Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. június 12., szombat

Erdélyi Zsuzsanna - Hegyet hágék, lőtőt lépék

Erdélyi Zsuzsanna

Hegyet hágék, lőtőt lépék

Archaikus népi imádságok

Az Előszót írta Ortutay Gyula

Gyovai Bodák Eszter illusztrációit Csigó László fényképezte

A zenei lejegyzéseket Domokos Mária, Károly S. László, Kubinyi Zsuzsa,
Olsvai Imre, Szalay László és Tóth Margit végezte

A szöveget F. Kováts Piroska gondozta

TARTALOM

Előszó (Ortutay Gyula)
Bevezetés (Erdélyi Zsuzsanna)

I. KEVERT TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK
(POGÁNY-KERESZTÉNY)

Ráolvasás
Ráolvasás + archaikus imamotívum
Védekezés, bajelhárítás
Védekezés, bajelhárítás + archaikus imamotívum

II. EGYÉRTELMŰEN KERESZTÉNY
TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK

A szenvedéstörténet mozzanatai szerint csoportosítva

Mária keresi Krisztust
Pilátus-jelenet
Golgota-szenvedés-kép
Krisztus-Mária-párbeszéd
Halál-gyász
"Feltámadás"

III. A KÖZÉPKORI EGYHÁZI IRODALOMMAL
KAPCSOLATOT MUTATÓ SZÖVEGEK

IV. EGYÉB VEGYES SZÖVEGEK

V. FÜGGELÉK
KÁNTÁLÓ ÉNEKEK


HUSZONÖT ÉV MÚLTÁN (1999)

Visszatekintés

I. KEVERT TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK
(POGÁNY-KERESZTÉNY)

Ráolvasás
Ráolvasás + archaikus imamotívum
Védekezés, bajelhárítás
Védekezés bajelhárítás + archaikus imamotívum

II. EGYÉRTELMŰEN KERESZTÉNY
TUDATFORMÁJÚ-FUNKCIÓJÚ SZÖVEGEK

A szenvedéstörténet mozzanatai szerint csoportosítva

Mária keresi Krisztust
Pilátus-jelenet
Golgota-szenvedés-kép
Krisztus-Mária-párbeszéd
Halál-gyász
"Feltámadás"

III. A KÖZÉPKORI EGYHÁZI IRODALOMMAL
KAPCSOLATOT MUTATÓ SZÖVEGEK

IV. EGYÉB VEGYES SZÖVEGEK

V. FÜGGELÉK

Hivatkozott irodalom
(Huszonöt év múltán...)

Jegyzetek

************************************************************************************

Pais Dezső emlékének

Előszó

Pais Dezső, akinek a szerző munkáját, értékes gyűjtését ajánlja, valóban igen jelesnek találta a népi imádságok, könyörgések e gyűjteményét, akár több kötetre való anyagát. Nemcsak azzal adott értékelésének kifejezést egyik akadémiai vitánkon, hogy Erdélyi Zsuzsannában a nagy előd, Erdélyi János méltó unokáját üdvözölte, hanem főként abban, hogy ezen a vitán mintegy summázatként a következőt mondotta: "Gondolom, ennyi is elegendő annak igazolására, hogy nyelvi szempontból is mennyire komolyan számba veendő - tárgykörénél fogva egészen különleges természetű - anyagot tartalmaz az Erdélyi Zsuzsanna-féle gyűjtés." A közelmúltban elhunyt nagy nyelvészünk szavain is legalább annyi igazítanivalónk lenne, hogy nem pusztán nyelvi szempontból méltó közreadásra ez a válogatás, a nagy gyűjtés szerény része. Nem is említve most költőink (Juhász Ferenc, Csoóri Sándor és mások) lelkesült üdvözlését, ünneplését, már az első vita a Magyar Tudományos Akadémián mutatta az irodalomtudomány, néprajz, folklorisztika értékelő állásfoglalását.

Valóban új forrásvizeket, ha úgy tetszik, új gazdag tartományt fedezett fel Erdélyi Zsuzsanna többéves áldozatos munkája. Kálmány Lajos gyűjtése ugyan e terület egy-egy részletét feltárta már, mintegy megkezdte a gyűjtést, a műfaj egy-egy ágáról érdemes tanulmányt írt már 1937-ben Bálint Sándor (Népünk imádságai. Regnum. 1937, 19-47 o.), s ismerjük Fettich Nándor sajnálatosan derékba tört, idevonatkozó kutatásait, merészen elkalandozó következtetéseit is. Ezek után az előzmények után is egészében új ez a teljességre törő gyűjtőmunka, ez a több ezer hiteles szöveget tartalmazó gyűjteményből való válogatás, és Erdélyi Zsuzsannának rendszerezésre törekvő tanulmánya.

Erdélyi bevezető tanulmányát úgy olvashatjuk, mint valami lelkesült hírmondó szinte egymásba bukó szavait, amint el akarja mondani az új felfedezést, a maga "jó hírét" és egzaltációját. A mi néhány higgadt szavunk csak meg akarja erősíteni ennek a lelkesült híradásnak belső igazát, tudományos jelentőségét. Mert nemcsak néhány esztendő hajszolt (önmagát egyre jobban hajszoló) munkája van ebben a lelkesültségben: az új földrészt, új műfaji csoportokat, a gondolkodásnak egy szinte elsüppedt világát felfedező izgalma fűti. Az is, jogosultan. De tudja, hogy ezzel a kötettel még munkája elején áll, tán még további gyűjtés is foglalkoztatja. Bizonyos, hogy az anyag rendszerezésének további finomítása, a magyar és az euráziai folklór egészében való elhelyezése, történeti rétegeinek, utalásainak feltárása még évek munkáját igényli.

A népi imáknak, könyörgéseknek ez a sajátos egyéni-kollektív műfaja a kérdések özönét teszi fel amúgy is a kutatónak. Mert hiszen egyéni, könyörgő kéznyújtás az ima, védekezés, a kísértő gonosz veszedelem elhárítása is, de kollektív könyörgés is, kollektív társadalmi vallomás. Eltörölhetetlen emlékünk a szegedi Boldogasszony búcsúja (augusztus 15.), melyről Buday György készítette első, feledhetetlenül gazdag, expresszív fametszetkönyvét. Itt bizony az egyéni könyörgés elválaszthatatlanul olvadt össze a kis közösségek (keresztalja) kollektív sóvárgásával: az előimádkozó s az őt követő névtelen imádkozókrögtönzései az oltár előtt az alsóvárosi templom homályában teljesen összeolvadtak. Az imádkozásnak ez a módja nem ismeretlen a különböző búcsújáróhelyeken. S az is tanulságos lenne elemzésre, hogy az egyház hol engedélyezte, mintegy liturgikusan jóváhagyta a kollektív-egyéni imádkozásnak ezt a módját, hol félreállt, bár beengedte a templomba ezt a laikus liturgiát. (Ne is említsük azokat a keserű tényeket, amelyekre annak idején Herman Ottó hívta fel a maga bölcs racionalizmusával a figyelmet Mérges csók című nagy hatású támadóiratában.) Annyi bizonyos: e műfaj egyes csoportjaiban a közösségi és az egyéni éppúgy nem választható szét, mint a hagyományos, fordulataiban ismert szöveg a beleszőtt rögtönzésektől, a könyörgés egyéni, esetleges vonatkozásaitól.

Ugyanígy összetett vizsgálatot igényel a történeti rétegek feltárása e hatalmas gyűjteményben. Erdélyi és az Akadémián elhangzott vita lényeges kérdéseket vetett fel, s kellő óvatossággal kereste a választ. Pais Dezső megfigyelései egyik szövegünknek az Ómagyar Mária-siralomig érő jeleit is felfedik, s ha jómagam szkeptikus vagyok is a Grál-mondához kapcsolódó fejtegetésekkel szemben, nyilvánvaló, hogy ezeknek az imáknak, könyörgéseknek egyes mozzanatai a kereszténység előtti korszakig nyúlnak vissza, s motívumaik, epikus, ismétlődő szerkezetük, a ráolvasókkal való rokonságuk eléggé biztos kormeghatározó. Azt tartjuk, hogy ezeknek a szövegeknek zöme egyes fordulataikban, formáikban, egy-egy motívumukban vagy az ima hagyományos szerkezetében a korai középkor s a gótika imáihoz nyúlnak. Nem kell nyilvánvalóan a gótikus előzményekre, az egyházi himnuszköltészet gótikus korára utaló imákra emlékeztetni. A törzsanyag fogalmazása mégis a barokk korszakra utal, de mutatja a folklór sajátos törvényszerűségét: a történeti egymásmellettiséget, amelyre már többször is felhívtam a figyelmet. Ezeknek az imáknak, könyörgéseknek egy-egy szövege önmagában is több történeti korszakot hordoz, teljes, immanens egységben, több történeti korból való réteg, formula ötvöződik természetes egységbe - és a mi korunkig hatóan. Népköltészetünk s a nép életének egyéb területein is, de ebben a műfajban különös erővel mutatkozik meg ez a történeti egymás mellett élés.

Mindez s az általam is említett műfajtörténeti, verstani s távolabb mutató esztétikai elemzés lehetősége arra vall, hogy Erdélyi Zsuzsanna most publikálásra kerülő, válogatott anyaga s maga a nagyméretű gyűjtés gazdagon kínálja a munkát elsősorban a kitűnő gyűjtőnek, de nyelvésznek, irodalomtörténésznek,folkloristának egyaránt. Mindemellett e bevezetőben nem akarok megkerülni egy kínálkozó kérdést. Jogosan felvethető kérdés - lesz, aki így mondaná. Vajon kell-e a marxista igényű kutatásnak egy nyilván elmúló műfaj költészeti anyagának gyűjtésével, értelmezésével foglalkoznia? Nem is azzal válaszolnék, amivel a költők feleltek már s felelnének: költészeti szépségük önmagában indokolja összegyűjtésüket.

Gondolom, az elmúlt magyar és európai évszázadokat is jobban megértjük, ha ezeket a könyörgéseket, imákat olvassuk, a kiszolgáltatott egyén és közösség menekülését az egyetlen lehetséges menedékhez, a társadalom, a természet feletti egyetlen, ismeretlen hatalomhoz, amely még segíthet nyomorúságukon. Minden vulgáris fogalmazástól tartózkodva ezek az imák és könyörgések rávilágítanak, és egyértelműen világítanak rá a feudalizmus korában élt parasztság szellemi stílusára, társadalmi kiszolgáltatottságára, lehetőségeinek korlátaira. Ezek az imák, akár ha ismert szerzőkig nyomozzuk forrásaikat, akár az évezredes bajelhárító könyörgésekig, varázs-mondókákig, epikus formulákig - mind az elnyomott, kiszolgáltatott nép magatartását, értékrendjét, menekülési törekvéseit magyarázzák nekünk sok történeti forrásnál hitelesebben. Nyilvánvaló, hogy ilyen források feltárása, ilyen források értelmezése bennünket nem az imák transzcendens elhivéséig vezet, hanem a marxi-lenini történelemértelmezéshez nyújtanak jó bizonyságot. S jómagam a költőkkel is egyetértek: alkotói, költői szépség, a vergődő egyén és közösség gesztusai is megragadók ebben az immár gazdagon feltárt költészeti műfajban.

Köszönet érte Erdélyi Zsuzsannának.

1973

Ortutay Gyula

A Hegyet hágék, lőtöt lépék kötet 1974-es kaposvári kiadásának előszavát a Magvető Könyvkiadó is átvette az 1976-os, 1978-as kiadásban.

"...Neved lészen étke-itala ínségeseknek,
neved lészen ruhája mezíteleneknek."
Szegények jutalma. Óorosz istenes ének.

