás már van. De hát bizonyára éhesek is vagytok. Ha nem vagytok nagyon éhesek, várjátok meg a vacsorát. Üljetek le.

És a cselédekhez fordult.

- Két dézsa vizet.

A két barát letette a botját a sarokba. Egyéb holmi nem volt náluk, csak az orvosnál a négyszögű bőrtáska.

- Talán a nénéd is beteg? - kérdezte az orvos. - Vagynak nálam holmi jóféle füvek...

- Dehogy - felelte Bajcsy -, az csak éppen velük ment. Mentek vagy négyen asszonyok. A királylánynak a látására mentek. Nem tudom, mit bámulnak rajta. Mondják, hogy az ország minden vidékéről ellátogatnak oda a nemesasszonyok. Minden főúr betolná már a lányát apácának.

- Igaz.

- Mondják, hogy István herceg is odatette a leányát.

- Oda. Még tavaly. A halicsi hercegleány is ott van, a makonyai herceg leányai is.

- Hát a békesség-szerzésről tudtok-e valami hírt?

- Hallottuk, hogy megtörtént.

- Már megtörtént? Bizonyos?

- Teljességgel bizonyos.

Bajcsy csak nézett. A hangja már barátságosabb volt. Hiszen ezek az emberek híreket tudnak!

- De hát... üljetek le... Bizonyos a híred?

- Bizonyos. Március utolsó napján kötötték meg a békességet Pozsonyban.

- A király is ott volt?

- Nem. Sem a mi királyunk, sem a cseheké. De ott volt a királyné meg a két kis fia: István herceg, meg Béla herceg. Hogy a cseh király kiket küldött? Bizony nincs a fejemben a nevük. Csak azt tudom, hogy Ottokárnak a vezére köztük volt.

- Rózenberg, a tűz égesse meg!

- Az.

- No és...

- Stájerországot bizony elvesztettük.

Bajcsy az asztalra csapott:

- Tudtam! Hej, azt az atya...

- No, csak ne káromkodj - szólt rá az orvos. - Káromkodással nem szerzed vissza. A második pont jobb: Béla hercegnek megajánlotta Ottokár, hogy vegye majd feleségül az unokahúgát, Kunigundát. Viszont ő meg egy magyar herceglányt vesz feleségül.

- Hazudsz, fráter, most már látom, hogy hazudsz! A cseh király már régen házas!

Az orvos vállat vont:

- Ha jobban tudod, minek kérdezed?

Két jobbágyleány két dézsát cipelt be a szobába. Künn az ég dörgött. A két lány ijedten tette le a dézsát, s mind a kettő keresztet vetett magára.

- No, csak beszélj - mondta csendesebben Bajcsy -, engem a hazug hírek is érdekelnek.

- Hát a további hazug hír ez: a cseh király ezelőtt négy esztendővel folyamodott a pápához, hogy bontsa fel a házasságát. Mert a felesége meddő.

Bajcsy rábámult:

- Ezt nem hallottam. De hát csak nem adunk annak magyar hercegleányt? A libapásztoromat se adnám neki.

- A király attól tart, hogy a veresége híre eljut a tatárokhoz. Nekünk békesség kell mindenképpen. Írásba foglalták, hogy amelyikük megszegi az egyezséget, tízezer márka ezüstöt fizet a pápának. Három cseh püspök is megesküdött velük, hogy a békességen őrködnek...

- Ez jó! Annak nem hihet, csak a bolond. De hát még ez is kevés.

- Hát van is még hozzá.

- Micsoda?

- Az, hogy ha Ottokár szegi meg a békességet, kiközösítik az egyházból.

- No, ez valamennyire megnyugtató - mormogta Bajcsy.

S komor szemeit gondolkodóan mélyesztette maga elé.

Aztán fölkapta a fejét.

- De hát honnan tudod mindezt ily apróra?

Az orvos elmosolyodott:

- Mink ne tudnánk az ország ügyeit? Egy fráterünk mindig ott van a király mellett. A királyné csak a mi szerzetünkből választ gyóntatót is. A mostani gyóntatója Jordánusz fráter. Ezek az ügyek persze nem gyónás.

Bajcsy gondolkodva járta végig a szobáját. Hümmögött, mormogott.

Szinte el is felejtette, hogy vendégei vannak.

Közben mind a két barát lemosta a sarat a lábáról. A sarujukat külön megmosták, megtörülték kócban, s újra felvonták. A harisnyájukat is persze.

A cselédek nagy ezüst-kupában bort tettek föl az asztalra, s a kupa mellé ezüst-poharakat raktak.

Jancsi alázatosan megszólalt:

- Kié, uram, az a sok műveletlen föld, amerre jöttünk?

