Keresés ebben a blogban

2009. november 16., hétfő

Gárdonyi Géza: Egri csillagok (forrás: MEK)

NEGYEDIK RÉSZ
EGER VESZEDELME

1

Ha van az égben könyv, amelybe a magyarok történetét írják, a következő nyolc évet így jegyezték bele:

1545: A töröké már Buda, Esztergom, Fejérvár, Szeged, Nógrád, Hatvan, Veszprém, Pécs - csaknem az egész ország.

1546: A török 15 szandzsákra osztotta Magyarországot. A magyaroké csak a Felföld maradt, és egy-két megye Ausztria mellett.

1547: A magyarokat nemcsak a török nyúzza, hanem az osztrák is.

1548: Luther és Kálvin vallása az egész országban terjedez. Nemcsak a török és az osztrák az ellenség, hanem egymásnak is ellensége a magyar.

1549: A török mindent szed adó címén, még gyermeket is.

1550: Erdély ellen oláh és török sereg indult. Fráter György néhány nap alatt ötvenezer embert állított talpra. Az oláht megverték. A török visszakotródott.

1551: Izabella királyné távozott Erdélyből. Fráter Györgyöt orgyilkosok megölték.

És következett az 1552. esztendő.


Már kéklett a soproni szilva, és nyílt a napraforgó, mikor egy napos, szeles délután ott állt Éva asszony a város egyik házának a tornácán. Valami külföldre utazó ifjúnak válogatott az ura ruháiból.

Mióta nem láttuk őt, meggömbölyödött, megasszonyosodott. Arcának gyönge, fehér bársonya még leányos, de a kedves macskaszemekben már nem mosolyog a régi pajkosság. Szelíd és nyugodt okosság az arca.

- Hát van itt két ruha - mondja a diáknak.

És egy viseltes, meggyszín kamukaruhát meg egy köznapi kenderszövetet terít az asztalra.

- Ez a kamuka még bő magának. De lehet, hogy egypár hónap múlva már belenő.

- Köszönöm, igen köszönöm, tekintetes asszonyom - rebegte a diák.

S arca elvörösödött az örömtől.

- Itt-ott igazítok valamit rajta - mondta tovább az asszony. - No de estig úgyis pihen.

Aztán a kenderszövetű ruhát vette föl.

- Ez éppen jó lesz. Az uram akkor viselte ezt, mikor Budán járt. Mikor a török elfoglalta Budát, s mink a királynéval Lippára költöztünk.

- Köszönöm - mondja örömmel a diák. - Ebben megyek tovább. Ezt a por se fogja.

Az asszony belenyúlt minden zsebébe. Üres volt valamennyi. De mégis a mellény csücskében érzett valami keményest.

A zseb lyukas volt. Éva beledugta az ujját, s egy sokszorosan összehajtogatott, vékony pergamenpapirost talált a bélés között.

Nézi, bontogatja, kiterjeszti. Hát egy ötszögű forma rajz; mindenféle vonalak és pontok.

- Mi lehet ez, Miklós diák? Valami teknősbéka, ugye?

Tenyerére veszi a diák. Csakhamar megfordítja, szemléli hosszasan.

- Nem teknősbéka - mondja -, bár olyanforma.

E pillanatban egy kis, hatéves, fekete szemű gyerek robog ki a szobából. Az oldalán remek kis aranyozott markolatú kard. A hüvelye kopottas piros bársony.

- Anyám - mondja a gyerek -, azt ígérted, hogy trombitát is veszel, aranyos trombitát.

- Ne háborgass mostan, Jancsikám - feleli az anya. - Eredj le, kedves, a kertbe, Lucához.

- Aztán megveszed az aranyos trombitát?

- Meg, meg.

A gyerek a lába közé fogta a kardot, s letrappolt az udvarra, onnan meg a kertbe.

- Hát biz ez - mondja a diák, a papirost figyelemmel szemlélve - egy várnak a rajza, mégpedig Eger váráé.

- Eger váráé?

- Az bizony. Tessék nézni: ez a béka kettős vonallal van körülhúzva. Ez a kettős vonal fal. A béka feje meg a négy lába öt kiszögellő bástya. A vékony vonalas négyszögecskék benne az épületek.

- Hát ez a sarlóforma, itt a béka mellett?

- Külső vár. Épület nincs benne, mint más külső várban, csak két bástya s azon két torony.

- És ez a fekete kapocs, amelyik a sarló közepét a békához köti?

- Ez a Sötét kapu.

- Miért sötét?

- Mert a föld alatt van.

- És ez itt a kapu mellett?

- Istálló.

- Ilyen nagy istálló.

- Nagy kell oda, tekintetes asszony. Aztán bizonyosan itt van a kocsiszín is meg a lovászok lakása. A kulcsár is itt lakik.

- Hát ez a pontozott, itt a kapu mellett?

- Ez templom volt. Az a templom, amelyet Szent István király építtetett. A felét bizony lerombolták nem is olyan régen: éppen tíz esztendeje.

- De kár volt!

- Bizony kár volt. De a templom derekán húzták át az új nagy árkot, és építették ezt a külső várat. Kellett, mert ez volt a várnak a gyönge oldala.

- De hát honnan tudja ezt maga, Miklós?

- Hogyne tudnám. Két esztendeig jártam ott iskolába. Mindenki erről beszélt ottan. Akkor építették a Sötét kaput is.

- De hát itt is van egy kapu, a nyugati oldalon, a patak mellett.

- Van itt elöl is a déli részen. Három kapuja van.

- Hát ezek a mindenféle piros vonások?

A diák nézte, betűzte a jegyeket. A fejét rázta.

- Ezek föld alatti utak.

- Ilyen sok föld alatti út?

- Sok, de nem mind járható már.

- És ezek a négyszögletű szobafélék?

- Föld alatti termek. Ez itten víztartó. Emez meg temető.

- Temető? A föld alatti utak között?

- Annak kell lennie, mert lám, ide erre a föld alatti útra ez van írva: Halottak útja.

Az asszony megborzongott.

- Furcsa - mondotta -, hogy a halottakat ide temetik.

- Csak kolera idején - felelte a diák. - Most már jut eszembe, hogy hallottam erről.

- Jaj, hogy előbb nem jött, Miklós, legalább két héttel!

- Miért, tekintetes asszony?

- Ha előbb jön, előbb adom a ruhát. Ha előbb adom a ruhát, előbb megtalálom benne ezt a rajzot. Szegény uram éppen oda ment: Egerbe.

- Hallottam, hogy a török oda fordul.

- Hiszen éppen azért ment az uram is Egerbe. Csak szegény apám el ne ment volna vele! Gondolja csak: hetvenesztendős ember. Keze, lába fából. És elment az urammal!

- Harcolni?

- Hát azért is. De meg azért is, hogy van egy öreg jó barátja: Bálint pap. Ezelőtt egy esztendővel összekaptak valamin. Még akkor szegény anyám is élt. Aztán a pap Egerbe költözött Dobóhoz. Hát azért ment édesapám, hogy megbéküljön vele. Igen szeretik egymást.

Az asszony eközben felnyitott egy zöldre festett, virágos ládát, és kivett egy könyvecskét. Az imádságoskönyve volt az. Beletette a vár rajzát. S kitekintett a kertbe, a fiára, aki ott futkosott a virágöntöző cseléd mellett.

- Majd csak jön valaki Egerből - mondotta elgondolkodva. - Pető Gáspárnak a bátyja itt lakik. A király embere. Ő küldött egy szekér puskaport a várba, meg golyót, mivelhogy az öccse ott van. Ha követ jön hozzá Egerből, odaadom neki ezt a rajzot: elküldöm az uramnak.

S tűt és cérnát fogott. A kamukaruhát az ölébe vette.

Amint ott beszélgettek tovább, a kapun egy sötétkék mentés ember lép be, s hogy a kaput vissza behajtja, köszön valakinek.

- Ne fáradjon tovább - mondja -, bent már majd eligazodom.

Éva fölkelt. A hang ismeretlen neki. Az ember is.

A tornácra három lépcsőn kell fellépni. Az idegen ott fölemeli a fejét. Félszemű, barna, testes ember. A bajusza huszáros. A kezében olyanféle bot van, aminővel a falusi bírák szoktak járni.

- Jó napot kívánok! - köszön fel az asszonynak. - Azt mondják, itt lakik tekintetes Bornemissza Gergely hadnagy uram.

- Itt lakik - feleli az asszony -, de nincs itthon.

- Hát csakugyan elment már?

- El, Egerbe.

- Ejnye, ejnye - csóválgatja a fejét az ember -, de nagyon sajnálom! Beszélnem kellett volna vele... De talán a felesége is...

- Én vagyok a felesége. Tessék bejönni.

Az ember föllép a lépcsőn. Leveszi a süvegét, és mély tisztelettel meghajol.

- Balogh Tamás a nevem - mondja. - Révfalusi nemes vagyok.

A meghajlásáról lehetett látni, hogy nem paraszt.

Az asszony nyájas arccal vont ki egy széket az asztal alól, s közben bemutatta a diákot:

- Réz Miklós diák. Külsőországi iskolába utazik. A bátyja a király hadában szolgál, és ismeri az uramat, hát erre jött egy vásári kocsin, és betért, hogy megpihenjen.

- Isten éltessen, öcsém - mondotta a félszemű anélkül, hogy kezet nyújtott volna a diáknak.

Leült, és megint ejnyézett.

- A lóvásárra jöttem - mondja a térdére csapva -, és sok mindenféle dolgom lett volna vele. Többek között pénzt is hoztam volna neki.

- Pénzt? - kérdi elcsodálkozva Éva.

- Azt mondták, pénzre van szüksége, hogy Egerbe megy, és hogy eladja egynémely arany- és ezüstmarháját.

- Nemigen van minekünk.

- Én igen szeretem a gyűrűket - mondta az ember a kezét fölemelve.

Tíz szebbnél szebb gyűrű ragyogott a bal kezén. A jobb kezén is lehetett, de azt hamvas bőrkesztyű borította.

Folytatta:

- És hogy egy gyönyörű gyűrűje volna többek között.

- Van - felelte mosolyogva az asszony.

- Egy holdas.

- És csillagos.

- A hold topáz.

- A csillagok gyémántok. De honnan tudja ezt, bátyám?

- Láthatnám azt a gyűrűt? - kérdezte az ember.

S hangja remegett.

- Nem - felelte az asszony. - Mindig a zsebében hordozza. Valami szerencsegyűrű az. Töröké volt.

A kis Jancsi megint ott csörtetett az udvaron. Egy szökkenéssel a lépcsőn termett, s hogy az idegent megpillantotta, a gyermekek szokott bámulásával nézett reá.

- Köszönj szépen a bácsinak - mondotta az asszony.

- Tán a hadnagy úr fia? - kérdezte az idegen. - De mit is kérdem, hiszen szakasztott mása!

S magához vonta a gyereket. Megcsókolta.

Az anyán valami kellemetlen érzés hulláma csapott át. Ó, az anyai szív megérzi, ki milyen ember, mikor a gyermekéhez nyúlnak!

De csak múló érzése volt. A következő pillanatban már el is feledte.

- Még nem vesszük meg a trombitát? - kérdezte a gyermek.

- Fordulok egyet a vásárban - mondotta a diák.

Elviszem Jancsit a szekeresemhez. Megmutatom neki a kiscsikót.

- Jó - felelte az asszony -, itt egy denár. Vegyen neki trombitát. De vigyázzon rá, Miklós. Te is, Jancsikám... Tudod, mit mondott apád!

És Tamás úrhoz fordult. Szomorún mosolygott.

- Igen meghagyta, hogy a gyerekre vigyázzunk.

A gyermek ugrált örömében. S elment a diákkal.

Az anya még utánuk kiáltott:

- A templom közelében járjanak, Miklós! Mindjárt kimegyünk mink is.

Mert már előbb is készült, hogy kimegy a vásárba. Holmi apróságokat akart venni a bécsi kereskedőktől, akik a vásárra lejöttek.

Balogh Tamás uram ezen idő alatt szórakozottan forgatta a süvegét, és kedvetlenül nézett maga elé.

- Mi hírt tud Szolnokról? - kérdezte aggodalmas szemmel az asszony. - Ugye nem bír vele a török?

- Magam is azt vélem - felelte szórakozottan Balogh Tamás.

- Az uram is azzal vált el tőlem, hogy a török aligha kerül az idén Eger alá. Szolnokot igen megerősítették tavaly. Erősebb Egernél.

- Sokkal erősebb.

- S ha elesik is, Egert az egész felső ország védi.

Balogh Tamás uram fanyaran mosolygott.

- Van-e itt a tekintetes hadnagy úrnak valami ábrázolatja itthon? - kérdezte fölpillantva.

- Van bizony - felelte az asszony. - Tavaly föstötte le egy német festő.

- Nem mutatná meg a tekintetes asszony? Sok jót hallottam már a vitéz úrról, szeretném ismerni.

- Hát nem ismerik egymást? - kérdezte csodálkozva Éva.

- Valamikor, de már régen beszéltem vele.

Az asszony bevezette a vendéget a szobába. A szoba sötét volt és levendulaillattal teljes. Mikor aztán az asszony fölnyitotta az ablaktáblákat, látni lehetett, hogy vendégszoba.

A földön török szőnyegek. A fal mellett medvebőrös dívány. Az ablaknál írószekrény, könyvesszekrény. Sok pergamenkötésű könyv, talán száz is. A falon arcképek. Az öreg Cecey sisakos képe, barna korában. Ceceyné kancsalul nézőn, aranyhímzetű fejkötőben. Aztán egy diófa rámába foglalt, sárga Krisztus-kép; egy pajkos leányarc, amely Bornemisszánéhoz hasonlít, s mellette az ura képe. Fiatal, vékony képű, barna ember, csaknem cigányosan barna. Nyílt szemeiből vidám eszesség sugárzik. A bajusza pörge. Kerek kis, puha szakáll köríti az állát. A haja vállig omló.

Tamás uram figyelmesen nézte a képet, s bólogatott:

- Szép ember. Vajon mennyi idős?

- Huszonhat éves.

- És már ekkora fiuk van!

- Nyolcéves házasok vagyunk mi - felelte mosolyogva a menyecske. - Gyermekek voltunk, mikor összekerültünk.

Tamás úr megint a képre nézett.

- És igaz, hogy Konstantinápolyban is járt a vitéz úr?

- Járt bizony. Én is vele voltam.

- Van egy török ismerősöm, az beszélt róla. Manda bég. Óriási ember. A vitéz úr igen szíves volt egyszer iránta.

- Manda bég? Sohase hallottam tőle ezt a nevet.

- Persze - szólt bólogatva Tamás uram -, azelőtt Hajván volt a neve.

Éva elmosolyodott:

- Hajván? Hogyne ismernénk! Én is láttam!

Tamás úr még egyszer felnézett a képre, s nézte hosszan, némán, összevont szemöldökkel, mintha sohase akarná többé azt az arcot elfelejteni. A fejével úgy integetett neki, mintha köszönne, aztán az asszonynak bólintott, s háttal ment ki az ajtón.

Az asszonyon ismét az a rossz érzés ömlött végig, amely akkor fogta el, mikor Tamás úr a gyermekéhez nyúlt. Mindazonáltal kikísérte a tornác lépcsőjéig.

Az ember mindig a jobbján ment. Ez parasztos volt. Meghajolva köszönt. Ez uras volt. Háttal ment ki az ajtón. Ez törökös volt.

Az asszonyt nyugtalanság szállotta meg. De csakhamar korholta is érte magát:

- Nem illik rosszat gondolnom a szerencsétlenről - mondotta a varráshoz visszaülve. - Félszemű ember, azért rossz ránézni.

És hogy kiűzze a nyugtalanságot az elméjéből, dalba fogott. A cseléd dalolt a kertben, ő is azt dalolta, s eközben gyors ujjal igazgatta fel egymás után a meggyszín kamukaruhára a megtágult gombokat. Egy helyen feslés is volt. Arra piros selyemcérnát keresett.

De az eszéből csak nem ment ki a látogató.

- Ki ez az ember? - kérdezte, a ruhát a térdére bocsátva.

A gyűrű, az arcképnézés, Hajván emlegetése, a törökösen való távozás.

Ki ez az ember?

Színehagyott arccal bámult a bezárt kapura, s erőltette az agyát, hogy feleletet kapjon. Már ismerős volt neki az arc is, a hang is. De nem tudta, honnan. A gyűrű fordult az eszébe. Gergely azt mondta, elviszi, de a hétköznapi mellényébe tette. Elvitte-e a mellényt?

Az asszony a ruhásszekrényhez sietett, és kiforgatta, kidobálta a ruhákat. A mellény benne van. Egy tapintás reá: valami keménylik benne. A gyűrű! A gyűrű! Még csak papirosba se takarta.

