mutatóba egybeszedett kisded
florilégium
az igaz és jó
magyari népnek
a szent katholika religióban való
megtartására
Az apraja kisbűnösnek
a szánásbánásban való
megkapaszkodására
A megátalkodásban tévelygő paniperdájának: nagy-sok
puruttya pokolöklendéknek hajok-meregető
megfutamítására
A jóra való restségben elmaradók
noszogató vígasztalására
Mindenek megüdítésére
elévezeti
egybeválogatója és magyar versekre forgatója
hajdanvaló
Victor Confinium deák
áliás
Határ Győző
A figyelmes vizsgálónak szembeötlő, hogy a különböző nyelvi alapról való elindulás a keleti és a nyugati kereszténységben, jóval az elválás előtt, milyen kultúrtörténeti különbségekre vezetett. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a keleti orthodoxia ugyanazon a nyelven szólalkozott-imádkozott oltárnál és a gyülekezet soraiban, amely nyelven az evangéliumok íródtak: görögül. Megfeledkezni arról, hogy szerte Kisázsiában, a késő római birodalom idején, majd a kora bizánci századokban, a szertartás nyelve nagyon is érthető volt a gyülekezet számára; a demotika kialakulása, a klasszikus görögtől való elválása igencsak elhúzódott és mindvégig érződött a klasszikus irodalmi örökség sugárzása. Így érthető, hogy a liturgia nyelve az oltárnál még jó sokáig nem volt ezoterikus és nem lett azzá a szakrális nyelvvé, amivé például a pravoszláv egyházban lett a középkor derekán; nem meglepő tehát, hogy a liturgia színes, látványos és játékos kibővítéséből-kijelenetezéséből eredeteztethető templomi játék Keleten azonnal érthető volt a gyülekezetnek; hiszen a Második Flaviuszoktól számítva görögre váltott a keleti rész a birodalomban s a latin, mint az államigazgatás és a törvényhozás nyelve, már csak vegetált és mindinkább háttérbe szorult. Ne felejtsük el, a keleti ájtatos templomjátékok keletkezése arra az időre esik, amikor a klasszikus hellén szellem megragadottságában megpróbálkoztak a Biblia átköltésével hexameterekben, s így azután azon sincs mit csodálkoznunk, hogy e játékokba olykor – „vendégszöveg” gyanánt – át-átemeltek idézeteket, szövegtöredékeket Pindaroszból és Euri7pidészből; igaz, hogy a keleti templomi titokjáték már hanyatlásnak indult, amikor Európában elkezdték a liturgia színes és szuggesztív, teátrális felbővítését. Vagyis, ha azzal kezdem a következő periódust, hogy „ezzel szemben”, gondoljunk alá vastag aláhúzást és külön hangsúlyt.
Mert bizony, ezzel szemben Nyugaton a történet teljesen más.
A latin leánynyelvek igen hamar leszakadtak a törzsnyelv testéről és mire a 9. században, a kolostorokban, templomokban, a liturgia során megjelent a vallásos dráma első kezdeménye, a latinból az oltárkörüliek szakrális nyelve lett, amelyből a gyülekezet édes keveset értett, jóllehet buzgalmas beleéléssel és a „cselekmény” ismeretében úgyszólván mindent sejtett. A játék tehát az első időkben latinul folyt s a vallásos drámának az az ezeresztendős története, ami ezután következett, alig egyéb, mint annak a históriája, hogy mint ostromolta és hódította meg a vernakuláris nyelv, a népek nemzeti nyelve a templomi „színpadokat” és hogyan szorította ki a latint, amelynek végezetre be kellett érnie a zárójelbe tett színpadi utasításokkal.A Ludus Coventriae ciklus-béli ÁRTATLANOK LEMÉSZÁRLÁSÁBAN például, amikor az Üdvözítő „sikeres” megöletését ünneplő, dölyfös Heródest megérinti a Halál és porkolábjai, harsonaszóra – pokolra hurcolják: „Hic dum buccinant mors interficiat herodem et duos milites subito et diabolus recipiat eos”. Vagy a yorki ciklus FELTÁMADÁSÁBAN a sírőrző angyalnak szóló, (akit alkalmasint egy fiatal legény játszott), amint a kegyes nőkkel beszélget: „…Juvenis sedens ad sepulchrum indutus albo, loquens mulieribus”. Van, aki latinul szólal – mert így rémületesebb (vagy humorosabb). A wakefieldi ciklus LELKEK FELVEZETÉSE című játékában a poklokra alászálló Jézus dikciója latinul ijesztőbb: „Attollita portas, principes, vestras et elevamini portae aeternales, et introibit rex gloriae!” Ugyancsak a wakefieldi ciklus VÉGÍTÉLETÉBEN Tutivillus a megnyíló mennyekre így fenekedik: „Tutivillus vólnék! Gyorsan / belefújok s kürtöm harsan: / ffragmina verborum tutivillus colligit horum / Belzabub algorum Belial belium doliorum”. A játékok visszatérő tréfája a konyhalatinnal vegyített halandzsa – avagy a bohókás „latin” galamáty.Sőt, mint aki nem éri be ennyivel 8– a hívő sereg kirángatta a mutatványt a székesegyházak-templomok falai közül, görgőszínpadra rakta és körülhordozta utcákon-tereken, körül a városon. A fő különbség tehát abban áll, hogy Bizáncnak nem volt szüksége holmi „renaissance”-ra – ahhoz, hogy előássa, feltárja az ókor megtermékenyítő művészetét, a klasszikum ott volt, adva volt; ezzel szembena nyugati vallásos dráma mentes mind e pogányos kontaminációktól és teljes egészében a középkor gyümölcse.
A 9. századi karoling „renaissance” alatt rügyezett ki az egyházi titokjáték első kezdeménye, s eredete alighanem zenei volt. Ekkor kapott lábra ugyanis az a szokás, hogy a gregoriánban a hozsannás-hallelujás sorvégeket fioriturákkal toldják meg, s e zenei cifrázatokat iparkodtak lejegyezni-továbbadni. Minthogy a zenei lejegyzések, a kottaírás kezdetén az ütemet, illetve a metrumot nemigen tudták rögzíteni, ahhoz az ősrégi fortélyhoz folyamodtak, hogy memorizáló „szöveget” költöttek – természetesen mind tartalmilag, mind stílusban a szertartáshoz igazodva – „szöveget”, amely prozódiájában tartalmazta azt, amit a kotta nem tartalmazott: a metrumot. E zenei lejegyzések (neumae) mindegyre bővültek a cifrázati szövegekkel (tropusokkal), különálló szöveggyűjtemények keletkeztek (troperia) s ezek egyike volt az a nevezetes „drámai mag”, amelyből a koraközépkor templomi titokjátéka kipattant. Egyik legkorábbi példáját a svájci, benedekrendi St. Gallen kolostor kódexgyűjteményében, egy 10. századi kódexben találjuk, s eredetileg voltaképp a húsvéti szentmise liturgiájának dramatizált „betoldása” volt – ez az a híres Interrogatio, a Quem quaeritis, amelynek forrásából felfakadt a középkori egyházi dráma ágakra szakadó, mindegyre szélesedő árja:
9Nyilvánvaló, hogy aki itt utoljára megszólal első személyben, az maga Krisztus – oly drámai fordulat ez, amelynél a celebráns vagy visszakanyarodik a szertartásszöveghez, vagy átengedi a teret annak a drámai „cselekménynek”, ami belőle kibontakozik.