- Az enyém - felelte Bajcsy megütődve. - Amennyire ellátsz innen, az mind az enyém.

- Hát minek heverteted, uram? Kár azért a sok jó földért.

Bajcsy leült az asztalhoz. Vállat vont:

- Kár? Kinek kár? Szántatok, vettetek belőle, amennyi a házamnak elég. Több minek? Az egereknek? A tavalyi búzámat is a disznók elé hányattam, annyi maradt. Mit értesz te a gazdaságban? Nem miatyánk ez, fráter.

- Igaz, hogy nem értek benne - felelte Jancsi -, csak ha látom a sok parlagot... a szemem kívánja, hogy bár fel volna szántva.

- Hát akkor a barmok hol legeljenek? Van vagy négyezer szarvasmarhám, van vagy háromezer lovam.

Jancsi elbámult:

- Minek annyi?

- Minek? Hát hogy minek? Hát tehetek én róla, hogy vannak? Ellenek, csikóznak: vannak.

Kívül gyermeksírás hallatszott, nem is egy, hanem egyszerre kettő. Bajcsy kiment a szobából. Parancsoló hangja hallatszott odakünn. Aztán a gyermeksírás elcsendesült. Bajcsy visszatért.

- Teli van a házam gyerekkel - dohogott. - A tatárjárás után egyszerre ötvennégy gyereket hoztak a házamhoz. Mind én nevelem fel. Harcba is én vezettem őket. Most meg azoknak a gyerekei nyivákolnak a házban.

Az orvos elmosolyodott. A falra nézett.

- Szép fegyverek - szólt csodálkozóan - és értékesek. Látszik, hogy vitéz ember vagy.

- Meghiszem azt - felelte Bajcsy büszkén. - Bizony, feleim, ez a fal a magyar nemzet történelme fegyverekben.

S maga is mintha először látná a fegyvereit, végigbámult a falon.

- Nézd ezt az első kardot - mondotta a falról egy görbe kardot leakasztva -, csupa csorba. Árpád apánk mellett harcolt ezzel az ősöm. Nézd ezt a másikat: Botond vezérrel járt a görög földön. Nézd ezt a csontmarkolatú kardot: a Mohi pusztán az én kezemben táncolt.

- Ott voltál?

- Én ne vótam vóna ott? Apám most is ott van. Isten nyugosztalja. És ott vótam minden harcán eddig a királynak.

Az asztalhoz lépett, és poharat fogott:

- No, Isten hozott benneteket! Látom: derék emberek vagyok. Barátok vagytok, de azért derék emberek vagytok.

- Isten éltessen minden vitéz magyart - felelte az orvos. - Szegény hazánkat a vitéz nemesek tartják a vállukon.

Bajcsy gazda egyet gyűrt a haján hátrafelé. A falhoz lépett, és levett egy német szabású kardot.

- Nézzétek ezt a keresztes-markolatút. Apámmal járt ez a Szentföldön. Kétszáz pogányt vágott le vele, eggyel se kevesebbet. Az én oldalamon meg negyvenháromban villogott, mikor a tatárok eltakarodása után Zárát védelmeztük a velenceiek ellen. Az volt ám a kutya harc, feleim! A velenceiek hajókon, mink meg csak úgy, lóháton. A taljánok csak nevettek bennünket, de bezzeg mikor a partig merészkedtek, lóháton ugráltunk a hajóikra; keresztül-által a köteleken, evezőkön! Az én lovam még a tengerbe is beleugrott nagy igyekezetében, de mindgyárást vissza is ugrott. Tudja fene, hogyan. Talán valami gerenda úszott ottan. Arra toppant véletlenül. Evvel a karddal, egy tojásfőzetnyi idő nem telt belé, legalábbis száz kötelet elvágtam. És közbe persze taljánt is, de azt nem számítom.

- De hiszen a velenceiek győztek.

- Győztek akkornap. De ha Dénes bán meg nem sebesül, bizony nem bírtak volna velünk. Micsoda? Azok az olajat ivó tücskök bírtak volna velünk? Csak üvöltözni tudnak azok, meg ugrándozni.

Bizalmasan és hévvel beszélt, mintha régóta ismerné a két barátot. A szobát kellemes borillat töltötte be. A kandalló melege is barátságos volt. Kívül még dörgött.

Bajcsy leakasztott egy széles hüvelyű kardot, réznyelűt, bőrrel borítottat, s kivont belőle egy vékonyka vasú kardot.

- Ezt nézzétek, hogyan el van köszörülve. Már nem is forgatom, csak emlékül tettem el. Negyvenötben ezzel Lengyelországban hadakoztam, mikor a király vejét támogattuk. Vágtam lengyelt vagy hetvenet. A következő évben Ausztriában hadakoztuk, tudhatjátok. Vágtam a németben vagy nyolcvanat, vagyis hogy csak nyolcvanig számláltam, azontúl már untam, hogy olvassam.