S akkor, mint a felhőn átcikázó villám, egy név villant fel az agyában. A homlokára csapott:

- Jumurdzsák!


A cseléd akkor tért vissza a kertből. Látja az asszonyát, amint elhanyatlik a szétszórt ruhák között, a láda előtt. Az arca sápadt. A szeme ki van karikásodva.

- Tekintetes asszony!

Nem felel.

A cseléd körülnéz. Befut a másik szobába is. Rablást sejt.

Végre is kapja az ecetes üveget, és dörzsöli, szagoltatja az asszonnyal.

- Az uram veszedelemben van! - ez volt Évának az első szava. - Hol a gyermek? Igaz: elküldtem. Hamar a köpönyegemet, Luca! Gyerünk Jancsiért!

- De ilyen betegen, tekintetes asszony...

- Nem vagyok beteg - felelte az asszony.

Pedig olyan sápadt volt, mint a halott.

S úgy, amint öltözve volt, fölkelt, és kisietett a kapun. A veszedelem érzése megacélozta az izmait. Ment, rohant egyenesen a templomnak.

Az utcákon jövő-menő vásári nép nyüzsgött. Kocsik, tehenek, madzagon sántító disznók s az állatok között ládákkal, hordókkal megrakott falusi emberek. Vásári zajgás. Por, hagymaillat.

A cseléd már a templomnál érte utol. Ráborította a köpönyeget.

Egyszer csak előválik a sokadalomból a diák is.

Futva és az embereket lökdösve igyekszik hozzájuk, és kiált:

- Szolnokot elfoglalta a pogány! A templom előtt hirdették. Hogy menjek én most már...?

- A gyermekem! - kiáltott rá Éva. - Hol hagyta?

- Balogh úr bevitte a templomba. Azt mondta, hogy míg ő imádkozik, hozzam meg a hírt. Ó, Istenem, Istenem! Vége az országnak! Ha Szolnok is török kézben van, Eger meg nem állhat.

- A gyermek... a gyermek! - lihegte Éva. S rohant fel a lépcsőn. Be a sokaság között a főajtón.

- A gyermekem! - kiáltozta fuldokolva. - A gyermekem!

Bent éppen litániáztak, s a környékbeli német parasztok harsogva énekelték a német litániát.

Christus, höre uns! Christus, erhöre uns! Herr, erbarme Dich unser![34]

Az asszony őrültként sikoltozva rohant át rajtuk.

- Jancsi! - kiáltotta. - Jancsi fiam!

De a kis Jancsi nem felelt egyik padból se.

2

Szeptember ötödik napján Gergely a siroki vár alatt köszönt a fölkelő napnak. A nap a szemébe sütött neki és kétszázötven gyalogosának. S nem is a napnak köszönt ő, hanem hogy egy másik dandárt látott szembejönni, azért emelte a szeme elé a süvegét.

Csak maga ült lóháton, a katonái előtt, hát ő pillantotta meg leghamarabb a kardos, dárdás, rendetlenül szállingózó csapatot.

Mi a csuda lehet ez? - mormogott magában. - Töröknek nem török. Magyarnak meg, ha magyar, nem jöhet Eger felől.

S átremegett a szívén az a gondolat, hogy Dobó otthagyta Egert.

Mert hej, az a Ferdinánd király mindig csak szájjal adja a segítséget. Így veszett el Lippa, Temesvár az idén. Szolnok is, ki tudja, megállja-e a sarat? Amilyen okos, számító ember Dobó, bizony hamar kikétszerkettőzi, hogy egy magyar nem bírhat száz törökkel.

Az úton egyebet se láttak, csak kocsikon ülő papokat. Valamennyi Eger felől! S valamennyi nagy ládákkal, zsákokkal körülrakodottan. Eleinte csak köszöngetett nekik, de aztán, hogy megsokallta őket, ki se tért már az útból.

Hát megriadt egy pillanatra, hogy Dobó otthagyta az egri várat. De csak egy pillanatra. A következő pillanatban elkergette magától ezt a gondolatot. Nem olyan ember az! Bárki jön az úton, nem Dobó. Ha a Dobó hada jön, akkor sincs Dobó vele. Ott marad egymaga, és meghal egymaga, de a történelem azt az egyet nem írhatja föl róla, hogy elhagyta a reá bízott várat.

Zászló nem volt a szemben gyalogló haddal, vagy ha volt is, összecsavartan vitte valamelyik szekér. Körülbelül kétszáz fő. S apró csoportokban sietést gyalogolnak.

Gergely intett Ceceynek. Az öreg hátul lovagolt a sereg mögött, s egy vén katonával beszélgetett. Mindig beszélgetett az öreg. Hogy a veje intett, odaszöktette hozzá a lovát.

- Kicsit előremegyek - mondotta Gergely.

S megsarkantyúzta a paripáját. Az ismeretlen dandár elé ügetett.

Szeme a vezért kereste. Nincs köztük tollas süvegű. Hát megállt előttük, és fölemelte a karját: álljt intett nekik.

- Ti kassaiak vagytok?

Nem felelt egyik se. Zavart szemmel néztek rája. Némelyik el is vörösödött.

- Honnan jöttök?

Erre se felelt egyik se.

- No - kiáltotta Gergely bosszúsan -, tán a néma barátok katonái vagytok?!

Végre egy nagy állú, öles ember fölemeli a fejét, és megszólal:

- Hát mink kassaiak vagyunk, hadnagy uram, és onnan jövünk, ahova a tekintetes hadnagy uram megyen.

- Egerből?

- Onnan. De jobb, ha a tekintetes hadnagy úr se fárad oda. Nem érdemes. Úgyis vissza kell fordulnia.

- Hát miért? Mi a baj?

- Mi? Hát csak az, hogy bolond kecske az, amelyik nekiugrik a késnek!

- Micsoda késnek!

- Tetszik-e tudni, hogy mi vége lett Temesvárnak?

- Tudom.

- Tetszik-e tudni, hogy Losonczit levágták, a népét felkoncolták?

- Mondom, hogy tudom.

- Hát az tetszik-e tudni, hogy kétszázezer a török?

- Azt is tudom.

- Hát azt tetszik-e tudni, hogy Dobó uramnak ezer katonája sincsen?

- Még lehet annyi.

- Hát azt tetszik-e tudni, hogy Szolnok tegnapelőtt óta a töröké?

Gergely elsápadt.

- Most már azt is tudom. És azt is tudom, hogy ha ti voltatok volna ottan, akkor még hamarabb elveszett volna. Hát csak eredjetek haza. S hogy ne menjetek üresen, hát nesztek, ez mindnyájatoknak szól, patkányok!

S úgy vágta pofon a nagy állú embert, hogy az nekiesett a másiknak.

A következő pillanatban már kirántotta a kardját, s bizony közéjük szabdal, ha le nem ugranak az útról.

- Tisztelem Serédy Györgyöt! - kiáltotta utánuk. - Különb katonákat kívánok neki, mint ti vagytok. Patkányok!

S köpött utánuk.

A kassaiak morogva széledtek szét a mezőn, Gergely rájuk se nézett többé. Megindult ismét, s a lova a sarkantyú nyomásából érezte, hogy a gazdája reszket haragjában.

Még jó, hogy egy cigánykaravánt talált ott az úton. A kassaiak döntötték-e föl az egyik kocsijukat, vagy hogy magától fordult az árokba, a cigányság annak a kiemelésével vesződött.

Gergely visszapillantott, hogy messze maradoz-e a serege. Azután, hogy megvárja őket, megállt a cigányok előtt. Nézte őket, hogy feledje a bosszúságát.

- Nini! - kiáltott egyszerre. - Sárközi barátom!

Az egyik gubancos cigány elvigyorodott erre a nyájas megszólításra, és levette a süvegét.

Hajlongva közeledett, miközben ravasz szemét fürkészően jártatta a Gergely arcán.

- Hát nem ismersz meg?

- Hogyne ismerném, nagyságos uram, csókolom kezsit-lábát. Eccerre megismertem. Csak azs nem jut esembe, hogy hogy hijják.

- No, majd eszedbe jut. Mit mívelsz itt? Látom, rongyos vagy, mint a madárijesztő.

A cigány csakugyan rongyos volt. Csak ing volt rajta meg egy posztódarabokkal foltozott bőrnadrág, vagy talán inkább bőrdarabokkal foltozott posztónadrág. A lába szára kivöröslött belőle. A lábán nem volt semmi se.

- Hát van-e már lovad?

- Dehogy van, csókolom a csizmája sárát, dehogy van. Nem is les tebbet soha!

- Gyere velem Egerbe, öreg. Lovat is kapsz, ha egy hónapot ott szolgálsz. Meg azonfelül olyan piros nadrágot kapsz tőlem, hogy minden cigány megbetegszik irigységében.

A cigány elvigyorodott. Végigpillantott a saját rongyos öltözetén, majd ismét felnézett a vitéz arcába, és a fejét vakarta.

- Egerbe? Meleg les ott, uram.

- Ne félj te attól. A leghűvösebb bástya alatt dolgozhatsz. Fizetést adatok neked. Te leszel az én fegyverigazítóm.

S törökül folytatta:

- Allah isini raszt getirzün! (Isten segítsen a dolgodban!)

A cigány a levegőbe szökött.

- Bornemissza Gergely, vitézs hadnagy uram! - kiáltotta. - Jaj, csókolom még a lova lábát is! Jaj, nemhiába, hogy sárgarigóval álmodtam az éjjel.

- No, csakhogy megismertél.

- Meg! Meg! Hogyne ismertem volna meg, csókolom azst a kedves lábát, mindjárt megismertem, csak azst nem tudtam, hogy kicsoda.

- Hát jössz velem?

- Elmennék, bizony isten elmennék...

- Hát gyere!

- Csak azs a fene terek ott ne volna! És már két kézzel vakarta a fejét.

- Hiszen még nincs ott.

- De ott les a kutya! Ahun így gyinnek-mennek a katonák, ott nem egészséges azs ájer.

- Én is ott leszek, Sárközi. Ne félj, míg engem látsz! Aztán ha éppen szorulnánk, egérútja van a várnak Miskolcig.

Csak úgy találomra mondta ezt Gergely. Mert hiszen minden várnak van alagútja. De Eger váráról nem tudott ő egyebet, csak azt, hogy Dobó benne a kapitány, meg hogy Mekcsey a kiskapitány, két olyan ember, akiért ő elmenne a világ végére is.

A föld alatti út említése hatott-e a cigányra, vagy a ló, vagy a piros nadrág, vagy hogy Gergelyt szerette? - még egy kicsit vakaródzott, aztán beleegyezett.

- Hát ha fizsetést is kapnék, katonaruhát is, sarkantyús sárga csizmát meg egy jó paripát, nem baj, ha vak is fél semire, hát akkor felcsapok.

A Gergely dandára már akkor ott állt, s nevetve hallgatta ezt a beszélgetést. Még nagyobb lett a derültség, mikor Gergely odanyújtotta a kezét a cigánynak, és az belecsapott.

- No - azt mondja Gergely a zsebébe nyúlva -, itt ez a dénár foglalónak. Egerig ráülhetsz a vezeték lovamra. Ott aztán, mihelyt lóvakulás lesz, a tiéd az első.

A cigány vígan ugrott fel a paripára, s meztelen sarkait hozzáütötte a ló oldalához.

A cigánykaraván szerencsét ordított neki. Ő is visszaordított valamit cigányul. Aztán félrecsapta a süvegét, s kivetett mellel, büszkén lovagolt tovább Gergely mellett.

- Haj, de felvitte azs Isten a dolgomat!


Néhány óra múlva a baktai úton a lombok és dombok között eléjük ragyogtak a egri vár zöld mázas cseréppel fedett tornyai s a tornyokon a nemzetiszínű zászlók meg a városnak vörös-kék zászlói.

Gyönyörű vár! S körülötte pirosló, sárguló szőlődombok és erdők. Mögötte távolacskán egy magas, kék hegy, hatszor akkora, mint a Szent Gellért hegye.

Gergely megemelte a süvegét, és a dandárhoz fordult:

- Oda nézzetek, fiúk! Mert a jó Isten is oda néz most az égből!

S megsarkantyúzta a lovát. Előrevágtatott.

A cigány egy percig tűnődött, hogy ott maradjon-e a sereg élén, vagy hogy ő is vele menjen a hadnagyával. Egyszerre látta, hogy komikussá válik, ha ő vezeti a sereget, hát jól megcsapkodta a tenyerével a ló tomporát, a sarkával meg a ló hasa alá kalapált.

A ló nagyokat ugrott, s a magasba dobálta a cigányt. De nemhiába kupeckedett a more teljes életében, mindig ügyesen visszahullott a paripára.

A kocsiúton fellegző, meleg por terjengett. A port menekülők verték. Asszonyok, öregek és gyermekek ültek a kocsikon vagy ballagtak a bútorokkal, baromfival megrakott kocsik mellett. Némelyik kocsin borjú is állt, és bőgicsélt, némelyiken meg disznók röfögtek.

A török nem eszi meg a disznót, de ki tudja, mikor kerülnek vissza?! Egynéhányan tehenet vezettek. Egy piros csizmás kisleány cinegét vitt kalitkában a kocsi mellett, egy asszony meg fazékba ültetett, virágzó rózsafát a hátán. Sok kocsi, nagy hurcolkodás. Bizony egy részük vissza se fog térni többet. Kivált azok, akik amoda, lent a völgyben, a Cifra kapun át Felnémet felé takarodnak: a zsellérek meg az özvegyasszonyok: azok ott maradnak a Felföldön, ahol török ló még nem hagyott patkónyomot. Különösen Kassa - az volt a menekülők fő iránya.

Gergely azonban nem ügyelt már rájuk. Negyedóra nem telt belé, beugratott a Baktai kapun, amely a város falának nyugati bejárata. Azután a tekintetét föl-fölemelve nyargalt át a piacon, s kanyarodott fel a várkapunak.

A fal ott fehér és szinte mészszagú, annyira új.

A híd le van bocsátva. Gergely madárként röppen be a várba, fel a vén fák között. Szeme a kapitányt keresi.

Ott áll a vár piacán, ibolyaszín bársonymentében, kardosan, piros csizmában, sastollas bársonysüveg a kezében. Mellette egy szőke apród, aki két zászlót tartogat a karján: egy nemzetiszínűt és egy kék-vöröset. Dobó másik oldalán ott áll az öreg Bálint pap fehér karingben, stólásan, fekete reverendában. A kezében ezüstfeszület. Nagy, fehér szakállával olyan, mint valami bibliai próféta.

Éppen a katonák esketését végezték el. Dobó valami beszédet mondott nekik, aztán föltette a süvegét, s a robogó paripa felé fordult.

Gergely leugrott a paripáról, és ragyogó szemmel villantotta tisztelgőre a kardját.

- Jelentem alásan, vitéz kapitány uram, megérkeztem!

Dobó csak nézett. Végigsimította kerek, szürke szakállát, hosszú, lengeteg bajuszát, és megint csak nézett.

- Nem ismer meg, ugye, kapitány uram? Nyolc esztendeje, hogy nem láttuk egymást. Én a kegyelmed leghívebb katonája vagyok: Bornemissza Gergely.

- Gergely fiam! - kiáltotta Dobó a karjait széttárva. - A szívemre, lelkem! Tudtam, hogy te nem hagysz el engemet!

És megölelte, megcsókolta a vitézt.

- De hát csak egymagad jöttél-e?

Abban a pillanatban táncolt be a Sárközi paripája, félölnyi magasságra dobálva a rongyos, mezítlábas cigányt.

A katonák kacagtak.

Dobó is elmosolyodott.

- Csak nem ez talán a sereged?

- Dehogy - mondja nevetve Gergely. - Ez csak a puskacsináló cigányom. Jól tettem tán, hogy elhoztam?

- Minden ember aranyat ér itt - feleli Dobó.

S elkapta a kezét a cigánytól, nehogy az megcsókolja.

Hanem a cigányon nem lehetett kifogni. A csizmája szárát csókolta meg a kapitánynak.

- De hát mégis mennyien jöttetek? - kérdezte Dobó nyugtalanul.

- Nem sokan - felelte röstelkedve Gergely. - Mindösszesen kétszázötven drabantot adtak alám.

Dobó szeme ragyogott:

- Kétszázötven?! Fiam, ha mindenhonnan ennyi katonát kaptam volna, a maklári mezőn fogadnám a törököt.

- Hát nem jön a segítség?

Dobó felelet helyett a levegőbe legyintett. Aztán a körülötte álló tisztekhez fordult. Bemutatta nekik Gergelyt. A király hadából már ott volt Zoltay, akivel Gergely Budán ismerkedett meg ezelőtt tizenegy esztendővel. Most is olyan szőke és nyúlánk, víg ember, és még szakállt se visel, tehát nőtlen.