Itáliában a kegyes nők dialógusa az angyallal a Szent Benedek alapította Monte Cassino-i kolostor szerzetesscriptoriumából terjedt el; az angol szigetországban a Quem quaeritis feljegyzése Szent Ethelwood nevéhez fűződik.Ethelwood (908–984) a glastonbury kolostor tudós szerzetespapja volt. Apátja, Szent Dunstan, a kolostori reformmozgalom előharcosa, 954-ben az abingdoni apátság újjászervezésével bízta meg; 963-ban Winchester püspökévé szentelték, ahol is a világi papságot elűzte és szerzetespapokkal helyettesítette. Szigorú életrendjével maga járt elöl jó példát mutatva; számos kolostort alapított, a legfontosabbak: Ely, Thorney és Peterborough. Az európai kontinens több kolostorával levelezett, tartotta a kapcsolatot. 970-ben, a püspöki szinódus felkérésére – korábban készített fordításai alapján a monostorok, zárdák számára – írásba foglalta a benedekrend angliai Obszervanciáját és ebben a Regularis Concordiában felbukkan a Quem quaeritis dialógus szövege is. A dán betörést és inváziót követő nehéz időkben – Worcesteri Oswalddal és Szent Dunstannel vállvetve – azon fáradozott, hogy a hitéletben és az Egyházban helyrehozza a megszállás okozta kárt.Vaskos monográfiák szólnak arról, hogy Európa 10egyes országaiban mint fejlődött ki a Quem quaeritis kezdeményéből az egyházi dráma, mint szorult ki a latinból s jött elő a templom falai közül, hogy nemzeti nyelveken és tájnyelveken, a hívek buzgó közreműködésével terjedelmes drámaciklusokká kerekedjék. Itt csupán az angol szigetország drámatörténetére szorítkozunk, hiszen florilégiumunk csak angol szemelvényeket, illetve játékokat tartalmaz.
Annak ellenére, hogy a puritánok „képromboló” hadjáratai és VIII. Henrik kolostorrombolásai az írott emlékekben sok kárt tettek és számos dráma elsikkadt (mint pl. a chesteri ciklusból az „istenkáromlónak” bélyegzett MÁRIA MENNYBEMENETELE), az itt közölt nyolc titokjátékból, illetve szemelvényből aligha alkothatunk képet arról, hogy micsoda gazdag és hatalmas, szinte végéremehetetlen anyag csak az, ami ránkmaradt. Gondoljunk csak arra, hogy a wakefieldi misztériumok drámaciklusa nem kevesebb mint 32 játék, s ezek – a Teremtéstől (1) a Végítéletig (30) felölelik a kereszténység teljes szellemi korpuszát (a 31-es – a LÁZÁR FELTÁMADÁSA – és a 32-es – a JÚDÁS GYALÁZATOS HALÁLA – részben töredék csupán, részben kései hozzátét). Akárcsak a templomfreskóknak, a ciklusok célja is csak részben didaktikus; a tanító célzaton gyakorta túlnő a hívek színjátszó kedve, féktelen valóságábrázoló komédiásösztöne, s így azután – kakukfiókának – éppen a wakefieldi ciklusban ott találjuk TÉBRUS TOLVAJ falrengető bohózatát is, melyhez igencsak soványka ürügy az utánabiggyesztett betlehemes játék. Hiba volna, ha olyan koridegen elemeket keresnénk ezekben a darabokban, mint az arisztotelészi „hármas egység”, avagy a modern dráma fortélyos cselekménybonyolítása, rafinált jelenetezése, jellemfejlődése; vagy ha megfeledkeznénk arról a sancta simplicitasról, amely az egykorú nézősereget eltöltötte – hiszen olyan mulatságos, bár félelmetes epizó11dokról is megemlékeznek a krónikák, hogy szent együgyűségében a nép az alakítót azonosítja a „Gonosszal” és megkergeti az ördögöt avagy a Heródest, Pilátust játszó színészt; mai szibarita korunk fel sem foghatja, hogy a koraközépkor goromba tréfáihoz az emberek is keményebb fából voltak faragva.
Az alsó papságnak is megvolt a maga gyönyörűsége: csatlakozhatott a világiak mókajátékaihoz. A leghírhedtebb a Bolondünnep volt (Feast of Fools), ennek a Körülmetéltetés napján vonultak fel bakugrató bohócai és tréfacsináló goliárdjai – a féktelen mókajáték alkalmasint kereszténységelőtti elemek, tán a latinok januári Kalendájának (Kalendas Januarii) a visszaszivárgása lehetett. Kevésbé szertelen volt a Gyermek-püspök ünnepének megjuhászított „szaturnáliája” Aprószentek napján, amikor is, arra a napra, a székesegyház gyermekkórusának egyik tagja húzódzkodott fel a püspök magas székére anélkül, hogy leért volna a lába – ott trónolt-peckelődött és parancsolgatott érseknek-esperesnek. A 10-ik, 11-ik század hírhedt „szamárünnepének” az idők folyamán addigra Európa-szerte nyoma veszett, s a hangsúly amúgy sem e mókajátékok elszigetelt jelenségnek tekinthető kuriózumain volt. Hanem az Isteni Szándékon, az Ige Testtéválásán, a Kálvária Győzedelmén – az üdvtörténet Arcus Triumphalisán. Ilyen szellemben jellemezte a chesteri ciklust 16. századi krónikájában William Newhall: „Ma csakúgy, mint hajdan időkben s nemcsupán Mi Megváltó Urunkban a Jézus Krisztusban és szent katholika religiónkban való gyarapodásunkra, hanem az egyszerű népnek a Hit Buzgalomban és az olyigen üdvös és mentől szentebb Tanításokban való Vastagodására szolgál a Játszás, mely a Szentírás külömb-külömb féle Históriáinak kinyilvánítása, kezdvén ez Világ Teremtésén és Lucifer Aláhányattatásán és elvégezve Mindenek Megítéltetésén,12hogy elémutassák kinek-kinek okulására, a Pünkösd Hetében, mikoron a Játszók a színi szekerekre hágnak…”
Mielőtt részletekbe mennénk, hadd szóljak a ciklusok szelleméről.
Valamennyi egyetemességre törekszik, keresztényi, biblikus „világtörténetet” ád a Kezdettől a Végig; a múlt mint a Megígértetett, a Megváltó Megjelentése szerepel, a jövő immanens tudás és minden mozzanatáiglan mint jámbor, determinista Eljövendő mutatkozik meg. Nem jelent ez kevesebbet, mint hogy az Ószövetség mindenkoron az Újnak valamely primordiális parallelje, Szent Ágoston értelmezése szerint, aki már Káin és Ábel küzdelmében is ezt látta – a Föld és az istenség „álladalmának” harcában az Első Csatározást (DE CIVITATE DEI, XV. 1–7.). Mindez teljes összhangban áll a koraközépkor hagyományos Szentírás-magyarázatával; a kor felfogásában ugyanis Káin – az előrejelzés szimbolikus olvasata szerint – a zsidóság, Ábel pedig a Jó Pásztor, kinek megöletése a Krisztus Kereszthalálát jegyzi – és így tovább. A Jessze Törzsének virágbaszökkenésétől Izajás messzianisztikus jövendöléseiig minden ószövetségi prófétálás felcsendül, s ahol a cselekmény nem szól elég világosan, ott a színrelépő teológusok jámbor társalkodása, megverselt-kiszerepezett prédikáció formájában, rátapint a lényegre. Ilyen ékesszóló Tanúságtételt hallhatunk például a Towneley ciklus-béli EGYHÁZDOKTOROK játékában.