Bevezetés

A Somogy megyei Nagyberényben 1968. december 17-én népzenegyűjtés során Babos Jánosné 98 éves asszony ismeretlen hosszú szöveget mondott. Imának nevezte, melyet kicsi leány korában édesanyjától tanult. E szöveg számtalan problémát vetett fel, hosszú könyvtári kutatásra késztetett. Megnyugtató megoldást nem hozott. Az eredménytelenség az írásbeliség területéről a hagyomány világába vitt. Oda, ahonnét az ima elindított, az öregek közé: 1969 őszén terepre mentem. A próbagyűjtések minden várakozásomat felülmúlták. Ezért novembertől nagy tempójú munkába kezdtem. 1972. december elejéig párhuzamaival együtt kb. 6000 imából álló szakrális témájú anyaghoz jutottam, jobbára az egyház tudta és akarata ellenére végzett gyakorlathoz. Vele a népköltészet új műfajjal gazdagodott: az archaikus népi imádságok ágával. A szájhagyományozó kultúra történeti múlthoz tapadó örökségének tetszett, különös szellemi rezervátumnak, mely a népi lelkiség és tudatszféra eddig alig bejárt területét tárja fel. Főleg e tudat "felhő-régió"-it, a vallás hit-képzet világát, a rácson kívüli vadrét burjánzó tenyészetét, nem a hivatalos liturgia védett-nyesett kertjét. Joggal nevezte ez imalírát Pais Dezső "incognita spiritualiá"-nak, Ortutay Gyula meg olyan forrásvidéknek, mely nemcsak a folklór, hanem több tudományág számára hoz "igen értékes anyagot"[1].

*

Jelen válogatásunk célja kettős: Megnézzük, mit rejt magában ez az új "ismeretlen szellemi világ". Mit szövegállományában, mit néplélektani kapcsolataiban? Merre nyílnak történeti távlatai, merre rajzolódik ki eredetvidéke?

Emléket akarunk állítani mindazon "krónikás" öregeinknek, kiknek a magyar népismeret (néprajz) annyit köszönhet.

Első célkitűzésünk - azt hiszem - nem könnyű. Mert amit bejárunk, bizarr és szokatlan. Sok mindent láttat, és sok mindent megértet. Kaleidoszkópszerűen villant fel hol itt, hol ott előtűnőket. Egymás mellé tesz térben, időben egymástól távol esőket. Logikai rend nélkül sorjáztat egymásnak ellentmondókat; csak néhányat említek: mágia, vallás, mítosz, őshitek, kereszténység, középkor, barokk, kelet-nyugat; Bizánc, Róma; kánoni, apokrif, elhajló, eretnek. Kötetlent rögzítettel állandósít. Ellentmondásost egyértelművel old fel. Nyugtalanságot kereséssel vezet le. Egyezséget szövetséggel szankcionál. Egyeztetést megnyugvásért hajszol. Megnyugvás? Időnként, sokszor látszólag. Amennyire a régi - konok - s az új - heves - örökös váltásában, tegnapok, mák egymásba olvadó sodrásában ez lehetséges. Hogy ez mennyire lehetséges, valamelyest megmutatja ez az annyi mindent magába olvasztó imalíra. Korok szívverése, szava, hangja, mozdulatai, gondolati formái folynak egybe, élnek századok óta összefüggő egységben e költői hagyományban, a múlt valóságát is kivetítő szellemi örökségben. Ezért segíti hagyományvilágunk ismerete ön- és múltismeretünket.

Mindezzel, jól tudom, újat nem mondtam. Elődeink, kortársaink jobban, szebben megírták. De ide kívánkozik, még ha közhelynek hat is már. Az elmúlt három év alatt szinte napról napra kísértett igazsága. Kísért most is, míg e "szedett-veszett", "rémségesen szép" költészet színei, képei, szavai, stílusjegyei, lüktetése mögött meghúzódó valóságot keresem, mely valóság értelmezése "e saját szerkesztésű" népi imádságlíra tükrében nem mindig egyértelmű. A variációs lehetőséget talán lecsökkenti, és a lehetséges objektivitást adja, ha azokat faggatjuk, kiktől ez "eleitű tanú't", elei életéből fakadt költészetet kaptuk: az öregeket.

S így sorakozunk Babos Jánosné és társai mellé, kiknek e könyv emléket állít. Szerény emléket nekik és a népköltészet "ismeretlen" szerzőinek, kik e gazdag irodalomnak nemzedékek rendjében alakítói, hordozói, s napjainkig közvetítői voltak. Végső soron a mi "adatközlő"-ink lettek - sajnos mind ez ideig nem találtunk ennél jobb kifejezést az élénk szellemű "szelíd vénetskék"-re -, kik az árokháti, kerti padi, vagy téli esték hosszú beszélgetései során olyan sokat mondtak el nekünk magukról, elődeikről. Bár testi mivoltukban a mához kötődnek, s korunk adatolja őket, agyuk egykori közösségi ismeretek, szemléletek, képzetek tárháza[2]. Történeti inventárium, mely az átéltet, megértet egyénien, de a mögöttes, köröttes közösség szintjén és kapcsolásaiban őrzi. Hol a köznapok szó- és gesztusállományában tartja, hol meg jeles napok ünnepi rendjébe emeli: költészet, zene, ábrázoló művészet világába helyezi. Bárhová is sorolja, valóságelemeit átmenti, s mint századok lecsapódott élményanyagát sűríti. Olyan mozzanatokat is tárol, melyekről tudós feljegyzések nem szólnak; ha szóltak is valaha, hozzánk már nem jutottak el. Sok máshoz hasonlóan sorsunk ezt is elpusztította; eltüntette a matériát, de nem bírt milliók emlékezetével: az agyba lenyomódott, láthatatlan rovásolással rögzítődött formákkal, képekkel, szülőről gyermekre örökített emlékanyaggal. Az örökítés nemzedéki stafétaváltásában öregeinktől jutott el mindez hozzánk adatközlőinktől, akik egy személyben Anonymusok és csacska énekmondók. Ének- s mesemondók. Tündérkert-Csallóköz Világszép Ilonái. Mesélnek színes szóval képtelen valóságról, lehetséges irrealitásról. Ahogy tette négy évvel ezelőtt sem Csallóközlánya, sem Világszép Ilonája, Babos Jánosné, fekete sorsa fekete füstjében kilencvennyolc évessé szikkasztott öregasszony, ki magába és szavaiba szikkasztotta múltját is - de nem csak a magáét...

Így s ezért törtetett ő e gondolatsor élére. Így s ezért születik meg ez a könyv is, melynek anyagát, alig hihető bizonyosságát igazában neki köszönhetjük. Ha Babos Jánosné nincs, ez az írás sincs. Ami mögötte értékben, anyagban, emberi tartásban mutatkozik, az sincs. Ezért akarunk megemlékezni róla, róluk, kik 80-90 esztendős időcsúcsuk tetején nagy magasságból és nagy távolságra nézhetnek ki. Szétnézhetnek és visszanézhetnek. Követhetik "régiséges öregei-"k sorát. A "bizodalmas vének"-ét, kik előttük éltek és szerettek. Akit, amit szerettek, ahhoz ragaszkodtak. Mert a szeretet biztonságot és fényt ad, s abból nekik kevés volt. De az élet félelmet is ad, s abból nekik sok volt. Menekültek a rettegéstől, föloldani, felejteni akarták. Ha önerőből nem telt, felső erővel. Mert felső erő bőven volt, valódi és képzelt. Megfogható és megfoghatatlan. Nekik a megfoghatatlan tűnt valódinak, mert azt érezték maguk mellett. Ezért hozzá fordultak: "...ahho' köll ragaszkodni, ahunnand a segítséget várod." S "ahho" ragaszkodtak, mert hozzá különben is könnyen eljuthattak. Instancia-levél - kopogtatás nélkül beléphettek. Szóval, imával, hanggal-énekkel lajtorját állíthattak. Sokat lajtorjáztak, mert sokszor volt rá okuk. A végén úgy belejöttek, hogy "szinte repültek, mint a gondolat". Repült a gondolat, de a földön maradt a test. Mindaddig belesüppedve a tűzhely melletti székbe vagy a kemencepadka zugába, de múltjukba is - mint Terjékné, Borcsa néni Nógrádmegyeren 88 évébe -, amíg elszálltak a "lélek- és gondolatszéllesztő" árnyak, s a láng fényében meg nem jelentek a "nyugvást hozó" lények. Így repültek, szálldostak, oldódtak, melegedtek az "ősnagyszülők" és a mai "szülék". Volt dolgok volt tudói és a volt dolgok mai tudói. Kik nélkül mi sem volnánk tudók, de utódaink se tudósabbak. Ez a kis írás nekik szól, róluk szól: "rígisíges" asszonyokról, férfiakról. A népi gondolkodás múltból jelenbe feszülő ívének mindenkori tartóoszlopairól. Kiket sem az a bizonyos fekete sors nem tudott elszenesíteni, legfeljebb keménnyé aszalni, sem a sok "tövises helzet", "kötényáztató" könny megrendíteni. Itt tolonganak körülöttem. Nevük idekívánkozna. Sokan vannak, kit válasszak? Hogy tudjak különbséget tenni a lebegő beszédű, nyíltszívű palócok, a gyönyörű magyarságú moldvaiak, bukovinaiak vagy a követhetetlenségig "rávéleksző", időtlen emlékezetű somogyiak között? Katyi, Mari, Rozi, Ilon, Emera nénik között? Kikben olyan felelősségérzet lakik, a "régi-régiek"-kel, "utánzott"-akkal kapcsolatban[3]. Öregasszonyok között, kik készültek érkezésemre[4], füzeteket körmöltek tele elődeik "megszokott énekeivel, imáival"[5]. Várták, mikor kerül rájuk a sor[6]. Ha nem volt idejük kivárni, üzentek értem: "Jöjjön el Háromfára...", hogy el-elakadó hangjukat megörökítsem. Bár a halál a kapu előtt leselkedett, addig nem engedték be, míg egy "jóravaló becses személj" nem rögzítette a sokszor már csak zihálva, sípolva feltörő utolsó szó-, hangfoszlányukat.

Hogy tehessek különbséget öregasszonyok között, kik nemcsak múltközvetítőként, emberként is kiemelkedtek, mert "hitték a szegént": becsülték egymást[7]. Volt, ki után gyerekben, unokában, dédunokában vagy 70 maradt fenn. 70 életút ágazott el egy nyomról. Volt, kihez idegenül tértem be, de barátként jöttem el[8]. Még munka közben is rendelkezésemre álltak. Szállt már ima és ének a "közös" munka helyén, például a "kecsu"-ban hagymaaprítás könnyfacsarásában, de szállt a "kamorában" is, libakopasztás pihefelhőiben, szipogó-síró öregasszonytól, ki minél jobban elérzékenyült a krisztusi szenvedés sorjáztatásán, annál izgatottabban tépdeste ölében aléltan fekvő vércseppes libáját. Rögzítettem imát határban répaegyeléskor, baromhajtás során is jólakottan poroszkáló állatok nyomában vagy hetipiac zsibongása közben. Így láttak el szóval, énekkel - meleg tejjel, házi kenyérrel. Ha rám szakadt az éjszaka, otthonuk védelmével. Mivel tudnánk viszonozni adakozó kedvüket? Legtöbbször alig mással, mint munkánk eredményével, azaz emberi és közösségi értékük bizonyságtételével. - Esetünkben ezzel a kis írással-gyűjteménnyel, amit most közrebocsátunk.

Róluk szól, de rólunk is. Nekik, de mindnyájunknak. Bonyolult egysége talán különös hangsúlyt ad ma neki, amikor szemünk láttára alakul át a paraszti társadalom: módosul, változik, megújul gondolati, lelki, ún. "konzervatív" formája[9]. A napjainkban lezajló hagyomány- és életforma-változással törvényszerűen együtt jár a szemléletváltás, "tudatállomány"-átrendeződés[10]. Ezért érzem különösen fontosnak minden olyan szellemi emlékanyag gyűjtését és bemutatását, melyben, mint itt is, a népköltészet formáiban mintegy kőbe vésetten jelentkezik a nagy történeti forduló, a pogány-keresztény átállás lélekmélyi képe. E kép sokszor már nagyon is elhalványodott részleteivel most váratlanul élesen tűnik elő egy-egy szöveg hologramjában. A kereszténységre való áttérés már rég lezárult. A "napnyugoti" világhoz kényszerített csatlakozást a szent király, István következetes szigorral hajtotta végre. Minderről krónikaírásunk tanúskodik. De tanúskodik másról is: zsinati végzésekről (1095, 1114, 1279), inkvizíciós jegyzőkönyvek, boszorkányperek mögötti gyakorlatról, szörnyülködve emlegetett bájolásokról, arról, hogy az 1001-es pápai áldással még nem vált kereszténnyé a pogány magyar. Vizsgálódásaink azt mutatják, hogy sem a "krisztusi fény", sem az értelem világossága nem hatolt be teljességgel ezer esztendő alatt az ősbozótba. A népi megnyilvánulások elárulják a Szent István irtotta-tiltotta gondolkodást és mögöttes gyakorlatot[11].

