Keresés ebben a blogban

2009. november 21., szombat

Ignotus: Jegyzetek A politika mögül (Forrás: OSZK)

A maros-tordai kuszaságban van egy szál, mely itt csak egy a többi közt, de nem ez az egyetlen összefüggés, amelyben előfordul, sőt valósággal ez az a veres fonál, mely, mint az angol flotta alattságain, végigvonul a magyar államhajó hagyományos kormányzásának minden kötélzetén. S ez az, hogy Erősdy, a Khuen-kormány főispánja, az ellenzékre ráküldött vaskéz, a nemzet munkapárti természetű kijózanodásának perifériákra kiküldött exponense az ellenségeitől, a vaskeze elé kiirtásra rendelt ellenzékiek szerelmétől akarta megkapni az erőt, amellyel őket kivégezze.

Az ellenzék megbukott. A kormány diadalmaskodott. Maros-Tordában a még mindig erős ellenzékre ráküldte a híre szerint vaskezű Erősdyt. Az ellenzék védekezett, ahogy tudott. Igyekezett a vaskezet megbénítani, ahogy tudta. S tudta. Erősdyről megállapította, hogy darabont-viselt ember, amennyiben köztisztviselő gyanánt nem állott volt ellent a többség nélkül kormányzott Fejérváry-kormánynak. S minthogy ellenzéki hagyomány szerint darabontságért bojkott jár: a bojkott rajt van most a főispánon is, bojkottált ember pedig nem vezethet megyegyűlést, nem vezethet megyét, nem állhat az élén semminemű gentlemani gyülekezetnek - és így tovább.

Helyes-e ez a felfogás, arról lehet vitatkozni. De bizonyos, hogy Maros-Tordában volt egy ember, akinek ezek felől csak egy nézete lehetett, szabadott hogy legyen, s ez Erősdy volt. Ha ő mégis erőnek-erejével lovagias útra, tehát, mint valami vitásat, elsőbb is istenítélet perdöntésére akarta terelni a dolgot, akkor ugyanazon felfogás alapján állott, melyen ellenfelei állottak, s ezzel igazolta ellenfelei álláspontját. Aztán meg: akivel kiállok, azt rehabilitálom. Mikor tehát Erősdy rá akarta kényszeríteni ellenfeleit, hogy vele kiálljanak, tulajdonképp arra akarta rászorítani vagy rávenni őket, hogy a saját maguk állítólagos nézetével szemben önmaguk rehabilitálják őt. Vagyis: mikor Erősdy karddal a kezében követelte azt a párbajjegyzőkönyvet s becsületbeli írást, melynek erejével jog szerint lehessen úr és így főispán is, e harciasság és snájdigság formájában tulajdonképp az ellenzék engedelmét és segítségét kérte arra, hogy eltiporhassa, összeapríthassa, kiirthassa őket. Ez az, ami az ő eljárásában hagyományos, mert ezzel csak ott folytatta, ahol a boldogult szabadelvű párt hagyta volt el 1904 november 18-án, majd a boldogult darabontok hagyták el 1906 április 8-án. Az ellenzék kegyelméből való kormánypártiságnál.

