Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. június 19., szombat

Révay József Százarcú ókor

Révay József

Százarcú ókor

TARTALOM

I. ISTENEK

KRÉTA, A BIKAISTEN SZIGETE
Istenek nyomában
Mínósz, Európé fia és Európa apja
"La Parisienne" - "A Párizsi Hölgy"
Hic habitat Minotaurus
A szárnyas ember legendája
Új idők dala

A NAPISTEN NÉPE
Asztüagész álma
A nyúl meg a sarló
Politikai lakoma
Királyi nép
Toműrisz és a halál

SZKÍTÁK, GÖRÖGÖK, MAGYAROK
A mesés hüperboreoszok
Négyszögarcú vadak
A két Szkítia
Az ifjú Anakharszisz
Vérszerződés
Megelőzték Kutuzovot

APOLLÓN FEKETE ORSZÁGA
Apollón szerelme
Barce, a fekete város
Arae Philaenorum - A Philaenusok oltára
Bereniké hozománya
Apión végrendelete
Marcius Turbo mészárlása
Városok és emberek

EGYIPTOM TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA
Egy ókori Bernadotte
Popilius Laenas pálcája
Rabirius és "a fuvolás"
Kleopátra, a démon
Politika és elégia

ÖRÖK BÁNATOK
Az ókori Sasfiók
Népszámlálás Arszinoéban
Thaisz és Íszisz könnyei
Theszaisz, a sztár

II HŐSÖK

A KARTHÁGÓI BÉKESZERZŐDÉS
Partraszállás Afrikában
A fekete Venus
Ki volt a támadó?
Egy ókori béketárgyalás
Égnek a hajók
Hannibál nevet

AZ IGAZI SPARTACUS
Eunus, a varázsló
Az árulás
Spartacus, a gladiátor
Győzelmi mámor
A mutinai fordulat
A vég kezdete
A történelmi cél
A romantika

CICERO A FORRADALOMBAN

VÉRZŐ GALLIA
Gallia, Erisz almája
Róma kardja
A győzhetetlen Ariovistus
Vercingetorix díszben

ŐRÜLT A TRÓNON
Tiberius gyűrűje
Lefejezett istenek
Vér és arany
Chaerea tribunus

NERO KIRÁLYT KORONÁZ
Tigranes fészkelődik
Vologases visszaüt
Tigranes hoppon marad
Zenobia: a szerelem
Eriza: a zálog
Csodákat lát a Via Egnatia
Róma mámorban

III VÁROSOK

RÓMA KIKÖTŐJE: OSTIA
Aurea
Négyemeletes bérházak
Ostia szíve
Az Epagathus-cég
Az athéni Kriton

AQUINCUM, A VÉGVÁR
Castricius Victor közkatona
Pacatus, a műhelytulajdonos
Aelia Sabina, a művésznő

SOPIANAE, A VIRÁGOSKERT
Suppianus, az ős
Pannónia virágoskertje
Ókori ismerőseink
Rómaiság és kereszténység

PANNÓNIA TENGERE
A kincses Valcum
Római pince
Aranyhegy

DÁCIA ARANYORSZÁG
Nos, mit hallottál a dákokról?
Dekebal, a dákok hőse
A sas visszarepül
Aranyország
Mennyibe kerül egy rabszolgalány?
Licinius Mucianus tábornok, Dácia hőse

KIRÁLYI VÁR
Dácia kapuja
Királyi vár
A dáciai határsánc
Dekebal kincsei
Kövek temetője
A feliratok
Róma fellegvára

IV. TENGEREK

A BAEDEKER KÉTEZER-ÖTSZÁZ ÉVE
Görög és kínai útikönyvek
Ezüstpoharak
Jeruzsálem és Trója
Legenda és valóság

AZ ARANYGYAPJÚ
Az aranygyapjú
Az átkozott arany
A világjáró Odüsszeusz
Mondák és hajóskönyvek

KOLUMBUS ŐSEI
Ötventonnás óceánjárók
Az istenek tüzes szekere
Három vadnő
A Nagy Sándor-romantika
Pütheasz, az ókor Kolumbusa

A BIRODALOM VÉRKERINGÉSE
Állami posta
Fényűző utazások
Vámosok és rablók
Filozófusok és kereskedők

MARE NOSTRUM
Navigare necesse est
Róma és a tenger
Ceterum censeo
Mare Nostrum

KÍNAI SELYEM RÓMÁBAN
Kalandozás az ókori térképen
A selyem varázsa
Isidorus Baedekere
Maes Titianus selyemkereskedő
Kan-Ying követ úr Tacsinban

V. HÉTKÖZNAPOK

A KÉTEZER ÉVES ÜVEGMADÁR
A fáraó névjegye
Üvegablakok és aranypoharak
Nero monoklija
A törhetetlen üveg

AZ ÓKOR EDISONJA
Robotemberek
A szenteltvíz-automata
A taxaméter őse
Az automata színház
A gazai csodaóra

HÍRVERÉS, ÜZLET ÉS POLITIKA
Traianus vásárcsarnoka
Mercurius rabszolgái
Utcai árusok
Áruházak és bankárok
Lakás, halmártás, kocsmák
Humor

A VILÁG LEGRÉGIBB NAPILAPJA
A római hírlap
Az eltűnt Acta
Az első riporter
Négyszázhatvan évfolyam

MILLIÓK ÉS MILLIOMOSOK
A megtollasodott rabszolga
Pénz és politika
Uzsorások és hadiszállítók
A szenátori vagyon
A természet varázsa
Gyógyfürdők
Nyaralóhelyek
Villák gyöngysora
Baiae, a világfürdő
Orvosok, színészek, versenykocsisok
Császári vagyonok
Az üvegházi szőlő

DIOCLETIANUS ÁRJEGYZÉKE
Halál az árdrágítókra!
Ókori infláció
Az ezredes úr fizetése
A birkanyíró és az ügyvéd
Az uborkától a bíborköpenyig

VI. CSILLAGOK

AZ ARANYHAJÚ BERENIKÉ
Két fanyar úr
Egy vidéki fiatalember
A tündöklő Lesbia
Az aranyhaj legendája
A vers varázsa

FLAVIUS JOSEPHUS A ZSIDÓ LIVIUS
Jeruzsálem és Róma
A kétarcú ember
Vallomások
Biblia, történelem, politika
Művészet és igazság
Josephus és az utókor

SZÍNHÁZ ÉS BALETT
Új műfajok
Egy ókori balett
Ókori jazz-band

SZÍNPADI CSILLAGOK
Roscius a nagy komédiás
Pompeji csillaga
Róma szépsége

A KÖLTŐ FELTÁMADÁSA
A néma koporsó
A vallomás
Viaskodás az éjszakában
A csoda
Quintus Aelius Apollonius

BÖLCSESSÉG CSILLAGA
Egy ókori akadémia
Tudósok és rajongók
Egyház és tudomány
Tonzurás vérebek
Halál és megdicsőülés

KIS LEXIKON
Ptolemaioszok
Római császárok

UTÓSZÓ


I.
ISTENEK


KRÉTA, A BIKAISTEN SZIGETE

A sziget úgy lebeg a tengeren Görögország és Afrika közt, mint valami óriás hajó. S mivel valaha a legnagyobb művész lakta labirintusát, nem volna csodálatos, ha egyszer megindulna, a hitregék ismeretlen ködeibe burkolódzva, végtelen messzeségek felé, mint ama föníciai király leánya, Európé, akit a bika alakjában udvarló Zeusz erre a szigetre mentett, isteni nászra, a tengeren át. Ez a sziget a hitrege sugaraiban fürdik már évezredekkel Homérosz előtt; már az Iliász áhítattal beszél róla; Egyiptom diplomáciai, szellemi kapcsolatban áll vele, Görögország csodálattal tekint rá. Mert Kréta az európai műveltség ősi bölcsője.

Talán éppen a hitregék csodálatos elbeszélései jelölték ki a szigetet erre a kiváltságos szerepre, mert hiszen napfényesebb, pálmásabb, kápráztatóbb szigetek bőven úsznak a Földközi-tenger rejtelmes vizén, s közülük nem Kréta a legkülönb, és mégis Kréta a választott sziget. Földrajzi adatai nem mondanak semmi különöset: kiváltságos szerepét sem az nem magyarázza meg, hogy területe mintegy 8380 km2, hosszúsága 260 km, szélessége pedig hol 15, hol 60 km. Ahol 60, ott mint gigászi árbocrudak emelkednek ki belőle a zord hegyfokok. Óriási hegyeinek ködbe burkolódzó csúcsain valaha valóban lakhattak istenek; komor erdők takarója borítja a csúcsokat: mind fölül vannak a 2400 m-en. Az erdős hegyek alatt dús alföldek füllednek a déli napsütésben, olajfák és szőlők termése érik a verőfényben, méhecskék halmozzák a mézet - valóban igazuk volt a régieknek, akik ezt a földet a boldogok szigetének nevezték. De már jó ezer esztendővel időszámításunk előtt városokkal hintette tele az emberi szorgalom a síkságokat és hegyoldalakat: hekatompolisz Krété - százvárosú Kréta néven magasztalja Homérosz. Ezek a városok most már több mint háromezer esztendeje élnek és virágoznak, miután végigharcolták a világtörténelmet.

Mindez csupa gyönyörűség volna, ha közben olyasmiről nem értesülnénk, hogy egy híres krétai ezt mondta: "A krétaiak mind hazugok" - ami éppenséggel nem túlságos dicséret a sziget népére, de egy ókori közmondás is megbélyegzi a kiváltságos sziget lakosságát, mikor ezt mondja: "Tria kappa kakiszta" - Három kappa a legrosszabb, ami annyit jelent, hogy három, kappával (ez a k betű görög neve) kezdődő nevű város: Kréta, Kappadokia és Karia lakosai a leggyalázatosabb emberek, kalózok, haslagok és hírhedt hazugok. Mégis ez a nép teremtette meg Európa kultúráját - azaz, legyünk óvatosak: ennek a népnek az elődje, mert Kréta mai több mint félmillió lakosának javarészt nem a krétai őslakosok voltak az ősei. Az ősi, ötezer évvel ezelőtti krétai lakosság olyan nyelvcsaládból származott, amely egyik mai nyelvcsaláddal sem rokon. Nem voltak indoeurópaiak; meglehet, hogy az etruszkok rokonai voltak, de ki tudná ezt megmondani?

Istenek nyomában

A görög hitrege az Égei-tenger napfényes szigeteit sorra istenekkel népesítette be, és így Krétának is jutott isten, nem is egy. Elegendő csak a legfontosabb mondára utalnunk: mikor az ősisten, az öreg Kronosz (a falánk Idő) sorra megette gyermekeit, felesége végül a legfiatalabbat, a későbbi hírneves Zeuszt úgy mentette meg, hogy pólyába bugyolált követ nyomott helyette a falánk öreg szájába, a gyermeket pedig Kréta szigetére mentette. Itt a nimfák táplálták vagy egy későbbi változat szerint az Amaltheia nevű kecske. Ez is kiváltságos kecske volt: midőn egyszer letört a szarva, egy erdei nimfa virágokkal aggatta tele, megrakta gyümölccsel, és Zeusznak ajándékozta: ez a bőségszaru máig is jelkép. Mikor e derék kecske elköltözött az árnyékvilágból, hálás nevelt gyermeke, Zeusz megszerkesztette bőréből az égiszt (aigisz), a védőpajzsot, amelynek neve máig is él. S végül megadta neki azt a tisztességet is, hogy odarakta a csillagos égre, csillagképnek. Szinte természetesnek érezzük, hogy a fellegtorlaszoló Zeusz, mikor végre atyját letaszította a trónról, és maga vette át a világ kormányzását, üres óráiban nemegyszer visszatért Kréta szigetére. Ide hozta - miután előbb bikaalakot öltött (hogy fel ne ismerjék) - Európét, a keleti királyleányt, akit a hízelgő és csinos állat rózsaillatú lehelete igézett meg. Nem kell hozzá óriási tudományosság, s hamarosan megértjük, hogy ez a bika nem más, mint a sziget ősi istenségének mondai változata. Kréta a bikaisten szigete. Zeusz és Európé nászából két gyermek született: egyik Rhadamanthüsz, a későbbi alvilági ítélőbíró, a másik Mínósz, a sziget első nagy királya. Nyilvánvaló tehát, hogy a sziget őslakossága állatisteneket tisztelt: Mínósz volt a bika, felesége, Pasziphaé a tehén. A bika-hagyomány utána is folytatódik: Mínósz és Pasziphaé házasságából már félig ember, félig bika szörnyeteg születik, a Mínótaurosz, és itt a hitrege homályán keresztül felderengenek előttünk a történeti idők körvonalai. Még csak annyit kell megemlítenünk, hogy a gyönyörűséges Európé, miután a csapodár Zeusz elhagyta, bánatában férjhez ment Aszterionhoz, Kréta egyik mondabeli királyához, és halála után Ellopisz néven istennővé lett, akinek fáklyaünnepe nevezetes volt a szigeten. Földrészünk, a vén Európa, mindenesetre tőle kapta nevét.

