Keresés ebben a blogban

2009. október 19., hétfő

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ Bűn és bűnhődés

MÁSODIK RÉSZ

1

Sokáig feküdt így. Közben néha felriadt, és látta, hogy késő éjszaka van, de eszébe se jutott felkelni. Végül már teljes, szinte nappali világosság volt a szobában. Hanyatt feküdt, még zsibbadtan az iménti nehéz kábultságtól. Kétségbeesett, borzalmas üvöltés hallatszott az utcáról, ugyanaz, amit minden éjjel hallott az ablak alatt három óra tájban. Most erre riadt fel. "Ó, már jönnek ki a kocsmából, három óra!" - gondolta, és felült, olyan hirtelen, mintha felrántották volna. - "Hogyan?! Már három óra?!" - Abban a pillanatban minden eszébe jutott. Egy szempillantás alatt minden.

Azt hitte, megtébolyodik. Jeges hideg dermesztette a testét, lázas volt, azért is fázott, a láz már előbb kezdődött, még álmában, de most egyszerre úgy didergett, hogy vacogott a foga, reszketett minden porcikája. Kinyitotta az ajtót, és figyelt: mélyen aludt az egész ház. Ijedten végignézett magán meg a szobán, és elállt a lélegzete: hogy hagyhatta így az ajtót tegnap este! Ahogy bejött, a díványra dőlt, nemcsak ruhástul, de kalappal a fején - a kalap később esett le, ni, ott hever a földön a párna mellett. "És ha valaki bejött volna? Mit gondol rólam? Hogy berúgtam. De hiszen..." A csepp kis ablakhoz ugrott. Elég világos volt már, sebtiben megvizsgált magán mindent, tetőtől talpig minden ruhadarabot megnézett, hogy nincs-e rajta nyom. De nem, ez így semmit se ér: dideregve és vacogva egymás után levetett mindent, úgy nézte meg az utolsó szálig, az utolsó rongyig; nem bízott magában, háromszor megismételte a vizsgálatot. De nem látott nyomokat, csak lenn, a nadrágszár alján, ahol foszlik és kirojtosodott, a rojtokon sötétlenek száradt vérfoltok. Előkapta nagy zsebkését, és levágta a rojtos részt. De másutt, úgy látta, nincs semmi. Akkor eszébe jutott, hogy az erszény meg az értéktárgyak, amelyeket az öregasszony ládájából kiszedett, még a zsebeiben vannak. Mostanáig nem gondolt rá, hogy kivegye és elrejtse! Még most sem, amikor a ruháját vizsgálta! Mi ez? Sebbel-lobbal előrángatott és az asztalra dobált mindent. Mikor ezzel megvolt, a zsebeit is kifordította, hogy lássa, igazán nem maradt-e ott semmi? Aztán fogta az egész holmit, és a szoba sarkába vitte. A szegletben, lent, egy helyen beszakadt a falról levált tapéta: oda, a papiros alá gyömöszölte az egészet. "No, ezt eltüntettük szem elől, az erszény is jó helyen van itt!" - gondolta örömmel. Odaállt, és bambán nézte a most még erősebben dudorodó tapétát a szoba sarkában. Hirtelen rémült remegés futott végig rajta. "Szent Isten! - suttogta kétségbeesetten. - Mi lelt engem? Hát el van ez dugva itt? Hát így kell eldugni valamit?"

Igaz, hogy tárgyakra nem számított, azt hitte, csak pénz lesz, azért nem gondoskodott rejtekhelyről. "No de most? Minek örülök most? Hát így kell eldugni valamit? Végképp meghibbantam." Kétségbeesetten ült a díványon, és megint elfogta a borzalmas hidegrázás. Mellette volt a széken egykori diákkabátja, a téli, meleg, de most már csupa rongy - azt gépiesen odahúzta, betakarózott, és megint rögtön elnyomta a bódult, lázas álom. Semmit sem tudott magáról.

De öt perc sem telt bele, rémülten felugrott, nekiesett újra a felöltőjének. "Hogy alhattam el megint, mikor még semmi sincs elintézve. Igen, igen, a hurkot nem vettem ki a hónaljából! Arról megfeledkeztem. Hogy lehet ilyesmiről megfeledkezni! Kész bizonyíték!" Kitépte a hurkot, és gyorsan elszaggatta, darabjait a párna alá gyűrte, a fehérnemű közé. "Vászoncafat nem lehet gyanús, semmi esetre... legalábbis nem hiszem, nem hiszem" - ezt hajtogatta. Megállt a szoba közepén, és szinte kínosan megfeszített figyelemmel még egyszer körülnézett, hogy nem maradt-e valami a földön vagy másutt. Most már szentül hitte, hogy minden képessége, még emlékezete, természetes esze is elhagyta, és ez a gondolat kegyetlenül kínozta. "Mi ez? Talán máris kezdődik, talán ez már a büntetés? Igen, így van!" És csakugyan - a nadrágról levágott cafatok a földön hevertek a szoba közepén, akárki megláthatja! "De hát mi történt velem?" - kiáltotta újra, kétségbeesetten.