Jancsi fráter elirtózva nézett a csupa bajusz emberre. Micsoda erő! Még csak nem is sejtette volna, hogy akkora erő rejlik abban az emberben. És milyen könnyedén beszéli azokat a nagy tetteket!

- És neked semmi bajod sem történt? - kérdezte az orvos.

- Semmi. Csupán hogy három nyilat lőttek belém. Egyet a nyakamba, kettőt az oldalamba. De mindjárt beleugrottam a Lajtába, és kiáztattam a sebemet.

Sodort a bajuszán, és folytatta:

- Negyvenhétben, amikor a muszkák ellen mentünk, megint ezt a kardot vittem el. Ott kiütötték három fogamat. De nem emlegeti, aki kiütötte.

Megfogta a kard hegyét, és hozzáhajlította a markolathoz.

- Micsoda acél! - mondotta gyönyörködve. - Valamikor volt is belecifrázva valami írás, de már alig látszik.

S a világossághoz vitte. Mutatta az orvosnak.

Az orvos rásunyorgatott:

- Nem volt ez sose írás - mondotta -, csak valami babonás jegyek.

- De biz írás volt az. Apámtól hallottam, hogy írás volt, ámbátor apám sem értette a betűket. De öregapám mikor a Szentföldön járt, ott mutatta a király deákjának. Azt mondta, hogy írás, mégpedig hogy Karaton fejedelem idejéből való.

- Nem lehet az.

- No, de bizonyosan tudom. Hiszen azt is tudom, mi van ide írva, igaz, hogy csak apám szava után. Hát ez e: Aki engem nem bánt, azt én is nem bántom. Aki bánt, haragos villámként levágom!

A lányok e beszélgetés közben betálaltak. Sült ürühúst tettek az asztalra. S egy réztálban meleg vizet hordoztak körül, és törülközőkendőt.

A két barát éhes volt. Úton szabad volt húst enniük. Nem is sokat kérették magukat, csak fogták a bicskájukat, s ki-ki a markából. Abban az időben még nem ismerték a villát.

- Három esztendeig nem mentem sehova - folytatta Bajcsy -, megházasodtam. Nem valami szerencsésen. De erről nem beszélek. Hanem ötvenben, mikor azok a cudar németek raboltak nálunk, a király mindenkit fegyverbe szólított. Ausztriába mentünk aratásra. Hallottátok, hogyan szállt ott szembe Ákos Ernye a német Góliáttal: Vuhárral? Én tanúja voltam. Láttam, ahogy lovastól leszúrta a büdös németjit. Egy templomba beégettünk négyezerre valót. De a király irtózatosan megbúsult ellenük. Azt mondta, hogy minden németet kiirtsunk. Mert addig nem is lesz nyugság Magyarországon, amíg a németből csak egy is marad.

- Hát ellenünk fújó nép - bólintott rá az orvos.

- No, azt hittük, nem is lesz többé dolgunk nyugaton. Hát a sátán nem neveli-e ellenünk Ottokárt? A cseh, alighogy kitesszük a lábunkat, egyre-másra foglal a mi Stájerföldünkön. Megint hadba!

- Már azt csakugyan az ördög nevelte.

- De hát igyatok is, ne csak egyetek.

S a boroskupára meg a poharakra pillantott.

- Micsoda poharakat raktatok ide? - förmedt a cselédre. - A német kelyheket!

A cseléd a szekrényből három aranykelyhet vett elő. Ketteje sima művű volt, dísztelen, de a harmadika zafír- és rubinköves, és forgács-formában remekelt arany talpú.

A két szerzetes elhőkölt.

- De hiszen ezek templomi kelyhek - rebegte az orvos.

- Hát persze hogy templomiak. Mikor a cudar Ottokár ellen mentünk a következő esztendőben, ötvenháromban, minden templomot megfosztottunk. Mi van ezen elszörnyülködni való? Hát ők nem elvitték még a harangjainkat is? Nem kifeszegették még az ereklyéket is az oltárainkból?

- Tudom. De azért bocsáss meg, uram: nem iszok belőle. Templomnak kellett volna adnod.

- Én? Templomnak?

És keserűen nevetett.

S hogy ekkor fölemelte a fejét, látszott, hogy elöl két felső foga hiányzik.

