Második fejezet
Halottak napjánál hagytam félbe az előbb, s azt mertem mondani, hogy az időjárás is bánatosra változott azon a napon. Hát ez így is volt, mert nálunkfelé régi szokás, hogy november megelégeli októbert, és szomorú temetést rendez neki.
Akkor is pontosan így tett.
A gyászoló hegyek köpönyegbe burkolóztak, s egy-egy felhő hozzájuk szegődött szakállnak; az ég hamuszínű arccal pityergett, s a fákon pedig, mintha ezüst rügyek bomlottak volna ki, úgy csillogtak nagy bőséggel az esőcseppek.
Megnehezedett minden a földön, de kiváltképpen az én szíven nehezedett meg. Úgy jártam-keltem egész nap, mint egy megcsökött öregember, s még ahhoz sem volt elevenség bennem, hogy tréfálkozzam a fahordó emberekkel, mint ahogy máskor az szokásom volt.
Meg is kérdezte egy zetelaki atyafi tőlem:
- Tán elhagyott a szeretőd, Ábel?
- Engem el, az aranyhajú - mondtam, és felfelé mutattam az égre.
A zetelaki ember megértette, hogy a napra céloztam, és így szólt:
- Most szépíti magát a függöny mögött.
- Az igen - mondta egy másik -, de nem Ábelnek, hanem Szent Mártonnak.
Otthagytam őket, hogy bölcsködjenek, s a dolgom után láttam. Vagyis bémentem a házba, hogy megírjam nekik a bárcát, de ezzel a kis vakarintással is olyan bajosan lettem meg, mintha gyermeket kellett volna szülnöm. A kezem nehéz volt, mint az ólom, s a fejem is olyan, mintha zavaros vízzel lett volna teli, s nem jóféle ésszel.
El is gondoltam ott magamban, ahogy nehéz csutak módjára ültem, hogy mégis gyenge portéka az ember, hogy ennyire hatalma alatt áll az időjárásnak. Tavasszal felkunkorodik és kinyílik, mint a virág; nyáron dalolva borul termésbe, s nem győzi szaporítani a pénzérő dolgokat, úgyszintén saját magát is; aztán ilyenkor, ősz farka felé, egyszerre kifogy az olaj belőle, mint a motorokból, s csak áll a kerekeivel és a sípjával s egész szerkezetével, mint valami haszontalanság.
Bolha ott üldögélt az asztalom mellett, mint egy jó barát. Az első lábaira támaszkodott, s úgy nézett reám, mintha mondta volna:
- Hát mi dolog ez a nagy bágyadozás?!
Szégyellhettem volna, hogy a kutya biztasson engemet emberségre, de Bolha olyan áldott jó cimborám volt, aki előtt szégyenkezni nem kellett. Megsimogattam a rozsdás feje bozontját, és felálltam. Kimentem az ajtó elé, s ott állást vettem a szabad természettel szembe, mint ahogy nagy gazda emberektől láttam. Bolha is velem jött, s ő is állást vett azonmódúlag.
- Fogd meg! - biztattam vaktában.
A kutya széjjelnézett, s még a farkával is úgy tett, mintha kereste volna, hogy mit fogjon meg. Egészen meg volt ijedve, mert addigelé nem történt meg noha, hogy ő ne lássa, amit én látok. Hamar keresgélni kezdtem valami ugatnivalót neki, s mivel éppen az időre haragudtam, egy olyan felhőt szerettem volna felfedezni, amelyik valamiféle haragos állati alakzatban morog ránk a levegőből. Ilyet azonban nem találtam, mert mint a kiterített füst, olyan volt felettünk s körülöttünk minden. Mivel pedig bolond szél sem akartam maradni Bolha előtt, ismét felbiztattam, a levegőbe mutogatva:
- Fogd meg!
Erre még egyszer rám nézett, aztán olyan lett, mint a megszorult diák, amikor mond neki valamit a tanár.
Ugatni kezdett.
Előre is, jobbra is, bal felé is vakkantott, mintha azt gondolta volna, hogy majd csak ott lesz valahol, amit neki ugatni kell.
Éppen jött a zetelaki ember, s véle a másik.
- Mit fog ez a kutya? - kérdezte.
- Ez az esőt - feleltem.
Az ember megtekergette a fejét, és így szólt:
- No, én még ilyet sem láték mostanáig.
- Milyent? - kérdeztem.
- Én olyant, hogy cseber helyett használjanak egy kutyát.
Mivel csípős kedvem volt éppen, elhatároztam, hogy nem maradok adósa a bölcsködő zetelakinak.
- Már ez olyan kutya, hogy mindenre jó az ég világán - mondtam.
A zetelaki hunyorított a társának, és csúfondárosan jegyezte meg:
- Akkor ez jó, még söröshordónak is.
Jól tette, hogy éppen söröshordót mondott, mert erre hamar kaptam feleletet magamban. Nem siettem el azonban a dolgot, mert előbb a fa árát akartam látni. Ki is fizették szépen, s odaadtam a cédulát nekik.
- Ily szorgos házigazdát láttak-é? - kérdeztem nyomban, és úgy tettem, mintha hő buzgalommal keresnék valamit. A két ember csak állott, mintha a Szentlelket várták volna.
- Ejnye - mondtam -, pedig a seritalt szeretik maguk bizonyosan.
- Én igen aztán! - mondta a zetelaki.
Felálltam s jól a szeme közé néztem.
- Igen-e?
- Én igen.
- No, ha igen, akkor csapolja meg a kutyát! - mondtam szívélyesen.
Erre a másik ember, aki addig egyet sem szólt, menést indítványozott, nehogy kikérdezzem őt is.
Nevettek s elindultak.
Én ott maradtam Bolhával a ház előtt, és néztem az esőt, amely nem is esett igazából, hanem párásan és hideg csendben lopakodott a fákra és a földre. Eszembe jutottak a mezei és az erdei állatok: a szelídek, akik egész nyáron ápolták bundájukat, a mostani időszakra; a vadak, akik megszelídültek a borútól, s az égi finom serétek elől megbújnak valahová; a sasmadarak s azoknak apróbb társai, akiknek légbeli útját elöntötte a víz. Eszembe jutottak mind az erdei lakótársaim és mezei rokonaim, akik velem együtt elmélkedtek valahol a természet gyászba borultán, aminthogy tavasszal bizonyosan nem elmélkedtek az ő lakodalmán.
Aztán eszembe jutott anyám is, aki az ablakon keresztül a kicsi szobából nézheti az őszt, melynek párái közül feltámadni lát engemet, egymás után sokszor. És eszembe jutott apám is, akinek gyér bajuszát bizonyosan gyöngyszemekkel rakta teli az ég, s akinek zsíros botján gyermekesen kergetik egymást a cseppek.
Nagyon lenyomott csend ült a havason.
Estefelé járhatott már az idő, s ilyenkor nem háborgatják a fahordók a pásztort. Magának élhet, gyakorolhatja az eszét, énekelhet, vagy törekedhet arra is, hogy nagyokat hazudjék a legmagosabb fánál. Akár úgy is tehet, mint egy jó királyfi, aki gondol egyet, és béjárja a birodalmát.
Gondoltam hát én is egyet, és elindultam.
Először a nagy bükkfát kerestem fel, főleg a két puska miatt, melyeket a hasába rejtettem volt. Megnéztem, hogy az eső nem folyik-e bé valahol rájok, de jól szolgált az odú: jobban, mint az én vadásztudományom, amellyel annyira sem tudtam menni soha, hogy szavukat vegyem a puskáknak. Már régebben is gondoltam arra, hogy a fegyver dolgában valamelyik katonaviselt fahordó embertől leckét veszek, de sohasem mertem eléhozakodni ezzel, tilos lévén a puskám. Most azonban elhatároztam, hogy az első puskaértőt, aki jön, nem eresztem el. Visszatettem szépen a makacs szerszámot, amit Bolhának is minden alkalommal barátságosan megmutattam; aztán pedig továbbindultam az elszontyolodott erdő belseje felé. Itt-ott sűrűbe kerültem, s levertem a gyöngyszemeket, amelyekre levél is hullott mindjárt szemfedőnek. Lassan haladtam, mint akinek sem célja nincs, sem kergetője. Csak bújtam a sűrűben, és az engedékenyebb helyeken lépegettem, s figyelnem sem kellett, mert azt Bolha elvégezte helyettem. Néha előrefutott, hogy kikeresse nekem a komótosabb utat, de leginkább kutatással foglalkozott. Végre, úgy láttam, talált is valamit egy szép bükkfa tövében, mert intett nekem a fejével, és nagy ráncigálásba kezdett. Odamentem, s hát egy cifra szarvazatot erőltet elé a törmelék közül. Segítettem neki, s közös erővel felszínre hoztuk a találmányt. Gazdag fejlődésű agancs volt, a szarvasok királyáé lehetett bizonyosan. Hét ágazat volt rajra, s azokon újabb szarvacskák. Felpróbáltam Bolhának, hogy lám, milyen lenne, ha neki is szarva lenne. De annyira kacagnivaló volt, hogyha valamelyik szarvas így meglátta volna, mindörökre megharagudott volna úgy Bolhára, mint reám. Magamnak is feltettem a fülem mellé, de idétlen szarvas lehettem én is, mert Bolha nevetősen nézett engem, s még kuncogott is, úgy hallottam.
Végre hervadni kezdett az a kevés világosság is, ami volt. Jónak láttam hát hazaindulni a zsákmánnyal, mielőtt a vén szarvaskirály szelleme eléjön valahonnét, s ellopja az utat a lábam alól.
Nem mondom, hogy megázva, de erősen nyirkosan érkeztünk haza, Bolhával mind a ketten. Úgy éreztem, hogy még a bőröm alá is bészivárgott a nedvesség, s nem lehetett az arcám sem valami rózsás. Ilyenkor vagy a tűz melege, vagy a szerelmes lángolás az, ami az embert helyrehozza: így tanultam az öregektől. A szerelne lángolásban még nem voltam járatos, de akármilyen járatos is lehettem volna, mert még annyi leányféle sem volt a környéken, mint a tű foka. Így hát tüzet durrantottam, melyet Bolha is erősen helyeselni látszott. Hamarjában megfejtem a kecskét is, s a tejet odatettem forrni. De ahhoz már nem volt kedvem, hogy puliszkát is főzzek; s Bolhának is csak moslék jutott ki vacsorára.
Aztán a tudományt, vagyis a Nick Carter-eket és a Buffalo Bill-eket s más tudós könyveimet az asztalra raktam, s melléjük ültem, mint valami erdei esperes. Először is a kalendáriumot vettem használatba, amit ugyancsak Dávid Pali bácsi hozott volt nekem. Azt az egyet el kell ismerni, hogy hasznos és alapos könyv volt ez a kalendárium. Elöl a tábláján piacteret ábrázolt, de hogy melyik faluból, azt már nem tudom. A piactéren egy idősöcske kövér ember állott, csizmában s harisnyában, a nyakában bőrtarisnya és a kezében nagy bot. Szemben emez emberrel a falu lakosai álltak, akiknek a kövér atyafi erősen magyarázott valamit: biztosan azt, hogy sok kalendárium van a világon, de ilyen, mint ez, amelyiknek a tábláján ő áll, egy sincs több. A hónapok az elején voltak a kalendáriumnak, de ha hátul lettek volna, úgyis azokat néztem volna meg először. Különösen az időjóslás csigázta a kíváncsiságomat, s abban a jóslásban is főleg a novemberre szóló. Ebben a részben a kalendárium így szólt: "A hó eleje borús, néha esővel..."
- No - mondtam én is -, ez a néha most van.
Decemberre nagy havat jósolt, januárra hideget, s augusztusra nagy meleget. Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat, s az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék. A jóslatok mellett jó tanácsok is foglaltattak a kalendáriumban, mint például az, hogy a testi betegek óvakodjanak a kuruzslótól; hogy kutyával s macskával ne sokat fogdosódjék senki; hogy fürödjék az ember, s a hektika ellen használjon levegőt; hogy oltsuk bé a gyermekeket, s feküdjünk le korán; hogy az éjjelezés, a bor s a pálinka sírba viszen; hogy csak jó világosság mellett olvassunk, s a szobánkban se hideg ne legyen, se meleg ne legyen.
S így tovább, annyi jó tanács volt, hogy azoknak a bétartása felért volna egy terhes hivatallal.
Hanem a tömérdek jó tanács, úgyszólván, semmi volt a hátrább levő gazdag olvasmányokhoz képest, melyek között találtam krónikás verset Fráter György barátról s az erdélyi nagy vallási szabadságról; eszmélkedést Szent Zitáról, aki a szakácsnéknak volt a patrónája; s egy másik elmélkedést Szent Ferencről, aki viszony azoknak az állatoknak volt a patrónusa, akiket megsütöttek és megfőztek a szakácsnék. Olvastam továbbá egy emberről, akinek nem volt árnyéka s az özvegyekről, akiknek több is volt; aztán Miklós muszka cárról is olvastam, s nemkülönben arról, hogy a föld kerekségén annyi giliszta él, hogy húszezer is jutna egy embernek, ha igazságosan elosztanák.