Az a képtelen gondolata támadt, hogy talán a ruhája is véres, sok folt van rajta, csak ő nem látja, nem veszi észre, mert felfogása gyengült, megromlott, agya elborult. Most eszébe ötlött, hogy az erszény véres volt. "No tessék! Hiszen akkor a zsebem is véres, bizonyosan, mert azon nedvesen dugtam zsebre az erszényt!" Villámgyorsan kifordította a zsebet, és csakugyan: a bélésen vérnyomok voltak, foltok. "Szóval, mégse ment el egészen az eszem, mégis tudok még gondolkodni, emlékezni, hisz magam jöttem rá, kitaláltam, hogy így kell lenni! - gondolta diadalmasan, és teli tüdővel, boldogan fellélegzett. - Csak elgyengített a láz, egy pillanatig rémeket láttam." Kitépte az egész bélést a bal nadrágzsebből. Éppen akkor a napsugár a bal csizmájára világított, és a harisnyán, amely kikandikált a csizmából, mintha valamit látott volna. Lerántotta a csizmát. "Úgy van! Vérnyomok! A harisnya orra véres." Nyilván nem vigyázott, és belelépett abba a tócsába... "De most mit csinálok ezekkel? Hová teszem a harisnyát meg a cafatokat, a zsebet?"

Markába gyömöszölt mindent, és csak állt a szoba közepén. A kályhába dobja? De hiszen az a legelső mindig, hogy azt kikotorják. Elégesse? Hogyan? Még gyufája sincs. Nem, sokkal okosabb lemenni, és eldobni valahol. "Igen, a legokosabb eldobni - ismételte, és megint leült a díványra. - Mégpedig most mindjárt, ebben a percben, halogatás nélkül!" De ahelyett újra a párnára hanyatlott a feje, megint elfogta a szörnyű hidegrázás, megint magára húzta a télikabátot. És megint sokáig, hosszú órákig fel-felrémlett benne, szakadozottan: "Mégpedig most... rögtön, nem halogatni, elmenni valahová, és eldobni mindent, mentül előbb!" Többször fel is riadt, fel akart kelni, de már nem bírt. Végül is arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtaján.

- Nyisd ki már, hallod-e, vagy meghaltál? Egész nap így döglik a díványon! - lármázott Nasztaszja, és ököllel verte az ajtót. - Nap mint nap csak döglik, reggeltől estig, mint a kutya. Az is, lusta kutya! Nyisd ki hé, tizenegyre jár!

- Tán nincs is idehaza - szólalt meg most egy férfihang.

"Ejha... ez a házmester... mit akar tőlem?"

Felült a díványon. Szíve úgy kalapált, hogy már fájt.

- És a kampót ki akasztotta be, mi? - kérdezte Nasztaszja. - Mit zárkózol be annyira, félsz tán, hogy ellopnak? Nyisd ki, tökfej, ne aludj már.

"Mit akarnak ezek? Miért jött fel a házmester? Mindent tudnak... Ellenálljak vagy beeresszem őket? Okosabb beereszteni. Egykutya." Félig felállt, előrehajolt, és kiakasztotta a kampót. A szoba csak akkora volt, hogy fel se kellett kelnie a díványról, úgy is elérte a kampót.

Csakugyan a házmester állt az ajtóban, Nasztaszjával.

A lány furcsa szemmel nézett rá, ő meg a házmesterre nézett, kihívóan, kétségbeesetten.

Az szótlanul odanyújtott neki egy kétrét hajtott, pecsétes szürke papirost.

- Idézés - mondta azután. - A kerületiről.

- Micsoda kerületiről?

- Hát a rendőrségről, beidézik. Tán csak tudja, mi az a kerületi kapitányság...

- Rendőrség!... Mit akarnak?

- Én tudjam? Beidézik, hát el kell menni... - Figyelmesen rápillantott, a szobában is körülnézett, és indult kifelé.

- Nincs mégis valami bajod? - kérdezte Nasztaszja, aki nem vette le róla a szemét. Erre a kérdésre a házmester is hátrafordult. - Már tegnap is lázas voltál.

Raszkolnyikov nem felelt, az idézést se bontotta ki, csak fogta a kezében.

- Mert akkor ne kelj fel - mondta Nasztaszja, mikor látta, hogy a lábát leereszti a földre, és megsajnálta. - Ha beteg vagy, hát nem mész el. Nem lesz olyan égető sürgős. Mit szorongatsz a kezedben, te?

Odanézett ő is - jobb kezében szorongatta a nadrágcafatokat meg a harisnyát és zsebbélést, ezekkel aludt. Igen, később emlékezett is, hogy lázas álmában gondolt rá, jó erősen összemarkolt mindent, aztán újra elaludt.

- No, nézd csak, micsoda szemetet szedett össze, és szorongatja még álmában is, mint valami kincset. - Nasztaszját csak úgy rázta a görcsös nevetés. Raszkolnyikov villámgyorsan kabátja alá rejtette a kezét, és tekintetét a lány szemébe fúrta. Bár nemigen fogott most az esze, annyit megértett, hogy nem úgy bánnak vele, mintha le akarnák tartóztatni. "De hát akkor mit akar a rendőrség?"

- Nem innál egy kis teát? Hozok, ha akarod. Maradj.

- Nem... elmegyek, máris megyek - morogta, és felállt.

- Ugyan! Hiszen a lépcsőn se bírsz lemenni.

- Lemegyek.

- Hát akkor eriggy.

És kiment a házmester után. Raszkolnyikov tüstént az ablakhoz ugrott, hogy megnézze a harisnyát meg a nadrágcafatokat. "Igen, van rajta folt, de nem feltűnő. Bemocskolódott, elkenődött, haloványabb is már. Aki nem tudja, nem látja meg. Nasztaszja messziről semmi esetre sem láthatta, hála az égnek!" Izgatottan felszakította a pecsétet, és olvasni kezdte az idézést. Sokáig, nagyon sokáig olvasta, míg végre megértette. Közönséges rendőrségi idézés volt, hogy jelenjen meg a mai napon fél tízkor a kerületi kapitányságon.