Valahogy nem tűnt véletlennek, hogy én személy szerint Koppány ivadékai között találkoztam először az archaikus imádságanyaggal, melynek hátterében, ha nem is éppen az "eresszön mög a fiamon"-gyógyítás szándéka jelentkezik már ma, de amely kétségkívül sokat megőrzött az egykori - itt jobbára már csak védekező, bajelhárító tendenciát mutató - mágikus képzetekből[12].

*

Az imaanyag vizsgálatát - gyűjtését is - két szinten folytatom: szövegi megjelenésében - ilyenkor művelődéstörténeti forrásértéke válik hangsúlyossá -, valamint lelkiség- és tudatkapcsolásaiban, ilyenkor néplélektani - mentáltörténeti - vonatkozásai kerülnek előtérbe.

Az érdemi rész előtt - úgy vélem - érintenem kell műfaji előtörténetét 1968 decemberéig. Majd sorsa további alakulását a kézirat leadásáig, 1973 áprilisáig.

Archaikus - apokrif - imádság folklórkategória 1970. február 11-ig nem volt. Az e napon tartott akadémiai előadáson fogadta el a szaktudomány műfajmeghatározó kitételemet. Folklórkategóriaként nem szerepelt a szakirodalomban, de egyes gyűjtők találkoztak már vele a múltban is. "Történeti" darabjai a költői értékű XVIII. sz. eleji ún. "Memorialis"[13] és a Horvát István történészünk naplójában 1805-ben feljegyzett "Fehér rózsa, Mária" kezdetű "babonás, haszontalan szószaporítású imádság"[14], továbbá Kálmány Lajos 1891-ben közzétett tizenhárom imádsága, melyeket, talán nem is véletlenül, a ráolvasókkal együtt közöl. Értéküket helyesen summázta akkor, midőn "nyelvkincseink gyűjtői figyelmébe" ajánlotta az ily imádságok feljegyzését[15]. Ez időtől kezdve fel-felbukkannak a folklórirodalomban, hol jelen funkciójukban, hol meg egy-egy motívumukkal, más népköltészeti műfaj szövegével "összeragasztva". E szórványjelentkezések nyomát népköltészeti gyűjtemények, tanulmányok, cikkek őrzik[16].

A kortársi érdeklődésekről személyes információk alapján értesültem. Rövid összegzésük: Bálint Sándor e század húszas, Domokos Pál Péter s Tálasi István a harmincas, Kallós Zoltán s Diószegi Vilmos az ötvenes éveitől figyelt fel e szövegekre[17]. Szlávik Andor felsőmaráci (Vas m.), Bárány László magyarszecsődi (Vas m.) plébános és Besenczi Sándor[18] önkéntes gyűjtő (Ordas, Pest m.) a hatvanas évektől kezdve gyűjtenek maguknak, illetve Fettich Nándornak[19], ki ideje és lehetősége szerint szintén végzett terepmunkát. Dömötör Tekla előtt sem volt ismeretlen, Pócs Éva meg hiedelem/ráolvasó anyaga műfaji kötődéseként jegyzett le hasonlókat. Újváry Lajos festőművész Gyimes-völgyi gyűjtései során rögzített értékes archaikus imaváltozatokat, Borsai Ilona a Mátra vidékén, Falvay Károly meg tokaji útján. Utolsónak, de talán a század legelső törekvéseiről szól Pogány Péter közlése, aki 1972 őszén a Népköltészeti Kataszter néhány olyan darabját mutatta meg, mely a tízes, húszas években folyt be alkalmi gyűjtőktől a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárába.

Jómagam 1968. december 17-ig tizenhét éves gyűjtőmunkám alatt nem találkoztam még csak hasonló jellegű megnyilatkozással sem, jóllehet érintkező területen dolgoztam Lajtha Lászlóval és Tóth Margittal: történeti népének - szokásköltészeti anyag gyűjtésével foglalkoztam. A jelzett szakirodalmi szórvány-előfordulások részint elkerülték a figyelmemet, részint meg történeti folklóradatként kezeltem őket, s nem tételeztem fel mögöttük még ma is élő gyakorlat lehetőségét.

Ez volt a helyzet 1969 novemberében, mikor a gyors ütemű, rendszeres kutatást elkezdtem, a Babosné imádsága felvetette problémák megoldását a terepmunkától várva. Választ keresve olyan kérdésekre, melyeket sem az eddigi adatok, sem a kortársi kísérletek nem érintettek. Az ilyen jellegű anyag néhány évvel ezelőtt még aligha lehetett volna nyílt kutatási téma. Ha lett volna is érdemleges gyűjtés, az ötvenes évek világnézeti és szemléleti merevsége nem biztosíthatta volna a kibontakoztatásához szükséges atmoszférát[20].

Az 1972. december elején ideiglenesen lezárt gyűjtés eredménye: az ország minden táján jártam[21]. Több mint 300 napot töltöttem terepen. Ugyanennyi községben dolgoztam, ennek többszöröséből nyertem anyagot gyűjtési gócpontokon: búcsújáróhelyeken, folklórünnepélyeken, szociális otthonokban, piacokon, pályaudvarokon, SZTK-rendelőkben stb. stb... - mintegy 6000 szöveget és hozzá kapcsolódó tudatanyagot.

Jelen válogatás zömmel e három év munkájából állt össze. Adott esetben más gyűjtésből is merítettem, mivel célom az anyag minél teljesebb bemutatása az eddigi és jelenben is folyó fáradozások nyomán. Fáradozások, eredmények, melyeket a közhasznúság felismerése szült. Néhány szót ezekről is kell szólnom, de kell a műfaj életének egyéni és közösségi érintettségéről, valamint az elmúlt három év alatt érte-vele-körülötte történt mozgás, alakulás, fejlődés folyamatáról is.

Már az első hónapok gyűjtési gazdagsága nyomasztó felismeréssel járt. Világossá vált, hogy ennek az országos elterjedésű hagyománynak összeszedésére egymagam nem leszek elég. Időmből, erőmből nem futja. Viszont a munka sürgős, mert a gyűjtés lehetőségeit lehatárolja: 1. a legértékesebb, azaz legarchaikusabb darabokat ismerő öregek gyors kidőlése, 2. az érzékelhető gyorsasággal végbemenő élet- és gondolkodásmód-változás információszerzést leszűkítő ténye[22]. A felelősség súlya alatt a segítségkérés módozatait latolgattam, s valamiféle közös vállalkozásban láttam a megoldás lehetőségét. Úgy véltem, hogy közösségi kulturális érték sorsa ma már nem maradhat egy ember gondja. Ilyen értelemben fogadtam el, mintegy az országos gyűjtés megindítására, a Juhász Ferenc felkínálta közlési lehetőséget az Új Írásban[23]. Az ő költői bevezetőjével megjelent harminckét imádság előszavában együttműködésre hívtam fel mindazokat, akik közérdekűnek minősítik a néphagyomány ügyét[24]. A közölt anyag hatását érzékelteti a folyóirat novemberi számának Visszhang rovata (127-128. o.), a vidéki sajtó, valamint a tudományos és művészeti élet képviselőinek örvendező értékelése[25]. Gondomban talán legnagyobb segítségre adott reményt a katolikus egyház nem várt pozitív magatartása ezekkel a számára erősen vitatható "teologice, liturgice abszurd" imákkal szemben[26]. Az anyag történeti értékét felismerve, az egyház[27] gyűjtést hirdető - támogató - érseki, püspöki körleveleket adott ki[28], és az egyházi sajtóban nagyon is eredményes gyűjtési felhívásokat tett közzé[29]. E felhívások nem is annyira az alsópapság közreműködését hozták, melynek körében a szöveghez kötődő ellenérzés, tiltás nem tűnhet el máról holnapra[30] - még főpásztori beintésre sem -, hanem inkább a népi emlékezés zsilipjeit húzták föl. Megható szép levelekkel, sokszor kiemelkedő filológiai értékű imádságokkal, régi írásokkal, könyvekkel gazdagították gyűjteményünket, határokon innen és határokon túlról[31]. Nem hagyatkoztam pusztán az egyház és a sajtó nyújtotta támogatásra, mind az anyag[32], mind gyűjtési módozatainak bemutatására, hanem tudományos és ismeretterjesztő előadásokat tartottam egyetemeken, főiskolákon, művelődési házakban és mindenütt, "ahunnand" a segítséget reméltem, és ahol szükségesnek látszott az ilyen-olyan fenntartás tisztázása s a még az öregeknél is fellépő bizalmatlanság leküzdése[33]. A kortárs írók is igyekeztek munkámat információnyújtással megkönnyíteni[34]. Az idegenben élő magyarsághoz is eljutott a híre. Az érdeklődést most csak két mozzanattal jelzem. Major-Zala Lajos Svájcban letelepedett, idehaza is elismert és értékelt népi származású költő egyik verseskötetének tetemes része ez imádságok ihletéséből fakadt[35]. Jelentőségét Rónay György taglalta, párhuzamba állítva az előző év nyarán Debrecenben tartott anyanyelvi konferencia Bárczi Géza megfogalmazta elvi álláspontjával[36]. Az eredményeink iránt fogékony amerikai magyarság számára meg 1972 tavaszán a Magyarok Világszövetsége támogatásával New Yorkban megjelent ezen gyűjtésből szakmai bevezetőmmel ellátottan egy hanglemez Török Erzsébet, Jancsó Adrienne és Mosóczy Miklós előadásában[37].

Túlnőne e kötet keretén, ha az imaműfaj "életével" az utolsó években összegyűlt dokumentáció alapján hosszabban foglalkoznék. Ennyi megérteti, miért szerepel a könyv gyűjtői között "idegen" is, lett légyen az Kálmány Lajos, Bálint Sándor, Polner Zoltán vagy írni-olvasni alig tudó öregasszony[38], főiskolás, szeminarista vagy kis falu káplánja[39], esetleg Kallós Zoltán vagy Bosnyák Sándor. Mindehhez még csak annyit, hogy menet közben a szaktudományt is tájékoztattam az addig elért gyűjtési eredményekről: 1970. május 20-án ismét az MTA-n, a Néprajzi Társaság Folklórszakosztályának ülésén szóltam az imaműfaj téma- és személyi vonzásra előkerült szokásköltészeti párhuzamairól, különös tekintettel a Mária-siralom-műfaj népi továbbélésére[40]. 1971. március 25-én az MTA Középkori Munkabizottságában számoltam be az anyag művelődéstörténeti forrásértékét egyre nagyobb számban bizonyító elemekről, továbbá egy új gyűjtési törekvés megvalósításáról: a népi tudat- és lelkiségvizsgálat folytatásáról. Ez utóbbi fontossága munka közben derült ki, sokszor legalább olyan hangsúlyt nyert, mint maga a vizsgált hagyomány[41].

E kötet első megjelenése érdekében 1972 decemberének elejétől fölfüggesztettem a terepmunkát. Végleg lezárni a gyűjtést nem lehet, és tudománytalan volna. Mind saját tapasztalatunk, mind az érkező levelek mellékletei csak alátámasztják Tálasi István szentenciaszerű véleményét: "Addig kell gyűjteni, amíg az anyag adja magát." E kijelentésre azért került sor, mert a forrásértékű szövegek kiadását sürgető szaktudósok már 1971 tavaszán kérték a gyűjtés megszakítását, éppen a már meglevők feldolgozása, közlése érdekében. Az addigi gyűjtési hajrában, mely valójában az öregekért való versenyfutás volt a halállal, ezt elképzelhetetlennek tartottam, s joggal, mert az azóta meghallgatottak közül - sajnos - többen meghaltak. Az anyag szempontjából pótolhatatlan veszteség lenne, ha esetleges hosszabban tartó íróasztalmunka miatt nem leltem volna rájuk[42]. Továbbá gyűjtőtérképemen akkor még jelentős fehér foltok mutatkoztak, melyek berajzolását is sürgetőnek éreztem. E hiányok azóta nagyjából eltűntek. Többé-kevésbé választ kaptam kezdeti problémáimra is, így viszonylag teljes képet adhatok az "agyunkba fő'vett", "állandóan a fejünkbe' csöngött", "öregeink kikövete'te" imaanyagról.