Sokáig olvashattam ezeket, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy zúg valami, mint a veszett malom. Figyelni kezdtem: s hát Fráter György, Szent Zita, Szent Ferenc, a szakácsnék és az özvegyek s Miklós cár s a giliszták zúgnak benne a fejemben. Ijedtemben a földre vetettem a kalendáriumot, s minden ajtót megnyitottam a fejemen, hogy kieresszem a zúgó gyülekezetet. Amikor egy kicsit tőlük ily módon megkönnyebbültem, akkor a hideg vett elé, s valósággal elöntött, mintha a giliszták átkoztak volna meg. A leszakadt tüzet ismét felélesztettem, de hiába vártam, hogy gyülekezzék a meleg. Lesbe állottam, s figyelni kezdtem, hogy hova lesz el, s hát a gerendák között a tető felé s az oldalnyílásokon kifelé lopódzik. Mert olyan a meleg is, mint a költözködő madár. Mivel az is, amikor eljön ősszel az ideje, egyszerre nyugtalankodni kezd, aztán otthagyja a fészkét és a házat, s elmegy szépen Afrikába. Úgy volna jó, hogy az ember is utánamenjen, de hát a madárnak s a melegnek szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.
Valahogy ilyenformán kalandozott az eszem a nagy fázódásban. Elég haszontalan gondolatok voltak, amik így eszembe jutottak, mert azokkal sem a fali deszkák között a nyílásokat bédugni, sem pedig a gerendákra mennyezetet teríteni nem lehetett. S amikor elgondoltam, hogy ez a mostani hideg még semmi ahhoz képest, mint amit a tél hozni fog: akkor olyan valóságos félelem fogott el, mintha farkascsordát láttam volna. Ezt nem is lehet csodálni, mert a gondolatomban süvölteni kezdett a szél, porzani a hó és metszeni a hideg. Azt hittem, hogy mindjárt megzúzmorásodik a kövér szemöldököm, és lefagynak a füleim. A tüzet megraktam istenesen, nagy sapkát húztam a fejembe, s ruházat dolgában is mindent magamra szedtem, amit csak megcsíphettem a házban. Aztán közelebb húztam a tábori ágyat a fűttőhöz, példát vettem az összekunkorodott macskától, s azonképpen, amint ő is, én is megbújtam szépen, hátha el tudnék vándorolni álomországba a hideg elől s a még hidegebb gondolatok elől.
Elég hamar elaludtam, de bár ne aludtam volna, mert álmomban még jobban folytattam a rosszat, mint ébren. Nagy bömböléssel kezdődő telet láttam, akkora hóhegyekkel, amekkora hegyek még földből sincsenek. Kifent gyilkos szelek söpörték végig a téli földet, s úgy görgették a rengeteg havat, mintha megindult volna a világ.
S az én erdei házam a kellős közepében volt az álombeli veszedelemnek: a szél vágta, a hó pallotta, miközben úgy bőgött a nagy verésben, mint egy macskakölyök. Valóságos utolsó ítélet folyt, s még az Ántikrisztust is láttam, ahogy az a Bibliában meg vagyon írva. Nagy zúzmorás bajusza volt az Ántikrisztusnak, zúzmorás volt a szemöldöke is, a szakálláról pedig jégcsapok lógtak, melyeket ingatva félrevert, ahogy erős idő alkalmával félreverik a harangokat.
Ez a megáradott álom egészen reggelig tartott; s amikor felébredtem, egyszerre kiszöktem az ágyból, mintha el akarnék futni az elől, amit láttam. Nekiszökés közben akkorát kiáltottam, hogy rögvest odaugrott a kutya, és ugatni kezdett. Ez az ugatás ébresztett fel igazából. Mindjárt kinéztem az ablakon, s hát a hónak nyoma sincs, a bömbölő szél elült, s eltávozott az Ántikrisztus is.
Csak a föld füstölt, de az is köd volt.
Vagyis kedvetlen szipákoló idő járt ezen a reggel. De akármilyen kedvetlen és szipákoló volt is, mégis paradicsomi állapotot mutatott ahhoz képest, mint amit álmomban láttam. A kedvem is felkelt tegnapi szomorú ágyából, s az eszem fürgén forgolódott, hogy valami munkát keressen magának. De akkor szekérzörgést hallottam, s valami beszédet is. Kivetettem tekintetemet az ablakon, s hát egy sárgára festett kocsiszekéren istenes vendégek érkeztek.
Mégpedig három szerzetes barát.
Két jó piros lovuk volt, parázslók és kövérek: látszott, hogy nem tartottak sem kicsi, sem nagy böjtöt. A kocsiszekéren volt elöl egy szigorú deszkaülés, hátul pedig egy nagy karos ülés urason. Aki az elsőn ült, s a lovakat hajtotta, öltözék szerint az is barát volt, egyébként azonban fakó, rongyos legénynek látszott. A másik kettő, a hátulsó ülésen, már igazi és befejezett barát lehetett, kiváltképpen a jobb kézről való, akinek a derékkötele is egészen díszes volt, az arca pedig olyan jó piros kövér, hogy abban nemcsak az Isten, hanem az ember is gyönyörködhetett.
A szekeret béállították egy közeli nagy fa alá; a lóhajtó barát leszállt, s azután leszállingózott a másik kettő is. Amíg a szekeres levetette a hámistrángot, s kivette a lovak szájából a zabolát, és szénát tett eléjük, addig a rangosabb barátok tisztogatták és rázogatták magukat, a lábukat és a karjukat gyakoroltatták, majd pedig körülvizsgálódtak. Utána mondtak valamit, és megindultak a ház felé. Elöl nem a kövérebbik főbarát jött, hanem a másik.
A lóhajtó ottmaradt.
Eljöttem én is az ablaktól, s körülnéztem a szobában, hogy van-e olyan rend, ami két rangos barátnak megfelelne. A tűz már jól égett a négylábú kályhácskában, a kecskét is megfejtem volt, s a tejet felforralni odatettem. Vártam, hogy mi lesz, s hát kopogtatnak az ajtón.
- Lehet, lehet! - mondtam én is, ahogy talál.
Az ajtó kinyílott, s beléptek mind a ketten. Elöl a mellékesebb barát, s hátul a kövér. Nagy fekete kalapjuk volt, s azt levették.
- Adjon az Isten! - mondta az első.
- Megköszönnők, ha adna - feleltem, s már kezdtem is biztatni őket, hogy üljenek is le ebben a szegény hajlékban.
Körülnéztek, s leültek.
- Ki itt az erdőpásztor? - kérdezte a főbarát.
- Hát nem látható, hogy ki? - feleltem.
- Mi csak téged látunk - mondta a kérdező.
- S az nem elég?
- Nekünk elég volna, de fát is szeretnénk venni.
- Azt is eligazítjuk - nyugtattam meg -, mert ebben a házban jelenleg csak két barát s egy erdőpásztor van, engedelemmel legyen mondva.
Erre összenéztek, s mintha elmosolyodtak volna.
- No, mit szólsz ehhez, Furtunát? - kérdezte a főbarát a másikat.
- Jól indul - felelte Furtunát.
Nem szóltam ebbe a beszédbe belé, hanem kinéztem az ablakon. De jól is tettem, hogy kinéztem, mert olyant láttam, amilyent addigelé még sohasem. Vagyis a lóhajtó barátnak a nyaka között volt a csuhája, s úgy táncolt a szekér körül, mintha lakodalomban lett volna. Lebegő nadrágja oly rongyos volt, hogy csak az inge tartotta össze, s az is nehezen.
- No, ennek is adhatnának egy jobb nadrágot! - mondtam.
Csodásan hangozhatott, hogy én látom a kocsis barát nadrágját, mert a bent lévő szerzetesek egyszerre mind a ketten felálltak, és odajöttek hozzám az ablak mellé. Meg is torpantak azonban mindjárt, a nagy látványosságtól.
- Hát ez mit csinál?! - pillogtatott Furtunát.
- Mondja a litániát - feleltem én is.
A főbarát kedvesen nézte a táncot, aztán megjegyezte:
- Így is lehet dicsérni az Istent.
- Hát hogyne lehetne! - állottam a pártjára. - Hiszen faluhelyen is ebből a célból teszik vasárnapra a táncot.
Furtunát furcsán megnézett engem, de nem szólt. A főbarát sem. Így aztán csendesen tovább szemléltük együtt a táncot, mind egészen addig, amíg leállott a legény. No, végre megcsendesedvén, letépett néhány foszlányt egyenesen a nadrágjáról, majd a csuháját visszaeresztette, és megindult egyenesen a ház felé.
Vidám tisztességgel lépett bé a szobába.
- Főtisztelendő páter-gvárgyián, meddig maradunk itt? - kérdezte.
- Mért akarod tudni, Márkus? - felelte a gvárgyián.
- Én azért, hogy a lovakra vessek-e takarót.
- Vessél egész bátran.
Láttam, hogy már fordulna is, hogy menjen, de hamar egy kérdést tettem neki:
- Meg tudná-e mondani, hogy mikor táncolt utoljára?
Márkus megnézett szelíden, aztán odajött hozzám, megsimogatott, és így szólt:
- Hát honnét tudod, pásztor testvérem, hogy valamikor is táncoltam?
- Én onnét - feleltem -, hogy az Isten megjelentette nekem a szemem által és az ablakon keresztül.
- Akkor te kedves vagy az Isten előtt! - mondta Márkus.
- Ez nem csoda, mert Ő is kedves énelőttem.
A gvárgyiánnak nagyon tetszhetett, hogy így felelgettünk egymásnak, mert boldogan s nagyot nevetett.
Amikor Márkus elment, mind a hárman összenéztünk.
- Igazi barátnak való legény - mondtam.
- Bár egy kicsit együgyű - felelte a gvárgyián, de abban a pillanatban nagy cserszegés ijesztett meg.
- Fut a tej! - kiáltotta Furtunát.
Megszöktem magamot, de mire lekaphattam a tűzről a lábast, valamicske a tejből már kifutott volt.
A barátok jót nevettek az én szorgosságomon és a kárvallásomon, s még hergelő szavakat is mondtak. Gondoltam, hagy én sem hagyom magam, s így szóltam:
- Nekem olyan barát vendégeim vannak, akiknél még a kecsketej is buzgóbb.
- Mi még nem forrtunk fel, hogy kifuthatnánk - felelte a gvárgyián.
- Attól még nem késtek el - mondtam erre -, mert éppen tudok valakit, aki igen szeretné a tűzre tenni magukat.
- Ki az? - kérdezte a gvárgyián.
- Az éppen az ördög.
Furtunát egy kicsit megütődött, de amikor látta, hogy a főbarát szívéből nevet, akkor ő is megenyhült.
Mialatt így folyt a szó, én azon fáradoztam, hogy megkínáljam őket jó meleg tejjel. Két csuprot már elé is vettem volt, s az egyiket éppen telitöltöttem. Akkor azonban láttam, hogy a másik nem telik meg. Gondoltam hát egyet, s így szóltam Furtunáthoz:
- Ha kérdenék valamit, megmondaná-e?
- Én meg, ha olyan a kérdés.
- Az pedig olyan - mondottam -, mert azt akarom megkérdezni, hogy ez a tej az előbb Isten akaratával futott-e ki?
- Természetes, hogy Isten akaratával - felelte Furtunát.
- Akkor jó - mondtam, s azzal a tele csuprot a főbarát elé tettem, a hiányost pedig Furtunát elejébe. Hát erre Furtunát megnézte a főbarát csuprát, de meg az övét is, amely alig volt félig. A hiányosság nagyon feltűnhetett neki, mert így szólt:
- Hát ennek a fele hol van?
- Annak a fele Isten akaratával kifutott - mondtam.
Folytattuk még ezen az ösvényen egy ideig a szót, majd aztán kiadtam nekik hittanból a bizonyítványt, és más beszédtárgyat kerestünk. De nekem a fő célom tovább is az volt, hogy a kedves vendégeimnek mulatságot szerezzek; nekik ellenben az volt, hogy a favásárt megcsinálják. Ki is mentünk úgy a déli időben, s körüljártuk az ölfákat. A páter-gvárgyián nagy szakértelemmel vizsgálta az állományt, mert a saját szemével akarta látni, hogy mit veszen meg. Az egyik ölet meg is bontatta velem, hogy üresség nincs-e belül, vagy nem csalunk-e valahogy másként. De aztán megnyugodott, s azt mondta:
- Ötven öl kéne nekünk.
- Ha kéne, van - mondtam.
- Hát az ára mennyi?
- Ölinek kétszáz.
- Az sok.
Én a magam fejétől odaadtam volna a gvárgyiánnak százötvenért is, mert a pappal szemben engedékenyebb vagyok, mint a világi emberekkel szemben. Azonban én sem voltam a magam ura, s éppen ezért tartanom kellett a kétszázhoz magamot. Végre is létrejött a vásár, s kiválasztottunk ötven ölet. Azt az ötvenet nagy "B" betűvel mind megjegyeztük. Mire a végire kerültünk, s mehettünk volna vissza, már az öltözetünk erősen megnyirkosodott volt. Meg is jegyezte a gvárgyián, egy kicsit fázékonyan:
- Ez az idő egészen ráfekszik az emberre.
Én ilyet addigelé nem hallottam volt, s így szóltam:
- Elég illetlen dolog.
Furtunát felém legyezett a mutatóujjával.
- Kivágom a nyelvedet! - mondta.
- Kivághatja - feleltem neki -, ha tud helyette mást csinálni.
- Tilos neki! - mondta nevetve a páter-gvárgyián, s olyan ügyesen talált neki a természetes szó, hogy feléje fordultam, mintha az ölébe akarnék kérezkedni, és így szóltam:
- Magát boldog anya szülte.