"De hát ki hallott ilyet? Soha semmi dolgom nem volt a rendőrséggel! És éppen ma? - kérdezte kínos megütközéssel. - Úristen!... Most már csak mentül előbb!" Már-már térdre borult, imádkozni akart, de nevetnie kellett - nem az imádságon, önmagán. Sebbel-lobbal öltözködött. "Ha végem van, hát végem van, mindegy! Fel kell húzni a harisnyát - villant eszébe. - Legalább még jobban beporosodik, eltűnnek a nyomok." Alighogy felhúzta, undorral, iszonyodva lerántotta a lábáról, de tudta, hogy nincs másik, hát fogta, újra felhúzta, és megint nevetett. "Minden relatív, minden viszonylagos, minden csak formaság - ködlött fel agyában egy gondolatfoszlány, miközben remegés rázta a testét. - Már fel is húztam. Felhúztam, és megvan." De a nevetést hamarosan kétségbeesés váltotta fel. "Hiába, nem győzöm erővel - gondolta, a lába reszketett. - Mert félek" - mormogta. Feje szédült, meg fájt is a láztól. " Ravasz csel! Odacsalnak, hogy aztán lecsapjanak rám - okoskodott tovább, mikor kilépett az ajtón. - És a legnagyobb baj, hogy ilyen bódult vagyok. Elszólhatom magam, valami ostobaságot mondok..."

A lépcsőn jutott eszébe, hogy mindent ott hagyott a tapétalyukban. "És ha házkutatás lesz, éppen most, mikor nem vagyok otthon?" - villant át rajta, és megállt. De olyan kétségbeesés, sőt mondhatni cinikus halálmegvetés fogta el hirtelen, hogy csak legyintett és továbbment.

" Most már csak mentül előbb..."

Az utcán kibírhatatlan hőség volt, egy csepp eső sem hullott már napok óta. Megint por, tégla, meszesgödrök, kocsmákból, boltokból áradó bűz, és lépten-nyomon részegek, finn házalók, rogyadozó lábú bérkocsisok. A vakító napfénytől megfájdult a szeme, szédült - minden lázbeteg így van, ha egyszer az utcára kerül a napsütésbe.

Mikor a tegnapi utcának a sarkára ért, kínos izgalommal bepillantott, azt a házat nézte, de rögtön félrekapta a fejét.

" Ha kérdeznek, talán elmondok mindent" - gondolta a kerületi kapitánysághoz érve.

Csak pár száz lépésre volt lakásától a rendőrség, nemrégen költözött oda, egy új ház harmadik emeletére. A régi helyiségben Raszkolnyikov járt egyszer, futólag, de már nagyon régen. Mihelyt befordult a kapun, meglátta jobb felől a lépcsőt, egy ember jött le éppen, könyvvel a hóna alatt. "Nyilván a házmester, tehát itt a hivatal" - és elindult a lépcsőn, találomra, kérdezősködni nem volt kedve.

"Bemegyek, letérdelek előttük, és megvallok mindent" - gondolta, mikor a harmadik emelethez közeledett.

Keskeny, meredek lépcső volt, és csak úgy folyt lefelé rajta a mosogatólé, a háromemeletes ház összes konyhái erre a lépcsőre nyíltak, és nyitva is álltak jóformán egész nap. Ezért volt olyan fojtogató a bűz. Küldöncök jöttek-mentek a lépcsőn, könyvvel a hónuk alatt, meg kézbesítők és mások, mindkét nembeliek: a felek. A rendőrség ajtaja is tárva-nyitva volt. A diák bement, és megállt az előszobában. Ott már több szegényesen öltözött ember várakozott. Éppen olyan bűz volt itt is, mint a lépcsőn, és ráadásul gyomorkavaró, avas olajfestékszag áradt a frissen mázolt és még nedves falakról. Várt egy darabig, de aztán jobbnak látta továbbmenni egy szobával. Csupa apró, alacsony szobából állott a hivatal. Raszkolnyikov csak ment szobáról szobára, rettenetes türelmetlenség hajtotta. Senki se figyelt rá. A második helyiségben írnokfélék ültek és körmöltek, azok se voltak sokkal jobb ruhában, mint ő, és valahogy furcsák, egy más emberfajta. Megállt az egyik előtt.

- Mit akarsz?

Mutatta neki az idézést.

- Egyetemi hallgató? - kérdezte az írnok, mikor belepillantott a papirosba.

- Igen... vagyis voltam.

Az írnok ránézett, de minden érdeklődés nélkül. Feltűnően borzas alak volt, és nézésén is látszott, hogy lomha az agya.

"Ettől ugyan nem tudok meg semmit, ennek minden mindegy".

- Oda menjen be, a fogalmazó úrhoz - mondta, és az utolsó szoba ajtajára mutatott.

Raszkolnyikov bement a szám szerint negyedik szobába, az is szűk volt, szorongtak benne a tisztviselők, valamivel jobb ruhájúak, mint akiket a másik három szobában látott. Két hölgy is volt a felek között, egyik - egy gyászruhás, szegényesen öltözött nő - az asztalnál ült a fogalmazóval szemközt, és írta, amit az diktált; a másik - telt idomú és talán nagyon is kiöltözött, arcán piros foltokkal, mellén akkora brosstűvel, mint egy csészealj - oldalt állt, és láthatólag várt valamire. Raszkolnyikov átnyújtotta írását a fogalmazónak, az éppen csak belenézett, annyit mondott, hogy várjon, és tovább diktált a gyászruhás nőnek.