- Ne beszéljünk erről - legyintett -, vendégeim vagytok, egyházi emberek vagytok: templomról veletek nem beszélek. Zsófi, tedd vissza nekik az ezüst-poharakat! Hát bezzeg szorult akkor a csehek büszkesége! Az oroszlánsisakos! Prága minden népe búzát gyűjtött, és a pincékbe hurcolkodott. Hogy én mennyi csehet levágtam akkor... A másvilágon bizonyosan nagy volt a csodálkozás, mikor az egyik cseh a másik után állt meg a kapuban, oszt aszonta, hogy: Bajcsy vitéz küldött. - Ki a fene az a Bajcsy vitéz? - mondhatták odafenn.

Nevetett, s koccintott a barátokkal:

- Éljetek!

- Hiszünk az örök életben! - felelte áhítatosan az orvos.

Bajcsy folytatta:

- A pápa, tudjátok, hogy haragudott is ránk a csehek miatt. De a király is haragudott a pápára. Végre is ötvennégyben azt gondoltuk, hogy elérkezett az örök békesség ideje. A pápa kinevezte Benedeket esztergomi érseknek. Ottokár meg megesküdött Pozsonyban a cseh Krisztusra, magyar Krisztusra, hogy soha többé nem gonoszkodik ellenünk. No, mondok, szögre csákány! Ezentúl csak hízással foglalatoskodunk. Híttak a pajtásaim, Gutkeledék különösen, hogy csatlakozzak István herceg híveihez. Akkoriban adta neki az apja Stájerországot. De mondok, nekem elég vót. Pihentem is 1260-ig. Akkor jött a hír, hogy megint itt a tatár. Szent György napján megint csak elő kellett vennünk a fegyvereket. Akkoriban kezdődött az a nóta:

Piroslik a határ,
Tovaszáll a madár.
Hej, előttünk Ottokár!
Hátunkon a tatár!

Mer az a hír járta, hogy Ottokár hítta ránk a tatárt.

És a cselédhez fordult:

- Jobb bort hozzatok! Abból a régi német borbúl!

A szeme már elevenen csillogott. Látszott rajta, hogy örömest beszélget, és hogy régen nem volt rá alkalma.

Folytatta:

- No hát akkor meg is vakarództunk. Azt mondtuk, hogy jobb annak, aki már a földben van, mint aki még fölötte jár. Gondolom, a király is nem sokat aludt azokban a hetekben. De lám, egyszer csak Panyit espán azt a hírt hozza, hogy a tatárok a határon visszafordultak. Akkor aztán aszontuk: Most már együtt a had, még a fűszálat is kitiporjuk a cseh földből! Tik, klastromi emberek, csakúgy éltek, mint a vakondokok: nem tudjátok, mi történik a föld színén.

- Nono - szólalt meg Jancsi -, mikor ti, bátyám, harmincezren futottatok a tatár előtt, Bánfi Buzád egymaga szembeszállt velük. Appedig domokos barát volt!

Bajcsy a fiatalemberre pislogott: a hangját addig nem hallotta. Az orvos fogta Jancsinak a poharát, és átöntötte a bort belőle a magáéba.

Bajcsy folytatta:

- Olyan hadat se láttam többet. Ott vót Béla király, István király, minden ispán. Ott vót Daniló király, krakkai Boleszló, a püspökök, a nádor, az ország bírája, kunok, oláhok, székelyek, bolgárok, rácok, bosnyákok, még a királynénk is a kis Béla herceggel. Csak úgy nyüzsgött a magyar, amerre a szem ellátott. A kunokat Alpra vezér vezette. Az első összecsapásunk Szent István hava vége felé volt Stac mellett, Szent Pál és Szent János mártírok napján. Irtózatos viharban, mennydörgés és villámlás között. A mai semmi ahho képest. Ha az a vihar közbe nem szól, akkor nem marad cseh a föld színén, se német. A második csatánk Szent Jakab hava Szent Ulrik napján, vasárnap hajnalban kezdődött. Ahogy a Morván túl előbontakozott a sok vasas cseh, még a lovuk is páncélban, hej, nagyot fohászkodtam:

- Csak be tudnánk csalni a vízbe!

Tengersokan voltak. A sok vörös cseh zászló, a sok fehér lengyel zászló, a sok zöld stájer zászló - mint valami erdő. Azt mondja mellettem Ugron Pali:

- Százezren vannak.

Mondok:

- Hát mink?

Egyszer csak látjuk, hogy kibontakozik egy fehér zászlós kis csapat. No, megette a kefe!

- Nem békülünk! - ordítjuk dühösen.

De a király csak elfogadja őket. Engem már majd szétvetett a düh. Lecsaptam a sisakomat. Azt mondtam, hogy:

- Ha a király békességet fogad, megtagadom, hogy magyar volt az apám!

Hát lám, milyen hitvány a cseh: azt kérte, hogy ne ütközzünk a folyón, hanem vagy ők hadd keljenek át békén, vagy a magyar menjen átal, aztán ütközzünk a mezőn. Bolond a magyar! Én előre megmondtam, hogy ha mink kelünk át, nem várják meg, míg összerendezkedünk.