Mínósz, Európé fia és Európa apja

Ahogy a félig mondai, félig történeti adatok a nagy Mínósz uralkodását elbeszélik, abban szinte világosan felismerhetjük a krétai kultúra vándorlásának útját. Mínósz volt az Égei-tenger első ura, leverte a kariai hódítókat, Krétához csatolta a szigetek százait, kiirtotta a kalózokat. Mikor fiát, Androgeoszt az athéniek megölték, büntető hadjáratot vezetett Athén ellen, a várost emberadóra kényszeríttette, utána meghódította Megarát: békében bölcs, hadban hatalmas úr volt, lassanként ura az egész Földközi-tengernek. Alig több mint fél százada ismerjük e kultúra emlékeit, hagyományait, alkotásait. 1876-ban a híres német régész, Schliemann kiásta a peloponnészoszi Mükéné romjait, s már szinte negyedszázada ismeretes volt ez a különös görögföldi kultúra, mikor Sir Arthur Evans 1899-ben feltárta Kréta emlékhelyeit, elsősorban Knósszosz maradványait. Egyszerre világosság derült a mükénéi kultúrára; nyilvánvaló lett, hogy azonos az ősi krétai kultúrával. Ez a krétai vagy mínószi kultúra lett a mükénéi, majd a görög kultúra apja. Ennek a kultúrának nyomait megtalálták Egyiptomban is. Kréta őslakosai az etruszkok rokonai lehettek. A krétai műveltség elárasztotta az Égei-tenger egész szigetvilágát, meghódította Mükénét, nyomai ott vannak a peloponnészoszi Tirünszben, az egyiptomi Tell-el-Amarnában, a homéroszi Trójában, a szerbiai Vinca és Trebeniste rommaradványaiban, sőt Spanyolországban is előkerültek. Különös és csodálatos világ lehetett ez, az i. e. harmadik évezred táján: ha az emlékekbe belenézünk, szinte megtaláljuk bennük műveltségünk őselemeit, sejtszerű kezdetleges állapotban. Ezek az emlékek beszélnek, de az írásos agyagtáblák, amelyeket Evans tömegesen ásott ki Kréta földjéből, mélyen hallgatnak: írásukat senki sem tudja elolvasni.

"La Parisienne" - "A Párizsi Hölgy"

Spiridion Marinatos, az iraklioni Kritikon Musion (Krétai Múzeum) egykori igazgatója, 1939 óta az athéni egyetem tanára, mintegy négy évtizeddel ezelőtt pompás könyvben írta meg a krétai kultúra történetét. Összefoglalta a közönség számára azokat az adatokat, amelyek addig csak komor tudományos könyvekben voltak hozzáférhetők, vagyis inkább hozzáférhetetlenek. A tudományos megállapítások szerint a knósszoszi királyi palota az i. e. harmadik évezred végén épülhetett. Ez a palota az európai felsőbbrendű kultúra legrégibb emléke. Abban az ősi időben már építészek terve szerint épült, rengeteg szobája bizonyos szabályok szerint helyezkedik el, az udvarok, a lépcsők célszerűen és tervszerűen illeszkednek az épület egészébe, és ugyancsak egységes tervről tanúskodik a kincstár, a kis templom és a kamrák sorozata. A palotában találtak olajsajtót, olaj- és borraktárakat, a külön meg nem világított helyiségekben fényaknákat, megtalálták az emeletek nyomait, a vízvezetéket és a mai angol kényelem minden helyiségét. Egyébként valószínűleg ők a feltalálói ennek a kényelemnek, s tőlük származott át a római birodalom minden részébe: hiteles nyomait megtaláljuk az afrikai Timgadban, Leptis Magnában, a szíriai Palmürában.

Ennek az ősi építészetnek értékes maradványai kerültek elő még Phaisztoszban, Malliában s az egykori királyi nyaralóhelyen, a mai Hagia Triada területén. Ezeket az épületmaradványokat majdnem ötezeréves romjaikban is bámulatos gazdagság, pompa és nagyszerűség jellemzi. Hatalmas nyitott csarnokok, gigászi falak lepik meg minduntalan a látogatót. Nyilván ezek az ősi krétaiak találták fel a kő- és téglaépítészetet itt Európa területén, ugyancsak a kőfaragást is, és ami a legfontosabb, ők használtak először vasat - ha csekély mértékben is - ezen a kultúrterületen. Alkotó nép volt a krétai: a görög műveltség nekik köszönheti a kitharát (pengető hangszer, széles nyakú, lapos testű hangszekrény hét vagy tizenegy húrral), a hexametert, a pénzt és a sportot. Mínósz népe alig ezeréves kultúrélete alatt elhintette az európai műveltség magvait. A rompalota művészi díszítése meglepő; szobordísz semmi sincs, de falfestmény annál több. Bizonyos, hogy tehetséges és eredeti művészek éltek itt. A férfi- és nőalakok ruhája, testtartása meglepőn elegáns, egészen különös, mai ízű; a férfiak derékfűzőt viselnek, a nők mélyen kivágott, kackiás ruhákat; egy ritmikus mozdulatú, karcsú férfialakot Virágos Hercegnek nevez a művészettörténet; liliomok közt áll, bal keze messzire lendül, jobbja behajlik, hullámos haját díszes diadém szorítja rendbe, s mint remek sisakforgó, úgy leng fölötte három hajlékony pávatoll; egy különös, pikáns szépséget La Parisienne-nek: hajviselete egészen mai, művészi fodrait és hullámait a mai hölgyek is megirigyelhetnék; harangos szoknyája fölött afféle tunika, amely keblét szabadon hagyja, derekán az ősi krétai fűző, a kígyóöv: ezt a férfiak is használták; vékony szemöldöke, pisze orra, csöpp szája, puha karja, finom keze - valósággal a mai női szépségeszmény megtestesülése.

Egy másik falfestményen virágos hajdíszű, gazdag ruhájú nők fordulnak érdeklődéssel valamerre: ezt a Páholynak szokták nevezni; három mosolygó hölgy, egy balra néz, kettő jobbra; díszesen hímzett mellénykéjük krétai szokás szerint szabadon hagyja keblüket, finom kezük riadt mozdulata meglepetést árul el: talán bikaviadalt néznek (a bikaviadalt is megörökítette az egyik festmény), hajuk hármas hullámban nyugtalankodik fejükön, gyöngyfüzérek és drágakő pántok abroncsaiban, fülük mellett előrecsapott hajcsigák, homlokukon diadém szorítja le a csintalan, de szabályos fürtöket - s mindehhez a vékony, tépett szemöldök: bizony, ez a néhány ezer év nyomtalanul suhant el a hölgyek fölött. Különös, érdekes és vidám világnak látszik ez az ősi krétai világ, az embereket az élet vágya és lendülete fűti, s nem csoda, ha egy monda a tűzrabló Prométheuszt is kapcsolatba hozza Kréta szigetével. A rompalotában lépten-nyomon ott szerepel a bika és a kettős balta, a labrüsz, az ősi bikaisten jelképe, melyről a sziget legnagyobb nevezetességét, a labürinthoszt is elnevezték. Ezek a jelek figyelmeztetnek rá, hogy istenek nyomában járunk.

S még az élet komor pillanatai sem indították e művészeket komor ábrázolásokra: az élők a gyógyulásért a meggyógyult testrész művészi mintájával adtak hálát a bikaistennek. A szobrászatot mindössze néhány elefántcsont faragvány képviseli; az elefántcsontot Egyiptomból hozták, mert hajóik sűrűn keresték fel ezt a gazdag országot.

Valamennyi rompalota közt a legnagyszerűbb Mínósz knósszoszi palotája: külön városrész, valóságos útvesztő. A késői látogató, aki ötezeréves romján mereng itt a kék ég alatt, a kék tenger fölött, élénken el tudja képzelni Mínósz király valamelyik udvari ünnepélyét, amelyen finom és előkelő hölgyek koszorúja gyönyörködött az udvari felvonulásban, miközben a trónteremben, éppen a trón mellett, halkan és frissen csobogott a művészi medencében a hegyek forrásvize.

Hic habitat Minotaurus

Egy pompejibeli iskolás fiú, talán kétezer évvel ezelőtt, furcsa ákombákomokat rajzolt az egyik ház falára, s aláírta: Hic habitat Minotaurus - Itt lakik a Mínótaurosz. Az ákombákom a krétai labirintust ábrázolta, ezt a szövevényes útvesztőt, amelyet Mínósz király Daidalosszal, a művészek ősével építtetett. A pompejibeli útvesztő első pillanatra csak vonalak zűrzavara, de ha pontosan végigmegyünk folyosóin, rájövünk, hogy agyafúrt útvesztő bizony. Kedvelt játékuk ez a régieknek; az idő megszépítette a labürinthoszt, amely valamikor a borzalmak tanyája volt. A krétai labürinthosz mondája valószínűleg a Gortüna melletti kőbányák tekervényes és úttalan föld alatti folyosóin alapul. Különben a történelem sok ókori labürinthoszról tud, de az igazi, az ősi, a hamisítatlan labürinthosz a krétai volt.

Építése - mint említettem - Daidalosz nevéhez fűződik. Daidalosz (Daedalus), az ókori feltaláló szellem jelképes képviselője, a monda szerint Erekhteiosz athéni király fia volt. Az istenektől kapta a művészet titkait, s oly csodás alkotásokkal lepte meg a világot, hogy seregestül tódultak hozzá a tanítványok; sajnos, nemcsak a művészetek megalapítása, hanem az első művésztragédia is az ő nevéhez fűződik; mert mikor észrevette, hogy egyik tanítványa, Kalosz (Szép), feltűnően tehetséges, művészi féltékenységből megölte. Ezért menekülnie kellett a büntetés elől, s eljutott Kréta szigetére; ott a hatalmas Mínósz király szolgálatába állt. A gyönyörű paloták építésében természetesen bőven akadt munkája, a monda szerint dolgozott a knósszoszi palotában is, de legnagyobb alkotása mégis a labürinthosz.

A labürinthosz falait a labrüsz (kettős balta), a bikaisten ősi jelvénye díszítette: ebből nyilvánvaló, hogy a labürinthosz tulajdonképpen a bikaisten temploma volt. Mínósz király, mikor szörnyeteg fia, a Mínótaurosz megszületett, a monda szerint ide záratta be, s éppen erre a célra építtette a labürinthoszt. A mondának ez az adata világosan utal a bikaisten (vagy legalábbis bikafejű isten) tiszteletére. Mivel pedig az athéniek megölték Mínósz király egyik fiát, a hatalmas király büntető hadjáratot vezetett ellenük, megalázta őket, és arra kényszeríttette a várost, hogy kilencévenként hét fiatal fiút és hét fiatal leányt küldjön áldozatul a Mínótaurosznak. A mondának ebben az adatában a régi emberáldozatok emléke kísért. A labürinthoszba zárt fiatalokat elpusztította a szörnyeteg, vagy pedig megszöktek előle, és az útvesztő kanyargóiban nyomorultul elpusztultak.

Ez a sors várt Athén nagy hősére, Thészeuszra is, aki ugyancsak emberáldozat fejében került a labürinthoszba. Történt azonban, hogy Ariadné, Mínósz király leánya meglátta az ifjú hőst, s meglátni és megszeretni őt már akkor is egy pillanat műve volt. Kétségbeesve rohant a mindentudó művészhez, Daidaloszhoz: adjon neki tanácsot, hogyan menthetné meg szerelmesét, és Daidalosz, a nagyszerű feltaláló, ekkor feltalálta Ariadné fonalát. Thészeusz az egyik labrüszhöz erősítette a gombolyagot, kezébe vette a fonál végét, s addig járt-kelt az útvesztőben, míg meg nem találta és meg nem gyilkolta a szörny Mínótauroszt. Utána aztán a fonal mentén szerencsésen visszaérkezett.

Thészeusz a győzelem után a férfiaknak immár több mint ötezeréves szokása szerint elhagyta Ariadnét, és elvitorlázott, a király pedig felelősségre vonta a művészt vakmerő cselekedetéért, s büntetésül őt záratta a labürinthoszba.