Minthogy a ciklusok mindegyike az üdvtörténet hosszú paraboláján halad végig, azt hihetnénk, „az unásig ismétlik” ugyanazt s ha valaki az egyiket ismeri, fölösleges elővennie a másikat. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Mert jóllehet vannak átfedések, lévén a kulcsdrámák tematikája13kimozdíthatatlan adottság, mégis, a megírás módján (és a helyi, földrajzi-tájrajzi utalásokon) túl, amiben különböznek, hogy az anonim szerzőket bámulatos, sőt szertelen elkalandozásokra ragadja az alkotás ösztöne. A vájtfülű olvasó, akinek van dramaturgiai „ráérző képessége”, a csatolt Áttekintésben bizonnyal érdeklődéssel veszi sorra majd a négy ciklus darabjainak címeit; hiszen a sokatmondó címekből is látnivaló, hogy a ciklusok mennyire messzekanyarodnak egymástól, noha az indulás mindnél egyértelműen a Teremtés (illetve, egyúttal, a Fekete Angyal letaszíttatása) és a megérkezés mindnél az Utolsó Ítélet (illetve, népszerű „csattanóul”, Júdás Öngyilkossága – de csak a wakefieldi ciklusnál). A ciklusok névadója négy város: York, Chester, Wakefield és Coventry. Az utóbbi, a Ludus Coventriae valószínűleg misnomer; nyomai vannak, hogy legkorábban Lincoln katedrálisa előtt játszották; ezért emlegetik úgy is, hogy lincolni ciklus és úgyis, hogy Hegge ciklus, a kéziratok egykori tulajdonosa után. A wakefieldi ciklus kéziratai 1488-ban, házasság révén a Towneley család tulajdonába mentek át – innen van az, hogy Towneley ciklusnak is hívják; ma az anyagot a californiai Huntington könyvtár őrzi San Marinóban.Más felosztás szerint van egy ötödik is – a cornwalli ciklus; ebből való a roppant eredeti PILÁTUS HALÁLA is. A délnyugat-angliai Cornwall grófság nyelve a hat kelta nyelvmaradványok egyike, de jó másfél évszázada kihalt s ma már csak a nyelvészek ismerik a nyelvészek lábjegyzetei és az angol értelmező fordítások „mankója” nélkül nemigen tudnánk mit kezdeni vele, pedig sok jeles és rendkívül bizarr témájú játék van a ciklusban. Továbbá vannak kisebb, illetve csonkán ránkmaradt ciklusok. Dél-Angliának is megvolt a maga külön játékciklusa, nem is egy; ismeretes, hogy Clerkenwell határában, London mellett, Skinners Well-ben, 1409-ben, öt napig tartó ciklust játszottak. Végül megemlíthetnénk, hogy az ismert és megőrzött yorki ciklus mellett ennek a nagymúltú püspöki székhelynek volt egy másik, elkallódott ciklusa is, melynek (francia eredetű) játékai – az APOSTOLI HITVALLÁS gyűjtőcím alatt – sorravették a négy evangélistát, életüket, csodáikat, cselekedeteiket.A 14műfajmeghatározással kapcsolatos, bizonyos közkeletű fogalomzavar eloszlatására hadd szúrjam közbe itt, hogy „passiónak”, természetszerűleg, csupán a húsvétkor színrehozott játékokat nevezik; a „mirákulum” elnevezés kizárólag az Úrnapján előadott (Corpus Christi-) darabokra vonatkozik és a körülhordozott oltáriszentség – a „hostia” – csodatékony erejére utal; a „misztérium”- vagy titokjáték elnevezés fura etimológiával – akárcsak a francia mystère – nem a görög müszterion, hanem a latin ministerium szóból ered, s annak a történelmi nyoma, hogy a középkor egyházi drámája a Quem quaeritis-jellegű tropusokból keletkezett és a liturgia szerves, „teátrális”, szemléltető addenduma volt.
Kik játszották, hogyan alakítottak, milyen volt a színpad?
Hadd szólaltassuk itt meg az egykorú krónikást: „Chester városának ciklusa rész szerént 24 játékból áll – ahány iparos társulás vagyon a városban. Minden céh a maga játékával áll elé a városnak azon a terén, ahová szekerével befordul. Esztendőről esztendőre, Szent György napján, illendőképp felgingallárézott Cifra Hirdető lovagol végig a városon, hogy megjelentse, mely s minő játék hol és mikor lészen soros, s merre táboroznak a színi szekérrel a Játszók. Mely szép lovas fullajtár hangassan szólása hívatik Meghirdetésnek („Banns”). Hétfő, kedd, szerda vala a játszás napja, Pünkösd hetében. Az Apátsági Kapunál volt az eleje, honnan a színi szekér átgördül vala a Szentháromság Oszlopához, a városháza árkádja elé; ezalatt a második szekér felindul elsőbbet a Vízikapu utcán, onnan, másodjára, a Híd utcán; s úgyan mutogatja ki-ki a maga játékát három álló napon át, a céhek és a rendelt utak s terek szerént. A színpad-szekér emeletes házat formázott két kamarával, egy vala fent, egy alant; az alsóban öltözködtek s cicomázták magokat a játszók, a fellyülvalóban játszódtak; mely szekéralkotmány hat keréken gördült” 15(David Rogers, BREVIARIUM – Chester városának históriája – 1609). Ez volt az a pageant, amely egyaránt jelentette a bedíszletezett görgőszínpadot és a játékot magát. A pageant az „iparos társulás” – a céh becses tulajdona és, kéziratostul, féltett kincse volt.Olyik az eredeti „súgópéldány” formájában maradt ránk, rendezői utasításokkal, közbeszúrásokkal; hozzácsatolva a jelmezek, kellékek listája, azon az ár – és a próbákról, előadásokról lekéső szereplők megbírságolása is feltüntetve.Vagyis a téren, az útkeresztezésen, ahol a közönség megállapodott, szekér szekér után következett a játszókkal s ilymódon a néző színről-színre nyomon követhette a középkor kegyes-jámbor Egyetemes Tudását a világról, megteremtésétől megítéltetéséig. S hogy volt-e vetélkedés az egyes céhek közt, nemes verseny hogy volt-e? De még mennyire! Iparkodtak túltenni egymáson a díszletek látványosságában, a káprázatos és ijedelmes színpadi fortélyokban. Volt napfogyatkozás, földrengés, özönvíz, sziklából forrásfakasztás; kötélen ereszkedő istenangyala, tűzözönbe boruló világ. Volt roppant cethal, benne Jónással, volt sárkányszájat formázó pokoltorok, melyből iszonytató lángnyelvek lövelltek elő. A „sokfejű” ördögök hasuk, szemérmük táján és combjaikon emberi ábrázatokat viseltek; az ördögkapitányok hosszú kutyanyelveken a legnépszerűtlenebb „elkárhozottak” nevét lobogtatva járkáltak és a nézősereg az odamutatott Gonoszt illendőképp hurrogta-szidalmazta: a „közönségrészvétel” oly intenzív volt, amilyet ma már csak gyermekszínházban tapasztalni. Első játékunkban, a rendezői utasítás szerint az ijesztgetve-haragvó, hatalmával kérkedő „Heródest” alakító színésznek, a görgőszínpadhoz csatolt rámpán kétfelől, le kell rohannia a térre és jobbra-balra hadrálva végig kell szaladnia a közönség között, hogy „közelről” még félelmetesebb, még hatásosabb legyen. Lám, a „kö16zönségrészvétel” kiprovokálása, a nézőtérre lefutó színész fogása, távolról sem a legújabb kor színjátszó leleménye. A NOÉ BÁRKÁJA egyenlőtlen átmérőjű görgőkön úgy gurult, mintha hullámok „ringatták” volna – fedélzetén a színjátszók igazándiból tántorogtak. Az állatok szerepeltetése elmaradhatatlan volt. A yorki ciklusbéli MENEKÜLÉS EGYIPTOMBA Máriája öszvéren ült; a wakefieldi FÁRAÓ harci szekerébe lovakat fogtak; a chesteri ciklus FELTÁMADÁSÁBAN lovas centurió jelent meg; a wakefieldiek ÁBEL MEGGYILKOLÁSA című játékában Káin ekéjét négy ökör húzta. Csupán ha az állatnak beszélő szerepe volt – mint pl. a chesteri ciklus BÁLÁM SZAMARA című pageant-jában –, akkor játszották a négylábút emberek. Annás, Kaifás püspöksüveggel, skarlát talárban dölyfösködött; a nagyratömött mellű-vállú porkolábok és poroszlók vasingben cserdítették a szöges korbácsot és általában el lehet mondani, hogy a mai értelemben vett „történelmi érzék” és „realista ábrázolás” nagy ívben való, messze elkerülésével a szereplők valamennyien a kor gúnyáit viselték és a grófság tájszólását beszélték.A magam részéről erőszakoltnak találom azt az elméletet, hogy a játszók mesterségének és a rájukosztott darab témájának különösebb köze lett volna egymáshoz; bár van ilyen kivétel, s így logikus, hogy például a yorki ciklusban a Bárka Építését a hajóácsok céhe mutassa be. Amúgy is, a wakefieldi ciklus 32 játékából csupán négyről tudjuk, hogy melyik céh tulajdona volt. A görgőszínpad sem volt általános vagy kizárólagos, hiszen már Lincolnban két szabadtéri és egy zárt színről szólnak a krónikák: a TEREMTÉS és a VÉGÍTÉLET a katedrálisban magában, minden egyéb a templom előtti és mögötti téren került bemutatásra. A csonkán fennmaradt, úgynevezett Digby Kézirat ciklusában szereplő játékoknál nyoma van annak, hogy ezeket amfiteátrálisan, körszínpadon adták elő.
