Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. június 27., vasárnap

Márkus Béla "...trónra ült a Párt"

Márkus Béla
"...trónra ült a Párt"
Standeisky Éva: Az írók és a hatalom

"Mert törvény volt, ami történt!
Mit az ember egyre várt,

Végre trónra ült a Párt"

Gellért Oszkár versének három sora jó helyen áll Standeisky Éva kötetében, az 1957 közepe után egységesülő irodalompolitikáról, a jövő kultúrájának kijelölt útjáról szóló fejezet élén, ám lehetne akár az egész könyv mottója is. Mert a vizsgált időszaknak (1956-1963) nemcsak az irodalom- vagy művészet-, hanem a gazdaság- és társadalompolitikáját is, egyáltalán, minden hatalmi ágát és ezek egész működési mechanizmusát valóban a "trónra ült" Párt határozta meg. E tekintetben 1963 eléggé önkényes időhatárnak tetszik; maga a szerző sem állítja, hogy fordulatot, váltást jelentett volna. Sőt, hangsúlyozza: az MSZMP még az 1980-as évek közepén is érvényesnek tartotta az 1958 augusztusában közzétett művelődéspolitikai irányelveket, vagyis ezen a vonalon megvolt a folytonosság. Ha pedig visszafelé hosszabbítjuk meg az idő szálát, mint ahogy egynéhány szükségszerű utalásával a könyv is teszi, akkor sem mutatkozik ez a párturalom kevésbé erőszakosnak vagy önhittnek, mint az ún. személyi kultusz éveiben. Fennhatósága kiterjed a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás területeire is: ahány bírói eljárás, annyi koncepciós ítélet, annyi kicsinyített mása a Rajk-pernek és a többinek. A különbségről így számol be a dokumentációban kivételes gazdagságú kötet: az írópereknél fel sem vetődött egy megrendezett, betanult nyílt tárgyalás lehetősége. Máskülönben minden változatlan. Ugyanaz a "gyomrot összeszorító, a homlokra hideg verejtéket gyöngyöztető álságos" szerepjátszás kívül - hogy a szerzőnek a szigorú fogalmi tárgysze- rűségből itt-ott kizökkenő, néhol a szenvtelen tárgyilagosságból publicisztikai közhelyekbe tévedő stílusát is érzékeltessük -, belül viszont rendőrállamra valló határozottság.
Magabiztos bejelentés például, azazhogy nem véletlen elszólás a párt Központi Bizottságának ülésén - 1957 májusában -, ahol Kádár János azt fejtegeti, "mindenki csodálkozott azon, hogy a kimagasló szerepet játszó Déryt nem tartóztattuk le", holott ők, a párt vezetői egy hónappal korábbi ülésükön már megtárgyalták azt a belügyi jelentést, amelyik különböző személyek, köztük Déry Tibor őrizetbe vételét javasolta. Hogy az igazságszolgáltatási szervek - nevük, hivatásuk megcsúfolásával - mennyire alárendelték magukat a pártnak, arra is bőséges adalékok szolgálnak. Biszku Béla válasza az ítéletek következetlenségeit felvető kérdésre: ő leült tárgyalni az igazságügyminiszterrel, de nem emlékszik, kinél hány évben állapodtak meg. Ugyancsak tőle, Biszkutól, a belügyminisztertől egy kísérőlevélre rótt megjegyzés: "Tömpe et. Intézkedj ünk, hogy Fekete Gyula mentői és ő maga méltó büntetést kapjanak." Belül s befelé egyértelmű utasítások. Kívül s kifelé, a nyilvánosság számára pedig kétértel- műségek, hatalmi szójátékok. Kádár beszéde az MSZMP országos értekezletén 1957 nyarán: "Mi semmiféle törvénytelen eszközt nem engedünk meg most sem és nem engedhetünk meg a jövőben sem.[...] Szigorú, de igazságos legyen az ítélkezés.[...] novemberben bizony a bírók se nagyon szívesen voltak szolidárisak a kormánnyal.[...] Aztán, amikor az ilyenkor szokásos döcögéssel nekilendültek - kicsit túl is csúsztak, s most megint valahogy helyre kell őket igazítani. Most nincs olyan gyakorlat - s ez nem is lenne helyes -, hogy a bírókat utasítjuk: ezt és ezt ennyire és ennyire kell ítélni." Pár hónappal ezelőtt, februárban a Központi Bizottság ülésén viszont így érvelt: "mi mindig szólunk, hogy ezt vagy azt le kell tartóztatni, bíróság elé kell állítani". Ugyanekkor jelenti ki: "A politikai rendőrség nagyon fontos dolog.[...] Az a rendőrség a normális, amely mindenkit le akar tartóztatni." Ha nem is volna utasítás, lenne meggyőzés: mint a Déry és Háy Gyula perében ítélkező népbírák esetében, akiket - állítólag Marosán György bírt rá arra, hogy a halálbüntetés helyett enyhébb ítéletre szavazzanak.