Láttam, hogy a főbarátot melegség önti el, s meg is ölelt, mintha az édesapám lett volna. Furtunát irigykedve nézett minket, akiket az egymásnak való természet szeretetben összeborított. Ebben a szívbéli atyafiságban le is tettem arról, hagy tovább is csiklandozzam őket.
- No, megkegyelmezek maguknak - szóltam is.
- Miben kegyelmezel meg? - kérdezte a főbarát.
- Én abban, hogy több ugráló kérdést nem adok fel.
Bolha is velünk volt, s amikor már annyira elémentünk volt, hogy a házat megközelítettük, egyszerre ugatni kezdett. Elöljártában, mint ahogy szokása volt, húsz lépésre lehetett tőlünk, s csak nézett fel egy fára, és ugatott éktelen ül.
- Valami nagy madarat lát bizonyosan - mondta a páter-gvárgyián.
Előrefutottam, hogy én is lássam, amit Bolha lát.
- Elég nagy madár! - szóltam visszafordulva, és úgy kacagtam, hogy a kutya sem ugatott jobban. De hogyne nevettem volna, amikor fent a fán, a nagy madár képében, Márkust kellett látnom. Úgy ült ott egy erős ágon, hogy a csuhája a nyakába volt borítva; s még azt is láttam, hogy a nadrágja némely helyen a bőrével volt megfoldva. Amíg ott álltam, s nevetve néztem alulról Márkust, az a történet jutott eszembe, amikor tizennégyben apán bévonult volt katonának. Akkor anyámmal együtt elvitt engemet is a városba, hadd vegyen le minket a fényképész, amíg mind a hárman életben vagyunk. A fényképész odaállított minket a lemásoló gépezet elé, maga pedig egy csuhát kanyarított a fejére, s megkucorodva belébújt a masinába. Márkus is olyan volt most éppen, mintha ahhoz a fényképészhez járt volna iskolába.
A két barátnak is széjjelfutott a szája, amikor odanézve meglátták őt a fán.
- Hát te ott mit csinálsz? - kérdezte is a páter-gvárgyián.
- Fényképezi a földet - jegyeztem meg hirtelen.
- Egy mókust láttam - felelte Márkus.
- Hát aztán? - folytatta a főbarát.
- Meg akarta nézni közelről is, mint a pénzt, hogy nem hamis-e? - szóltam újra belé, mire Márkus is az én beszédemet fogadta el, s nevetve mondta:
- De biza hamis vót...
A gvárgyián intett, hogy ne szóljunk, mert ő akarja folytatni a beszédet.
- Hát miért volt hamis? - kérdezte.
- Azért, mert elfutott - felelte röhintve Márkus.
- Azt hittem azért, mert likas volt.
- Likas az ötven bani is, mégsem hamis - mondta Márkus.
- Hát te honnan ismered olyan jól a pénzt, Márkus?
- Én az útról.
- Hogyhogy az útról?
- Úgy az útról, hogy ott találtam egy olyant a múltkor.
A főbarát reánk nézett, hogy a lefolyt beszéddel meg vagyunk-e elégedve, de mi úgy meg voltunk, hogy annál jobban nem is lehetett.
- Ekkora pénzismerettel még pénzügyminiszter lesz Márkusból - folytatta Furtunát.
- Belőle az - szóltam ahhoz is hozzá -, s mind mókusokat fog veretni.
- Akkor avval fizetjük a fát! - találta fel magát a gvárgyián, mire én is rögtön megfeleltem, örvendő hangon:
- Jó lesz, hiszen a mókuspénz fiadzani fog!
Úgy jött egymás után a jó felelet a szánkra, mintha az Isten kegyelme velünk lett volna, ami jár is, amikor három barát együtt van.
- No, evvel bé is mehetünk - mondtam.
Amíg folyik vala a beszéd fel a fára s le a fáról, Bolha többször is indítani akart minket, mert nagyon restellte, hogy mindjárt kezdetben nem ismerte meg ezt a fái Márkust. Most, amikor én szóltam is a menésre, boldogan futamodott előre, s még az ajtót is kinyitotta nekünk. Az öröme oly nagy volt, hogy bent a házban játszani kezdett a macskával, aki gombolyagban feküdt a füttő alatt. Én fát raktam a tűzre, a gvárgyián s Furtunát pedig visszaültek a korábbi helyükre, ahonnét, úgy látszik, a kutya-macska játékot nézték mind a ketten, mert egy kicsi idő múlva így szólt a gvárgyián:
- Úgy fekszik, mint egy vénasszony.
- Ki fekszik úgy? - kérdeztem.
- Az a macska.
- Az bajosan fekszik úgy!
- Hát miért?
- Azért, mert az bakmacska!
Erre megszólalt Furtunát is:
- Az nem lényeges.
- Ajh, dehogynem! - mondtam.
A páter-gvárgyián, aki félfüllel csak annyit hallott, hogy a macskáról beszélünk, részvéttel szólott oda:
- Talán beteg?
- Elég beteg.
- S mi baja van?
- Neki az, hogy a babája otthon maradt a szomszédban.
- Hát kölyke is van? - kérdezte a főbarát.
S így melléje szólván, még Furtunát is hangosan kezdett nevetni. Tovább azonban nem firtattuk a dolgot, de nagyon nem is lehetett volna, ment Márkus megjelent az ajtóban. Bugyuta mosolygással úgy nézett a gvárgyiánra, mint aki dicsekedik vala azzal, hogy le tudott szállni a fáról. A haja mind el akart futni a fejéről, az arca maszatos volt, s olyan a csuhája is végig, mintha három nagy vizes fát is megpucolt volna véle.
- Fordulj, Márkus! - mondta főbarát.
Márkus fordult, de hátul is olyan volt, mint elöl.
- No, megülhetjük a neved napját - szólt megint a gvárgyián. - Eredj hát, s hozd bé az elemózsiát!
Azt vártam volna, hogy valami tarisnyát hoz bé, de nem azt hozott, hanem egy jókora ládát. S úgy hozta azt a ládát a vállán, mintha az én házam kaszárnya lett volna, ő pedig egy jámbor regruta, aki most vonul bé. A páter-gvárgyián intett neki, hogy tegye a ládát az asztal mellé. Márkus odatette. Aztán a gvárgyián felállt, a zsebéből egy kulcsot halászott elé, majd a láda mellé kucorodott és kinyitotta. Akkor egy kis ideig mozdulat nélkül és csendesen maradt, mintha fohászkodnék, és így szólt:
- Csak az a miénk, amit megeszünk!
- Az, s az örökélet - egészítettem ki.
Márkusnak nagyon tetszett, amit mondtam, mert azzal tüntetett ki, hogy kezet fogott velem.
Közben s nagy buzgalommal a páter-gvárgyián az asztalt már teríteni kezdette; s nemsokára sült húsok voltak oda kirakva, tepertyűs pogácsa, sajt és mosolygó sárga gyümölcsök. És eme étkek mellett két üveg is állott katonásan: az egyikben borókapálinka volt, s a másikban bor. Poharuk is volt, de csak kettő. A gvárgyián emiatt úgy párosított minket, hogy az egyikből ő s Furtunát ivott; a másikból pedig mi Márkussal ketten. Először a borókás italból vettünk egy-egy szájjal, de éppen elég is volt annyi, mert inkább lehetett volna parázs lelkének nevezni, mint pálinkának. A szemem is úgy megharmatosodott tőle, hogy dörgölni kezdtem a kezem fejével.
- Mi az, Ábel? - kérdezte a főbarát.
- Az Isten megvere - mondtam.
- Hát miért?
- Engem azért, mert a minap megfogadtam volt, hogy nem iszom több pálinkát.
- Ezen könnyű lett volna idejében segíteni - mondta a gvárgyián.
- Hogy?
- Ha nem fogadod vala meg, úgy.
Erre mind meleg jóérzésekkel nevettünk, és odaültünk a megterített asztalhoz.
Úgy ettünk, mintha a páter-gvárgyián lett volna a püspök, mi pedig hárman az oldal-kanonokok. Utána egy-egy jó pohár bort is leeresztettünk, amitől az időjárás mindjárt melegebbre fordult, aztán a páter-gvárgyián rágyújtott egy bőrszivarra. Furtunát egy rendesre, mi pedig Márkussal azt néztük, hagy milyen nagy basa módjára eregetik a füstöt.
- Hát esténként mivel töltöd az időt, Ábel? - kérdezne egy idő múlva a főbarát.
- Mikor evvel s mikor avval - feleltem.
- S amikor evvel, akkor mivel?
- Akkor szemlélődéssel.
- S mit szemlélsz?
- Én a múltat, a jelent s a jövendőt.
- Terveid is vannak, úgy látszik.
- Nekem vannak.
- Milyenek?
- Jók.
Így felelgetvén, azt gondolhatta a páter-gvárgyián, hogy nem akarok a terveimről beszélni. S ha azt gondolta, abban igaza is volt, mert csakugyan nem akartam. Nem azért, mintha ő nem lett volna érdemes reá, mert apám s anyám után érdemesebb embert hamarjában nem tudtam volna elévenni. Hanem azért nem beszéltem, mert a terveim egy ilyen szegény fiúhoz képest, mint amilyen én voltam, igen nagy és gyönyörű szárnyakkal bírtak.
A gvárgyián megértőleg nézett engem, és hallgatott.
S hallgattunk mind, akárcsak négy pillangó, akik rászálltak egy-egy virágra.
Végtére megint a főbarát szólalt meg, s azt kérdezte:
- Hát mikor avval, akkor mivel?
Érdekfeszítő könyveim jutottak eszembe, s elnevettem magamat.
- Valamivel - mondtam.
A főbarát rosszra gondolhatott, mert körülleskelődött, s még az asztal alá is benézett.
- Hova dugtad el? - kérdezte.
- A könyveket-e?
- Nem a könyveket, hanem a leányt.
- Miféle leányt?
- Akivel esténként töltöd az időt!
- Jaj, mit mondott! - szóltam megbotránkozva, de jócskán beléveresedhettem, mert a páter-gvárgyián nevetve így szólt:
- Né, még a rózsák is kinyíltak az arcodon!
Én mindenféle rózsát szeretek, csak éppen azokat nem, amik az arcomon nyílnak. Oda is szóltam Márkusnak nyomban:
- Szedje le hamar!
- Mit? - kérdezte Márkus.
- A rózsákat az arcomról, s vigye a somlyai leányoknak.
Nem mondhattam rosszat, mert Márkusnak is kipirkadt az ábrázata, és berzenkedve nevetett. Furtunát azonban nem akart minket lejtőre ereszteni, mert felemelte a mutatóujját.
- Vigyázz! - mondta.
- Vigyázz, ha jön a vonat! - felelte Márkus, és még jobban nevetett.
- Mire vigyázzunk? - kérdeztem én is.
- Arra, hogy rózsabokorban lakik az ördög.
Úgy tettem, mintha valami nagy titok világosodott volna meg előttem.
- No, látja, most már tudom a magyarázatát! - szóltam.
- Minek a magyarázatát? - kérdezte Furtunát.
- Annak, hogy miért van olyan sok tövis a rózsabokron.
- Hát miért van?
- Azért, hogy az ördögöt megszúrja.
A páter-gvárgyiánnak olyan jólesett ez a játszi felelet, hogy egy fél pohár borral jutalmazott meg érte. Megittam jóleső ájtatossággal, s akkor így szóltam:
- No, ha maga ilyen jó hozzám, akkor én is mutatok valamit.
- Mit mutatsz?
- Én olyan könyvet, hogy felakad a szeme.
- A gyönyörűségtől-e?
- Leghamarébb attól.
Az ölembe gyűjtöttem a könyveimet mind, s úgy teli öllel odaállottam a páter-gvárgyián elé.
- Hiszen neked egész könyvtárad van! - mondta.
- Megtanultam volt a bibliát - feleltem.
- Mire nézve?
- Arra nézve, hagy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is.
- Lám, milyen igéid vannak?
Amíg így váltogattuk a szót, magamban sorrendet csináltam a könyvekre nézve. Úgy gondoltam, hogy a legjavát hátul hagyom, ahogy a testi táplálkozásnál is szoktam. Kiválasztottam A hős fiúk-at és odaadtam. A főbarát alig nézte meg, továbbadta Furtunátnak.
- Dícsérem az ízlésedet - mondta.
- Hát azt miért? - kérdeztem.
- Azért, mert kitűnő jó könyv ez A hős fiúk.
- Vannak itt hősebbek is - mondtam, és odaadtam A Szőke hölgy-et.
A gvárgyián is, Furtunát is begyesen nézték A szőke hölgy-et, s kényesen forgatták.
- Ez nem pikáns-e? - kérdezte Furtunát.
- Hát az mi? - kérdeztem vissza.
- Az az, hogy nem sikamlós-e?
- Ahhoz most szűk világ van, hogy sikamlós legyen - feleltem.
- Mutasd a többit! - mondta a gvárgyián.
A Buffalo Bill füzeteket adtam oda.
- Hát ezt a szemetet hol szerezted?
Úgy éreztem, mintha a gyermekemet bántották volna meg.
- Hát az mért szemét? - kérdeztem.
- Azért, mert beteggé teszi a lelkedet.
- Van itt jó tábori ágy - mondtam. - Oda befektetjük, ha beteggé teszi.
- Hol szerezted őket?
- Vettem.
- Hol?
- Én itt, a Hargitán.
- Ki a nyavalyától?
- Nem a nyavalyától, hanem becsületes embertől.