Aztán ott volt Pető Gáspár, egy gyors kezű, apró ember, aki szintén a király hadából való, s nagyságos címet visel. Egy vékony képű, kék szemű legény állt Pető mellett. Az is melegen megszorította a Gergely kezét:

- Fügedy János vagyok, a káptalan hadnagya.

Gergely ránéz.

- De ismerős vagy nekem, kedves öcsém!

Amaz vállat vont, s mosolygott.

- Nem emlékszem.

- Nem te adtál-e nekem ökörfület Erdélyben?

- Ökörfület?

- Azt. Mikor Fürjesnek az esküvője lett volna, hátul a konyhaudvaron.

- Lehet, mert csakugyan én osztogattam ott az apródoknak mindenfélét.

- Remélem, most visszaszolgálom.

- Hogyhogy?

- Kapsz érte basafület.

Aztán Petőhöz fordult Gergely:

- Hát te mért vagy olyan kókadt?

- Hogyne volnék kókadt - feleli Pető -, húsz lovasom elinalt az úton. Dejszen csak még egyszer elém kerüljenek!...

- Sose bánd - mondta Dobó. S legyintett. - A kapu nyitva van. Menjen, aki félti a bőrét. Nekem ugyan nem gyíkok kellenek ezekre a falakra!

Csak akkor pillantott Bálint papra is Gergely. Már egy esztendeje, hogy nem látta. Megölelte és megcsókolta az öreget.

- Hát nem ment el a papokkal, tisztelendő atyám?

- Valakinek csak kell itt is maradnia - duhogott az öreg. - Cecey mit csinál?

- Jön! - felelte szinte kiáltva Gergely. - A fiatalok szöknek, a vének jönnek, és kardot hoznak. Meglássátok, hogy az én fakezű apám hogy forgatja a kardot!

Rövid nyakú, köpcös ember lépett ki a templom árnyékából. Tenyérnyi széles kard verte a lába szárát. Egy szapora járású öregúrral jött, és már messziről integetett és nevetett Gergelyre.

Mekcsey volt.

Mióta Gergely nem látta, megszakállosodott, és még inkább hasonlított a bikához. A föld szinte rengett a lépései alatt.

- Hát te megházasodtál? - kérdezte Gergely, mikor már vagy háromszor megölelte.

- Micsoda? - felelte Mekcsey. - Már egy Sárikám is van azóta.

- Kit vettél el?

- Az ég legkékebb szemű angyalát!

- Kit, no!

- Szúnyog Esztert.

- Éljen! Hát a szép kígyófejű kardod?

- Megvan, csak hétköznap nem koptatom.

- És hol a kedves családod?

- Budetin várába küldtem őket, míg a törököket agyon nem verjük.

Dobóra pillantva folytatta:

- Én ugyan mondtam az öregnek, hogy ne küldjük el a feleségünket, de ő úgy félti az ő Sáráját, mint valami gyereket, hát elküldtük őket, elég gondunk lesz a törökkel is.

A számtartó jelentése szakította félbe a beszélgetésüket. Az öreg egy árkus papirost terjesztett ki Dobó előtt, és a szemüvegétől a papirost messze tartva, olvasta:

- Hát van: bárány 8050; ökör, tehén, borjú, szóval vágómarha: 486; búza, rozs meg liszt összesen 11 671 véka. Árpa meg zab 1540 véka.

Dobó a fejét rázta:

- Kevés lesz, Sukán bácsi.

- Magam is ezt gondoltam, kapitány uram.

- Ha itt szorít a török a télre, mit adunk a lovaknak?

Az öreg vállat vont.

- Hát bizony, nagyságos kapitány uram, alighanem cipót, mint a katonáinknak.

- Bor mennyi van?

- 2215 köböl.

- Az is kevés lesz.

- De legalább óbor. Az idén már megette a kutya a szüretet. Sör is van egynéhány hordóval.

- Disznó?

- 139 élő. Szalonna 215 oldal.

Bornemissza érdeklődéssel hallgatta volna tovább is ezt a jelentést, de a dandárjára gondolt. Visszaült a lovára, és kiugratott a kapun, hogy bevezesse őket.

Bevezette, megmutatta. Dobó kezet szorított a zászlótartóval. Átadta őket Mekcseynek, hogy mondassa el velük az esküt, mutasson nekik helyet, s adasson nekik reggelit.

- Eridj be te is a házamba. Amott az a sárga, emeletes. Harapj valamit.

Gergely meg is indult, de mégis jobban érdekelte a vár: benyargalta lóháton.

- Gyönyörű vár! - kiáltotta Dobóhoz visszatérve. - Ha valaha vártiszt leszek, itt engedjen az Isten letelepednem.

- Még semmit se láttál - szólt Dobó. - Jer, majd én mutatom meg neked.

S hogy Bornemissza leszállt a lováról, intett a szőke apródnak:

- Hozd, Kristóf, a lovat utánunk.

Karon fogta Gergelyt, és a déli kapuhoz vezette.

- Hát látod - mondotta ott megállva. - Hogy hamarosan tájékozni tudd magadat, képzelj egy nagy teknősbékát, amely délre néz. Ez, ahol most vagyunk, ez a feje. A négy lába meg a farka: a bástyák. A két oldala két gyalogkapu.

És közben felszólt a kapu tornyába:

- Vigyáztok-e ott fenn?

Az őr kihajolt a torony ablakán, s az oldalán függő kürtöt hátrataszította:

- Vigyázunk ketten is, kapitány uram.

- Gyerünk fel - mondotta Dobó. - Erről felől jön ma vagy holnap a török, hát ezt is nézd meg.

Egy kézmozdulattal előre akarta bocsátani Gergelyt, de az meghátrált:

- Már beesküdtem, kapitány uram.

Ez azt jelentette: nem vagyok vendég.

Dobó hát elöl ment.

A toronyban négy őr ült. Tisztelegtek.

- Ismerjétek Bornemissza Gergely főhadnagy urat! - mondotta Dobó.

Az őrök erre még egyszer tisztelegtek. Gergely hasonlóképpen a süvegéhez emelte a kezét.

A torony erkélyéről két kis falu meg egy malom látszottak délnek, közel a vár előtt, azokon túl pedig két szétágazó domblánc között kékeszöld síkság.

- Itt kezdődik az Alföld - magyarázta a tájat Dobó.

- És ez a két kis falu?

- Az innenső Almagyar, a túlsó Tihamér.

- És ez a patak?

- Eger-patak.

- Ezek a falak újak itt a kapu körül?

- Újak. Én építtettem.

- Jó magasak. A török itt aligha próbálkozik.

- Hát azért építtettem. Bal felől, amint látod, ágyú védi a kaput, és lövőrések fölülről.

- Minden várban bal felől védi: a szembejövőnek jobb kézben nincsen pajzsa.

- Itt jobbról nem is lehetett volna. Amint látod, a patak itt folyik a vár nyugati oldalán. A zsilipeket lezárattam amott a malomnál, hogy legyen vizünk.

S a vár nyugati oldalára mentek, a városra néző oldalra.

- Szédítő magas fal. Van ez tíz öl is.

- Még tán több is. Ezen az oldalon igazán nem próbálhat a török semmit. Kívül kő, belül föld. De most üljünk lóra. Ezen az oldalon aligha lesz bajunk a törökkel.

Lóra ültek, és lovon haladtak tovább.

Lenn a város csendes és néptelen volt. A házak közül kimagaslott a püspöki templom és a püspöki palota. A túlsó hegyoldalban, napnyugat felé a Szent Miklós temploma, aggastyán (augusztinusz) barátoké. A várost nyugatról vastag, egyenletes hegy keríti, túl rajta a Mátra ormai kéklenek.

A nyugati oldalon is két bástya, s középen egy kis, erős kapu. A patakhoz éppen lovakat vezettek le a katonák.

A patakon túl, a város piacán egynéhány ember ácsorgott egy falka disznó körül.

- Itt még vannak? - kérdezte bámulva Gergely.

- Még vannak - felelte Dobó. - Pedig mindennap leizenek, hogy takarodjanak már. Mindenki el akarja adni a disznaját, aprómarháit.

A kapu előtt, benn a várban egy széles arcú, sovány hadnagy oktatott körülbelül ötven katonát.

Kard volt náluk, a fejükön leeresztett rostélyú, rozsdás sisak, a vállukon vas. Kettő a közepén állt. A hadnagy rikkantgatott:

- Vissza! Vissza! Mondom, szamár, hogy amint vágtál, kapd vissza a kardodat!

A tanítványon látszott, hogy sohase volt katona. Markos, kis, erős parasztfiú volt, s Dobó csak azért tette a kassai csapatba, mert a fiatal erő kár az ágyúhoz.

- Ki ez a hadnagy? - kérdezte Gergely.

- Hegedüs - felelte Dobó -, a kassaiak hadnagya. Kemény ember.

S leszólt a csoporthoz:

- Ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg a hadnagy úrtól.

A legény erre leeresztette a kardját, és Dobóra tekintett:

- Azt nem értem, kapitány uram, hogy mért kell nekem a kardot visszakapnom?

- A hadnagy úr megmondja.

- Azért, te bagariacsizma - szólt a hadnagy mérgesen -, hogy védd is magad vele, meg megint ütésre készen légy.

- Dejszen, hadnagy uram - szólt a legény egyet oldalt pökve -, akit én egyszer meglegyintek, nem vág az nekem vissza!

Dobó rápöccentett a lovára, s elmosolyodott:

- Egri gyerek. Jól beszél.

Végignyargaltak a fal alatt északra. Két palota állt ott. A kisebbik díszesebb, üvegablakos. A nagyobbik olyanféle épület, mint az uradalmi magtárak, monostor a neve. Dobó idejében valamikor a várbeli káptalané, vártisztek lakása, csak lantornás ablakú. A kisebbik palota mögött zöld rácsozatú virágoskert. Benne padok és szőlősátor.

Egy kései rókapillangó kereng az őszirózsák fölött.

Hogy Gergely a rózsákon felejtette a szemét, Dobó is odanézett:

- Szegény feleségem ugyan hiába ültette ezt a sok virágot.

- Hol van a nagyságos asszony?

- Hazaküldtem a testvéreimhez. Az asszonyi szem gyöngíti az embert.

A kerten át a nyugati oldal sarkára értek.

A fal ott is éktelen magas. Alatta kiálló dombrész. Az le van faragva a város földszínéig meredekre.

- No nézd - mondotta Dobó. - Ez itt a földbástya. Ez csak arra való, hogy ezt a sarkot a lövéstől védje, meg azt a másik bástyát, ott, oltalmazza. Az ott a tömlöcbástya.

És a vár hátán magasló bástyára mutatott: a teknősbéka farkára.

Onnan megint szép panoráma nyílt a városra s a patak mentén észak felé nyúló jegenyefás völgyre. A völgy vége egy szép fás falu: Felnémet. Nagy falu. Azon túl már erdős hegyek torlaszolják el a széles völgyet mindenfelől.

De Gergely nem sokáig gyönyörködött a képben. Figyelmét a vár háta költötte fel. Ott magas dombok emelkednek a vár mögött, s a dombokat csak egy mély, ásott árok választja el a vártól.

- A támadást innen lehet várni - mondotta a dombokat szemlélve.

- Innen - felelte Dobó. - De itt legerősebb is a fal, s a legnagyobb ágyúkból négy erre szolgál.

A tömlöcbástyánál leszállt a lováról, és átadta a kantárt Kristóf apródnak.

- Bevezetheted az istállóba.

Fölmentek a tömlöcbástyára, ahol egy nagy ágyú, négy mozsár és valami húsz szakállas ágyú ásított a domb felé.

Az ágyúk mellett egy göndör hajú, szőke német pattantyús oktatta a parasztokat.

- Mikor én mondok bor, akkor adjál bor! Mikor én mondok düssz akkor adjál düssz!

A parasztok komoly arccal hallgatták a tűzmestert. Dobó elmosolyodott:

- Venn szi szangz bor, dann bekommen szi keine pulver, veil das bor keine pulver iszt, szondern vein.

Éppoly rosszul beszélt németül, mint a pattantyús magyarul, de azért megértették egymást. S a tűzmester újra kezdte:

- Mikor én mondok par, akkor nekem ne hozz bar, hanem pulver, krucifiksz donnervetter!

Végre is a parasztoknak kellett megmagyarázni, hogy mikor József mester bort kér, akkor puskaporos zacskót kell nyitni neki, mikor pedig port kér, bort adjanak.

Öt olyan német pattantyús volt a várban. Dobó Bécsből hozatta őket. Több idegen nem volt a vár népe között.

- Nézd ezt a gyönyörű ágyút - mondotta Dobó az ágyút megsimítva. - Béka a neve. Mikor ez kuruttyol, a török megérzi az esőt!

Az ágyú bronzból volt. Ki volt fényesítve ragyogóra. S vasazott, erős tölgyfa ágyával együtt valóban olyan volt, mint egy ülő béka.

Továbbsétáltak kelet felé, ahol a sarkon megint egy kiszögellő erős bástya magaslott. Az volt a teknősbékának a hátulsó bal lába.

- Ez a Sándor-bástya - mondotta Dobó.

Gergely bámulva állott meg.

A bástyától kezdve a vár keleti részén egy erős, magas falkaraj három darabra tört sarlóként övezte a vár keleti oldalát. Így:

\ /
\________________/

Kívül árok, belül árok. Tíz-tizenkét ölnyi mélység. Csupán a közepén át magaslott egy keskeny töltés, amely láthatólag azért volt hányva, hogy a katonák átjárhassanak rajta.

- Ez a külső vár - mondotta Dobó. - Láthatod, hogy kelet felől hegynek beillő domb magaslik mellette. Ez a Királyszéke. Azért hívják így, mert Szent István király innen nézte a sátora előtt üldögélve a templom épületét. Ezt a dombot itt lent ketté kellett választani.

- Értem - felelte Gergely -, okos ember volt, aki cselekedte.

- Perényi cselekedte ezelőtt tíz évvel. A túlsó végén is áll egy bástya, az a Bebek-bástya. Az a torony meg ott a szegleten arra való, hogy le a kapuig meg idáig lehessen látni és lőni az ellenséget.

A fal ott is, mint körös-körül, öles vesszőpalánkkal volt magasítva. Néhol még nedves volt rajta a sár. Az a palánk azért kellett, hogy kívülről be ne lásson az ellenség, s hogy a fal tetején látatlanul járhassanak a védők.

- Hát most gyerünk a templombástyára - szólt Dobó, Gergelyt ismét karon öltve.

Csak néhány lépést kellett a Sándor-bástyáról menniük, s Gergely előtt egy különös épület állott. Egy rengeteg nagyságú templomnak a fele. A két hátulsó tornya is megvan. (Azelőtt négy tornya volt.) Az ajtón faragványok, az ajtó fölött kőből faragott, óriási virágok, csorba orcájú kőszentek. De micsoda templom az, amely hívek helyett földdel van megtömve, harangok helyett ágyúk ülnek a tetején, s orgona helyett ágyúk dörgése szól belőle: a halál orgonája!

A templom oldala jobbról-balról be volt dombozva. A dombon kecske legelt. Oldalt egy boltozott bejárás. A kövei kormosak.

- Itt talán a puskaport tartják? - kérdezte Gergely.

- Azt - felelte Dobó. - Jer, és nézd meg, mennyi erő van itt összehalmozva!

- Sekrestye volt ez.

- Az. Jó száraz hely a puskapornak.

- No, nagy vétek volt ezt a templomot így elpusztítani.

- Magam is sajnálom, de inkább így legyen, hogysem Allahot dicsérjék benne.

Beléptek. A hely inkább borospincéhez hasonlított, mint sekrestyéhez: telides-tele volt fekete hordóval.

- Mennyi van? - kérdezte Gergely elámultan.

- Sok - felelte Dobó. - Kétszáz hordónál több. Itt tartom minden puskaporomat.

- Egy helyen? Hátha felrobban?

- Az lehetetlen. Az ajtó előtt őr áll. Kulcsa nincs hozzá másnak, csak nekem. Be nem mehet más, csak Mekcsey vagy az öreg Sukán. Napnyugta után napfelkeltéig meg nem adom oda a kulcsot senkinek.

Gergely fölpillantott az ablakra. Üvegből volt az ablak, az akkor szokásos, apró karikaüvegből, s háromszoros vasrostély védte az ablakot.

Az ajtóval szemben, ahova rézsút szolgált a világosság, nagy, kerek kád áll. Színig meg van töltve puskaporral.

Gergely belemarkol s visszapörgeti.

- Ez - úgymond - ágyúba való. Jó száraz.