Ahogy a Párt a perekről beszél, abban a nyelv nem a tisztázás, a megértés és megértetés eszköze, hanem a megtévesztésé és a megfélemlítésé. Az elidegenítésé. Szó és valóság nem egyezik, a nyelvvel történő visszaélés az adott viszonyok között feltárhatatlan és leleplezhetetlen: a tudat és a valóság kettőssége, sőt, különválása a kommunikáció lehetetlenségének tanúsítója. Ettől elválaszthatatlanul a cselekvések is fölöslegesek, értelmetlenek: a teljességgel abszurd élethelyzet fölerősíthetné, nyomasztóvá tehetné az abszurd létérzést. Ehelyett - a trónra ült Párttal - minden oldalról kísérletek történnek a helyzet tisztázására. Vádlók és ítélkezők méltatlankodnak, vádlottak és elítéltek tiltakoznak - mindhiába, hiszen maga a helyzet képtelen és esztelen. Az, például, amikor egy beszéd, a Gond és Hitvallás kézi másolatának tulajdonlásáért is letartóztatás jár, miközben a fogalmazójának, egyben - az írószövetség 1956. december 28-i taggyűlésén - a felolvasójának, Tamási Áronnak a rendőrségi kihallgatáson túl semmi bántódása. Ha csak az nem majd, évek múltán, 1959 közepén, hogy az újjászervezendő Magyar Írók Szövetsége választmányi tagjainak jelöltjei közül maga Kádár János húzza ki a nevét: "Meg kell mondani - érvel a trónról -, hogy a Politikai Bizottság nem fogadta el választmányi tagnak", hiszen "Mégis ez az ember írta a Gond és Hitvallást."
Képtelenség az ésszerűséget fölvetni az ésszerűtlenség, a törvényességet az önkény tombolása idején. A vizsgálatot végzők oldaláról, például az ügyész részéről is "felmerül néhány probléma". A lefogott írók és újságírók - Déry, Háy, Zelk Zoltán, Lőcsei Pál, Novobáczky Sándor, Tardos Tibor, Lakatos István, Sándor András, Tóbiás Áron, Varga Domokos, Molnár Zoltán és Gimes Miklós - ügyében nem kisebb ez, mint hogy miért éppen ellenük indult eljárás, és miért lehetnek az ugyanazon cselekményeket elkövetők, főként az írószövetség elnökségének tagjai szabadlábon. Dr. Béres Miklós ügyész hibásnak tartja a személyek kiválasztását, mert az "sokszor a közhangulat alapján és nem a bizonyítékok mérlegelésével történt, a legfelelősebb személyek letartóztatását nem engedélyezték". Javaslata: ha sok bűncselekményben vezetőként és aktív tettestársként szerepel többek között Erdei Sándor, Kuczka Péter, Veres Péter és még mások, akkor "ezeknek a felelősségrevonása nélkül mellőzni kell Déry Tibornál, Háy Gyulánál, Zelk Zoltánnál egyes cselekmények büntetőjogi üldözését, mert az összefüggéseiből kiragadva törvényellenes lenne a tényállás rögzítése". Cseppet sem különös, hogy a helyzet abszurditását az amúgy moszkvai emigrációs tapasztalatokkal felvértezett Háy Gyula sem érzékeli: még a börtönből szabadulva is a logikát keresi a logikátlanságban, az egyenlő elbánás elvét a kiszámítha- tatlan, a véletlenszerűséget sem kizáró rendőrségi, ügyészségi és bírói eljárásokban. Olyan hibákat és tévedéseket - szajkózza, a vele beszélgető pártközponti munkatárs szerint pökhendi, kioktató és követelőző módon -, amilyenekért őt lecsukták, más írók is követtek el, és ezeknek semmi bajuk sem történt; mások bűneiért is ők szenvedtek tehát, holott "ugyanezen okok miatt még legalább 20 írót lehetett volna lecsukni". A kötet különböző dokumentumok alapján nemcsak ennek az állításnak az igazságáról győz meg, hanem a lecsukhatók listáját, továbbá a felmentésük, kiszabadulásuk ismét csak abszurdba illő részleteit is elősorolja. Ez utóbbi írók lelkiismeretfurdalással felérő értetlenségének ecsetelésével együtt. Hogy ők maguk sem érthették, miért menekülnek meg a börtöntől, arra a forradalom talán legismertebb verse, a Piros a vér a pesti utcán szerzőjének, Tamási Lajosnak az esete világít rá a legélesebben: Kállai Gyula közbenjárására az ő letartóztatása hamar véget ér, sokak számára azonban elmaradt a kegyek gyakorlása. Éppen ezért a törvény előtti egyenlőtlenség elviselése talán még nehezebb volt, mint a börtönélet, a szabadságtól való megfosztatás.
