Dvorcsák Gábor: Semper Idom

Semper Idom

mindig minden örökké ugyanaz s a bú a bánat
feltörő árként önti el orcádat mint valami tengerár
a sziklás partot mely majd visszahúzza s megint újra
röpke rövid örömök után fúlsz bele megint bután

mert ha időd érdemi része eltelt s vagy ha hasztalan
egészen - hát fölösleges vagy te már hisz élni így rossz
szinte minden lépésed fáj s keserű az az abrosz
morzsálódik léted széjjel s hiába szeretsz már mást

folyik szét az arcod suta totyogással mint egy szárnyaszegett
albatrosz járod saját magad körbe de úgy húz a vonzás
ahhoz a másik archoz szemének mélyére bukdácsolsz

és csak alszol és aludnál hortyogva ajnároz minden időd múlt
már önnönmagadban kutakodva pottyansz
a halálba akárcsak egy berúgott búvár

részegült darázs erjedő szőlőszem körül
gyermekded nevetéssel ölel magába a csönd -
mikor két szó között a papírba ívódsz*

*((te középkorú lúdtollú s -talpas íródeák

az őszbe folyik szét a taknyod mert
sose vett körül a nyár
úgy mint Baudelaire-t

-- végül is tilalom alatt a liliom már
(Nem tudom Rimbaud miért is írt szonettet?!)

liliom meg nincs; csak temper a kutyán mely
összevissza hemper akár egy hempereb avagy
ilyen vagy amolyan csarab minek ere meszes - oly
messze már tűnik el épp azon - s ezen az égen...))

visszeres felhők sírnak a közben