Igaz, azt mondják, hogy a Fejérváry-kormány idejében Erősdy nem is volt "igazi" darabont, csak hazafiasságból és törvényparancsolta kötelességből vállalta, s csak bizonyos fokig (ez is nevezetes megkülönböztetés, melyre még rá kell térni) az alispán helyettesítését. Sőt Fejérváry Géza báró, a darabont-miniszterelnök, írást is adott erről, már 1907-ben, melyet a Pesti Futár fakszimilében tesz most közzé, s melyben ő excellenciája azt bizonyítja. hogy ő soha Erősdy urat személyesen nem ismerte, semmi köze nem volt hozzá, ellenben járt egyszer nála valami maros-tordai deputáció, egy nagyszakállú negyvennyolcas honvéd vezetése alatt, mely, mint a volt miniszterelnök sejteti, bizonyos politikai és személyi engedmények fejében hajlandó lett volna a darabont-kormánnyal megpaktálni, de a kormány erre rá nem állott. Az Erősdy-párti lapok most megállapítják, hogy a nagyszakállú honvéd Désy Zoltánnak, a mai maros-tordai kérlelhetetlenek vezérének nagybátyja volt; világos tehát, hogy ő küldte volt, ők akartak paklizni, s nem is Erősdy volt a darabont, hanem tulajdonképp Désyék voltak a darabontok. Ezek mind igen érdekes dolgok, de a legérdekesebb benne egy valaki: Fejérváry báró. A volt darabont-miniszterelnök. Akihez mintegy szüzességi vagy tisztasági bizonyítványért fordulnak, s aki lovagiasan, nagylelkűen szüzességi vagy tisztasági bizonyítványt ad is arról, hogy ez vagy az az úri ember nem volt darabont. S aki finom malíciával úgy érzi, hogy fenemód bekever most egy és más kérlelhetetlent, akiről ártatlan képpel megállapítja, hogy igenis majdnem darabont volt vagy legalább is majd hogy nem paklizott a darabontokkal. Amely volt miniszterelnök tehát, bár könyveket íratott annak bizonyítására, hogy uralma elejétől végig törvényes volt s ki többször és büszkén hivatkozott arra, hogy a hazáért vállalt hazafias küldetést: a felfogása legmélyén, a tudatnak küszöbe alatt mégis együtt érez azokkal, akik a darabontságot törvényszegő hazaárulásnak minősítették, s ebből logikusan vonták le az eltökélést, hogy hazaárulókkal pedig se kezet nem fog az ember, sem fegyverre nem megy velük.

Hiszen: aki ellenzéki, koalíciós férfiú gondolkozott s viselkedett, gondolkozik s viselkedik így és ezek szerint, abban van stílus. Sőt abban is van, ahogy Tisza István vagy Wekerle járt el később azokkal a férfiakkal, akik annak idején az ő kértükre vállalták a darabont-missziót; olyanfajta stílus, mint a Maupassant Boule de suif novellájának utazó-társaságában, melyet a porosz tiszt csak úgy ereszt tovább, ha közülök egy francia hölgy kényére adja magát, s ők egy leányt rábeszélnek, hogy tegye meg s áldozza föl magát a hazáért - mikor aztán a szegény lyány megteszi és tovább utaznának, megvetően húzódnak el tőle s nem érintkeznek vele. Így volt és van stílus mindenkiben, csak magukban a darabontokban nem. Heine írja valahol, hogy az asszonyíró csak félszemmel néz írás közben a papírosra, másik szemével egy férfin csügg, hogy mit szól hozzá. A darabantok is, míg félszemmel hazát árultak, másik szemükkel Rákosi Jenőt nézték, hogy nem sokallja-e már. Aggodalmasan méregették, hogy mely milliméterig szabad hazát árulni, s aszerint tartották magukat is jobb vagy kevésbé jó hazafiaknak, hogy melyik ugrott meg már az első kilométernél, s melyik ment még egy pár méterrel tovább. Úgy akarták megtörni a mágnásokat, hogy ezek azért visszaköszönjenek nekik, s úgy akarták letörni a nemzeti ellentállást, hogy azért nemzeti politikusoknak tartsák őket, nyalka kurucoknak, igaz negyvennyolcasoknak. Mikor végre meglett a béke, a darabontság főemberei úgy seperték le magukról a kisebbeket, sőt olyikat nagyobbat is, mint ahogy aki valami nem egészen gusztusos munkát végzett, lefejti kezéről a kesztyűt, amiben végezte. S ezzel igazolták a koalíció felfogását, az ő saját viselkedésük adta meg tulajdonképpen való igazolását, maguk sütötték magukra, nem a koalíció, a szégyenbélyeget.