Bár a címben jelzett téma természete önmagában nem diktálná, hogy a letartóztatások és a perek, majd a börtönévek álljanak a könyv középpontjában, mégis magától értetődőnek tetszik ez a választás. A felkutatott és roppant bőséggel felhasznált forrásanyagok, a dokumentáció: a példamutatóan alapos kutatómunka eredményei is ezt a szerkezeti megoldást kínálták. Az írók elleni megtorlás különböző szakaszairól, a vizsgálatok megtervezéséről és elindításáról, a "nagy begyűjtés"-ről vagy egy kihallgatótiszt "dolgos hónapjá"-ról, aztán a különböző hazai és külföldi tiltakozó akciókról vagy az ugyancsak különbözőképpen megélt fogság magatartás-formáiról, az ellenállást tanúsítani vagy megbánást mutatni dilemmáiról, nem utolsósorban pedig az utólag "boldog"-nak , mert alkotói munkával kitöltöttnek tudott rabságról ugyanis valóban eredeti, eddig hozzáférhetetlen, így ismeretlen bizonyító, igazoló adatokat, iratokat és okmányokat tudott összegyűjteni és közreadni. Az ezt megelőző, illetve az ezt követő fázissal kapcsolatosan mindez már nem mondható el. Egyrészt azért nem, mert a perek tárgyához valamiképpen kapcsolódó 1956-os közszerepléseket, az írószövetségnek egykor annyit hangoztatott "ellenforradalmi" szerepét, az októberi forradalom szellemi előkészítését, a közgyűlések és elnökségi ülések vitáit Rainer M. János úttörő jelentőségű könyvén (Az író helye. Viták a magyar irodalmi sajtóban 1953-1956., Magvető, 1990) és Pomogáts Béla összeállításán (Irodalmunk szabadságharca 1956. Gondolat, 1989) kívül éppen a szerző által sajtó alá rendezett, bevezető tanulmánnyal és jegyzetek-kel ellátott kötet, az Írók lázadása (MTA Irodalomtudományi Intézete, Bp. 1990) elemezte, illetve dokumentálta a leggazdagabban. Itt elfogadható lehetett volna akár az önismétlés is, amit Az írók és a hatalom azzal kerül ki, hogy az Írók lázadásában közzétett négy jegyzőkönyvre - az 1956. június 22-i vezetőségi ülés, a július 10-i párttaggyűlés, a szeptember 17-i közgyűlés, valamint a szeptember 28-i párttaggyűlés gyorsírásban fennmaradt összefoglalóira - a bevezetőjében (több más forrással együtt) csak utal. Itt inkább a szűrés, a válogatás, a rendszerezés volt a krónikás feladata. A küzdelem, hogy el ne lepje a bőség árja. Másrészt viszont, az említett záró fázist, az ítéletek és a szabadulás utáni szakaszt, a szerző által egységesülőnek nevezett irodalompolitikát, az írószövetség újjáalakításának "túlszervezett előkészületei"-t, főleg pedig az ezt követő esztendőket, az alcím jelölte hatvanas éveket illetően megelégedett az alig csordogáló forrásokkal. Feltűnő aránytalanságokhoz és kiérleletlen gondolatokhoz, felületes megjegyzésekhez, alá nem támasztható ítéletekhez vezetett ez. Anekdotába illő esetek korjellemzővé emeléséhez, mint például a Csoóri-vers, a Vér és virág egyetlen egy szava (a "semleges hazában" jelzője előbb "parttalan"-ra, majd a nyomda ördöge folytán "párttalan"-ra változott) félreszedésénekvizsgálatát leírva - még ha Standeísky maga int is, az írók és a politikai, szakmai cenzorok viszonyára utaló esetekből hiba lenne általánosítani.
Ami a 480 oldalas könyv alig 15 oldalnyi "kitekintés"-ében és "összegzés"-ében az 1960 utáni helyzetről, az írók és a hatalom módosult viszonyáról szerepel, az a korábbi részletes hivatkozá- sokhoz képest egyenesen szegényesnek mondható. De gyérnek a - másutt, például a Püski kiadó megjelentette Válasz évkönyv 1989-ben már feldolgozott - 1958-as népi írói határozat elemzéséhez, vagy az ugyancsak ebben a részben tárgyalt irodalompolitikai akciók, az Irodalmi Tanács, majd az Írószövetség szervezése, illetve újjászervezése leírásához képest is. Alig-alig érinti az MSZMP kongresszusainak vagy az elméleti kulturális munkaközösségének a kulturális politikára, az irányításra vonatkozó téziseit és állásfoglalásait. Nem tér ki sem A felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről 1959 februárjában kiadott tételekre, sem az Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról az ugyancsak aTársadalmi Szemlében, (1961. február) közzétett hivatalos