BEVEZETÉS
Az irodalmi kutatás fenntartás nélkül fogadja el, hogy Goethe csak kimondta, ami a történelmi fejlődés folyamán máris megvalósult: hogy van világirodalom. A nehézség azonban ott kezdődik, ha rákérdezünk, hogy ugyan mikor, milyen szinten s meddig valósult meg a nemzetek művészetét élő lélekcserében összefoglaló fogalom? A tizennyolcadik század első felében úgy rémlett, nincs akadálya az eszmék utazásának. Voltaire Angliába látogat át, hogy ott lesse el az új törvények megalkotójának, Newtonnak módszertanát. A Tristram Shandy írója, Sterne, egy szentimentális utazásban fedezi fel a francia géniuszt, s megfordul az enciklopédisták háza táján. Richardsonról Diderot ír kritikát. De mire ez a folyamat kibontakozhatna, s valóban európai méreteket ölthetne - az anyag bősége nem engedi megvalósulását. Goethe egyazon tanulmányban értekezik a szerb népköltészet világjelentőségéről és a világirodalom fogalmáról, de vajon az ő ajánlólevele csakugyan az olvasók asztalára lopta-e a szerbek és szlovénok, lengyelek és bolgárok, portugálok és dél-olaszok, skandinávok és spanyolok műveit. A fogalom kimondása és megalkotása aktuális volt, de mintha máris későn érkezett volna el az európai tudatba. A gazdaság egyre inkább egységesítette a termelési módot; a politikai és történeti fejlődés azonban korántsem építette fel az egységes Európát. A tizenkilencedik század annak a kornak a hajnala, amelyet Goethe a világirodalom szavával is megnyitott: a nemzeti ellentéteké, a folytonos háborúké. Irodalomban is az lett érték, ami nemzeti - s hogy a nemzeti egy Petőfi vagy egy Mickiewicz tollán eleve világirodalmi szintű, kevéssé rögződött a kortársak tudatában. Ha nem félnék a paradox fogalmazástól, azt is mondhatnám, hogy a világirodalom, fogalmának megszületése idején vált kérdéses gonddá, megvalósulatlan egységgé. A világirodalmiság talán csak virtuális lehetőség; a teljesítmény szintjét jelenti, de nem az egyes művek elterjedésének mértékét; a világirodalmiságnak a tizenkilencedik század végén is egyes nemzeti műhelyekben kell folytonosan újjászületni.
Az európai kultúrának ezt az új korszakát Jurij Lotman, a tartui nyelvészeti iskola szovjet kutatója aszemantikus jellegűnek nevezi, így különbözteti meg attól a középkortól, amelyben a vallás egy közös nyelv igényére tanította a népeket. Az aszemantikus kultúra egy bábeli nyelvzavarhoz hasonlítható; nemcsak más nyelven beszélnek az egyes nemzetek, hanem más fejlődési szinten is számolnak el a közös kinccsel. Az egyenlőtlen fejlődés a világirodalmiság történeti valósága; az Európa percmén élő népek későn kapcsolódhatnak be abba a dialógusba, melyet a fejlett országok már a tizennyolcadik század óta folytathatnak egymással.
Ezeknek a tanulmányoknak egyik témája: Európa peremirodalmainak felzárkózása. Azt vizsgálják, vajon a gazdasági és politikai elmaradottság a járt-e egyszersmind sajátos előnyökkel is, azzal például, hogy egy ismert témát - a kapitalizálódásét - nem vetették-e fel olyan szemszögből, amelyre ugyane folyamat ábrázolói korábban nem figyelhettek. E tanulmánysorozat végül is egy modern, egységre törekvő világirodalmiság néhány fontos vonását ábrázolja, miközben éppen arra mutat rá, hogy maga a világirodalom egy minden korban újjászülető feladatként létezik csupán - a népek dialógusában, a fejlődési különbségek megszűnésében, ama kialakuló gazdasági, társadalmi totalitásban, amely korunkat jellemzi. Ezért is áll a tanulmányok vizsgálódásának középpontjában Európa - az új világirodalmiságnak már a tizennyolcadik század óta centruma, mert módszertanilag itt kísérletezhető ki olyan eljárás, mely egy távolabbi jövőben akár kontinensek párbeszédén vizsgáztathatja az egyenlőtlen fejlődés irodalmi vetületét.
Talán nem véletlen, hogy a könyv második része az európai irodalmiság nagy belső ütközetét tárgyalja. A modernek és a hagyományőrzők csatáját. Mert ami egyfelől a perem és a centrum küzdelme volt, mintegy a térben, az lejátszódik az időben is újítók és őrzők között. Így és ezért foglalkoztunk a századforduló kritikai realizmusával, vagy a francia katolikus regényirodalommal - másfelől az avantgard megannyi próbálkozásával.
Az európai irodalom egységét a gazdaság korszerűsödése kívánta. E gazdaság válsága azonban hatalmas szakadást idézett elő az irodalmiság kettős szemléletében, a modernek és a hagyományosak vitájában.
A világirodalmiság, az európai irodalom szelleme nem a tények lezárt valóságából bontható ki. Az európaiság, éppúgy, mint a világirodalmiság; koronként és nemzetenként megvalósítandó feladat. Miképpen fogta fel ezt a feladatot megannyi nép íróinak sora a századfordulótól máig - ennek adja hézagos és vázlatos ábráját a jelen mű.
1980-1983, Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!