*

Az imádságokkal elsősorban szövegi megjelenésükben foglalkozunk. Számba vesszük az eddigi eredményeket és a megoldásra váró problémákat.

A következőkben lényegre sűrítve taglaljuk a kérdéseket, majd jelen ismeretünk birtokában válaszoljuk meg őket, érintve a korábbi meghatározásainkat is.


Lehetne még finomítani e felosztást, de keretünkbe nem fér bele. Kivetíthetném tudományközi kapcsolatait: nyelvészettel, művelődéstörténettel, képzőművészettel, ikonográfiával, zenével stb. és természetesen a teológiai ágazatokkal való számtalan érintkezését. Jelen áttekintésünk számára azonban - úgy gondoljuk - ennyi elég, különben elvesznénk az egymásba folyó nagy anyag részleteiben. E tagolás alapján haladunk, és igyekszünk a lényegeseket elmondani. Elöljáróban a következőket szögezhetjük le: a viszonylag rövid gyűjtés után kialakult véleményünket nem módosította érdemben az alaposabb felderítés. Ahol igen, jelezzük, így pl. a meglepő eredetmozzanatokat.

A) ANYAGKAPCSOLÓDÁS

I. Funkció

Kis közösségben végzett általános gyakorlat, családon belül, jobbára szülői, nagyszülői örökítéssel folytatják[43]. Kötött, liturgikus keretben ma már nincs helye, történelmi rétegeiben igen. Kivétel egy moldvai töredék, melyet bérmáláskor mondtak volt (25. sz. ima). Szövegei nem hivatalos szövegek. A "nihil obstat" törvényességével nem rendelkeznek. Paraliturgiához ritkán kötődnek. Ez új mozzanat. Eleinte erre adatunk nem volt; elsősorban görög katolikus öregek vallomásából derült ki, hogy egykor még templomi ájtatosságokon is - főként májusi, októberi litániákon - mondták, a pap távozta után. Római katolikusoknál is előfordult nagyheti imaösszejövetelek alkalmával, különösképpen kint a Kálvárián - "Koponyán", keresztútjárás után. Ezek szórványadatként kezelendők, mert általában "templomban nem", "közösen nem", "csak otthon", "házilag" stb. jelzéseket kaptam. A szövegek egyházi jóváhagyás nélkül élnek. A papság általában nem tudott róluk s a hozzájuk fűződő gyakorlatról. Ha mégis fülébe jutottak - gyakran gyónás révén[44] -, ellenezte őket. Meggyőzéssel, tiltással, szankciókkal igyekezett háttérbe szorítani, megszüntetni. Nem sok sikerrel. Erősebb volt a hagyományhoz való ragaszkodás, melyet érzelmi és esztétikai tényezők is fokoztak[45], mint az értelem szava (imaszövegek "zagyvaság"-aira való hivatkozás - [46]) vagy a penitencia súlya[47].

Alkalomhoz jelen funkcióban szorosan nem kötődött. Zárt, hagyományőrző vidéken szórvány közösségekben (pl. Moldva) szokásköltészet köszöntő, kántáló szövegrészleteiként jeles napokon előfordult. Ideje: jobbára esti, reggeli ima, néha délben is mondják. Gyakran pénteken, nagyböjtben, nagyhéten, nagypénteken. Bajban, veszedelemben. Betegnél, haldoklónál[48]. Sokszor csak amikor "éppen eszükbe jut". Munka közben, úton, mezőn[49]. "Bármikor lehet." Helye: lakószoba (konyhaasztal-ágy-tűzhely körül-előtt, térdelve, ülve; falikereszt, Mária-szobor előtt[50]. De kint, a határban levő keresztnél is. Különben "alkalom"-nál, említettek függvényeként, pl. Kálvárián, imaházakban stb.[51].

Rítusban helye, rendje nincs. Ad hoc jellege miatt nem is alakulhatott ki, hacsak nem egyénileg végzett, énekkel taglalt esti-reggeli imádkozás - ájtatoskodás során. Főleg palóc vidéken. Kivételre utal a mezőkövesdi asszonyok közlése, kik este a "summásságon" közösen végezték a barakkban elalvás előtti megszabott rend jegyében imamondásukat[52].

Itt szólok a gyűjtő tapasztalatáról azzal kapcsolatban, hogy aktívan élő néphagyomány-e még ma is, vagy csak passzív, emlékezet tárolta egykori gyakorlat, életforma-elem? Erre éppen úgy nem lehet egyértelmű választ adni, mint e hagyományegységben sok mindenre. Van, aki el nem hagyná, mert nélküle nem tud elaludni, s ha véletlenül olyan fáradt volt, hogy elnyomta az álom, megébred, mert nem imádkozott. Nem egyből úgy kellett kiásni[53], s volt, ki valamikor tudta, de már "rég feledte". Olyan is akadt, ki hallotta régen, de nem tartotta "érdemes", "valóságos" imának. S nem "foglalkozott vele". Ugyanígy van ez a kor viszonylatában is. Sok öregasszony már nem "használja", de vannak öregek, kik unokájukkal együtt minden este végzik. Különben ez fejezetnyi kérdés, valójában a jelzett szemléletváltozás mértéke határozza meg. Kapcsolódik a vallás elsorvadás-elkopás kérdésköréhez is[54]. Széles kitekintésre nyerünk lehetőséget a népi vallomásokból, mert minden fázis és minden fázismozzanat jelentkezik: együttesen teljes tudat-körképet ad.

II. Hordozó réteg

Nemtől független, férfi, nő egyaránt végzi.

A kicsi gyerekkori elsajátítás idején szülő, nagyszülő nem tett különbséget fiú-leány között. A női adatközlők magasabb arányszámát más tényezők határozzák meg: lelki alkat, érzelmi beállítottság, misztikum iránti fogékonyság, pszichés túlterhelés, érzékenység. Korhoz: csak annyiban kötött, amennyiben az öregek hátat fordítanak az életnek, készülnek a túlvilágra, igyekeznek megcélozni a mennyországot[55]. A köztudat gyakran az öregkorral társítja az imádkozás tényét, mintegy privilégiumának is tekinti, még más világszemléletűek is elnézik nekik. Hozzájuk ez "illik", nekik "ez jár". Sokszor csak ez jár. Ez egyetlen dolguk, s mert munka nélkül nem tudnak élni, ezt végzik egyre beszűkültebben[56]. Ugyanakkor középkorúak, sőt fiatalok is ismerik, gyermek adatközlőim is vannak, a legkisebb két és fél éves. Többször vettem fel családon belül három generáció hangját ugyanazon imádság elmondásával (érdekelt ugyanis a szöveghűség, -változás, -módosulás stb. kérdése) s egy betű eltérést nem tapasztaltam. Volt azonban olyan adatközlőm is, aki ahányszor elmondta, mindig másképp alakította. Általában az ifjabb nemzedék mindig aszerint tudja, amilyen mértékben érvényesül a szülői, nagyszülői átadó, megmentő szándék[57].

E hagyományanyag vallási megoszlás szerint inkább a katolikumhoz tapad, rómaihoz, göröghöz egyaránt. A görög gyakorlat talán mélyebben és általánosabban él, de szövegileg nem olyan változatos[58]. E tapasztalat feltehetően egykori liturgikus ősszövegek kérdésével függ össze. A római katolikusokszövegei változatosabbak, de oldottabbak és mélység-szélesség vonatkozásában az erősen hagyományőrző vidékeken jeleznek differenciáltabb értékeket.Protestáns adatközlőink is vannak, elsősorban reformátusok. Már csak erősen racionalizált, díszítőelemeitől megfosztott szövegeket ismernek. Főleg az "Én lefekszem"-típuskör néhány kezdő sorát. Három évvel ezelőtt a kezdeti gyűjtések gazdagabb református anyagot ígértek. Aztán derült ki, hogy a valóban protestáns adatközlők sok esetben katolikus hozzátartozóiktól tanulták meg a díszítettebb szövegeket, mert azokat saját imáiknál szebbnek tartották[59]. Változatlanul feltételezem azonban - mind saját, mind Kallós Zoltán református területen folytatott gyűjtései, továbbá a nemzetközi protestáns párhuzamok alapján -, hogy a református "ősszülők" valamikor ismerték e szövegeket, de hitük értelemközpontú, demitizáló jellege folytán ezek elveszthették "cifra", "kokasos" elemeiket, s csak a "praktikum" jegyében éltek tovább.

Foglalkozás - társadalmi réteg szerinti megoszlást nem tapasztaltam, sem a jelen falu kiegyenlítettebb társadalmában, sem az 1945 előtti erős tagoltságban. Paraszt, pásztor, halász stb. éppen úgy mondotta az "egísz níp" "szájrú szájra ment" imádságait, mint iparos, zsellér, nincstelen vagy cigány környezetből kikerült. Társadalom/foglalkozás per funkció: nem jelez különbséget. Szórványadataim vannak viszont a társadalmi ellentét imagyakorlattal kapcsolatos jelentkezésére[60]. Ugyancsak függetleníthető az iskolázottság lététől, fokától. Ez szintén kivetül az anyagban, de más kapcsolásban: jelleg, eredet stb.[61].

III. Terület - nyelv

Az egész magyar nyelvterületen él. Így határokon túli vagy a történeti rendű szórványmagyarság közt is (Moldva s a volt bukovinai székelység). Hazai nemzetiségek körében is gyűjtöttem. Ebből ugyan a szomszéd népek jelenlegi gyakorlatára még nem következtethetünk, de az imák megléte elképzelhető, főként a román folklórban, melynek bizonyos ágával s motívumaival szövegeink rokoníthatók (pl. kolindák). Feltehetően ez érvényes bolgár, szláv vonatkozásban is. Távolabbi közösségek, területek esetében egyéni tapasztalatra nem támaszkodhatom, csak a rendelkezésemre álló irodalmi és folklóradatokra, melyek jobbára a múltat érintik. Ez adatok alapján: európai hagyomány, kereszténységhez tapadó általános folklórjelenség. Történeti gyökerei a középkorig ereszkednek, illetve... De erről később, az eredetkérdésnél részletesebben szólunk.

IV. Hagyomány - szóbeliség

Mai megjelenésében elsőrendűen szájhagyományozás útján elterjedt - öröklődött, ez a "betéve vót" imádságműfaj[62]. Lévén a népköltés egyik archaikus ága, érthetően kapcsolódik mind a magyar, mind a nemzetközi folklórirodalom számtalan válfajához. Pl. eredetrendben: a ráolvasó, népének, paraliturgikus népi színjáték, siralom stb. motívumaihoz, s a szokásköltészet több egységéhez: a kántáló, köszöntő énekekhez, lakodalmas s a vallásos néphagyomány főleg ádventi (Mária-altatók), karácsonyi és nagyheti mozzanataihoz fűződő szokások epikus, lírai és prózai folklórműfajaihoz. Jelen magyar gyakorlatáról már szóltam, az előző témakörben meg utaltam nemzetközi - ma még számomra - esetlegességeire.

V. Irodalom - írásbeliség

Írásos rögzítést ez anyag csak elvétve nyert[63], Magyarországon eddig ismeretlen lévén, más népköltészeti alkotással ellentétben, semmilyen vonatkozásban nem hathatott a műköltészetre, sem a jelenben, sem az elmúlt öt-hat negyedszázad során: az irodalmi népiesség markánsabb jelentkezése óta. Amióta viszont e hagyomány néhány darabja ismertté vált az Új írás révén, hatása már mutatkozik.