Úgy lett.

Pokoli volt a hőség aznap. A sisakom, ahogy hozzányúltam, lesütötte a bőrt a tenyeremről. S az ilyen nagy had átkelése maga is zavarodás.

Egyszer csak hangzik a cseh kirelajzom! A magyarok Jézus! kiáltása. Előre! Előre! Mind előre! Lovas erre! Sűrűlj! Sűrűlj! Aztán, hogy előttük a nyilat: Fussunk! Fussunk! Aztán megint: Sűrűlj! Sűrűlj! De hiába sűrűltünk mink, a vasas lovasságról lepattogott minden nyilunk. No, akkor Kardra! Kardra! Az apja mennydörgőjit! Vágtam, szabdalkoztam, mint a bolond. A kardomnak egyetlen vágásával derékon hasítottam ketté egy csehet lovastul. A lónak a hátulsó két lába még egy nyíllövetnyire elszaladt.

Az orvos hanyatt dőlt a széken, és úgy nevetett, hogy döcögött belé. Jancsi mindig bámult az orvoson, mikor nevetett: a két szemöldöke akkor is össze volt ráncolva. Hogy a manóba lehet úgy nevetni, hogy a szem és száj nevet, a szemöldök meg haragszik?

A vitéz is nevetett:

- Nem hiszed?

- Dehogynem - felelte az orvos. - Hogyne hinném. De nem nézné ki belőled senki ezt az erőt.

- Nem, ugye? Itthon is csodálják. Ma délben is mi történik: a hídon jövök hazafelé a gázlón. Vadászatról tértem haza. A csorda ott legel. A bika épp a híd végén. Ahogy a híd végére lépek, épp akkor a bika is. Gondolom, megérezte rajtam a szarvas-szagot. Hát, mondom, fölemeli a fejét, és jön. Mán mondok, nem térek ki. Ordítok a bikára:

- Hők! az apád kutyafáját, hők!

De nem hőköl a, inkább nekem szögzi a szarvát.

- Gyere, no - mondok.

S kinyújtom a két kezem, a lábam megvetem. A bika szarvát elkapom, a homlokának nekivetem a vállamat:

- Hők, pajtás! Hők!

Visszatoltam. - Mit nevetsz?

- Azt - felelte az orvos -, hogy a bikát úgy meghátráltattad. De azért engedj meg: nincs olyan erős ember a világon, akinél erősebb elő ne ötlene.

- Hát lehet. De én még nem találkoztam vele.

- Véletlen, valld meg. Ihol e például az én jámbor társam: Jancsi fráter. Ez is markos legény.

- Ez? Ej aki áldóját! Hát ha az egész klastromotok jönne még ráadásul?

Jancsi megrőkölten nézett az orvosra. Sok bort ivott-e?

De az orvos csak nevetett.

- Próbáld meg, vitéz!

És biztatón sunyorított Jancsinak.

Bajcsy fölkelt.

- No, a kutyafáját a barátjának, hát gyere, no! Lássuk!

Ledobta a bőrköntösét magáról. S fölgyűrte az inget a karján. Jó izmos két kar került elő az ing alól.

- Lányok! Félre az asztalt!

Jancsi még mindig furcsállta az ügyet, de látta is egyben, hogy ha úgy fordulna a sor, aligha diadalmaskodna rajra a csaták fene hőse. Az ő karja is volt annyira vastag. Az ő melle is annyira széles.

A klastromban a klerikusok gyakorta játszottak apró bibliai drámákat, Nabukodonozort, Júdás vesztét, Sámsont. Az erős Sámsont az utóbbi évben Jancsi játszotta. Hogy mindig a levegőn dolgozott, megerősödött.

De hát csak ült, mosolyogva rázta a fejét:

- Rudi fráter csak tréfából beszélt...

- No ugye! Veled hídon is könnyebb volna: a szó is megtol!

- Nem azér, hanem attól tartok, ha netán erősebb vagyok...

- Te? Erősebb? Nálamnál erősebb?

- Csak netalántánra mondom: ha netalántán erősebbnek bizonyulok, megharagszol.

- Én? Mér haragudnám meg?

- Ha véletlenül...

- Lebírsz? Attól ne tarts.

- Esküdj meg, hogy egy rossz szót se szólsz. Felőlem bizonyos lehetsz, uram, hogyha legyűrsz is, a szívemben semmi kedvetlenség nem kél utána.

- No hát esküszöm neked, hogy az enyémbe se. Sőt egy jó lovat is nyersz ráadásul. Válassz a ménesemből, amilyet akarsz. Az orvos-barátnak is választhatsz.