Most már könnyebben lélegzett. "Nem az, bizonyos, hogy nem az." Lassanként megnyugodott, és minden erejével azon volt, hogy összeszedje bátorságát és eszét.

"Egyetlen ostoba szó, a legkisebb vigyázatlanság, és elárulhatom magamat... Hm... kár, hogy olyan levegőtlen a szoba... micsoda fojtó bűz... itt még jobban szédül a fejem, meg az eszem is kavarog."

Egész valójában szörnyű ziláltságot érzett. Félt, hogy nem lesz ura önmagának. Iparkodott megkapaszkodni valamiben, erősen gondolni egy bizonyos dologra, mindegy, akármi, csak más legyen - de sehogy se sikerült. Viszont a fogalmazó nagyon érdekelte: szeretett volna olvasni az arcán, beléje látni. Nagyon fiatal ember volt, talán huszonkét éves, arca sötét bőrű és mozgékony, öregebbnek látszott a koránál. Divatosan, kényes eleganciával volt öltözve, haja elválasztva, gondosan fésülve, pomádézva, fehér, ápolt körmű kezén egész sereg köves- és pecsétgyűrű, mellényén óralánc. Egy ott levő külföldinek franciául mondott két szót, elég jó kiejtéssel.

- Luiza Ivanovna! Mért nem ül le? - szólt oda a piros arcú, feltűnő külsejű hölgynek, aki még állt, bár volt egy szék mellette, mintha nem merne felszólítás nélkül leülni.

- Ich danke! - felelte halkan a dáma, és selymes suhogással a székre ereszkedett. Fehér csipkével díszített halványkék ruhája gömbölyűen szétterült a szék körül, mint egy léggömb, és elfoglalta majdnem a fél szobát. Parfümszag terjengett körülötte. De őt magát is feszélyezhette, hogy olyan sok helyet elfoglal, és olyan erős parfümszagot áraszt, mert, noha félénk és amellett kihívó mosollyal nézett szét, mégis nyugtalannak látszott.

A gyászruhás hölgy közben végzett és felállt. Most meglehetős zajjal bejött egy daliás fiatal tiszt, minden lépésnél sajátságosan illegette a vállát, kokárdás csákóját az asztalra dobta, és egy karosszékbe ereszkedett. A feltűnő külsejű hölgy, mihelyt meglátta, felpattant helyéről, és ünnepélyes bókot akart kivágni, de a tiszt rá se hederített, ő meg a jelenlétében már nem mert visszaülni, hát inkább állva maradt. Főhadnagy volt az újonnan érkezett, a kerületi felügyelő helyettese, keményre pödört, vöröses bajusza vízszintesen meredezett, feltűnően jelentéktelen vonásai némi hetykeségen kívül semmit se fejeztek ki. Szeme sarkából Raszkolnyikovra pillantott, máris bizonyos rosszallással: a ruhája nagyon is hitvány, magatartása viszont, minden nyomorúsága mellett, éppen nem a ruhájához illő. No meg Raszkolnyikov, elég vigyázatlanul, nagyon nyíltan vizsgálgatta a főhadnagy arcát, úgyhogy az megsértődött.

- Te mit akarsz itt? - förmedt rá. Láthatólag meglepte, hogy ez a rongyos nem semmisül meg tekintete villámaitól.

- Berendeltek, idézést kaptam - rebegte Raszkolnyikov.

- Az a bizonyos behajtási követelés: pénzt keresnek az egyetemi hallgató úron - sietett tájékoztatni főnökét a fogalmazó, irataiból felpillantva. - Tessék! - Egy füzetet tolt Raszkolnyikov elé, ujjával mutatva a helyet, hogy ott olvassa.

"Pénz? Micsoda pénz? - tanakodott az magában. - Szóval most már bizonyos, hogy nem »amiatt!«" Megremegett örömében. Kimondhatatlanul, rettenetesen megkönnyebbült, válláról lerepült a teher.

- És hány órára idéztük be uraságodat? - kiabált a főhadnagy, aki miért, miért nem, mindjobban haragudott rá. - Kilenc órára hívják, és tizenegy után jön!

- Nekem negyedórával ezelőtt kézbesítették az idézést - felelte hangosan és félvállról Raszkolnyikov. Most egyszerre, önmagának is váratlanul, ő is felfortyant, és ebben még örömét is lelte. - Éppen elég, hogy betegen, lázasan eljöttem.

- Lesz szíves nem kiabálni!

- Én nem kiabálok, sőt, nagyon is tisztességes hangon beszélek, ön kiabál velem. Egyetemi hallgató vagyok, és nem tűröm, hogy rám kiabáljanak.

A főhadnagyot úgy elfutotta a méreg, hogy első pillanatban szólni se tudott, csak tajtékfoszlányok fröcsköltek a száján. Felpattant a székről.

- Lesz szíves hall-gat-ni! Hivatalos helyiségben van, itt nem lehet gorombáskodni, tisztelt uram!

- Ön is hivatalos helyiségben van - pattogott Raszkolnyikov -, és nemcsak kiabál, még cigarettázik is, mindnyájunkat lefitymál. - Leírhatatlan gyönyörűség volt ezt kimondania.

A fogalmazó mosolyogva nézte őket. A forróvérű főhadnagy megrökönyödött.

- Ez nem tartozik önre! - fakadt ki végre nagyon is hangosan. - Lesz szíves inkább teljesíteni a kötelezettségét. Mutassa csak neki, Alekszandr Grigorjevics. Panasz van önre, nem fizet. Nézd csak a merész röptű sólymot!