- A puskába valót apró tonnákban tartom - feleli Dobó.

- Itt csinálták vagy Bécsben?

- Itt is, Bécsben is.

- S milyen vegyítékű az idevaló?

- Háromnegyed salétrom, a negyedik negyed kén és szén.

- Puhafa-szén vagy kemény?

- Puha.

- Az a legjobb. Hanem én egy-két kanállal többet keverek a szénből, mint mások szoktak.

A kád fölött, a fekete falon egy nagy, elpiszkosodott és elrongyolódott festmény látszott. Csak két fejet lehetett rajta látni. Az egyik szakállas, szomorú arcú férfié. A másik: egy ifjúé, aki a férfinak a mellére hajol.

A két alaknak fénykör volt a fején. A nyaktól kezdve le volt repítve a vászon, úgy, hogy a fal kifehérlett alóla.

- Ez vélhetőleg oltárképe volt a templomnak - mondotta Dobó. - Talán még Szent István pingáltatta.

A sekrestye előtt két szárazmalom forgott.

Ló húzta mind a kettőt. A templom oldalán, egy boltozat alatt kézi bombákat gyártottak a katonák. Két tűzmester vigyázott a munkájukra.

Gergely megállt. Megnézte a puskaport és a kanócot, s a fejét rázta.

- Talán nem jó? - kérdezte Dobó.

- Jónak elég jó - felelte Gergely -, de én engedelmet kérek, hogy azon a bástyán, amelyiken leszek, magam készíttethessem a bombákat.

- Mondd meg őszintén, ha jobbat tudsz! Te tudós ember vagy, és itt a vár védelme a fő, nem a mellékes tekintetek.

- Hát én jobbat tudok - mondotta Gergely. - Ezek a régi bombák sustorognak, ugrálnak, elpukkannak, aztán végük. Én magot teszek beléjük.

- Micsoda magot?

- Kis bombát, rézporba kevert olajos csepűt, vasport és egy darab ként. Az én bombám csak akkor kezdi a munkát, mikor elsült.

Dobó visszakiáltott a bombakészítőknek:

- Hagyjátok abba a munkát! Bornemissza főhadnagy úr vissza fog ide térni, és aszerint dolgozzatok, amint ő parancsolja.

Fölmentek a bástyának átalakított templom tetejére.

Körül volt az kerítve fönn vesszőből font és földdel töltött kasokkal.

A kasok között kőboltozatú fülkékben ágyúk. A középen golyóhalom és puskaporos gödör.

Onnan egészében lehetett látni a külső várat, amint óriás karéj alakjában kerítette a vár napkeleti oldalát. Rajta két bástya s a két bástyán két kerek torony.

De lehetett látni a fallal szemben a nagy földemelkedést is, amely felényi olyan magas, mint maga a vár.

- Hát itt a napkeleti részen erős lesz az ostrom - mondotta Gergely. - A nap is szembe süt reggelenkint. Ide ember kell.

- Rád gondoltam - felelte Dobó.

- Köszönöm. Meg fogom állni a helyemet.

És a két ember kezet szorított.

Az ágyúk között volt egy nagy, testes bronzágyú. Öblös torkába emberfej nagyságú golyó fért. A betűk és cifrázatok aranyként ragyogtak rajta.

- Ez a Baba - mondotta Dobó. - Olvasd a feliratát!

Az ágyú derekán koszorúba hajló két pálmalevél között ez a mondat ragyogott:

Erős várunk nékünk az Isten!

3

Szeptember kilencedikén nem sütött fel a nap. Az eget szürke felhők takarták. A Mátra ormait is felhő ülte. Az idő egész nap olyan volt, mint a kényes gyerek arca, aki sírni akar, csak azt kell még kitalálnia, hogy miért sírjon.

A várban élénk nyüzsgés. Az ácsok az alsó piacon félöles karók végét csapkodják laposra. Mellettük egy-egy katona lyukat fúr a laposított végbe, s kereszt alakot formál belőlük. A harmadik csoport katona olajos-szurkos csepűt kötöz a keresztekre. A keresztek neve furkó. Már van egy halommal.

A sekrestye mellett az öreg Sukán vékával méri a puskaport. Parasztemberek apró bőrzacskókba tömik. Hordják a pattantyúsokhoz.

Ugyancsak a sekrestye mellett János tűzmester cserépből készült golyókat tömet puskaporral. Azok a labdák. Arasznyi puskaporos kanóc fityeg ki belőlük. Mikor meg akarják gyújtani, olyanféle drótos szerszámba teszik, mint a mai angol labdaütők. De dobják kézzel is, s a füles golyókat kopjával is. Készen van azokból is valami ezer.

Az Ókapu felé, ahol az alsó piaccal elválasztott, két hosszú házsor a kaszárnya, köszörűsök és lakatosok dolgoznak. Mindenkinek a fegyverét meg kell igazítaniuk, aki hozzájuk viszi.

A Sötét kapu mellett szépen épített föld alatti istállókban állnak a marhák. A mészárosok ott vágnak a fal mellett. A vér egy lyukon az árokba csurog. Négy-öt marhát vágnak mindennap a vár népének.

Gergely éppen a Sándor-bástyán állott. Gerendákból és deszkákból emelvényt ácsoltak ottan, hogy csapatosan is föl lehessen járni belülről a falakra.

Minden bástyánál van már olyan emelvény, de a Sándor-bástyán újra kell csinálniuk, mert nem jól ástak le egy cölöpöt, és mozog.

Dobó fölment rajta a tisztjeivel, s meg-megrázogatta az oszlopokat.

- Úgy kell ennek állnia - mondotta -, hogy akkor is megtartson száz embert, ha minden oszlopát ellövik. Támasztékot szögezzetek minden oszlophoz. És be kell meszelni vastagon.

A templom tornyán a kürtös egy hosszút rikoltott.

- No, mi az? - kiáltott fel Mekcsey. - Itt vagyunk!

- Jönnek!

Ebből az egy szóból nagyon értettek a tisztek.

- Az előőrség jön!

Maklárig az őröknek hosszú láncolata állott már egy hét óta. Eleven teleszkóp, amely kinyúlt az abonyi mezőig, s éjjel-nappal a török megérkezését vigyázta.

Ezeket jelentette a jönnek!

Mekcsey fölugrott a fal tetejére, és sietve indult a déli kapu felé. Maga Dobó is. A tisztek követték. A déli bástyán aztán megálltak, és ernyőzött szemmel néztek arra az útra, amely a kis Almagyar falun át a messze síkságból vonul egyenesen a várkapuig.

Az almagyari úton egy vágtató lovast lehetett látni. Süveg nélkül jött. Piros dolmánya szíjon röpdösött utána.

- Az én katonám! - vélekedett Gergely. - Bakocsai!

Merthogy az a Bakocsai kitűnő lovas volt, és a sors gyalogossá tette, mindig azon rimánkodott, hogy lóra ülhessen. Így jutott ezen a napon őrszemnek is.

Ahogy közelebb érkezett, látni lehetett, hogy az arca merő egy vér, s hogy a lova oldalán valami dinnyeforma gömbölyűség lődörög.

- Az én katonám! - ismételte örvendezve Gergely, de most már szinte kiáltva. - Bakocsai!

- Verekedett! - mondta Dobó.

- Egri gyerek - felelte rá Mekcsey.

- De az én katonám - szólt Gergely vissza. - Az én tanítványom!

A hírhozó nyomában még három őr rúgtatta az út porát. A többit tán levágták.

Hát itt a török.

Mit érezhetett Dobó e hírnek hallatára? Az a török had jön, amelyik a nyáron az ország két legerősebb várát rombolta le: Temesvárt és Szolnokot, s elfoglalta Drégelyt, Hollókőt, Salgót, Bujákot, Ságot, Balassagyarmatot - mindent, amit akart. Mert úgy indult el a török had, hogy ami még hátravan Magyarországból, beleigázza a szultán hatalmába.

Hát már itt tartanak. Százötvenezernyi emberarcú fenevad. Nagyobb részüket a zsenge gyermekkortól nyilazásra, lövésre, falmászásra, tábori életre nevelték. Kardjuk Damaszkuszban készült, vértjük derbendi acél, lándzsájuk hindosztáni mesterkovácsoktól való, ágyúikat Európa legjobb öntői alkotják meg, puskaporuk, golyójuk, fegyverük mérhetetlen és megszámlálhatatlan.

S velük szemben?

Itt áll ez a kis vár, s benne alig kétezer ember, s alig hat régi, hitvány ágyú meg holmi lyukas vasrudak: ágyúnak nevezett szakállas puskák.

Mit érezhetett Dobó?

A hírhozó Bakocsai István feliramlott a várba, és leugrott a lóról. Megállt izzadtan, porosan Dobó előtt. A nyerge szíján egy göndör bajszú, barna török fej; őneki magának az egész bal arca végig fekete az aludt vértől.

- Jelentem alássan, vitéz kapitány uram - szólt a bokáját összeütve -, itt a török, az istenfáját!

- Az egész had vagy csak egy csapat?

- Az egész hadnak az eleje, kapitány uram! Nem láttuk az egészet az abonyi erdő miatt, de nagyon igyekeznek, az istenfáját! Ahogy bennünket megneszeltek, mindjárt elkaptak kettőt belőlünk, oszt még engem is hajszoltak valameddig; legutóbb ez a füstös, az istenfáját neki!

- Hát a társaid hol vannak?

A vitéz a kapu felé pillantott.

- Mosakodnak a patakban, az istenfáját!

- No - azt mondja Dobó -, mától fogva tizedes vagy. Eridj, és igyál egy icce bort, az istenfáját! - tette hozzá mosolyogva.

A vár udvarán mindenki odatolongott, hogy a levágott fejet megnézze.

A beretvált fejnek egy hosszú fürtje volt középen. Annál fogva tartotta Bakocsai, s büszkén mutogatta.


A török megérkezésének hírére olyanná vált a vár, mint a zajgó méhkas. Mindenki Bakocsai köré csoportosult, hogy szavát hallja. Még az asszonyok is odafutottak a sütőházakból és konyhákból, s lábujjhegyre ágaskodva hallgatták a csoport mögött a vitéz beszédeit.

De ez persze csak akkor történt már, mikor Dobó otthagyta a piacot, és a tisztekkel együtt fölment a palotába, hogy tanácskozzon, rendelkezzen.

A vitéz fölakasztotta a török fejet egy hársfára, s ő maga székre ült, hogy átengedje a fejét a borbélynak.

Tizenhárom borbély volt a várban: négy mester és kilenc legény. No nem azért, hogy beretváljanak és hajat nyírjanak. Sebet fognak ők mosni, timsózni, varrni. Orvos? Az egész országban sincs annyi, mint ma csak egy megyei városkában is. A borbély az orvos is mindenfelé, no meg a jó Isten.

Hát a borbélyok mind a tizenhárman ráestek Bakocsaira, csak hogy közel lehessenek a szavához. Legelsőbben is a dolmányát húzták le meg az ingét.

Péter mester volt a legöregebb köztük, hát az fogta mosásba legelőször. Egy nagy cseréptálat eléje tartottak, egy fazék vizet meg föléje.

Mosták.

A mosást csak állotta a vitéz, meg a timsózást is, de mikor a hosszú fejsebet varrni kezdték, szétrúgta a széket, tálat, borbélyt és borbélylegényt, s rettentő istenfájázások között bement a kaszárnyába.

- Nem vagyok én nadrág, az istenfáját! - mondotta mérgesen.

Lekapott egy nagy pókhálót az ablakszélről, és a fejére tette. Bekötötte a fejét maga. Leült, jól beszalonnázott, beborozott, aztán ledűlt a szalmazsákra, s öt perc múlva már aludt.


A vitézzel csaknem egy időben egy lovas parasztember is érkezett a várba. Szűr volt rajta és felgyűrt szélű fekete kalap. A kezében zöld furkósbot, akkora, mint ő maga.

Mikor Dobó végzett a vitézzel, az ember leszólt a lováról egy asszonynak.

- Melyik a kapitány úr?

- Az ott, ni - mondja az asszony -, az a nagy szál úr, aki középen megyen.

Az ember leszállt a lováról. Hozzákötötte egy fához. A tarisznyájába nyúlt. Kivett belőle egy nagy, pecsétes levelet.

Utánafutott Dobónak:

- Levelet hoztam, kapitány uram.

- Kitől?

- A töröktől.

Dobó arca elsötétült.

- Hogy merte kend elhozni?! - kiáltott az emberre. - Vagy török kend?

- Nem - feleli megszeppenve az ember. - Kálba való vagyok én, instálom.

- Tudja-e azt kend, hogy magyar embernek nem szabad az ellenség levelét hordoznia?

És a katonákhoz fordult:

- Fogjátok fegyver közé!

Két dárdás katona a paraszt mellé lépett.

- Uram! - kiáltott az ember megrökönyödve. - Kényszerítettek!

- Csak arra kényszeríthettek, hogy a kezedbe vedd. Arra nem, hogy ide behozd.

És újból a katonákhoz fordult:

- Itt álljatok!

Összetrombitáltatta a vár népét, s anélkül hogy a levelet fölbontotta volna, összefont karral állt a hársfánál, amelyen a török fej lógott. Öt perc nem telt belé, együtt volt a vár népe mind. A tisztek Dobó körül. A katonák sorrendben. Leghátul a parasztok meg az asszonyok.

Akkor Dobó megszólalt:

- Azért hívattam össze a vár népét, mert a török levelet küldött. Én az ellenséggel nem levelezek. Ha az ellenség levelet ír, visszavetem. Vagy pedig a torkába verem annak, aki elém meri hozni. Csak ezt az első levelet olvastatom el, s küldöm azonnal a királynak. Tulajdon szemével láthassa, hogy itt a török: kell a segítség. Én anélkül is tudom, hogy mi van a levélben: fenyegetés és alku. A fenyegetéstől nem ijedünk meg. Alkuba nem bocsátkozunk. A haza nem eladó semmi pénzen. De hát hogy tulajdon fületekkel halljátok, hogyan szokott az ellenség beszélni, elolvastatom.

Odanyújtotta a levelet Gergelynek, aki mindenféle írást első tekintetre el tudott olvasni, s legtudósabb volt a vár népe között.

- Olvasd el hangosan.

Gergely egy kőre állott. Feltörte a pecsétet, s kirázta a porzót a papirosból. A levél aljára pillantott, s hangosan olvasta:

- Küldi Ahmed pasa Kálból,

Dobó István egri kapitánynak üdvözlet.

Én, aki vagyok az anatóliai Ahmed basa, a hatalmas, legyőzhetetlen császár főtanácsosa, megszámlálhatatlan és ellenállhatatlan hadának főkapitánya, izenem és írom, hogy a hatalmas császár ezen a tavaszon két sereget küldött Magyarországra. Az egyik sereg elfoglalta Lippát, Temesvárt, Csanádot és Szolnokot s minden várat és várkastélyt, amely a Körös, Maros, Tisza és Duna vidékén áll. A másik sereg elfoglalta Veszprémet, Drégelyt, Szécsént és az egész Ipoly mentét, s ezenkívül levert két magyar sereget. Nincs erő, amely nekünk ellenállhatna.

És most ez a két diadalmas sereg Eger vára alatt egyesül.

A hatalmas és legyőzhetetlen császár akaratából intelek titeket, hogy őfelségének ellene szegülni ti se merjetek, hanem engedelemre hajoljatok, s amely basát én küldök, beeresszétek, Eger várát és városát neki átadjátok.

- Hogy a fenébe ne! - zúgták mindenfelől. - Ne olvasd tovább! Eb hallgassa.

Dobó azonban csendességre intette őket:

- Csak hallgassátok a török muzsikát. Igen szép, mikor ilyen fennen szól. Olvasd csak tovább!

- Ha engedelmesek lesztek, hitemre mondom, hogy se magatoknak, se jószágotoknak bántódása nem lesz. A császártól minden jót nyertek, s olyan szabadságban tartalak benneteket, mint a régi királyaitok.

- Nem kell török szabadság! - rikoltott közbe a fakezű Cecey. - Jó nekünk a magyar is!

Amire mindenki nevetett.

Gergely folytatta:

- És minden bajtól megoltalmazlak benneteket...

- Azér gyünnek, hogy oltalmazzanak! - rikoltott Pető Gáspár.

Mindenki nevetett, maga a levélolvasó is.

Csak Dobó állott komoran.

Gergely tovább olvasott:

- Erre adom hiteles pecsétemet. Ha pedig nem engedelmeskedtek, a hatalmas császár haragját vonjátok fejetekre, s akkor mind magatok, mind gyermekeitek valamennyien halállal pusztultok el. Azért hát nekem azonnal feleljetek!

Haragos zúgás volt a felelet.

