Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. június 15., kedd

Vita a régészet finanszírozásáról

Néhány ezreléknyi régészet

Gondolatok egy új örökségvédelmi „finanszírozási modellel” kapcsolatosan

2009 tavaszán Bánffy Eszter (MTA Régészeti Intézet) és Raczky Pál (ELTE Régészettudományi Intézet) a Népszabadság hasábjain egy rövid írást tett közzé, amelyben a hazai régészeti örökségvédelem aktuális problémáinak rövid bemutatása mellett annak egy „új finanszírozási modelljére” tett javaslatot. Bár az írás hosszabb változata később felkerült az MTA Régészeti Intézetének honlapjára, a szélesebb szakmai közönség először 2010. január 18-án, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat által szervezett a nemzeti kulturális örökség védelméről szóló kerekasztal-konferencia egyik szekciójában ismerkedhetett meg közelebbről - a szerzők állítása szerint – egyelőre ötletnek, vitairatnak szánt anyaggal.

Az alábbi rövid írásban az elhangzott előadás és a Múltunk jövőjéről - Régészeti örökségünk sorsáról című írás legfontosabb elemeire kívánunk reflektálni egy előremutató szakmai párbeszéd keretében.

A szerzők célja a régészeti örökség védelmére vonatkozó jelenlegi jogi szabályozás számtalan konfliktust generáló ellentmondásosságának feloldása egy „merőben új alapelveken nyugvó örökségvédelmi törvény” keretei között.


Az új szabályozásnak két alappillérét emelik ki: a lelőhely fogalmának kiterjesztését a még nem ismert, de jelenlegi ismereteinktől függetlenül is létező lelőhelyekre, illetve a „nemzeti közteherviselésen” és „közös kockázatviselésen” alapuló „új finanszírozást”.

A lelőhely fogalmának kiterjesztése régóta téma szakmai fórumokon, Raczky Pál által korábban az Archeológiai Értesítő hasábjain már jól körvonalozott javaslat, a régész szakma teljes támogatását élvezi.

Sokkal vitathatóbb azonban a másik alappillér az „új finanszírozási modell”. Eszerint egységesen minden beruházóra (a „kisberuházók, mint például a családi házak építői” kivételével) egy általános, és „a korábbi 9 ezreléknél jóval alacsonyabb összegű adó” kirovását jelenti, melynek egyszeri befizetésével „megváltásra kerülne” „a földben rejlő régészeti örökség mentésének, megóvásának költsége, függetlenül attól, hogy az érintett földterületek, tervezett létesítmények helyszínén van-e, vagy nincs ismert régészeti lelőhely”.

Ez az elgondolás azonban, véleményünk szerint az örökségre nagyobb kockázatot, gyakorlati megvalósítása pedig legalább annyi konfliktust és ellentmondást rejt magában mint a jelenleg bírált rendszer.

Az új modell teljes szembefordulást jelent a 2001. évi LXIV. törvényben is tükröződő örökségvédelmi alapelvvel, amelyet a természetvédelemből átvett szóhasználattal a „szennyező fizet” elvnek is szokás nevezni, azaz „a régészeti feltárások költségeit - a mentő feltárások kivételével - annak kell fedezni, akinek érdekében a feltárás szükségessé vált.” Bár ezt első ránézésre pusztán gazdasági kérdésnek is tekinthetnénk, egy ilyen változás jóval mélyebb problémákat érint.

Az ingatlanfejlesztők jelenlegi szabályozás alapján ugyanis anyagilag érdekeltek abban, hogy földmunkájukkal elkerüljék a régészeti lelőhelyeket. Városi területeken ma gyakran komoly egyeztetés zajlik egy-egy épület tervezésekor, vagy akár egy ingatlan megvásárlását megelőzően, a helyi örökségvédelmi intézményekkel, amelynek során a beruházók tájékozódnak a szükséges régészeti beavatkozásokról és azok várható költségeiről. A törvényből következően közvetetten ők is érdekeltek abban, hogy a régészeti lelőhely részben vagy egészen sértetlen maradjon, hiszen a régészeti munkákat ők fizetik.

Az új modell pontosan ezt, a beruházókat legalább is részben örökségtudatos viselkedésre ösztönző tényezőt szüntetné meg, és tovább csökkentené a felelősségtudatot a régészeti emlékek iránt. Az adó, fűnyíróelv alapján, mindenkit sújtana, de tartalma senkit sem érintene meg. (Hasonlóan nem gerjeszt érzelmeket, vagy felelősségtudatot bennünk a nyugdíj járulék, vagy az egészségügyi járulék befizetése.)

Az adózás ugyanakkor részben korlátozná a beruházók szabadságát is. Jelenleg ugyanis egy részük döntési helyzetben van, választhatnak régészeti kockázattól mentes, vagy kisebb régészeti kockázatú helyet is fejlesztésük megvalósításához. Az adófizetés azonban a kockázatmentes területen fejlesztőket is sújtaná.