De Raszkolnyikov már nem hallotta, mit mond. Mohón nyúlt a papiros után, hogy most már egykettőre megoldja a rébuszt. Elolvasta egyszer, aztán még egyszer, nem értette.

- Mi ez? - kérdezte a fogalmazótól.

- Behajtási végzés. Azt kívánják öntől, hogy váltsa be az adósságlevelét. Vagy kifizeti az összeget, a kamatokkal, költségekkel együtt, vagy írásbeli nyilatkozatot ad, hogy mikor fizet, és egyúttal kötelezi magát, hogy a fizetés teljesítéséig nem hagyja el a fővárost, vagyontárgyait el nem adja, és el nem rejti. A kölcsönzőnek viszont joga van eladni az ön vagyontárgyait és törvényes eljárást indítani.

- De hiszen... én nem tartozom senkinek!

- Ez nem a mi dolgunk. Hozzánk beérkezett a panasz a lejárt és törvényesen óvatolt adósságlevéllel, száztizenöt rubelről, amit ezelőtt kilenc hónappal kölcsönzött önnek Zarnyicin kollégiumi ülnök özvegye, aki később ezt a követelést Csabarov udvari tanácsosra ruházta. Nyilatkozatot kérünk öntől, ezért idéztük meg.

- De hisz az a háziasszonyom!

- És ha a háziasszonya?

A fogalmazó mosolygott, leereszkedőn, sajnálkozva és egyúttal diadalmasan. Íme, egy újonc, aki most kerül először tűzbe! "Na, barátom, hogy tetszik?" De mit bánta most Raszkolnyikov az adósságlevelet, a törvényes eljárásokat! Hát érdemes emiatt nyugtalankodni, vagy akár csak törődni is vele! Állt előttük, olvasott, hallott, felelt, még kérdezett is, de mindent gépiesen. Az életösztön diadala, a fenyegető veszedelemből való menekülés - ez töltötte be most egész lényét, előérzetek és analizálás nélkül, rébuszok feladása és rébuszok találgatása nélkül, kétségek és kérdések nélkül. Tökéletes, közvetlen, tiszta állati örömet érzett egy pillanatig. Ekkor, mintha villám csapott volna az irodába. A főhadnagy az iménti tiszteletlenségtől zavartan és nekitüzesedve, hogy a tekintélyén esett csorbát kiköszörülje, összes mennyköveit a szerencsétlen "mutatós" hölgyre árasztotta, aki attól a pillanattól fogva, hogy meglátta, bárgyú mosollyal állt előtte.

- No, te ilyen-amolyan! - kiáltott rá teli torokból (a gyászruhás hölgy akkorra már elment) - már megint mi volt nálad az éjjel, mi? Megint duhajkodás, utcára szóló botrány! Verekedés, részegeskedés! Mindenáron a dologházba kívánkozol? Megmondtam már, tízszer figyelmeztettelek, hogy tizenegyedszer nem viszed el szárazon! Te meg újra meg újra, ilyen-amolyan!

Raszkolnyikov még a papirost is kiejtette kezéből, és elképedten bámult a feltűnő külsejű hölgyre, akivel ilyen kurtán bánnak.

De hamar kitalálta, miről van szó, és nagyon tetszett neki a história. Élvezettel figyelt, sőt hahotázni szeretett volna, hahotázni, csak hahotázni... Táncolt minden idegszála.

- Ilja Petrovics... - aggodalmaskodott a fogalmazó, de elhallgatott, mivel tapasztalatból tudta, hogy a főhadnagyot, ha egyszer elragadta az indulat, legföljebb lefogni lehet.

Ami viszont a hölgyet illeti, előbb csakugyan remegett a villám- és mennykőcsapkodásban, de mennél keményebben, mennél szaporább szóval szidták, annál szeretetre méltóbb arcot öltött, annál igézőbben mosolygott a félelmetes főhadnagyra. Egyik lábáról a másikra állt, szüntelenül bókolt, és türelmetlenül várta, hogy végre-valahára ő is szóhoz jusson, ami el is következett.

- Semmi skandálum énnálam, senki nem verekedni, kapitán úr - kezdte szaporán, és pergette a szót, mint a borsószemeket. Erős német akcentussal, de folyékonyan beszélt oroszul. - Semmi, de semmi botrány, kérem, de ő már részegen odajött, mingyár elmondom, hogy volt, kapitán úr, kérem, én nem hibás vadjok... az enyém hász finom úrihász, kapitán úr, kérem, énnálam finoman viselkednek, és én nem szeretem semmi botrán, kapitán úr, de ő már részegen odajött, és asztán még három üveg kért, és felemelte lába, és lábbal verte Klavier, és az nem illik egy finom úri hászban, és összetörte egész Klavier, kapitán úr, kérem, úriember ilyen nem csinál, és én mondtam neki. És akor fokta üveg, és mindenkinek hátába ütni üvegel. És akor én hívtam hászmester, kérem, és Karl bejött, és Karlnak is szeme beverte üvegel, és Henriette-nek is ütötte, engem arcomat ötször pofon verte. Esz nem delikát manir, kérem, egy finom úri hászban, kapitán úr, kérem, és én kiabált. És akor ő feltépi ablak, és odaáll ablakba, és sivít, mint kismalac, és asz szédjen, kapitán úr, kérem. És éppen oda kel neki állni ablakba, amelyik utcára mety, és sivalkodni, mint kismalac. Fiii... fiii... fiii! És Karl nekifogta hátul rokseszlije neki, és el akarta huszni ablakból, és esz van igasz, rokseszli elszakat, és akor ő lármászni kérem, hoty ich muss tizenöt ezüstrubel fizetni kabátér. És én saját pénzt öt ezüstrubelt atam neki. És ilyen vendég nem úriember, kérem, és akor még mindenféle skandál csinálja ott nekem. Megájj, azt mond nekem, megájj, hosszu szatíra irok terólad az ujságba, lesz gedruckt, kiszerkeszteni téged, mert én minden ujságba irok rólad, amit akarok.

