I.
Végtelen magas a te lakásod, oh, isten!
Huszonhat esztendeig röpült imádságom, míg hozzád jutott.
De eljutott hozzád.
És te meghallgattad, meghallgattad!
Amily forró volt imádságom, oly forró most köszönetem.
Köszönöm, köszönöm!
Számot vetettem az élettel. Nincs több dolgom a földön. Jólesnék meghalnom; de nem terhellek több könyörgéssel, én istenem! hiszen legnagyobb kívánságomat kegyelmes voltál teljesíteni... ha fenn van a nap, minek volnának akkor a csillagok?
Semmit nem kérek tőled többé, teremtőm, megelégszem eddigi jóságoddal.
Jó vagy te, jó.
Dicsértessék a te neved mindörökké!
Úgysem élhetek már soká. Öreg vagyok, nagyon öreg. Hetvenéves. Reszket kezem, mely a tollat tartja, mint reszketett ezelőtt félszázaddal, midőn azon lyány kezét tartotta, kit szerettem. El fogja-e valaki olvasni tudni életem történetét, mit e reszkető kézzel akarok leírni?... Talán jobb, ha olvashatatlan lesz, mert az iszonyú!
II.
Róza, Róza! ......................................................
Hm, ő volt életem átka, és mégis sóhajtok nevére. Ő volt életem átka, igaz, de egyetlen boldogsága is. A boldogság igen rövid, az átok igen hosszú volt... kis lángocska és égig nyúló füst!
Rózát először szerettem az életben. Előtte mondtam ugyan már másnak, hogy szeretem; de akkor hazudtam... ah, talán ezért szállt rám az átok? Nem, nem; egy hazugság ennyit nem érdemel, egy ily hazugság. S ha mégis, ha mégis!...
Ki ne ismerné az első szerelmet, e váratlan kedves vendéget, ki véletlenül betoppan, és egy kizsákmányolt tündérvilágnak minden csillagát és virágát körülöttünk hinti el; s a csillagok elveszik szemünk fényét, s a virágok illata lerészegít, elbódít.
Így jártam, midőn Rózát láttam meg.
Lábaim ingadoztak. Kis híja volt, hogy térdre nem estem, és nem imádkoztam... nem imádkoztam őhozzá!
Ami szép és kedves a teremtésben kezdet óta előfordult, mindaz lelkemben volt e pillanatban, s szerettem volna Rózának elmondani... s egy szót sem szólhattam, nyelvem elfelejtette a beszédet. Némán bámultam. Úgy tetszett, mintha ezt észrevette volna... mert szemlátomást kerülte tekintetemet. Ez kedvem szerint történt; mert ha ő néz reám, én nem mertem volna szemeimet fölemelni. Az első szerelem visszavezeti a szívet eredeti ártatlanságához; ekkor láthatni, mily tisztán kerül ki a lélek az isten kezéből.
Rózától Ternyeihez jutottam. Jutottam, mondom, mert eszemen kívül voltam; nem tudtam: mit cselekszem, hova megyek? Csak azon vettem észre magamat, hogy Ternyei szobájában vagyok.
- Barátom! - kiálték föl.
Ő szokás szerint nyájasan idvezelt.
- Barátom! - kiálték föl újra.
- Nos? - kérdé ő.
- Barátom!
- Ezt már hallottam; tovább?
- Oh, barátom!... - egyebet sem tudtam szólni, nyakába borultam, és sírva fakadtam. - Lásd - folytatám kis idő múlva -, nevetni akartam és könnyeztem; ugye, bolond vagyok?
- Ha magad nem mondod is, kezdem hinni - felelt ő.
- Hidd el, hogy az vagyok, bolond, őrült... de ha ilyen az őrültség, úgy sajnálom, hogy már rég meg nem őrültem. Hanem, Boldizsár barátom, te nem vagy igaz barátom, mert egyátaljában nem veszesz részt az én örömemben...
- Jó fiú, hisz eddig még azt sem tudom, hogy örülsz-e vagy búsulsz?
- Örülök, barátocskám, örülök...
- S mi adott okot ilyen őrjöngő örömre?
- Hisz tudod...
- Hogy tudnám?
- Hát nem mondtam még?
- Egy bötüt sem...
- No lásd, én azt gondoltam, hogy már mindent elmondtam. Megállj hát... ülj le csak... üljünk le... elmondom. Tudod-e, hol voltam?
- Nem.
- Az égben!
- Az égben?
- Ott!
- S a hányadikban?
- A hetedikben, pajtás.
- Szép. Most már tökéletesen hiszem, hogy bolond vagy.
- A hetedik égben voltam, Boldi, akár hiszed, akár nem; vagy a hetedik ég szállt le a földre. Annyi szent, hogy láttam az angyalok angyalát...
- Ah, úgy!
- Láttam azon alakot, mely mintául szolgált az istennek, mikor az angyalokat teremtette...
- A kis Bettit?
Ternyeinek e szavára, nem tudom, mi volt, amit éreztem: fájdalom-e vagy düh, de hirtelen fölugrottam, mintha tüzes vasat ütöttek volna oldalamhoz. Ismét lecsillapultam, és... elundorodtam; nem tudom: azon névtől-e, melyet Ternyei említett, vagy magamtól?
- Boldizsár - szólék -, ha barátom vagy, ha szeretsz, ki ne ejtsd többé e nevet előttem.
- Megengedj, édes barátom - felelt ő -, de nem tudhattam, hogy már mást szeretsz...
- Már mást szeretek! Én nem szeretek mást, mert eddig senkit sem szerettem, most szeretek először.
- Megbocsáss. Igazságtalan voltam irántad, elismerem. Csak föl is tennem azt, hogy oly leányt szerethettél volna, mint az a... de hagyjuk őt; nem fogom többé említeni, ha úgy kívánod. Hát új szeretőd... vagyis szeretőd...
- Még nem szeretőm...
- De remélsz?
- Ki ne remélne! A remény olyan olcsó áru, mit a legszegényebb ember is megszerezhet... az ily szegény is, mint magam vagyok.
- S mennyire vagytok már?
- Még semennyire.
- Ez nem igen sok. De beszéltél vele?
- Természetesen!... Azaz dehogy, nem beszéltem biz én még.
- Hát?
- Csak láttam.
Ternyei egyet pattantott ajkaival, mintha ilyesmit akart volna mondani:
- Ábrándos golyhó!
- Csak láttam - folytatám én -, de e látás elég volt arra, hogy örökre boldog vagy elkárhozott legyek.
- Eh!
- Semmi eh, Boldizsár. E lányt bírnom kell, nőmnek kell lennie, vagy...
- Vagy más lesz nőd.
- Soha, esküszöm.
- Jaj, barátom, én is esküdtem már így eleget.
- Annál rosszabb.
- S remélem, nálad sem lesz az utolsó...