- A teremtésit a hatalmas császárjának! Iszen csak ide gyűjjön!...

Az arcok megvörösödtek. A legjámborabb embernek a szeme is tüzet hányt.

Gergely visszanyújtotta a levelet a kapitánynak. A zajgás elcsöndesült.

Dobónak nem volt szüksége kőre állnia, hogy kilássék a csoportból. Magas, öles ember volt. Ellátott mindenkinek a feje fölött.

- Íme - mondotta acélos, de keserű hangon -, ez az első és utolsó levél, amely töröktől jött ebbe a várba, s el is olvasódott. Megérthettétek belőle, hogy mért jön. Szabadságot hoz karddal és ágyúval. A keresztény vérben fürdő pogány császár hozza ránk ezt a szabadságot. Nem kell? Ha nem kell szabadság, levágja a fejünket! Hát erre válaszoljunk. Ez a válaszom!

Összegyűrte a levelet, és a parasztnak az arcába dobta.

- Hogy merted idehozni, gazember?!

És a katonákhoz fordult:

- Vasat a lábára! Tömlöcbe az alávalót!

4

A mindeneket fölizgató török levél után Dobó a palotába szólította a tisztjeit:

- Félóra múlva mindenki ott legyen.

A terem hamarabb is megtelt. Aki még késett, csak azért késett, hogy az ünneplőjét vegye magára. Mindenki érezte, hogy a levél a vészharang első megkondulása volt.

Dobó még csak az elmaradt őrséget várta.

Összefont karral állott az ablaknál, s az alant elterülő várost nézte. Milyen szép épületek, milyen szép fehér házak! S a város üres. Csak a palota alatt, a patakon nyüzsög a vár népe. Lóitató katonák, vízhordó emberek; lejjebb a városban egy sárga kendős asszony most lép ki a kapun. A hátán nagy batyu. S két kisgyermeket vonszolva siet a vár felé.

- Ez is a várba jön - mormogta Dobó kedvetlenül.

Az apród ott állt Dobó mellett. Lenvirágszín bársonydolmány volt rajta. Hosszú hajával, leányos arcával olyan volt, mintha fiúruhába öltözött leány volna. De ha a kezére pillantott valaki, erőt látott abban. Mindennap hányta a kopját a fiú.

Dobó hozzá fordult. Végigsimította a fiú vállig érő haját:

- Mit álmodtál, Kristóf? Nem álmodtad-e haza magadat?

- Nem - felelte elmosolyodva a fiú. - Szégyellném, ha olyat álmodnék, kapitány uram.

Az az egy apród maradt a várban. Az az egy is csak azért, mert az apja írt a kapitánynak, hogy a fiút ne küldje haza. Mostohaanyja volt a fiúnak. Nem nézett rá szíves szemmel. Dobó a maga fiának tekintette.

A többi apródot mind hazaküldte Dobó. Tizennégy-tizenhat éves fiúk voltak. Vitézi iskola volt nekik a Dobó udvara. Próbára nem engedte még Dobó őket.

Még egy kedves apródja volt köztük. Balogh Balázs, az előbbi évben megölt György barát egyik hadnagyának a fia. Az még Kristófnál is fiatalabb egy esztendővel, s kitűnő lovas. Sírva ment el augusztusban. Fájt neki, hogy Kristóf a várban maradhat, ő meg nem.

- Megállj, ha visszajövök - mondotta -, kopját török veled!

- Csak nem gondolod, hogy én küldetlek el?

És maga is könyörgött Dobónak:

- Hadd maradjon itt Balázs is, kapitány uram!

- Nem maradhat - felelte Dobó. - Özvegyasszony fia, és egyetlen gyermek. A diófára se szabad felmásznia. Takarodj!

Nagy Lukács vitte el magával, hogy útközben átadja az anyjának.

- No, az a Lukács sokáig odamarad - szólt Mekcseynek, a fejét csóválva, Dobó. - Attól tartok, valami bajba keveredett.

- Nem hiszem - felelte Mekcsey. - Az apró embereket nem féltem. Valami különös babonám van rá, hogy az apró emberek szerencsések a hadban.

- Éppen fordítva van - felelte Gergely, aki inkább magas volt, mint kicsi. - Az apró ember sose ül oly biztosan a lován, mint a hosszú. Az aprót a ló viszi a harcban, a hosszú meg a lovat.

Az ajtónálló jelentette, hogy az őrök megérkeztek.

- Ereszd őket be - felelte Dobó komoran.

Hét sárga csizmás, sarkantyús legény állott meg a terem közepén. Kettőnek vizes volt a haja. Hát csakugyan mosakodtak.

Az egyik vizes hajú előlépett:

- Jelentem alássan, kapitány uram, itt az ellenség, Abony alatt.

- Tudom - felelte Dobó. - Az első török is itt van már. Elhozta Bakocsai.

Ez szemrehányó hangon volt mondva. A vitéz a város kék-vörös színét viselte. Egyet szusszant, és egyet húzott a nyakán.

- Kapitány uram, én hozhattam volna hármat is.

- Hát mért nem hoztál?

- Hát csak azért, mert én szétvágtam a fejét mind a háromnak.

A teremben nagy derültség áradt el. A hét katona közül négy be is volt kötve. Dobó maga is elmosolyodott.

- Hát, Komlósi fiam - mondotta -, nem a török fej itt a hiba, hanem a ti fejetek. Nektek nem az volt a kötelességtek, hogy verekedjetek, hanem az, hogy hírt hozzatok. A Bornemissza hadnagy úr katonája hozta meg a hírt. Nektek azonban előbbre való volt, hogy mosakodjatok meg fésülködjetek, inget váltsatok meg bajuszt pödörjetek. Micsoda katona vagy te, Komlósi Antal!

Komlósi elszontyolodva nézett maga elé. Érezte, hogy Dobónak igaz a szava. Azonban fölemelte a fejét:

- Hát majd meglátja, kapitány uram, hogy micsoda katona vagyok.

Az őrök jelentéséből bizonyossá vált, hogy a török vonul már Eger felé. Dobó új őrséget rendelt, s megparancsolta, hogy ne csapjanak össze a török őrséggel, csak jelentsék óránkint a közeledését. Azután kiküldte őket, és az asztalhoz ült.

Már akkor ott csoportoztak a teremben mind a hadnagyok, mind a vártisztek. Az öt német tűzmester is. Ott állt a pap is meg az öreg Cecey.

- Barátaim - kezdte Dobó az ünnepi csöndben -, hallottátok, hogy ránk következett, amit évek óta vártunk.

A hangja olyan volt, mint a nagyharangé. Egy percre elhallgatott. Talán egy gondolatát hallgatta el. Aztán mintha rövidre akarná fogni a mondanivalóját, köznapi hangon folytatta:

- Mekcsey kapitánytársam az imént adta át teljes jegyzékét a vár erejének. Körülbelül ismeritek ugyan, de én mégis szükségesnek látom, hogy fölolvassuk, és halljátok. Kérlek, Gergely öcsém.

Átadta az írást Gergelynek, aki könnyebben és gyorsabban bírta az effelét, mint Sukán bácsi. Gergely készséggel olvasott:

- Az egri vár ereje 1552. szeptember 9-én...

- Vagyis ma - szólt Dobó.

- A várnak van ma belső lovasa kétszáz, belső gyalogosa ugyanannyi, behívott egri és környékbeli puskás 875. Nagyságos Perényi Ferenc úr küldött 25 embert, Serédy György úr küldött vagy kétszázat.

- Abból nincs több, csak valami ötven - szólt Mekcsey.

És egy sunyorgó szemű, arcban erősen csontos hadnagyra pillantott.

- Nem tehetek róla - felelte az. - Én itt vagyok.

És a kardját megzörrentette.

Dobó békítő hangon szólt a hadnagyra:

- Hegedüs barátom, ki beszél itt rólad? Hunyadinak is voltak hitvány katonái.

Gergely tovább olvasott:

- Megint Kassáról jött kétszáztíz fölkelő. No, hát itt van - szólt Hegedüsre pillantva. - Kassán is vannak vitézek.

És folytatta:

- A néma barátok négy drabantot küldtek. Az egri káptalan kilencet.

- Kilencet? - mordult föl Bolyky Tamás, a borsodi puskások hadnagya. - Hiszen azoknak száznál is több a katonájuk!

- Fizetésre se adták - felelte röviden Dobó.

Fügedi, a káptalan hadnagya fölkelt. Dobó azonban leintette:

- Kérlek, öcsém, majd máskor. Az ördög se bántja a káptalant. Folytasd, Gergely öcsém, csak röviden és hamar.

Gergely hát szaporán, barátosan olvasott tovább. Jó hosszú volt a vitézlajstrom. Sáros, Gömör, Szepes, Ung, a szabad városok mind küldtek egy-egy kis csapat drabantot. A jászai prépost negyven embert küldött egymaga. Meg is éljenezték.

Végül Gergely ismét fölemelte a hangját:

- Vagyunk tehát összesen száz ember híján kétezren.

Dobó végigpillantott az asztalnál ülőkön, és a tekintete Hegedüsön állott meg. A kassai hadnagyra nézve folytatta:

- Ehhez még hozzászámíthatjuk azokat az embereket, akiket várbeli szolgálatra hívtam be: a tizenhárom borbélyt, nyolc mészárost, három lakatost, négy kovácsot, öt ácsot, kilenc molnárt és a harmincnégy parasztembert, akik majd az ágyúknál segítenek. Ostrom idején ez mind fegyvert ragadhat. Azután számítsuk még Nagy Lukácsot, akit Szent János feje vétele napján Szolnok alá elküldtem huszonnégy lovassal. Minden órában megérkezhetnek - szólt Mekcseyre emelve a tekintetét.

És folytatta:

- Hát volnánk így is meglehetősen, de én király őfelségétől várom a legfőbb segítséget.

Az öreg Cecey a levegőbe csapott, és hümmögött.

- Nono, Cecey bátyám - szólt Dobó. - Nem úgy van már, mint volt régen. A király igen tudja, hogy ha Eger elesik, hát beteheti a Szent Koronát a kamarájába.

- És akkor nincs többé Magyarország - toldotta hozzá Mekcsey, aki Dobó mellett állott.

- Lesz német - duhogta az öreg.

- A király hada két nagy seregben jön - folytatta Dobó -, ötven-hatvanezer, talán százezer jól táplált és jól fizetett katona. Egyiket vezeti Móric szászi herceg, a másikat Miksa herceg. A király bizonyára izen nekik, hogy ne vesztegessék az időt, hanem siessenek. S ma már annak a két tábornak a jelszava: Eger!

- Hiszi a miskolci pék! - morgott Cecey.

- Hát hiszem én is - mordult vissza Dobó. - És ezennel megkérem kegyelmedet, hogy a szavamba ne kapdosson. Az én követem, Vas Miklós még ma újra elindul Bécsbe, és ha nem találja útban a király hadát, értesítést viszen a török megérkezéséről.

Gergelyhez fordult:

- A gyűlés után rögtön megírod a kérelmet őfelségének, s mellékeled a török levelét. Úgy megírd, hogy még a kősziklák is idehengergőzzenek Eger alá.

- Megírom - felelte Gergely.

- Semmi okunk sincs arra, hogy nehéz szívvel várjuk a törököt. A falak erősek. Puskapor meg élelem van bőven: akár esztendeig is kibírjuk. A király ha csak az erdélyi hadát ideküldi is, minden török Mohamedhez költözik Eger alól. De hát olvasd fel most már a második számú jegyzéket is - szólt Gergelynek.

Gergely olvasta:

- Nagy bombaágyú egy, másik nagy bombaágyú, Béka nevű és Baba nevű kettő; a királytól három ágyú, Perényi Gábortól négy ágyú, Serédy Benedektől egy ágyú.

- A puskaport nem mértük meg, mert nem is lehet - szólt közbe Dobó. - Tavalyról is maradt, a királytól is kaptunk. A sekrestye aljában színig áll a kész puskapor. Ezenkívül van salétromunk és malmunk is, hogy ha kell, magunk csináljunk puskaport. Folytasd.

Gergely olvasta:

- Öreg réztarack, faltörő öt, vastarack ugyanilyen öt, őfelségétől rézfaltörő négy; golyóöntő a faltörőkhöz és szakállasokhoz huszonöt, dupla, prágai szakállas ágyú kettő, seregbontó szakállas ágyú öt.

- Felelhetünk a töröknek. De ez még semmi. Olvasd tovább!

- Prágai és csetneki réz és vas szakállas háromszáz, kézipuska kilencvenhárom, német kézipuska százkilencvennégy.

- Nem ér semmit! - rikkantott Cecey. - A jó íj többet ér minden puskánál.

Ezen egy kis feleselés támadt. Az öregek Cecey szavát helyeselték. A fiatalok a puska pártján voltak.

Végre is Dobó azzal vágta ketté a csatát, hogy a puska is jó, az íj is jó, de legjobb az ágyú.

Kristóf apród egy remekmívű, aranyos sisakot és egy kis ezüstfeszületet tett az asztalra. A karján még egy palástféle köpönyeg is volt.

Dobó háta mögé állt. Tartotta szótlanul.

Gergely még egy jó rendet olvasott. Benne volt a jegyzékben minden fegyver: kopja, gerely, pajzs, mindenféle golyó, csáklya, csákány, buzogány, kanóc, dárda és minden harci készség, amit nem a segítség hozott magával.

Akkor aztán Dobó fölkelt.

Az aranyos sisakot a fejére tette, a vörös bársony kapitányi mentét a vállára. És bal kezét a kardján nyugtatva szólott:

- Kedves barátaim és védőtársaim. A falakat láttátok, most már a falakon belül levő erőt is ismeritek. Ebben a várban van most a maradék ország sorsa.

A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött.

- Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beírhatja a történelem a halottak könyvébe.

Komor szemmel pillantott körül, és folytatta:

- Az egri vár erős, de ott a szolnoki példa, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Ott pénzen fogadott, idegen zsoldosok voltak. Nem a várat mentek védeni, hanem hogy zsoldot kapjanak. Itt az öt pattantyús kivételével minden ember magyar. Itt mindenki a hazát védi. Ha vér kell, vérrel. Ha élet kell, élettel. De ne mondhassa azt ránk a jövendő nemzedék, hogy azok a magyarok, akik 1552-ben itt éltek, nem érdemelték meg a magyar nevet.

Az ablakon besütött a nap, és rásugárzott a falon függő fegyverekre s a falak mellett rudakon álló páncélokra. Tündöklött tőle a kapitány aranyos sisakja is. Gergely mellette állott. Pillantást vetett az ablakra, aztán a szeméhez emelte a tenyerét, hogy a vezérre nézhessen.

- Azért hívattam össze kegyelmeteket - folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt.

Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki.

A teremben csend volt.

Nem mozdult senki.

A feszület mellett két viaszgyertya állott. Az apród meggyújtotta.

Dobó tovább beszélt:

- Meg kell esküdnünk egymásnak az örök Isten szent nevével ezekre a pontokra...

Egy ív papirost vett fel az asztalról, és olvasta:

- Először: akármiféle levél jön ezentúl a töröktől, el nem fogadjuk, hanem a község előtt olvasatlanul megégetjük.

- Így legyen! - hangzott a teremben. - Elfogadjuk!

- Másodszor: mihelyt a török megszállja a várat, senki neki ki ne üvöltsön; bármit kiáltoznának is be, arra semminemű felelet ne hangozzék: se jó, se rossz.

- Elfogadjuk!

- Harmadszor: a várban a megszállás után semmiféle beszélgető csoportosulás se kint, se bent ne legyen. Se ketten, se hárman ne suttogjanak.

- Elfogadjuk!

- Negyedszer: az altisztek a hadnagyok tudta nélkül, a hadnagyok a két kapitány intézkedése nélkül a csapatokon nem rendelkeznek.

- Elfogadjuk!

Egy érdes hang szólalt meg Fügedy mellett:

- Valamit ide szeretnék betoldani.

A szóló Hegedüs volt, Serédynek a hadnagya. Az arca ki volt vörösödve.

- Halljuk - szóltak az asztalnál.

- Azt ajánlom, hogy a két kapitány viszont a hadnagyokkal mindig egy értelemben intézkedjen, valahányszor úgy fordul a sor, hogy akár a védelemben, akár más fontos intézkedésben a hadnagyok közül csak egy is tanácskozást kíván.

- Az ostrom szünetében elfogadom - szólott Dobó.

- Elfogadjuk! - zúgták rá mindannyian.

Dobó folytatta:

- Utolsó pont: aki a vár megadásáról beszél, kérdez, felel, vagy bármiképp is a vár megadását akarja, halál fia legyen!

- Haljon meg! - kiáltották lelkesen. - Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak! - hangzott mindenfelől.