A páter-gvárgyián tekergetni kezdte a fejét; majd odanézett, hogy hasonló könyveim még nincsenek-e. A szegény Nick Carter-ek úgy reszkettek a kezemben, mint a nyárfalevél.
- Lássuk azokat! - mondta a főbarát.
- Ezeket láthatja - szóltam, és odaadtam őket.
Vártam, hogy mi lesz.
A gvárgyián jóformán meg sem nézte a kedves füzeteket, hanem felállt, a kályha ajtaját kinyitotta, és a drága irományokat bégyúrta mind a tűzbe.
A nagy megütődés miatt meg sem tudtam mozdulni.
A lábamból is elment az erő.
A szívem összefacsarodott.
Egyszerre sírni kezdtem.
Elborított az az érzés, hogy egyedül maradtam a világon. Ebben az árvaságomban csak a véghetetlen szomorúság özönlött felém a hegyekről az ablakon át és a deszkanyíláson át. Kedve veszetten borult össze felettem a ház s a ház felett az ég; s ami annyi volt nekem azelőtt: a jókedv és az öröm, az mind kiadta a lelkét, hogy féljem a mulandóságot.
A pillanatok úgy vonultak el előttem, mint kicsi fekete keresztek, amelyek mind azt hirdették, hogy a kályhácskában égnek a jókedvű betűk. Az én kedves betűim, kicsi gyorsfutó paripáim, amelyekre esténként és sokszor éjjelenként felültem, hogy béjárjam rajtuk a kalandok országát...
Úgy állottam ottan, hirtelen árvasággal, mint az égre néző fiatal fa, melynek díszes játszi lombjait lefosztja valaki.
Úgy álltam örömtelenül, árvizes szemekkel.
Nem is szólt hozzám sokáig senki.
- Hát te miért sírsz? - kérdezte végre a gvárgyián.
A fájdalom még ott feküdt a szavaim elé hengerítve. A fűttő felé néztem keservesen, ahol még most is égtek érdekfeszítő könyveim. Márkus látta a tűz sírgödrébe esett tekintetemet, s hogy vigasztaljon valamiképpen, de azért szigorú elöljáróit se bántsa meg, így szólt:
- Éppen úgy égnek, mintha szent könyvek lettek volna.
A gvárgyián reá sem hederített a mellékes barátra, hanem megvigasztalásomat tűzte ki célul.
- Miért sírsz, Ábel? - kérdezte megint.
- Maga jól tudja - feleltem.
Erre megsimogatta az arcomat, majd a keblére húzta a fejemet. Keze járásáról s a szíve dobogásáról éreztem, hogy erősen megsajnált.
- Legyen több eszed, édes fiam! - mondta.
- Bár ennyi se volna - szepegtem.
- Légy nyugodt, nem vesztettél semmit.
Erre már én is felegyenesedtem.
- Azt ki mondja?
- Azt én, a csíksomlyói páter-gvárgyián!
Szava olyan katonásan hangzott, hogy nem mertem ellenkezni tovább, hanem lehajtottam a fejemet, és ülőhelyet választottam. Amikor leülhettem, csak akkor szólaltam meg:
- Igen, de most jönnek a hosszú őszi esték s a még hosszabb téli esték! S azokon az estéken én mit olvasok?!
Egyszerre megenyhültek a barátok, de legkivált a gvárgyián, aki megbuggyanva szólt oda nekem:
- Hát ez a fő baj, te bagolyfiú?
- A fő baj nem ez, de mindjárt utána következik - mondtam.
- Hát akkor a fő baj mi?
- Az, hogy nem én vagyok a csíksomlyói páter-gvárgyián.
- Igyekezzél, s még az is lehetsz - mondta a barátfőnök. - Végy példát Márkusról.
- Tőle vehetek is, mert elég közel van - feleltem.
Egy ideig hallgattunk, majd ismét megjegyeztem:
- Aztán a jó tett helyébe jót várok!
A páter-gvárgyián abban a helyben megértette a dolgot, és annyi könyvet ígért nekem, hogy annyit egész télen sem tudok majd elolvasni. Azt is beígérte, hogy Márkus fogja kihozni szekérrel; s aztán figyelmeztetett, hogy legyünk békességben, nehogy felidézzük ismét a világháborút.
Ahogy a világháborút emlegette a gvárgyián, egyszerre eszembe jutottak a fekete bombák, s eszembe jutott a két szótalan puska is.
- Tudja-e, hogy mi kéne nekem? - fordultam a gvárgyiánhoz.
- Mi kéne?
- Egy katonaviselt ember.
- Hát az minek?
- Annak, hogy van egy puskám, amit nem tudok szólásra bírni.
Erre a páter-gvárgyián elmondotta, hagy ő biza tábori pap volt az egész háború folyamán, s a puska kezelését is meglehetősen ismeri, ha az mannlicher. Mindjárt látni is akarta a fegyvert, amiről beszéltem. Nekem sem kellett egyéb, hamar kimentem, s elékerítettem a puskát. De csak az egyiket hoztam bé a házba. A gvárgyián megforgatta, s olyan fegyvernek ismerte el, amilyent éppen emlegetett. Tölteléket kért belé, amit én adtam is neki, mégpedig egy csorbítatlan ötös fürtöt. Akkor kimentünk mind a ház elé, s körülvettük a nagy mestert, aki nemcsak a barátokat tudta kormányozni, hanem igen a katonafegyvert is.
- Mit célozzak meg? - kérdezte.
- Az ördögöt - mondtam.
- Hol van?
Valami húsz lépesnyire rózsabokor állott. Gondoltam én is egyet, és belémutattam a rózsabokorba:
- Páter Furtunát szerint ott lesz, a szállásán.
A főbarát ráemelte a puskát a rózsabokorra, és belédurrantott, de a szóláson kívül más eredmény nem mutatkozott.
- Jó, hogy nem volt ott az ördög - jegyezte meg Márkus.
- Miért? - akaszkodott Furtunát véle.
- Azért, mert ha ott lett volna, a főtisztelendő páter-gvárgyián meglőtte volna.
- Meg, hála Istennek.
- Nem hálaistennek! - ellenkezett Márkus.
- Hát miért? - ütött rajta Furtunát.
- Azért - felelte Márkus -, mert ha meglőtte volna, akkor mi kenyér nélkül maradtunk volna.
Feleletre sem méltatták Márkust, pedig igaza volt neki, mert azért vannak a barátok, hogy helyrehozzák nap nap után, amit az ördög elront, szintén nap nap után. Más szóval úgy is lehetne mondani, hogy egymás keze alá dolgoznak, s tán éppen azért nem keríthető kézre az ördög, hogy ember ezt a hasznos rendet meg ne zavarhassa.
Lövés után a gvárgyián még egyszer megvizsgálta a fegyvert, aztán dicsérettel illette, és odakínálta Furtunátnak, hogy lőjön ő is egyet.
- Én nem fogok fegyvert! - tiltakozott Furtunát:
- Durrants egyet, hiszen nem vagy názárénus! - mondta a gvárgyián.
Hiábavaló volt azonban minden biztatás, mert Furtunát csak a fejét tekergette, s nem durrantott. No de, mi sem kérleltük ítéletnapig, hanem átvettem én a puskát, és olyant lőttem véle, mint egy ágyúval. Megrúgta keményen a vállamot, az igaz, de az örömem a rúgásnál nagyobb volt. Utánam Márkus következett, de nem valami sebesen, mert először ő is húzódozni látszott. Vagyis utánanyúlt a puskának, de aztán elkapta a kezét; majd pedig meg-megérintette megint, és csiklandósan nevetett. Úgy tett valósággal, mintha ő leány lett volna, kit a puska meg akar csókolni. Kicsi idő múlva azonban megelégeltük az idétlenkedést: a gvárgyián vállhoz tette neki a fegyvert, én pedig a kezeit helyeztem el oda, ahova kell. Ez megtörténvén, Márkus béhunyt szemmel szorította a katonai kézbelit, mi pedig kicsit hátrébb húzódtunk, nehogy kárt tegyen bennünk.
S vártunk.
- Eresszed már! - biztatta a gvárgyián.
- Merre? - ingadozott Márkus.
- Eléfelé s felfelé!
- Hát arra mi van?
- Nyisd ki a szemedet s meglátod.
- Igende nem merem - mondta Márkus.
Ennyi tojóskodás láttára minket kacagás fogott el a háta mögött.
- Egy kicsit fejjebb! - kormányzott a gvárgyián.
Márkus megemelte egy cseppet a puska csövét.
- Még egy kicsit!
Ismét fejjebb emelte.
- Hó, jól van! Most!
Abban a percben, nagy károgással, népes varjúcsapat úszott arra. Alacsonyan repültek, és éppen előttünk szándékoztak keresztülutazni a légen, de vesztükre, mert Márkus béhunyt szemmel és ijedtében úgy közéjük durrantott, hogy közülük az egyik rögvest lekalimpált a földre.
- Emmá vadász! - kiáltottam dicsérettel.
De a fegyver már a földön is volt akkor, és Márkus boldogan nevetett.
Aztán bémentünk a házba, s ott a gvárgyián kijelentette, hogy régen nem töltött ilyen kedves napot, mint a mai; megdicsért engem, a háztájamot, s meg magát a Hargitát is, amelyen olyan nyugalmas érzülettel és háborítás nélkül lehet élni, mintha világháború nem is lett volna. Ehhez a véleményhez Furtunát is csatlakozott, sőt a magáéból még azt is hozzátette, hogy igazán boldog és istenfélő életet csak úgy tudna élni, ha ide építenének egy kolostort, s ő a könyvei között abban lakhatnék.
Engem a Furtunát beszéde szomorúsággal borított bé. Elgondoltam, hogy a világ szép és változatos a földdel, az éggel és a levegővel együtt, s tele van minden olyan jóval, amire az emberek vágyódhatnak. És akit én embert eddigelé láttam, az mégis mind elégedetlen volt. S most itt van ez a rangos barát is, akiről bátran hihettem, hogy magának való boldog életet él, s hát nem más vágyódásai vannak neki is!? De bizony más, mert lám, a városból s az emberek közül a vadonba szeretne jőni, hogy egyes-egyedül keljen és feküdjék. És vele szemben itt vagyok én, aki a vadonban lakom, egyedül kelek és fekszem: s én viszont az emberek közé és városba vágyódom! Ki rendezi ezt így? Vagy ki jelöli ki az ember útjait, sohasem arrafelé, amerre ő szeretne menni?
Nagy hegyek vannak, nagy fák vannak és nagy tornyok vannak, de ezt a kérdést nagysággal fel nem érik!
Nem tudom, meddig vesztegettem így az időt, csak arra emlékszem, hogy a páter-gvárgyián egyszerre reám szólt:
- Ébredj, Ábel!
- Hányszor? - kérdeztem.
- Egyszer is elég lesz.
- No, én adok egy ráadást is, ha reggelig itt maradnak.
- Köszönjük szépen - mondta a gvárgyián -, de eléggé elloptuk így is a napot.
- Jól tették, mert nem az enyém volt - feleltem.
A barátfőnök mosolyogva odajött hozzám, és megsimogatott.
- Mindig így villámlik az eszed? - kérdezte.
- Nekem mindig így, amikor belé akarok csapni valamibe.
- Hát most mibe akarsz belécsapni?
- Én a maga tenyeribe.
A gvárgyián örömmel tartotta a tenyerét, és beléadtam egy parolát, s megöleltük egymást.
Ez volt a búcsúzkodásunk, úgy vettem észre, mert utána mindjárt készülődni kezdtek. A főbarát odament az asztalhoz, az üvegeket s az egyet-más szereléket visszarakta a ládikóba, de a megmaradt elemózsiát akarattal ottfelejtette.
- Aztán ezt ellegesd meg - mondta nekem.
Köszönettel elfogadtam, s mivel őszinte baráti kedvemben is voltam, kikísértem őket a szekérhez. A kíséretben Bolha is segített nekem. Mialatt Márkus készítette a lovakat, s mi hárman ott várakoztunk a szekér mellett, egyszerre erős vágy kezdte szorongatni a szívemet, hogy valami ajándékot adjak a barátoknak. Vagyoni helyzetem azonban nem volt olyan, hogy a szívemnek kedvezhettem volna. Nagy szorultságomban végre a varjú jutott eszembe. Hamar elfutottam hát, s megkerestem a varjút, majd úgy a páter-gvárgyián kalapját, mint a Furtunátét és a Márkusét is, varjútolluval ügyesen feltollaztam. Nem valami szép madár a varjú, de azért annak a tollát is szívesen fogadták tőlem. Amikor így, nagy tollasan, mind a hárman felültek a szekérre, olyanoly voltak, mintha sorozásról mennének haza, vagy mintha szót szólani indultak volna, valami követválasztásra. Utoljára meghívtak még egyszer a somlyai barátházba, aztán elindultak hazafelé.
No, Bolha, most már nézhetjük egymást... - szóltam kedves kutyámnak, amikor egyedül maradtunk. Bolha nézett is engem biztató melegséggel, mintha mondta volna:
- Ne búsuljon, jótévő gazdám, mert barát helyett vagyok én is egy jó barát!
A kutya barátsága sohasem aranyozott bé engemet jobban, mint a jelen esetben, mert olyan vagyok én is, mint más ember: ha elveszti az egyik örömét, mint én a barát vendégeket, akkor annál nagyobbra nő az a másik öröme, ami megmaradt.