- Ne tovább, Boldizsár. Talán igazat beszélsz. Nincs változóbb szél az emberi szívnél. De én most hiszem, hogy az enyém kivétel, érzelmem oly szent, hogy ha nem is emberi, legalább baráti kötelességed kegyelettel viseltetned iránta.
- Jó, ne félj, nem lesz rám panaszod... de hát szép-e az a bizonyos szép?
- Ragyogó szépség, barátom, ragyogó, mint a téli csillag.
- Szőke? Barna?
- Barnapiros, mint az esthajnal.
- Ah, éppen az én ízlésem.
- Igen? Hát ha még látnád!
- Remélem, meg fogom látni...
- Meg kell őt látnod, hogy megítélhesd: ok nélkül zavarodott-e így föl szívem és eszem, vagy sem?
- S hátha én is beleszeretek?
- Nem, Boldizsár, azt nem fogod tenni, azt nem szabad tenned. Képes lennél-e boldogtalanná, nyomorúvá tenni legjobb barátodat?
- És ha már mást szeret?
Föl akartam kelni ültömből, és nem bírtam. Elzsibbadtam tetőtül talpig. Erre még eddig nem gondoltam; s e gondolat fájdalma volt szerelmem nagyságának mértéke.
- Ne légy gyermek - szólt Ternyei -, arcod fehér, mint a bemártott meszelő... micsoda kislelkűség ez? Én csak úgy mondtam, s te máris kétségbeesel. Én, ha igazán így volna, sem ijednék meg. A manóba is, ha mást szeret, csapd le a kezéről. Addig van.
- Nincs addig, Ternyei - feleltem -, nincs addig. Ha valaki minden vagyonomat elrabolná, meg tudnék neki bocsátani; de annak, ki szeretőmtől, lelkem kincsétől fosztana meg, soha, soha!
- Könyvekből beszélsz, pajtás...
- Lelkemből, lelkem szentírásából!
- A léleknek nincs szentírása; legfölebb kalendáriuma van, melyet minden évben újjal cserél föl.
- Barátomtól hallani ilyet: fáj.
- No, hiszen ezt csak a szerelemre nézve értem.
- Ha csak arra is. Ki a szerelemről nem gondolkodik nemesen, az semmiről sem.
- Térjünk másra. Keserű kezdesz lenni, pedig ezt nem érdemlem tőled; avagy van-e hívebb barátod nálamnál, szólj?
Illetődve ragadtam meg jobb kezét, mondván:
Bocsáss meg, barátom!...
Ternyei Boldizsár nagy úr volt, azonfölül kártyás; s én mégis hittem, hogy ő barátom. Nagy úr és kártyás és... barátság! De huszonkét éves korában mit nem hisz az ember?
III.
Naponként eljártam Róza ablaka alatt; sőt napjában többször. Ha megpillantám őt, hirtelen visszafordultam, félvén, hogy ő is meg talál engemet látni; ha pedig nem láthatám, kétségbeestem.
Nagy filkó voltam... amilyen szokott lenni az ifjú, midőn először szeret.
Hetek teltek bele, míg kissé nekibátorodtam... annyira, hogy meg mertem Rózát látogatni, de csak olyankor, midőn bizonyos voltam benne, hogy többedmagával van. Ternyeit hítam egypárszor magammal, de akkor éppen kártyázni kellett mennie.
- Ki van itthon? - kérdém egyszer Rózáék cselédjét.
- A kisasszony - felelt az.
- És?
- Más nincs; csak maga van... tessék bemenni...
- Nem... nem volt szándékomban... majd... - efféléket hebegtem, kifelé hátrálva.
A szobaajtó nyílt. Róza lépett ki.
- Ah, ön itt? isten hozta... - szólt.
- Kívántam tisztelkedni... - mondám, azt sem tudva, mit beszélek.
Bevezetett.
- Éppen jókor jön - kezdé -, már úgy unatkozom; csak egyedül vagyok.
- Tartok tőle, hogy jelenlétemben még inkább fog kegyed unatkozni.
- Óh, miért?
- Mert én igen rossz mulattató vagyok... nagyon keveset szoktam, vagyis tudok beszélni.
- Én nem szeretem a sok beszédet...
Eddig ellenkezőt tapasztaltam: Róza igen beszédes volt. De nyilatkozatán megörültem, mert azt a kedvemért tette. Törtem fejemet rajta: mit válaszoljak most már neki, s egy gondolatom sem jött. Megzavarodtam. Elpirultam. Arcom égett.
- Ah - kezdém, hogy pirulásom okát palástoljam -, ez a szél úgy kifúja az ember képét...
- Szél? - kérdé Róza mosolyogva.
- Kegyetlen szél fúj, kisasszony.
- Lehetetlen, hiszen, íme, a kertben a fák levelei meg sem mozdulnak.
- Úgy bizonyosan megállt már - válaszoltam még jobban elpirulva, hogy baklövésemet észrevettem.
És újra elhallgatánk.
Azon kezdtem gondolkozni: honnan van, hogy most Róza is oly szótalan, holott máskor... ezt jóra magyaráztam. Kétségbeesett elhatározottság szállta meg szívemet. Most vagy soha! - kiálték föl magamban, és... melléje léptem. Halkan megfogám kezét... ekkor újra elhagyott minden bátorságom. Bánni kezdtem vakmerényemet. De nem, gondolám, most már vissza nem lépek, ha a sír van is megásva alattam, mely első szavamra megnyílik, hogy elevenen elnyeljen! Erősebben fogtam meg kezét... az enyém reszketett, de érzém, hogy az övé is.
- Róza kisasszony - szóltam végre, vagy leheltem tulajdonképp, mert nem volt erőm hangot adni -, Róza kisasszony... mit mondjak?... hogyan mondjam?... én kegyedet szeretem...
Róza nem szólt, de sötét pilláin könny rengett, melyet nem adtam volna a brazíliai korona gyémántjáért, mert gyöngy volt az, mely az érzelem végtelen tengerét sejteté velem keblében.
Róza, én szeretlek téged! - kiálték föl magamon kívül. - Szeretlek!
Egymás karjaiban... sírtunk. Kibontakozott végre ölelésemből.
- Fogj meg, Rózám, ne eressz el! - szólék - úgy tetszik, mintha röpülnöm kellene, felröpülnöm a mennybe; pedig nem hiszem, hogy a mennyország olyan szép, mint most a föld.