Dobó levette az aranyos sisakot. Hosszú, szürke haját végigsimította. Intett a papnak.

Bálint pap fölkelt. Szintén levette a süvegét, és fölemelte az asztalon álló kis ezüstfeszületet.

- Esküdjetek velem - mondotta Dobó.

A teremben mindenki a feszület felé nyújtotta a kezét.

- Esküszöm az egy élő Istenre...

- Esküszöm az egy élő Istenre - hangzott az ünnepi mormolás.

- ...hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

- Úgy segéljen! - zúgták egy hanggal.

- És most magam esküszöm - szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. - Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!

Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották:

- Esküszünk! Esküszünk!

Dobó ismét föltette sisakját, és leült.

- Hát, testvéreim - mondotta egy árkus papirost véve a kezébe -, most még azt beszéljük meg, hogy a falak őrségét hogyan helyezzük el. A falak védelmére nem egyforma beosztás kell, mert a város felől meg az új bástya felől sík a föld és völgyes. A keleti meg az északi bástyák felől vannak a dombok meg a hegyek. Bizonyos, hogy oda állítják az ágyúkat, és ott törik majd a falat, hogy beronthassanak.

- Nem törik azt át sohase - mondotta Cecey.

- Nono - felelte Dobó.

S folytatta:

- Ácsot meg kőmívest azért rendeltem jó számmal a várba, hogy amit a török ront, éjjel berakják. Hát ott lesz a legnagyobb munka. És ha az őrséget most el is osztjuk, az majd az ostrom szerint változik.

- Csak intézze kegyelmed, kapitány uram, mi elfogadjuk! - kiáltották többfelől.

- Hát én azt gondolom: négy seregre osszuk a védelmet. Egyik sereg legyen a főkapunál, a másik a szeglettoronyig való részen, harmadik a külső várban, negyedik a tömlöcbástya körül északon. A négy csoportnak megfelelően négy részre oszlik bent az álló sereg is. Az álló sereggel Mekcsey kapitánytársam fog rendelkezni. Ostrom idején az ő gondja lesz a katonák váltakozása, valamint a belső vár védelme is.

- Hát a város felőli oldal? - kérdezte Hegedüs.

- Oda csak egyes őröket állítunk. A kapunál elég, ha húsz ember lesz. Az úgyis szűk gyalogkapu, s onnan nem is próbálhat a török támadást.

És egy másik ív papirost vett fel.

- A legények számát hozzávetőleg így osztottam el. Az Ókapunál, vagyis főkapunál az új bástyáig álljon mindenkor száz drabant. A tömlöcbástyán száznegyven, a tiszttel száznegyvenegy. A Sándor-bástya mentén százhúsz a kapu nélkül. Onnan vissza a kapuig százöt.

- Ez négyszázhatvanhat - mondotta Gergely.

- A templom két tornyán tíz-tíz drabant. Ez a belső vár védelme.

- Négyszáznyolcvanhat - számította hangosan Gergely.

Dobó folytatta:

- Most következik a külső vár. A Csabi-bástyán legyen kilencven ember, a Bebek-bástyáig. Onnan a szeglettoronyig százharminc. Az Ókaputól a szegletig ötvennyolc. Ott még egy keskeny kőfal van, amely összeköti a belső várat a külsővel. Ott inkább szemmel kell őrködni, mint fegyverrel. Hát oda elég harmincnyolc drabant.

Mekcseyre pillantva folytatta:

- Oda lehet állítani a gyöngéket s ostromok alatt a könnyű sebesülteket is.

- Egy híján nyolcszáz - mondotta Gergely.

- Mármost hogyan osszuk szét a tiszteket? Hogy magamon kezdjem, én ott akarok lenni mindenütt.

Lelkes éljenzés.

- Mekcsey társam dolgát már tudjuk. A négy főhadnagy úr közül egy az Ókapunál lesz. Oda erő kell és rettenthetetlen lélek. Merthogy a török azon a kapun be akar majd törni, előre látható. Ott a halállal farkasszemet kell nézni erősen.

Pető Gáspár fölkelt, és a mellére csapott:

- Kérem azt a helyet!

A nagy éljenzésben csak a Dobó beleegyező fejmozdulatát lehetett látni. Az öreg Cecey átnyújtotta Petőnek a bal kezét.

- Ezenkívül - mondotta - a külső vár a legveszedelmesebb oldal. A török ott az árok betemetésén fog mesterkedni. Oda is a főtisztek bátorsága, hazaszeretete és halálmegvetése kell.

Három főhadnagy volt még Petőn kívül; mind a három fölugrott.

- Itt vagyok! - mondotta Bornemissza.

- Itt vagyok! - mondotta Fügedy.

- Itt vagyok! - mondotta Zoltay.

- Hát hogy össze ne vesszetek - szólott Dobó -, ott lesztek mind a hárman.

A tűzmesterek már előbb megkapták a maguk ágyúját, különben sem tudtak egy szót se magyarul, Dobó azonban még egy főágyúmestert akart. Ki legyen az?

Senki se volt értője az ágyúnak, csak Dobó. Hát Dobó magára vállalta.

Hogy erre újabb éljenriadalom támadt a teremben, s hogy a tűzmesterekre is néztek, azok nyugtalanul kérdezték:

- Was ist das? Was sagt er?[35]

Bornemissza hozzájuk fordult, és így magyarázta meg az öt németnek:

- Meine Herrn, Kapitány Dobó wird sein der Hauptbumbum! Verstanden?[36]

Dobó ezután összetrombitáltatta a katonaságot. A vár terén azoknak is elmondta az öt esküpontot, amire odabent megesküdtek. Megmondta nekik, hogy amelyikük félelmet érez, tegye le inkább a kardot, hogysem meggyöngítse a többit is. Mert - úgymond - a félelem olyan ragadós nyavalya, mint a pestis. Sőt még ragadósabb. Mert egy pillanat alatt átszáll a másikra. Hát itt a ránk következő nehéz napok alatt erős lelkű emberek kellenek.

Azután kibontotta a vár kék-vörös zászlaját, és összefogta a nemzetiszínűvel.

- Esküdjetek!

Erre a szóra a városbeli székesegyház harangja megkondult.

Csak egyet kondult, többet nem.

Mindenki a város felé tekintett. A kondulás olyan volt, mint egy jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll az egész tájon.

5

Azon az estén Dobó vendégül látta mindazokat, akik vele délelőtt a teremben megesküdtek.

Az asztal egyik végén Dobó ült, másik végén Mekcsey. Dobó mellett jobb felől Bálint pap ült, bal felől Cecey. A pap mellett Pető. Petőt különben is meg kellett becsülni azzal a hellyel. A bátyja, Pető János, udvari méltóság volt: a király főpoharasa. Annak a révén kapták a puskaport meg az öt tűzmestert Bécsből. Csak aztán következett vagy kor vagy rang szerint, részint Mekcseytől, részint Dobótól számítva a sort: Zoltay, Bornemissza, Fügedy. Aztán Koron Farkas, az Abaúj megyei gyalogosok hadnagya, Kendy Bálint és Hegedüs István, Serédy György hadnagyai, akik ötven drabantot hoztak; Fekete Lőrinc,aki Regécből jött tizenötödmagával; Lőkös Mihály, akit száz gyaloggal küldtek a szabad városok; Nagy Pál, Báthory György harminc drabantjának hadnagya, bikaerejű, merész ember; Jászai Márton, a jászai prépost negyven drabantjának hadnagya, Szenczi Márton szepesi hadnagy, aki negyven gyalogost hozott;Bor Mihály, kitűnő puskás, Sáros megye küldte hetvenhat gyaloggal; Ugocsából ott volt Szalacskai György és Nagy Imre. Az utóbbit Homonnay Gáborné küldte tizennyolc gyaloggal. Eperjesről Blaskó Antal jött el.

A nevezettek mind hadnagyok. Az utánuk való rendben ült Paksy Jób, a legszálasabb tiszt a király seregéből, s Bolyky Tamás, a borsodi ötven puskás hadnagya. Ezek később jöttek, hát odaültették a vártisztek közé, akik voltak: Sukán János, az öreg számtartó; Imre deák kulcsár, a borospince felügyelője;Mihály deák élelmezőtiszt, vagy amint akkor mondták: cipóosztó; Gyöngyösy Mátyás deák, a püspök deákja (a vár a püspök földbirtoka volt); Boldizsár deák írnok s még egynéhányan. Mert Dobó nemcsak a tiszteket hívta meg, hanem hogy az egész vár képviselve legyen a vacsorán, egy tizedest, egy közembert, egy egri nemest és egy egri parasztot is felhívatott.

Az ételhordás a Dobó négy-öt szolgájának a dolga lett volna. De hogy a munkájukat megkönnyítsék, a főtisztek is beállították a szolgáikat.

Dobó mögött Tarjáni Kristóf állott, az apród. Dobónak ő szolgált. Ő nyújtotta eléje az ételt, ő töltötte mindig tele a poharát, valahányszor megürült.

Péntek volt aznap, hát a vacsorát tormás csukán kezdték, kirántott süllővel, harcsával és kecsegével folytatták, s túrós csuszával és fahéjas, főtt aszalt gyümölccsel végezték. De volt az asztalon szőlő is, alma, körte és dinnye is bőven.

Mért adta a takarékos Dobó ezt a vacsorát? Az esküvő gyűlés befejezéséül? Vagy hogy az egymásnak ismeretlen tisztek összeismerkedjenek és összemelegedjenek? Vagy tán a bor világításánál a lelkek erejét vizsgálta? A levegő kezdetben ünnepi volt, szinte templomi. A hófehér abroszok, a Dobó címerével vésett ezüst evőeszközök, az asztal fölött láncon függő, faragott hordó, az őszi virágokból készült bokréták - mindez inkább lakodalmi pompa volt, mint köznapi vendéglátás.

Még akkor se melegedett meg a keze senkinek, mikor a csuka után a szép hordóból gránátszín bor ömlött a poharakba. Dobónak a magasztos beszéde ült a lelkeken, mint ahogy a harangszó után elmélázva hallgatjuk a harang után sokáig búgó csöndességet.

A sültek után a szolgák tányért váltottak. Mindenki azt várta, hogy valaki beszélni fog.

Dobó elmélázva ült a barna bőrrel bevont karosszékben. Ő nézték.

S a csöndességben egyszer csak felhallatszik a sütőasszonyok vidám dalolása:

Csak azért szeretek falu végén lakni,
Erre jár a rózsám a lovát itatni.
A lovát itatni, magát fitogtatni,
Piros két orcáját velem csókoltatni.

Egyszerre eltűntek a felhők. Az ég kiderült. Hát komolykodjanak-e a férfiak, mikor az asszonyok a veszedelem bevonulását nótával várják?

Mekcsey fölvette az előtte álló ezüstserleget, és fölkelt.

- Tisztelt barátaim! - mondotta. - Nagy napok előtt állunk. Maga a jó Isten is az ég ablakában ül, és nézi, hogyan fog itt kétezer ember megharcolni kétszázezerrel. És én mégse csüggedek. Gyáva ember nincs közöttünk egy sem; hiszen még az asszonyok is, amint halljuk, vígan dalolnak odalent. De ha nem így volna is, van közöttünk két ember, aki mellett félni nem lehet. Ismerem mind a kettőt kora ifjúságomtól. Az egyiket azért teremtette az Isten, hogy példája legyen a magyar bátorságnak. A vas ereje van benne. Olyan, mint az arannyal zománcozott kard. Csupa erő és nemesség. A másik meg, akit szintén ifjúságomtól ismerek, a furfangnak és minden találékonyságnak a mestere. Ahol ez a két ember jelen van, vagy az erő, vagy a furfang bizonyosságában érezem magamat. Ahol ők vannak, ott jelen van a magyar bátorság, magyar ész, magyar dicsőség! Nem lehet veszedelemtől tartani. Azt kívánom, hogy úgy ismerjétek őket, mint én: Dobó Istvánt, a mi kapitányunkat, és Bornemissza Gergelyt, a mi főhadnagyunkat.

Dobó állva fogadta a koccintásokat, aztán állva is maradt.

És így felelt:

- Kedves véreim! Ha olyan ijedős volnék is, mint a szarvas, hogy akármiféle ebfalka csaholása megremegtetne, mikor nemzetem sorsáról van szó, megállok és ellenszegülök. Jurisicsnak a példája bizonyítja, hogy micsoda erősség a leghitványabb vár is, ha férfiak vannak benne. A mi várunk erősebb, mint Kőszeg volt, s nekünk is erősebbeknek kell lennünk. Én ismerem a török hadat. Még a bajuszom is alig ütközött, mikor már ott álltam a mohácsi mezőn, és láttam a Szulejmán hadát. Elhiggyétek nekem, hogy az a huszonnyolcezer magyar összegázolta volna azt a százezernyi csőcseléket, ha csak egy ember is van, aki a csatát vezetni tudja. Nem vezetett, nem rendelkezett ott senki. A csapatok nem az ellenség állása szerint bontakoztak széjjel, hanem csak úgy gondolomformán. Tomory, szegény, dicső emlékű, nagy hős volt, de nem vezérnek való. Azt gondolta, hogy a vezérség tudománya csak ez az egy szó: Utánam! Hát egyet imádkozott, aztán meg egyet káromkodott, és azt mondta: Utánam! Azzal megindult a seregünk, mint ősszel a fecskék tábora, neki a török közepének. A török úgy széledt előttünk, mint a lúdfalka. Mink meg rohantunk vakon, neki az ágyúsornak. Persze az ágyúk, a láncos golyók megtették, amit emberi erő nem tehetett. Négyezren maradtunk a huszonnyolcezerből. De ennek a rettenetes szerencsétlenségnek két nagy tanulsága volt. Az egyik az, hogy a török tábor nem vitézek sokasága, hanem mindenféle gyülevész népé. Összeszednek mindenféle embert és állatot, csak hogy a sokaságukkal elrémítsék a tyúkszívű embert. A másik tanulság az, hogy a magyar akármilyen kevés, megzavarhatja és meggyőzheti a törököt, ha bátorsága mellé okosságot viszen magával pajzsul.

Az asztalnál ülők feszült figyelemmel hallgatták a főkapitányt.

Dobó folytatta.

- A mi állapotunkban azt parancsolja az okosság, hogy vasból legyen a lábunk, míg a király serege meg nem érkezik. A várat lőni és rombolni fogják, s meglehet, ledöntik a falat, amely valameddig védeni fog bennünket. De akkor aztán nekünk kell előállanunk. S ahogy a falak védtek bennünket, úgy kell nekünk védenünk a falakat. A falra hágó ellenség ott fog találni bennünket minden résen. A magyar nemzet sorsát nem engedjük kicsavarni a kezünkből soha!

- Nem! Nem! Nem engedjük! - kiáltották valamennyien fölpattanva.

- Köszönöm, hogy eljöttetek - folytatta Dobó. - Köszönöm, hogy elhoztátok kardotokat és szíveteket a haza oltalmára. Valami erős érzés él bennem, hogy az Isten Eger vára fölé nyújtja a kezét, és azt mondja a pogány tengernek: Eddig, és ne tovább! Ez az érzés erősítsen benneteket is, s akkor bizton hiszem, hogy ugyanezen a helyen vígan fogjuk megülni a győzelem torát is.

- Úgy legyen! - kiáltották mindenfelől, s összecsörrentek az ezüstpoharak és cinpoharak.

Dobó után Pető állott fel, a gyors mozgású hadnagy, aki a vár legjobb népszónoka volt.

Jobbra-balra rántott egyet a nyakán, és így szólt:

- Mekcsey uram bízik Dobóban meg Bornemisszában. Ezek meg bíznak mibennünk meg a falakban. Hát én is megmondom, miben bízom.

- Halljuk! Halljuk!

- Két erős vár esett el az idén a többi között: Temesvár meg Szolnok.

- Veszprém?

- Veszprémben nem volt ember. Miért esett el az a két erős vár? Azt fogják idő múltával mondani, hogy azért esett el, mert a török erősebb volt. Nem úgy van pedig. Azért esett el, mert Temesvárt spanyol zsoldosok védték. Szolnokot meg spanyolok, csehek meg németek. Hát most megmondom, miben bízom. Abban, hogy Egert nem védi se spanyol, se német, se cseh. Itt az öt pattantyúst nem számítva mindenki magyar, s főképpen egri. Saját fészküket védő oroszlánok! Én a magyar vérben bízom!

Itt már kimelegedett minden arc, fölemelkedtek a poharak. Pető be is fejezhette volna a beszédét, de a népszónokok bőségével folytatta:

- A magyar pedig olyan, mint a kova. Mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik. Hát azt a kontyos irgalmát annak a Mohamed putrijaiban szedett, fügefáról szakadt, ringyes-rongyos vízivójának, nem bírna-e velük ez a kétezer, magyar anyától vitéznek született, lóháton nevelkedett, magyar búzán erősödött, egri bikavért ivó katona?