Úgy mentünk vissza ketten a házba, hogy én a kezemet az ő fején tartottam, ő pedig a szemét tartotta rajtam. Ha ember lett volna, "szervusz"-t ittam volna véle, így azonban csak a visszahagyott eleségből adtam neki elegendőt. Vagyis annyit, hogy jusson a macskának is, mert nem akartam ellenségeskedést hinteni el közöttük.
Azután rendezgetés és takarítás következett, s bár a tisztaságon és a jón kívül egyebet a barát vendégeimre nem mondhatok, mégis elég rendetlenség és szemét maradott utánuk. Ennek jó részét nyilván Márkus csinálta, de én mégis Furtunátot okoltam az egészért, mert volt annyi eszem már gyermekkoromban is, hogy a rosszat arra fogjam, akit nem a legjobban szeretek.
Mire a kecskefejéssel együtt minden házi teendőt elvégeztem, már nehezedett a nap szeme is. Jól meggyúrtam a tüzet, s leheveredtem a tábori ágyra, hogy abban a csontfalú almáriumban, amit a nyakamon viseltem, s amit az apám emlékezetére hordtam örök emlékül, elrendezzem ezt a szép napot, melynél virágzóbbat még nem töltöttem pásztorkodásom alatt. A páter-gvárgyiánnak fiúi szeretetet adományoztam, azzal a kikötéssel azonban, hogy a kedves könyveim elégetése miatt majd egyszer még feladom neki a megfelelő leckét. Furtunátot úgy tettem el az emlékezetemben, mint egy csinált virágot, aminek semmi illata nincs, s amit sem a tavasz, sem a nyár nem szaporít; Márkust pedig úgy tekintettem, akár a mulatságos könyvet, amelyik gondűző barátja lehet az embernek.
Elgondolkoztam azon is, ami a hivatalbéli részt illeti. Ez pedig a gazdag vásár volt, melynél fogva ötven öl fának találtam gazdát. Szép eredménynek lehetett ezt nevezni, mert ha ölének kétszáz lej az ára, akkor az ötven ölnek tízezer.
Tízezer!
- Ki hallott ekkora summát?!
Egyszerre felugrattam a tábori ágyról, mert ez a tízezer csak számításban volt meg, ellenben a barátok elfelejtették azt ki is fizetni! Az első pillantásban azt hittem, hogy nyomban megüt a hivatalbéli guta, de aztán eszembe jutott, hogy nagy baj csak akkor volna, ha én már bárcát adtam volna.
Jól van hát.
De mégis olyan bosszús voltam, hogy magam is csodálkoztam rajta.
Végül abban állapodtam meg, hogy küldhetik ide a barátok akár a püspököt is fáért, mert abból nem tüzelnek addig, amíg le nem olvassák nekem a pénzt. S ezt a határozatot írásba is fogom tenni, az írást pedig Márkustól, amikor elhozza a megígért könyveket, el is küldöm nekik. Ez a módozat annyira helyesnek látszott, hogy le is fektettem mindjárt a hivatalt, hadd aludjék másnap reggelig. Aztán nemsokára én is melléje feküdtem, mert a barátok számára sokat használtam volt magamot, s a csontjaim húztak lefelé.
Nagyot nyújtóztam, és eleresztettem szegény testemet. Éreztem, hagy merülni kezdek a nagy csendbe belé. Lassan, selymesen szálltam lefelé. De minél jobban közeledtem volna az álom partjához, annál erősebben dudorászott odakünn a szél. Néha fütyült is hozzá metsző hegyesen; máskor pedig úgy elvitte félre a nótát, hogy még utol sem lehetett volna érni; majd aztán csárdásra fordította a dolgot, s megbolondulva cimbalmozott a házam oldalán.
Most azonban nem féltem mégsem, mert a fegyvert szolgámmá tette volt a barátfőnök. Gondolatiban elé is vettem mindjárt, hagy lőjek egyet, mint délután. Egy darabig bíbelődtem is véle így képzeletben, de aztán úgy belézavarodtam, hogy a puskarúgás helyett az ijedtség kezdett mellbe rugdosni szorgosan. Erre az álom és a való határán fordulatot vettem, s a hosszú utat, melyen az álmodás felé már jót haladtam volt, egyetlen rebbenéssel tettem meg visszafelé. S egyszerre olyan éber állapotban találtam magam, amilyenben még lefekvésem előtt sem voltam.
Hamar lámpát gyújtottam, aztán szólítottam Bolhát, s kimentünk ketten a nagy fához, melynek az odvába rejtettem volt a fegyvert. Onnét az odúból elészólítottam ismét, és bévittem a házba. A lámpavilágnál neki is állottam mindjárt a csesszegtető mesterségnek, s hát úgy megy a tudomány, mintha nem is pásztorlegényke volnék, de sőt nem is közönséges katona, hanem káplár. Amikor láttam, hogy íme, semmit el nem felejtettem, kimentem örvendezve a ház elé, ott vállamhoz emeltem a fegyvert, és úgy keresztüllőttem az éjszakát a széllel együtt, hogy abban hiba nem volt. Aztán visszamennem elégülten a házba, a puskát odatámasztottam a fal mellé, magam pedig ismét lefeküdtem az ágyba, hogy űzőbe vegyem újból az álmot. Selymes ereszkedéssel meg is indultam, de akkor megint fennakadás történt, mert egyszerre eszembe jutott, hogy az éjjeli lövés ide csalhat valami kutató embert, s ha az nemcsak engem lát meg, hanem a puskát is, annak jó vége nem lesz.
Ismét felkeltem tehát Bolhástól együtt, s visszavittük a fegyvert a nagy fa hasába.
Aztán lefeküdtem újból, és mosolyogva takaróztam bé a nyugalommal. A gondolataim, melyeket naphosszat és este termettem, pilinkézni kezdtek valami mélységbe lefelé, mint ősszel a falevelek. Az álom italát is éreztem már, amikor a csintalan szellem megint visszajött hozzám, és hergelődve így szólt:
- No, Ábel, ezt jól megcsináltad.
- Mit ugyan? - kérdeztem.
- Azt, hogy a puskát visszatetted a rejtekhelyre.
- Az ott jó helyen van - feleltem.
- Az jó helyen - mondta a szellem -, mert olyan messze van, hogy reggelre a tudományt elfelejted...
Egészen úgy hangzott, mintha a szellem nem mondott volna lehetetlent. Motoszkálni is kezdtem valami segítő gondolat után. S mintha találtam is volna néhányat, de azok olyan mélyen voltak egy puskaporszagú fekete gödörben, hogy nem tudtam kiemelni onnét. Egy ideig kínlódtam velük, hátha mégis ki tudnám hengeríteni őket a napvilágra, de az erőm elfogyott lassan, s ők ottmaradtak a gödörben. Helyettük egy sugalmazás pislákolt fel bennem, amely úgy szólott, hogy ne erőlködjem tovább, s ne is búsuljak, hanem vegyek elé papirost, s írjam le szépen a fegyver kezelésének pontjait. Mert az írás reggel is írás és este is írás, minek folytán biztos támogató lesz mindaddig, amíg a fegyver meg nem változik. Puha, selymes mozdulatokkal el is indultam, papirost vettem elé, és a sugalmazás szerint leírtam mindent, ami kellett.
Aztán úgy elaludtam; mintha ártatlan bárány puha derekára hajtottam volna a fejemet.
Nem vagyok nagy álmodó, kiváltképpen, ha alszom, de azon az éjjel nagy vitéz voltam az álom országában. A vitézségem elejére el kell mondanom, hogy a házamtól jobbra s nem messze, ott terül el a Borzos óriási mezeje, amely teli van kerek borókabokrokkal. Ezen a mezőn jöttünk volt édesapámmal keresztül, amikor kiköltöztünk volt ide. Hát az a nagy-nagy havasi mező olyan csatatér volt az én álmomban, hogy azt megemlegetem, amíg élek. Nagy hadsereg sorakozott fel rajta, s ez a hadsereg mind barátpapokból állott. A barátpapokon mind barna csuha volt, a csuhákon hosszú fehér zsinór, derékon kötve; a szerzetesek kezében pedig csillogó fegyver mindegyikben. S ennek a barátseregnek a vezére nem más volt, hanem én: Szakállas Ábel. Ötlövetű fegyverrel a kezemben és aranyzsinórral a derekam körül. Velünk szemben a borókabokrok álltak, mind egy vonalba gyűlve az egész mezőről; a borókabokrokban pedig, végestes-végig, mindegyikben egy-egy jól meglett szarvas ördög.
Ezek ellen folyt a kegyetlen csata.
Ott állottam hát az élén a barátseregnek, de nem is vesztegettem haszontalanul a drága időt, hanem kiadtam a parancsot, hogy lőni kell az ördögöket, ahogy csak lehet. Vitéz seregem lévén, olyan buzgón kezdett minden barát lőni, hogy imádkozni olyan buzgósággal nem is lehetséges. A golyók fütyültek, a levegő füstölt, és a bokrok párállottak.
Az ördögök pedig irtózatosan bőgtek, amit én nem is csodálok.
Sokáig tartott a harc és szüntelenül.
Amikor aztán úgy gondoltam volna, hogy immár magnak sem maradott ördög, akkor elrendeltem, hogy bé kell szüntetni a lövést.
A béállott csendben a levegő kitisztult lassan, és a bokrokról is felszállott a pára. A csoda azonban csak akkor érkezett el, mert látnunk kellett, hogy az irtásban nem fogytak el az ördögök, de sőt százszor annyian voltak, mint az elején. Egy-egy bokorból nyolc-tíz-tizenkettő vigyorgott felénk. Azt hittem, hogy az ámulat mindjárt megöl, s gondolkozni kezdtem, hogy ezek miképpen tudának ilyen hirtelen felszaporodni. Egyebet nem gondolhattam, csak egyedül azt, hogy lövés útján szaporodik az ördög. Erről bizonyosságot akarván szerezni, magam köré gyűjtöttem a jelesebb barátokat, s azt mondtam nékik, hogy most jól vigyázzanak, mert lőni fogok, vagyis ügyeljék meg, hogy a lövés mit eredményez. Aztán szemet vettem az egyik ördögre, amelyik a legjobban látszott, s a legbátrabban vigyorgott, azt ügyesen megcéloztam, és a golyót a két szarva közé eresztettem.
- Kettő lett belőle! - kiáltott az egyik barát.
- Nem belőle, hanem helyette! - javította ki egy másik.
- Hát az nem mindegy? - kérdeztem.
- Korántsem - felelte az illető barát - mert ha belőle lett volna kettő, akkor ebben a kettőben ő is tovább élne; márpedig én jól láttam, hagy őt magát örökre kioltotta a golyó.
Nem volt kedvemre való, hogy ebben az eleven bajban a szőrszálat így hasogassa a barát, s azért ily szavakkal fordultam hozzá:
- Akármit beszél, az eredmény mégis az, hogy az előbb csak egy ördög volt, most pedig kettő van.
- Tévedés! - mondta a barát -, mert az eredmény nem az!
- Hát mi?
- Az, hogy kettő született, de egyet megöltünk.
Eme újabb szófacsarás miatt megbokrosodtam hirtelen, és lemondtam a vezérségről, hogy ők lássák aztán a többit. Maga a derékhad meg is siratott engemet, a rangosabbak azonban nem nagyon bánták a dolgot. Tanácsot alakítottak, amely eldöntse, hogy lőjék-e tovább is, a szaporulat ellenére, az ördögöket, vagy pedig vonuljanak el, és bízzák mentire a dolgot. A tanács egybeült, de nagy ellenkezés kerekedett már az elején, mert a lövés dolgában két pártra szakadtak. Végre abban állapodtak meg, hogy előbb térítőket küldenek az ördögök közé, s amikor azok ily módon megtérnek, és jó katolikusok lesznek, csak akkor fogják lőni őket, szaporítási célból. A sereg Isten útmutatását látta ebben a döntésben de én magam is elismertem, hogy nagy jövőbelátás és bőséges ész nélkül meg sem születhetett volna. Így meglévén a határozat, a tanács nem késlekedett a munkával sem, hanem a hadsereget mindjárt százegyes csoportokra osztotta, s az első csoportot nyomban el is indította a nagy térítő útra. Amikor elmentek, megkérdeztem az egyik tanácsbélit, hogy mért osztottak éppen százegy barátot egy csoportba?
- Azért - felelte ő -, hogy kerek százan akkor is maradjanak, ha közölök valamelyik áldozatul esnék.
Gondoltam, nem szólok semmit, mert nem azért pillákol a barátban a láng, hogy én azt kifújjam. Ehelyett leheveredtem a földre, amely akkora csatát látott, s mégsem csodálkozott. Ha egyébként már nem is voltam vezér, ebben a leheveredésben az voltam, mert mint a szél egymás után a búzakalászokat, az én példám is úgy fektette le a sok megérett barátot. Csata után jólesik a nyugalom, még akkor is, ha szükségtelen lett volna csatázni. S azonkívül várakozni is jobb heverő állapotban, mert a jó hír nem kerülheti ki olyan könnyen az embert, mivel későn veszi észre. Nekünk pedig ugyancsak volt várnivalónk a hadra kelt százegy térítő barát után, akiknek megmondta volt a tanács, hogy híreket adni követ útján, vagy akár jeleket is, el ne mulasszák.
De ők elmulasztották.
Ugyannyira, hogy hevertünkben körülnőtt minket a fű, s még mindig nem kaptunk semmi hírt. Végül a kétség már igen kezdett zavarogni bennem, s így szóltam a szomszédomhoz:
- Vajon azok hová lettek el?