véleményre. De hiányzik a Magyar Irók Szövetsége 1959. szeptember 25-én megtartott alakuló ülésének, továbbá az 1962-es írószövetségi közgyűlésnek is a részletes ismertetése, mint ahogy a párt ideológusai által szervezett és gerjesztett nevezetes viták bemutatására is kevés teret szán. Nemcsak az Élet és Irodalomra szinte penzumként kirótt, egymásba érő polémiák említése hiányzik, és nemcsak a forradalom előtti esztendőből átnyúló realizmus-vitáé, de a szocialista realizmusról 1958-ban Sőtér István által elkezdett eszmecseréé is, nem beszélve a modern költészet körül kibontakoztatottról. A tükrözési elméletről Barta János nyomán folytatódó, helyenként igen éles vita (1960-61) csakúgy nem fért bele a művelődés- és művészetpolitika átalakítását taglaló fejezetbe, mint ahogy az Illyés visszatértét bejelentő 1961-es kötet, az Új versek kritikai visszhangja, vagy éppen a Sarkadi Imre életművét összegző két kötetes A szökevény írószövetségi vitája sem. Csák Gyula könyvének, a Mélytengeri áramlásnak az indulatos fogadtatása tartozhatna még ide, párhuzamosan a szociográfia körüli, éveken át tartó "újabb séták"-kal, érintve valamiképp az 1962-es kezdetű kisregény-vitát, a Rozsdatemető bírálataival és méltatásaival egy ütt. Végül a hiánylistára lehetne írni a fiatal költők 1963-as pécsi, irodalomtörténészek és folyóiratok sorsát eldöntő találkozójának összefoglalását. Nem utolsósorban pedig a debreceni Alföld 1962-es "frontnyitás"-át fogadó, majd a főszerkesztő menesztéséhez vezető, a végső érvet, az ítélethozót a Népszabad- sággal kimondató szóváltást. Mindezek figyelembe nem vételével az a látszat keletkezik, mintha az emlegetett "szovjetek kreálta Kádár-kormány" s egyáltalán - a megtorlásokat, a halálbüntetések számát tekintve a Haynau-rémuralomnál borzasztóbb - kezdődő Kádár-rezsim a régebben csak konszolidációnak vagy kibontakozásnak nevezett első esztendeiben nem a Pártot ültette volna a trónra. Mintha az önelvű irodalom intézményes megteremtésének kedvezőbbek lettek volna a feltételei. Mintha a döntési helyzetbe juttatott hívei nem ugyanúgy jártak volna el, mint korábban: különböző irányzatokhoz, ízlésekhez, felfogásokhoz tartozó csoportokat állítottak szembe egymással. Újra csak a politikai-ideológiai megbízhatóságot, a hűséget jutalmazva, s nem a művészi teljesítményt, esztétikai értéket. Ebben - az egyébként alig értelmezhető "egységesülés"-ben volt az igazi folytatója az 1957 utáni irodalompolitika az 1949-et követőnek, amikor is - Lukács György korábbi tézise alapján - éppen az a Révai József hirdette az irodalom egységét, aki még 1959 tavaszán nem kisebb szerephez jutott, mint hogy bírálója lehetett, az MSZMP politikájának képviseletében, Illyés Malom a Séden című drámájának, és vállon veregethette a szerzőt, mondván, "Megtisztelsz bennünket a keggyel, hogy kiállsz". De a folytonosságot testesíthették meg annak a - Domokos Mátyás elnevezte - "ávéhás esztétiká"-nak a képviselői is, akik - mint 1961 végétől Kardos György a Magvető kiadó élén -, az állambiztonsági szolgálattól emelkedtek fel az írásművészet szolgálatáig. Vagy akiket a szerző "kegyvesztett"- teknek nevez, például Horváth Mártont, aki eszerint azzal, hogy 1957-ben a Petőfi lrodahni Múzeum élére került, majd 1960-tól 63-ig a Hunnia Filmstúdió vezetője, végül - 1963-tól 1966-ig - ismét a múzeum igazgatója lett, ezzel és így vesztette volna el a hatalom nagylelkű pártfogását, jóindulatát. A folyamatosság jegyében másokat pedig azzal bíztak meg, hogy kövessék nyomon a voltpárttag írók tevékenységét, beszélgessenek el velük, és írjanak megbízható és velős jelentést róluk. Hogy milyen színvonalon tette ezt - példának okáért - Bugár Jánosné, az Országos Béketanács alelnöke, a Szakszervezetek Országos Tanácsának titkára, arra a Benjámin Lászlóról szóló feljegyzése a tanúság. Írta volt, hogy a költő úgy viselkedik, mintha "ő lenne eleve helyes pozícióban", meg hogy olyan feltevésre, miszerint "egyértelmű irodalmi, politikai állásfoglalással léphetnek csak a nyilvánosság elé", visszautasító a "reflekciója".