Akárcsak a középkor szobrászairól-kőfaragóiról, a játékciklusok szerzőiről se tudunk sokat. Beverley városában bizonyos Thomas Bynham, egy domonkosrendi 17barát volt a rigmusokba szedett, terjedelmes Meghirdetés (the Banns) szerzője – ezzel a verses szöveggel lovagolt végig a céhek cifra fullajtárja a városon, hogy közhírré tegye az úrnapi játékokat (1423). Bizonyos Croo-ról is tudunk, de róla is csak annyit, hogy ő volt a Posztónyíró és Szabó Céh játékainak ügyes átigazítója. Emlegetik a „Wakefieldi Mestert”, aki a város drámaciklusát másolta-gondozta, kiszerepezve szétírta; papi személy lehetett s valamelyik környékbeli kolostor cellájában volt a műhelye… 1926-ban Oscar Cargill A SECUNDA PASTORUM SZERZŐSÉGE című monográfiájában azzal a merész teóriával állt elő, hogy a darabok zömének szerzője senki más, mint Gilbert Pilkington; mivel úgy vélte, az úgynevezett Északi Passió (Northern Passion) zárószövegében fülönfogta a „Wakefieldi Mestert”: „Explicit Passio Domini / nostri ihesu christi Quod Dominus Gilbertus / Pylkington Amen.” Az Északi Passiót az úgynevezett Cambridge-i Kézirat tartalmazza, számos más töredékkel, drámakísérlettel egyetemben; ám ezek stílusbeli eltérései és a vélelmezhető keletkezési dátumok ellentmondanak Cargill elméletének. Az írásmód és a stílus elemzése alapján elmondható, hogy egyik-másik töredék az 1300-as évekre megy vissza; s jóllehet az ügyetlen verselés átfésülésével, a statikus prézsmitálásnak ható jelenetek dramatizálásával és 378 új sor interpolálásával a „Wakefieldi Mester” rajtahagyta kézjegyét, de eddig még senkinek sem sikerült megnyugtató módon tisztázni a wakefieldi ciklus szerzőjének kilétét. Az anglikán reformáció a játékokat eleinte – igen mogorván – tolerálta ugyan, de mind gorombábban vágott bele szövegükbe a puritán cenzor ollója és hol a „pápa” említését gyomlálta ki, hol a „pápistaság bálványimádásának és istenkáromlásának fertelmetes nyomait”; míg végezetre a torkukra fojtotta a szót és az általános színjátszó tilalom elrendelésével a céhek is felhagytak vele.
18Yorkban ma is játsszák évről-évre, fesztivál keretében a város ciklusának rövidített változatát. Háttérdíszletül egy 13. századi kolostorrom szolgál, csonkán meredező íveivel, falaival; ám a színészgárda „profi”; a filigrán acélcsővázon lebegő karéjos, 4000 személyes lelátó impozáns látvány, innen nézik családostul, kirándulók és idelátogató amerikaiak, az egésznapos előadást: tanyáznak, esznek, tereferélnek és inkább csak úgy figyelik a mutatványt a szemük sarkából, mint a televíziót. Az Angol Nemzeti Színház is felújított egy agyonigazított, agyonmodernesített változatot: amolyan „muzikál” volt és a szöveg is, potpurri minden ciklusból; sikeresnek bizonyult és átvitték a West End kommerc színházainak egyikébe. Így hát a ciklusoknak a mai Angliában kisebbfajta „renaissance”-a van; bár kérdéses, hogy van-e igazán köszönet benne. A színházi világ és maga a közönség is, jobbára a kuriózumot látja bennük, s a hatvan-hetven óra játékidejű ciklusok háromórás, összevont változata olykor ürügy és vehikulum csupán a színpadi masinéria, a kunsztok csillogtatására, egy olyan szekuláris társadalomban, amely a látványosságot tévén, filmen a csömörig megkaphatja, s ha még maradna is valami az eredeti játékok „üzenetéből”, a közönség koridegennek érzi és értetlenül áll előtte. Vagyis ami valaha a középkori szellem szíve-közepe volt, az mára „mutatvánnyá” sorvadt és helyenként nehezen értelmezhető nyelvemlékké szelídült. Mindnyájan vesztesek vagyunk, azok is, akik hiszünk a játékok hinnivalóiban, s azok is, akik gyönyörűségünket leljük történelmünkben, amint megelevenedik és az időfüggöny mögül előlép.
Most még néhány szót az itt közölt szemelvényekről, sorra-rendre.
Az első: BETLEHEMES JÁTÉK s a Ludus Coventriae 9. pageant-ja volt. A sancta simplicitasszellemében fogant s 19annak romlatlan, édességes hangján szólal (ezért gyermekszínpadra is igen alkalmas); ne feledjük, hogy bármi paradox és hihetetlen, közönsége számára – mely tudott mondandóiról – egyúttal az újdonság erejével hatott. Nemcsak hogy a quasi-blaszfémikus, világias vádaskodás, a „hűtlenkedés” vádja hallatára a kegyes történet eltelült élettel, hanem ugyanakkor, egyszersmind a mozduló élőkép – a „színház feltalálása” volt. A posztónyírók és szabók céhének játéka.
A második – a KRISZTUS SZÜLETÉSE – ugyanabból a ciklusból való, de egységesebb az előbbinél. Témája azonos, a középpontban itt is József „felszarvaztatása” és együgyű felfortyanása áll: mit sem tud a Szeplőtelen Fogantatásról és kételkedik Mária hitvesi hűségében. Noha az epizódnak a Szentírásban semmi alapja – hacsak az nem, hogy egy apokrif evangélium József „megszomoríttatására” utal (Pszeudo-Máté, X–XI) – az ötlet Európa-szerte számos vallásos titokjáték drámai magja lett. Felváltva játszották a takácsok és a posztónyírók; az eredeti kézirat Coventry levéltárában van.