A szárnyas ember legendája

Egy ókori dombormű, amelyet a római Villa Albaniban őriznek, kalapácsos embert ábrázol, amint karosszékében ül, s a szerszámpadon éppen hatalmas szárnyakat eszkábál össze, előtte sudár ifjú áll, jobb vállán szárnnyal, amelyet mellén átfutó hevederek szorítanak testéhez: Daidalosz és Íkarosz a két szárnyas ember, apa és fia, a repülni vágyó ember örök jelképei. Daidalosz menekülni akar, mivel azonban a labürinthoszból Thészeuszon kívül emberi lény még nem jutott ki, rendes úton ő sem menekülhet. Így jut arra a gondolatra, hogy szárnyakat készít magának és fiának, s kirepül az útvesztőből. "Mínószé lehet az egész világ, de a levegő tengere nem az övé" - mondja a mester Ovidiusnak abban a szép versében, amely mondáját megörökítette. De van Ovidiusnak még egy kifejezése, amely az ember fölfelé vágyódását klasszikus tömörséggel örökíti meg: "Caeli cupidine tactus" - Elfogta a magasságok vágya. Természetesen a monda semmit sem tud még motorról és légcsavarról, még csak ott tart, ahol a régi századok repülőkísérletei: a mechanikus és mozgatható szárnyaknál. De már él a gondolat, s ez a gondolat többé nem fog elaludni soha. Daidalosz viasszal ragasztja össze a szárnyak tollait, merész ívben fölrepül fiával együtt, s egyre messzebb-messzebb távolodik a borzalmak szigetétől. Magasba törő és meggondolatlan fia, Íkarosz egyre följebb repül, egyre közelebb kerül a naphoz, a nap forrósága felolvasztja szárnyai viaszát, a szárnyak lehullanak, s ő a tengerbe zuhan, mint egy másik mondában ama másik engedetlen fiú, Phaéthón, Apollón fia, aki ugyancsak lezuhant az égről tüzes szekerével. Az ember lezuhan és elbukik, de a szárnyas ember legendájának mégis az a tanulsága, hogy a repülés vágya és gondolata örök és elpusztíthatatlan.

Mínósz, a földi ember, üldözőbe vette a szárnyas művészt, de nem tudta utolérni. Daidalosz eljutott Szicíliába, Kókalosz királyhoz, s mikor Mínósz király odaérkezett, Kókalosz megölette. Hérodotosz meséli, hogy Szicíliában temették el a bikaistent; az a tény, hogy sírját sok helyen mutogatják, Gadesben is, Kréta szigetén is, jelzi, a mínószi kultúra elterjedésének állomásait.

Új idők dala

Kréta lassanként kibontakozott a mondák ködéből. Történeti életének adatai azonban kevésbé érdekesek. I. e. 1500 körül néhány évtized alatt sűrű rajokban szivárogtak be a szigetre magas termetű, harcias emberek: az akhájok. Valamikor Kréta adta a kultúrát a világnak, de maga elpuhult a bőségben és jólétben. A mínószi ország hadseregének a tőr volt az egyetlen fegyvere és a pajzs a védőeszköze. Mikor i. e. 1450 táján a mükénéi hadsereg az éj leple alatt váratlanul megjelenik Kréta keleti partjain, a királyi hadsereg nem tud ellenállni neki, a rajtaütés teljes sikerrel jár; a partra szállt mükénéiek sorra megrohanják és felégetik a városokat, a megrettent királyt békére kényszerítik, s többé nem távoznak az országból, hanem letelepednek. Azonban ezzel még nem telt be a mérték: alig ötven év múlva rázúdul a második mükénéi hullám is Krétára. Ez a második hadsereg már komolyan vette a dolgát: földig rombolta Kréta városait, s ekkor pusztult el Knósszosz is, a királyi palotával együtt. Néhány száz év múlva, valamikor i. e. 1100 körül, a dórok betörése véget vetett Mükéné hatalmának, de Mükéné pusztulásával elpusztult a krétai kultúra is.

A történelem földbe temette a csodás sziget városait és emlékeit, föld alatt szunnyadt a Virágos Herceg és A Párizsi Hölgy, s mintegy félezer évig Homérosz szavai zengtek az Égei-tenger partvidékén és szigetein.


A NAPISTEN NÉPE

A Közel-Kelet legértékesebb földje az a roppant fennsík, amely a Tigris és az Indus, továbbá a Kaspi-tenger s Aral-tó és a Perzsa-öböl és Arab-tenger közt terül el. Ez a föld, az ókorban Ariana, ma iráni fennsík, nagyjából megfelel a mai Irán területének, és természetesen csak részben fennsík, mert égbe nyúló hegyek mellett (Elbrusz) puszta homoksivatagok éppúgy előfordulnak benne, mint termékeny alföldek. Pompás vizei és legelői kiválóan alkalmassá tették a lótenyésztésre, s valóban, néhány híres lovas törzs lakott e területen, mint például a parthusok, a római birodalom veszedelmes ellenségei. A terület változatos felületi tagoltsága mindenféle kultúrát lehetővé tett: az állattenyésztést és földművelést éppen úgy, mint az erdőgazdálkodást és a bányászatot. Északon a Kaukázus nyúlványai húzódtak a Kaspi-tenger partján, majdnem 4000 méter magasságban, nyugatról délkeletnek pedig 5000 méterig emelkedő hegyóriások keretezték az iráni fennsíkot egészen Harmoziáig, a mai Perzsa-öböl bejáratáig. A tengerparton pálmák díszlettek, s bőven megtermett a datolya, a folyók és tavak ontották a halat, csak egyet nem tudtak az ókoriak: hogy ez a föld, a szomszédos Irakkal együtt, a világ leggazdagabb olaj termő vidéke.

Azok az indoiráni, vagyis árja néptörzsek, amelyek ezt a területet lakták, akármilyen közeli rokonai voltak is egymásnak, mégis külön-külön, független életet éltek, mindaddig, míg az Eufrátesz és a Tigris áldott medencéjében elhatalmasodott asszír birodalom szemet nem vetett rájuk. Asszíria, a mai Irak őse, előbb csak egyet harapott le Ariana testéből: elvette Médiát. Aztán a harcias és büszke médek is kedvet kaptak a hódításra: lenyelték Persziszt (Farszisztan), a későbbi perzsa birodalom magját, a nagy Kürosz szűkebb hazáját, híres fővárosával, Perszepolisszal együtt. A méd uralom majdnem száz évig tartott; Phraortész, Küaxarész és Asztüagész méd királyok egész Ariana urainak érezhették magukat, hiszen a többi iráni tartomány (Karmania, Gedroszia, Drangiane, Arakhoszia, Parthia, Baktria) javarészt a nyugati, gazdag és műveltebb Persziszhez igazodott. Nem is tűrte sokáig Perszisz a méd uralmat, csak hívatott férfiúra várt, aki kivívja az ország függetlenségét, s egyúttal egyesíti Ariana tartományait egyetlen hatalmas birodalomban. Ez a férfiú az i. e. VI. században meg is érkezett Kürosz személyében.

Asztüagész álma

Küaxarész méd király uralkodása alatt (i. e. 634-594) a médek már úgy elhatalmasodtak, hogy Asszíriát is leigázták, Ninoszt (Ninivét) elfoglalták, és dús harácsolások után elpuhult életre, tivornyázásra adták magukat. Mikor Küaxarész fia, Asztüagész került a trónra (593-559), a médek már sejtették, hogy a fegyelem meglazulásának s a mérhetetlen tékozlásnak rossz vége lehet; de még inkább sejtették ezt a perzsák, akik lesték az alkalmat, hogy visszaszerezzék függetlenségüket. Maga Asztüagész tele volt komor sejtelmekkel, legalább erre mutat az, hogy uralkodása alatt két ízben is furcsa álmot látott. Egyszer azt álmodta, hogy leányából, Mandanéból oly forrás fakadt, amely ellepte városát, sőt elborította egész Ázsiát. Kétségtelen, hogy e furcsa álom hallatára mi nyomban Emese álmára gondolunk: Emese, az Árpád-ház ősanyja, Ögyek felesége, egyebek közt azt álmodta, hogy méhéből hatalmas folyó támadt, amely messze idegen földeket is elárasztott. A szkíta jósok úgy magyarázták ezt az álmot, hogy Emese utódai messzi földeket fognak meghódítani, és népüket új hazába vezetik. A perzsák sokat érintkeztek a Kaspi-tenger és az Aral-tó környékén tanyázó szkítákkal, s nem lehetetlen, hogy ennek a nagy jelentőségű álomnak a mondája közös kincsük volt valamikor perzsáknak, szkítáknak és talán a magyarok őseinek is...

Asztüagész mágusai megértették az álmot, s Mandane gyermekének világuralmára magyarázták. Asztüagész megijedt, s hogy megelőzze a bajt, leányát nem méd főemberhez, hanem ismeretlen perzsa köznemeshez adta feleségül: Kambüszészhez. Leánya házasságának első évében Asztüagész megint álmot látott: leánya ágyékából óriási szőlőtőke fakadt, és egész Ázsiát elborította. Most már komolyan megrémült a közeledő végzettől, és leányát elhozatta Perzsiából, hogy a gyermekét, amint megszületik, nyomban megölesse.

De minden emberi mesterkedés hiábavaló a végzet ellen; hiába tették ki Oidipúszt, Mózest, Romulust és Remust; az istenek akarata teljesült. Hiába parancsolta meg Asztüagész is leghívebb emberének, Harpagosznak, hogy pusztítsa el a gyermeket, akinek születése után a Kürosz nevet adták. Kürosz életben maradt. (Ezeknek a mondáknak az a céljuk, hogy hangsúlyozzák a jövendőbeli harcosnak, a gondviselésszerű férfiúnak isteni küldetését és jelentőségét.) Nos, Harpagoszban fölébredt a lelkiismeret, színleg vállalta ugyan a megbízatást, de rögtön magához hívatta Asztüagész egyik gulyását, Mithradatészt, és átadta neki az aranyruhákba pólyált csecsemőt, Asztüagész parancsával együtt. Mithradatész felesége, Künó (kutya), éppen akkor halott gyermeket szült; a házaspár tehát a halott csecsemőt tette ki a vad hegyekbe, a királyi gyermeket pedig fölnevelte, mintha a maguk gyereke volna; még más nevet is adtak neki. Harpagosz pedig jelentette a királynak, hogy végrehajtotta a parancsot, meg is mutatta a királyi ruhákba pólyált holttestet, s így esett, hogy a gulyás gyermeke királyi temetésben részesült.

A nyúl meg a sarló

De hát a mesében, csakúgy mint a valóságban, előbb-utóbb ki kell derülnie az igazságnak. Mikor Kürosz tízéves lett, nevezetes dolog történt. A falusi gyerekek királyosdit játszottak, és természetesen Küroszt választották királyuknak. Kürosz, a kiskirály, kiadta parancsait: a gyermekek egy részét építésre rendelte ki, másokat követeknek, s mindenkinek adott valami munkát. Egy előkelő méd nemesnek, Artembarésznek fia nem akarta teljesíteni a parancsot, Kürosz tehát lefogatta, és megvesszőztette. A gyerek otthon felpanaszolta a gulyás fiának kegyetlenségét, Artembarész felháborodottan a királyhoz rohant, s elégtételt kért. Asztüagész maga elé hívatta a gulyást is, Küroszt is, és felelősségre vonta őket. Kürosz önérzetesen védekezett: király volt, tehát joga volt megbüntetni az engedetlent; ha a király méltónak tartja a büntetésre, ám büntesse meg. Asztüagésznek úgy rémlett, hogy az önérzetes válasz és a nemes magatartás előkelőbb származást takar; a fiú kora is szöget ütött fejébe, hirtelen furcsa sejtelme támadt. Artembarésznek teljes elégtételt ígért, elküldte, a gulyást pedig kivallatta. Mithradatész ugyan csak a kínpadon vallott, de Asztüagész végül mégis megtudta Harpagosz csalafintaságát. Harpagosz, mikor vallatóra fogta, őszintén elmondta, mit tett (hiszen ő nem tudta, hogy a gulyás elcserélte az élő és a halott gyermeket), de a király nem hitt neki. Úgy mutatta, mintha nagyon boldog volna, hogy unokája megkerült, s ezért lakomát rendezett; meghagyta Harpagosznak, hogy küldje el fiát a kis Küroszhoz játszani, maga pedig öltözzék díszbe, és jöjjön el a királyi lakomára. A lakomán aztán a fiát tálalta fel Harpagosznak, aki végigette az ételsort, s mikor a király meg is mondta neki, hogy a tulajdon fia húsából evett, halálos bosszút esküdött Asztüagész ellen, bár színleg alázatosan belenyugodott a király büntetésébe.

Most még egyszer megkérdezte a mágusokat a király, hogy mit tartanak egykori álma s a gyermek felől, aki, íme, él és megkerült. A mágusok megnyugtatták Asztüagészt, hogy semmitől sem kell tartania, mert a gyermek nem az ő trónusát fogja elfoglalni, hiszen máris király: a falubeli gyermekek királya, testőrökkel, ajtónállókkal, hírnökökkel és követekkel; ha pedig máris király, akkor többé már nem fog uralkodni, mert az álomlátás ezzel beteljesült. A mágusok tanácsára tehát a fiút nyugodtan visszaküldte Perzsiába szüleihez. Kambüszesz és Mandane most ébredtek rá, hogy fiuk az istenek kegyeltje; már az is erre mutatott, hogy csodálatos módon megmenekült, és Künó, vagyis a kutya, Ahuramazdának, az irániak főistenének szent állatja táplálta.