- Bizonyára lélekké változtak, hogy simábban dolgozhassanak - felelte a barát.
Ilyent most hallottam először, s puhatolózni kezdtem.
- Jó dolog az?
- Bizony mondom, dicsőséges dolog! - válaszolta a barát.
- Akkor maga is szeretne lélekké változni, ugye?
- Ha szükséges volna, minden bizonnyal.
- Hát a szükségesség mikor mutatkozik? - kérdezősködtem tovább.
- Példának okáért akkor, ha meg kell téríteni egy ördögöt.
- Hát egy bűnös ember nem jó?
- Az is jó - egyezett belé a szomszéd.
Gondoltam, hogy próbára teszem, és így szóltam:
- Akkor soha szükségesebb nem lesz, hogy lélekké változzék, mint éppen ebben a percben.
A barát szinte megkövült.
- Miért? - kérdezte.
- Azért - feleltem -, mert nálamnál bűnösebb ember nincs ezen a földkerekségen.
- Ezt lelkedre mondod?
- Én a kettőnk lelkére is.
A csont színére sápadott a barát, de aztán mégis neki szánakozott; egyet nyögött, és lélekké változott. Lelke a galamb képét vette fel, mégpedig egy olyan galambét, amely tiszta fehér, csak a hasán van neki egy vékony fekete sáv, és a farka töven egy csepp fekete pont. Igaza volt abban is, hogy ilyen változás után simábban megy a munka, mert gyengén muzsikáló szárnyakkal mindjárt röpködni kezdett felettem, és szívre ható módon burukkolt. Mivel én a gyermekkoromból még nem nőttem volt ki egészen, az a gondolatom támadt, hogy játszódjam egy kicsit véle. Vettem hát a kalapomat, és ügyesen leborítottam a barát-galambot. Aztán a kalap mellé dugtam a fejemet, és hallgatózni kezdtem.
Sokáig csendben volt, még csak nem is mozdult.
Végre, Isten bocsássa meg, nyávogni kezdett.
Először csendesen, aztán egyre erősebben.
Mivel én még sohasem hallottam volt galambot nyávogni, kivált fehér galambot, nem lehet csodálni a rémületet, amely futkosni kezdett bennem. Először ugyan csak a természet mókájára magyaráztam a dolgot, de aztán az a rémítő érzés kezdett nyomorgatni, hogy felfordult a világ.
Mint a pusztító árvíz, valami úgy közeledett zúdulva felém. Feszítettem is az inaimat, hogy el tudjak futni; s nagy bajjal meg is mozdultam végre. De abban a pillanatban nagyot suppantam. Erre kikoppant a szemem, s hát nem a tábori ágyról kelek fel, hanem a ház földjéről. A harcviselés és az ijedtség azonban úgy megkínzott volt, hogy erőm fogytán visszadőltem az ágyra.
Virradó reggel volt már.
Amint lassan-lassan magamhoz tértem, s erőt is gyűjtöttem annyit, körülnéztem. Elsőnek azt vettem észre, hogy a macska ott van mellettem, s nagy dorombolással éppen búvik bé a takaró alá. A cirmos mindjárt megfejtette az álombéli nyávogást, s én is meg a többit a tegnapi lövöldözés és barátjárás emlékezetében. S aztán elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap, és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt. Milyen különös teremtmény! Olyan rengeteg esze van, hogy meg tudja csinálni acélból a fegyvert, s ki tudja találni semmiből az ördögöt; de hogy holnap mi lesz, azt nem tudja kitalálni soha, pedig milyen könnyű lett volna kigondolni a tegnapelőtt, ami volt a tegnap.
Így töprengtem sokáig, és nagyon érdekfeszítő dolgokat találtam ki. Büszke voltam fiatal eszemre, és elgondoltam, hogy talán nagy titkokat tudnék kibontani, ha így feküdném és töprengenék legalább egy hétig! Igen, nagy titkokat bontanék ki talán, de közben megdöglenék a kecske, megveszne az éhségtől a kutyám, elhordanák ingyen a fát; s akkor engemet is, mint egy titkot, kibonthatna apám. Az ő tiszteletére szenteltem a napot, de olyan szépen és csendesen is telt el, mint ahogy az ünnepek telni szoktak.
A következő napokat is szentelhettem volna bátran valakinek, mert azokon sem történt semmi embernek való dolog. Pásztornak való azonban annál több történt, mert úgy megindult a fahordás, hogy a szekerek egymást érték. Sok bajom volt a csalókkal is, akik a nagy forgalomban úgy gondolkoztak, hogy az ingyen fa sem ég rosszabbul, mint a megvásárolt. De bizony nemcsak rosszabbul égett, hanem egyáltalán el sem égett, mert a szemem a csalókon fürge volt, s a természetem ellenük bátor. Egy tapolcai tolvajjal szinte össze is verekedtem; de be is hasítottam volna a fejét, ha a többi fahordók az ő segítségére oda nem jőnek, s nem kérlelnek vala engem, hogy tekintsem két kicsi gyermekét.
Látván a nagy buzgalmat, mellyel a tűzifa iránt a környékbeli faluk lakosai viseltettek, elérkezettnek véltem az időt, hogy én is eladjam a tizenkét ölet. Azt a tizenkét ölet, mely a számbavétel alkalmával felülmaradt volt a kilencszázon, s amelyet "Á" betűvel magamnak eljegyeztem volt. Nyolc napra a barátjárás után éppen jött is egy örmény, akinek el tudtam adni mind a tizenkettőt. Előlegbe ötszáz lejt vett elé, s azt mondta, hogy adjak neki nyugtát erről a pénzről. Azonban nem adtam, mert volt annyi eszem nekem is, hogy írásos nyoma ennek a vásárnak ne maradjon; inkább azt feleltem hát neki, hogy a szó elégséges előleg lesz, s csak akkor fizessen majd, amikor a fát el is búcsúztatják. Másnap tíz jó szekerest fogadott az örmény, s öt nap alatt el is búcsúztatták a fát. Akkor ezer lejt nekem kifizetett, a többit azonban a mai napig is adja, pedig a falujában olyan istenféltő embernek mondják, hogy még a püspök is gyönyörködött benne, amikor a csalás utáni nyáron ott járt a faluban.
Ilyenformán tehát pénzt nem sokat jövedelmezett a tizenkét öl, de aggodalmat annál többet, mert az ördögök mind eléjöttek a borókabokrokból, és barátkozni kívántak velem. S eszembe jutott az is, hogy hátha a bankosok csak próbásra akartak tenni engem az ölekkel, s nekem kelepcét vetettek! Akkor aztán rátehetem három hónapi fizetésemet az örmény pénzére, s még tömlöcbe is kerülhetek! Szinte nem bántam volna már, ha nem is ad vala semmi pénzt az örmény, mert úgy féltem az ingyen jött ezrestől, mint a tűz lángjától. Aludni is csak úgy tudtam tőle, hogy kivittem a házból, s rejtekhelyet kerestem neki. Odamentem véle a nagy fához, annak az odvából kivettem a puskát, s a puska csövébe összesirítve belédugtam. Aztán a földet, ahol az ölek foltot nyomtak volt, gondosan eltisztogattam, és ágakkal bétakartam.
Mindent megtettem, ami kötelességemnek látszott.
Az egyik szeredai szekerestől béüzentem a bankba is, hogy valaki jöjjön ki, s a pénzt vigye bé, mert nagy volt a forgalom, s valaki elrabolhatja, s még engemet is megölhet. Az üzenet után másnap ki is jött egy motorkocsin a pénztáros, és számon vette tőlem a pénzt, csak ötszáz lejt hagyott meg nekem, vagyis a novemberi fizetésemet. Utána egy pohár tejet ivott, s mindjárt vissza is ment a masináján.
Csak elpuffogása után jutott eszembe, hogy meg kellett volna kérdeznem a barátok dolga felől. Eleget bánkódtam emiatt, de másnap, mintha az Isten küldte volna, Márkus megérkezett. Nem kocsiszekérrel jött, hanem egy nagy lajtorjással. Éppen künn tartózkodtam Bolhával együtt a fahordók útján, amikor a szitáló esőben odaérkezett. A lovakat elég messziről megismertem, de Márkust nem. Bolha is így járt véle, pedig ő nagyobb emberismerő volt, mint én. De ez nem is volt csoda, mert időközben Márkus meglehetős változáson esett által. Az arcája ugyanis egészen béesett, és fakó lett; a füle úgy kinyújtózott, mint a keserűlapi, s az orra is ahhoz léve. S ruházat dolgában is sokat változott, mert jelenleg nem csuha volt rajta, hanem valami rongyos városi öltözet, melyet a hosszú út alatt sovány testéhez tapasztott a szitáló eső. A szekéren való ülése egy sárgára festett pad volt, átvetve a lajtorjákon. A pad lábai sírva lógtak két szélről a levegőbe. Amikor onnét ázottan leszállt, olyan volt a nadrágjának az ülepe, mint egy sárgára festett vakablak.
- Hát a múltkori bőr hol van? - kérdeztem, a csuhára célozva.
- Azt mondták, hogy vessem le - felelte Márkus.
- Hát azt miért?
- Azért, mert ha a lovakat is abban hajtom, hamar elszakad.
- Eléggé el volt a múltkor is.
- Eléggé nem, mert még meg lehet ismerni.
- De csak közelről, mint magát.
Márkus erre nem szólt, hanem a lovak füleit megmarkolászta, aztán a fejüket és a hátukat jól megtörülgette, majd letakarta őket.
- No, kell-e könyv? - kérdezte.
- Nekem igen, ha jó.
- Betűből van s papirosból, mint a többi.
Egy nagyocska láda ült a szekér derekában, azt megfogtuk ketten, s bévittük a házba. Amikor odabent letettük, nagyot szusszantam s megkérdeztem:
- Ebben vas van-e?
Márkus felelet helyett kinyitotta a láda fedelét, s a könyveket mind kiöntötte belőle a földre.
- Elég-e? - kérdezte.
- A tűzön el - mondtam.
Hiába pillogtattam azonban mókás kedvemet, mert Márkust nem tudtam felderíteni. Hervatag volt, és erősen kornyadozott. Biztosan látszott, hogy valami betegség emészti, de ő ezt nem vallotta bé. Csak annyit mondott, hogy árva.
Addig is gondoltam, hogy búlátott élete lehetett ennek a Márkusnak, de most már bizonyos voltam benne. Szívesen nem bántam volna, ha egy kicsit elpanaszolja nekem az ő mostohaságát, de jó mélyen lehetett elágyazva nála a szomorúság, mert magától nem akart megnyílani. Hamar utat terveztem feléje, mint kedves testvérem felé; s ez a tervezésem abból állott, hogy először lehúztam róla a megázott rongyos ujjast, s egy avas bundát vetettem fel véle, azután odaültettem a tűz mellé, s meg is etettem. Amikor láttam, hogy most már meg lehet pengetni lelke húrját, megkérdeztem barátságosan:
- Hát az árvaság hogy volt?
- Az elég rosszul - mondta Márkus.
- Nem lehet egy kicsit elmondani?
- Nem tudom, lehet-e, mert még senkinek sem mondtam el.
Vigasz gyanánt ártatlan hazugságot eszeltem ki, s így folytattam:
- Nekem elmondhatja, mert én is árva vagyok.
Márkus rám nézett, s hát a szeme teli van könnyel. Felállt, odalépett hozzám, a kezemet megszorította, s nehéz szóval így szólt:
- Akkor szervusz!
- Szervusz! - mondtam én is, felállva.
Topogtunk egy kicsit, a "szervusz" árnyékában; aztán visszaültünk a helyünkre, és hallgattunk egy ideig. Végre Márkus megemberelte magát, s néhány derűsen szomorú pillantás után így szólt:
- Úgy nézz rám, hogy én vasúti gyerek vagyok!
- Nagy újságot mondtál - feleltem -, mert én eddig úgy tudtam, hogy a barátoknál vagy, s nem a vasútnál.
- Én a barátoknál vagyok, de létemet a vasútnak köszönhetem - mondta Márkus.
- Nohát, s hogyan?
- Úgy - kezdte elbeszélni Márkus -, hogy anyám szegény, de ügyes leány volt, s hozzá akarták erőltetni egy gazdagabb legényhez, aki a fél szemire vak volt. Anyám akkor elbúsulta magát, mert egy olyan legényt szeretett, aki mind a két szemével látta őt, s bánatában elindult, hogy elbujdossék. Egy darabig gyalog ment, de aztán vonatra ült, hogy a félszemű nehogy rátaláljon. Amikor aztán úgy gondolta, hogy elég messzire jutott, egy nagyobbacska állomáson a vonatból kiszállott. Itt egy vasúti ember, aki raktáros volt, szép szavakkal felpártolta őt, de annyira fel, hogy én is ebből a felpártolásból születtem.