A harmadik – PILÁTUS HALÁLA – a cornwalli ciklusból való. Külön jelentősége, hogy jóllehet tán a legkorábbi, mesteri drámaszerkesztéssel hozzánk a legközelebb álló, számunkra kivált élvezhető. Maga a ciklus első megközelítésben „trilógia”; ám a VILÁG KELETKEZÉSE, a MIURUNK KÍNSZENVEDÉSE és A FELTÁMADÁS maga is, egyenként több játékból áll, s e játékok közül – a SZENT KERESZT LEGENDÁJA, a MENNYEI MALASZT KRIZMÁJA, a SZENT MERIASEK ÉLETE,A franciaországi Bretagne-ban Meriadoc néven ismeretes és úgy tudják róla, hogy Vannes püspöke volt. Az angliai Cornwallban Meriasek néven ismeretes, de annak, hogy püspök lett-légyen, nincs történelmi nyoma. Róla szól a BEWNANS MERYASEK (M. Élete) című, cornwalli nyelven írt pageant, amelynek papi szerzője Welszből származtatja a szentet. Camborne városában templomot szenteltek neki.valamint a NOÉ 20ÉS A VÍZÖZÖN mellett, a ZARÁNDOKOK játékánakA zarándokok: Lukács és Kleofás (Lukács 24, 13–35). Parallel játéka a Ludus Coventriae-ben: KRISZTUS MEGJELENIK LUKÁCSNAK ÉS KLEOFÁSNAK; a yorki ciklusban: ÚTBAN EMMAUSZ FELÉ; a wakefieldiben: A ZARÁNDOKOK. A színpadi utasítás meglehetősen lakonikus: „Tunc recumbent et sedebit ihesus in medio eorum, tunc benedicet ihesus panem et fanget in tribus partibus, et postea evanebit ab oculis eorum” (akkor letelepednek, Jézus közéjük ül, Jézus megáldja a kenyeret és háromfelé töri, majd eltűnik a szemük elől.)és a MENNYBEMENETELNEK közreékelve – talán a legfigyelemreméltóbb a PILÁTUS HALÁLA. Az egyházi dráma itt, Cornwallban jelentkezett a legkorábban és a legtovább tartotta magát: még I. Erzsébet uralkodása alatt is játszottak mirákulumot. Az itt közölt PILÁTUS HALÁLA a cornwalli „trilógia” szépen ívelő architektúrájából valamelyest „kilóg”, éspedig több szempontból. Kilóg modern megközelítése, cselekményessége és lélektani dinamizmusa révén. Egyfajta jellemfejlődés ez is, hiszen a főhős, Tibérius császár pogányból-keresztényre, gonoszból-jóra vedlését mutatja be, vagyis amolyan császári Itinerarium Mentis ad Deum. És kilóg felfogásánál fogva, lévén ha csak szilánkja is, mégis, az ezoterikus Apokatasztaszisz Panton egy szilánkja – azé az origenészi álomé, hogy a mindenség elhamvadása után a tűzözönben, a világmisztérium minden megátalkodott és megrögzött Gonosza megtisztul-megigazul, így a Sátán is és vele az ördögség, mind egy szálig. Igaz, még messze nem tartunk ott, még állnak a pokol bástyái és Pilátusnak van hova alászánkáznia; de a hitüldöző, a gonosz és „bélpoklos” Tibérius császárnak megengedtetik, hogy megtisztuljon a Szentháromság Egyisten kegyelméből és rajta keresztül az (egykor pogány) birodalomra is letűz az üdv egy sugára. Mint arra már rámutattam, a középkori Cornwall jóformán külön „ország” volt, nyelve külön nyelv; így hát a Norris–Loth féle angol értelmező fordítások nélkül meg 21sem kísérelhettem volna a darab átültetését. Nem tudtam nyomára jönni, hogy a PILÁTUS HALÁLA melyik céh pageant-ja volt. A negyedik, az ÁRTATLANOK LEMÉSZÁRLÁSA a chesteri ciklusból való, mely 24 játékból áll (mint említettem volt, a 25-ik, a MIASSZONYUNK MENNYBEMENETELE a cenzor-poroszló kezén elveszett). A chesteri játékok első nyoma 1375-ből való. I. Erzsébet alatt, 1595-ben a játékokat betiltották, noha továbbra is engedélyezték a latin nyelvű liturgikus drámát, meg a világi moráliákat – amilyen a MUNDUS ET INFANS, a HUMANUM GENUS, az AKÁRKI, az ÁLLHATATOSSÁG KASTÉLYA, stb. AZ ÁRTATLANOK LEMÉSZÁRLÁSA a 10-ik volt a játékrendben és évről-évre az ötvösök-aranymívesek céhe mutatta be.
Az ötödik, A FELTÁMADÁS, úrnapi mirákulumjáték a yorki ciklusból. Napkeltétől napnyugtáig szakadatlanul játszották játékaikat a görgőszínpadokon s erre az ötödikre, mely hagyományosan az ácsok játéka volt, valamikor késő délután kerülhetett sor. Három jelenetből áll: az első és a harmadik Pilátus előtt folyik, a jeruzsálemi törvényházban; a középső a Sírnál, az Úr Jézus kínszenvedése után. A névtelen szerző (tán a helybéli pap-költő) a kor szokása szerint szabadon bánt a bibliai történethagyománnyal, megcifrázza ötletekkel, tréfákkal s ezúttal leleplezi, hogy mi ravasz fortélyokkal dolgozik, s hogyan működik egy mindeneket-manipuláló, velejéig romlott hatalom. Pilátus minden hájjal megkent, középkori nagyúr; Annás, Kaifás – lelkiismeretlen, hamis bírók. Mindhárman azon mesterkednek, hogy a sírőrző katonák megvesztegetésével álhíreket terjesszenek a Feltámadás-ról; ma úgy mondanánk: kezükbe veszik a közvélemény célszerű irányítását.
A hatodik. Szemben az ártatlan és bájos, de merőben didaktikus Első Betlehemes Játékkal, ez a Második – a SECOND SHEPHERDS’ PAGEANT – egyike a legfonto22sabbaknak; a Towneley ciklusból való, parallelje a többi ciklusban nincs. Főhőse Mac, a gazkópé pásztor – én magyarítottam Tébrusra, s ezért az átköltésben a mókajáték a TÉBRUS TOLVAJ címet kapta. Majd minden betlehemes játéknak azonos kettős eredete van, s ez a kettős forrás: 1. a liturgikus Officiorum Pastorum; és 2. egy 11. századi francia (Limoge-i) karácsonyi tropus, amely fordításban eljutott Yorkba, Chesterbe, Coventrybe, s angol átigazításait hamar hátára vette a görgőszínpad. A TÉBRUS TOLVAJ ha kései is – tán a 15. század végéről való –, de remeklés és ugyanazt a szerepet tölti be az angol világi dráma fejlődéstörténetében, mint a franciáéban a PATHELIN MESTER című bohózat. A helyi célzásokból arra következtethetünk, hogy ugyanannak a névtelen „Wakefieldi Mesternek” a tollát dicséri, akinek a pennája alól a ciklus számos pompás pageant-ja kikerült, mint pl. ÁBEL MEGGYILKOLÁSA, NOÉ ÉS FIAI, NAGY HERÓDES, KRISZTUS KÍNZATÁSA és mások. A báránylopó Tébrus („Mac”) figurája alkalmasint népi eredetű; lévén olyigen szekuláris szellemű, aligha lehet papi személy műve, s úgy fest a dolog, hogy – mint azt már megpendítettem – a jámbor, de kurtácska betlehemes játékot a végére csupán az illendőség kedvéért biggyesztették, tán nem is az író, hanem maga a céh. Sokfelé játszották, Yorkban a gyertyamártók, Chesterben a mázolók és üvegesek, Coventryben a posztónyírók; Wakefieldben besorozták a Corpus Christi-darabok közé. Itt említem meg, hogy „vendégjátékoknak” is vannak nyomai, az együttes, ha nem is az egész ciklussal, de a kulcsdrámákkal, le-lerándult a nagy vásárhelyekre, mezővárosokba és országszerte fel-felvonultak a céhek görgőszínpadai. A TÉBRUS TOLVAJ („Mac”) különös módon a Magisztrátusi Hivatalos Bejegyzések kódexében maradt ránk több más pageant szövegével együtt, s ez a változat mintegy rögzítette azt a szöveget, amelytől a játszóknak elvben eltér23niük nem volt szabad; vagyis ez a lajstrombavétel egyúttal a cenzúra engedélye lehetett.