- Úgy? Szóval, újságíró?

- Igen, kapitán úr, és ilyen vendég nem úriember, kérem, ety finom úri hászban...

- Jójójó, - elég! Megmondtam neked, megmondtam, hogy...

- Ilja Petrovics! - szólalt meg újra, nyomatékkal a fogalmazó, és mikor a főhadnagy odapillantott, biccentett.

- ...Egyszóval, utoljára mondom, igen tisztelt Luiza Ivanovna, ez az utolsó szavam, de igazán az utolsó - folytatta a főhadnagy. - Csak még egyszer legyen botrány ott a te finom úri házadban, és mehetsz a sitibe, ahogy magas irodalmi nyelven mondják. Megértetted? Szóval, a szerkesztő úr elfogadott öt ezüstrubelt a kabátjáért a finom úri házban! Lám, lám, az író urak! - mondta megvető pillantást vetve Raszkolnyikov felé. - Tegnapelőtt a kocsmában volt egy eset: a vendég megebédelt, de fizetni nem óhajtott. "Várjon csak, ezért kiszerkesztem az újságban!" - mondta. A másik meg egy gőzhajón, múlt héten történt, egy államtanácsos tisztes családját, anyát és leányát, sértegette, mocskos szavakkal illette. A cukrászdából is kirúgtak egyet a minap. Hát igen... ezek a mi íróink... Pfuj! Te meg tűnj el! A napokban benézek hozzád, úgy vigyázz magadra! Megértetted?

Luiza Ivanovna gyorsított szeretetreméltósággal bókolgatott minden irányba, és az ajtó felé hátrált, szapora sarokkopogással, de ott háttal beleütközött valakibe. Szálas, jóképű rendőrtiszt jött be éppen, arca nyílt és pirospozsgás, szőke pofaszakálla feltűnően sűrű és göndör. A felügyelő volt, Nyikogyim Fomics. Luiza Ivanovna olyan mély bókot kanyarított, hogy majdnem a földre ült, aztán apró léptekkel kiszökdelt, kirepült az irodából.

- Már megint égiháború, villám, mennydörgés, forgószél! - fordult Ilja Petrovicshoz barátságosan, kedvesen a felügyelő. - Megint szívünkre vettünk valamit, felforrt a vérünk, mi? Már a lépcső alján hallottam.

- Eh, mit! - vetette oda hanyagul Ilja Petrovics, aki éppen átvitt egy aktacsomót a másik asztalhoz, tetszetősen illegetve vállát járás közben: mikor jobbra lép - a jobb vállát, mikor balra - a balt. - Tessék, parancsoljon belepillantani: a szerkesztő úr, vagy bocsánat, egyetemi hallgató, helyesebben volt egyetemi hallgató úr, nem fizet, váltókat ad, a lakásból se takarodik ki, nyakra-főre érkeznek ellene a panaszok, és még őneki méltóztatott tiltakozni, amiért én cigarettázni merek a jelenlétében! Példás magaviseletű úriember, íme: már a külseje sem lehetne megnyerőbb!

- A szegénység nem bűn, barátom, no de tudjuk, miről van szó. Jó puskaporunk nem tűri a sértést. Ön valamiért megneheztelt, és ő nem állhatta meg, hogy vissza ne adja a kölcsönt, igaz? - folytatta Nikogyim Fomics, és nyájasan odafordult Raszkolnyikovhoz. - Pedig kár volt, higgye el: a legnemesebb lelkű ember a világon, én mondom önnek. De hát puskaportermészetű, hiába! Tüzet fog, lobban, lángot vet, aztán kilobban, és nincs semmi baj! A szíve arany. Az ezrednél is csak puskapor-hadnagynak hívták.

- Hej, micsoda ezred volt az! - mondta lelkesen Ilja Petrovics, akinek nagyon jólesett a cirógatás, de azért még duzzogott.

Raszkolnyikovnak most hirtelen kedve támadt valami nagyon, de nagyon kedveset mondani nekik.

- Bocsásson meg, kapitány úr! - kezdte bizalmas hangon, és gyorsan a rendőrfelügyelőhöz fordult. - Próbálja beleélni magát az én helyzetembe... Kész vagyok akár bocsánatot is kérni a főhadnagy úrtól, amennyiben részemről hiba történt. Szegény és beteg, szegénységtől szorongatott (igen, így mondta: szorongatott) diák vagyok. Ott kellett hagynom az egyetemet, mivel jelenleg nincs miből élnem, de nemsokára kapok pénzt... anyám és testvérem a V... kormányzóságban élnek... küldenek majd pénzt megint, és akkor fizetek. Háziasszonyom jólelkű asszony, de nagyon haragszik rám, mert elvesztettem a leckeóráimat, és négy hónapja nem fizetek. Annyira neheztel, hogy már ebédet sem küld. És nem értem, miféle váltóról beszélnek? Most akarja behajtani rajtam az adósságot, most jön az adósságlevéllel... kapitány úr is beláthatja...