Ezzel szemben az anyag motívumainak múltbeli irodalmi kötődése mind magyar, mind nemzetközi vonatkozásban szembetűnő. S itt már a műfajpárhuzam észlelhető. Tehát magyar motívumpárhuzamai a XVI. sz. kolostori irodalmának egyes műfajai érintésével (imádság, énekköltészet, szenvedéstörténet, Mária-siralom, látomásirodalom stb.) a XIII. sz.-i Ómagyar Mária-siralomig követhetők, illetve Bornemisza Péter 1578-as bájoló imádságain keresztül a Bagonyai ráolvasásokig (1488). Nemzetközi irodalmi párhuzamai nagyjából azonosak a kolostori irodalom anyagában mutatkozó kapcsolatokkal. Ez - úgy vélem - bővebb magyarázatot nem igényel. A mi, főleg szerzetesek művelte, középkori irodalmunk az európai latin nyelvű egyházi irodalom kötött-kötetlen fordításából-áttételéből-átköltéséből állott. Valójában hazai szinten tükrözi a hátteres egyházi kultúrát, szellemében, törekvéseiben, illetve ezeket megjelenítő irodalmi műfajaiban. A Nádor-, Winkler-, Debreczeni, Érsekújvári, Weszprémi-stb. kódex, "siram"-ai, passiói mögött megjelenik Pelbárt vagy a Sermones Dominicales szerzője és a távolban Anzelm, Bernát, Bonaventura, Berceo vagy a számunkra legfontosabb, a közvetlen hatású Geoffroi de Breteuil alakja. Anyagunkban ez a középkori költészet ezért jelentkezik egyszerre azonos párhuzamelemekkel, magyar, nemzetközi kulisszákkal. Párhuzamaink nem csak a nyugati egyházi irodalommal mutatnak közösséget: számtalan motívumunk bukkan fel az őskeresztény-görög egyházi irodalomban (pl. Trisagion), a keleti varázs-, a bizánci apokrif anyagban és a mindezeket visszhangzó középkori szláv (orosz), pravoszláv és német egyházipapi gyógyászati irodalom emlékeiben is.

VI. Köztes premterület: ponyvairodalom

Az irodalom és a népköltészet köztes peremterületéhez, a "ponyvá"-hoz[64] az anyag mind közvetlenül, a szövegeivel[65], mind szokásköltészeti párhuzamaival kapcsolódik. Innét a "bagómártonos ima" elnevezés eredete is. Ponyvagyűjteményemben több típuskör szövege nyert így rögzítést és ezzel gyorsabb, szélesebb körű elterjedést. A vallásos ponyva a paraliturgia függvénye és megjelenítője. Valójában a népi katolikum sok száz éves gyakorlatának, a népi áhítat pap nélküli, kötetlen, önerejű megnyilatkozásainak lecsapódása az analfabetizmus fölszámolása idején. A ponyva követelően jelentkező irodalmi/vallásos tömegigényt elégített ki. Igényt, erős szellemi érdeklődést, sőt szükségletet, melyet sem a hivatalos irodalom, sem az egyház tőzsdéjén nem jegyeztek. Annál inkább érzékelte azonban a kurzus emelkedését a különböző rendű, értékű nyomdászréteg, sokszor csak kézisajtós szentember. Jól járt a nép, jól járt a szentember, jól a magyar irodalom, és nem utolsósorban az imakutató. A szájhagyomány révén a középkortól a zugnyomdákon keresztül átmentett anyag értékes irodalmi emlékeket őriz. Egyik-másikról talán e kis szakadozott lapok nélkül nem is tudnánk. Az irodalom történeti műfajainak/hagyományainak népi továbbélését mutatja a ponyva és a ponyvából szétáradó kéziratos rögzítés. Az eredményt tekintve mindegy, hogy a jámborság vagy a kufár szellem fogta el a sokszor már múló-tűnő hagyományt, s szállította át korunkra, tálalta nekünk, sok izgató kérdés megoldására.

Mondanom sem kell, hogy e ponyvairodalom anyagával - népénekek, legendaballadák, Mária-líra s egyéb epikus-lírikus vallásos szokásköltészeti emlékek - műfajunk bizonyos érintkezést mutat[66].

VII. Terjedés - terjesztés

Történhet egyénileg is, ilyenkor általában családon belül, nemzedéki rendben folyik[67]; előfordul családon kívül is: szomszédban, mezőn, imaórákon, búcsún, kórházban vagy pl. egykoron az iskolában, "a pad alatt". Családon kívüli tudatos terjesztésről ma kevés adatunk van. A népi emlékezés szerint a múltban "szent öreg", "kódus", zarándok, remete, búcsúvezető, árus - "ócsójancsi" - "hozta-vitte"[68]. Közösségi terjesztésre ma már inkább csak történeti adalékokból következtethetünk. Eretnekek, vándorló szerzetesek, "dékánok", diákok (diakónusok), alszerpapok, literátusok sokrétű tevékenységét idézik az írások és bizonyos gyűjtési adatok, de idézi a néphagyomány mágikus tudományú garabonciásának alakja is[69]. E történetben a sor talán a beginizmussal kezdődik, s a XIII-XVI. sz-i. vallásos társulásokon, imaközösségeken, imaházak szombati - nagyböjti - összejövetelein keresztül Bors István "III. szent Ferencz-rendü tag"-ig tart, aki "Botykón 1886-ban" jelentetett meg ponyván két archaikus imát (Fehér rózsa, Mária és Szól a kakas, csendes angyal - ez utóbbi már a tudatos csiszolás negatív jeleit mutatja.) Esetleg még tovább, az endrődi "könyvesasszonyok"-ig követhetjük e hosszú utat, melynek határköveit az 1114-es, az 1628-1632-es nagyszombati, illetve az 1545-1563-as tridenti zsinat paraliturgiát segítő végzései jelzik a "Quo primum tempore" szellemében. Sem V. Pius, sem Oláh Miklós, de Pázmány Péter sem gondolta volna, hogy Magyarországon annyi baj lesz a végrehajtással, hogy a Praetridentinum emléke-gondolata-gyakorlata ma is jelen van, és hogy ilyen szívós gyökerei vannak a laikus katolicizmusnak[70].

B) KÖLTÉSZETI KATEGÓRIA

I. Műfaj

Műfaját és helyét a népköltészetben funkció, témahordozó réteg, eredet szabta meg. Ezért és ezek figyelembevételével neveztük e hagyományegyüttest archaikus apokrif népi imádságnak. Később az "apokrif" jelzőt a szaktudomány egyes képviselői mint félrevezető meghatározást megkérdőjelezték; az Ethnographia-tanulmány címét már ennek megfelelően módosították. Ma már látom, hogy az anyagon mind funkció, mind szövegi eredete alapján nyugodtan maradhatott volna az "apokrif" jegy is.

II. Név, elnevezés

A nép a legkülönbözőbb módon illeti, írja körül imádságait aszerint, hogy gyakorlata, mondása kiben milyen képzeteket kelt, mihez kötődik.

Így a népi gondolkodás és nyelv-, illetve szóalkotás szférájából nagyon is jellemző meghatározásokat rögzítettem, és elnevezéseket kaptam. Megpróbáltam ezeket topológiai, etimológiai, történeti stb. elv szerint csoportosítani, de így nem ment. A funkcióhoz tapadó népi képzetek alapján jártam el, azaz:

idő szerint: lefekvő-esteli-esti-hajnali-reggeli-pénteki-böjti-böjti előkészítő-nagyböjti-nagyheti-nagypénteki-harangszó-ima stb.

téma szerint: paradicsomi-paradicsomkerti-Gecemányi-kerti-kínszenvedés-fehér rózsa-hajnal-kokasos-ima stb.

végző szerint: magán-vénasszony-gyerekkori-családi-cigány-kódus-szekta-görög-saját-magunk szerkesztette-magunk szőtte-"nem köz"-ima; öregek-kisgyerek-írástudatlanok-"régi hivek" imája; közhasználatra való imádság stb.

személy szerint: Jézus-Szent Ágostony-Szent Margit-Szent Rozália-Szent Rókus-Szent Bernát-Pió pápa imája; Úrjézus Krisztus imádsága, Pápaimádság; Bagu Márton szerkesztette ima; majd a kötött elnevezésű Mária álma stb. Jellegében ide tartozik a Hét mennyei szent zárak, Hét lakat, Mennyei Kincs, az Aranymiatyánk nagyheti imája és egyéb "szent levelek" és "szerkesztett", ponyván terjedő, folklorizált imádságok sora is. Ez utóbbiak a kolostori irodalom, az "oráció" szövegeivel meglehetősen kötődnek. Külön említem az ugyancsak történeti, sőt esztétikai rendben kiemelkedő Nagy végső dolog, nagy itilet című imafüzért vagy a Boldogságos Szűz Mária szent fiát siratta elnevezésű imát;

jelleg szerint: régi-rígisíges-régiségi-régenyi-legszebb-rémségesen szép-óriás szép-hátullaszíp-cifra-különös-különleges-fájdalmas-szenvedéses-magányos-lelki-lelkileg végzett-házi-házilag végzett-mellék-mellékes-pap nélküli-nem templomi-nem valóságos-kitalált-légbű szedett-mennybű szállott ima; sugallmány, hallásbú-hallomásbú-magam fejibű-anyám fejibű-szent öregtű, illetve néptű tanu't-istoriai-szedett-összeszedett-összeszőtt-összekovácsolt-összeragasztott-ragadék-csibe-illen-ollan-összevissza-babonai-szeriben mondandó imádság;

hatás/foganat szerint: ajánlatos-hathatós-szívre ható-hasznos-szép-erős-jó-borzasztó üdvös-legdicsőségesebb-bűnbocsánati-megnyugtató stb. ima; betegnél, haldokló mellett, jó meghalásér', boldog halálér' üdvözülésér' való imádság.

Megjegyzendő, hogy az ima és az imádság között nem tesznek különbséget. Öntudatlanul talán ünnepibbnek, súlyosabbnak érzik az imádság megjelölést. Ezt - úgy vélem - a "röpima" összetétel is jelzi (pl. "Az Úrjézus Krisztus imádsága, mikor a Geczemányi-kertbe szenvedett..."). Az imádság történeti értékű - lásd Halotti Beszéd -, s a kolostori irodalomban is ymaczaagh, ymadsagh, Imadsag stb. vagy az oracio kitétel van.

III. Tartalom

Erősen vegyes tartalmú műfaj aszerint, hogy a százados szellemi lecsapódásban miként érvényesült a népi szelekció, és mit szűrt ki a közösségi emlékezés. E szelektív tevékenységet bizonyos mértékig meghatározta már az elődök ítélete, gyakorlata, mely a "borzasztó üdvös, szívre hatós", "óriási szép" stb. tapasztalati és esztétikai summát is megjeleníti, szankció erejével továbbítja. De egyéni alakítás, válogatás is történik, ma éppen úgy, mint ahogy történt a múltban is.

Mind az egyéni vélekedések, mind a magyar és az európai hagyományanyag tanúsága szerint a krisztusi szenvedés és a vele együtt járó Mária-fájdalom leginkább alkalmas az imának tulajdonított transzcendens erő fokozására, tehát az "üdvös", "hasznos" ítélet kialakítására[71]. Ennek megfelelően imádságaink középponti témája a szenvedés, azaz a szenvedéstörténet egyes kánoni és apokrif hagyomány szállította mozzanatai. Amint látni fogjuk, ezek lesznek témamagjai is. A krisztusi megváltás, kereszthalál - ősi renden véráldozat - misztériumát megjelenítő szenvedés fázisai tűnnek elő hol közvetlenül, hol meg a középkor kivirágzott jelképrendszerében. Az emberiség üdvéért vállalt áldozat eseménysorának fölidézése - elmondása - hasonlóan a misén való részvételhez-áldozáshoz, valamelyest a Golgota-dráma közvetlen részesévé teszi az imádkozót[72]. Ezt hangsúlyozza az imazáradék ("Aki ezt az imádságot..."), ez vésődött be nemzedéki rendben az imádkozók tudatába, ahogy ezt párhuzamanyagunk is, jelesül az olasz (umbriai) vonatkozó hagyomány tanúsítja[73]. Különös hitelt ad a záradéknak az isteni eredet megjelölése ("a Jóisten azt hagyja", "Krisztus nem szól, sem beszél, csak azt mondja...", "Azt mondotta Szűz Mária...", "Szent Lukács evangélista írja..." stb., "...aki ezt az imádságot..."), ami emeli kötelező erejét, és magyarázza fennmaradását[74].

Imáink témája még a vallás személyi és tárgyi anyaga: szentek, szentelmények, adott esetben a liturgikus irodalom mindezeket kivetítő emlékei.