Az orvos a fejét rázta:

- Ló nekünk nem érték. Hanem egy kehely a díj, az a drágaköves.

- Akár a mezőm is, ha tetszik! Ráadásul még a csillagok is, amelyek a mezőm fölött ragyognak.

Jancsi fölkelt. Értette már, hogy miért kell birkóznia.

- De nem összeölelkezve birkózunk - mondta alázatosan -, hanem csak a szíjat fogjuk meg egymás derekán...

- Jó, úgy se bánom.

- Mer a csuhámat nem vethetem le.

- Úgy is jó.

Jancsi már vonta is ki a fejét a skapuláréjából. Letette a székre, a köpönyege fölé. A kebeléből kivett egy kis iratcsomót, és az asztalra tette. Levelek voltak azok, meg egynéhány különleges imádság. Aztán ő is felgyűrte a csuhájának az ujját a könyökén felül. Fel is szíjazta a derekán térdig.

Az asztalt már akkorra kivitték.

A szoba jó tágas volt. Az orvos félreállott az ajtóhoz. S mosolygott.

A két ember összekapaszkodott középen. Megfogták egymás derekán a szíjat.

- Megvan?

- Meg - felelte Jancsi.

Bajcsy egyet rántott Jancsin. Jancsi is rántott egyet Bajcsyn. De ez csak próbálgatás volt. Mind a kettő erősen állott a lábán. Termetre is azonosak voltak.

Csak huzakodtak, csak szuszogtak, olykor toppantottak. A por olyankor felhőzött a cserből, és a levegőt rothadt cserszag dohozta be. Mind a kettő vörös volt már.

- A kutyafáját! - nyögte néha Bajcsy.

Jancsi nem szólt egy szót se, csak nyögött olykor, és szuszogott. Érezte már, hogy a csaták hőse inog, ha mozgatja. De mégis erősen áll a lábán. Bármerre iparkodott lódítani, Bajcsy lába mindig megtalálta a földet.

...Föl kell emelnem - gondolta Jancsi. - Vállban én erősebb vagyok. Ha fölemelhetem, földhöz is teremthetem.

S azontúl egyre azon igyekezett, hogy mentül hátrább foghassa a szíjat.

Bajcsy szuszogott, mint a kovácsfújtató.

- A kutyafáját!

A huzakodásban nem érezte, hogy Jancsi keze egyre hátrább fog. Ő meg oldalt igyekezett Jancsit megkaparintani. A szíjat úgy fogta, hogy egyik keze elöl volt, a másik hátul.

És már éppen készült egy nagy oldal-rántásra, de Jancsi épp akkor egyet fordított Bajcsyn: hátul ragadta meg a szíját mind a két kezével, s egyszer csak fölemelte úgy, hogy a két lába a gerendán kalimpált.

- Hiszed-e, hogy földhöz vághatlak?

- Bocsáss le - nyögte Bajcsy.

Jancsi akkor letérdelt, és letette Bajcsyt szép gyöngédeden.

- Bocsáss meg - mondotta térden maradva -, csak a kehelyért erőlködtem.

Bajcsy megtörülte az inge ujjában a homlokát.

- Nem értek én az ilyen barát-virtusban - röstelkedett izzadtan. - Lovon bezzeg más ember vagyok. Fáradt is vagyok ma a vadászattól, meg hogy a bikával tolakodtam.

- Ne haragudj - kérlelte ismét Jancsi.

- Nem haragszok, dehogy haragszok - felelte Bajcsy. - Fáradtan nem kellett volna birkóznom. Ha nem vagyok fáradt, akkor bizony meg nem bírtál volna hatodmagaddal se.

Visszaültek az asztalhoz. Az orvos, mintha semmi se történt volna, az óbudai palotáról kezdett beszélgetést. A király oda építtetett magának téli palotát, hogy közel legyen a szigethez. Visegrádon meg várat építtetett, hogyha újra betörnének a tatárok, legyen menedéke. Mert ahol vár volt, sehol sem bírta a tatár megvenni.

Még akkor nem voltak ágyúk. A puskapor feltalálójának még csak az öregapja élt, az is csak madarászó siheder lehetett akkoriban.

Bajcsy elszontyolodott arccal hallgatta az orvos elbeszélését. Olykor nagyokat kortyogott a poharából.

- A kutyafáját! Kár ezért a fiúért - szólalt meg jó idő múlván. - Kár, hogy barát.

- Mért volna kár? - felelte az orvos. - Tudós ember ez. Ösmeri a füveket. Papnak is jó pap lesz.

- Mégis kár. Az országnak kellenek még jóerejű emberek. Ámbátor erő bátorság nélkül: fejsze nyél nélkül.