- Istenem, milyen az élet! - sóhajtottam egyet, mire Márkus így folytatta:
- Anyám maradt volna a vasútinál, de amikor a vasúti látta, hogy bajt csinált anyámnak, akkor egy éjszaka elszökött, s azóta is soha meg nem került. Volt ott az állomáson, valami félreeső helyen egy hitvány kupékocsi, minek a fű már a hasáig nőtt volt, anyám azt az ócskaságot kiszemelte magának, és én abban láttam meg a vasúti világot. Amikor a születésemnek híre ment az állomáson, anyámat kórházba vitték. Onnét kiszabadulva, megint csak visszahozott engem az állomásra, ahol is takarító állást vállalt. Időteltével, amikor én már jól tudtam járni, anyám a mozgó vonatokra kéredzett takarítani, mert azt reméllette, hogy így valahol megkapja lelketlen apámat. Engemet is örökké magával vitt a vonaton, hogy a találkozás alkalmával felmutasson apámnak, s ezáltal a szívére hasson. Ezen a módon hat esztendős koromig jártunk a vonatokkal, de akkor váratlan és elvakult szerencsétlenség történt. Ez egy szeptemberi napon volt, szürkület idején; s úgy történt, hogy egy urat játszó ember leküldte édesanyámat a vonatról, hogy a közelből hozzon neki cigarettát. Anyám el is ment, s meg is vette, amit kellett, de mire visszaérkezett volna, a vonat már elindult. Mivel én is a vonaton voltam, s a cigarettát is mindenképpen fel akarta oda hozni, nekiszökött, hogy a futó vonatra felszálljon, de az Isten másképpen rendelkezett, s a kerekek alá került...
Itt a Márkus szava elakadt, és összekondorodva sírni kezdett. Én sem háborgattam egy ideig, csak később kérleltem csendesen:
- Hát aztán tovább hogy végezett az Isten?
- Úgy, hogy a cigarettás ember könyörületből magához vett - folytatta Márkus. - Ez az ember bőrrel kereskedett, mégpedig olyanformán, hogy volt neki egy gyárféléje, ahol a lenyúzott bőröket munkásokkal kikészíttette, s maga eladta. Tizenegy esztendőt töltöttem nála, de azt csak én tudom, hogy milyen tizenegy esztendőt. Ebből négyet az elején iskolába jártam, a többi pedig a bőrkészítőben múlt el valahogy. Nincs háládatlan természetem, s úgy dolgoztam neki, hogy a lelkemet is kitettem. S ő mégis mindenfélével nyomorgatott engem, de leginkább veréssel. Még azon a napon is megvert, amikor a tizenhetedik esztendőt bétöltöttem. De ezt tette a legrosszabbul, mert azon az este feleletül két dolgot határoztam el. Az egyik az volt, hogy továbbra is nála maradok, de ha még egyszer veréssel jön reám, akkor én őt egyszer és véglegesen agyonütöm. A másik pedig az volt, hogy az Istennek ajánlok mindent, és elszököm. Mivel azonban nem akartam, hogy vér száradjon a lelkemre, ezt a második módozatot választottam, és hajnaltájban otthagytam a nevelő embert, a büdös bőrökkel együtt. S ekkor történt, hogy elmentem a barátokhoz, akik helyet adtak nekem, s akiknél már egy esztendeje szolgálok.
Ezzel béfejezte Márkus az előadást, és szomorúan bólingatva tekintett vissza a múltba. Végre reám nézett és így szólt:
- Elég volt péntekem, ugye?
- Igazán elég - mondtam. - De ne búsulj, mert Krisztus urunk is pénteken váltotta meg a világot.
Márkust nem kábította el az én tetszetős mondásom, mert így felelt:
- Ő pénteken, de bár vasárnap tette volna!
- Miért?
- Azért, mert én szombaton születtem.
Többet már nem is beszélt, hanem felállott, s a ládát visszavitte a szekérre. A lovaikról is leszedte a takarót, majd a szándéka olyan volt, hogy fát is vinne. Megmondtam neki, hogy a fát nem engedélyezhetem, mert a főbarátok elfelejtették kifizetni az árát; s egyjárást megüzentem, hogy a pénzt minél hamarább származtassák el hozzám, ha a télen melegedni akarnak.
Aztán testvérséget fogadtunk egymásnak, s azt kívántuk, hogy az Isten mindenütt jelen legyen.
Ezzel Márkus eltávozott, nekem a szomorúságot és a könyveket hagyva. Mivel a tapasztalásom olyan volt, hogy a szomorúság magától szokott elrendeződni, így mindjárt a könyvekkel akartam szót váltani. Meg is kérdeztem illedelmesen tőlük, hogy jól érzik-e magukat, de bizony nem érezték valami jól, mert a szoba közepén összebújva dideregtek. Melléjük ültem, s egyet-egyet felvettem, hogy legalább a szemem melegségéből részesüljenek. Nem voltak jóvérű könyvek, sem virgonc játékra hajlamosak. Istenről, a különböző fajtájú szentekről, a jó katolikus lélek örömeiről, a kárhozatról és a másvilági jutalmazásról beszéltek. S mindezeken kívül még annyi általános és apró oktatás volt bennük, hogy aki azokat elolvasta, s megfogadta, még béhunyt szemmel sem kerülhetett a kárhozat útjára.
Végül aztán, amikor eléggé meguntam a könyveket, s azok is meg engemet, szép rendjével béraktam őket egy sarokba, oly reménységgel azonban, hogy sem a macska nem fogja ott tiszteletlenül felkeresni őket, sem pedig az egerek nem fogják egyik betűt elrágni a másikról.
Aztán két napig elé sem vettem őket.
A harmadikon szándékom volt valamit olvasgatni belőlük, de akkor egy váratlan és nagy vásár öröme töltötte bé az egész napomat. Egy román úr keresett fel ugyanis, akit Fuszulánnak hívtak; s miután apróra kikérdezett engemet, bőséges nyomatékkal eléadta, hogy nagyobb mennyiségben szeretne a katonaság számára fát vásárolni. Erre én nem szóltam semmit, hanem kivittem őt a ház elé egy olyan dombos helyre, ahonnét jól látszott az ölfák serege. Itt megállítottam s rámutattam a rengeteg fára.
- Ennél nagyobb mennyiségben-e? - kérdeztem.
- Jóval kisebb mennyiségben - felelte Fuszulán.
- Akkor szerencsénk van!
- Miért mondod?
- Azért mondom - feleltem -, mert ha ennél nagyobb mennyiségben akart volna venni, akkor mi ketten nem tudtunk volna vásárt csinálni.
Fuszulán cigarettára gyújtott; s eggyel engemet is megkínált. De más tekintetben is pazarló módon viselte magát, szólván is dagadozva, mintha meg akarná venni az egész Hargitát:
- Ötven ölet ezennel lefoglalok!
- Mivel? - kérdeztem.
- Pénzzel.
- Azzal lehet.
- Hát mivel nem lehet?
- Fegyverrel, például - mondtam.
Fuszulán jól megnézett engem.
- Hány éves vagy? - kérdezte.
- Tizenhat.
- S már ilyen bátran beszélsz?
- Nem látok ellenséget.
- De én román vagyok! - mondta leső szemekkel Fuszulán.
- Tőlem lehet, mert én nem fogadom el.
- Mit nem fogadsz el?
- Magát ellenségnek.
Fuszulán ezen jót nevetett; majd aztán az ölfák közé mentünk, ahogy a vásár megkívánta. Kiválasztottunk ötven ölet, s azokra én mind keresztet rajzoltam. Fuszulán szótlanul nézte egy ideig ezt a működésemet, de aztán megkérdezte:
- Hát te miért rajzolsz keresztet az ölekre?
- Én két okból is - mondtam. - Elsőbben azért, mert ez a fa mind katolikus vágás; másodszor pedig azért, mert a munkás emberek vállon hordták ölekbe, mint a keresztet, pedig nem is nekik, hanem másoknak fogja árasztani a fényt és a meleget.
Fuszulán elgondolkozott, majd megjegyezte:
- Nagyon vallásos fiú vagy.
- Én nagyon nem is lehetnék - feleltem.
- Hát miért nem?
- Azért, mert csak egy vallásom van.
Amikor ilyeneket feleltem, Fuszulán mindig jól megnézett engem, s látszott rajta, hogy nem tudja: komolyan beszélek-e, vagy az ő szőre ellenében. Jobbnak is látta, ha nem kérdezősködik többet, de sőt az idejét is kurtára fogta.
Ölét a fának kétszáz lejben nem tartotta soknak, de fizetni csak szállítás után akart. Ebbe én nem egyeztem belé, mert az örmény példája lebegett a szemem előtt. Végül abban állapodtunk meg, hogy a vételi summának felét holnap s a másik felét holnapután fogja kifizetni.
Másnap reggel Fuszulán volt az első, aki a helyszínen csakugyan megjelent. Két katonával jött s egy istentelen nagy teherszállító motorkocsival, amit maga vezetett. Rakodás előtt felszólítottam, hogy vegye elé a fele pénzt, amit megígért. Erre ő azt válaszolta, hogy előbb látni szeretné, vajon mennyit lehet a szállító kocsira felrakni. A két katona öt ölet gyúrt fel reá, de ember volt Fuszulán is, mert az ezer lejt helyben kifizette. Estig háromszor fordultak meg, s a fizetés dolgában is tiszta munkát végeztek.
A következő reggel azonban hiába vártam Fuszulánt. De a barátokat nem vártam volna hiába, mert a páter-gvárgyián és Márkus a sárgára festett kocsiszekéren megjelentek. Utánuk egy félóra múlva a szekereik is megérkeztek, húsz felfogadott szekeressel. Ezek húszan csak annyi fát vittek együtt, mint a teherszállító motor egyedül.
A fizetés dolgában is létrejött a rend, mert a páter-gvárgyián egy levelet mutatott fel előttem, mely szerint a bankba már béfizette mind a tízezer lejt. Én elhittem neki a jó szándékot, s el a banknak is a levelet; s úgy rendelkeztem, hogy elvihetik akár mind az ötven ölet is.
- Hát a könyvek béváltak-e? - kérdezte a páter-gvárgyián.
- A nekem valók igen - feleltem.
- Akkor jó, mert amiket küldtem, azok neked valók.
- Azok nekem, nagy betegség idején.
- Hát miért csak akkor?
- Azért, mert nem a földi életre, hanem a túlvilágra tanítják az embert.
A gvárgyián javító szemekkel nézett rám, is így szólt:
- Ez a földi élet csak arra való, hogy készüljünk a túlvilágra.
- Hát ott mit fogunk csinálni? - kérdeztem.
- Örvendezni fogunk - mondta a barátfőnök.
Márkus nevetni kezdett s nevetett.
- Hát te mit vidulsz? - kérdezte a gvárgyián.
- Gyakorlom magam - mondta Márkus.
- Miben?
- Abban, hogy jól tudjak örvendezni a túlvilágon.
Enne a főbarát laposan legyintett, mint aki haszontalannak látja, hogy tovább is oktasson minket. Ehelyett inkább összepárosított kettőnket, s kereszteket hányva reánk, nevetve így szólt:
- Kámpec, doloresz!
Aztán, mint a múltkorjában, most is evéshez láttunk a baráti elemózsiából. Jócskán jutott utána bor is, melytől olyan jókedvünk lett, mintha máris a túlvilágon volnánk, ahol csak örvendezéssel foglalkozik az ember. Mialatt így ettünk s illogattunk, azalatt az emberek mind megrakták a szekereket, s el is mentek. Aztán egy félóra múlva a főbarát és Márkus is felkaptak a sárga kocsira, hogy utolérjék őket. Szerencsére a végső percben eszembe jutott az összegyűlt jövedelem: megkértem hát a gvárgyiánt, hogy üzenjen bé a bankba, és az igazgatóval tudassa, hogy a pénzük erősen fázik idekünn.
A somlyói szekeresek másnap is kijöttek; de kijött a motorral s a két katonával Fuszulán is. Nagy berregéssel, azon a napon is, háromszor fordultak meg, de az utolsó terünél, ráadásul a fára, elnyerték a vacsoracsillagot. Mondtam is nekik, hogy ilyen későn ne vágjanak neki az útnak, de ők nem hallgattak rám.
- Nemcsak a szerelmeseknek süt a hold - szólott Fuszulán -, hanem a fahordóknak is.
Vaktában beszélt azonban, ment a hold, bujkáló kedve lévén, azon az este a szerelmeseknek látszott kedvezni inkább, mint a fahordó katonáknak. De én mégsem marasztottam kétszer, mert nekem fontosabb volt a holdnál a fizetés, ennek pedig eleget tett Fuszulán. Mégpedig úgy, hogy az utolsó terü alkalmával bémentünk a házba, s ott a lámpavilágnál számolta le nekem a nyolcszáz lejt. Azért nyolcszázat, mert a holdvilágra való tekintettel csak négy ölet rakatott a motorkocsira. Amíg a bárcát megírtam neki, folyton az asztalomon matatott Fuszulán, de nem vettem észre, hogy valamit ellopott volna. Ez a dolog azonban csak a nagy ügyességét dicséri, mert lopás mégis történt, mivel a barátok levelét elvitte.
Két nap múlva ugyanis ismét megjelent jó reggel Fuszulán, de most nem egy motorkocsival s két katonával, hanem két motorkocsival s négy katonával. Nagyon vidám volt s kétszer annyit beszélt, mint máskor, pedig máskor is beszélt kétszer annyit, mint azelőtt. Mindjárt az elején béhívott a szobába, egy levelet adott át nekem, s melléje így szólt:
- Mostantól kezdve ezen a módon fizetek. Elolvastam a levelet s abban az állott, hogy harminc öl fa árában hatezer lejt Fuszulán János úr a bankba béfizetett. A levél alá is volt írva rendesen s pecséttel ellátva. Én olyan nagy hívő vagyok, mint tavasszal a légy, s nem gyanítottam Fuszulán János úrról sem semmi rosszat. De mivel pénzt mégis jobban szeretek látni, mint levelet, mellékesen megjegyeztem:
- Levelet akárki hozhat.