Hetedikül a JÉZUS POKOLJÁRÁSA következik. Kései játék, van, aki keletkezését a 16. század második felére teszi; eredete Nikodémus (második) apokrif evangéliuma (lásd ÓKERESZTÉNY ÍRÓK 2., „Krisztus alvilágba való alászállása”; ford. Vanyó László). A középkor képzőművészetében csakúgy, mint irodalmában, a téma rendkívül elterjedt és népszerű volt. Majd minden ciklusban felbukkan; egyik változatában bohózati zárójelenet van – lepcsesszájú Korcsmárosné panaszolja poklokon-gyetretését, amiért, míg élt, hamis meszellyel mérte a sört és még fel is vizezte; de Sátán úr dévajul vigasztalja: egyet se féljen! Mihelyest a Jézus eltűnik, s ő a megfogyatkozott ördögségen újra birodalmat vehet, feleségül veszi s gálánsul biztosítja, hogy onnantova bennemaradhat az örök-kínban… Ezt, minthogy jó másfél évszázaddal későbbi hozzátét, elhagytam.Ugyanis Jézus, a játék szerint is, csupán a „limbusokra” száll alá, s innen vezeti fel a Külső Körben tengődő lelkeket. Vagyis az elvetélt, illetve halva született, tehát kereszteletlen csecsemőket, továbbá – Hénoch és Illés kivételével, akik az Égbe ragadtattak – az ószövetségi prófétákat és általában azokat, akik Krisztus Jövetele előtt születtek, de a Jók és Igazak közé számítanak. A koraközépkor meglátása szerint többek közt ilyen volt Szókratész és ilyen, Trajanus császár.A POKOLJÁRÁS a szakácsok és a vendégfogadósok játéka volt; Chesterben, Wakefieldben, Coventryben egyaránt játszották.
Az utolsó az ANTIKRISZTUS ELJÖVETELE. A 15. században keletkezett, a chesteri ciklus fontos láncszeme és egyike a középkori angol irodalom legmonumentálisabb titokjátékainak. Minden fenntartás nélkül mondhatjuk ezt, ha megemlékezünk róla, hogy gyermekszívvel nézte a középkor embere; s mint ahogy a gyermek is annak a mesének örül, amelyet a legjobban ismer, alkalmasint az istenfélő nézősereg sem várt egyebet, mint amit úgy is 24tudott: az Antikrisztus eljő, de ál-kegyességére, ál-csodáira rászégyenít és gonosz uralmát megtöri az Úr angyala. Ki-ki felhág a görgőszínpadra és teleszájjal elharsogja mondókáját: a titokjáték drámai ugyan, de csak úgy, mint valami hatalmas állókép. Ez még nem az Utolsó Ítélet „katharszisza”, nem annak hosszan kicsengő, megnyugtató diapazonja – nem a Finitis Lamentationibus Mortuorum; hanem annak az ütemelőzője s lélektani előkészítője mintegy: az izgalom a tetőpontra hág. Mi jöhet még a Megítéltetés után? Annál különösebb, hogy a wakefieldi ciklus elhagyja az Antikrisztus-epizódot és a Végítélet után a sort a Lazarus-játékkal és Júdás Öngyilkosságának töredékével zárja le. Az ANTIKRISZTUS ELJÖVETELÉNEK átköltésében a fennmaradt öt kézirat közül főleg az 1475-ből származó Peniarth-változatra támaszkodtam; a pageant a kelmefestő céh játéka volt.Az átköltések az angol rádió (BBC) felkérésére készültek; a drámákat – hangjáték formájában, a hatvanas években – az External Services magyar műsorában közvetítették és sokszor megismételték. A hangfelvételek „erőssége” a profi színészek közreműködése volt; Tarján György (a Vígszínház egykori rendezője és vezető színésze) Heródes, Pilátus és Beliál – felesége, Dán Etelka (a Vígszínház művésznője) a Második Betlehemes Játék, „Tébrus Tolvaj” Dorkája szerepében csillogtatta művészetét. Nádasi Mirtill (a Nemzeti Színház volt művésznője) és Dégi Gida mellett az amatőrök is kitettek magukért, mindenekelőtt Cs. Szabó László és fia, András, továbbá Rentoul Ferenc, Szalai Tamás, Siklós István, Sárközi Mátyás, végül e sorok írója és felesége, H.-né Prágai Piroska. A zenei aláfestést és a hangkulisszákat a rádió Sound Effects Osztálya szolgáltatta.
Amit ebben a kötetben összegyűjtöttem, ízelítő csupán és megintcsak igen szontyologva gondolok arra, hogy e kiskevés alapján aligha alkothatni fogalmat a roppant szöveganyag, a ciklusok és változatok igazi terjedelméről. Valamennyi ciklus teljes lefordítása meghaladná erőmet s amúgy sem az én feladatom. Bizonyára akad majd 25fiatal tehetség, akinek a képzeletét megragadják ezek a szemelvények, jobban győzi energiával, életidővel, s ezeknél szuggesztívebb és hívebb – mert költőibb tolmácsolásban nagyobbszerű képet ad majd arról, hogy az angol középkor egyházi drámája milyen egyetemes világábrázolás, mekkora közösségi élmény lehetett.
Pratói Szent Katalin napján, péntek 13-án.