- Van ebben bátorság is. A magunkfajta ember csak egy félelmet ismer: a bűntől való félelmet.

- Hát akkor kár is érte. Úgyis kevés a magyar. Aki egyszer barát, annyi, mint ha nem is élne. Jó vitéz lett volna belőle. Az élet élet. Isten nem azért teremtette az embert, hogy halála előtt forduljon koporsóba.

- De hiszen ez...

- A csuha is koporsó. Koporsóban járó halottak vagytok.

Az orvos mosolygott,

- Mink? Halottak? Csak mink élünk valósággal, Bajcsy uram. Az evangélium is azt mondja, hogy csak az él, aki Istennel él. Nem tudod, hogy Jézusnak egy követője el akart menni, hogy eltemesse az apját, és Jézus mit mondott? Hadd temessék a halottat a halottak.

Bajcsy legyintett:

- Írás csak írás. Az élet meg élet. Hagyd ott, Jancsi fráter, azt a kódis klastromot: Isten szent uccse adok neked egy rend vitézi ruhát. Kardot, íjat, kelevézt is. Fiamnak fogadlak.

Jancsi mosolyogva rázta a fejét.

- Örülök, hogy nem haragszol - mondotta melegen, alázatosan.

- Mért haragudnám? A fáradtságomon győztél, nem rajtam. Ha haragszom, azon haragszom, hogy ilyen jóerejű ifjú csuhába bújik. Kell is az Istennek az a sok barát! Minek az a sok imádság? Az imádság csak szusz. Imádságtól a ló se indít.

Az orvos vállat vont, és álmosan nézett maga elé. Helyette Jancsi mordult meg:

- Te talán nem vagy istenhivő?

- Én csak azt hiszem, amit látok.

A két barát szinte elrémülten nézett az emberre. Abban az időben példátlan valami volt az ilyen nyilatkozat. Az emberek mindig Istennel és a szentekkel foglalkoztak. A jómódúak barát-csuhában járatták a kisgyermekeiket. A levegő is tele volt angyali és ördögi képzetekkel. A keresztes hadak százezreit még ott rágták a hiénák a Szentföld sziklái között.

- Hiszem, amit látok - ismételte konokul Bajcsy.

- A nótádat se látod. És ha valaki illatvizet csöppent rád titokban, azt az illatot se látod. A meleget se látod - válaszolta Jancsi a szemöldöke alól pillogva.

A birkózás izgalma még az idegeiben rezgett. Már előbb is szólt volna, de nem illett, hogy a föllebbvalója elől kapkodja el a szót. Most azonban, hogy az orvos unakodva hallgatott, kipattant belőle.

Bajcsy megérezte, hogy a fráter észben is erősebbnek érzi magát. Egyet húzott a nadrágszíján, s vállhegyről felelte:

- Hallod-e, fráterkám, az ilyen beszédek, hogy a nótámat se látom, meg más efféle, ezek csak olyan klastromi okosságok. Te még az anyád kötényibe vótál, mikor én már a világnak a felét bejártam. Láttam, hallottam, tapasztaltam, ezerszer annyit, mint te, és mint kilenc kalastrom barát egyfalkában.

- Elhiszem - bókolt Jancsi. - De ha te, uram, mind e világot bejártad is, és az Isten nyomára sehol se találtál, akkor én mégiscsak többet láttam, mint te, uram.

- Isten nyomait?

- Isten nyomait, keze munkáit, ezer csoda-csodáit ezen a világon.

- Ugyan, mutass egyet abból az ezerből.

- Nézd meg magadat. Honnan vagy? Nem csoda az, hogy vagy? Honnan vagy? És honnan van minden, amit nem emberkéz alkotott? A porszem? a felhő? a csillag? az árnyék, a víz s minden-minden! De legkivált te magad honnan vagy? Neked ez nem csoda, Bajcsy uram?

- Hát... tudja fene.

- Nem csoda az, hogy a melledben a szünetlen dobogó valami van? Nem csoda-e az, hogy a belső részed mozog, mint valami malom? Nem csoda-e, hogy a tested legfinomabb része kemény csontgolyóba van foglalva, a szívedet, tüdődet meg csontkosár födi? Honnan származtál? A semmiből? A véletlenből? Hogyan van, hogy véletlenül a fejeden van a két szemed, és nem a hónod alatt? S honnan van, hogy éppen a szájadban van a nyelved, amellyel megízleled, hogy a testednek mi hasznos, mi ártalmas?

Bajcsy nevetett:

- Hát az már úgy szokott lenni.