Standeisky Éva könyve rehabilitálja a tudományosságban szokatlan erőszakszervezeti műfajokat: a vallomást, a jelentést és a feljegyzést. Ez utóbbiak szerzői között felbukkan egy-két olyan név is, méghozzá eléggé sűrűn, aminek a viselője később fontos pozíciót tölthetett be a tudományos vagy a művészeti életben (Hollós Ervin, Nagy Magda, Mezei József, Urbán Ernő, Mezei András, Köpeczi Béla stb.). A hivatalos ügyben belső használatra, majd külső elrettentésre szánt iratok, e karhatalmi tollpróbák csak stiláris lelemények azokhoz a - szerző szóhasználatával - sajátos műfajokhoz képest, amelyek kiagyalása megterhelhette volna a nyugati abszurd drámaírók fantáziáját is. Nem csupán a politikai nyomozótisztek kéjes cinizmusára és szadista aljasságára, de a hatalom egészének dölyfös magabiztosságára is rávall, ahogy a "börtönkritika" és a "börtönlevél" új műfajait meghonosították. Mindkettőnek két-két fajtáját gyakoroltatták. Az előbbi esetében egyrészt a börtönben született versekről írattak a rabtársakkal véleményt, anélkül, hogy a szerző nevét elárulták volna, másrészt a saját korábbi alkotásaikról kellett bírálatot írniuk - a sztálini idők államilag ösztönzött hitvallásának, az önbírálatnak a jogát és a kényszerét a börtön-tisztviselőkre is kiterjesztve. A confessio és a kritika ötvözése mellett a Kádár-féle konszolidáció sátáni leleménye "megújíttatta" a már az ókorban is ismert levélnek mind a misszilis, az elküldésre szánt, mind pedig a fiktív, valamely politikai, erkölcsi mondanivaló kifejtésére szolgáló változatát. Az eredeti szándék szerint kötetlen, közvetlen formájú, meghitt, fesztelen hangvételű emberi dokumentumok szerzőiből úgy űztek csúfot, hogy egyrészt az ugyanabban a börtönben letartóztatott írótársak előtt tárhatták fel lelkivilágukat, másrészt kinti szeretteiknek vallhattak, a börtöncenzúra biztosította bizalmasságban.
Talán az eddig feltáratlan iratok - feljegyzések, jegyzőkönyvek, börtön-levelek stb. - érdekessége és meghökkentő jellege is az oka annak, hogy a könyvben oly sűrűn tűnnek elő. Mintha a szerző (könyvének címét alapul véve) jobban bízna a hatalmi műfajokban, mint az irodalmiakban. Legalábbis jobban támaszkodik rájuk. Mintha nem irodalom-, hanem börtöntörténetet írna nagyobb élvezettel. Irodalomtörténeti argumentációja hézagosabb; összefoglaló érvényű dolgozatokhoz, egykorú tanulmányokhoz alig-alig nyúl. Némelykor pedig megelégedni látszik az eredeti dokumentációkhoz vagy művekhez fűzött feljegyzésekkel, jelentésekkel - legalábbis ezek érvelését, okfejtését fogadja el. Különösen az ötvenes évek vége, a hatvanasok eleje irodalmi jelenségeinek elemzésekor és értékelésekor történik ez meg. De előfordul az 1956-os forradalommal kapcsolatban is.
Túl azon a - történetírásra tartozó - kérdésen, hogy vajon lehet-e, szabad-e hiteles, forrásértékű dokumentumoknak tekinteni egykori feljegyzéseket, a többször hivatkozott Fodor András naplójával összefüggésben inkább az merül föl, hogy vajh milyen meggondolásból minősíti - Kenedi János véleményét idézve - "a kívülállóé"-nak. Vagy ha már a demokratikus ellenzék tagjával egyetértően állítja, hogy a költőtől "idegen volt" a forradalom, akkor lapozta volna fel a naplót, miért hiányozhat belőle, amit Kenedi számon kér, a forradalom "euforikus aurája". Az október 23-i bejegyzés szerint valóban nem érezte magát olyan jókedvűnek, mint amilyennek a friss, a "nemzeti színeket" vidáman lobogtató fiatalságot látta. Oka volt azonban annak, hogy - az eufória idegen szavak szótára adta meghatározásával - a fokozott, megokolatlan jókedv nem lett úrrá rajta. Az okot előbb kérdések formájában írja le: "Ám a Fonyódról ismerős, arrogáns volt minisztériumi főtiszt- viselő mit keres a sorban? Netán ő is rehabilitáltatni akarja magát?", majd kijelentésekkel minősít: "Pikáns jelenség, hogy éppen a Lenin Intézet a legharsányabb: »Vesszenek a sztálinisták!« - Szervusz, Fodor Bandi! - kiált rám professzorrá lett valahai orosz szakos kollégám. - Gyere közénk!" Tény, hogy nem állt be a tüntetők sorába. Az viszont értelmezés dolga, hogy emiatt nevezhetjük-e kívülállónak, "A legszolgaibb sztálinizmusból merész vitorlás-mozdulattal [...] az új érában is az élre kanyarodni" igyekvők s tudók ellen szólt Németh László is. A Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz című, Aczél Györgynek íródott tanulmányáról azonban sem ezt, sem pedig azt nem látja érdemesnek kiemelni, hogy csaknem huszonöt esztendőn keresztül kiadatlan maradt. Ehelyett az Aczél és a párt kultúrpolitikáját igazoló, sőt a létező szocializmust "emelkedett ünnepélyeséggel" dicsérő részleteket ragadja ki, egy ponton a levéllró inszinuálásáig eltévedve. "Akik ellenzik a rendszert, zsuppoltassanak külföldre, ajánlotta az író" - magyarázza Standeisky. Olyan tanácsadó szerepében tüntetve fel Németh Lászlót, akinek a "javaslatát módosították" a kevésbé szigorú Aczélék, és csak azokat a szocialista meggyőződésieket meg nem tagadó alkotókat kényszerítették emigrációba - például Tardos Tibort, Háy Gyulát -, "akiket ők szerettek volna kiiktatni a magyar szellemi életből". Tény, hogy az 1962-ben íródott, több mint száz oldalas levél tartalmaz a korszak művelődéspolitikáját igazoló passzusokat. De az ismét értelmezés dolga, hogy miután azoknak, akik a legfontosabbnak azt érzik: a szocializmus, "ez az egész leomoljon, s még a köve is legördüljön a mellünkről". S hogy mit mondana nekik, akik mint írók is ezért akarnak harcolni: a rendszer leomlásáért? "Adnék egy útlevelet két évre külföldre" - ez a kitoloncoltatási ajánlatként felfogott javaslata.