YORK. 100 000 lakosú város; itt van a szigetország közel félszáz székesegyháza közül Anglia legnagyobb középkori katedrálisa, a yorki „minster”. Homlokzatain a romántól a későgótig a középkor stílusainak minden fázisa, azok minden árnyalata megcsillan; roppant kontúrja meseszép, kőcsipkés ablaksora, támíveinek tömkelege, homlokfalának harsogása Chartres, Rheims, Amiens csodáival vetekszik. Altemplomában drámai látvány tárul elénk. Akkor, amikor a középső toronybástya süllyedését a pillérközegeknek alátolt betonalapokkal próbálták megállítani, feltárták, mi mindent rejt az altalaj. Átlósan alatta, ott szunnyad a föld gyomrában a római Eboracum táborvárosának és castrumának alapfal-rendszere; mellette az első templomalapok nyomai, melyek köré a székesegyház épült: Walter de Gray érsek kezdte építtetni a 13. század első felében, de közel három évszázadig eltartott, amíg a 70 m magas középtoronyra feltették a toronysisakot (a sisakot a 17. században egy tornádó levitte). Olyan ez a város, mint a történelem képeskönyve, sorra végiglapozhatjuk benne a római birodalom félezer esztendejét, a szász, a dán, a normann inváziót és vagy azon járunk, hiszen vonalát követi az utca, vagy azon vesszük észre magunkat, hogy a középkori városfal taraján kaptatunk; mert az is sétány és olyan magasra visz, hogy jobbra-balra ideális kilátónak bizonyul; innen jól lehet tanulmányozni a várost, akár a forgótalpú, betájolható távcsövekkel, akár szemlegeltető gyalogszerrel. Idelátszik a 13. századi St. Mary apátság romja, amelynek közel 100 méteres templomhajó-hosszfala és csorba pillérsora ideális díszlet a játékokhoz: évről-évre itt hozzák színre a ciklust. Sajnos, csak turistacsapda formán és a középkor szellemével 27mit sem törődve; s bizony, a játékoknak ez a „poposított”, szentimentális, 3 órára lekurtított változata a MENNYBEMENETELLEL végződik. A poklot eltréfálják, a VÉGÍTÉLETET elejtik – azzal az indoklással, hogy a szeretetvallás nem lehet „bosszúálló”, a kárhozat, a megítéltetés ellenkezik a modern popkereszténység célirányosan sekélyes szellemével. Tiltakozásul a yorki egyetemisták, két görgőszínpadon bepótolják, amit a szekuláris rendezés lehagyott és a székesegyház körüli tereken, napjában többször is, eljátsszák a JÉZUS POKOLJÁRÁSÁT és a VÉGÍTÉLETET.
CHESTER. Ha lehet, méginkább meseváros; valamivel nagyobb, mint York, bár katedrálisa kisebb. Mintha az odalátogatót az időgépen elragadnák és valahol a 14. század környékén letennék – olyan. Úgy is mondhatnám, „operadíszlet” – azzal a különbséggel, hogy itt minden igazi, minden történelem és vér. Mesebeli: az elsőemeleti erkélyes sétálóutcák az üzletsorral; a mintázatos tudor kémények között és azok magasságába felhelyezett macskahágó „utcák” és a különféle utcaszintek közé beiktatott romantikus lépcsők; a fedett „piazzák”, kutak, bástyatornyocskák; a favázas tudor épületek dületeg tükröződése a Dee folyó habjaiban, no meg a tömérdek latin epigráfium, a sok-sok híven megőrzött római emlék. Itt van Anglia legnagyobb amfiteátruma; hiszen a várost, 79-ben, a 20. Légió alapította (innen a neve, Castra, annyi mint megerősített tábor); az érintetlen középkori városfalat, a régi kapunyílásokon, át-átszeli a közlekedés. A katedrálist a 10. században kezdték és összeépítették az apátsággal; a benedekrendi kolostort 1540-ben feloszlatták – kerengője még ma is áll. A székesegyház főhajójának kleresztóriumában mindmáig mutogatják a „Chesteri Koboldot”: azt a remekbefaragott, csúfondáros ördögfiókát, amelynek valaha az volt a dolga, hogy a „gonosz szellemjárást” a szentelt falakon kívültartsa. Yorkkal ellentétben, itt ama28tőrök játsszák a város ciklusát, szöveghűen és a pageant eredeti szelleméhez ragaszkodva. Mesterkéletlenségük megejtő. Ott adják elő, az apátság előtti tereken és a környező utcákon – úgy, amint Rogers David, a város 17. századi krónikása leírja.
COVENTRY. 350 000 lakosú iparváros. A második világháború alatt, 1940 novemberében és 1941 áprilisában a nácik „coventryzálták”; a szőnyegbombázásoknak 50 000 épület esett áldozatul, történelmi utcasoraiból alig maradt épen, mutatóba, egy-egy ház. Impozáns plébániatemplomát, a Szent Mihálynak szentelt öthajós, perpendikuláris-későgót stílusban épült templomot 1919-ben emelték a katedrális rangjára; ma rom és – csodával határos módon épen maradt 90 méteres tornya tövében – már csak csonkán meredező falai, széljárta mérműves ablakai állnak. Az új székesegyház Sir Basil Spence műve. A város jobban megtartotta emlékezetében Lady Godiva legendáját, mint játékciklusát; a Ludus Coventriae iskolai tananyag csupán, hagyománya nem él tovább.
WAKEFIELD. 60 000 lakosú vásárváros; 700 éven át a yorkshirei gyapjúszövőipar központja volt. A város szívében áll a 14. századi Mindenszentek Székesegyház, 75 m magas tornya messzire ellátszik. Több mint 600 éven át játszotta a város a maga játékciklusát s igen valószínű, hogy még a nevét is attól kapta. Itt ugyanis nem a görgőszínpad járta, hanem az amfiteátrális körszínpad. Az eredeti ős-ciklust alkalmasint a szabad mezőn játszották a város határában s ezt a mezőt – a Felfeszített Üdvözítőt Siratók pageant-járól – Wakefieldnek nevezték el (wake – annyi mint halottsirató virrasztás, halotti tor; field – annyi mint mező). A játékok szép hagyománya a modern időkben elsikkadt.
29- A Teremtés; Lucifer letaszíttatása (vásárhirdetők-kikiáltók céhe)
- A Teremtés Ötödik Napja (mennyezetdíszítők, gipszmunkások)
- Ádám és Éva Megteremtése (posztókallókészítők)
- Ádám és Éva a Paradicsomban (bőrkikészítők, ványolók)
- A Bűnbeesés (faedénykészítők-bodnárok)
- Kiűzetés a Paradicsomból (fegyverkovácsok)
- Káin és Ábel Áldozata (kesztyűsök)
- A Bárka Építése (hajóácsok)
- Noé és felesége (halászok, tengerészek)
- Ábrahám és Izsák (íróhártya-merítők, könyvkötők)
- Az Izraeliták Kivonulása Egyiptomból; A Tíz Csapás; Átkelés a Vörös Tengeren (harisnyások-kötők-horgolók)
- Angyali Üdvözlet – és Mária Meglátogatja Erzsébetet (szatócsok-fűszeresek)
- József Felgerjed Máriára (ónedényesek, vasöntők)
- Útban Betlehembe; Jézus Születése (cserepezők, zsúp- és nádfedél készítők)
- Betlehemes Játék (gyertyamártók)
- Háromkirályok Felkövetkezése Heródeshez (kőmívesek)
- Háromkirályok Jövetele; a Kisded Imádása (ötvös- és aranyművesek)
- Menekülés Egyiptomba (patkolókovácsok)
- Az Ártatlanok Lemészárlása (övkészítők, szegkovácsok)