- Ez már nem ránk tartozik, kérem - vetette közbe a fogalmazó.

- Bocsánat, bocsánat, tökéletesen értem, de mégis engedjék meg, hogy megmagyarázzam - kapott a szón újra Raszkolnyikov, de nem a fogalmazóhoz fordult, hanem csakis Nyikogyim Fomicshoz, és mindenképpen iparkodott Ilja Petrovics érdeklődését is magára vonni, aki azonban úgy tett, mintha aktái között keresgélne, és nem méltatta figyelmére. - Hadd magyarázzam meg. Három éve lakom nála, amióta vidékről feljöttem, és előbb úgy volt... egyébként mért titkoljam... szóval mindjárt az első napokban ígéretet tettem neki, hogy feleségül veszem a lányát, szóbeli ígéret volt, teljesen önkéntes... A leány... hát igen, még tetszett is nekem, noha szerelmes nem voltam... Egyszóval, fiatal az ember... vagyis, azt akarom mondani, hogy háziasszonyom akkoriban készséggel hitelezett nekem, és én úgy is éltem... igen, olykor könnyelműsködtem...

- Senki se kíván öntől ilyen intim vallomásokat, tisztelt uram - torkolta le gorombán és diadalmasan Ilja Petrovics -, nem is érünk rá. - De ő hévvel a szavába vágott, bár nagyon nehezére esett a beszéd.

- Engedjék, engedjék meg hát, hogy elmondjam, legalább félig-meddig... hogy volt... részemről... ámbár magánügy, elismerem, felesleges, de mindamellett... Most egy éve a leány meghalt tífuszban, én viszont továbbra is ott maradtam mint albérlő, és háziasszonyom, mikor átköltözött ide, az új lakásba, azt mondta... de csak úgy barátságosan... hogy tökéletesen megbízik bennem és a többi... de nem adnék-e mégis egy adósságlevelet száztizenöt rubelről, amennyivel szerinte tartozom. Mármost engedjék meg az urak: éppen azt hangoztatta, hogy ha írást adok, továbbra is hitelez, amennyi kell, és soha, de soha nem fogja ellenem felhasználni, ezzel a szóval mondta, kérem... megvárja, míg önként fizetek... És tessék, most, amikor a leckéimet elvesztettem, és ennem sincs mit, most indít eljárást... Mit szólnak erre, kérem?

- Ezek az érzelmes részletek nem tartoznak ránk, tisztelt uram. - Ilja Petrovics most már szemtelenül beszélt vele. - Állítsa ki a nyilatkozatot és a kötelezvényt. Hogy szerelmes volt-e uraságod, vagy nem, és a többi tragikus részlet egyáltalában nem tartozik ránk.

- Ejnye... mért olyan keményen... - dörmögte Nyikogyim Fomics, és leült az asztalhoz, hogy az aktákat aláírja. Valami szégyenkezésfélét érzett.

- Írja már - sürgette Raszkolnyikovot a fogalmazó.

- Mit írjak? - kérdezte az egyszerre majdnem gorombán.

- Majd diktálom.

Úgy látta, hogy a fogalmazó hanyagabbul, megvetőbben bánik vele most, a gyónása után, de - ami elég különös - tökéletesen mindegy volt neki, hogyan vélekednek felőle. Ez a változás hirtelen, egy szempillantás alatt történt. Persze, ha gondolkodni akart volna, maga is elcsodálkozik, hogy az imént még úgy tudott beszélni velük, kiteregette érzelmeit. És egyáltalában honnan támadtak ezek az érzelmek? Most éppen ellenkezőleg: ha nem rendőrtisztekkel, de a legkedvesebb barátaival telnék meg hirtelen a szoba, akkor se volna számukra egyetlen emberi szava, annyira sivár a szíve. Komor sötétség volt benne, mérhetetlen, gyötrő magányosságának érzése most hirtelen világosan megnyilatkozott a lelkében. És nem a maga sekélyes érzelgése Ilja Petrovics előtt, nem is Ilja Petrovics sekélyes diadalmaskodása fordította így visszájára az érzéseit. Ó, mit neki most a tulajdon sekélyessége, főhadnagyok és német nők sértett hiúsága, pénzbehajtás, rendőrség és ehhez hasonlók! Ha máglyahalálra ítélik ebben a pillanatban, akkor se moccan, sőt, talán meg se hallgatja figyelmesen az ítéletet. Ami most végbement a lelkében, az tökéletesen új, ismeretlen és váratlan volt, semmihez sem fogható. Nemhogy megértette, de világosan érezte, lelkének egész erejével, hogy nemcsak az iméntihez hasonló ömlengésekkel, de semmivel se fordulhat többé ezekhez az emberekhez, még ha rendőrtisztek helyett édestestvérei volnának itt, akkor se fordulhatna hozzájuk semmilyen helyzetben. Soha még ehhez fogható, félelmesen furcsa érzést nem tapasztalt, és éppen azért kínozta annyira, mert inkább érzés volt, mint tudat, felismerés: közvetlen érzés, mindennél gyötrelmesebb, amit valaha átélt.

A fogalmazó diktálni kezdte neki a hasonló esetekben előírt, sablonos szöveget, hogy fizetni most nem tudok, de ígérem, ekkorra meg ekkorra (megadott időpontra), a várost el nem hagyom, vagyontárgyaimat sem eladni, sem elajándékozni nem fogom stb.

- Hisz írni se tud, kiejti a kezéből a tollat - szólt rá felfigyelve, és kíváncsian nézte. - Beteg?