S a darabont-rendszer ebben nem is volt eredeti. Ezt csak örökbe vette elődjétől, a szabadelvű párttól. Ha a volt szabadelvű párti politikusok a maguk alkotmányosságát élesen elkülönböztetik a Fejérváryék imparlamentáris vagy törvénymegkerülő természetétől: ehhez joguk van és senkinek sincs joga egy kalap alá fogni őket. Ám helyzetükben volt valami hasonlóság: a régi szabadelvű pártnak is népszerűtlen politikát kellett képviselnie népszerű ellenzékkel szemben. S nem tudta képviselni. Nem pedig azért, mert nem úgy képviselte, mintha a saját politikája volna. Egy kényszerűséget képviselt, nem pedig egy meggyőződést, s a kényszerűséget nem képviselte úgy, mintha meggyőződése volna. Nem azt mondta, hogy: ezt meg ezt nem akarom, hanem azt, hogy: ezt meg ezt nem erőltetem. Nemcsak, hogy a lelke mélyén együtt érzett az ellenzékkel, de éreztette is, hogy együtt érez vele. Úgy akarta megtörni a negyvennyolcat, hogy meglássék, hogy van azért olyan jó negyvennyolcas, mint akármelyik negyvennyolcas. A szabadelvű párt nem a saját pártján volt, hanem az ellenzékén. S ezzel igazolta az ellenzéket; maga sütötte magára, nem az ellenzék, a labanci bélyeget, s amily dicséretére válik hazafiságának s nemzeti érzésének, hogy nem tudott ellenállni olyan ostromnak, melyben belső érzése szerint még a rosszhiszeműség s a kalandorság is szent és nagy igazságokat hasznosított az ő nem szent és nem nagy céljaira: olyan végzetesen belesodorta ezzel az országot abba a végzetbe, melytől vissza akarta rántani.

Ez nem lehetett másképp. Az emberek a karzatról nézték a heves ellenzéket s a lendület nélkül való, a rossz lelkiismerettel bölcs, a szorongva mérsékelt többséget, s megérezték (s le is vonták a következéseit), hogy itt mind a két fél egy politikát képvisel.

S ez a politika sem legyőzve, sem deszavuálva nincs ma sem.

Legalább: a szabadelvű párt nem deszavuálta s nem deszavuálta igazában a munkapárt sem. Ami ellenzékiséget lappangva kifejtettek s aztán ami hatalommal a koalíciónak fölébe kerekedtek, az valójában nem az úgynevezett nemzeti politika deszavuálása volt, hanem az embereké, akik hirdették és vállalták; egyfelől annak bizonyítása, hogy ezek az emberek elárulták vagy nem követték azt a politikát, másfelől annak kiszínezése, hogy ezek az emberek panamisták vagy kalandorok vagy szószátyárok, vagy, ami még mindezeknél is rettenetesebb: idealisták voltak.

Ez azonban nem bizonyít semmit, még ha be is tudnák bizonyítani. Ettől még az a politika lehet a világ legjobb politikája. S nem bizonyít ellene az sem, ha a miniszterelnök a Don Quijote vagy a Don Quijoték politikájának nevezi -, nem bizonyíthat a Khuen gróf leghívebb követője előtt sem. Mert csak az emberek, akik e politikáért küzdtek: azok vannak Don Quijotéknak kimondva, de maga a politika nincs feltüntetve don quijotei politikának, valameddig csak és csakis az áll vele szemben, hogy nem vállalkoznak a képviseletére, de nem egy más vagy ellenkező természetű politika. A nagyközönségbeli roppant többség, mely a munkapárt mögött áll, a parlamentbeli roppant többség, mely a kormányt követi, még mindig mintha azt mondaná: rossz magyarok vagyunk, egye meg a fene - de hát csak így lehet megmenteni a hazát!

Ezen nem változtatnak a közjogi ellenzékiség ellen való leggyönyörűbb fejtegetések és szónoklatok sem. Valameddig a kormánypártiság s a hatvanhetesség ugyanazon felfogások alapján áll, mint a közjogi ellenzék, csak éppen hogy a következések levonásában tartózkodóbb (mint ahogy a hideg éppúgy melegség, csak valamivel kevésbé meleg, mint a meleg): addig mindig újra meg újra igazolja a közjogi ellenzéket. A legtöbb, amit el tud érni, az, hogy az ellenzék embereit teszi gyűlöletessé vagy nevetségessé, de mindig nyitva hagyja a lehetőséget, hogy bármely még értéktelenebb, bármely igazán értéktelen, csak még el nem kopott embercsoport ugyanezzel a politikával újra keresztes hadba tudja vinni a nemzetet, mely - vegyük észre - nem politikai meggyőződésében ingott meg, csak megcsalódott némely emberekbe vetett hitében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!