Ugyancsak az eredeti forrás tüzetesebb és alaposabb vizsgálatára lenne szükség, hogy cáfolni tudja azt a kétszeresen is igaztalan állítását, mely szerint Király István az 1954-1956 közötti Csillag című folyóiratnak "szektánsan merev, ugyanakkor a népieket újrafelfedező szerkesztője" lett volna. Ha már a szerző nem tud hitelt adni az akadémiai irodalomtörténet Irodalmi élet és irodalomkritika címmel 1981-ben megjelentetett kötetének, s benne ama soroknak, hogy a folyóirat jelentős érdeme volt ez idő tájt: "a magyar irodalom alkotóinak sorát szélesbítette", megszólaltatva a különböző irányzatokat és nemzedékeket - akkor fordulhatna olyan emlékezőkhöz is, akik a legkegyetlenebb testi és lelki kínzás hatására se igen vallanák népi érzelműeknek magukat. Közülük Ungvári Tamás a Kapu 1990. májusi számában Az ideológus halálára szerzett cikkében Király "démoni szerepéről" elmélkedve nevezi őt a kulturális politika nagy hatalmú súgójának, bolsevik abbénak, miegyébnek - azt azonban nem vitatja el tőle, hogy nemcsak a népiek, hanem Szabó Lőrinc, Füst Milán, Weöres Sándor, Tersánszky, Nagy Lajos "újramegszólaltatásában" is volt némi szerepe. Tény, hogy a lap 1955 közepe után a párt irodalompolitikájának képviseletében mind nehezebb helyzetbe kerülve merevebbé vált. Ám kérdés: lehet-e szektásan merevnek tartani azt, aki az előbbieken túl Pilinszky verseit, köztük az Apokrifet közli ( 1956 nyarán), vagy Juhász Ferenc Tékozló országát, Németh László Galileiét.
Nem csupán egy író vagy irodalomtörténész, hanem egy egész nemzedék vagy csoport, a Tűz-tánc antológia (1958) szerzői irodalomtörténeti szerepének, művészi értékének megítélésével kapcsolatosan merül föl - még egyértelműbben - a kérdés: a hatalmi műfajokra támaszkodik-e a szerző vagy az irodalmiakra, a feljegyzéseknek, jelentéseknek ad-e hitelt vagy az esszéknek, tanulmányoknak. Mert szabad ugyan, noha meghökkentően merész, az 1956 utáni időszak "leghírhedtebb gyűjteményé"-nek minősíteni a könyvet, figyelmen kívül hagyva ismét az akadémiai irodalomtörténet 1986-os kiadású A költészet 2. kötetének értékelését, amely néven nevezi - ellentétben Standeisky Évával - a "tűztáncosok" együtteséből az esztétikailag is figyelemre méltó teljesítményt nyújtó Garai Gábort, Ladányi Mihályt, Györe Imrét, Mezei Andrást, Hárs Györgyöt. Költészetük - az ugyancsak antológiabeli Váci Mihályéval együtt - mai nézőpontból mutatkozhat akár olyannak is, amilyennek egykori - a művelő- désügyi minisztérium irodalmi osztályának felkérésére íródott - jelentésükben Köpeczi Béla és Szabolcsi Miklós láttatta őket: egyhúrúnak, üres retorikától kongónak, erőltetetten moder- neskedőnek. Csakhogy más feljegyzést készíteni a politikai magatartás "agresszív szektás balosság"-áról, más bizalmasan közölni, hogy a szerzők többsége csak karrierizmusból lépett be a pártba - és ismét más a nyilvánosság előtt, a lapok hasábjain véleményt formálni róluk és a verseikről. A különbség mindjárt nyilvánvaló, ha Szabolcsi Miklós jelentéséből a Standeisky Éva szerint "kegyelemdöfés"-sel felérő sorokat összevetjük vagy azzal a cikkel, amelyetGondolatok egy antológia olvasásakor címmel az Élet és Irodalom 1959. január 16-i számában tett közzé, vagy azzal a tanulmánnyal, amelyik a Tűztánc címet viselte, és nemcsak a Kortársban jelent meg (1959. március), hanem később - a szerzőKöltészet és korszerűség című könyvén túl - abban a gyűjte- ményben is, amelyben tanulmányok szerepeltek a "felszabadulás utáni magyar irodalom köréből" (Élő irodalom. Akadémiai, 1969). Ezek a közlések nyilván nem azonosak egy folytatólagosan elkövetett kegyelemdöféssel. Nem egy halódó ügyet és szemléletet végleg lejárató csapások - hanem egy haladónak hitt ügy és szemlélet melletti kiállások. Mert Szabolcsi Miklós a minisztérium- nak szánt feljegyzésében elmarasztalhatta az antológia szerzőit, ám a tanulmányában a könyv irodalompolitikai-társadalmi jelentőségét hangsúlyozta: "szocialista módon modern költészetet teremteni: ez a kötet szerzőinek vágya s törekvése".