Nincs ún. témája az elsőrendűen és közvetlenül mágikus képzeteket keltő imádságoknak, melyekben, ha elkeresztényesített szellemben és jellegben is - utaltunk rá kezdetben - a valamilyen célratörés, bajelhárítás, védekezés szándéka jelentkezik. Tudatmélyi rétegek pogány örökségeként varázscselekvések gesztus- és szóállományát idézik. A Rossz Szellem, a Rontás helyét elfoglaló Sátán ellen egyház szentesítette eljárással vagy szellemben, Krisztus nevében lép fel a régi félelmek új hitű továbbhordozója[75].

A legtöbb ima felajánlással kezdődik, melynek magyarázatát egyik palóc adatközlőm - kissé gyermekdeden - így adta: "...Mikor valaki hozzáfog imádkozni, az imádságot nem ajánlja fel senkinek, akkor az angyalkák nem tudják hová vinni az imádságot... Azt várják..., hogy hová vigyék, kinek adják?..." (Nógrádmegyer, B. J.-né, 1922.)

IV. Alak

Az imák szerkezete általában hármas tagoltságú. Lírai természetű személyt-szituációt megjelenítő kezdőképpel indul a szöveg, melyben a középkori látomásirodalom egy-egy motívumának folklorizált eleme is megtalálható. Általában a már jelzett fényszimbolika: egyház-Nap-Krisztus-hajnal-Mária-ádvent stb. kánoni és apokrif jelképrendszerében mozog. Elegyes jelképiségével érzékelteti az elkövetkező mondanivalót.

A középrész a szenvedéstörténet valamely fázisának epikus-dramatikus megjelenítése.

A befejező rész, az ún. záradék tömör, objektív hangú, semmi sincs benne az előző részek jellegéből. Meghatározza az ima végzéséért járó lelki hasznot, kegyelmet, üdvöt. Ahogy említettük, ez hitelesíti a szöveget, jelzi az imaanyag funkció-szöveg eredetét, idézi az ajánlatos/kötelező gyakorlat emlékét.

E hármas tagoltság nem mindig van jelen. Középkori énekek, himnuszok, epikus hagyományokat hordozó imádságok vagy rövid imák esetében eltűnhet. Alig szembetűnő az ún. imafüzéreknél, melyekben hosszan sorjáznak egymás mellé ma még ki nem derített vonzás és tapadási törvényszerűségek révén összeállt szövegek: múltba merült szertartások folklorizált emlékei, népi archaikus motívumok és a jelenlegi egyházi imák is. Alakilag ide kívánkozna az ún. sugallmánycsoport hosszú, különös szóáradata: egyéni szerzésnek minősítik elmondói, de érvényesülnek benne külső hatások is. Jelentősége alkotás- és néplélektanilag figyelemre méltó[76].

V. Stílus - vers

A szövegek stílusa változatos, ellentétes jegyeket ötvöz egységbe. Irracionális költészet: szimbolikus, szürrealista eszközökkel éppen úgy él, mint naturalista, sőt verista elemekkel. Előadásmódja sodró, litániásan áradó, balladisztikusan tömör, sőt szaggatott. Költői esztétikumokban gazdag: metaforák, megszemélyesítések, lírai jelzők, szinonimák, majd a gondolatritmus, gondolatpárhuzam, alliteráció, asszonancia szinte állandó jelenléte dúsítja e gazdag költészetet, melyben egybeolvad a lírai, epikus, dramatikus műfajok jellege, ezért is nyerte el a lyrico-epico-dramatico műfaji meghatározást.

Verstanilag nehezen meghatározható. Az dönti el, miről vált le, mit hordoz. Mi szövegi eredete, illetve miként rendeződik mindez az egymásba folyó rímes, rímtelen - kötött, kötetlen - egyéni, közösségi lírában. Itt mindent megtalálunk: az ősköltészet - a medveénekek - már jelzett gondolatpárhuzamait, betűrímeit, gyors váltású hangsúlyos szólüktetését, melyet a mondanivaló lendít előre, s a gondolat parcelláz szabálytalan hosszúságú, ütemes egységekké. Tetszés szerint görgetik öregeink e sorokat: hol csak két-három szótagnyit mondanak, hol huszonnégy szótagig meg sem állnak. E költészet nem hogy sorokban nem tud magára béklyót rakni, hetesek, nyolcasok, tízesek, tizenhármasok kedvelt egységeihez igazolni, de még egy-két rímpárnál sem telik többre az irányító akaratból. Vivőerejét valamelyest csak a gondolati nyomaték hangsúlyos-hangsúlytalan kapcsolata-rendje szabályozza. S ez a modernnek tűnő, "eleitű hagyatkozott" szabad verselés a középkori latin nyelvű egyházi költészetet is visszhangozza, a kötött strofikus formák szabályozott rendjét, összehangzó rímeit használva, mintegy példázva a kettejük egységéből született "magyar poézis"-t.

VI. Előadásmód

Egyéniség, jellem szerint alakul. Általában "sebesen", "madár szárnyán" száll. Van, ki komótosabban "gázol át" végeláthatatlan szövegeken, más a szavak sodrásába bódul, s lehunyt szemmel zsongítja lelkét a szó narkózisával; olyik meg régi sebeket tép fel a szenvedés önkínzó újraélésével.

Az imamondás pózzal jár, s még munka vagy menet közben is átalakul az ember, kizökken önmagából, ki valóságából. Megváltozik testtartása, arckifejezése[77]. Nem szeretnek állva imádkozni, ha lehet, leülnek, önmagukba roggyannak, a még oly kemény faszéken is. Ölbe eresztett, összekulcsolt kézzel indítják az égbe, a megfoghatatlanba a "szómból származott szent igéket". "Odafigyelni" nem kell, a kisgyermekkori rögzítés verbális automatizmusa egyszer s mindenkorra biztosítja a folyamatos tudást[78]. Ezért nehéz ezeket az imádságokat leírni: az imádkozók nem tudják abbahagyni-folytatni, mindig csak elölről kezdve haladnak, ha esetleg gépi segítség hiányában diktálniok kell a szöveget. Ellentmondásosnak hangzik, de bármennyire automatizáltak is ezek az imák, valami szabad belső variálódásra képesen hol így, hol úgy alakulnak. Erős kísérőjelenség az emóció, mely a szipogástól kezdve a síráson át a vinnyogó, artikulálatlan szólöketegig érvényesül. Ha nem vettem volna szalagra, magam is alig hinném, milyen hatású lehet a Szenvedés fölelevenítése. Ilyen hatást Miatyánk, Üdvözlégy "katekizmusi" imája soha nem vált ki. Természetesen itt is közrejátszik az alkat: érzelmi, miszticitásra hajló, hiszteroid stb.; de az egyéni sors imán át kivetülő terhe, emléke is szerepet nyerhet. Van azonban olyan is, aki tudatosan szépen mondja, megadja a módját[79].

Több imát rögzítettem az egykori éneklés hangzását keltő deklamáló, recitáló módon, mely sokszor már szabályos dallamba csapott át. Ezzel az eredetkérdés területére lépünk[80]: érintjük az énekima múltban végbement funkcióváltását, és érzékeljük e folyamat egyes fázisait. Kézzelfoghatóan bizonyítja ezt Bagó Márton 1885-ben megjelent Négy Istenes Ének című ponyvájának 1. "éneke", a Vasárnap hajnalban harmat száll a földre (lásd a 205. sz. imádságot), melyet három évvel ezelőtt Hasznoson már imaként vettem fel, és adatközlőm nem emlékezett rá, hogy nagyanyjától, anyjától - akitől tanulta - valaha is énekelve hallotta volna.

C) EREDET

A bonyolult szövegegyüttes eredetéről csak úgy tudok szólni, ha a szövegeknek nemcsak filológiai, hanem etno-pszichikai vizsgálatát is érintem. Mint szövegek - ahogy jeleztük - egykori irodalmi valóságot tükröznek. Nem utolsósorban a magyar középkor nem létezőnek vélt, jobbik esetben csak gyér szórványok s nemzetközi analógiák alapján valószínűsített, ám elveszettnek hitt műfajairól szólnak. Így az Európa-szerte virágzó himnusz- és énekköltészetről, különös tekintettel a Mária-siralom-műfaj népszerű gyakorlatára. A liturgikus és vallásos színjátszás, nemkülönben bizonyos epikus hagyományok továbbéléséről is vallanak ezek a népi emlékezés rejtetten-nyíltan fenntartotta irodalmi valóságjegyek, Mezey László kifejezése szerint: "a szóbeli hagyományozás viszontagságainak kitéve", azaz eredeti szóvégi megjelenésükhöz képest már szétesett, roncsolt formában[81]. Az egykori liturgikus funkcióra hellyel-közzel utalnak tudati és filológiai nyomok, s utal az imádságok valamikori énekeltségemlékét, hangzáshatásait, változó zeneiségű előadásmódját fölidéző hanglejtése, mely gyakran - ahogy fentebb említettük - teljesen énekszerű.

A szövegek még a lovagi epika jeles területéről - a Grál-mondakör világából - is hoznak üzenetet, mégpedig a lehulló és fölfogott Krisztus-vér-motívummal kapcsolatban: misztikus helynévként, néha edényként fordul elő a több-kevesebb torzulással jelentkező középkori latin "gradalis" szó, mely a szent Grál-ereklye megfelelője. A motívummal már korábban is foglalkoztam; magyarországi eredetére vonatkozóan semmivel sem tudok többet mondani, mint akkor, jóllehet rendkívül sok változatban fordul elő a megjelölése. A gárdalom, gárdijom, gárgyilom, gádalom viszonylag tiszta szóképétől kezdve a következőkig, hogy csak néhányat említsek: gárgyaom, kárdzsaom, dárium, kárium, gárgyium, gvárgyián, árgyium, árgyélom, gázium, gézium, gália, nárion, aristom, órion, órium, orittom, glorittom, óliliom, áleliom, bézáriom stb., stb., de változott Egyiptommá, Jeruzsálemmé is az értelmet kereső gondolkodás eredményeként. Ma is fenntartom véleményemet, hogy a Grál-motívum feltehetően a XIV. sz.-ban került hozzánk, az Anjou-ház szellemi kapcsolataival. E dinasztiát "családi hagyomány" kötötte a Grál-ereklyéhez. Nagy Lajos visegrádi udvarában, a korai renaissance egyik központjában bizonyára ismerték a kor irodalmi ízlését, egyházi lovagi szellemét összesítő Grál-regényt (mondát), ha ugyan nem volt már ismeretes még korábbi időszakok udvari kultúrájában. (Az akkori lovagi eredetű főúri névadás az Arthur-mondakör ismeretét látszik tanúsítani.) Ismervén egyes Árpád-házi királyaink szerepét a korabeli Európa életében, újabban hajlamos vagyok a Grál magyarországi jelentkezési idejét jó száz évvel előbbre tenni, s Chrétien de Troÿes, Robert de Boron vagy Wolfram von Eschenbach korában gondolkodni. Hazai viszonyainkra fordítva a szót, III. Béla, I. Imre és II. Endre idejére. Különös tekintettel a nevezett királyok politikai és szellemi kapcsolataira a nyugat-európai lovagi kultúrájú udvarokkal, irodalmi központokkal. A politikai kapcsolatok megvalósult házassági kötelékekkel fűzték a magyar uralkodókat a francia-angol-aragóniai-kasztíliai stb. uralkodóházakhoz, a szellemiek pedig az ezen uralkodók környezetében vagy védelme alatt álló költőkhöz, énekesekhez. Közülük nem egy Magyarországon is megfordult, mint Gaucelm Faidit vagy a legkiválóbbak egyike, Peire Vidal, aki III. Béla fia, I. Imre Aragóniai Konstanzával kötött házassága alkalmából jött Magyarországra, s olyan jól érezte itt magát a különben nyugtalan költő, hogy négy évet (1198-1202) töltött el Esztergomban. Ez időben, a XIII. század elején szaladt szét Európában Chrétien de Troÿes megszerkesztése nyomán a Grál-eszmény jegyében föllendülő Grál-epika több prózai és verses megfogalmazásban. Valószínűtlen, hogy egy olyan téma, mint a Grál keresése, mely a keresztes háborúk Európájának lovagi eszményét fejezte ki, ne visszhangzott volna lovagi kultúrájú királyaink udvarában, mely házasságaik révén költők, énekesek találkozóhelye volt. Alig elképzelhető, hogy ezek a bizánci és a nyugat-európai kultúrát egyaránt megjelenítő magyar királyok ne hallottak volna ezen énekesek, költők lantján fölcsendülő Grál-történetekről. S ezen történeteket ne vitte volna szét a királyi udvarból főúri lantosok és vándor igricek sora...