Lennének persze – elsősorban a nagy régészeti kockázattal járó területen – beruházók, akik elsőre számukra kedvezőnek ítélnék az „új modellt”. Úgy gondolnák, megfizetve a néhány ezrelékes adót, esetleg jelentős megtakarítással számolhatnak.

De vajon a pénz megspórolása mellett kisebb lenne ez a kockázat? Nem, csak részben megváltozna. A pénz útja ugyanis igen hosszú az adófizetőtől a kincstárig, majd a kincstártól az elosztó állami intézményig és innen a feltáró intézményig, különösen a jelenlegi bonyolult pénzügyi szabályozást és a régészet párhuzamos intézményrendszerét figyelembevéve.

És mi történik, ha a nagy kalapból másra kell a pénz, vagy a zseb, amibe az örökségi adóból befolyt összegek kerülnek kiürült, mert túl sok a kedvezményezett, vagy nem túl jó az adózási fegyelem (hazánkban jelenleg 1 millióhoz közelít az ún. rossz adósok száma!), esetleg, mert váratlanul igen alacsony költségvetésű beruházások indulnak, nagykockázatú területeken? Ekkor kölcsönt vesz fel bankoktól a feltáró intézmény, vagy a beruházó vár, esetleg végül mégis saját zsebébe nyúl, hogy folytatni tudja a beruházást? Arra gondolni sem szabad, hogy a pénzhiány miatt a szükséges régészeti feltárás nélkül megkezdődne az építkezés. E kockázat elhárítására több milliárdos állami pénzből származó alapot kellene létrehozni.

További kockázatot jelent a beruházó számára, hogy a régészeti feltárás a fejlesztési terület előkészítési munkáinak egyik eleme. A beruházó számára egyfajta kockázatot jelent, ha ennek az elemnek a lebonyolítására nincsen rálátása. Különösen fontos az időfaktor, ami sokszor a költségeknél is nagyobb jelentőséggel bír egy-egy beruházás esetén. Az „új finanszírozási modellben” nagyon nehéz megtalálni azt a biztosítékot, amit egy kölcsönösen aláírt szerződés jelent.

S ennél a pontnál számos, az „új finanszírozási modell” ötletében még ki nem dolgozott gyakorlati kérdés merül fel, melyeket azonban már most megéri végig gondolni. A beruházás melyik fázisában fizessék az adót? Minek a hány ezrelékét? Az adóhátralékban lévő cégeknek nem végezhető feltárás? Mi van a fél évente megszűnő és más néven újra alakuló projektcégekkel, a félbemaradt beruházásokkal, a megkezdett, de eladott projektekkel, az áttervezett fejlesztésekkel? Vajon a még csak papíron szereplő, de még financiális vagy egyéb okból bizonytalan projektek esetében is elvégezze az állam előre a megelőző feltárást, vagy csak a jogerős építési engedély birtokában? Az utóbbi esetben is mi garantálja azt, hogy azt feltárás tényleg csak a szükséges mértékű legyen és beruházó jó előre nem „tehermentesíttet” egész ingatlanokat?

Hogyan lehet kezelni ebben a „modellben” a megtartandó emlékek védelmét? Számolni kell emellett a hatósági munka megnövekedésével, szerkezeti változtatásokkal, ami költséges és tapasztaltan működési zavarokat okoz.

Nincs kizárva, hogy szükség van „új finanszírozási modellre” a régészetben, de olyanra, amely nem jelent sem a beruházónak sem az örökségnek a jelenleginél nagyobb kockázatot. A beruházók, akikkel napi kapcsolatunk van, elsősorban nem a „közteherviselést”, hanem az állami szerepvállalásthiányolják a jelenlegi finanszírozás rendszeréből. Megoldást jelenthetne például új adó kivetése helyett adókedvezmény bevezetése a régészeti feltárásra költött összeg értékének megfelelő mértékben. Felmerülhet – akár helyi jelleggel, ahogy erre történeti városmagok esetében már volt kezdeményezés - kockázati alap létrehozása, amely kiemelten kockázatos területek feltárási költségeit enyhítené, vagy központi alap létrehozása a váratlanul előkerülő leletek mentésének finanszírozásra.

A továbbgondoláshoz, ahhoz, hogy mind az örökség, mind pedig a beruházók számára a legelőnyösebb lehetőség kerüljön a döntéshozók asztalára, gazdasági szakemberek és régészek egyenrangú együttműködéseszükséges. A hatástanulmányok és megvalósíthatósági tanulmányok készítése, számítások végzése nem spórolható meg. A megoldást nem egyetlen ötlet kommunikációja jelenti, hanem számokkal is alátámasztott valódi modellek kidolgozása, ami esélyt ad valamennyi érintettnek, régészeknek, beruházóknak, a gazdaság és a közigazgatás szereplőinek az átgondolt választásra. Mert itt nem kevesebbről van szó mint „múltunk jövőjéről”.

Zsidi Paula - Lassányi Gábor

Budapesti Történeti Múzeum

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!