Kürosz férfiúvá serdült, és nemes kortársai közül is kivált bátorságával és vitézségével; ő volt Perszisz legnépszerűbb embere, s benne látták honfitársai a jövő szabadítót. De útját nemcsak ő maga, hanem Harpagosz is egyengette; a bosszúra szomjazó Harpagosz egyenként megnyerte a méd főurakat tervének: hogy vessenek véget Asztüagész kegyetlen uralmának, és Küroszt tegyék meg uruknak. Most már szerette volna Küroszt is értesíteni, de az utakat a király katonái őrizték, hogy Asztüagészt meglepetés ne érhesse; ennélfogva Harpagosznak cselhez kellett folyamodnia. Fogott egy nyulat, felhasította, beledugta levelét, aztán megint bevarrta, s odaadta egyik leghívebb szolgájának, hogy vigye el Persziszbe Kürosznak, de mondja meg, hogy maga bontsa fel a nyulat, és senki se legyen akkor mellette. Így kapta meg Kürosz a fontos levelet, amelyben Harpagosz felszólította, hogy beszélje rá a perzsákat az elszakadásra, szervezze meg a perzsa hadsereget, és támadja meg Asztüagész hadát: ő maga gondoskodik róla, hogy a méd főurak csapataikkal együtt átpártoljanak Küroszhoz a csata döntő pillanatában. Kürosz, mivel tudta, hogy Persziszben még sok híve van Asztüagésznek, s ezek félelemből nem mernek majd fölkelni ellene, ravasz cselt eszelt ki: levelet hamisított, összehívta a perzsákat, felolvasta a levelet, amelyben Asztüagész őt nevezi ki a perzsák vezérévé. Kürosz most azt a parancsot adta nekik, hogy másnap valamennyien sarlóval jelenjenek meg a gyűlésen. Kürosz legodaadóbb hívei a nemesek voltak, ezek közül is leghűségesebbek a paszargadák, a perzsa arisztokraták; közéjük tartozott az Akhaimenida család, amelyből Kürosz is származott. Ennek a családnak a tagjai uralkodtak Persziszben a méd hódoltság előtt is, utána is. De nemcsak a harcosok s a nemesek gyűltek össze Kürosz parancsa szerint, hanem a földművelők és a nomádok is: a perzsa egység ezzel máris megvolt. Perszisz tartománynak volt egy tövisekkel benőtt vidéke, s most Kürosz megparancsolta, hogy a töviskórót az egész óriási területen egy nap alatt irtsák ki. A perzsák elvégezték a nehéz feladatot, s ekkor Kürosz meghívta őket másnapra lakomára.

Politikai lakoma

A fehér asztal a politika kitűnő eszköze volt már az ókorban is. Az a lakoma, amelyet Kürosz a perzsa előkelőknek adott, talán éppen minden politikai ebéd és vacsora őse volt. A perzsák szerették az ételt-italt, és különösen szerették a bort; legjobban szerették hivatalos tanácskozásaikat is borozgatás közben elvégezni, nemegyszer tökrészegen hozták a legfontosabb határozatokat - melyeket aztán józan fővel felülvizsgáltak -, de a józanul hozott határozatokat is még egyszer megvitatták részegen. Ez a mostani lakoma szokás szerint bőséges volt; Kürosz levágatta apja kecskéit, juhait és marháit, s nemcsak ezeknek húsát tálalta fel, hanem még sok egyéb ízes ételt is meg bort bőségesen. Ebéd után, az emésztés és a mámor kellemes hangulatában, megkérdezte a perzsákat, vajon a tegnapi nehéz munkát választanák-e inkább vagy a mai bőséget. A perzsák felelete nem lehetett kétséges; Kürosz pedig kapott rajta, s megígérte, hogy ha parancsait követik, mindig részük lesz ebben, ha ellenben nem engedelmeskednek, akkor szolgaság lesz a sorsuk. "Vagytok ti olyan legények, mint a médek - szavalta -, elbántok velük akár csatában is. Hallgassatok rám, és szabadok lesztek. Azt hiszem, az isteni végzet bízta rám ezt az ügyet!" Kürosz hivatástudatát igazolta a történelem.

Lázasan szervezkedtek a perzsák, de Asztüagész sem maradt tétlen; érezte, hogy a végzet tornyosul fölé, gyorsan akart cselekedni. Magához hívatta Küroszt; Kürosz a követtel azt üzente vissza, hogy sokkal hamarább ott lesz, mint Asztüagész gondolná. A méd király tehát megindította seregét, és a fővezérséget - ez is a végzethez tartozik - éppen a bosszúért lihegő Harpagoszra bízta. Az eredmény Küroszt igazolta: a méd sereg java része átpártolt a perzsákhoz, a többi pedig gyáván harcolt, és hamarosan megfutamodott. Asztüagész serege maradékával visszavonult Ekbatanába, rendbe szedte a méd harcosokat, és kirohant velük, hogy megsemmisítse Kürosz hadseregét. Ez azonban hiábavaló erőlködésnek bizonyult: seregét az utolsó szál emberig elvesztette, s maga foglyul esett. Harpagosz a csata után kárörvendőn kicsúfolta a bukott királyt, Kürosz azonban nagylelkű volt: megbocsátott neki, és haláláig magánál tartotta.

Hérodotosz elbeszélése tele van mondai elemekkel, de alapjában véve fedi a történeti valóságot: a babiloni és perzsa ékiratok megerősítik fontosabb adatait. A lényeg, amit a görög történetíró elbeszélésének mélyén találunk, az, hogy Kürosz túszként a méd királyi udvarban élt, majd hazakerült Persziszbe, ahol ősei, az Akhaimenida királyok, méd fennhatóság alatt már i. e. 650-től uralkodtak; elődei voltak Theiszpész, I. Kürosz és Kambüszész; ez a Kambüszész, Kürosz apja, tehát nem egyszerű köznemes volt, hanem vazallus király. Az ékírásos adatok szerint valóban Kürosz, vagyis II. Kürosz nevéhez fűződik a méd uralom lerázása; Kürosz előbb szövetséget kötött a Médiával szomszédos Armenia királyával, I. Tigranesszel, s felszabadította Persziszt, aztán győztes seregével Média hatalmát is megtörte, s a médeket bekebelezte a most már birodalommá növekedett Perzsiába. A perzsa trónt 559-ben foglalta el, a médeket 550-ben győzte le. Húsz év alatt egyetlen birodalomban egyesítette az iráni fennsík valamennyi tartományát, az egész mai Iránt, de ekkor már bekebelezte Armeniát, a hatalmas Lüdiát és sorra a gazdag kisázsiai görög városokat is.

A perszepoliszi dús lakoma jó befektetésnek bizonyult: egyre újabb és finomabb pecsenyéket hozott Kürosz asztalára.

Királyi nép

Az iráni fennsík népei a perzsák uralma alatt nagyjában egységes néppé váltak, hiszen azelőtt sem voltak az egyes törzsek között lényeges vallási és szokásbeli különbségek. A perzsák főistene, Ahuramazda, Hérodotosz szerint azonos a görög Zeusszal; istennek tekintik még a napot, a holdat, a csillagokat, a tüzet, a vizet, a földet és a szeleket. Templomokat és oltárokat nem emelnek ugyan a perzsák, de azért pap, vagyis mágus nélkül nem mutatnak be áldozatot; a mágus ilyenkor imádságot énekel. Mithrásznak, a napistenek a kultusza később, a római uralom idején az egész birodalomban elterjedt, és oly népszerű lett, hogy a kereszténységnek minden erejét latba kellett vetnie leküzdésére. Feltűnt Hérodotosznak, hogy a perzsa áldozatnál nincs oltár, nincs tűz, nincs fuvola, nincs árpadara: az áldozó darabokra vagdalja az áldozati állatot, megfőzi a húsát, s mikor a mágus elmondta az éneket, fogja a húst, és hazaviszi. Mindenesetre józan és gyakorlatias áldozási mód: az isten jóllakik, a hús megmarad.

Különösen nagy ünnep a perzsáknál a születésnap; meglehet, hogy tőlük származott át nyugatra a születésnap zajos, dáridós megünneplése; ilyenkor pazar lakomát rendeznek, ökröt, lovat, tevét és szamarat sütnek egészben, a szegények pedig kisebb állatokat. Rengeteg csemegét fogyasztanak, és bőven isszák a bort. Nagyevők, nagyivók, de nem részegednek le, sőt ittas állapotban komoly és fontos ügyekről tanácskoznak. A kölcsönös üdvözlés módja a csók. Ha egyenrangúak találkoznak, ajkon csókolják egymást, ez a köszöntés; ha az egyik alacsonyabb rangú, akkor az arcukat csókolják meg egymásnak; különösen tisztelik szomszédaikat, s minél távolabb lakik tőlük valaki, annál kevesebbre becsülik. Nagyon szeretik a cifra méd ruhát és az egyiptomi páncélt; általában könnyen és szívesen tanulnak másoktól, és örömmel kapnak fel minden idegen szokást. Minden nemesnek több felesége van, de ezeken kívül is sok nőt tart házában, természetesen ki-ki vagyoni helyzete szerint. Legnagyobb dicsőségnek a vitézséget tartják, a legvitézebbek közül pedig az a legderekabb és legtiszteletreméltóbb, akinek legtöbb gyereke van. Talán itt, a perzsáknál fedezhetjük fel a családi pótlék legrégibb alakját is: akinek tudniillik nagyon sok gyermeke van, annak a király évente ajándékokat küld.

A perzsa nevelés igen emelkedett szellemű, és nagyon komoly elvekhez igazodik. A gyermekeket ötéves koruktól húszéves korukig csak három dologra tanítják: lovaglásra, nyíllövésre és igazmondásra. Ötéves koráig a gyermek nem is kerül apja szeme elé, azért, hogy ha netalán meghal, apját ne gyötörje érte szomorúság. A nevelésnek ez a módja eredményes, mert - mint Hérodotosz megtudta - még sohasem akadt a perzsa gyermekek közt apagyilkos vagy hazug. Amit tenni nem szabad, azt mondani sem szabad; legutálatosabb előttük a hazugság meg az adósság, mivel az adósság hazugságra is kényszerítheti az embert. Különösen tisztelik a folyókat és a halottakat: még a kezüket sem mossák meg a folyók vizében; a halottakat pedig bevonják viasszal, s úgy temetik el, bár Hérodotosz tudomása szerint a mágusok holttestét kiteszik a mezőre, hogy a madarak s a kutyák szétmarcangolják. Ezek a mágusok egyébként egészen különös emberek; Hérodotosz szinte fejcsóválva emlegeti, hogy minden más embertől különböznek, még az egyiptomi papoktól is; az egyiptomi papok például semmiféle élőlényt sem ölnek meg, a mágusok ellenben embert és kutyát kivéve mindent maguk ölnek meg, a hangyát, a kígyót s a madarakat is. Egyébként a mágusok tiszte apáról fiúra szállt; nevük az óperzsában annyit jelent, mint tiszta, tiszteletre méltó; bölcs és tanult férfiak, tőlük tanult az ókori hagyomány szerint Püthagorasz és Platón is.

Toműrisz és a halál

Az ókori Paszargadaiban, a mai Fasa közelében gigászi lépcsőzeten egyszerű s fenséges épület rejti Kürosz hamvait. Az Akhaimenidák egykori székhelye ma csupa rom, de egykor a "nagy király"-nak nevezett perzsa király ragyogó palotáját és templomait rejtette falai között. Törmelékei közül került elő egy óriási dombormű, amely Küroszt ábrázolja szárnyakkal, Ahuramazda isten alakjában. A nagy hódító már életében istenné vált népei hitében. Mindössze harminc évig uralkodott (i. e. 559-529), de ezalatt minden földet meghódított, ahová csak eljuthattak seregei. Birodalmának nyugati határa a görög szigettenger volt, délnyugaton Egyiptom, délen a tengerek, keleten a mesés India s északon a vad szkíták, masszagéták végtelen mezői. A görög városállamok, a maguk kicsinyes közéleti harcaival, nem állhatták meg, és nem élhettek ily óriási hatalom fenyegető árnyékában. Lehet, hogy maga Kürosz is gondolt a görögök megrendszabályozására, de ezt a feladatot már csak utódai vállalhatták. Bár ne vállalták volna! A görög hadjáratba beletört a "nagy király" bicskája, kudarcot vallott Dareiosz is, Xerxész is; Marathón népe megtörte a perzsa hatalom lenyűgöző varázsát.

De egyelőre még Kürosz a "nagy király", az első világbirodalom alapítója, és Kürosznak minden lépését siker kíséri. 540-ben elfoglalja Lüdiát s vele bölcs királyát, a híres Kroiszoszt, akinek "krőzusi" gazdagságánál - a források szerint - csak bölcsessége volt nagyobb; Kroiszosz és Szólón, Kroiszosz és Kürosz története közkincse máig is a műveltségnek. Hét év múlva elfoglalta Babilont, a rejtélyes várost, az aranytemplomok és aranyoltárok városát, Szemiramisz és Nitokrisz királynék városát, mégpedig ravasz furfanggal, az akkori haditechnika "legmodernebb" eszközeivel. Még nem látott a világ oly fényes diadalmenetet, mint Küroszé volt, mikor bevonult az aranyvárosba; Babilon királya, a szerencsétlen Labünétosz (Nabuneto) is ott görnyedt a diadalszekere előtt.