E feltevések, melyek majdnem bizonyossággá érlelődtek a végzett forráskutatás során, tudom, csak akkor állják meg helyüket, ha a folklór önmagáért beszélő anyaga mellé még valami "kézzelfogható" filológiai adatot is szolgáltatok. Remélem, hogy erre is sort keríthetek, mert a dolgok rendje úgy kívánja, hogy ha már valami ennyire evidens, az előbb-utóbb bizonyíthatóvá válik. (A kérdéssel, főleg a Grál-témával kapcsolatban lásd még a 20. sz. ima jegyzetét.)

Végül is számunkra a Grál-kérdésben nem is az a lényeges, hogy melyik változat jutott el hozzánk, hanem az, hogy miképpen került be a magyar néphagyományba, és hová tűnt a többi része? Az összefüggéseiben megmaradt főmotívum mellől (a piros vér-halál-jelkép tapadt az imaközpontú szenvedéstémához) miképpen vált le észrevétlen a többi. Ki tudná megmondani, hogy a Krisztus-véráldozat-utolsó vacsora-szentáldozás-megváltás eszmei egységet tükröző több eredetvonalú Grál-komplexusból, melyet a középkori fénymisztika sugárzása vont be, további üzenetként fölbukkan-e még valami a nép emlékezetéből. Vagy - talán egyszer - írott nyomára akadunk?

A szövegek eredetkérdésénél vizsgálnunk kell a hordozó funkció eredetét is. Az imádságok, mint szövegegységek, filológiai témául szolgálnak. De mint funkcióelemek, az emberi magatartás ősi és örök, napjainkig is érvényes megnyilatkozásai. Néplélektani szempontból közösségi, bár egyénileg végzett védekező és bajelhárító gyakorlatok, melyekhez az ember magárahagyottságában, félelmében folyamodik. A természeti erőknek vagy földi hatalmaknak kiszolgáltatott ember maga fölé vetített felső erőkhöz fordul, és szóval, mozdulattal befolyásolni igyekszik őket. Tehát minden imádság - jól tudjuk - szómágia, a szó bűvös erejébe vetett hit. Az ember és az istenség-isten közötti érintkezés egyik eszköze. Az Újszövetség így fogalmazza meg (Máté 7:7): "Kérjetek és adatik néktek; zörgessetek és megnyittatik néktek"[82]. Az egyház meghatározása szerint az ima olyan vallásos ténykedés, mely a racionális gondolkodás számára megközelíthetetlen. Az imádkozás ugyanis az embert egy másik létszférába emeli, azaz az imádkozót az ima ereje-sodrása a tudati lét egyik fokáról a másikba lendíti át. Átlendíti, és ezzel lehetővé teszi az ember-isten közvetlen kapcsolatot. Enélkül a hit pusztán immanens szükségszerűség maradna, valami halott isten-ember viszony, mely "nyugodtan lehetne a panteizmus néven elfedett ateizmus előfoka is".

A jelenlegi imagyakorlat eredetét aligha követhetjük. Elemei az ősi szakrális praktikákhoz éppen úgy elvezetnek, mint a kereszténnyé váló magyar nép templomi és templomon kívüli, századokon át folytatott vallásos tevékenységéhez. Tehát az imádkozás: felső hatalomhoz fordulás, ősi mágikus és keresztény-misztikus tendenciáit, tudati formáit kivetítő imaanyaga szövegeinkben is e kettősséget mutatja.

Egyformán hozza - még ha a keresztény jelleggel ködösíti is el, vagy teljesen átkeresztelten jeleníti is meg - a pogány népi lelkiség éltette gyakorlat mágikus szóállományát és az egyház századokon át kialakult kifejezés- és szókészletét.

E kettősséget, mind funkció, mind szöveganyag vonatkozásában legjobban és máig is érvényesen Bornemisza Péter jellemezte: 1578-ban szent haraggal kelt ki a babonaság ellen - Ördögi Kísírtetekrűl című művében -, jelesül Szerencse Benedekné bájoló imákkal történő gyógyítása ellen. Ez az asszony "az ördög nevébe minemű imatsagval mielte az baiolast kit ő velt hogy Isten nevebe mielt. Kiket nagy anyatul es egy mise mondo Paptul tanult volt".

Ezért bonyolult és szétágazó, sokszor megoldhatatlannak tetsző kérdés ez összekuszált, egymást átfedő szóhalmaz szövegi eredetét felderíteni, és a motívumegységeket egykor magukba foglaló ősszövegeket kihámozni. Ősszövegeket? Jóllehet ma még semmi bizonyosságot nem tudunk róluk, meggyőződésem, hogy voltak, és előbb-utóbb előkerülnek. E meggyőződésemtől függetlenül az ősszövegek problémája fennáll, és kettős: volt-e egyáltalán ősszöveg - léteztek-e ősszövegek, vagy ezek csak motívumegységek voltak? Motívumegységek, melyek szövegeink egy-egy képének felelnek meg. Nagy részük kapcsolatba hozható - ahogy fentebb jeleztem - a középkori latin egyházi irodalom bizonyos műfajaival s ezeknek sok esetben megrongálódott, széthullt szóállományával. E kezdeti felismerést akkor még csak feltételesen vetettem fel. Ma már a nyugati párhuzamvizsgálatok alapján elfogadhatónak tekintem. Ezzel bizonyos szövegegységeink eredetkérdését megközelítően tisztáztuk.

Annál nagyobb gondot okozott motívumaink jelentős része, a különösen változatos lírai képanyag, mely egyes jegyeiben kötődött ugyan a középkori egyházi fényszimbolikához, de teljes képrendszerében és jelen megfogalmazásában a nyugati egyházi irodalomban nem akadtam nyomára, sem párhuzamaira. Ma már - úgy vélem - e kérdéskör megoldását is megkísérelhetem. Úgy tetszik ugyanis, hogy e motívumok eredetét jórészt az őskeresztény apokrif irodalomban kell keresnünk, melynek anyagából a kora középkor folyamán váltak ki, és bizonyos ókori keleti varázstevékenység hagyományaihoz kötődve, mágikus tartalommal új funkcióban (védekező-bajelhárító-ördögűző-gyógyító stb.) önállósultak, és terjedtek el Bizánc kisugárzásában, hatókörében. Így mutatja imaképeink több totemisztikus, szimbolikus jegye az őskereszténység hellenisztikus, szinkretista törekvéseit, vegyítve apokaliptikus elemekkel és a görög keleti bizánci apokrif irodalom Krisztus és Mária életével foglalkozó műveinek bőven átmentett mozzanataival.

Nagyjából ez a szellemi háttere azon motívumainknak is, melyek elsődlegesen gyógyító-ördögűző tendenciákkal jelentkeztek a középkorban, legtöbbször még legálisan egyházi gyakorlatban. E gyakorlat a papságnak mint természetfölötti erők közvetítő fórumának ősi privilégiuma volt. Szentesítette a közfelfogást tolmácsoló ágostoni szemlélet (V. sz.), mely szerint mindennemű betegség a démon műve, aki beférkőzik a testbe, és megszállva tartja azt. A természettudományos - orvosi - ismeretek fejlődésével e papi gyakorlat alapja-hitele lassan megrendült, de szó- és gesztusanyaga - ha elferdülten is - átmentődött, és szívósan fennmaradt a nép körében. Eleinte a népi hiszékenység és az őshiedelmek szövevényes lelki piacán ezt jól kamatoztató vegyes elemek, bizonyos klerikus ismeretekkel rendelkezők éltek vele. - Ilyenekkel bőven szolgált az egyház századokon át a valami oknál fogva illegalitásba szorultak népes seregéből: az eretnekek, szökött szerzetesek vagy a reformmozgalmak kiváltotta szembenállók köréből, pl. a keleti egyházban az óhitűek, raszkolnyikok stb. - Később, szinte napjainkig, e széles elterjedtségű "tudomány" már az "óvasó"-, "tudós"-, "javas"-asszonyok ténykedése lett. Ezek nagy része éppen úgy Isten nevében végezte a gyógyítást, mint annak idején a papság a rossz ártó szellem-démon-ördög el/kiűzését.

Bár az idők folyamán a kezdeti szómágikus szövegfunkció elhalványodott, mégis megőrzött annyit az egykori természetfölötti képzetekből, hogy új, misztikus tartalmak hordozójává is válhassék, és imaszerű formulákban éljen tovább a liturgia mindenkor honi nyelven mondott passiórészleteivel ötvöződve, melyekben különös hangsúlyt nyert a vér-szenvedés-krisztusi vér eleve mágikus értékű eleme. E passiórészek nemcsak a könyörgések hatékonyságát emelték - fölfokozva az ősi számmisztika kabalisztikus jegyeivel -, hanem a népi elképzelés szerint, az önáltatás egy nemeként biztosították a szövegek legalitását és ezzel fennmaradását. Ugyanis az eredeti funkciójukat elvesztett szöveg/motívum egységek az egyház jóváhagyását nem nyerhették már el, még ha társultak is az egyházi javallatra folytatott gyakorlattal: adott időben végzett szenvedéstörténet-felidézés, fölötte való elmélkedés stb. Annál inkább elnyerték a "régi hivek" tetszését, akik ezekben az "Úrjézustú tanút", "menbű szállott", "sugárolt" imákban megkapták mindazt az érzelmi és színtöbbletet, melyet az "egyszerű", "papi" imák nem nyújthattak[83].

Mindezek ismeretében sok minden világossá lesz, nem utolsósorban az egyház heves ellenkezése e számára rossz emlékű szövegekkel kapcsolatban, mivel ezek abban a percben babonasággá, sátáni műveletté süllyedtek, mihelyt lekerültek a hivatalos listáról, s illetéktelenek kezébe, immár "nemtelen" célok nemtelen eszközeként, el nem fogadható tudattartalmakat tükröztetve éltek tovább.

Az eredetkérdésnek ez az az összetevője, melyet már korábban láttunk és jeleztünk is, mikor az imádságok kettős eredetéről, kettős arculatáról szólottunk. Ám "apokrif" motívumaink irodalmi és folklórpárhuzamait még nem láttuk tisztán, habár a ráolvasókkal kapcsolatban felvetettük a funkcióváltás előtti közös eredet lehetőségét. Anyagunk varázsszövegekkel, ráolvasókkal, bájoló imádságokkal érintkező elemeinek ily kapcsolatát a finn etnológia, nevezetesen V. J. Mansikka vizsgálódásai nyomán próbáljuk felfedni. Az ő segítségével juthatunk el ahhoz a gazdag s imáinkkal elsődlegesen érintkező motívumanyaghoz, melyet a bizánci apokrif hagyományokat mutató délszláv/szláv, román ráolvasó szövegek rejtenek magukban. Ezután már csak egy lépés volt annak felismerése, hogy e szövegek egyes elemei, akárcsak jelzett mozzanatai, szoros kötődést árulnak el a karácsonyi-újévi magyar, szláv, román kántáló-koleda-kolinda énekekhez. Tehát summázva: ezen énekek, továbbá archaikus imádságaink bizonyos motívumai és a kelet-európai ráolvasó-bájoló szövegek között genetikus kapcsolat észlelhető. E kérdés tanulmányozását, szélesebb kibontását megkezdtem, idevágó gyűjtéseim, könyvtári kutatásaim és ének/dallam vizsgálódásaim eredményeiről rövidesen beszámolhatok.

Remélem, hogy ez úton haladva talán eljutunk az eredetkérdés megoldásához, s e kettőséget jelző hagyomány háttérrajzát is élesebben húzhatjuk meg.

Mindezek után talán megállapíthatjuk, hogy a középkor bizarr arculatát meglehetősen élénken rajzolja meg az imádságműfaj, amibe, mint különös gyűjtőmedencébe, több irányból folyt be az a szellemi hordalékanyag, mely ma itt a népi kultúra sajátos üledékrétegeként jelenik meg szövegeinkben, a már egységessé összeállt, csiszolt költői formában. Tehát pogány hiedelemmozzanatok, krisztusi pecséttel hitelesített szoláris képzetek keverednek a középkori egyházi költészet töredékes roncsaival, misztikus víziókkal és a burjánzó, nem kanonizált szövegek színes fordulataival.