Elnyomta az éljenzés, a kardcsörgés és kacagás a szavát, de ő megint csak sodort egyet a bajuszán, egyet nézett oldalt, és így fejezte be:

- Eger eddig csak derék város volt, a hevesi magyarság városa. Adja Isten, hogy ezentúl a magyar dicsőség városa legyen! Pogány vérrel írjuk a falra: Ne bántsd a magyart! S ha majdan századok múlva az örök földi béke mohája zöldellik e vár maradványain, levett kalappal járhasson majd itt az utánunk jövő századok fia, s büszke érzéssel mondhassa: a mi apáink küzdöttek itten, áldott legyen a poruk is!

De már erre olyan riadalom támadt, úgy összecsókolták a szónokot, hogy nem lehetett tovább beszélnie.

De nem is akart.

Leült, és átnyújtotta a kezét Bolyky Tamásnak, a borsodi legények hadnagyának.

- Tamás - mondotta -, ahol mi ketten leszünk, zápuljon a feje a töröknek!

- Olyan szépen beszéltél - felelte Tamás a fejét rázva -, hogy akár most rohannék száznak ellenébe!

Pető után már senki se érzett magában erőt, hogy köszöntőt mondjon. Gergelyt szólongatták, de ő, mint afféle tudós ember, nem szeretett szónokolni. Hát mindenki csak a szomszédjával beszélt, s a vacsora vidám zsongása töltötte be a termet.

Dobó is fölmelegedett, hol az egyik szomszédjának, hol a másiknak nyújtotta koccintásra a poharát.

Egyszer Gergelynek is átnyújtotta, s hogy a pap Pető mellé ült beszélgetni; átintette Gergelyt maga mellé.

- Kerülj csak ide, fiam - mondotta.

Aztán, hogy Gergely melléje ült, folytatta:

- A Török fiúkról akarok beszélni veled. Írtam nekik is, de ugye hiába?

- Bizony - felelte Gergely, a poharát maga elé téve - nem hiszem, hogy látjuk őket. Jancsi nem akaródzik várat védeni. Jobb szeret a szabad mezőn viaskodni a törökkel. Feri meg nem jön ennyire el. Nem hagyja ott a Dunántúlt.

- Igaz, hogy Bálint úr meghalt?

- Az bizony, szegény, már egypár hónapja. A bilincseit csak a halál oldotta le.

- Mennyivel élte túl az asszonyt?

- Jó egynéhány esztendővel. Az asszony, tetszik tán tudni, akkor halt meg, mikor mink Konstantinápolyból hazajöttünk. Éppen temették, mikor Debrecenbe érkeztünk.

- Jó asszony volt - mondta Dobó elgondolkodva.

S a poharáért nyúlt, mintha érte akarna inni.

- Bizony olyan nem sok terem a földön - mondta Gergely.

És ő is a poharáért nyúlt. Némán koccintottak. Talán mind a kettőnek az volt a gondolata, hogy a jóságos asszony látja odafenn az érette emelt poharat.

- Hát Zrínyi? - kezdte újra Dobó. - Annak is írtam, hogy Egerbe jöjjön.

- Az el is jött volna, de már hónapok óta hallja azt a hírt, hogy a bosnya pasa ellene készülődik. Én februárban beszéltem Miklós bácsival Csáktornyán. Ő már akkor tudta, hogy a török nagy haddal jön Temesvárra, Szolnokra, Egerre. Még velem íratta meg a levelet a királynak.

S míg beszélt, végigsimította az apród haját.

Az ajtó előtt sípok és trombiták zenéje szólalt meg:

Sárga csizmás Miska sárban jár,
Panni a pataknál rája vár.

Mintha új vért öntöttek volna mindenkibe. Dobó intésére az apród bebocsátotta a síposokat. Három sípos és két trombitás. Köztük a cigány is. Nagy, rozsdás sisak a fején, s benne három kakastoll. Az oldalán hüvelytelen kard madzagon. Meztelen két lábán óriás sarkantyúk. Dagadozó pofával pikogtatja a kalanétját.

Mindenki tetszéssel fülelt rájuk. Mikor megismételték a nótát, mély bariton szólalt meg a hadnagyok sorában:

Zöldítsétek egek hamar a fűzfákat!
Hadd nyergelem újra kesely paripámat,
Hadd próbálom újra pihent fegyveremet,
Sírva emlegesse török a nevemet.

A hadnagy termetes, kisodrott bajszú legény volt. A bajusza örökké úgy állt keresztben az orra alatt, hogy hátulról is meg lehetett ismerni.

- Ki is ez a hadnagy? - kérdezte Gergely Dobóhoz hajolva.

- A komáromi kapitánynak az öccse: Paksy Jób.

- Jó dalos.

- És bizonyára vitéz fiú. A dalos kedvű ember mind jó vitéz.

A hadnagy még egy másik rendet is akart a nótából, de nem jutott eszébe.

A síposok is vártak, hogy mikor kezdi.

Ebben a percnyi szünetben valaki nagyot rikkant:

- Éljen a papunk!

- Éljen a hadunk véne! - kiáltott Zoltay.

Cecey vidáman felelte:

- Vén az öregapátok!

- Éljen a vár legfiatalabb védője! - kiáltotta Pető.

Erre már Tarjáni Kristóf is pohárért nyúlt, és elpirultan koccintgatott a vendégekkel.

- Éljen az a török - kiáltott Gergely -, akinek legelőször ütjük ki a fogát!

Erre nem volt kivel koccintani. Mindenki nevetett, és csak a szomszédjával koccintott.

A piros arcú egri nemesember kelt fel a helyéről. Galléros, kék köpönyegét a jobb vállán hátravetette. Jobbra-balra törült egyet a bajuszán, aztán meg hátra az üstökén. És szólott:

- Éljen az az ember, aki elsőnek fog meghalni Egerért!

Szétnézett büszkén és komolyan, s anélkül hogy koccintott volna valakivel, fenékig ürítette a poharát.

Aligha vélte, hogy magára ivott.


A nagy lábas óra mutatója tizenegyen állott, mikor belépett egy őr, és az ajtóban megállva jelentette:

- Kapitány uram, a török már Makláron van.

- Az előőrség vagy a had eleje?

- Több mint előőrség. A holdvilágnál úgy jönnek, mint az árvíz. Sok sátor és sok tűz látszik.

- Akkor holnap már itt lesznek - bólintott Dobó.

És elbocsátotta az őrt azzal, hogy reggelig már nem szükséges jelentéseket hozniuk.

S föl is kelt. Jel volt ez az oszlásra.

Mekcsey a terem egy sarkába vonta Gergelyt, Fügedyt, Petőt és Zoltayt. Egypár szót szólott nekik, aztán Dobóhoz sietett.

- Kapitány uram - mondotta a sarkantyúját összepöndítve -, vagy kétszázan kimennénk az éjjel.

- Hova a pokolba?

- Maklárra.

- Maklárra?

- Jó estét mondani a töröknek.

Dobó jókedvűen simított egyet a bajuszán. Aztán az ablakzugba lépett. Mekcseynek utána kellett lépnie.

- Hát - így felelt Dobó -, nem bánom. A vár népére biztató az efféle.

- Éppen azért gondoltam magam is.

- Ha nagy a harci kedv, jól fog a kard. De téged nem eresztelek el.

Mekcsey megrándult.

Dobó nyugodtan nézett rá.

- Te olyan vagy, mint a bika. Beleöklelsz minden fába, s egyszer csak majd nem tudod kihúzni a szarvadat. Pedig neked vigyáznod kell a fejedre, hogy ha én el találok esni, azonnal átvedd a vezérséget. Ezt csak neked mondom. Hanem Bornemissza meg a többi kimehet. Gergely eszes fiú, nehéz tőrbe ejteni. Hívd csak ide.

Gergely ott termett.

- Hát kimehetsz, Gergely - mondotta Dobó -, de nem kétszáz emberrel, hanem csak százzal. Elég annyi. Rájuk csaptok. Kissé megrezzentitek őket. S visszafordultok. Emberéletben pedig kár ne essék.

- Kapitány uram - esdekelt a kis Tarjáni -, hadd menjek én is velük!

Dobó megint simított egyet a bajuszán.

- No, nem bánom - mondotta. - De mindig ott légy Gergely hadnagy úr mögött. Ha agyon találnak ütni, elém ne kerülj többet, azt megmondom!

6

Gergely rohanvást rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó helyett egyet lőtt a szobában a pisztolyával.

A legények egyszerre kirugaszkodtak az ágyukból.

- Ide hozzám! - kiáltotta Gergely.

A legfürgébbeket választotta ki a maga százának.

- Egy-kettő! Öltözzetek! Mikorra hármat pillantok, lent legyetek kardosan, lóháton a kapunál. Te, fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod. Aprópuska legyen mindeniteknek a nyeregkápáján!

Még akkor a pisztolyt aprópuskának nevezték.

Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárga dolmányos, sisakos embert pillantott meg. Az ember egy felfordított dézsán ült, és görögdinnyét tartott a térdén. Azt kanalazta.

Az ember mezítláb volt.

- Ez nem lehet más, csak az én cigányom - mondotta Gergely.

És rákiáltott:

- Sárközi!

- Tessen parancsolni - felelte a cigány félig fölemelkedve.

- Ha velem jössz, lovat szerezhetsz ma, fájinat.

A cigány felugrott.

- Megyek. Hova?

- A törökre - felelte vígan Gergely. - Alszanak most. Meglepjük őket.

A cigány a fejét vakarta. Nézett a földre. Visszaült a dézsára.

- Mégse lehet - mondotta komolyan.

- Miért ne lehetne?

- Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat.

- De hiszen nem arra esküdtünk. Arra esküdtünk, hogy megvédelmezzük.

- Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött - felelte a cigány, a vállát csaknem a füléig vonogatva. - Én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen!

S újra az ölébe vette a görögdinnyét. A fejét csóválgatta, és tovább falatozott.

Tíz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári úton, a holdvilágos éjszakában.

Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A Meleg-vízen túl lekanyarodtak a rétre. Ott már a lovak dobogását elnyelte a puha föld. A száz lovas száz lengő árnyékhoz hasonlított.

Az andornaki füzesben megpillantották az első őrtüzet.

Péter megállt.

A többi is.

A hold sarlója a fellegek között csak éppen annyit világított, hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az éjszakából.

Gergely odaugratott Bódogfalvihoz:

- Szállj le. Eredj kígyóként lappangva az első őrig. Ha kutya van vele, és ugat rád, térj vissza éppoly csendesen és lappangva, mint ahogy odamentél. De ha nincs kutya vele, kerülj a háta mögé, és szúrd le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette más őr, vess rá fél marok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki meglásson!

- És a lovam?

- A lovadat idekötöd ehhez a fához. Itt megtalálod, mikor visszatérünk.

- És ha vannak a tűznél?

- Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak legtöbben. Aztán gyorsan visszatérsz.

Jó félóráig álltak a patak partján, a fűzbokrok mellett. Azalatt Gergely tanácsokat osztott:

- Ameddig futást láttok, üssétek-vágjátok őket. Senki száz lépésnél tovább el ne táguljon a társaitól, nehogy elvágódjék. Mihelyt a kürtöt halljátok, rögtön visszafordulunk és hazavágtatunk. Ameddig a kürt nem szól, szabad a mulatság.

A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek.

Gergely folytatta:

- Megriadnak azok, és nem is gondolnak ellenállásra. Ha így történik, addig vágjátok a sűrűjét, míg csak szét nem esnek. Tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy aki lovon hadakozik, olyan sebesen csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje visszavágni. Mint a záporeső, úgy hulljon a vágás.

Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez fordult:

- Hol az emberfogó?

- Itt vagyok, hadnagy uram - felelt egy hosszú ember a sorban.

- Nálad a szerszám?

- Nálam - felelte a legény.

S egy villaforma, hosszú szerszámot emelt a magasba.

- Tudsz vele bánni?

- A kapitány úr megtanított rá.

- Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyűrd le a kutyát. Az lenne csak a dicső, fiúk, ha főtisztet tudnánk fogni. A legszebb sátorban szokott lenni az olyan. S bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk meg, ha lehet.

Ismét fülelt. Ismét folytatta:

- A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Hátra a kezét. Ha fogunk lovat is, arra rá lehet ültetni, s akkor te, Kristóf, meg te, másik kis ember, közrefogjátok, s a lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni próbál, vagy beszélni, vagy kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni próbál, azonnal üssétek!

- Hátha nem fogunk lovat? - kérdezte Kristóf.

- Akkor futnia kell a lovatok mellett, s tik csak siessetek haza. Minket ne is várjatok.

A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött.

- Az őrt leszúrtam - mondotta lihegve. - Meg se jajdult, csak eldőlt, mint a zsák. A tűz a sátorok között ég. Egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék a térdén.

- Tisztiszolga - mondotta Gergely. - Tovább.

- A többi százával ott hever a gyepen, holmi pokrócokon, a tűztől balra egy kerek térségen.

- Alszanak?

- Mint a medvék.

- Jó - felelte Gergely. - Hát most, fiúk, lehetőleg széjjel egymástól tízlépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska közibük roppanjon, s essetekrájuk, mint a farkasok. Ordítsatok, üvöltsetek, és üsd-vágd, nem apád!

Megvárták, míg Bódogfalvi lóra ült. Széttágultak napkelet felé.

A legszélső Pető. A sisakjába tűzött három sastollról megismerhető már messziről. Bekanyarítja a lovas láncot félhold alakban, s a Gergely ügetéséhez szabja a magáét.

Most már Gergely vezet.

Darabig még csendesen ügetve haladt a bokrok oldalában, aztán egyszerre sebes vágtatást kezd.

Az első török vad üvöltése hangzik fel az éjszakában. Gergelyre süti a pisztolyát. Gergely visszalő. A következő pillanatban minden pisztoly eldurran, s a száz lovas pokolfergetegként robog rá az alvó török hadra.

A sátorok erdeje abban a pillanatban ropogva-burrogva elevenedik meg. Török és magyar ordítás keveredik egy hangviharrá. A földön alvók eszüket vesztve riadnak fel, s ugrik, tolong a sok török keresztül-kasul egymáson a sátorok között.

- Rajta! Rajta! - harsog a Gergely szava.

- Allah! Allahu akbár! - üvölti a török.

- Üsd a kutyát! - bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között.

Török üvöltés, magyar káromkodás. Kardok villognak, fokosok zuhognak, lovak dübörögnek, sátorok recsegnek, kutyák visítanak. A föld is reng a száz lovas robogása alatt.

Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányra ugrat. Vágja őket jobbra-balra. Érzi, hogy a kardja mindig testbe csap, s hullanak előtte és dőlnek, mint a júniusi búza, mikor az agár benne nyargal.

A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s hogy a menekülők jatagánnal metélik a békót, s felkapnak a lovakra.

- Utánam, fiúk! - kiáltja Petőnek, aki már odaérkezett.

S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert, lovat egyaránt. Csörög a kard, ropog a dárda, zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra. Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül. Aki lóra nem tud kapni, gyalog iszkol el a sötétségben.

Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll, és gyülekezőt fúvat.

A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei.

- A török fut! - kiáltja Gergely. - Kapkodjatok össze minden elhozhatót! Lovát a kezéről senki le ne hagyja! Amelyik sátor előtt tűz ég, rúgjátok a tüzet a sátorra!

A legények megint szétoszlanak. Gergely lesuhintja a vért a kardjáról, és beleszurkál valami háromszor egy sátor ponyvájába, hogy letisztítsa.

- Pfuj, micsoda utálatos munka ez! - mondja Feketének, aki hasonlóképpen törülgeti a kardját.

Aztán, hogy török már sehol se ugrált, maga mellé szólította Kristófot:

- Nézzük sorra a sátorokat!

A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik négyszögű. S amelyik sátor díszesebb volt is, mint a többi, az csak előreküldött sátor volt. Közemberek háltak benne.

Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy Kristófot meglátta, rákiáltott:

- No, fiú, vágtál-e?

- Kettőt - felelte zihálva az apród.

- Csak kettőt?

- A többi elfutott előlem.

A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is kerítettek. Feldobálták, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos boncsokokat, drágaköves kutaszokat (lófarkú lónyakdísz), lószerszámokat, sisakokat, fegyvereket, főzőedényeket és mindent, ami a kezükbe akadt. Még egypár sátort is széjjelszedtek és szekérre dobáltak.

Hajnalodott, mikor visszaérkeztek a várba.

Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha a kirohanás kudarccal jár, a vár népe aggódni fog.