- Akárki, aki béfizeti! - mondta Fuszulán.
- Hát nálam fizetni nem esik jól?
- Jólesik - szólt baráti módon -, de félős dolog sok pénzt hordozni ilyen erdei úton.
- Hát mitől tetszik félni?
- Én attól, hogy a tegnapelőtt is szinte kiraboltak.
Mivel nem volt lehetetlen abban, amit mondott, a levelet az asztalra tettem, s harminc ölre szabadalmat adtam Fuszulánnak. A tolvaj embert azonban nem mindig szereti a jó szerencse, mert a bank igazgatóját éppen azon a napon küldte ki az Isten. Már közel voltunk az esteledéshez, amikor gyors gépkocsiján odazúgott az erdő mellé. Vadászfegyvert is hozott magával, s azt a karján tartotta akkor is, amikor kiszállt.
Hogy megy a bolt? - kérdezte.
- Úgy megy, mintha taszítanák, nagyságos igazgató úr.
- Hát a barátok elhordták-e már a fát?
- Felét el; s ők lesznek az elsők, akiket Szent Ferenc a másik felével is megsegít.
Bémentünk a házba, s az igazgató úr letámasztotta az asztal mellé a fegyvert.
- Hát valaki más vett-e nagyobb tételben? - kérdezte.
- Igen, de csak Fuszulán.
Az igazgató megráncolta a homlokát, s reám nézett.
- Ki az a Fuszulán? - kérdezte.
- Az egy román ember, aki jobban szeret a bankba fizetni, mint nekem.
- Melyik bankba?
- A mi bankunkba.
- Tudtommal semmiféle Fuszulán nem fizetett a mi bankunkba fáért - mondta elgondolkozva az igazgató.
Hát erre én is megelégeltem, hogy osztozkodjunk Fuszulán felett, s elévettem a levelet. Az igazgató megnézte, s abban a helyben így szólt:
- Ez a levél hamisítvány.
- Akkor jó - mondtam.
- Miért jó?! - szigorodott el az igazgató.
- Azért, mert akkor őt is meghamisítjuk.
- Kit?
- Mi Fuszulánt.
- Hát hol van?
- Mindjárt itt lesz.
Azzal eléadtam, hogy az utolsó terü fáért, a harmadik fordulással, minden percben megérkezhetik a két teherszállító motor s velük Fuszulán, a csaló. Hamar tervet csináltunk az igazgatóval ketten: én kimentem a ház elé, mintha semmi baj nem lenne, ő pedig a puskával bent őrködött a házban.
Nem telt belé tíz perc, megérkezett a két motoros.
- Ma még jókor otthon lesznek - mondtam Fuszulánnak.
- Ma igen, ha az Isten megsegít.
- Akinek ilyen két motra van, azt megsegíti.
- Nem rossz találmány - mondta Fuszulán.
A négy katona nekilátott a rakodásnak, mi pedig az eget néztük s a csokros felhőket, amelyeket a szél erősen hajtott estére hazafelé.
- Amíg a katonák megrakodnak, tessék béjőni a házba! - szóltam egy idő múlva, nagy vendégszeretettel.
Fuszulán körülnézett, és nagy nehezen megindult.
- Így esténként nem félsz egyedül? - kérdezte.
- Én nem, még este után sem.
- Bátor fiú vagy.
- Szegény embernek muszáj bátornak lenni - mondtam.
Amikor az ajtóig értünk, előre engedtem Fuszulánt. Hátul úgy reszkettem, mintha egész hónapban kocsonyát ettem volna. Figyeltem, ahogy csak tudtam: s amikor nyitotta Fuszulán az ajtót, abban a pillantásban csendesen félrehúzódtam, nehogy engemet is szembeköpjön a puska. Fuszulán nem vette ezt észre, hanem belépett. De abban a pillanatban rá is ordított az igazgató:
- Állj, vagy lövök!
Rémítő csend lett.
Aztán megint hallottam az igazgatót:
- Fel a kezekkel!
Aztán megint:
- Ábel, hol vagy?
- Itt vagyok kéznél! - feleltem.
S rögtön a helyszínre ugrottam.
Az első pillantásban azt hittem, hogy tüstént kacagni kezdek, mert Fuszulán, a két karját felfelé duvasztva, úgy reszketett. De az igazgatónak is hiába volt a puska a kezében, mert a horgasina erősen muzsikált.
- Mit csináljak? - kérdeztem.
- Kösd meg ezt a gazembert! - mondta az igazgató.
Szerencsére megvolt a kötél, amivel a kecskét kivezette volt édesapám; s azzal a kötéllel istenesen összekötöztem a Fuszulán két kezét. Amikor az utolsó bogot is cifráztam, odaszólt nekem az igazgató:
- Add ide a hamisított levelet!
Úgy adtam oda, hogy a zsebébe dugtam, mert a puskát még most is Fuszulánra szegezve tartotta. Én ezt feleslegesnek véltem, s meg is kérdeztem tőle:
- Meddig akarja célban tartani ezt a vevőt?
- Nem tudom - mondta az igazgató.
- Akkor eressze le a puskát.
- De jól meg van-e kötve?
- Nekünk jól.
Rászánta magát az igazgató, és leeresztette a puskát. Aztán kérdéseket tett fel Fuszulánnak, aki semmire sem válaszolt.
- Rossz diák lehetett - jegyeztem meg.
Ez még a kötözésnél is jobban fájhatott Fuszulánnak, mert reám villantotta a szemét, és felém pökött, de nem talált.
- Várjon, céltáblát teszek! - mondtam.
Az igazgató nem akarta, hogy tovább űzzük az eszünket, s a pénzt kérte tőlem, amit a fából árultam, hogy minél hamarább vihesse Fuszulánt. Én azt tanácsoltam neki, hogy a pénzt, ami jócskán volt, eme fuszulános alkalommal ne vigye magával, hanem menjen úgy, mint egy szegény ember. Tanácsomat az igazgató szerencsére meg is fogadta, s ezzel kivittük Fuszulán János urat a kicsi gépkocsihoz, melynek egy ülése volt csupán. Erre felültettük az engedelmes csalót, aztán melléje ült az igazgató is, és bégyújotta a motrot.
- A pénzre jól vigyázz! - mondta, és elzúgtak az erdei úton.
Nekem az első dolgom az volt, hogy a katonákat megakadályozzam a favitelben. A tervvel hamar készen voltam. Ezt a tervet pedig úgy adtam elé nekik, hogy lelkem szakadtából futni kezdettem feléjük, s amikor hozzájuk értem, a nagy hírhez nagyon szuszogva így szóltam:
- Hamar, a fát mind vissza a földre! S ereszteni a motrokat hazafelé! Fuszulán úr már el is ment a gyors kocsival, mert érkezőben van a városba a király! S minden katona is ott legyen, az a parancs! Hamar le hát a fával, s haza a motrokkal, minél sebesebben!
A katonák szinte sóbálvánnyá váltak. Először engem néztek, aztán egymást. Végre az egyik elkiáltotta magát:
- Haza, rongyos baka!
Erre hajigálni kezdték le nagy gőzzel a fát, aztán eldübörögtek az irdatlan üres kocsikkal hazafelé.
Én is jól kifújtam magam, s hálát adtam mindeneknek, hogy épségben húzhatám ki a nyakamat a mai nap háborgásai közül. Aztán hozzáláttam, hogy vacsorát készítsek a magam számára s az állataim számára, de ijedten vettem észre, hogy a puliszka is elhagyni készül engem, mert egy kupa törökbúzalisztnél több a raktáromon nincs. Kenyerem nem is volt az egész novemberi hónapban, pedig már erősen közeledett a december. Azért megfőztem a felét a puliszkalisztnek, s ahogy lehetett, vacsoráztam. Utána elgondoltam még egyszer a napi eseményeket, s az elgondolás urán sem mertem még sokáig lefeküdni, mert rossz sejtelmek vettek körül. Főleg a pénz miatt fogott el olyan aggodalom, amilyent nem tapasztaltam soha. Valamicske segítség csak a puskában látszott. Elmentem hát, s a nagy fa rejtekéből eléhoztam, pedig az ördögirtó álom után nem voltunk valami jó barátságban ketten.
Aztán amit én csináltam azon a hosszú éjszakán, azt mindennek lehet nevezni, csak aluvásnak nem. Így virrasztván, nagy bőséggel gondolkozhattam azon, abban a szakadatlan és sűrű sötétségben, hogy vajon a Szentlelket mennyire várták az apostolok. De ha olyan erősen találták várni, mint én a pirkadást, akkor minden jót megérdemelnek, amit rájuk sokan mondanak.
Fel is keltem már a derengés kezdetekor, s az első dolgom az volt, hogy a pénzt megszámoltam. Nem volt sem több, sem kevesebb, mint vala az este. Bétettem az egészet az ujjasom belső zsebébe, s egy vékony dróttal a zseb kijáratát is elkerteltem. Aztán vettem a fegyvert, megnéztem az állatállományt, s megkerültem az ölfákat.
Mindent úgy találtam a maga szép rendjében, mintha a tegnap bérmálás lett volna, s nem tolvajfogás. Erre megjött ismét a nyugalmam is, elannyira, hogy a puskát visszavittem a rejtékébe. De ezt jól is tettem, mert a barátok szekeresei nemsokára megérkeztek, hogy az utolsó részét is hazavigyék a fának. Nem szóltam nekik semmit a tegnapi dologról, hanem a gvárgyiánnak minden égi-földi jót üzentem s Márkusnak megfelelő előrehaladást. Hazaindulás előtt, ahogy ilyenkor általános szokás; leülnek az emberek, hogy úgy tegyenek, mintha ennének. Közéjük vegyültem, s oly sóváran néztem őket, ahogy Bolhától láttam volt azelőtt. Egyik-másik meg is kínált engem, s én el is fogadtam egy-egy harapást; de közben eszembe jutott, hogy holnap is nap lesz, s holnapután is az. Gondoltam tehát egy szokatlan dolgot, s kihirdettem, hogy ami ételféle maradt, azt én pénzért mind megveszem, mert az enyém elfogyott. Erre a maradékot által is adták nekem mind, de pénzt nem fogadtak el tőlem, mert a kenyeret csak búza korában s a szalonnát csak disznó korában adják nálunkfelé pénzért.
Később is jöttek fahordó emberek, s azokkal is így vásároltam. Össze is gyűlt annyi ennivaló, hogy szűkön két hétre elegendőnek látszott. Ezenkívül két lópokrócot s egy hosszú szokmány-köpönyeget is bészereztem magamnak, de ezeket már pénzem árán.
Egy szekerestől, aki másnap is óhajtott fát vinni tőlem, megüzentem apáméknak, hogy volt nekik egy gyermekük is, akit elszereztek volt a Hargitára erdőpásztornak, s akit Ábelnek hívnak.
Aztán a délután közepére minden elcsendesedett, ahogy máskor is szokott. Mivel a szent könyvekhez, azokban az órákban, nem volt sem kedvem, sem bizodalmam, gondoltam, hogy megjárom magamat az enyészetben, vagyis a nagy rengetegben. Magamhoz vettem hát a kicsi fejszét s magam mellé Bolhát, a ház ajtaját bézártam s elindultam.
Ahogy mentünk szépleptiben én s a kutya, a fekete bombatökök jutottak eszembe, amiket ágakkal bétakartam volt. S róluk eszembe jutott a két "viharcsinálás" is, amelynek folytán akkor több nagy fa szakadott volt ki tövestől. Úgy láttam volna jónak, ha azok most már minél hamarább ölbe hasogatódnának, mert a tél akármelyik percben rászakadhatott az erdőre. Elmentem tehát hozzájuk, hogy megnézzem, vajon megvannak-e, s milyen állapotban.
Szomorúan feküdtek a kiszaggatott nagy fák. S mellettük kisebbek és kisebbek, egész az ártatlan csemete fákig. Mint valami népes család, amelyre halált küld az ember és nem temeti el.
Szomorú állapot!
S a fák lábainál, a hatalmas tölcsérekben, rengeteg víz állott. A víz színe fekete volt s maga mozdulatlan, mintha azt hirdette volna, hogy őt is a halál fakasztotta.
Ügy elszomorodtam, hogy a könnyem kiesett. Ez a könny pedig azt jelentette, hogy több vihart én már nem csinálok, hanem azt a nagy természetre bízom.
- Ellenben a bombákkal mi legyen? - kérdeztem magamban.
Mi legyen ezekkel a halál-tojásokkal, amelyek átokban fogantak és átkot szórni indultak a világba?
Az a gondolatom támadt, hogy el kéne temetni őket. Jó mélyen a megemésztő földbe, hogy fulladjanak ott meg, vagy rágják össze a pusztító férgek!
El is indultam, hogy vágni kezdjem nekik a kicsi fejszémmel a sírt, de alig mehettem ötven lépést, éles sípolást hallottam a házam felől. Rosszat sejtettem és hamar sietni kezdtem arrafelé.
A bank pénztárosa állott a ház előtt, s mellette egy barna fegyveres katona.
Egy szigorú román csendőr.
Ahogy megpillantottam őket, egyszerre reszketni kezdtem. Akkor még nem tudtam, hogy miért, de az elkövetkező idő eléggé megmondta ezt nekem. Mert az az élet, amit a csendőr hozott el az én házamba, csak a pusztába kivetett zsidók életéhez hasonlítható, ha ugyan igaz, amit őróluk beszélnek.