Egy másik csoport a hiányával tűnik ki: a sommásan a "balos laposság" alfejezetébe sorolt lírai antológia szerzői mellől elmaradnak az ugyancsak ekkortájt jelentkező, és rögvest visszhangos sikereket arató prózaírók. Egyrészt az Ébredés című antológia szereplői, másrészt a Fenyő István seregszemléjében (Új arcok - új utak, Szépirodalmi, 1961) feltűnök. Szinte találomra hozva a neveket: a három regényíró, Berkesi András, Galabárdi Zoltán és Tímár Máté, aztán a novellista Moldova György, Fejes Endre, Hernádi Gyula, Huszty Tamás, a pályakezdők közé sorolt Gerencsér Miklóssal, Galambos Lajossal, Várkonyi Mihállyal és Tabák Andrással együtt. Talán érdemes lett volna az ő alkotásaikat is mérlegre tenni, szereplőik - Fenyő szavaival - vajon mennyire szócsövek csupán, problémainterpretátorok, 1956 "októberi vihar"-át mint ellenforradalmat kommentálók, akikkel kapcsolatban bizonyosan visszájára fordította már az idö a hajdani dicséretet: "Literátor ínyencségek helyett beérik azzal, hogy osztályuk ütőerén tartják kezüket."
A harmadik, tagjaiban ugyancsak megnevezetlenül maradt csoport vagy kör szerepének és jelentőségének kérdése már összefügg a kötet egészének szemléletével, a szerző tárgyi tagosságra és pártatlanságra, elfogulatlanságra törekvésével. Azokról az alkotókról lehet szó, akik nem tartoztak sem a kommunista, sem pedig a népi írók közé, és akiket egy helyütt mint "kívülállókat" határoz meg Standeisky, velük együtt "termé- szetesnek" vévén, hogy mivel már 1948-1949-től vártak műveik megjelenésére, ezért "a már 1956 októbere előtt mutatkozó kiadási lehetőségeik 1956 után is megmaradtak". A "szigorú erkölcs világába", persze, beletartozik, hogy műveik megjelentetésével, ha közvetve is, de éppúgy Kádárékat legitimálták, mint azok, akik 1957 őszén részt vettek a gyanúsan homályos hátterű akcióban, az ENSZ jelentés elleni tiltakozásban, s aláírták a mindezidáig ismeretlen, sehol fel nem lelt ívet. A szerzők és a műveik nem soroltatnak elő. Világos beszéd lett volna kimondani, hogy mindenekelőtt az egykoriÚjhold vonzáskörébe tartozókról van szó, a tárgyalt időszakban esetenként több kötettel is jelentkezőkről, például Mándy Ivánról vagy Szabó Magdáról, aztán (az annak idején - jobbára a Válaszban publikáló) Pilinszky Jánosról vagy Ottlik Gézáról. És arról a Nemes Nagy Ágnesről, aki élete utolsó interjújában (A lélek nyugalmáért. Készítette Kelevéz Ágnes, Jelenkor, 1995. május - idézi Ács Margit, Kortárs 1997. június) egyrészt némi belátást tanúsított Illyésék ötvenes évekbeli szerepvállalása iránt, mondván, meg kell vizsgálni, "mennyi mindennek álltak ellent, miközben mi mindennek nem álltunk ellent", másrészt megbocsáthatatlannak hitte, hogy segítséget nyújtottak a néppusztításhoz, és hogy éppen ők tették ezt. A kíméletlen szigorúságú és kényes erkölcsi igényességű szó annál is inkább szükséges, mivel az elhallgatás vagy az általánosítás félreértésre adhat okot. Például azt a kijelentést olvasva, éppenséggel Lakatos Istvánról, hogy "1949 után, mint valamennyi polgári, urbánus írót, őt is »leírták« a kultúra hivatalosai". Egyfelől nem világos itt, mi alapján - származás? lakhely? - tartatik valaki polgári vagy urbánus művésznek, másfelől viszont az egykor az irodalmi viták kereszttüzében álló Mitra szerzőjétől, Asztalos Sándortól a Kőművesek vagy a Házastársak alkotóiig, Karinthy Ferencig és Örkény Istvánig, aztán az előadói iroda 1952-es vitáján egyszerűen csak az "úri fiúk" klikkjeként aposztrofált költőkig, mondjuk Devecseri Gáborig és Somlyó Györgyig, nem beszélve Aczél Tamásról, hosszú lenne azok névsora, akiket dehogyis "írtak le". Nem voltak kegyvesztettek - nem lehetnek tehát erkölcsi győztesek sem.