- Jó, hát az embert nem tartod csodának. Neked nagyobb példa kell. Nézd meg a világ szövétnekét, a napot. Világosít és melegít egyúttal. Fűti a levegőeget s a földi mindenséget. Nem látod csodának? Micsoda kéz hordozza azt odafenn a magasságban? Micsoda kéz bocsátja le esténkint a sötétség tengerébe? Micsoda kéz emeli ki reggel újra a sötétségből, és vonja föl az ég zenitjéig?

Bajcsy ámulva nézett.

- Hát biz az különös - mondotta a fejét rázva. - De azér nem leszek barát. Okos ember nem állhat be barátnak! Az élet élet! Isten pedig nem azért teremtette az életet, hogy megtagadjuk.

- "Az élet élet" - de mi az élet? Az-e, hogy az ember potroha puffadtáig egyen? Borban fetrengjen? Az-e, hogy eleven asszonyhússal rakja tele a házát? Vagy az, hogy részeg kedvvel nagyokat rikoltsunk? Káromoljuk Istent azzal a nyelvvel, amelyet ő ajándékozott? Vagy az az élet, hogy gyűjtsünk hitvány kincseket, ménest, gulyát, házat, pénzt, földeket? Vajon ha egy nap behunyod a szemed, mit viszel magaddal a ménesedből, gulyádból? Még csak egy gombot se vihetsz magaddal a másvilágra!

Hevesen beszélt, szinte lángot hányva. Bajcsy pedig kikarikásodott szemmel nézte. Egyszerre azonban érezte, hogy az orvos a térdével a térdét ütögeti. Megértette az intést. A beszéde alázatosra fordult:

- Bocsáss meg, uram - mondotta -, hogy így elragadtak a paripáim. Jó vitéz vagy és okos ember, de elfelejtesz olykor az égre pillantani. Mink meg mindig oda nézünk. Azért beszéltem úgy, mint aki ismeretlen országról beszél annak, aki ott nem járt. Bocsáss meg, kérlek alázatosan.

Bajcsy kezet nyújtott:

- Nem haragszom. Derék legény vagy. Inkább maradjatok itt holnap is, vagy tovább is.

- Köszönjük, uram - szólalt meg ekkor az orvos. - Szívesen is maradnánk, de említettem, hogy egy beteg apácához hívnak. Nagy a baj már ott, mikor orvost szólítanak. Holnap korán reggel útra kelünk.

S fölkelt, és elbúcsúzott.

Bajcsy szép kényelmes hálószobát nyitott a vendégeinek. Két széles diófaágy várta őket abban. A falon ott is fegyverek, de csak dísztelen kovácsművek.

A két barát, mikor magára maradt, letérdelt a szoba közepén, és elmondta a kompletóriumot. Aztán nagy álmosan lefeküdtek.

Az orvos nyomban álomba is merült, de Jancsi fráter csak a szemén érezte a fáradtságot. Agyában csataképek forogtak. Bármennyit hazudott is Bajcsy, bizonyára forgott a királynak minden csatájában. S abban az időben alig volt olyan év, amelyen a kardok pihentek.

A fráter utálta az emberölést, de nem védekezik-e az ember a ragadozó állatok ellen is? A nemzetet csaknem kiirtották a tatárok, s minden évben megújult a híre, hogy visszatérnek. Bármennyire szent életre nevelődött is, érezte, hogy ha még egyszer betörnek a tatárok, engedelmet kérne a provinciális priortól, hogy kardot köthessen.

S látta magát, amint a csuhájára kardot övez, s megyen a vitézekkel. Kürtök harsognak, lovak dobognak, a sok csillogó vitéz közt egy csuklyás barát lovagol - a kezében dárda helyett nagy hosszú, fekete kereszt.

Megfordult, hogy elűzze az álomképet, és miatyánkba kezdett.

Az eső már rég elhallgatott. Holdvilág fehérítette az ablak lantornáit. Kívül, távolacskán valahol egy bársonyos férfihang dalolta:

Szeretnék szántani...

Talán az éjjeliőr volt, talán lovakra vigyázó pásztorember. Jancsi ismerte a dalt, de soha nem foglalkozott vele gondolataiban.

Ha a rózsám jönne az ekét tartani.

Soha nem tetszett olyan szépnek ez a dal, mint akkor. S mintha a föld is zengené halkan, mint mikor a macska fon boldog maga-jóérzésében, s mintha a milliónyi sok fűszál is mind ezt a dalt lehelné.

Ha a rózsám jönne...

És édes szendergésében olybá tetszett neki, mintha a nap is előbontakozna a dal hallgatására az éji felhőkből, előbontakozna tavaszi meleg sugaraival, és ő Isten kék ege alatt a csendes virágos mezőn szántana. Egy leány lebeg elő a tanyából, fehér arcú, piros kendős. A kezében korsó. Szép fekete szeme már messziről mosolyog. Az arca: Margit arca.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!