Nem volt elég neki. Nem tudott nyugton maradni. Csodálkozni kell, hogy ez a kitűnő hadvezér, aki bölcs ember is volt, nagyszerű államférfi is, kegyes lélek is, sohasem gondolt arra, hogy békességet is adjon népeinek és katonáinak, és a béke munkáinak is áldozzon az örökös hadakozás helyett. A telhetetlen gazdagok átka ül a világbíró hadvezéreken és hódítókon. Pedig Kürosz valóban megengedhette volna magának, hogy abbahagyja a hadakozást: Xenophón görög író "Kürupaideia" (Kürosz neveltetése) című munkájából kiderül, hogy Kürosz kivételes tehetségű ember és államférfi volt, művelt és nagy lélek, s bizonyára a béke munkáiban is nagyot, sőt maradandót tudott volna alkotni.

A "Kürupaideia" az első "uralkodók tüköre", őse a később nagyon divatos "Fürstenspiegel" irodalomnak. Éppen ez a munka a bizonyság rá, hogy Kürosz egyénisége mily erősen hatott korára: íme, a görögök bámulták őt, és eszményképül emlegették; lelkük mélyén bizonyára ilyen uralkodót kívántak maguknak, mivel jobb szellemeik fájdalmasan érezték a széttagoltság hátrányait, a nemzeti vagy legalábbis állami egység hiányát. Xenopón (i. e. 430-355) már Marathón, Thermopülai és Szalamisz után írt, de a macedón korszak hajnalán: a görög lélekben szüntelen élt az egységre sóvárgás; sajnos, hogy mikor a macedoniai Philipposz, majd fia, Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor ezt az egységet megvalósította, drága árat fizettetett érte. Ez az ár a görög szabadság volt.

Kürosz, az eszményi uralkodó, nem tudott megállni; diadalainak megállíthatatlan lendítőereje hajtotta az északi masszagéták felé, hogy ezeket a vad és lóáldozó nomádokat is meghódítsa; istennek hitte magát - mondja Hérodotosz -, és vakon bízott csalhatatlan szerencséjében. Kellett neki a végtelen masszagéta síkság. A masszagétákon ekkoriban asszony uralkodott: Toműrisz. Kürosz úgy akart játszani vele, mint asszonnyal szokás: először is tréfából megkérette a kezét: Toműrisz büszkén elutasította a követeket, s figyelmeztette a hatalmas királyt, hogy ne nyúljon a masszagéta nép függetlenségéhez, mert megkeserüli. Kürosz könnyedén és kissé humorosan fogta fel a helyzetet; egy sikeres rajtaütésben megsemmisítette a masszagéták egyik seregét, elfogta Toműrisz királynő fiát, Szpargapiszészt, aki elkeseredésében és szégyenében öngyilkos lett. A királynő most kétszeres haraggal vezette Kürosz ellen serege zömét, és irtózatos harcban le is verte a perzsákat. Kürosz maga is elesett az ádáz viaskodásban.

Künó és Toműrisz, két asszony, e nagyszerű élet két határjelzője. Az egyik az ismeretlenség és az élet, a másik a dicsőség és a halál.


SZKÍTÁK, GÖRÖGÖK, MAGYAROK

A romantikus történelemszemlélet a XVIII. század óta, bizonyos népi és történelmi közös vonások alapján, rokonainknak tartotta a szkítákat, és "szittya" néven próbálta beiktatni őket történelmünkbe. A szkíták a Bug, Dnyeper és Dnyeszter mentén vándoroltak szekereikkel és állataikkal, nomád népek módjára, legelőről legelőre. Ezen az áldott folyóvidéken mindig bőven találtak állataiknak táplálékot, maguknak pedig vadászzsákmányt. Mikor i. e. 450 táján Hérodotosz görög történetíró bejárta az akkor ismert egész világot, Médiát, Perzsiát, Asszíriát, Egyiptomot, megfordult Szkítiában is. Merész vállalkozás volt abban az időben ekkora utazás ily messzi barbár területeken, amelyek akkoriban még úgyszólván a mondák ködében lebegtek. Hajmeresztő történetek keringtek az északi barbárok életmódjáról és viselt dolgairól, egyúttal pedig csábító legendák is, amelyek elképesztő és izgalmas adatokat meséltek e földek kincseiről.

Az ókori utazók és földrajzírók mind megemlékeznek útleírásaikban és tudományos műveikben a szkíták földjéről, de valahogy egybefolyik leírásuk a szarmata föld leírásával. A szarmata földet, az ókor egyik legharciasabb nomád népének hazáját, legalábbis a keleti részét, Szkítiának is nevezték. Bejárta ezt a földet később a híres Sztrabón (i. sz. 18), utána Pomponius Mela (i. sz. 43) és Ptolemaeus Claudius (i. sz. 140); hogy erről a földről és népeiről, ezeknek ókori életéről hiteles adataink vannak, azt nekik köszönhetjük, bár nagyon óvatosan kell mérlegelni minden ókori tudósítást, mert Homérosz és Hérodotosz elbeszélései szinte kibogozhatatlan legendaburjánzással szőtték keresztül-kasul a történelmileg hitelesíthető adatokat.

A mesés hüperboreoszok

Nekik köszönhetjük a hüperboreosz népről szóló tudósítást is. A mai Szovjetunió legészakibb részén, ott, ahol már egyik utazó sem járt, élt egy legendás nép: a hüperboreoszok. Sztrabón szerint ez a mesebeli nép a világ végén lakott örökös boldogságban, ott, ahol a levegőt állandóan tollpihék töltik be; Hérodotosz bölcsen megmagyarázza, hogy ezek a mesebeli tollpihék a hópelyhek. De hiába lakik ez a nép az északi fagyok országának határán, ezen a területen örökös nyár virul: fél évig nem nyugszik le a nap, az emberek hosszú életűek, s minden bőven megterem. Apollón népe ez, és bizonyára az aranykorból maradt itt.

A hüperboreoszok minden évben áldozati ajándékot küldtek Déloszba, Apollón szentélyébe. Hérodotosz elmondja, hogy Homérosz is, Hésziodosz is beszél erről a népről, s ő maga is az isszedónoktól, a szkíták rokonaitól tudta meg a hüperboreoszok déloszi ajándékainak történetét. A hüperboreoszok évente búzaszalmába csomagolt szent ajándékokat küldtek Déloszba, s első alkalommal az ajándékokat két lány vitte, Hüperokné és Laodiké. Még öt polgárt is adtak melléjük kíséretül, és szörnyűség! - a leánykák mégsem tértek vissza. Ezentúl tehát csak a határig engedték küldötteiket, és megkérték a szomszédaikat, hogy vigyék tovább az ajándékokat, s így jutottak el a küldemények egyik néptől a másikig Déloszba. A Déloszban elpusztult hüperboreosz szüzek emlékére máig is lenyírják hajuk egy-egy fürtjét a déloszi ifjak és leányok. Régen még az istenekkel magukkal érkezett Déloszba két másik hüperboreosz leány, Argé és Ópisz: ezeknek a sírját is vallásos tiszteletben részesítik. A hüperboreoszok délre küldött ajándékairól szóló monda nem egyéb, mint az észak-déli irányú szkíta-görög kereskedelem első bizonyítéka.

Tud Hérodotosz a híres Abariszról is, aki az egész földet bejárta nyilával, anélkül, hogy bármit is evett volna. Ez az Abarisz valamikor Apollón papja volt, s Platón is beszél róla: bűvös nyila, amelyet Apollóntól kapott, minden folyón és hegyen átsegítette; ezt a nyilat aztán Püthagorasznak adta, aki cserében bölcsességre tanította.

Négyszögarcú vadak

Ptolemaeus Claudius részletesen beszámol az ókori Szarmatia törzseiről. A mai Azovi-tenger környékén éltek a roxolánusok, keletre egészen a Kaukázusig az alánok, nyugaton a jazigok nyugtalankodtak állandóan; félelmetes lovasok, akik később a Duna-Tisza közén telepedtek meg; északnyugaton, a Visztula torkolatától a Memelig a veneta törzsek és az észtek, fent a mesés északon pedig a finnek. Hunokat is emleget az ókori író a Don és a Volga összefolyása táján. Hérodotosz megjegyzi, hogy a szarmaták földjén egyetlen gyümölcsfa sincs, és mindenütt utal az óriási távolságokra. Ezek a szabad népek vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak; a tavakban, mocsarakban és nádasokban fogdosták a vidrát, a hódot és "más négyszögarcú vadakat", amelyeknek bőrét külföldre szállították, vagy bundakészítésre használták.

A Szovjetunió mérhetetlen földjét az ókorban csak hiányosan ismerték. Az ókori földrajzírók összegyűjtöttek minden adatot a világjáró kereskedőktől, azonban még így is rejtelmes és titokzatos volt ez az óriási földterület; legjobban déli és nyugati részeit ismerték. A mai Szovjetunió európai részének neve Szarmatia volt, s a mai Balti-tenger és a Volga között terült el: rendkívül termékeny és hatalmas kiterjedésű ország, s nagy folyók öntözték: a Borüszthenész (Dnyeper), a Türász (Dnyeszter), a Hüpanisz (Bug), a Tanaisz (Don) és a Rha vagy Oarosz (Volga). Hajózható folyók mind, s lehetővé tették a legélénkebb kereskedelmet a fekete-tengeri és a Kaspi-tengeri kikötőkkel. E két nagy beltenger révén a szarmaták valószínűleg bizonyos összeköttetést tartottak fenn a trákokkal, dákokkal, görögökkel, s így közvetve az egyiptomiakkal. A régi földrajzíró szerint a Peuce és az Amadoca hegység (valószínűleg a mai Harkov és Kijev dombos vidéke) és észak felé a Rhipaei Montes (talán a mai Moszkvától délnyugatra) voltak a szarmata föld legjelentékenyebb emelkedései. Római kereskedők csak a Fekete-tenger északi kikötőiben fordultak meg.

A két Szkítia

Az Uraltól Kínáig az ókorban egyetlen hatalmas ország terült el: Szkítia. Az ókori földrajzírók szerint két Szkítia volt; az egyik innen, a másik túl a Himaláján (Imaus Mons). A földrajzíróknál Szarmatia és az európai Szkítia meglehetősen összekeveredik. Nem különös, hogy az ország éghajlatát hol zordnak, hol forrónak mondják a földrajzírók, hiszen ilyen óriási területen szélsőséges éghajlati és termelési viszonyok uralkodnak. Ha hihetünk Hérodotosznak, a Don és a Krím vidékén tanyázó szkíták a legbátrabbak, és ezek a törzsek szüntelenül háborúskodnak egymással és a szomszéd népekkel. A kimmerioszok népe a Tűrász folyó táján tanyázott, s tőlük foglalták el a szkíták ezt a földet valamikor; ezen a területen laktak az isszedónok, rajtuk túl az egyszemű arimaszposzok, ezeken túl az aranyat őrző griffek s ezeken túl a hüperboreoszok. Elnyúlt Szkítia nyugatra a Borüszthenészig és Tűrászig, de szkíta törzsek tanyáztak a Hüpaniszig, a Tanaiszig, a Hürgiszig (Donyec), az Araroszig (Szeret) és a Püretoszig (Prut). Leginkább állattenyésztéssel foglalkoztak e törzsek, s ezért legfontosabb volt nekik a legelő; gabonát csak keveset termeltek. Legjelentékenyebb törzsei voltak a kallipidák a Bug torkolatánál, az alazonok, ezektől északra a földművelő szkíták a Dnyeper és a Don között és végül az igazi, törzsökös szkíták, a királyi szkíták: ezek uralkodtak a többi törzsön.

Talán hihetetlenül hangzik, hogy magyarok és görögök is érintkezhettek már az i. e. ezredik év táján a Fekete-tenger északi kikötőiben, amelyeket a szarmaták és szkíták sűrűn fölkerestek, hogy rezet, állatbőröket és egyéb értékes árucikkeket adjanak el a déli népeknek. A Kremnoi (Krím) vagy más néven Kherszonészosz a maga délies éghajlatával egyébként is vonzotta a kemény küzdelmekben élő hajósokat és kereskedőket. Olbia volt ennek a vidéknek legnagyobb kereskedővárosa, régi ión telep a Hüpanisz és Borüszthenész torkolatánál. Sokszor feldúlták a barbár törzsek, de mindig újra felvirult, s végül is Róma az i. sz. III. században bekebelezte. Nevezetes város volt Tűrász (Akkerman) a Dnyeszter torkolatánál, Panticapaeum (Kercs) a Tanaisz (Don) torkolatánál, továbbá Kherszonészosz, északabbra Nabarum a Dnyeszter partján és a Don hajlatánál Castra Regia. Mesés áruk, hírek áradtak e városokon át a görög és római művelt világba.