Itt minden összeolvad: az ál az igazzal, a törvénytelen a törvényessel. Alig tudjuk, mi jött Keletről, és mi Nyugatról. S mi Nyugat közvetítésével Keletről, pl. a keresztes háborúk révén. Staurotheotokia? Planctus? A kánoni szűkszavúság mellett megfér az apokrif bőség, a Bibliával együtt a Jakab Ősevangélium vagy a Pilátusi Akták. A középkor vallásos közösségeinek dicsérő énekei egybevegyülnek a keresztesek himnuszaival vagy a huszita kanciókkal. A mezopotámiai agyagtáblák bűvös igéit továbbadják a "hellén könyvek" imaszövegei vagy a német gyógy- és varázs-, sőt imakönyvek lapjai is. Mint az 1531-1542 közt írt lutheri kötet elé fűzött tübingai ívek gyógyászati javallatai, melyek egyike napjainkig is jól ismert: "Contra corsagh" - mondja az utasítás. S ez a félrevezető jellegű varázsszöveg hű mása a mi közkedvelt "Ez ki háza, ki háza, Szent Benedek háza..." kezdetű imamotívumunknak. Vagy pl. ha végigkísérjük az ún. keresésmotívumot, messzire kell mennünk: Ízisz bolyong Ozirisz után, az Énekek Éneke szerelmese társa után. Mária "Szent Fiát" keresi, a csecsen(c) anya pedig rabságba hurcolt katona fiát. Ha föltekintünk a nagy "látók"-ra, nem elég megjelenítenünk a hellenizmus apokaliptikusait, sem Ezdrást és a Sabbe-Sibyllák sorát vagy a misztika elragadtatottjait, élükön Gertruddal, a magdeburgival. Péter és Pál túlvilági beszámolói nyomán fölbukkan Tundalus és Tar Lőrinc. S e kora és késő középkori pokoljárók előtt ott sápadozik szemhatárunk alján a "látomás lobbant szemébe: álmában pokolra alászállt" asszír herceg képe. De velünk van az őskeresztény irodalmi hagyományokat tükröző "szent levelek", "cérna-könyvek" megőrzötte infernói utazás két hőse is: Vergilius - Szent Mihály és Dante - Mária, s itt állnak a "mit látnék - azt látnék" eget kémlelő palóc ősök. Nem sok értelme volna e "szent öregektül" tanult imádságok szó- és motívumállományával most hosszan foglalkozni. Beható vizsgálódásra van szükség, hogy megállapíthassuk, miként lesz Tuotilo "Quem queritis" trópusának (X. sz.) "három Máriá"-jából, kik a halott Krisztust ősi zsidó rítus szerint húsvétvasárnap reggelén bebalzsamozni akarták - a somogyi ima krisztusi vérrel játszadozó "három szüz"-e. - (Bár könnyen megtalálhatnánk e szüzek előképeit még távolabbi időkben is.) - Lempi mindentudó erejét idézi a Kelemen-legenda tengerfenéken épülő kápolnája, vagy a Sínai-hegyi kőkoporsó, mely Kataliné volna, s itt mégsem az övé. Az Acta Sanctorum vagy a Legenda Aurea életrajzi tényei sokszor csak pontatlan visszaverődései a népi képzeletnek. Amit századokon át megtartott, azzal eljátszott. Szövegei különös módon visszhangozzák a Planctus Máriájának, da Todi Donna del Paradisójának panaszát. E "paradicsomi" imák ősi énekeink ritmusát és a IX. sz.-i fuldai szerzetes költő szavait.

*

Tehát mindezekből a századokon át elhullajtott szellemi morzsákból a csipegető koldusnép költői tehetsége varázskovászával erőt adó kenyeret sütött[84]. Más szóval: úgy tűnik, hogy a költészetté válás folyamatában ez az anyag biztosítani tudta a népi alkotóösztön míves közreműködését igénylő belső izzást. Ez izzás nélkül aligha keletkezhettek volna e sodró líra villanó képei, változó lüktetésű sorai, amelyek Arany Áter vagy Louhi világába is visszalendítenek, de Fülöp, a Kancellár szekvenciái szellemét is árasztják. Ősvallási genezismotívumok kozmikus jegyei kapcsolódnak Mária születéséhez, totemisztikus képzetei Krisztus származtatásához, szoláris hagyományai Istenhez ("bejön hozzám Szent Úristen világosító", "eljöve Szent Világ Úristen") vagy Krisztus-Világ anyjához ("én leszek tenéked Napbúlátó anya"). Samanisztikus mozzanatok elködösödött emléke kísért, vogul imádság Nap hívó könyörgését visszhangozzák, medveénekek hangulatát idézik a "letérgyepül térdre, térdig való vérbe" vagy a "halnék halálodé', ha halhatnék", a "lépj ki lépést, lépj ajtódon" betűrímei. S mindez eggyé olvad a "Simeon-hegyi kápolná"-val, a "boldog aranykakaskák"-kal, vagy a "kisleányzó" - Mária álmával, "angyalok tiszta fejér kötényé"-vel... Enélkül aligha tudnánk meg a "sárbodor szép haját leeresztő" Máriáról, hogy "világ zsoltárkönyvét olvassa", sem az Istenfiú halálát - "talpig sebesen, könyökig könnyben, hetedízig való sebben" - nem fogalmazná meg egy kánoni irat sem az ősköltészet gondolatritmusának bőségével: "testi szállong, véri hullong", "száll a húsa szakadván, piros vére csordulván", "az ő szíve vetömedött, piros véri futamodott", "szíve teteje meghasadt, piros vére szétszaladt" stb.

Enélkül az izzás nélkül e költészet csak szó- és motívumgyűjtemény lenne, melyből hiányozna a szentséges és a valóságos természetes egysége. Nem ötvöződne eggyé a "főszállott a kokas a kapufélfára", a "fogadj Isten, Szent Lukács evangélista" hétköznapisága a "Szent Engelice", "Szent Kotron" és az isteni ige "szent szakramentoma" miszticitásával.

A népköltés új műfajaként jelentkező líra - amint láttuk - nemcsak a magyar barokkhoz vagy a keresztény középkorhoz kötődik, hanem sokkal messzebbre utal. Összességében villant fel vonásokat a magyarság lelki-szellemi arculatából, melyen egymást váltó áramlatok szükségszerűen módosítottak, de alapjegyeit eltüntetni nem tudták. E különböző korok szívverését, gondolati ritmusát s a mögöttes tudattartalmakat kivetítő költészetet talán így summázhatnám: régi és új, távoli és jelenvaló. Csak viszonyítás kérdése, hogy személyes vagy személytelen, hogy alanyi vagy tárgyi. Szubjektív elemei ellenére könnyen objektiválható. Végsőkig leegyszerűsített és végletekig bonyolult. Egyszerre megbékélt és robbanó, zárt és kitárulkozó. Túlfűtött - megríkat, és bizarr - megnevettet. Egyéni hangú, közösségi élménytartalmú. Bár magyar, de Európát, sőt Ázsiát is kivetíti. Nomád természetközpontúsága nem akadályozza meg, hogy a középkori latinitás égre tekintő szemléletével láttasson. E sok ágból folyammá duzzadó imalíra az emlékezet áradásában kötetlen ritmusú szín-hang-kép-szózuhatag-költészetet sodor felénk, melynek főtémája a Szenvedés. Központi alakja Mária és Krisztus. A fiáért szenvedő Anya és az emberiségért szenvedő Fiú. Szenvedésük forrása a szeretet. A szenvedés nagysága és a szeretet hőfoka között az arány egyenes. Ezért e költészet a szenvedés és a szeretet lírája[85]. A fehér rózsa-piros hajnal-gyöngygyökér-aranybimbó-mályvaág-gyöngyvirágrajzat-holtak bársonya-"hótteleveny" Mária anyai szeretetét éppen úgy ábrázolja, mint a lángarany-véresvörös-fekete jegyű balladás képsorokban Krisztusét.

S azon a tömör, tiszta nyelven érzékelteti, melyet az imák majdnem hogy titkos jellege[86] és az átadó személy/szöveg tisztelete[87] megvédett a nyelvfejlődés hatásaitól és a nyelvi romlás torzulásaitól. Megőrizhette archaikus hangzását, különös hangulatát, ábrázoló erejét és képzettársító hatását. S miközben tükrözte a szenvedést, a nagyot, Krisztusét - levezethette a szenvedést, a szánalmast, az emberét. Kifejezhette elmondói szeretetvágyát, mely oldotta a szenvedést is. Vallomások sora igazolja, hogy az anya-fiú átélt, fölnagyított, misztikus síkon jelképpé növelt szenvedésével azonosulva tompult a saját fájdalom, elviselhetővé vált az egyéni "könyökig könnybe"-lét[88].

Nem tudom eldönteni, hogy ez a szó-hang-sóhaj-líra az Istent kereső Mária segítségét kérő hit megnyilatkozása volt-e pusztán, vagy az ima feszültségcsökkentő szelepével a lélek- s indulatrobbanás levezetését is szolgálta. Hogy ezt közösségi szinten milyen mértékben tette? Nem tudom, hogy míg Krisztus és Mária szenvedéséről szóltak az együttérzés magasra csapó hangszínén vagy a fájdalom monoton szókoppanásával, a Kálvárián végigélt szenvedésnek adóztak-e inkább, vagy saját sorsuknak adtak hangot. Az eljövendőkben a gyűjtés folytatása mellett megkezdett történeti, néplélektani vizsgálódásaimat is ki akarom terjeszteni, mert eddig ezt lehetséges részleteiben még nem végeztem el. Majd csak azután mondhatom meg, hogy e realitásokat kivetítő emlékanyag mögött mennyire hat még e "régi, régiséges imákat" olyan sokáig fenntartó golgotaátélés élménye, vagyis a saját sors terhe. Annak a sorsnak terhe, melyet önerőből alig tudtak volna elviselni, csak az "anyám fejibü' tanu'tam" imákkal[89].

Ezért került könyvem mottójául az óorosz istenes ének két sora, melynek szorongó kérdése így tör fel:

Jaj, Igaz Krisztus, mennybéli cárunk!
Ki táplál immár minket, ínségeseket?
Ki ruház föl minket, mezíteleneket?
[90].

Mielőtt átadnám az olvasóknak az imalíra legszebb-legjellemzőbb darabjaiból készült válogatásomat, mely éppen csak sejteti a sok ezer szöveg gazdagságát, megköszönöm Somogy megyének, személy szerint dr. Kanyar József levéltári igazgatónak, hogy e sorok megírásáig eljuthattam, és ez a különös emlékanyag megjelenhet. Az ő ötlete volt, hogy a Somogy szülötte Babos Jánosné és társai[91] "rávélekedése" nyomán feltörő imádságok "megszólaljanak", és a somogyvári, zselicszentjakabi, szenyéri vagy bármely magyar templom-kápolna "zengő kövei"-ként visszhangozzák "régi hivek" távoli énekét-szavát. Visszhangozzák, sőt idézzék Dami(l)on tüzes "üszköcskék" füstjébe vesző alakját vagy a "Boldogasszony parancsolatjára" és a számmágia, a 3, 7, 9, 77 természetfölötti erejében "guruzsmás"-an vagy igaz hittel végzett szóbűvöleteket, ez "eleitű hagyatkozott" imákat, melyek úgy maradtak "apárú fiúra, mint a géci taliga", mivel ezeket nem a papok mondták a "prédikaszékrű, (mert) azok breveráriomoztak, ezt nem imádkozgatták."

Ezúton köszönöm meg Bálint Sándor professzornak szíves segítségét és szakmai tanácsait. Végezetül pedig az MTA-nak, személy szerint Ortutay Gyula akadémikusnak, hogy mind anyagi, mind erkölcsi vonatkozásban messzemenően támogatták munkámat, s ezzel lehetővé tették, hogy a régi "magyari"-ak elhaló szavait fölfogjuk, és mindenki számára érzékelhetővé tegyük[92].


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!