Egymás mellé ültünk. Mit én tudom: mit beszéltünk, vagy beszéltünk-e valamit?... De igen, emlékezem, hogy ő így szólt többek között:
- Minek mondtad meg, hogy szeretsz? Hisz én azt úgyis tudtam. Leányszem ne látná azt meg, ki által szerettetik! És ha nem láttam volna is: szívem súgta, hogy te szeretsz, szeretned kell engemet... oh, ha ezt nem reméltem, nem tudtam volna, talán már ott volnék, hol a megrepedt szívek szép csendesen pihennek. Mert, lásd, én az első pillanat óta, hogy találkoztunk, a tiéd vagyok. Sőt többet mondok. Neved Andorlaki Máté. Mikor én e nevet hallottam, mielőtt láttalak, valami különöst, valami megmagyarázhatatlant éreztem. Akkor nem tudtam, mi az. Most tudom, hogy szerelem volt. Oly jólesett mindig e nevet hallanom, és oly kíváncsi voltam azt látni, ki e nevet viseli. Végre megláttam őt; megláttalak. Mint szerettem volna rád-rád pillantani, de nem mertem, mert szemeid rajtam függtek. Csak nem veszed rossz néven őszinteségemet? Igaz, hogy, úgyszólván, csak ma beszélünk először egymással, de semmi az; mi szeretjük egymást, s a szeretők első pillanatban is régi ismerősek. Úgy tetszik, mintha mi két szomszéd csillagok lettünk volna ezelőtt; te lehulltál, én magam nem akartam az égen maradni, és elbujdostam, hogy keresselek, és most föltaláltalak! Most már mindegy, akár égen, akár földön: csak veled lehessek... mert ugye, nem válunk el többé?
- Elválni? Tőled? Soha!... Óh, de...
- De? Mi de?...
- Szülőid, Rózám!
- Szülőim? A szülők azért vannak, hogy az áldást adják gyermekökre.
- És ha nem fogják adni?
- Miért ne adnák?
- Mert én szegény vagyok...
- Hisz ők sem igen gazdagok...
- Éppen azért...
- Ne is beszéljünk erről - szakaszta félbe Róza. - Szülőim meg fognak egyezni; és ha nem... mindegy! Kész leszek veled éhezni, fázni... csak szeress!
És nyakamba borult, és csókolt, és homlokomat simította, e homlokot, melyen akkor nem voltak redők, hanem haj volt, s melyen most nincs haj, hanem redők vannak.
IV.
- Nos, barátom, mit mondasz Rózához? - kérdém Ternyeit az első látogatás után, melyet vele tettem kedvesemnél.
- Igazán szép leány, derék leány, mondhatom - válaszolt Ternyei -, pompás leány, becsületemre!
- Csodálkozol most, hogy úgy magamon kívül ragadt?
- Csodálkozom... azaz dehogy csodálkozom, dehogy!
- Hát hova akarsz most menni? - kérdém tőle, miután néhány utcán végigmentünk.
- Haza.
- Haza? Hisz már rég elhagytuk lakásodat.
- Lehetetlen! - szólt Ternyei körülnézve. - A patvarba, csakugyan... hát forduljunk vissza.
Másnap találkoztam vele.
- Rosszkedvű vagy - szólítám meg -, mi lelt?
- Eh, az éjjel játszottam és sokat vesztettem.
- Pedig nemigen szoktál veszteni...
- Átkozottul szórakozott voltam; tudj' az ördög, hol járt az eszem.
Én sejteni kezdtem, és borzadva kezdtem sejteni: hol járt az esze. Többé nem híttam őt Rózához, de lassanként szűntek aggodalmaim, mert Ternyei maga sem mondta, hogy menjünk kedvesemhez, sőt nem is említette őt.
A gazember maga járt hozzá, tudtomon kívül.
Egyszer azzal az újsággal lepett meg Róza, hogy Ternyei kezét kérte.
- És te od'adtad, bizonyosan, ugye? - riadtam rá.
A szegény leány szobormerőn állt és nézett rám, s könnyei kezdtek omlani.
- Felcsókolnám könnyeidet - kiálték föl ellágyulva -, felcsókolnám könnyeidet, Rózám, de nem vagyok rá érdemes! - S kezét tetéztem csókjaimmal.
- Bocsáss meg, lelkem, bocsáss meg! - folytatám. - Keservet okoztam neked, de megbocsáss; lásd, elmém zavart... nem tudom, mit mondok... mit cselekszem. Isten veled!
Eszeveszetten rohantam el tőle haza. Otthon jutott eszembe, hogy Ternyeihez akartam menni. Odasiettem. Nem lelém őt honn. Meg kell őt találnom, ha az ítéletnapig keresem is, gondolám, s sorra jártam a kártyatanyákat, hol őt meglelni reméltem. Végre ráakadtam. Csakugyan kártyaasztalnál volt.
- Ternyei Boldizsár! - kiálték, amint megláttam őt.
- Ah, jó estét, barátom! - idvezelt ő.
- Barátod? Ellenséged!
- Ej, pajtás, a mennykőbe is, mi az ördög lelt?
- Éppen azt akarom megmondani, mi lelt?... Jer!
- Megállj, mindjárt vége a játéknak; addig csak nem kelhetek föl...
- Jer, ha mondom! - rivalltam rá, megragadva öltönye gallérját.
- Ej, hisz ez nem tréfa...
- Magam is azt tartom, hogy nem az!... - és rázni kezdtem irgalmatlanul.
A többiek szakasztottak el tőle. Azután mi történt, nem tudom; elvesztém eszméletemet.
Másnap hozzám jött. Még ágyban talált, mert gyöngélkedém. Kezét nyújtá; nem fogadám el.
- Hát magyarázd meg: mi bajod? Mit akartál velem tennap? - szóla.
- Mit akartam?... párbajra akartalak híni; azután jutott eszembe, hogy víni sem tudsz.
- Párbaj? És mi okért?
- Hm, el akarja rabolni kedvesemet, lelkem idvességét, és még azt kérdezi: mi okért párbaj?
- Balga fiú - szólt ő mosolyogva -, hát ily csekélységért az a roppant zaj?
- Csekélység!
- Szót sem érdemel. Hisz elmondtam már a szeretőkrőli véleményemet.
- Én is elmondtam az enyémet.
- Beteg vagy, édes barátom, beteg; de remélem, hogy idővel meg fogsz gyógyulni.
- És te meg fogsz betegedni, Ternyei, mégpedig általam, ha tovább is folytatod álnokságodat...
- Megállj, Máté, hadd beszéljem ki magamat. Jőjünk tisztába egymással. Tudod, mit?... Hát... igazán szólva, én is szeretem Rózát... no, ne ugorjál föl, ne szakíts félbe... hadd mondjam el a mondókámat. Te is szereted Rózát, én is; te is nőül akarod venni, én is...
- Nem hallgatsz? - szakítám őt félbe.
- Te hallgass hát, míg én beszélek. Aztán majd szólhatsz. Tehát mind a ketten nőül akarjuk venni Rózát. Ő alkalmasint hozzád hajlik; szülői pedig hozzám. Ez igen természetes; én gazdag vagyok, te szegény. És meggondoltad-e ezt Máté, hogy szegény vagy? És hogy a házasság a szegény embernek végtelen baj? Elnézhetnéd-e jó lélekkel, hogy azon asszony, kit szeretsz, szükséget szenvedjen, nyomorogjon? Mit?... gondold meg ezeket, Máté barátom.