- Igen... szédülök... csak mondja tovább.

- Nincs tovább. Írja alá.

Elvette tőle a lapot, és más aktákkal kezdett foglalkozni.

Raszkolnyikov letette a tollat, de ahelyett, hogy felállt és kiment volna, az asztalra könyökölt, és két kezébe temette a fejét. Mintha szeget vertek volna a feje búbjába. Különös gondolata támadt: feláll, odamegy Nyikogyim Fomicshoz, és elmondja neki a tegnapit, mindent az utolsó részletekig, aztán elvezeti a lakására, és megmutatja a tárgyakat a sarokban a tapéta alatt. Olyan erős volt a kísértés, hogy fel is állt már, meg akarta tenni. "Nem kéne mégis meggondolni egy pillanatig? - villant át rajta. - Nem, jobb lesz így, gondolkodás nélkül, legalább lerázom." De hirtelen megtorpant, földbe gyökerezett a lába: Nyikogyim Fomics hévvel magyarázott valamit a főhadnagynak! Ezek a szavak ütötték meg a fülét:

- Lehetetlen! Szabadon eresztik mind a kettőt. Először is: minden mellettük szól. Gondolkozzék! Miért hívták a házmestert, ha ők a tettesek? Magukat akarták feljelenteni? Vagy ravaszság? Nem, ez már sok volna a ravaszságból. Ráadásul Pesztrjakov egyetemi hallgatót mind a két házmester látta, sőt, egy asszony is látta, amikor odament három barátjával, a kapuban vált el tőlük, és lakás után tudakozódott a házmesternél, még ott a barátai előtt. Azt hiszi, lakás után tudakozódik, aki ilyen szándékkal van? Az a Koch meg, mielőtt az öregasszonyhoz felment, fél óra hosszat ült az ékszerésznél, és csak pont háromnegyed nyolckor ment fel. Ebből is láthatja...

- Jó, de hogy magyarázza az ellentmondást: mindketten azt állítják, hogy zörgettek, és az ajtó zárva volt, három perccel később meg, mikor a házmesterrel felérnek - nyitva az ajtó.

- Éppen ez az érdekes: a gyilkos a bekampózott ajtó mögött kuporgott, el is csípik ott, ha az a szamár Koch le nem megy a házmesterhez. Ezt a rövid időközt használta ki, lesurrant a lépcsőn, és kiszökött valahogy, mellettük. Koch hányja is a keresztet: "Ha ott maradok, nekem ugrik a baltával!" Hálaimát mondat a templomban... hehehe...

- És a gyilkost senki se látta?

- Hogy látta volna? Az a ház egész Noé bárkája - szólt közbe a fogalmazó, aki helyén ülve figyelte a beszélgetést.

- Világos, tökéletesen világos - bólintott Nyikogyim Fomics.

- Éppen nem világos - ellenkezett a főhadnagy.

Raszkolnyikov fogta a kalapját, és az ajtó felé indult. De nem jutott odáig...

Mikor feleszmélt, látta, hogy egy széken ül, jobbról támogatja valaki, bal oldalán is áll egy ember, és valami sárga folyadékkal telt poharat tart a kezében. Nyikogyim Fomics előtte áll, és merőn nézi. Felkelt a székről.

- Mi az? Beteg? - kérdezte Nyikogyim Fomics elég élesen.

- Már amikor írt, alig bírta a tollat fogni - szólt közbe a fogalmazó, aki éppen visszaült a helyére, és akták után nyúlt.

- Régen beteg már? - szólt oda hangosan Ilja Petrovics. Az is a helyén ült megint, iratait forgatta. Amíg az ájulás tartott, persze ő is a beteget figyelte, de mihelyt látta, hogy felocsúdik, otthagyta.

- Tegnap óta - mormogta Raszkolnyikov.

- És tegnap otthon volt?

- Elmentem.

- Betegen?

- Betegen.

- Hány órakor?

- Este hét után.

- És hová ment, ha szabad kérdezni?

- Az utcára.

- Rövid és velős válasz.

Kurtán, élesen felelgetett, arca fehér volt, mint a gyolcs, lázas, fekete szemét nem szegezte a földre, állta a főhadnagy tekintetét.

- Majd összerogy, te meg... - dörmögte Nyikogyim Fomics.

- Jójó - vágta rá Ilja Petrovics elég különös hangon. Nyikogyim Fomics még mondani akart valamit, de a fogalmazóra pillantott, és az olyan merőn nézett rá, hogy elhallgatott. Hirtelen mindnyájan elhallgattak. Furcsán viselkedtek.

- Nos, uram, rendben van, nem tartóztatjuk tovább - mondta végre a főhadnagy.

Raszkolnyikov kiment, és hallotta, hogy rögtön élénk beszélgetés indul odabenn, a főhadnagy kérdő felkiáltása elnyomta a többit... Az utcán egészen felocsúdott.

"Házkutatás, házkutatás, máris jönnek! - hajtogatta magában, és sietett haza. - Gyanút fogtak a bitangok!" És az iménti rémület megint tetőtől talpig átjárta.

1 megjegyzés:

  1. :) Imádom... Az egyetlen kötelező, amit elolvastam, persze a Közöny mellett. Ennél a két kötelező olvasmánynál valahogy nem indult be a csak-azért-sem-reflex... Szerencsére! Azóta már sokszor újraolvastam, de nem állhattam meg, hogy ne időzzek el a fönti részleten... Mindjárt lekapom megint a polcról!

    VálaszTörlés

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!