- Krisztus az Egyháztudorok Között (i. e. bemutatása a Templomban – sarkantyú- és csótár-készítők)
- Jézus Megkeresztelése (borbélyok)
- A Megkísértetés (kovácsok)
- Az Úr Színeváltozása (bőrfestők)
- A Házsságtörő Nő; Lázár Feltámasztása (sapkások)
- Jézus Bevonulása Jeruzsálembe (szűcsök)
- Az Összeesküvés (i. e. Pilátus és a főpapok cinkos egyetértése – késesek)
- Az Utolsó Vacsora (pékek) 30
- Lelki Tusája (az Olajfák Hegyén); Elárultatása (vargák)
- Péter Megtagadja Őt; Jézus Kaifás Előtt (íjjártók-nyílkészítők)
- Pilátusné Álma; Krisztus Pilátus Előtt (szőnyegszövők, ágykárpitkészítők)
- Perbefogása Heródes Előtt (kelmefestők)
- Másodszori Bevádoltatása Pilátusnál; Júdás Lelkifurdalása; A Vér Mezejének Megvásárlása (szakácsok és lajtos vízhordók)
- Másodszori Perbefogása Pilátus Előtt (cserépégetők)
- A Kálvária Járás (birkanyírók)
- A Keresztrefeszítés (kötényvarrók, cégérfestők)
- Kínhalál és Sírbatétel (böllérek)
- Jézus Alászállása Poklokra (nyergesek)
- A Feltámadás (ácsok)
- Krisztus Megjelenik Mária Magdolnának (vincellérek)
- Útban Emmauszba (szánkészítők)
- Mária Tisztulása (i. e. hogy szülése után a köteles 40 nap letelvén, ismét templomba léphet); Simon és Anna (kalaposok, kőmívesek, napszámosok)
- Hitetlen Tamás (másolók, nótáriusok)
- A Mennybemenetel (szabók céhe)
- A Szentlélek Alábocsátkozása (gölöncsérek)
- Mária Halála (rőfösök)
- Mária Megjelenik Tamásnak (szövők)
- A Szent Szűz Mennyekbe Szállása és Megkoronázása (fogadósok-korcsmárosok)
- Az Utolsó Ítélet (selyemárusok)
- Lucifer Bukása (tímár-céh)
- A Teremtés és a Bűnbeesés; Ábel Meggyilkolása (rőfösök)
- Noé és a Vízözön (vízhordók-lajtosok)
- Lót; Ábrahám és Izsák (borbélyok és gyertyamártók)
- Bálám Szamara (sapkások, vásznasok)
- Angyali Üdvözlet és Krisztus Születése (ácsok, palafedők)
- Betlehemes Játék (mázolók, üvegezők)
- Háromkirályok Jövetele (borárusok)
- A Megajándékozás; Háromkirályok Hazatérése (rövidárusok)
- Az Ártatlanok Lemészárlása (ötvösök, aranymívesek)
- Mária Tisztulása (patkolókovácsok)
- Jézus Megkísértetése; a Házasságtörő Nő (mészárosok) 31
- Lázár Feltámasztása (kesztyűsök)
- Jézus Bevonulása Jeruzsálembe (hollótenyésztők céhe; ti. ették: a hollóhús csemegének számított)
- Krisztus Elárultatása (pékek)
- Krisztus Kínszenvedése (nyíl- és íjkészítők; kádárok-pintérek; kötélverők)
- A Kereszthalál (vaskereskedők)
- Jézus Pokoljárása (szakácsok és fogadósok)
- A Feltámadás (cserzővargák)
- Az Emmauszi Zarándokok (nyergesek, szíjjártók)
- A Mennybemenetel (szabók)
- A Szentlélek Alábocsátkozása (halaskofák)
- Ezékiel (posztóverők)
- Az Antikrisztus (kelmefestők)
- A Végítélet (takácsok)
NB.: Minthogy a Ludus Coventriae (Hegge-játékok) jórészt egyeznek a Towneley-ciklussal, ennek a listáját mellőzzük.
- A Világ Teremtése (pékek)
- Ábel Megöletése (kesztyűsök)
- Noé és Fiai (?)
- Ábrahám (?)
- Izsák (?)
- Jákob (?)
- A Fáraó (kelmefestők)
- A Próféták Felvonulása (töredék –?)
- Augusztus Császár (?)
- Az Angyali Jelentés (?)
- Mária Látogatása Erzsébetnél (?)
- Első Betlehemes Pásztorjáték (?)
- Második Betlehemes Pásztorjáték – „Tébrus Tolvaj” (?)
- Ajándékhozó Háromkirályok (?)
- A Szent Család Futása Egyiptomba (?)
- Nagy Heródes (?)
- Mária Tisztulása (?)
- Az Egyháztudósok (az eleje hiányzik. A teológusok felokosítják Józsefet és Máriát –?)
- Keresztelő Szent János (?) 32
- Az összeesküvés (?)
- Krisztus Megcsúfoltatása (?)
- Megkorbácsoltatása (?)
- Megfeszíttetése (?)
- A Tálentomok (a kínmesterek fenyegetőzve, Pilátustól fizetségüket követelik, de P. túljár eszükön s megengedi, hogy „fizetségül” kockát vessenek Krisztus köntösére –?)
- A Lelkek Felvezettetése Pokolról Üdvösségre (?)
- A Feltámadás (?)
- Az Emmauszi Zarándokok (halászok céhe)
- Indiai Tamás (szembeszáll az apostolokkal: „a zsidók ellopták a Szent Tetemet”. Megjelenik az Üdvözítő és eloszlatja kételyeit –?)
- Az Úr Mennybemenetele (?)
- A Végítélet (?)
- Lázár (töredék)
- Júdás az Iskarióta Felakasztja Magát (?)
- Anderson, M. D.: Drama and Imagery in English Medieval Churches. Cambridge, 1963.
- Craig, H.: English Religious Drama of the Middle Ages. Oxford, 1955.
- England, G. és Pollard, A. W.: The Towneley Plays. Early English Text Society, Extra Series 71; 1955.
- Harbage, A. és Schoenbaum, S.: Annals of English Drama 975–1700. London, 1964.
- Kolve, V. A.: The Play Called Corpus Christi. London, 1966.
- Norris, E. ed.: The Ancient Cornish Drama, I–II. Oxford, 1959.
- Prosser, Eleanor: Drama and Religion in the English Mystery Plays. Stanford, 1961.
- Rose, Martial, ed.: The Wakefield Mystery Plays. London, 1961.
- Rossiter, A. P.: English Drama from Early Times to the Elisabethans. London, 1950.
- Salter, F. M.: Mediaeval Drama in Chester. Toronto, 1955.
- Wickham, G.: Early English Stages 1300–1576. London, 1959.
- Williams, A.: The Characterization of Pilate in the Towneley Plays, East Lansing, 1950.; The Drama of Medieval England, East Lansing 1961.
- Wilson, F. P.: The English Drama 1485–1585. Oxford, 1969.
- Young, K.: The Drama of the Medieval Church, I–II. Oxford, 1933.
Az utcakeresztezésre begördülő szekérszínpadon elsőül az öreg József és az ifjú Szűz Mária nagyon is „földi” beszélgetése csendül fel.
József félrehúzódik, lepihen, de megjelenik előtte Gábor angyal.
A következő jelenet a pásztorok közé vezet azon az éjszakán, amikor az angyalok megjelentik nékik Jézus születését.
Zene
(énekelnek)
A szín most már a betlehemi istálló, a kisded világrajötte után.
(énekelnek)
Nagyot változik a hang; az egész játékciklus leghumorosabb, s a középkori nézők és műkedvelő játékosok kedvenc jelenetéhez érünk. A hirdető tudálékos konyhalatin nyelven bejelenti Heródes királyt, aki viszont a hűbériség cifra, rangos nyelvén henceg a maga hatalmáról, s minthogy a világ azóta sem változott, nyomban utána adóharácsra küldi a szolgáit.
A hirdető elővezeti a Jézus imádására utazó Három Királyokat. Heródes, akárcsak egy mai rendőrfőnök, gyanútlan nyomravezetőknek, öntudatlan „agent provocateur”-öknek akarja felhasználni őket, hogy a királyságát fenyegető kisdedre rábukkanjon.
(a királyok el)
(egyedül)
Az utolsó jelenetben az első király arannyal, vagyis a királyság, a második tömjénnel, azaz a papi rend, a harmadik mirrhával, vagyis a megváltó szenvedés jelképével hódol Jézus előtt, s álmuk intésére Heródes kikerülésével, titkos úton térnek vissza hazájukba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!