Novellában olvastam, s nem lehetetlen, hogy a szkítákkal magyarok is lerándultak a fekete-tengeri kikötőkbe, főképpen állatbőrökkel. A novella, ha jól emlékszem, arról szólt, hogy a mai Constantában, vagyis az ókori Tomiban a száműzött Ovidius is találkozott ázsiai magyarokkal. Kár, hogy a költő sehol sem nevezi meg őket; verseiben mindössze annyi utalást találunk ezekre a vad népekre, hogy egyszer említi: "Ezek a barbárok engem tartanak barbárnak, mert nem értik a nyelvemet."

A Bug folyóról, az egykori Hüpaniszról írja Hérodotosz, hogy Szkítiában ered egy nagy tóból, amely körül fehér vadlovak legelnek. A Bug vize eleinte édes, de ötnapi hajóút után keserű, mert belészakad egy keserűvízforrás. A Borüszthenészt a Nílushoz hasonlítja és igen hasznos folyónak nevezi: rengeteg benne a kitűnő hal, vize is kellemes, partjain kövér fű nő, tehát pompásak a legelői, torkolatánál pedig rengeteg só virágzik ki. Arról is nevezetes, hogy sok benne a szálka nélküli hal. Hérodotosz az Isztrosz (Duna) folyót is Szkítia vizei közt emlegeti, azonban az ókori földrajzírók szerint ez már jóval túl esett Szkítia határán.

Az ifjú Anakharszisz

Anakharszisz, Szólón görög bölcs kortársa, nevezetes szkíta férfiú volt; i. e. 600 körül hosszú útra indult Görögországba. A görög élet és műveltség annyira megtetszett neki, hogy meg akarta honosítani a görög intézményeket barbár északi hazájában. Rendkívül tisztelték a görögök is, sőt a kortársak a hét görög bölcs közt emlegették. Amikor hazament, és hozzáfogott terve megvalósításához, mindenekelőtt görög módra kezdte megülni az ünnepeket. A megbotránkozott szkíták rémülten jelentették Szauliosz királynak Anakharszisz viselkedését, mire a király lenyilazta rossz útra tévedt testvérét. Történetét Hérodotosz jegyezte föl, s a XVIII. század végén (1788) Jean Jacques Barthélemy nevelő célzatú regényes munkában meg is írta ("Voyage du jeune Anarcharse en Gréce").

Hérodotosz elbeszéléséből kiderül, hogy a szkíták rendkívül féltékenyek voltak szokásaikra és hagyományaikra, s különösen ellenszenvvel viseltettek a görög szokások iránt. Hérodotosz, mikor utazása közben Anakharsziszról kérdezősködött, mindig azt a választ kapta a szkítáktól, hogy ilyen nevű embert nem ismernek. Anakharszisz sorsára jutott nagy idővel később egy másik szkíta, Areipeithész király fia, Szkűlász. Ez, mikor a király meghalt, nemcsak a királyságot örökölte, hanem apja feleségét is, akinek Opoia volt a neve. Szkűlász, mikor a szkíták királya lett, messzire kalandozott seregével, s mivel a görög szokásokra hajlott, és nem szerette a szkíta életmódot, valahányszor eljutott a borüsztheniták városába, a hadsereget a falakon kívül hagyta, ő pedig bement a városba, bezáratta a kapukat, görög ruhát öltött, s így járt a piacon; görög módra élt, és az isteneknek is görög szokás szerint áldozott. Rendszerint egy hónapig élte így világát, s ezalatt barátai csak arra ügyeltek, hogy szkíta ember meg ne lássa. Palotája is volt a városban, s feleségül is vett egy odavalósi nőt. Felvétette magát Dionűszosz (Bacchus) isten misztikus titkos kultuszába, s a város lakosai nagyon büszkék voltak erre; el is dicsekedtek a szkítáknak, hogy királyuk az ő szertartásaik szerint él, amelyeket a szkíták annyira megvetnek. Mivel az előkelő szkíták hitetlenkedtek, a borüszthenita felvezette őket a toronyba, és megmutatta nekik a bacchikus menetben tobzódó királyukat. Mikor aztán Szkűlász hazatért, föllázadtak ellene, testvérét választották királynak, ez pedig rögtön lefejeztette Szkűlászt.

Hérodotosz panaszkodik, hogy sehol sem tudott adatokat szerezni a szkíta nép számáról; de utazásai közben tudomására jutott, hogyan végzik a szkíták a népszámlálást. A Dnyeper és a Bug közt maga is járt egy vidéken, amelynek Exampaiosz a neve, és ott hatalmas ércedényt látott: 6000 amfora volt az űrtartalma, vastagsága pedig hatujjnyi; az edény nyílhegyekből készült. Ariantász, a bölcs szkíta király ugyanis úgy számlálta meg a népét, hogy parancsot adott: minden szkíta küldjön neki egy nyílhegyet, mert aki nem küld, halál fia! Aztán megszámoltatta a nyílhegyeket, és így megtudta a szkíta harcosok számát.

Vérszerződés

A szkíták lovas nomádok voltak. Horatius is tud róluk, s bizonyára nagy érdeklődést keltett a nomád szkítákról írt sora: "Kocsijuk a lakásuk, s ezen vonulnak mindenhová." Hérodotosz is kocsin lakóknak nevezi a szkítákat. Az ókorban sokat vitatkoztak azon, vajon a szkíták-e a legrégibb népei a világnak vagy az egyiptomiak. Ahogy Hérodotosz leírja életmódjukat és szokásaikat, abban jórészt ráismerünk a nomád népek életének jellegzetes vonásaira. Sem várost, sem várakat nem alapítanak, vándorsátrakban élnek, lovas íjászok; a földet nem művelik, állatokat tenyésztenek, és lakásuk a kocsijuk. Hérodotosz elragadtatással kiált fel: "Hogyne volnának hát legyőzhetetlenek!" Földjük jófüvű és bővizű, sok rajta a síkság, és ez kedvez vándoréletmódjuknak. A törzsfő halálakor feláldozzák feleségeit és szolgáit. Lóhúst esznek, és lótejet isznak; ezt Hérodotosz csípős tejnek (oxügala) nevezi. Részletesen leírja vallási és társadalmi berendezkedésüket és szokásaikat, s ezekből sokan arra következtettek, hogy a mongol fajhoz tartoztak; egyes magyar tudósok szerint a magyarok rokonai voltak a szkítáknak; e mellett szól állítólag az is, hogy egyes magyarországi és dél-oroszországi sírleletek azonos művészeti nyomokat mutatnak. A Zöldhalom-pusztán talált aranyszarvas, történeti múzeumunk egyik kincse, állítólag ennek a rokonságnak bizonyítéka. De mindez csak feltevés.

Az ősi magyar taktika nyomait látták egyes kutatók a szkíták harcmodorában: Hérodotosz elmondja róluk, hogy gyermekkoruktól kezdve lóháton élnek, s lóhátról harcolnak. A római Traianus-oszlop domborművein, amelyek a császár dáciai hadjáratnak eseményeit örökítik meg, ilyen barbár lovasok is szerepelnek; az egyik éppen hátrafordul lován, és visszafelé nyilaz; ez pedig a régi magyar harci taktikának is egyik módja volt. Persze Hérodotosz sok szörnyűséget is beszél róluk: a legyőzött ellenség véréből isznak, fejét levágják, bőrét lenyúzzák, kicserzik, és nyergükre akasztják, koponyájából serleget készítenek. Mindezt talán csak ráfogták a szkítákra a messziről jött kereskedők, akik féltek ezektől a zord, torzonborz hajú és szakállú északi vad lovasoktól.

A szkíta földön kötelező erejű jogi intézmény volt a vérszerződés, ami a magyar történelemnek is egyik hagyománya. Nem lehetetlen, hogy ezt az ősi jogi cselekményt a szkítáktól tanulták a régi magyarok, s nem lehetetlen, hogy alaposabb nyomozás talán ma is megtalálná még az egykori szkíta föld népi hagyományában ennek az intézménynek a nyomait. Hérodotosz szerint a szkíták úgy kötöttek szerződést, hogy nagy cserépedénybe bort öntöttek, karjukat tőrrel vagy karddal fölmetszették, s vérüket a borba eresztették: aztán harci szerszámaikat belemártották az italba, s utána valamennyien ittak a véres borból. Ezzel a szerződés jogerőssé vált.

De más régi hagyományainknak is nyomát találjuk a szkíták között. A hun mondában szereplő istenkardja is élt itt a hagyományban, talán épp azon a tájon, ahol Attila pásztora meglátta a hadisten kardját, amint rettentő villámlás és mennydörgés közt kiemelkedett a földből. Ennek az ősi szkíta vidéknek bizonyára régi hagyománya ez a monda. Régi szkíta monda meséli, hogy e pusztaságban az első ember Targitaosz volt; ennek három fia született, s apjuk után hármasban közösen uralkodtak. Egyszer aranyeke, -járom, -csésze és harci bárd hullott az égből: a legidősebb fel akarta venni a bárdot, de az lángot vetett; a másodikkal ugyanez történt; csak a legkisebbiknek sikerült felvennie a bárdot, s így az övé lett a szkíta föld királysága. Ez a trónfoglalás jó ezer évvel Dareiosz előtt, vagyis i. e. 1500 körül történhetett. Ezért tartották a szkítákat a világ legrégibb népének.

A finn gőzfürdő általános felfogás szerint eredeti finn találmány; de ha elolvassuk azt, amit Hérodotosz a szkíták gőzfürdőjéről ír kételkedni fogunk a finn szauna eredetiségében. Szerinte a szkíták három összehajló póznát állítanak fel, ezekre gyapjútakarókat terítenek, aztán tisztálkodnak. Van egy kitűnő kenderfajtájuk, s néha úgy vesznek gőzfürdőt, hogy ennek a kendernek a magját szórják rá az izzó kövekre, ez hatalmas gőzt fejleszt, s ezt a fürdőt élvezik a férfiak. Az asszonyok kevesebbet fürdenek; inkább érdes kövön illatos fadarabokat péppé dörzsölnek, ezzel bekenik arcukat és testüket, s illatos, tiszta és fényes lesz a bőrük, mikor a pépet leveszik róla.

Megelőzték Kutuzovot

A Szovjetunió végtelen területe már a történelmi idők kezdetén szinte kínálta népeinek a természetes védekezés legjobb eszközeit. Hérodotosz írja, hogy Dareiosz perzsa király i. e. 513-ban megtámadta Szkítiát: meg akarta szerezni mérhetetlen és mesés kincseit. A szkíták mindenekelőtt követeket küldtek a szomszéd népekhez, s ezeknek a királyai valóban össze is gyűltek tanácskozásra a szkíták kérése ügyében: a szkíták ugyanis sürgős segítséget kértek tőlük a beözönlő perzsák ellen. Elmondták, hogy Dareiosz hidat veretett a Boszporoszon, leigázta a trákokat, aztán hidat veretett az Isztrosz folyamon, mert ezt a vidéket is hatalmába akarta keríteni. A követek kifejtették a királyok előtt, hogy ha nem segítenek, akkor a perzsák királya valamennyiüket megsemmisíti, mert értsék meg, hogy útja közben minden népet leigáz, s előbb-utóbb az ő törzseikre és földjeikre is rákerül a sor. Az összegyűlt királyok egy része hajlandó volt segíteni a szkítákat, nagyobb része azonban szemükre vetette, hogy ők sértették meg a perzsákat, sokat el is hurcoltak közülük rabszolgaságba, tehát magukra vessenek, ha most a nagy király bosszút akar állni rajtuk. Miután a követek eltávoztak, a szkíták elhatározták, hogy a maguk erejéből fognak védekezni: nem bocsátkoznak ugyan nyílt csatába, mert nem mérkőzhetnek a perzsák hatalmas harci gépezetével, hanem kitérnek előlük.

A szekereket, amelyeken feleségeik és gyermekeik tartózkodtak, mind előreküldték, s meghagyták hozzátartozóiknak, hogy mindig északra igyekezzenek. Csak éppen annyi szekeret tartottak vissza, amennyi az élelmüket vitte. Miután legjobb lovasaikat előőrsül a perzsák elébe küldték, megtudták, hogy a perzsák az Isztrosztól már háromnapi utat megtettek a szkíta föld felé; az előőrsök tehát tőlük egynapi távolságra tábort ütöttek, de előbb végrehajtották a legfontosabb parancsot, amelyet a vezérek kiadtak nekik: elpusztították a föld termését, a legelők füvét gyökerestül kitépték - ez Hérodotosz kifejezése -, és az útba eső kutakat és forrásokat betemették. Ezek után a teljesen elpusztított földön maguk után csalogatták az ellenséget.