- És ha meggondolom?
- Át fogod látni, hogy nem való neked a házasság.
- És aztán?
- Hogy jobb lesz lemondanod Rózáról. Mondj le, édes barátom. Tudod mit? ha lemondasz: tiéd vagyonom fele. Na, olyan nagylelkű leszek.
- Nagylelkű? Nyomorú vagy!
- Tehát nem fogadod el ajánlatomat?... Sohasem láttam szegény emberben ilyen megátalkodottságot!
- Elég!... Most már elég!... Takarodjál!...
- Megállj, még egyet mondok...
- Nem akarok semmit hallani...
- Jó; hát csak azt adom tudtodra...
- Semmit, semmit!...
- Csak azt, hogy ha az enyém nem lesz Róza, a tiéd sem lesz!
Felelni akartam neki; de hirtelen eltávozott.
V.
- Ha az enyém nem lesz Róza, a tied sem lesz!
Oh, mennyi gyötrelmet okoztak e szavak nekem. Éjjel-nappal füleimben zúgtak, s zúgások rémes volt, mint a félrevert harang kongása az égő ház gazdájának; zúgások rémes volt, mintha árvizet hallottam volna felém tódulni, mely elnyeléssel fenyegetett.
Végre eltűnt e kísértet, mely szüntelenül ijesztgetett. Jegyet váltottam Rózával.
Ternyeit nem láttam ama jelenés óta, s jegyben járásunk ideje alatt eszembe sem jutott; nem csoda, mert csak egy gondolatom volt: Róza. Oh, mennyire szeretem őt! Ha rá emlékezem: még most is, közel ötven esztendő múltával, fölenged egy része keblem azon jégtengerének, mit mások szívnek neveznek.
Az eskető előtti napon, délután, Rózánál voltam. Enyelegtünk, ingerkedtünk, nevettünk... egészen gyermekek valánk. Végre ölembe ültetém, keblemhez szorítám, vállamra hajtá fejét és ezt súgtuk egymásnak:
- Holnap ilyenkor, Rózám!
- Holnap ilyenkor, Mátém!
És örömkönnyeket csókoltunk le egymás arcáról.
Hm, ha tudná az ember a jövendőt: e szavakra, hogy "holnap ilyenkor", sem ő, sem én nem sírtunk volna örömkönnyeket.
VI.
A nagy nap rám virradt.
Mióta Rózával először találkoztam, kerültem Bettit, kerültem még gondolatban is; semmit sem hallottam felőle, azon voltam, hogy ne halljak, és... ez éjjel róla álmodtam. Midőn fölébredtem, gondolkoztam felőle, de egykedvűleg. Úgy képzelém őt, mint vízbefúltat, ki hosszan úszott a habok alatt, s most még egyszer fölmerült, hogy aztán örökre elsüllyedjen. Feledésem folyamán úszott ő, s úgy véltem, emlékezetem holdvilága még egy halovány sugárt vet holt arcára.
Múlt éji álmam nemsokára kiment eszemből.
Közelgett végre az idő, mely a templomba, az oltár elé hítt, melyre tennap azt mondtuk Rózával: holnap ilyenkor! Néma elragadtatással függött tekintetem szép jegyesemen. Mily szép volt ő menyasszonyi ruhájában, koszorúval fején. És mind e szépség enyém, gondolám, s e gondolatot nem adtam volna a csillagos égért.
A násznép gyülekezett. Összegyűlt. Már indulófélben voltunk, midőn belépett... Ternyei.
- Meg fognak önök bocsátani - szóla -, hogy hivatlan létemre betolakodom; de oly örvendetes újságom van Andorlaki barátom számára, melyet egy percig is halasztani véteknek tartottam. Máté barátom, magad sem remélted ugye, hogy ma kettős ünnepet ülj? tudniillik: lakodalmat és keresztelőt...
- Mi közöm a keresztelőhöz! - mondám.
- Ej, az isten szent szerelmeért, hogyne volna közöd hozzá? - folytatá Ternyei. - Hiszen az apa te vagy... igen, barátom, a kis Betti egy fiúval ajándékozott meg.
Ez temetői jelenés volt. Úgy tetszett, mintha Ternyei toronyóra lett volna, mely tizenkettőt ütött, s a szellemeket fölidézte sírjaikból.
Halvány arcok és csend.
- Máté barátom, hát ilyen néma atyai örömed, mi? Pedig aki nem jó apa, vajon lehet-e jó férj?... - folytatá Ternyei.
Miattam beszélhetett volna akármeddig, mert nyelvem le volt kötve, le volt fagyva. Róza szakítá őt félbe:
- Uram, ez szemtelenség, alávalóság! Ön kezemet kérte, és visszautasíttatott... ön Andorlakinak vetélytársa volt... és ez elég magyarázatul...
Ezalatt magamhoz jöttem, s szólék:
- Igen, ez elég magyarázatul, és... de föntebb érzem magamat, semhogy ez alacsony vádat megcáfolni szükségesnek tartsam.
- Nem, Máté, nem szükség őt megcáfolnod, egy szót se e rágalmazóhoz! - monda Róza, hozzám simulva.
- Uram - szólítá meg Rózának atyja Ternyeit -, ideje, hogy távozzék ön körünkből...
- Jól van hát, távozom - felelt Ternyei -, de ha nem akarnak önök hallani, majd látni fognak. Isten önökkel, uraim és hölgyeim. Isten veled, Máté barátom, boldog házasságot!
Midőn Ternyei bezárta maga után az ajtót: úgy tetszett, mintha valami irtózatos álmam lett volna, mintha azt álmodtam volna, hogy fojtogattak... fölébredtem és nagyot lélegzém. Siettetém az esküvést. Azt gondolám, hogy a sietés életem ingadozó boldogságát szilárd alapra állítja. Rohanni, röpülni szerettem volna a templomba, az oltárhoz. Ah, minek siettem! Ötpercnyi késedelem talán ötvenévi átkot hárított volna el fejemről.
Éppen, amint az egyházhoz értünk, lépett ki onnan két asszony egy... megkeresztelt csecsemővel.
- Könyörülj rajtam, én istenem! - sóhajték magamban, s ijedtemben úgy megszorítám szomszédom karját, hogy az majd fölsikoltott.
Róza tántorogva lépett amaz asszonyokhoz, s alig érthetőleg kérdé:
- Kié e gyermek?
- Egy szegény leányé - felelt az asszonyok egyike.
- Leányé - kiálta Róza.
- Fájdalom, hogy leányé.
És ezt hallanom kellett!
Róza felém fordult, és reám szögzé szemét... ilyen tekintettel űzé ki az angyal Ádámot és Évát a paradicsomból.
- Tehát csakugyan igaz? - szóla. - Mentsd magadat, most mentsd magadat. Hallgatsz? Tehát csakugyan megcsaltál...