Végezetül: a népi írók. A könyv két alaptételt fogalmaz meg. Az egyik voltaképpen a nyitó mondata, erős felütéssel, habár lehetne a zárlata, a végkövetkeztetése is. Így szól: "1956 és 1963 között mindenekelőtt a kommunista írók és a népi írók voltak kapcsolatban a hatalommal". A másik azt állítja, hogy "az MSZMP egyetlen komolyabb ellenféllel számolt, a népi ideológiával rokonszenvező értelmiséggel". Anélkül, hogy habozna, melyik tétel igazságát fogadja el, a kapcsolattartásét vagy az ellenfélként való szembenállásét, esetleg megfontolná az Illyés-vers tanúsítását a zsarnokság ama természetéről, hogy "mindenki szem a láncban" - a börtönéveket középpontba állító koncepciójából következően is újabb, immár súlyos erkölcsi ítéletet tartalmazó summázatta) áll elő. Különböző feljegyzések, nyilatkozatok és művek alapján előbb a "tárgyalópartnernek felajánlkozó" Illyés Gyula szerepét értékeli, majd pedig Németh Lászlóét - aki "a forradalom alatt írott cikkeire hivatkozva kínálkozott fel a hatalomnak" -, hogy kinyilváníthassa: "A két legtekintélyesebb népi író tehát még Déry és Háy kiszabadulása előtt megkötötte alkuját a hatalommal." Ezzel szemben Dérynek, kedvelt írójának (akiről még azt is fontosnak tartja közölni, hány alkalommal beszélhetett a feleségével a börtönben) se azt nem rója fel, hogy a szabadulása után nem kevesebb, mint havi 5000 forintra tartott igényt (miközben az átlagfizetések jóval 2000 forint alatt voltak), sem pedig, hogy a párt kérésére átdolgozta a Számadás című novelláját. Sőt, meg is dicséri, mondván, "Kádár kultúrpolitikusai nyilván úgy vélték, ők tartják kezükben Déryt, valójában inkább a szelíden ravasz író befolyásolta őket: elérte, amit akart, s végső soron nem teljesítette, amit a hatalom képviselői kívántak tőle". Ami tehát az egyik oldalon egy kétes célra való felajánlkozás, az a másikon szelíd ravaszság. Ugyanaz a kettős mérce kerül itt a szerző kezébe, mint amikor Tamási Áron Gond és Hitvallását az "olykor már a dagályosság határát" súroló "cikornyás" szövegként méri le, Déry felszólalásáról viszont azt tartja, hogy "őszintén patetikus, a helyzethez illő", de Kende Péternek is kijár az elismerés, mert "lángoló beszédet mondott a Kádár-kormány ellen". Az viszont szinte már humoros, amikor az 1958-as népi írói határozattal kapcsolatban az érintettek véleményének figyelembe vételét azzal véli bizonyítottnak, hogy a fogalmazók végül "népies" helyett a "népi" kifejezést használták. Kétséges az is, kiváltképp ha az átvedlésekre, az MDP-ből MSZMP-vé, a Szabad Népből Népsza- badságra váltó alakulatokra gondolunk, hogy a forradalom valóban a népi íróknak kedvezett-e leginkább (mivel lett pártjuk, a Petőfi Párt s lapjuk, az Új Magyarország), s kíváncsiak lehetünk annak a mérőműszernek a skálájára is, mely regisztrálhatná, hogy csakugyan ők voltak-e a "legfelszabadultabbak, a legoptimis- tábbak". Déry nyílt leveléről viszont, amelyik azóta sem került nyilvánosságra, jó lenne biztosabbat és pontosabbat tudni, miként arról is, mit tartalmazott Örkénynek az a - nyomozati szakaszban tett - vallomása, amire a vádirat több esetben hivatkozott, ám ami a tárgyaláson már nevek és tények említése nélkül került szóba. Végül, amit biztosan lehet tudni: a 217. és a 396. lapon szereplő Vadász Ferenc és György egyugyanazon személy (a Magvető Kiadó Hegedűs Gézát váltó igazgatója), csak elírták, megkettőzték a keresztnevét, mint ahogy a névmutatóban viszont összevonták a költő, illetve a történész Nagy Lászlóét.
Ez utóbbiak említése Standeisky Éva vállalkozásához képest egyenesen méltatlannak, kisszerűségre valló méltánytalanságnak tetszhet. Hogy mégis szóba hoztuk őket, annak az a meggyőződés az oka, hogy Az írók és a hatalom még nagyon hosszú ideig alapkönyve lesz az irodalom története iránt érdeklődőknek. Egyszerre szórakoztató és elborzasztó olvasmány, de serkentője is további kutatásoknak.

(1956-os Intézet, 1996)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!