Mikor a perzsák megpillantották a szkíta lovasságot, azonnal nyomába eredtek; a Tanaiszig üldözték, majd átkeltek a Tanaiszon, és folytatták az üldözést, de sem élelmet, sem vizet nem találtak sehol, s végül elérkeztek a valóságos pusztaságba is, ahol már emberek sem laknak. Dareiosz tehát a hatalmas Oarosz folyam partján megállította seregét, nyolc erődítményt építtetett - ez azonban valószínűleg csupán ismeretlen eredetű halmok létrejöttének magyarázata -, de semmihez sem tudott fogni, mivel a szkíták nyomtalanul eltűntek; hol északra, hol nyugatra csalogatták maguk után a nagy király óriási seregét, úgyhogy Dareiosz egészen tanácstalan volt; ide-oda kapkodott a ravasz ellenség minduntalan kisiklott a kezéből, úgyhogy végül is kénytelen volt szégyenszemre visszavonulni és elkotródni erről a veszedelmes pusztaságról.

Íme, Kutuzov taktikájának ősrégi gyökerei! S éppen ezekből a hérodotoszi adatokból bizonyosodhatunk meg afelől, hogy ennek a csalafinta s egyúttal bölcs taktikának nem Napóleon, a győzhetetlennek hitt francia hódító volt az első áldozata, hanem, évezredekkel előbb, az ókor "győzhetetlen" hódítója, a "nagy király", I. Dareiosz.


APOLLÓN FEKETE ORSZÁGA

A líbiai tengerparti autóút, az olasz technikai tudás alkotása, egyetlen és megszakítatlan bitumen útszalaggal köti össze Tuniszt Egyiptommal: olyan, mint a diadém a római Afrika homlokán. Tunisztól az egyiptomi határig a régi Róma emlékei idézik szüntelenül azt a kort, amelyben Róma volt a Földközi-tenger ura, és Hercules oszlopaitól (Gibraltár) egészen a Szuezi-csatornáig (mert Szuezi-csatorna, Pelusiumi-csatorna néven, már az ókorban is volt) rendet tartott, és kultúrát teremtett.

Ott, ahol ez az út a Nagy-Szürtisz-öböl közepe táján északnak kanyarodik, és bekígyózik Gebel el-Ahdar magaslatai közé, El-Agheilánál kezdődik a mai Cirenaica és Marmarica, a két nevezetes tartomány, amely az ókorban Róma provinciája volt, és most szerves és értékes része Líbiának. Cirenaica, Egyiptom nyugati szomszédja, az 500-700 m magas barcei fennsíkon terül el, s nyugaton egészen az egykori karthágói birodalom határáig, keleten pedig a Palinurus folyóig terjed, délen a sivatagba torkollik. Az autóút egészen Cirenaica határáig javarészt sivár, homokos területen fut, Cirenaica területén azonban erdős-hegyes, vízben gazdag terepen folytatódik. Termékeny és gazdag ország volt ez az ókorban, és mint a történetírás nagyapja, Hérodotosz meséli, bőven van vize, esője; talaja fekete föld, amely oly gazdagon fizet, hogy évente nyolc hónapig tart az aratás, és a mag százszoros termést hoz. Ez a gazdag tartomány az ókorban ontotta a búzát, datolyát, olajat, bort, mézet, pompás lovakat tenyésztett, és csak egyetlen nagy csapása volt, a gyakori sáskajárás.

Kétezer évvel ezelőtt még nem volt Észak-Afrika java része az a sivatagi föld, ami ma. A római gyarmatosítás idején Afrika északi partvidéke, Mauretánia, Numídia, Szürtika, Kürenaika és Egyiptom valóságos éléskamrája volt a rómaiaknak, a római császárság korában pedig építészeti és városrendezési kultúrája méltó párja volt Itália nagy művészi fejlettségének. A középkor barbár dúlásai után egyre jobban elnéptelenedett Kürenaika földje is, úgyhogy a messzi sivatag homokja könnyedén eltemethette, nemcsak a régi kultúrát, hanem magát a termőföldet is.

A tartomány római kori emlékeit a XVIII. század végétől franciák, olaszok és angolok kutatták; a XIX. század elején az angol H. G. Warrington, 1848-ban pedig a francia Vattier de Bourville dolgozott eredményesen az emlékek feltárásán, s ez a munka, nemzetközi összefogással, ma is folyik. Azok az ókori templomok, paloták, fürdők és színházak, amelyek Sabrathában, Leptis Magnában, valamint a kürenaikai Apollóniában és Mükénében előkerültek, gazdagságukkal, pompájukkal és művészi szépségükkel nemegyszer felülmúlják az itáliai császárkori emlékeket is.

Apollón szerelme

A messzi Thesszália gyermeke volt a gyönyörű Küréné, Hüpszeusznak, a laphiták királyának leánya. Maga Apollón, a napisten vetett szemet a csodálatos királyleányra, s mint az már az ókori istenek gyakorlatában nem szokatlan, meg is szöktette apja udvarából. A későbbi Kürenaika területére vitte, s ott született fiuk, Arisztaiosz, akit egyes görög törzsek istenük gyanánt tiszteltek. A nevezetes szerelmi kaland emlékére a királylányról nevezték el Küréné városát, így beszéli a monda.

A történelmi adatok szerint i. e. 631 táján, mint Hérodotosz mondja, thébai görög hajósok, a delphoi jóshely tanácsára, Battosz vezetése alatt Küréné partjain kötöttek ki, és a Kűra forrása közelében megalapították Küréné városát. A görög gyarmatosok kitűnő hajósok voltak, tehát kereskedelemmel foglalkoztak, s iparuk és földjeik termékeit szállították a Földközi-tenger kikötőibe. Battosz, a gyarmatosok vezére, mint ugyancsak Hérodotosz beszéli, igazságos és kegyes fejedelem volt, és negyven évig uralkodott. Alatta is, utódai alatt is még sok görög gyarmatos vándorolt a termékeny Kürenaikába. A gyarmatosok élete azonban nem volt gyöngyélet; dolgoztak és gazdálkodtak ugyan, de hadakoztak is éppen eleget, elsősorban a bennszülöttekkel s ezenkívül a perzsákkal. Városaik sokszor elpusztultak, s különösen Barce szenvedett sokat. Az ország legnevezetesebb kikötője és külkereskedelmének gócpontja Apollónia volt, Kürénétől északra; Heszperisz és Teukhira kikötője is nagy forgalmat bonyolított le.

Barce, a fekete város

Barce lakosságának többsége bennszülöttekből állt. A város (romja a mai Medinet el-Merds mellett) a barcaeus nép gócpontja volt, s i. e. 550-től kezdve a kürénéi uralkodóház egyik ágának fővárosa lett, II. Arkeszilaosz kürénéi király ugyanis összeveszett négy testvérével, mire ezek a bennszülöttekkel összefogtak, és megalapították Barce városát. A város nemsokára úgy megerősödött, hogy erős hadsereggel Küréné ellen indult, s az új hadsereg meg is verte Arkeszilaoszt. Az egyik testvérnek később sikerült meggyilkoltatnia Arkeszilaosz királyt (de más hagyomány szerint Learkhosz nevű barátja gyilkolta meg), viszont ezt a testvért az özvegy királyné, Erixo gyilkoltatta meg a saját testvérével, Polüarkhosszal. Így jutott a tartomány kiskorú fiának, III. Battosznak. Barce tehát kezdettől fogva szemben állt Kürénével: Küréné minden ízében görög volt, Barce pedig a bennszülöttek fekete városa. Éppen ilyen feketék voltak az indulatok is, amelyek az ellenfőváros uralkodóit és harcosait fűtötték.

III. Battosz király, mikor felnőtt, és a görög fővárosnak, Kürénének is ura lett, alkotmányt adott népének. Az új alkotmány a népet tette meg minden jog forrásává, és megnyirbálta némileg a király hatalmát. Ezentúl a király inkább csak vallási dolgokkal foglalkozhatott, s az államigazgatásban háttérbe szorult. Ez alkotmány szerzője, a mantineiai Démónaktész, a népet is osztályokba sorozta, s már-már úgy látszott, hogy boldog béke korszaka virrad a nyugtalan országra. De mikor III. Arkeszilaosz, az alkotmányt adó Battosz fia került a trónra, rázúdult az országra a perzsa veszedelem. Kambüszész perzsa király meghódította Egyiptomot, mire Kürenaika is kénytelen volt elismerni uralmát. III. Arkeszilaosz el akarta törölni az alkotmányt, de a nép fellázadt, a király menekült, s jó idő múlva erős hadsereggel tért vissza Kürénébe, és kegyetlen bosszút állt ellenfelein. Ám ezután sem volt békessége: a nép egyre lázadozott, mire ismét menekült, ezúttal Barcéba, apósához: ott aztán kürénéi menekültek mind a kettőjüket megölték. Az anyakirályné, Pheretimé, a perzsákhoz folyamodott segítségért; a perzsáknak kapóra jött ez a kérés, siettek beavatkozni, irtózatos kegyetlenséggel megfékezték a lázadást, és földúlták Kürenaikát. A perzsák elűzése után szinte kísérteties hasonlósággal folytatódnak Kürenaika történelmének véres és sötét eseményei: elűzik a királyt, a király visszajön, véres bosszút áll, megölik. I. e. 450-ben Küréné, a főváros, köztársasággá alakul; most aztán az arisztokraták és demokraták kezdenek marakodni egymással, s további testvérharcokban emésztődik az ország ereje és élete, egészen addig, míg rá nem zúdul a karthágói veszedelem.

Arae Philaenorum - A Philaenusok oltára

Karthágó i. e. 350 táján elérkezettnek látta az időt, hogy egész Afrikára kiterjessze hatalmát. Azonban keletre irányuló terjeszkedése beleütközött Kürenaika népének ellenállásába. A karthágóiak a Nagy-Szürtisz-öbölben kikötöttek, és támaszpontot építettek: Automala volt ez, a mai Mugtáa el-Chebrit táján. A biztonságára féltékeny Kürenaika tiltakozott, de hiába, végül is kénytelen volt fegyverrel védekezni. A háború nem volt egyéb, mint kölcsönös dúlás és pusztítás, s mikor már mind a két fél eléggé megrokkant bele, egyezkedni kezdtek. Végül, mint Sallustius megírta a Jugurtha elleni háborúról szóló könyvében, abban egyeztek meg, hogy a két állam határa ott legyen, ahol Karthágó és Küréné két-két jó versenyfutója találkozik. A versenyfutóknak ugyanazon a napon kellett indulniuk Karthágóból, illetve Kürénéből. Az izgalommal várt találkozás itt történt meg, a mai Mugtáa el-Chebrit mellett. Karthágó a Philaenus testvéreket küldte, akik minden erejüket latba vetették, sőt bizonyára emberfeletti erővel futottak, mert körülbelül két és félszer akkora távolságot tettek meg ugyanazon idő alatt, mint a kürenaikai kiküldöttek, holott ugyanabban az időben indultak el. Küréné kiküldöttei azzal vádolták a karthágóiakat, hogy előbb indultak el, sezért juthattak ilyen messzire. A Philaenus testvérek erélyesen hangoztatták becsületességüket és igazságukat, mire a kürénéi kiküldöttek kijelentették, hogy elismerik ezt a határt, ha a két karthágói hajlandó elevenen eltemettetni magát. A Philaenusok abban a pillanatban kijelentették, hogy szívesen áldozzák életüket hazájukért, és valóban eltemettették magukat. A római írók is lelkesen magasztalták az önfeláldozó hazaszeretetnek ezt a gyönyörű példáját. Ma diadalív hirdeti emléküket.

A diadalív ezt a mondai eseményt örökíti meg: az ív orma felett két óriási bronzalak fekszik, mintha éppen fel akarna kelni a felettük tornyosuló oltár alól; az egyik Tripoli felé fordul, a másik Kürenaika felé; Karthágó egykori nagy ellenfelének, Rómának késő nemzedékei így adtak tiszteletet a hazafiság hőseinek. A diadalíven klasszikus latin nyelvű felirat magasztalja a Philaenus testvérek dicsőségét. A Philaenusok hazafias önfeláldozása a rómaiak szemében is dicsőséggel övezte a derék karthágói ifjak emlékezetét.

Bereniké hozománya

Nagy Sándor halála után Egyiptom urai, a Ptolemaioszok nemsokára rátették kezüket Kürenaikára és Marmaricára is. Mikor az i. e. IV. század vége felé az arisztokratákat kikergették Kürenaikából, ezek Ptolemaiosz Szótérhez menekültek. Az egyiptomi király, Ophellasz nevű tábornoka vezetésével, hadsereget küldött Kürenaikába. Ophellasz legyőzte Küréné zsarnokának, Thübrónnak seregét, a zsarnokot magát mindjárt fel is akasztatta Apollóniában. De hamarosan bajba került, úgyhogy Ptolemaiosz kénytelen volt egy másik tábornokot, Agiszt küldeni fölmentésére. Itt működött együtt az ókori történelemben, Xerxész óta először, szárazföldi hadsereg és flotta ilyen méretekben: Agisz seregét Epainetész tengernagy hadiflottája támogatta Apollónia előtt. A derék Ophellasz megszédült a hatalomtól, hamarosan maga akart beülni trónba, de mikor Karthágó ellen hadba indult, természetesen meggyilkolták. Az utánpótlás megint Egyiptomból érkezett, Mágász tábornok személyében; ennek végre sikerült önállósítania magát, s mindaddig önálló is maradt, amíg leánya, az aranyhajú Bereniké feleségül nem ment III. Ptolemaioszhoz. Ettől kezdve Kürenaika Egyiptom uralma alá tartozott. Bereniké, akit Küréné szülötte, Kallimakhosz, a költő tett halhatatlanná egyik költeményében, úgyszólván hozományul vitte egyiptomi királyi férje udvarába Kürenaikát.