- Nem, Róza, istenemre téged nem... - hebegém.
- Engem nem? Hanem hát mást, ugye?... S mint megcsaltál mást, úgy fogsz majd engemet is megcsalni...
- Menjünk, Róza, menjünk innen, és hallgass ki...
- Nem hallgatlak ki; hinnék szavadnak, hinném hazugságodat is, mert nagyon szeretlek!... Nem, nem szeretlek, nem foglak szeretni, ha szétszakad is bele szívem, mint e koszorú!
Letépte fejéről a koszorút, s összeszaggatva dobta azt lábaimhoz.
Az induló hintók robogása keltett föl álmamból vagy halálomból, vagy mi volt? Mit én tudom. Egyedül álltam; nem hittem volna, hogy mindez valóban megtörtént... de ott volt a bizonyság előttem, az eltépett koszorú. Körülnéztem; azt a csecsemőt... fiamat keresték szemeim. Már elvitték, s ez szerencséje volt, mert kétségbeesésemben a templom falán zúztam volna szét koponyáját... szerencséje volt? Ah, inkább szerencsétlensége. Jobb lett volna neked ekkor, itt halnod meg, szegény, szegény fiam, te!... legalább apád lett volna hóhérod, nem más; s legalább templomnál haltál volna meg, és nem.........
Fölvettem egy levelet Róza menyasszonyi koszorújából.
- Legyen ez emléke annak, hogy egykor én is voltam boldog! - gondolám, s menék.
Mire hazaértem, elvesztettem a koszorú levelét. Visszafordultam a templomhoz, hogy egy másikat vegyek föl, s amint ott voltam, elfeledtem: miért mentem oda? Ismét útnak indultam, és jártam, isten tudja, hol, és gondolkodtam, isten tudja, mit, csak utolsó gondolatomra emlékezem, és az halál volt, öngyilkosság.
- Megölöm magam! - ezzel végzém. - Nem akarok tovább élni, nem élhetek tovább. Hiszen már úgyis eleget éltem! Boldog voltam néhány percig... vagy hónapig? Boldogságban oly hamar jár az idő; és boldogtalan vagyok néhány század... vagy csak óra óta? Boldogtalanoknak oly lassú az idő. És én e kínt tovább is szenvedjem?... Minek szenvedjen az ember, mikor oly könnyű menekülni minden bajtól? De nem gyávaság-e meghajolni, eltörni a fájdalom alatt? Nem a legnagyobb gyávaság-e az öngyilkosság?... És ha mindjárt az is, mit én bánom! S hátha még nagyobb gyávaság tűrni a szenvedést, véget nem merni vetni neki?... Mért ne ráznók le a szívről azt a hernyót, melyet életnek neveznek? Mért várjuk be, hogy maga essék le róla, mikor már nincs min rágódnia többé!... Isten hozzád, világ!
És mentem a folyónak, hogy beleugorjam. Nem ugortam bele, mert az be volt fagyva. Jutott is ekkor eszembe: tél van-e vagy nyár? Ez a sors intése, gondolám, a sors elzárta síromat, azt kívánja, hogy még éljek. De minek éljek hát?... Minek? Hát nem vagyok-e apa? Igen, élni fogok, élni gyermekemnek, fiamnak és... és... hah, hogy erre még eddig nem is gondoltam!... Áldott légy, sors, hogy elzártad előlem a halál útját, légy áldott. Óh, ha van élet az élet után, és én a mennybe jutottam volna: leszálltam volna az idvek országából e kárhozatos földre, hogy teljesítsem, amit itt megtenni elfeledtem. Élni fogok gyermekemnek és a... bosszúnak!
VII.
A bosszúvágy később támadt bennem az atyai szeretetnél; mégis erősebb volt, mint ez. Előbb mentem Ternyeihez, mint fiamhoz.
- Isten hozott, édes barátom! - kiálta felém Ternyei.
- Ne légy oly szemtelen - válaszolék -, hogy még most is barátodnak nevezz. Ne háborítsd föl lelkemet e szóval. Hidegvérrel jöttem hozzád, úgy akarok végezni és távozni.
- Tréfán kívül, hideg komolyságod jobban meglep, mint a minapi dühöd. És mit akarsz végezni?
- Amit már a minap kellett volna tennem: téged kitörölni az élők sorából!
- Mily szívesség! Le vagyok kötelezve.
- Vívnunk kell, Ternyei; vagy te ölj meg engem, vagy én öllek meg tégedet.
- Párbaj?
- Élet-halálra!
- Máté, Máté, mikor gyógyulsz már meg?
- Majd ha téged kiirtalak, mert te vagy a nyavalyám.
- Bolond vagy, pajtás, bolond. Szerelem és aztán párbaj! Mondhatom, hogy kopott jelenésekkel gazdagítod a világtörténetet.
- És én mondhatom, hogy te hiába okoskodol itt előttem. Határozz helyet és időt, és válassz fegyvert.
- Ám legyen, ha úgy akarod. Tehát a fegyver: semmi... a hely: sehol... az idő: soha. Aztán, remélem, pontosan meg fogsz jelenni...
- Csakugyan olyan gyáva vagy, amilyennek tart a világ, látom.
- Már megengedj, Andorlaki, én nem gyávaságból kerülöm a párbajt, hanem elvből.
- Ismerjük az ilyen elveket.
- Hidd el, ha mondom...
- Oh, nagyon hiszem!... De mit vesztegetjük a szót hiába. Akarsz-e vívni, vagy nem?
- Mondtam már, hogy nem.
- Úgy hát kényszeríteni foglak.
- Szeretném tudni: miként?
- Meg fogod tudni! - szólék, s távozám.
Tudtam, mily szenvedéllyel, dühhel szokott kártyázni. Úgy hivém, könnyű lesz őt ily alkalommal annyira fölingerelnem, hogy vagy elfogadja kihívásomat, vagy éppen ő híjon ki engemet. Várva vártam, hogy őt kártyaasztalnál találjam, mibe egyébiránt nem sok idő telt. Kártyázott, de egyre nyert. Máskorra kellett tervemet halasztanom. Következő alkalommal is nyerni kezdett... nyert... már újra távozni akartam, midőn a szerencse fordult, és ő elkezdett veszteni. Egyre vesztett. Mindinkább tűzbe jött, s nagyobb-nagyobb összeget tett föl. Végre roppantat kockáztatott... kártyája jön... megnézi... ki akarja vágni, hogy nyert; ekkor kikapom kezéből, és ízről-porra szaggatom. Fogát csikorgatva ugrott föl, és nekem... de hirtelen megállt, ismét leült, s hidegvérrel mondá a szolgának:
- József, új kártyát. Barátim - folytatá játszótársaihoz -, ez a pimasz erőnek erejével vívni akar velem, de azért sem éri célját, hahaha!