Hanem ahogy meglátta a megrakott lovakat, kocsikat és szekereket s Gergelyt, amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót, kigyulladt az arca az örömtől.

Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már a vár népe ott várta őket, s örömkiáltásokkal éljeneztek.

A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette. Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot.

- Jelentem alássan - mondotta büszkén -, nyelvet is hoztunk.

- Marha! - kiáltotta a török tigrismérgesen a vitéz szeme közé.

Dobó nem szokott nevetni, de ezúttal olyan jóízűt nevetett, hogy a könny is kicsordult a szeméből.

- Varsányi - mondotta a fogolynak -, te hát jól játszod a törököt.

És a vitézhez fordult:

- Ugyan oldozd fel! Hiszen ez a mi kémünk.

- Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok - kesergett Varsányi -, de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán még betömte a számat is.

S pofonra emelte a tenyerét.

A vitéz röstelkedve húzódott félre.


Dobó magához intette Gergelyt meg Mekcseyt. És a kémnek is szólott:

- Jer.

Bement a belső kapun álló tornyos, emeletes épületbe, és a kapus szobájába lépett.

Leült egy gyökérből font karosszékbe, és intett Varsányinak, hogy beszéljen.

- Hát, kapitány uram - kezdte a kém a keze szárát dörzsölgetve -, jön az egész had. Ahmed pasa jön elöl. Az éjjel a tábor Abonyban hált. Az elejit felküldték Manda béggel Maklárig. Az irgalmát!... - tette hozzá megváltozott hangon.

Ez az irgalmát a vitéznek szólott, aki Egerbe hurcolta. A kezén mély árkokat hagyott a zsinór; meg egypár ütést is kapott a feje búbjára, mert bizonyosan kapálódzott az erőszak ellen.

- Hát bég is volt veletek? - riadt fel Gergely. - Azt bezzeg megfoghattuk volna!

- Alig - felelte a kém. - Kövér ember az, mint a barátok disznaja. Van három mázsa, ha nem több.

- Hogy mondtad a nevét?

- Manda. Azt nem fogja a golyó. Nem régi bég. Csak most a nyáron kapta a bégséget a temesvári csata után. A katonák különben csak úgy hívják, hogyHajván.

Gergely elmosolyodott.

- Ez az - mondotta a két kapitánynak -, akiről a minap este beszéltem. No, majd fogja itt a golyó!

- Beszélj tovább - szólt Dobó a kémnek.

- Jön aztán Szokolovics Mehmed beglerbég. Az jó lövő. Az ágyúkat ő állítja fel és sütteti el először. Azt mondják, olyan szeme van, hogy a falon is átlát vele. Ezt én nem hiszem.

- Ágyújuk mennyi van?

- Faltörő öregágyújuk van tizenhat. Más nagyágyújuk van nyolcvanöt. Kisebb golyólövő ágyújuk százötven. Mozsárágyú igen sok. Golyót hoznak száznegyven szekérrel, puskaporos tevét kétszázat láttam. Egy négyökrös szekérben egyebet se hoznak, csak márványgolyót, akkorákat, mint a legnagyobb görögdinnye.

- A had el van-e látva jól élelemmel?

- Rizsük nincs bőven. Már csak a tiszteknek osztanak rizst. De lisztet meg húst hatalommal szereznek mindenütt.

- Betegség van-e a táborban?

- Nincs. Csak Kászon bég betegedett meg Hatvanban, az is csak uborkától.

- Ki jön még?

- Arszlán bég.

- A volt budai pasa fia?

- Az.

- Hát még?

- Musztafa bég, Kamber bég, Veli bég.

- Az irgalmát annak a Veli bégnek - mordult el Mekcsey -, azt megdanoltatom!

- De meg is táncoltatjuk - mondta Gergely.

- Hát az a Dervis bég - kérdezte Dobó -, az miféle szerzet?

Varsányi a fejét rázta.

- Igen különös. Rendes bég, mint a többi, hanem mikor csatázik, leveti a bégruhát, és szőrcsuhát ölt. Azért hívják Dervis bégnek.

És kedvetlenül nézett Dobóra, mert a kérdésből látta, hogy Dobónak más kéme megelőzte őt.

- Milyen ember? - faggatta tovább Dobó. - Melyik had élén áll?

- Én a lovasokkal láttam. Félszemű ember. Azelőtt janicsáraga volt, és Jumurdzsák az igazi neve.

Gergelynek erre a névre megmozdult a keze, és a kardjára csúszott.

- Jumurdzsák - mondotta. - Nem emlékezik rá, kapitány uram? Hiszen ettől szabadultam én meg gyermekkoromban.

Dobó a fejét rázta.

- Annyi törökkel volt életemben bajom, hogy biz én, nem csoda, ha egyiket-másikat elfelejtettem.

A homlokához kapott.

- Hogyne ismerném. Az öccse ez Arszlán bégnek. Kutya kegyetlen ember!

És ismét a kémhez fordult.

- Mi volt a táborban?

- Már a Manda bég szolgája voltam (az ördög vigye el ezt a tulkot, aki elfogott), minden szándékukról hírt hozhattam volna.

- És hogyan jutottál a bég mellé?

- Barátságot kötöttem a szolgájával, és mindig a sátornál lődörögtem. Hatvan alatt a bég megharagudott rája, és elverte, engem meg, hogy már sokszor látott, csak magához szólított, mert én is tudtam már téntát főzni.

- Mit?

- Téntát. Úgy issza a téntát, mint mink a bort. Reggel, délben, este csak téntát iszik.

- Nem ténta lesz az, te!

- De bizony ténta, valóságos, jó fekete ténta. Valami babból főződik, oszt olyan keserű, hogy még másnap is pöktem tőle, mikor megkóstoltam. A babot úgy híjják, hogy kávé.

A vezérek egymásra néztek. Egyik se hallotta még közülük a kávét.

- Hát az jó, hogy odajutottál - mondotta Dobó maga elé pillantva. - A had mit beszél Egerről? Erősnek beszélik-e, vagy könnyű munkának gondolják?

- Szolnok eleste óta - felelte a kém - azt hiszik, hogy övék az egész világ. Az egész táborban beszélik, hogy Ali pasa azt írta Ahmednek, hogy Eger csak rozzant akol.

- Hát még nem egyesültek?

- Még nem.

Dobó ránézett Mekcseyre. Mekcsey mosolyogva vont vállat.

- No, majd meglátják, micsoda harapós birkák vannak ebben a rozzant akolban.

A kém folytatta:

- A táborban sok a csőcselék. A hadat mindenféle görög kereskedő, kötéltáncos, örmény, lókupec és cigány kíséri. Rabok is vannak egynéhány százan. Többnyire temesvári nők. Azok széjjel vannak osztva a tisztek között.

- Gazemberek! - mordult el Mekcsey.

A kém folytatta:

- Férfi rabot csak fiúkat láttam, no meg a szekereseket, akik a golyót hozzák. Arszlán bég egy nap tízszer is elmondja, hogy az egriek, mihelyt a temérdek hadat meglátják, azonnal kiszöknek, mint a szolnokiak.

- Mi a had fő ereje?

- A sok janicsár meg a még több lovas műszellem. Aknászok is jönnek. Azokat lagumdzsik-nak hívják. Meg jönnek kumbaradzsik is, akik kopjával meg parittyával vetik a várba a cserépbombát.

Dobó fölkelt.

- Hát csak eredj most már: pihenj. Éjjel visszatérsz a táborba. Ha valami jelentenivalód lesz, csak jer ide a város felől a fal alá. És lobogtass fehér kendőt.

7

A piacon mindjárt megkezdődött a kótyavetye. Öt megrakott szekér és nyolc apró török ló.

A cipóosztó deákot kihúzták az ágyból. Egy asztalt eléje, egy dobost melléje. Kikiáltónak megtették Bódogfalvit.

- Kezdjük a lovakon - mondotta Pető.

- Egy gyönyörű arabus ló - kezdte Bódogfalvi.

- Vedd össze a kettőt - szólt Mekcsey.

Mert két egyforma kis pej ló volt a zsákmányban.

No, azokra senki se ígért, de azért elkeltek. Dobó megbízta Mekcseyt, hogy a két szép lovat vegye meg az apródoknak. Hát Mekcsey megvárta, szól-e valaki.

De mindenki a fegyverekre és a ruhafélékre tartogatta a pénzét: Mekcsey megvette négy forinton mind a nyolc lovat, és bevezette az istállóba.

A szekerek következtek. Azokból már bőven fordult ki a sok szép fegyver. Egy-két dénáron ékköves kardot, elefántcsont nyelű puskát lehetett venni. Az asszonyok a ruhaféléért versenyeztek. Fügedy egy húszfontos buzogányt vett, Paksy Jób bársonycsótárt, Zoltay egy ezüstsisakot, amelynek orrvédő pecke volt. Hullt a pénz Mihály deák elé, s a deák szorgalmasan jegyezte, hogy ki mit vett, és mennyit adott érte.

Mikor az első szekérnek a fenekére értek, Bódogfalvi vidáman kiáltott:

- Most pedig következik ama híres Dárius királynak a kincsesládája!

S egy katona segítségével szép, borjúbőrös ládát emelt a saroglyára.

A láda be volt csukva, de zár vagy lakat nem látszott rajta. Balta kellett, hogy felszakíthassák.

A vár népe szinte nyomta egymást kíváncsiságában. Ha a Dárius kincse nincs is a ládában, bizonyosan értékes holmi van benne.

- Én egypár ezüstkupát szeretnék venni - mondotta a várnak az egyik kocsmárosa.

- Én egy szép selyemkendőt - szólt egy piros csizmás leány.

Merthogy már egy csomó női ruhát meg egynéhány virágcserepet dobtak le a szekérről, nyilvánvaló volt, hogy némelyik török tiszt elhozta a feleségét is.

- Én csak egy pár papucsot szeretnék - mondotta egy öregasszony. - Mindig hallottam, hogy a török jó papucsot varr.

A láda felpattant.

A nézők nem csekély meglepődésére egy hat-hét éves fiúcska emelkedett ki belőle.

Egy fehér arcú, őzszemű, ijedt török gyermek. A haja rövidre nyírt. A testén ingecske. A nyakán egy aranypénz.

Bódogfalvi káromkodott:

- Tyű, azt a rusnya, békafejű teremtésit annak a fügefán termett apádnak!

S tréfás utálattal fintorgatta az orcáját.

Nevettek.

- Csapd agyon a porontyát! - rikoltott át a másik kocsiról egy katona.

- El kell pusztítani még a magját is! - mondotta egy másik.

A gyerek sírva fakadt.

- Lépj hát ki, az apád sarkantyúját! - ordított rá Bódogfalvi.

S megfogta a vállánál. Kiemelte a ládából, s ledobta a gyepre, úgy, hogy elbukott.

A gyerek sikoltott.

Mindenki gyűlölettel nézett reá.

- Jaj de csúf! - mondotta egy asszony.

- Nem is csúf - felelte a másik.

A gyerek pedig könnyes, ijedt szemmel és görbe szájjal állott a földön is. Minden pillanatban törült egyet a szemén. Rémülten tekintett hol erre, hol arra. Hangosan nem mert sírni, csak szepegett.

- Üssétek agyon! - kiáltott újból a sátorbontó katona.

A gyermek a hangtól megriadt, és egy asszony szoknyájához bújt: belerejtette az arcát. Véletlenül az az asszony volt az, amelyik azt mondta, hogy csúf a gyerek. A sütőasszonyok közül való sovány, sasorrú vénasszony. A karja akkor is fel volt gyűrve; a fején hátrakötött kék kendő.

- Ó, hogyisne! - szólalt meg akkor a gyermek fejére téve a kezét. - Hátha nem is török. Ugye, fiam, nem vagy török?

A gyermek fölemelte az arcát, de nem felelt.

- Hát mi volna? - szólott Bódogfalvi. - Itt vannak a ruhái is. Itt a sapkája, piros; itt a dolmánya, ez is piros! Ki látott már ilyen bugyogót? Madzag van az alján; össze lehet húzni, mint a zacskót szokás.

S ledobálta a gyermeknek a ruháit.

- Annem - szólalt meg a gyermek -, nerede?

- No, ugye hogy magyar! - kiáltott az asszony diadalmasan. - Azt mondja: anyám, gyer ide!

- Dehogy magyar az, Vasné - szólt Pető nevetve. - Nem azt mondja az, hogy jer ide, hanem azt, hogy nerede. Azt kérdezi: hol az anyja?

És a gyermekhez fordult.

- Jok burda anang! (Nincs itt az anyád.)

A gyermek erre megint sírva fakadt:

- Meded, meded! (Jaj, jaj!)

Vasné letérdelt, és szótlanul öltöztette a gyermeket. Piros bugyogó, piros sapka, piros saru, violaszín bársonydolmány. Bizony foltos a dolmányka, fakó a piros saru. Megtörülte a kötényében a fiúnak az arcát.

- Vissza kell ereszteni - mondta aztán vélekedésképpen.

Pető maga se tudta, mit tegyen.

- Ej - ordította Bódogfalvi a kardját kirántva -, hát a mi gyerekeinket nem öldösik-e meg a kutyák? Még a csecsemőnek se kegyelmeznek!

- Szúrd le! - kiáltotta a sátorbontó.

Vasné elrántotta a gyermeket, s a karját tartotta, hogy a katona meg ne üsse.

- Ne bántsd!

S már akkor három asszony is fogta a gyermeket.

Mikorra a katona visszadugta a kardját, a gyermek úgy eltűnt a szoknyák és kötények között, hogy kopóval se lehetett volna megtalálni.


Gergely az éjszakai harc után leugratott a Meleg-vízre. Megfürdött. Azután gyorsan visszatért.

A palota előtt egy kék lajbis, vastag derekú legénnyel találkozott.

A legény ágyútömő vaspálcát, vagy amint akkor mondták, döröklő-t vitt a vállán. A pálca végén kormos csöpű feketéllett. Köszönt Gergelynek.

Amint így odafordult arccal, Gergely megdöbbenve állt meg.

Ez a kék lajbis, szőke legény, ez a gyerekes kis orr a két merész szem között...

Vannak olyan arcok, amelyek úgy megmaradnak bennünk, mint az olajfestmények a falon. Nem változnak. Gergelyben élt ez az arc és ez az alak. Mikor gyermekkorában rab volt, és a kocsin ült a parasztleány ölében, akkor látta ezt az arcot. A legény meg volt láncolva, és a törököt szidta.

Gergely rákiáltott:

- Gáspár!

- Az a nevem - felelte a legény elmosolyodva. - Honnan tetszik engem ismerni, hadnagy uram?

S levette a kalapját.

Gergely nem tudott szólani.

"Ez mégis bolond valami - tűnődött. - Hiszen ez mégse lehet az. Húsz esztendeje, hogy láttam."

- Hogy hívják apádat?

- Úgy, mint engem, hadnagy uram: Kocsis Gáspárnak.

- Anyád meg valami Margit, ugye?

- Az.

- Nem Baranyában kerültek azok össze?

- De bizony.

- Török rabságban voltak.

- Csak vitték őket.

- De kiszabadultak.

- Úgy volt.

- Dobó szabadította ki őket.

- Meg egy kisfiú.

Gergelynek elfutotta a láng az arcát.

- Itt van-e anyád?

- Idehúzódott. Mert apám is itt van, hadnagy uram. Velem van apám: egy ágyút gondozunk.

- Hol van édesanyád?

- Ahun gyün a!

Egy kerek képű, vastag asszony ballagott a kapu felől. Két tejes kupa a kezében. A hátán puttony. A köténye is tele sárgarépával.

Gergely hozzásietett.

- Kedves Margit némém! Kedves jó Margit néném! - Hadd csókoljam képen.

S mielőtt az asszony magához térne, csakugyan meg is cuppantja mind a két orcáját.

Az asszony csak hüledezve néz rá.

- Én vagyok, lelkem, az a kisfiú - mondja Gergely -, akit kend az ölében vitt a pécsi úton.

- Né - mondja az asszony meghőkölve -, kegyelmed volna, vitéz uram?

Olyan vastag hangja volt, mint a fatrombitának.

- Én, lelkem - feleli örömmel Gergely. - De sokszor eszembe jutott az a jóságos, leánykori képe! Meg ahogy bennünket ott anyált, dajkált, a szekér tetején.

Margit asszonynak megvizesedett a szeme az örömtől.

- Fogd ezt a kupát - mondja a fiának -, mert bizony isten kiesik a kezemből! Hát az a csepp lány? Él-e még?

- De él ám! Az most a feleségem. Odahaza van Sopronban. Kisfiam is van: Jancsi a neve. Megírom nekik, hogy a jó Margit nénit láttam. Megírom nekik.


Hej, Gergely vitéz, hol van a te kisfiad? Hol van a te szépasszony feleséged?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!