Apión végrendelete

VII. Ptolemaiosz egy nevezetes politikai végrendeletben, amely szó szerinti szövegében ránk is maradt, Rómára hagyományozta Egyiptomot, amennyiben nem marad utána törvényes utód. Ennek a végrendeletnek a végrehajtására csak i. e. 96-ban került sor, amikor törvénytelen fia, Ptolemaiosz Apión újabb végrendeletben végleg a rómaiakra hagyományozta Kürenaikát. Róma, gyarmatpolitikai elveihez híven, nem vette el Kürenaika lakóinak szabadságát, sőt önkormányzatot engedélyezett nekik, de a forróvérű lakosok tovább folytatták a véres marakodást, úgyhogy Róma i. e. 74-ben kénytelen volt provinciává alakítani az országot. A római szenátus, már akkor, mikor az örökséget elfogadta, különös jogokat engedélyezett az öt kürenaikai város szövetségének, az úgynevezett Pentapolisznak (Bereniké - Bengasi; Arszinoé - Teukhira - Tokra;. Ptolemaisz; Küréné; Apollónia). Kürenaika Krétával együtt alkotott egy tartományt. Bármily gazdag, termékeny és kitűnő kereskedelmi összeköttetésekkel rendelkező ország volt, a rómaiak meglehetősen kedvetlenül vették át ezt az örökséget, mert az országot a folytonos vérengzések és háborúskodások alaposan meggyengítették; éppen azért adtak a tartománynak autonómiát és szabadságot, hogy kevesebb gondjuk legyen vele. Mindenesetre megtartotta magának a szenátus Apión egykori birtokait, a királyi földeket, amelyekből bőséges jövedelmet húzott.

Kürenaika valahogy kiesett a nagy háborúk útvonalából, s éppen ezért alkalmas menedékhelyük volt mindig a legyőzötteknek. Az első polgárháború idején, Pharsalus (i. e. 48) után, Cato parancsnoksága alatt 10 000 Pompeius-párti harcos menekült ide. Mikor ez a sereg értesült Pompeius meggyilkolásáról, Berenikétől megindult nyugatra, a Nagy-Szürtisz partján, hogy eljusson a mai Tunisz területére. Caesar halála után Cassius kormányozta, majd Antonius birtokába került, s az ő jóvoltából Kleopátrától származó gyermekei uralkodtak Kürenaikában. I. e. 31-ben négy római légió állomásozott területén, ezek a győzelem után Octavianushoz csatlakoztak. A tartomány teljes meghódítását Cornelius Gallus, a költő, Egyiptom császár helytartója fejezte be. Bár Kürenaika nem volt oly kiváltságos helyzetben, mint Egyiptom, Augustusnak mégis különös gondja volt rá.

Marcius Turbo mészárlása

Kürenaikának úgyszólván végzete volt az örökös vérontás. A Pax Romana idején sem pihentek itt a fegyverek. Maguk a rómaiak szüntelenül harcban álltak a gaetulusokkal és garamantusokkal, azokkal a bennszülött afrikai néptörzsekkel, amelyek a tartomány határait folyton nyugtalanították. Egyetlen nagyobb szabású háború folyt le ezen a területen, körülbelül időszámításunk kezdete táján. A háborút Publius Sulpicius Quirinus, Szíria prokonzula vezette a marmaridák ellen. Ezek a líbiai nomádok betörtek Kürenaika határain, úgyhogy Quirinus kénytelen volt leszámolni velük. A háború több mint négy évig tartott, s mindvégig nagy áldozatokat követelő gerillaharcokból állt. Egyébként ez a Quirinus az evangéliumok prokonzula, ugyanaz, aki a judaeai népszámlálást elrendelte és végrehajtotta.

Időszámításunk I. századának közepe táján megalakultak az első keresztény egyházközségek, s híveiket főképpen a nagyszámú zsidóság körében toborozták. Kürenaika zsidósága számbelileg is, anyagi ereje tekintetében is jelentékeny tényező volt már a Ptolemaioszok korában. Elszaporodtak itt éppen úgy, mint Alexandriában, s főképpen kereskedelemmel foglalkoztak. Élesen elkülönültek a görög és bennszülött lakosságtól, s már a Ptolemaioszok óta külön jogokat és kiváltságokat élveztek, önkormányzatuk volt, saját hatóságaik alatt éltek. Jeruzsálem elpusztulása után tízezrével menekültek ide Judaeából a zsidók, és szívükben egyre jobban lángolt a gyűlölet Róma, a templom elpusztítója iránt. Flavius Josephus, a zsidó történetíró tudósít róla, hogy Kürenaika zsidóságának legalacsonyabb rétegei bizonyos Jonathán vezetése alatt fellázadtak, s bár ezt a lázadást könnyűszerrel elfojtották a légiók, mégis rengeteg pusztítást okozott. Maga a zsidóság is meghasonlott; a szegények izzó gyűlölettel acsarkodtak a meggazdagodott és Rómához húzó zsidók ellen, s ez a helyzet egyre súlyosabbá vált. Egyre több követőre találtak a fanatikus lázítok, akik gyűlöletet hirdettek Róma ellen, s hangoztatták a Messiás közeli eljövetelét.

A rómaiak gyűlölete sem volt kisebb; Róma türelmetlenül látta, hogy a meghódított népek közül csak a zsidókat nem sikerült megbékítenie és beolvasztania a birodalomba: gyűlölték őket a görögök, mert megvetéssel nézték furcsa vallásukat, és féltékenyek voltak kereskedelmi ügyességükre is; rómaiak és görögök egyaránt irigyelték tőlük kiváltságaikat. Alexandriában is egymást érték az összekoccanások, és nem csoda, hogy ebben a túlfűtött hangulatban egyszer csak kirobbant Kürenaikában a legszörnyűbb lázadás, amelyről a császárkor történelme tud. Cassius Dio szerint bizonyos András nevű fanatikus zsidó volt a lázadás vezére. A lázadás villámgyorsan elharapódzott az egész országban, átcsapott Egyiptomra, Ciprusra és Kisázsia nyugati partjaira is. Időszámításunk 115. éve Kürenaika történelmének leggyászosabb esztendeje. A lázadók fölégették a templomokat, földig rombolták a várost, féktelen vadsággal és elkeseredett dühvel pusztították az embereket, állatokat, értékes tárgyakat és alkotásokat, irtózatos kegyetlenséggel bántak el igazi vagy vélt ellenfeleikkel, úgyhogy az ország úgyszólván egyetlen rom volt, egyetlen hullahegy, az áldozatok száma több mint 200 000.

Egyiptom helytartója ebben az időben a mauretániai eredetű Marcius Turbo tábornok volt. Traianus császár, alighogy a lázadásról értesült, erős sereggel Kürenaikába küldte Marcius Turbo generálist, aki keménykezű ember volt, és nem ismert kíméletet. A lázadás elfojtása meglehetősen hosszú ideig tartott. Császári parancsra irgalmatlanul lemészároltak minden zsidót, úgyhogy a légiók véres munkája csak betetőzte a megvadult zsidó lázadók pusztítását. Az ország valóságos temető volt. Hosszú évtizedekbe telt, amíg sikerült újra felépíteni a templomokat és nyilvános épületeket. Hadrianus gyarmatosokat küldött az országba, lassanként nekilendült az üzleti élet, megindult a karaván- és hajóforgalom, de valami végzet ült e földön, a hanyatlást többé már semmi sem tudta megállítani. Ezentúl a bennszülöttek lázadoztak folytonosan, s hiába volt az erőskezű és tehetséges császárok, Diocletianus, Constantinus és a többiek minden intézkedése, Kürenaika végzetesen zuhant a lejtőn lefelé. Pusztulásának megdöbbentő rajzát hagyta ránk Kürénéi Szünesziosz, Ptolemaisz híres püspöke, a görög műveltségű keresztény költő, Kürenaika utolsó nagy fia.

Az ország további sorsa szorosan összefügg Líbia történetével, és beletorkollik előbb a barbár törzsek afrikai hódító útjába, majd pedig megnyugszik az arab uralomban (642).

Városok és emberek

Egészen természetes, hogy a hellenisztikus műveltség gócpontjának, Alexandriának szomszédságában Kürenaika sem maradhatott el a kor irodalmi és filozófiai műveltségétől s művészeti életétől. Uralkodói javarészt véres hadi munkában töltötték ugyan napjaikat, de nem egy volt köztük, aki a tudományok és művészetek pártolására is szakított időt magának. Ez az uralkodói érdeklődés nem lehetett felszínes; legalábbis erre kell következtetnünk Kürenaika híres szülötteinek névsorából. Pindarosz gyönyörű és gazdag városnak nevezi Kürénét, s méltán, mert már az i. e. IV. században élénk szellemi élet fejlődött ki, sőt külön filozófiai iskola is alakult, amelynek feje Arisztipposz volt (i. e. 435-360). Arisztipposz halála után leánya, Areté, majd utána fia, az ifjabb Arisztipposz lett az iskola vezetője. Innen származott Karneadész (214-129), az athéni új akadémia megalapítója, Eratosthenész (246-195), a kitűnő földrajztudós és Kallimakhosz (310-235), az új hellenisztikus költészet megalapítója.

De nemcsak a főváros, Küréné volt az egyetlen tudományos, irodalmi és művészeti gócpontja Kürenaikának, hanem a többi város is, főleg a Pentapolisz városai. Az V. században alapított Heszperisz a heszperiszek mondabeli tündérkertjének, az aranyalmával zsúfolt görög paradicsomkertnek mitikus emlékét őrzi nevében. Híres és szép város volt az i. e. V. században, Venus-templomát Sztrabón emlegeti, s különös lendületnek indult, amikor a híres Bereniké királyné nevét vette föl. Ez a név még ma is él Bernich alakban egyes bennszülött törzsek körében. A régi Heszperisz nemcsak az aranyalmák kertjének mitológiai emlékét őrzi, hanem helyi mondák szerint a város mellett mintegy 9 km-nyire van a híres Léthé vize is: a feledést hozó alvilági folyót Sztrabón, Plinius, Lucanus s más írók ide helyezik. A Léthé vizének úgyszólván már csak a medre van meg egy barlangban; homokos vízmeder, amelyben csak ritkán folydogál némi kevés víz. A mai utas bizonyára megborzong, amikor kirándul a nevezetes barlangba; és elolvassa az állomás feliratát: Léthé.

A Pentapolisz másik nevezetes városa Apollónia, helyesebben az egykori Apollónia romja. Mert hiszen a mai Apollónia városnak alig van ezer lakosa; a város arab neve Marsa Susa, amely Diocletianus-korabeli nevéből, a Sozusából származik. Az Apollon nevéről elnevezett ókori város egészen az i. sz. IV. századig jelentékeny tényezője a földközi-tengeri kereskedelemnek, sőt egy időben a Pentapolisz legjelentékenyebb városa volt. Ókori emlékei igen szórványosak.

Annál gazdagabban tárultak fel Küréné, az egykori főváros görög és római kori emlékei. Küréné alapításától fogva szoros összeköttetésben maradt Görögországgal. Szüntelenül átszivárgott ide a görög irodalom és művészet hagyománya s innen Görögországba a megbecsülhetetlen afrikai gabona s a gazdag ország sok egyéb kiviteli cikke. Görög és római kori építészeti emlékei, az oszlopcsarnokok, templomok, különösen az Apollón-templom, Apollón oltára, az Artemisz-templom, a színház, a fürdő, a Capitolium, a piac, a vízvezetékek és víztartó medencék, a mozaikok, szobrok és kisebb emlékek Kürénét az ókor egyik leggazdagabb emlékhelyévé avatják. A város romja lenyűgözi a látogatót, a múzeum kincsei gazdag és kifinomult görög és hellenisztikus műveltségről tanúskodnak. A legérdekesebb emlék Ptolemaiosz oszlopa, amely vörösre festett, szépen olvasható betűkkel örökítette meg VII. Ptolemaiosz híres végrendeletét. A rómaiak javára sok uralkodó tett végrendeletet, de ez az egyetlen, amely ránk is maradt; ez a végrendelet mintegy törvényesítette Róma gyarmati igényeit.

De semmi dúlás és az időnek semmi rombolása nem tudta megsemmisíteni a római szellemet, amely a sivatag szélén virágzó életet és magasrendű kultúrát teremtett. Róma szelleme sugárzik ma is Kürenaika kétezer éves földjén. A Philaenus testvérek diadalívének ormán méltán ragyognak Horatius elmúlhatatlan szavai: "Alme sol possis nihil urbe Roma visere maius" - Felséges Nap, ne láthass nagyszerűbbet Róma városánál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!