Pofon vágtam, ő rögtön visszavágott. Társai kacagtak, s én látva, hogy nem boldogulok vele, ott hagytam őket.
Még azon nap estéjén Ternyei lakására mentem. Magammal hítam szolgámat.
- Itthon urad? - kérdém Ternyei szolgájától.
- Igen - felelt az.
- Jer be velem, jertek be mind a ketten - mondám a két legénynek.
Bementünk.
- Itt megálljatok - szólék a szolgáknak. - Ternyei - folytatám -, jer beljebb egy szobával.
- Minek?
- Jössz, vagy nem?
- De mivégre?
- Ha nem akarsz jőni, mindegy, itt is végezhetek...
- Menjünk tehát.
- Ternyei Boldizsár - kezdém a másik szobában -, utoljára kérdem: meg fogsz-e víni velem, vagy sem?
- Ismét ez a párbaj, és mindig csak a párbaj... sohasem láttam ily unalmas embert!
- Ternyei Boldizsár, látod e karikást hónom alatt?
- Nos?
- Fülednél fogva húzlak innen szolgáink elébe, és addig foglak korbácsolni, míg a párbajt el nem fogadod... szolgáink előtt, érted?
Ternyei meghökkent, elsápadt.
- Aha, jól tapintottam! - gondolám.
- De Máté, te mégis rettenetes ember vagy - szólt oly hangon, mely talán akarata ellen esedező lett.
Nem feleltem, hanem megragadtam fülét, s vonni kezdtem a másik szoba felé.
- Andorlaki, megállj, egy pillanatig, kérlek... lásd, hogy hozzánk hasonlók előtt meggyaláztál, ezt föl sem vettem; de szolgák előtt, Máté, szolgáink előtt nem engedhetem, hogy csúffá tégy.
- Rajtad áll, a csúfságot eltűrni vagy elhárítani...
- De ha én víni egyátaljában nem akarok, vagy nem merek, hogy az igazat kimondjam...
- Még egyszer mondom: fülednél fogva viszlek ki, és fölhasogatom korbácsommal ruhádat és bőrödet ama legények előtt.
- Tehát hajthatatlan vagy?
- Az.
- Máté, nem könyörülsz?
- Nem.
- Óh, istenem, teremtőm!... Nem, szolgák előtt nem engedem magamat megbélyegezni; inkább le hagyom vágni karomat vagy orromat... igen... tehát... víni fogok. De te híttál ki; jogom van fegyvert választani.
- Válassz!
- Kardra megyek... ez nem oly könnyen halálos, mint a golyó.
- De nekem jogom... - hirtelen meggondoltam magamat, s folytatám -, jól van, tehát kardra! Mikor és hol?
- Mindegy akármikor és akárhol, ha már meg kell lennie.
- Tehát holnap napfölkeltekor az akasztófa mellett. De ha meg nem jelensz?
- Ott leszek, becsületemre!
- Eh, becsületed...
- Bízzál bennem. Szavamat adtam, s amit megígérek, meg szoktam tartani... hisz ezt már te is tapasztaltad...
- Hallgass, nyomorú! - vágtam közbe. - E gúny ajkadon a félelem miatt nyavalyatört lelkednek tajtéka. Tehát holnap, napfölkeltekor, az akasztófa mellett!
És ezzel távozám szolgámmal együtt.
- Te, Jancsi - szólék hozzá útközben -, holnap víni fogok; segédem lész.
- Szívesen, uram, s mi dolgom lesz új hivatalomban?
- Semmi, csak nézni fogod, hogy ölöm meg Ternyeit.
- Oh, ezer örömmel!... Hanem hátha ön talál valahogy odaveszni, jó uram?
- Ha én veszek oda? Akkor eltemetsz. Tudod, hol tartom pénzemet; azt el fogod vinni annak a leánynak, aki... aki nálam is volt néhányszor azelőtt. Emlékezel rá? Betti. Ennek viszed el pénzemet. Bútorom és ruhatáram pedig a tiéd lesz; megérdemled, mindig jó fiú, hű cselédem voltál. Hanem, igaz, úgy temess el, hogy senki észre ne vegye síromat, mert halálomnak titokban kell maradnia. A világ majd azt fogja gondolni, hogy bánatomban elbujdostam; s úgy kell, hogy ezt gondolja. Gyilkosomon kívül csak te fogod tudni, hogy nem bujdostam el, hanem otthon vagyok... a sírban, melynek helyét szinte csak te fogod tudni. Aztán te, Jancsi, néha-néha csak eljössz síromhoz, s tán egy-egy könnyet is ejtesz rá? Mit?... No, ne bolondozz hát! Hiszen nem mondtam, hogy már most kezdd el a sírást. Ne könnyezz, jó fiú. Ez mind csak mesebeszéd volt... nem én leszek az, aki meghal. Eszem ágában sincs, hogy meghaljak. Bízom az örök igazságban, és ez Ternyei halálát kívánja, nem az enyémet, a megbántottét, az oly éktelenül megbántottét.
Hazaértünk. Lefeküdtem. Meghagyám Jancsinak, hogy öt óra tájban fölkeltsen, ha föl nem találnék ébredni. Nemsokára elaludtam. Az éjféli óraverés fölriasztott álmamból. Kinyitám szemeimet, körülnéztem. A gyertya égett szobámban; hosszú hamva lekonyult, s végén rózsák voltak. Jancsi karszékemen ülve szendergett; szeme be volt hunyva, de pilláin könnyek csillogtak a gyertya bágyadt világánál. Szegény jó fiú! Könnyezve aludt el, s bizonyosan miattam sírt.
- Tán korán is van még, uram! - mondá szolgám, amint hajnalban elindulánk.
- Mire odaérünk, jóformán feljön a nap - válaszoltam, s menénk.
- Jaj, elfeledtem bezárni az ajtót! - kiálta föl Jancsi, és visszaszaladt.
- Ez nem jót jelent - szóla, amint utolért a kapunál.
- Micsoda? - kérdém.
- Hogy az ajtót nyitva feledtük.
- Hát babonás vagy, te Jancsi?... De meg, ha magyarázni akarjuk, én éppen jó jelnek tartom. Lásd, az ajtó nyitva maradt... ez azt jósolja, hogy csakugyan visszajövök.
- Hm, meglehet. Adja isten.
Magyarázatom nagyon megnyugtatta őt.
Még üresek és csendesek voltak az utcák; csak a kakasok kukorikoltak koronként, s a távolban hangzott néhány férfi éneke, kik alkalmasint részegen mentek haza valami csapszékből. Gyors léptekkel folytattuk utunkat, amennyire képesek voltunk a nagy hóban; mert, úgy látszott, egész éjjel esett a hó. Kiértünk a városból. A fehér róna úgy állt előttünk, mint egy óriási terített asztal; rajta egy tányér... a hollók tányérja... az akasztófa.
Nemsokára, hogy odaértünk, láttunk két alakot felénk közeledni. Ez ő; mégis eljött, gondolám. Néhány perc múlva előttünk állt Ternyei segédével.
A keleti láthatár szélén a hó fölött piros szalag futott végig, mely a napjöttét hirdeté; vörös lett az ég, mintha gyilkot döftek volna szívébe, s vér folyna sebéből. Lassanként halványodott... megjött a nap, az orvos, ki vére ömlését megállítá.
Sugártalanul, komoran nézett ránk a nap a ködön keresztül, mintha azt akarta volna mondani, hogy:
- Most állítottam el egy seb vérét, s ti máris vért ontotok.
Szótlanul közeledénk egymáshoz. Ternyei elényújtá a két kardot, hogy válasszak. Keze reszketett. Én megvetőleg mosolyogtam rá; észre látszott venni, mit mosolygok, mert ekképp szólt:
- Hűvös az idő.
- De kimelegedhetik az ember, míg a várostól ebben a hóban idáig gyalogol - válaszolék.
Látszott, hogy el akart pirulni szavaimra, de vére kissé távol járt arcától.
- Válassz tehát! - szóla, a kardokat folyvást tartva.
- Nem kell egyik sem - mondám.
- Tehát nem vívunk? - kérdé, s holt arca éledni kezdett.
- De igen.
- Nos?
- Mindenesetre vívunk; de, ha neked jogod volt, mint kihívottnak, kardot választani: nekem jogom van...
- Mi? Mi jogod van? - kérdé akadozva.
- Erősebb fegyverrel víni - válaszolék.
- És mi az?
- Azt sem tudod? Pisztoly...
- Pisztoly?
- Igen.
- Nálam nincs pisztoly...
- Óh, van nálam!
- De én nem tudok lőni...
- Nagyon közel fogunk állani...
- Úgy meg is lőhetsz...
- Éppen azt akarom.
- Ah - sóhajtott fel -, látom, hogy erővel életem ellen törsz. Tégy, amit akarsz. Mindenre kész vagyok. Mint csináljak?
Kivontam zsebemből két pisztolyt, s elébe tartottam.
- Válassz! - mondám.
Az egyikhez is nyúlt, a másikhoz is; végre elfordította fejét, s az egyiket kivette kezemből.
- Hány lépésről? - kérdé.
- Sehányról, majd csak így egymás mellől - feleltem.
- Mit? Egymás mellől?
- Igen.
- Hogyan?
- Csak úgy szépen, hogy mind a ketten egymás szívének szögezzük a pisztolyokat.
- Hisz úgy mind a ketten meghalunk.
- Csak az egyik pisztoly van megtöltve.
- S a másik...
- Üres.
- Elhiggyem-e ezt?
- Mindegy, akár hiszed, akár nem.
- Óh, te meguntad életedet, és most engem is a pokolba akarsz rántani magaddal...
- Ne fecsegj. Állj ide!
- Isten neki! Itt vagyok.
- Közelebb, közelebb...
- Mégis? Na...
- Így!
Szemközt álltunk. Pisztolyom vége mellét érte, s az övé az enyémet.
- Jancsi - szóltam inasomhoz -, olvass hármat. A harmadikra elsütjük.
Ternyei görcsösen szorította össze fogát, s szemeit behunyta. Keze úgy reszketett, hogy a pisztoly majd kiesett belőle.
Jancsi olvasni kezdett:
- Egy...
- Kettő...
- Három...
Egy pisztoly csattant, a másik durrant.
A hó piros lett... az én véremtől.
VIII.
Ternyei golyója csak egy oldalbordámat törte el, s bal kezemből egy darab bőrt és húst szakított ki. Miért is reszketett úgy az a nyomorú teremtés, miért nem lőtte keresztül szívemet!... Ha már őt pártolta az igazságtalan szerencse, ha én nem lőhettem őt agyon.
Hosszan feküdtem sebemmel.
Orvosom minél nagyobb nyugalmat tanácsolt; azért meghagyám szolgámnak, hogy senkit be ne eresszen hozzám semmi szín alatt, annyival is inkább, mert Ternyeire nézve becsületbeli kötelességemben állott titkolnom, hogy párbaj következtében vagyok beteg.
Egyszer késő este jött be hozzám Jancsi, s jelenté, hogy valaki beszélni akar velem.
- Tudod parancsolatomat - feleltem.
- Tudom, uram, de erővel be akar törni; alig tartóztathattam vissza.
- Ki lehet? Nem ismered?
- Nem ismerhetem, mert fátyol van az arcán...
- Fátyol? Tehát hölgy?
- Igen, uram.
- Hölgy? Hm; bizonyosan Betti lesz... ereszd be szegényt; és maradj magad kinn.
Szolgám kiment. A hölgy bejött. Fátyolát fölveté.
Nem volt Betti.
Róza volt.
Keservesen zokogva borult reám... éppen sebemre, melynek eddig minden érintés fájdalmat okozott. De ez édes teher alatt elfelejtém, hogy oldalam és karom keresztül van lőve.
- Milyen halvány vagy, Máté - szóla, amint fölemelé fejét keblemről -, milyen halvány az arcod...
- Mint a tiéd, Róza.
- Óh, én sokat szenvedtem, nagyon sokat.
- Én is, Róza, én is!
- És teéretted, Máté...
- Úgy egymásért szenvedtünk...
- De nem szemrehányásként mondom - tevé hozzá oly nyájas hangon, milyentől megédesülne hetvenéves életem minden keserű emléke, ha most hallanám.
- Köztünk - folytatá ágyam szélére ülve -, köztünk vége a szemrehányások idejének, mert... hah, Máté, mi lelte karodat és oldaladat? Be vagy kötve... és én az imént rád nehezedtem...
- Egy kis sebem van...
- Nagyon megnyomtam, ugye?
- Ah, nem; örömest viselném e sebet az örökléten át, ha e teher nehezednék rajta, mely az elébb nehezedett.
- Elhiszem, Máté, de ma utoljára látjuk egymást...
- Utoljára? Óh, most már fájni kezdenek sebeim!
- Mi lelt? Szólj, mi bajod?... Hallgatsz? Miért nem mered megmondani? Valami veszélyes betegség, ugye? Ne félj, ne gondold, hogy elhagylak miatta...
- Neked megmondom, Róza, neked nem akarok hazudni... párbajom volt.
- Párbaj? Az istenért! Mi okból?
- Te voltál az oka, Róza.
- Én? Óh! És kivel?
- Teérted ki mással vívtam volna, mint Ternyeivel.
- Hah, férjemmel! - sikolta Róza.
- Férj... fé... - képtelen voltam kimondani e szót: férjeddel. - Eredj, Róza, eredj - szólék kis idő múlva -, te engemet soha nem szerettél, nem szerethettél!
- Nem szerettelek!... Azt mondja, hogy nem szerettem őt!...
- Hogy adhattad kezedet halálos ellenségemnek, aki agyonverte lelkemet, óh, Róza!
- Ha fájáról leszakad a levél: mindegy már akkor neki, akármerre fújja a szél. Szülőim kedvéért tettem, és, látod, bosszút is akartam állani... rajtad. Bosszút álltam... de magamon. Sajnálj, és ne kárhoztass!... De ne beszéljünk erről többet, Máté. Ma utolszor vagyunk együtt az életben, utolszor! Ah, érzed-e e szónak irtózatosságát? Érzed-e úgy, mint én?... Utolszor lenni azzal, kit szeretünk! Megtébolyodom, mielőtt... ah! Vigasztalj meg, barátom, kedvesem; mondd meg igaz lelked szerint... de nem, ha nem lesz is igaz, ha hazudsz is, csak mondd, hogy jobban szerettél, vagy legalább úgy szerettél, mint azon leányt...
- Ah, Róza, te hát csak azért jöttél még egyszer hozzám, hogy gyötörj? Ez kegyetlenség!
- Nem, édes lelkem, én nem akartalak megbántani, bocsáss meg! De megnyugtatásomul... hogy nyugodtan, boldogan haljak meg... ha majd meg kell halnom; mondd, hogy szerettél...
- Szerettelek és szeretlek, Rózám!... Mennyire szeretlek, azt ki nem mondhatom, de szerelmem nagyságának tanúja itt összezúzott csontom. És szólj: miként hitessem el veled, hogy te vagy az egyetlen, kit valaha szerettem, és bizonyosan, kit szeretni fogok is.
- Köszönöm, Máté, köszönöm! Óh, ennyit nem reméltem, nem mertem remélni. Ha én ezt akkor tudtam volna, ha bizonyos lettem volna ebben: most... de most már késő minden ha.
Lankadtan csüggeszté le fejét, és megpillantá kezemen jegygyűrűjét.
- Hah - folytatá örömmel -, e gyűrű még kezeden van?
- És ott lesz mindhalálig, Rózám! - mondám én.
- Tedd ezt, kedvesem, tedd ezt. Lásd, a tied is itt van még, és elviszem magammal oda, hová nemsokára menni fogok: a sírba. Óh, e gyűrű csillagom lesz a föld sötét éjjelében. Mit gondolsz szerelmem, túléli-e testünket lelkünk? Még ezelőtt csak egy órával is óhajtottam meghalni és megsemmisülni; de most mióta tudom, hogy szeretsz, kívánom, hogy legyen élet holtunk után is. Nem bánom, ha nem jutok is a mennybe, az idvesség honába; csak a földben, a hideg földben legyen eszméletem... ott is boldogan fogok végetlen időkön át elmerengeni azon, hogy te szerettél.
És így beszélgeténk hosszan hosszan... mit mondok? Hosszú lett volna-e egy század ily boldogságban!
Óh, istenem, milyen rég volt ez, milyen messze van tőlem ez az este, negyvennyolc év terjed köztem és közte; negyvennyolc év! És azóta nem volt csak egyetlen boldog órám sem. De lelkem föl-fölül az emlékezet csónakára, és átevez az esztendők széles folyamán ezen estéhez, ezen elveszett paradicsomba, s a lomb, melyet régi boldogságom zöld fájáról hoz, eltakarja kopasz homlokomat, ezt a szélvészes tenger habjaitól ostromolt puszta kősziklát.
Nem tudom már, mi emlékezteté Rózát, hogy végre távoznia kell tőlem.
- Itt az ideje, hogy menjek - szóla -, hogy elhagyjalak. Mátém, tehát... ah, nem merem kimondani a búcsúszót; félek, hogy szívem nem fog megrepedni bele... pedig én azt szeretném. Ha kedves volnék isten előtt: itt hagyna meghalni közeledben...
- Ne búcsúzzál, édes angyalom, még látjuk egymást...
- Nem fogjuk egymást látni többé, Máté...
- Talán...
- Soha... soha többé!
- Magad nem akarod?
- Én ne akarnám? Én?... de nem lehet... nem lehet... arra kérnélek, jőj el síromhoz...
- Sírodhoz?
- Ha meghalok... de az ember azt sem tudhatja, hol fogják eltemetni. Hanem, ha megtudod, hol takarítottak el: látogass meg, kedvesem, hajolj le hantomra, s mondd ki nevemet... óh, én meg fogom hallani, bármi mélyen lesz is ásva sírom, és feljövök hozzád, és karjaimba szorítalak, ha nem rettegsz majd tőlem... mert nem leszek talán oly szép, mint egykor valék; de nem foglak kevésbé szeretni, mint most!
Lázasan szorított szívéhez, és csókolt, mintha belém akarta volna lehelni lelkét. Óh, ez gyötrelmes-édes ölelés volt, mintha a leszakadt mennyország a pokol mélyébe esett volna, s összekeveredett volna az idvesség és a kárhozat.
Kiszakasztá magát karjaimból, és elrohant.
Soká nem alhattam el, egész reggelig, Sírtam... zokogtam... jajgattam... őrjöngtem.
Reggel felé elalvám.
Gyönyörűt álmodtam.
Álmamban folyam partján álltam, s néztem habjaira, melyek ringatva vittek egy haldokló hattyút... a hattyú végdalát zengé, és én hallgatám elragadtatással.
Következő nap azon hírt hallottam, hogy Róza a vízbe ugrott és belehalt.
IX.
Ahogy fölgyógyultam, első gondom volt fiam anyját keresni föl. Elveszem őt, nőül veszem Bettit, gondolkodám, igen, fiam kedveért. Nekem nem kell feleség; de ama szegény gyermeknek életet adtam, tehát nevet is adok neki. És mi elleszünk majd Bettivel, nem mint lángoló szeretőpár, hanem mint békés szomszédok... nem mint két csillag, melyek az égen vándorolva egymásnak világítnak és egymást melegítik; hanem mint két halom, melyek egy közöttök emelkedő csemetét a szelek ellen oltalmaznak. S hátha még a holt láva szívem körül, e kitombolt tűzokádó hegy körül, fölelevenedik s zöld sarjat fog hajtani?... Ah, soha! Mert ahhoz századok kellenének.
Bementem Bettiékhez. A szobában egy öregasszony volt, Betti anyja; karján egy kisgyermeket ringatott, az én fiamat. Hozzá közeledtem... szeme hunyva volt félig; szendergett. Ráhajoltam és megcsókolám... ajkam igen hideg lehetett, oly hideg, mint szívem volt, mert a gyermek hangosan sikoltott föl csókomra. Vagy talán szemrehányást akart tenni azért, hogy életet adtam neki?
- Hol van Betti? - kérdém az öregtől.
- Néhány nap óta nincs honn - válaszolt ő.
- És hol van?
- A temetőben.
.. folyt.. a linken
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!